Nemzet, 1888. november (7. évfolyam, 2219-2248. szám)

1888-11-08 / 2226. szám

gsaou DM carea Sei­s'si'd&effek­tare, Athenaeum-épület, X. tatai*«. A top szellem! részét illeti* minden közlemény a azerkenatötég­­hez intézendő. Bérmentetlen levelet esek ismert kéztől fogadunk *L Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSÜK agy mint előfizetések a kiadó­ hivatalba (Ferencsiek­ t*r«t Ath­enaeum-épület) t­­rtldendők. Egyes szám helyben 6 kr, vidéken S­kr. Reggeli kiadás. Bju&taryjsaft­ rim«riik*t«tii Atk«BM«B-éptl*k form­jai Ei­ánzxrAsi du : A reggeli de­deti kiadáe poétán egyem ktÜ4v%­agy pesten kétezer házhoz hordva: 1 hónapra .................................... > « ~ t fri 8 hónapra d * 8 hónapra .. ............. U * Az esti kiadás postai küllönküldéseárt «81­ fizetés havonként 85 kr., negyedévenként 1 e Egyes szám helyben 6 kr. vidéken • kr. 2226. (309.) szám. Budapest, 1888. Csütörtök, november 8. VII. évi folyam. — —■——3»——————— Rovás. A »Pesti Napló«, ma esti lapjának élén és ve­­zérczikke gyanánt egy hosszú levél jelent meg Belgrád­­ból. Nem tudom azon számítással volt e írva, hogy — a sensatio hajhászaton kívül — az orosz sajtó is közölje, de bizonyosra vehető, hogy a pánszláv sajtó sietni fog azt kinyomatni. Mert hát neki haszna is, gyönyörűsége is lehet, egy budapesti elsőrendű lap­ból idézni és ismertetni a saját észjárása szerinti nyi­latkozatokat. Hogy azonban egy ilyen fajta közlemény által monarchiánk s jelesen hazánk érdeke nem ré­szesül sem haszonban, sem gyönyörűségben, sőt szen­vedhet károsodást vagy legalább is kellemetlenséget, arról nem kételkedhetik a magyar olvasó­közönség­nek értelmes, gondolkodó komoly része. A »jól értesült politikai férfiútól« ugyanis megtudjuk, hogy Szerbiának két­harmada nem barátja a monarchiánkkal való szövetségnek«, hogy » a jelenlegi Krisztics-kormányt... Szerbiában min­denki gyűlöli, megveti« , hogy ennek »létezhetéséért minden szerb Ausztria-Magyarországot átkozza«, s hogy esetleg »a szerbek egy szép napon igy fognak szólani hozzánk: miután annyira szeretitek Milánt, itt van, nektek ajándékozzuk«. Hogy egy importánskodó, léha ember, ki hol ide, hol amoda rándul s 24 vagy 48 órai időzés után teljes tájékozottsági képpel tér vissza mindenünnen, az illető országnak és városnak összes nézeteire, ér­zelmeire és terveire vonatkozólag, sőt tele van állam­titkokkal is, azon nincs mit csodálkozni. Természe­tében van s míg csak társadalmi, kávéházi vagy club ismerősei­­előtt fecseg fontoskodólag, badarul, addig nem is árt csak magának, sőt mulatságos is lehet, mert nevetnek rajta hallgatói.Az ilyen léhaegyén csak akkor válik kártékonynyá, ha egy tekintélyes lap hasábjain szerepelhet, névtelenül, mint »jól értesült politikai férfiú.« És ezért már nem is ő a felelős, hanem a szerkesztő, ki tartoznék tudni, hogy a hazának bizo­nyos lucubratiók nem válhatnak javára semmi eset­ben. Mert nem kell elfeledni, hogy a magyar sajtó nem bír többé azon hajdani előnynyel, miszerint kö­zölhetett minden bolondságot bátran. A régi jó idők­ben mindaz »köztünk maradt« , nem lépte át hatá­rainkat soha, így a »világ« nem hallott felőle egy be­tűt sem, tehát nem is volt felhasználható ellenünk a külföldön. Most nem marad itthon a hírlapi időtlen­ség. Magyarság­­ nem védi többé az európai meghur­­czoltatástól, mert nyakon csípik a fordítók, agen­iiák stb., mihelyt árthatnak vele valahol nem­zetünknek. Ezért kell vigyázni nagyon a hóbor­tosságról ismerős írók és irkálók leveleire, tudósítá­saira, czikkeire. Hogy milyen összefüggés uralkodik a kérdés­­beni »jól értesült politikai férfiú« okoskodásaiban, tessék megítélni a következő idézetből. »Magyar létemre én is őszintén rokonszenve­zem Milán királylyal, ki nekünk magyaroknak igaz barátunk.« »És Milán király, kinek érdekében magyaror­szági lapjaink naponta lándzsát törnek; az a Milán király, kinek igazságtalan védelmével magunk ellen zúdítottuk egész Szerbiát, az a Milán király, ki ha szövetségesünknek vallotta magát, egymásután Risz­­ticsnek és Gruicsnak kezébe adta a kormány gyeplőit.« »Szerbiában ma Milánon kívül senkinek nem kellünk, sőt .. . annak lehetősége sincs kizárva, hogy valamelyik szép napon ő felsége is a faképnél hagy bennünket.« »Milán király minden eshetőségre oly kibúvó ajtót tart fel magának, mely vészes időkben Oroszor­szágba nyílik.« És végül — mint már idéztem fennebb is — a szerbek »Egy szép napon igy fognak szólani hozzánk: Miután annyira szeretitek Milánt, itt van, nektek ajándékozzuk egészen.« Hogy tulajdonképen mit akar ez a »jól értesült politikai férfiú«, az titok. Megtudjuk tőle, hogy Mi­lán ellen kellett volna lennünk, ki az »egyedüli« barátunk; megtudjuk, hogