Nemzet, 1888. november (7. évfolyam, 2219-2248. szám)
1888-11-22 / 2240. szám
SZERKESZTŐSÉG: Ferracaiok tere, Athenaeum-épület, I. emelet, A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám helyben 5 kr. vidéken 0 kr. Reggeli kiadás: 2240. (323.) szám. Budapest, 1888. Csütörtök, november 22. Kiadó-hivatal : Ferencziek tere, Athenaeum-épület, földjáiak Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétezer házhoz hordva: 1 hónapra .. .. ............ .. - _ .. 2 frk 3 hónapra .......................... 6 » 6 hónapra .. ............. . ................. ~ - 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 . Egyes szám helyben 0 kr. vidéken 0 kr. VII. évi folyam. Budapest, november 21. Az uj véderő-javaslat egy rendelkezése. Az ismétlések úgy az írónak, mint az olvasónak egyaránt unalmasak és én daczára ennek, ezen hibát fogom elkövetni, czikkem utolsó soráig. A véderő bizottság tárgyalása alatt levő javaslat, az egyévi önkéntesekre vonatkozólag a jelenlegi törvény intézkedéseitől több eltérő rendelkezést foglal magában. Ezen rendelkezések legfontosabbika, mely az egész országban nem kismérvű visszatetszést szült, az, hogy ha az ilető önkéntes az egy év leteltével a tiszti vizsgát kellő sikerrel letenni nem tudja, a következő második év leszolgálására köteleztetik. Ezen, bizonyos szempontokból támogatható rendelkezés, igen kellemetlen bonyodalmaknak lehet szülője és tarthatatlan helyzetnek megteremtője. Ahoz kétség nem férhet, hogy úgy az ország minden kötelességtudó polgára, valamint a törvényhozás minden tagja, pártkülönbség nélkül a haza és a trón biztonsága tekintetéből az áldozatok legszélsőbb határáig készségesen elmegy, hiszen az alkotmányos élet minden éve milliók szerint számlálja a hozott áldozatok növekvését a költségvetésekben, hitel- és póthitel-előterjesztésekben. De ezen kívül is alig múlt el év, melyben haderőnk fejlesztése tekintetéből, úgy a hadseregre, mint a honvédségre és népfelkelésre vonatkozólag meszszi kiható intézkedések ne történtek volna, melyek a polgárok nem csekély megterheltetését jelentik. Ennyi, minden utógondolat nélkül hozott áldozatok után megszereztük isten és ember előtt azon jogot, hogy e kérdések fölött őszintén nyilatkozhassunk, anélkül, hogy bárki által félreértessünk vagy félre magyaráztassunk. Magyarországnak, mint fejlődő államnak, melynek egy igen rövid idő alatt kell századok mulasztásait kipótolni, egyik legnagyobb kincse intelligentiája; talán ebből van minden emberi javak között legkevesebbünk; természetes tehát, ha ezen intelligentia túlterheltetése ellen mindig szabadkozni fogunk. Igaz az, tudjuk, érezzük és készségesen kezet nyújtunk ahoz, hogy ezen intelligentia, valamint az államnak úgy a hadseregnek is magvát képezze, melyre komoly események előestéjén bizton lehessen számítani, de épen azért jogosan megkérdezhetjük azt, hogy az újabb intézkedés által elérhető eredmény arányban áll-e azon áldozattal, mely az egyénektől, mindenesetre a polgárok tekintélyes részétől követeltetik. Azon axióma állíttatik föl, hogy azon egyén, ki az egyéves önkéntességre jogosult, bír azon qualificatióval, hogy a kellő szolgalom mellett a tiszti vizsgát letehesse, tehát a szolgálatnak két évre való terjesztése csak a hanyagokat és korlátolt tehetségű egyéneket fogja sújtani; másfelől pedig mindenkit a legnagyobb igyekezet kifejtésére fog e rendelkezés serkenteni. Ez a föllállított tétel már magában sem felel meg a gyakorlati életnek, mert a vizsga tárgyai, valamint ezen tárgyak ismeretének mérve, a dolog természeténél fogva mindig a hadügyi kormányzat és a vizsgálatra kiküldött egyének által fognak meghatároztatni. Amíg a katonatiszttől követelt elméleti és gyakorlati ismeret teljesen más volt 48 előtt, teljesen más 59 előtt, teljesen más 66 előtt, és teljesen más jelenleg és az emberi civilisatio előhaladásával mindig több fog lenni, vagy az a helyzet fog beállani, hogy a tiszti vizsga letétele egy év alatt alig lesz letehető valakinek, vagy az, hogy igazság helyett kegyelem gyakoroltatik kény és kedv szerint. Ha való az, ami mondatott, hogy háború esetében komoly veszélyben forog annak élete, ki egy egyéves önkéntes által vezényelt csapatban szolgál, a dicséretes keveseket mindig kivéve; mit nyer a hadsereg akár önbizalomban, akár harczképességben, ha az ily tiszteknek száma szaporíttatik ? Ha pedig a tiszti qualificatio éppen ezen baj elkerülése végett emeltetik, ki garantírozhat azért, hogy az egy évi szolgálat átalánosságban nem két évre fog kiterjesztetni? Én soha sem hittem és minden kapacitálás hatás nélkül volt reám az iránt, hogy a nem hivatásszerűleg katona intelligens anyag a hadseregekben, a háború esetében, az általa elfoglalt helyen, a pillanat követelményeinek megfelelni nem tudna,hogy ne menjek meszsze időkre vissza, a 48-diki szabadságharc, Garibaldinak olasz hadjáratai, a franczia-német háborúban a franczia hadsereg megsemmisíttetése utáni kétségbeesett küzdelme a nemzeti védelem kormánya csapatainak, mind ezt mutatják; de ezt bizonyítja a német hadsereg példátlan sikere is, melyben a német, nem hivatásszerűleg katona intelligens elemnek bizonynyal döntő része volt. Az intelligentiának bevonása a nemzeti hadseregbe, egyértelmű a lelkesültség biztosításával, amit nehéz viszonyok között és egy hadjárat végzetes pillanataiban sem a szakképzettség, sem a nyers erő, sem a tactica, sem a fölszerelés pótolni nem tud. Ha erre és egy ily hivatásától áthatott elemnek bevonására van szükség, akkor erre a magyar állam intelligenciája alkalmas és megbízható anyagot szolgáltat. Akár az elméletben, akár a gyakorlatban hosszú évek során kiképzett katonával ezen intelligentia a szakszerű téren mérkőzni nem tud, ily anyag képzésére alkalmatlan lesz úgy egy, mint két évi szolgálat után, de bevisz a hadseregbe a katonai fegyelem mellett, amelynek elnyerésére az egy év bőven elégséges, oly erőt, mit eddig sem a szakszerűség, sem a fegyelem ott pótolni nem tudott. Győzzék meg a nemzetet arról, hogy az egy évi szolgálat kevés, készségesen fogja annak intelligenciája a másik évet is fölajánlani; de ha arról győznek meg, hogy egy év alatt nem lehet a szolgálatra alkalmas tiszteket nyerni és mégis egy évet hagynak a törvényben, akkor a törekvés czélja iránt meging a nemzet bizalma, annál is inkább, mert hogy a második évi szolgálat nép nyújt garanciát, azt az által mutatják ki legpregnánsabbul, hogy ez után a tiszti vizsga letételét feltétlenül megengedhetőnek nem tartják. Komoly dolgokban ne tréfálkozzunk; az áldozat mérvét, melyet mit a nemzettől követelünk a maga teljességében kell hogy megmutassuk. Ha két évi szolgálatra van szükség, miután meggyőző érvekkel ezt bebizonyítottuk, mondjuk ki ezt és adjunk alkalmat arra, hogy az, kit képességei feljogosítanak, előbb szabaduljon, de ne alkossunk egy szabályt, mely alól az eltérés lesz az általános, a megtartás, a kivételes eset. Alakítsuk át ezen kívánalomnak megfelelőleg egész tanrendszerünket, tegyük lehetővé azt, hogy életének 24-ik évében a katonai szolgálatot is teljesítvén, az intelligens egyén pályát választhasson az életre, de ne biztassuk magunkat és az ország fiatalságát azon hiú reménynyel, hogy ami lehetetlen, az lehető. Nemcsak az ország intelligens fiatalságától követelt áldozat nagy, de anyagilag még nagyobb az, mi a szülőktől követeltetik. Nem a vagyonos gazdag ember állapotját, ki minden körülmények között tudja gyermeke jövőjét biztosítani, nézem én itt, hanem az ország azon ezreinek állapotával számolok, kik erejük végső megfeszítésével bírják gyermekeiket egy életpálya megkezdéséig segíteni. Azon második önkéntesi év hánynak fogja a végső döfést, vagyoni tönkremeneteléhez megadni, vagy hány fiatal ember, kinek szaktanulmányait a két évi szolgálat megszakítja, leend ezen rendszernek elzüllött áldozatja, ki sem hasznos polgár, sem beváló katona nem lesz, hanem egy magával és a világgal meghasonlott értelmiségi proletár. Ha nem válik be a fiatal ember tisztnek egy év alatt, akkor be fog válni altisztnek két év alatt, ez a törvényjavaslat világos eredménye. Akkor vegyük megfordítva a dolgot, aki magában elég erőt érez arra, hogy tiszt lehessen egy év alatt, az vesse alá a törvény rendelkezésének föltétlenül magát, de legyen joga annak, ki a tiszti bojtra nem aspirál, leszolgálni az egy évet a csapatnál, hol altiszté föltétlenül kiképezhető; ne a második évi szolgálat adja meg a kisebb minősítésre a jogot, hanem az első évi, és legyen joga annak, ki tiszt akar lenni ezek közül, az első év letelte után ezen rang elnyerésére még egy évet szolgálni, így senkin sem történik méltatlanság, mert senki arra kényszerítve nincsen, hogy egy éven túl szolgáljon, ha ő maga másképen nem akarja. Azt mondhatnák, hogy a törvényjavaslatot elfogadta az osztrák törvényhozás e czélra kiküldött bizottsága változatlanul, amint ett mondották rólunk. Azonban itt nem az a kérdés, hogy mit fogadott el egyik vagy másik bizottság, hanem az, hogy mi felel meg egyaránt az állam és a hadsereg jól felfogott érdekének, az-e, ha egy elkeseredett intelligens osztály bújtatik be egy hozandó törvény kényszere által a hadseregbe mint elégedetlen, erjesztő kovász, vagy az, ha ezen elem a maga jól fölfogott érdekében és önként választott sphaerájában foglalja el a neki kijelölt tért. Én ez utóbbit hiszem helyesnek. És most következik egy kérdés, mely ezen ügygyel kapcsolatosan úgy itt, mint a Lajtán túl fölvettetett és amely állami életünkre sokkal kihatóbb befolyással bír, mint a törvénynek fentebb jelzett rendelkezése. Mert míg a törvény e rendelkezése a legroszszabb esetben is a reánk mért áldozatok súlyát növelheti csak, anélkül, hogy állami létfeltételeinket csorbítani bírná, addig ezen felvetett kérdés kétségbe vonhatatlan jogunkon üthet csorbát. Hogy az egy évi önkénteseknek a tiszti vizsga letétele megkönnyíttessék, kilátásba helyeztetett az, hogy a monarchia minden polgárának, a német nyelv hiányos leírása esetében, saját anyanyelvének használata meg fog engedtetni, sőt gondoskodás fog történni, hogy e czél elérhetése végett az önkéntesek vizsgáihoz e nyelveket értő tisztek fognak vezényeltetni. Ezen ártatlan előzékenység az én felfogásom szerint a legmerevebb ignorálása Magyarország államiságának és a legbiztosabb módszer arra, hogy a nemzetiségi velleitások a hadseregbe vizessenek. Állítottam, köteles vagyok bizonyítani. Mindenekelőtt kétségtelennek tartom, hogy az eddigi törvényes alapon a hadsereg minden tisztjétől, a hadsereg nyelvének,a német nyelvnek leírása megkövetelhető azon mérvig, mit a szolgálat föltétlenül igényel; ez ellen Magyarországon nem védekezik senki, annál kevésbé, mert ezen nyelv elsajátítása minden intelligens embernek érdeke; lévén ez egy világ nyelv, melynek tudását, mint kis nemzet, az életben is alig bírnak nélkülözni. De amíg Magyarország az államok, a magyar nemzet a nemzetek sorában számít, addig az állam nyelvét semmi tekinteteknek, melyek a monarchiában való szövetségünk feltételein kívül állanak, alá nem rendelheti. Nekünk semmi jogunk abba beleelegyedni, hogy a monarchia másik felében mi az államnyelv és az ott élő nemzetiségek nyelvük használatára minő jogokkal bírnak, ez az ő belügyük. De az ott kitört nemzetiségi harcot és confusiót éppen oly kevéssé engedhetjük meg, hogy akár a véderő, akár más közös törvénynyel hozzánk is beimportálják, amint mi nem akarunk semmit is reájuk erőszakolni. Nekünk van államunk, van politikai nemzetünk, államnyelvünk, nemzeti honvéd hadseregünk magyar vezényszóval, mely mellesleg mondva 300 millión felül került ez ideig, e mellett akaratunk és törekvésünk arra, hogy állami nyelvünknek a hadseregnél is annyira érvényt szerezzünk, amennyit a hadsereg jól fölfogott érdeke, melynek a magyar honvédség fontos kiegészítő részét képezi és amenynyit a magyar állampolgárok méltányos és törvényes igényei indikálnak. Ezen túl semmi kívánságunk. Magyarországon a mi törvényeink szerint mindenki, ki az egy éves önkéntességre jogot tarthat, az állam nyelvét bírja, tehát nálunk az által törvényes sérelmet senki nem szenved, ha a tiszti vizsga letételénél neki a hadsereg nyelvén kívül az államnyelv használata is megengedtetik, sőt egy ily törvényes intézkedés minden polgárra egyaránt kedvező. De sérelem és az államnyelvnek föltétlen ignorálása volna az, ha más, ez országban dívó nyelvek egyenjoguaknak declaráltatnának az állam nyelvével s oda is vezetne, hogy azon velleitások, melyek ez országban nyomtalanul enyésztek el, a hadseregben keresnének menedéket és ott felütve fejüket, először a hadsereg, azután az állam decomponálásán munkálkodnának. Nincsen az ellen senkinek kifogása Magyarországon, hogy az ezredekben az úgynevezett ezrednyelvek cultiváltassanak; ezt úgy a szolgálat, valamint a véradóval szolgáló hadfiak érdeke megkívánja; de ezen túl kezdődik az állam és a hadsereg érdeke, ez pedig egyformán követeli az egységet az államban, valamint a hadseregben. A magyar állampolgártól, ha tiszti rangot nyer, éppen úgy megkövetelhető az állam nyelvének, mint a hadsereg nyelvének ismerete. Aki egyikkel sem bír, az mint magyar állampolgár a hadseregben tiszti rangot nem viselhet; odáig államéletünk ezen szakában jutnunk nem szabad, hogy hadseregünkben a magyar állam nyelve az ezred nyelvek közé degradáltassék. Éppen ezért, amint készségesen fogunk kezet nyújtani ahhoz, hogy a hadsereg érdekében a német nyelv ismerete a tiszti rang elnyerésének feltétele legyen, úgy ez állam ai számunkhoz egy ív melléklet van csatolva. A NEMZET TÁRCZÁJA. November 21. Szabály ellen. — Regény. — (9) Irta: Beniczkyné Bajza Lenke. HATODIK FEJEZET. (Folytatás.) — De ily rendkívüli esetben, hol ő az egyedüli ki világot hozhat a sötétségbe s kijelölheti az utat, melyen haladnunk kell, hogy czélhoz jussunk. Az angolnő gondolkozott. — Szabad egy kényes kérdést intéznem önhöz, gróf úr. — Tartózkodás nélkül. — Kegyed nőül akarja venni Sultanát ? — Ez elhatározott szándékom. — És mit teend azon esetben, ha csakugyan való volna Abissyn gróf állítása ? — Ugyanazt, amit ellenkező esetben. — Megmaradna szándéka mellett ? — Kétségkívül. Az angolnő nem tudta eltitkolni meglepetését. — És mit mondanának szülei ? — Remélem azt, amit én óhajtok. — Reméli gróf úr! Én pedig az ellenkezőről vagyok meggyőződve. — Kegyed nem ismeri őket. — De tudom a világi és társadalmi szokásokat, oly család, mint az öné, nem egyezhetik az ön házasságába egy névtelen leánynyal. — Hagyjuk ezt, miss Brook — mondá türelmetlenül Livius. — A fődolog az, hogy a valóságról meggyőződjünk s e miatt óhajtanék én Mátéval beszélni, kinek állítása mély benyomást tett reám, mert oly igaz meggyőződéssel ejté ki szavait, hogy lehetetlen el nem hinnem, amit mondott. És ha meggondolom, hogy más nem vezérelheti e szolgát, ura állítását megcáfolni, mint az igazság érdeke, akkor nem tudok kételkedni szavaiban. — Ebben van valószínűség — mondá gondolkodva az angolnő — és ha valaki tudhat a múlt eseményeiről valamit, úgy ő az, ki a grófot négy én év óta el nem hagyta , igy éltének minden mozzanatát ismeri. — Épen azért kérem kegyedet, vegye rá, hogy jöjjön át mielőbb Méhfüre hozzám, vagy ha ezt nem tehetné, én jövök e helyre, hol beszélhetek vele s ő kevesebb időt veszit. — Meg fogom neki mondani. — És hogy tudom meg a választ ? — Holnap, a délelőtti órákban várakozzék itt gróf úr s vagy én leszek itt vagy ő. — Hogyan háláljam meg a kegyed jóságát ? — Sultanáért bármire képes volnék s a mit teszek, csekélység azon nagy szeretethez, amit volt növendékem iránt érzek. — Tehát holnap — mondá melegen Livius — és Sultanát nem láthatom ? — A legközelebbi napokban nem. E levél elmond önnek mindent és most isten önnel. Melegen szorítottak kezet és miss Broock sietve ment vissza a parkba. Livius nagy csalódást érzett. Oly szép reménynyel tette meg Méhfyről az utat, majdnem biztosan hitte, hogy Sultánát látni fogja s annyi mondanivalója lett volna neki. És az angol nő szavai szerint, napokig el lesz tőle választva. Nehéz sóhajjal fordult meg s mig haza nem ért, nem akarta felbontani a kedves levelet, mit tárczájába rejtett, nyugodtan, mindentől elzárkózva kívánta olvasni, hisz most ez volt egyedüli összeköttetése azzal, kit oly forrón szeretett. HETEDIK FEJEZET. Haza érve, az inas jelenté neki, hogy távolléte alatt a gróf a comtesse-el megérkezett. Ez egész váratlan volt s Liviusra nem a legkellemesebben hatott. Ő atyja és nővérétől annyiban különböző természettel bírt, hogy az együttlét nem igen kellemes napokkal kecsegtető és most kétszeresen nem volt az kellemes neki, mert a történtekről idő előtt nem szándékozott atyját értesíteni. De mindennek daczára, az olvasatlan levéllel zsebében, sietett az újonnan érkezőket üdvözölni, kik a kastély nyugati részének erkélyén ültek s társalogtak együtt, mit az ő belépte szakított félbe. Atya és fiú nyájasan majdnem minden melegség nélkül, üdvözölték egymást azután Livius nővérével szorított kezet, ki igen szép leány volt, de távolról sem oly rokonszenves, mint bátyja. — Csodálkozol, hogy minden előzmény nélkül itt vagyunk — mondá nevetve a leány. — Mindketten lusták voltunk az írásra s azt hittük, bármily időben érkezünk, mamát és téged mindig itthon találunk. — És ebben igazatok volt — viszonzá a grófné. — Mindig itthon vagyunk s Livius legfeljebb vadászni vagy sétálási kedvből hagyja el a házat. — Hol voltál most ? — kérdé Valentine. Anya és fiú önkénytelen gyors tekintetet váltottak együtt. A grófné látta fia szemében, hogy az nem érte el óhajtását. — Az erdőben voltam. Nagyon szép az alkony. — Ezentúl addig, míg itt leszünk, együtt járunk vadászni — mondá Valentine. — Mit csinálnak paripáim ? — Jól vannak — viszont szórakozottan Livius, kinek a nővére által kilátásba helyezett terv legalább is kellemetlen volt. — Mindenekelőtt — kezdő Drávay gróf — most, hogy mindnyájan együtt vagyunk, elmondom, mi hozott ily váratlanul vissza bennünket. Valentine félig-meddig menyasszony. — Ah! — kiáltott fel kellemetlenül érintve a grófné, ki ugyan sohasem várt mást leányától, mint hogy egyszer majd így adja tudtára férjhezmenetelét, de most mindamellett tőrszúrást érzett szivében. — És ki a választott ? — kérdé rejthetetlen iróniával Livius. — A legelfogadhatóbb kérő húgod számára, ki minden tekintetben megüti a mértéket. Előkelő származású, gazdag és katholicus. — Neve ? — kérdé a grófné. — Herczeg Uttruska. — Neve után nem tudom kitalálni nemzetiségét. — Orosz. Livius szánalmas pillantást vetett nővérére. — Orosz alattvaló lesz, oroszok lesznek gyermekeid ? Valentine fel sem vevőleg vont vállat. — Mit tesz az ? Az orosznak épen oly jó dolga van, mint bárki másnak, ha — gazdag! — Szereted a herczeget? — kérdé elfogult hangon a grófné. — Jó indulattal vagyok iránta. Állása, vagyona, egyénisége és kedvtelései megfelelnek igényeimnek s én többet nem kívánok. Livius elmosolyodott. — Ez elég is neked! Valentine nevetett. — Aki többet kíván a házasságtól, az esztelen. A grófné sóhajtva fordítá el fejét, halvány arczát sötét pir önté el. Valentine nem az ő nevelése, de végre is csak az ő leánya volt... Azután fiára nézett. Szinte jól esett szivének, annak arczán megpihenni, ki az ő hasonmása volt s mindazzal birt, a mi az embert nemessé teheti. Az ifjú megérte őt, szemeik meleg pillantással találkoztak. Még egy idei társalgás után szétváltak s Livius szobájába sietett, hogy a kedves levelet elolvassa, mire oly nagy szüksége volt s mihez oly nehezen juthatott. Időközben egészen este lett. Szobája asztalán már lámpa égett s ő mellé ülve fölbonta a levelet, melyet mohón futott keresztül. Kedves Livius! Ma nem mehetvén szokott találkozási helyünkre, legalább igy mondá azt nekem miss Brook, ki tudom, hogy a legjobb indulattal viseltetik irántam s fél, hogy atyám dacznak vehetné, ha megtudná, hogy találkoztunk, azért nehéz szívvel bár, de engedelmeskedem neki. Képzelheti, mily szomorú vagyok, midőn e sorokat irom. Szomorú, hogy nem láthatom s leverve azon váratlanul bekövetkezett dolgok miatt, mik miss Brook állítása szerint feldúlják boldogságomat és reményeimet, miket a jövőhöz kötöttem. Bár nem ismerem jelentőségét teljesen mindannak, ami rám nézve oly rossz következményekkel bírhat, de sejtem, hogy válság előtt állok s hogy azt kénytelen, sőt köteles vagyok keresztényi türelemmel és megadással viselni. Sorsom az ön kezében van Livius, mint ahogy abban volt már azon perez óta, midőn megmondtam, hogy szeretem! De azért ne higyye, hogy ez által kényszert akarnék az ön tetteire gyakorolni. Tegyen a miként akar . . . Ha csakugyan oly borzasztó azon helyzet, a mibe atyám vallomása által jutottam s a mire sem én, sem én nem számíthattunk, vissza adom szavát, de én hű maradok önhöz, amig élek s ha egész életemben nem maradna is más számomra, mint rövid, de szép emlékeim, nos hát ezeknek fogok élni s maradok örökre a sírig hű és változatlanul szerető Sultánája. Livius meghatva, elragadtatva csókolta meg e levelet. Milyen egyszerű, milyen mély és igaz hangon volt az írva, — így nem irhát más — gondolá melegen csak az, ki sohasem ismert egyebet, mint ez erdőt, mezőt, itt nőtt fel, itt szívta magába édességét, melegét az igaz szerelemnek, itt idomult lelke, szive olyanná, a minőnek isten a női szivet teremteni akarta. — Nem — mondá hangosan, mintha esküt, nyílt fogadást akarna tenni. — Én nem hagylak el soha, kedvesem. Nem a nevet, születést, vagyont szerettem én benned, hanem egyéniségedet s ez nem változott semmiben. Előbb miattad megkisérlek mindent, hogy születésed tisztaságát, ha lehet, megóvjam, de legyen így, vagy úgy, légy bárkinek a gyermeke, jövőnkre nézve ez nem változtat semmit. . . Ezzel az elhatározással hajtá álomra fejét, de álmai lázasak voltak s lelke háborgását a nyugalom és pihenés nem bírta lecsendesiteni; annál kellemetlenebbül hatott reá, midőn földszinti szobája ablakánál hangos kopogást hallott. Megriadva nyitá föl szemeit s az ablak felé tekintett, hol Valentinet látta állni, lovagló ruhában, ostorral kezében. Kiugrott ágyából, gyorsan magára véve könnyű nyári öltönyét s az ablakhoz lépve, azt felnyitotta. — A nap már magasan van — kiáltá nevetve Valentine s te még mindig az ágyban. Jöjj velem lovagolni, paripádat megnyergeltettem, amott vezetik föl-alá az enyémmel, siess, megvárlak itt a parkban, amig elkészülsz. Livius igenlőleg intett fejével. Mit tehetett volna ? Öltözködéshez fogott s kevés idő múlva lovon ültek és a lovász kíséretében, ügetve, haladtak a völgy felé, melynek homokos talaja igen alkalmas volt a lovaglásra. Valentine szünet nélkül csevegett, Livius feltűnő hallgatag volt, mit végre nővére is észrevett. — Látod, Livius — mondá futó gúnynyal — igy van az, ha az ember örökösen egyedül él, mint te és anyánk. Elszoktatok az emberektől s még a mi társaságunk is terhetekre van. — Ez helytelen megjegyzés, Valentine és nem való. — Legalább ezt a hatást teszi rám komoly hallgatástok s az igaz, hogy mama sohasem volt valami különösen megelégedve velem s talán el is szokott már tőlem, de te, ki éppen oly fiatal vagy, mint én s mindamellett terhedre látszik lenni csevegésem, vidámságom, talán egyéniségem ?! — Csalódd, ha ezt hiszed, Valentine, de nem tagadhatom, hogy tervben lévő házasságod lehangolt, mert én a házasságról más fogalmakkal bírok s attól félek, hogy te arról kissé könnyelműen gondolkozol. — Ne aggódj miattam. Ottruskó herczeget mi jól ismerjük. Kifogástalan gavallér. Minden világi, társadalmi kellékei, tulajdonságai megvannak s én, az igazat megvallva, a házasságtól nem kívánok s nem remélek valami különös sokat. Livius felelni akart, de e perezben, keresztül száguldva a völgyet, az erdő széléhez értek, hol megkezdődött Abissyn gróf parkjának rácsos kerítése s hova bepillantva, két hölgyet pillantottak meg, kik napernyőkkel kezükben, a bokrok között járkáltak. Livius szive megdobbant e váratlan boldogságra. Miss Brook és Sultana voltak, kit napokig nem remélt látni s a véletlen most megpillantotá vele. Valentine felemelkedett nyergében, hogy jobban kivehesse őket, Sultana pedig a lódobogást hallva, leeresztő napernyőjét s a kerítés mellett haladókra tekintett. (Folytatása kör.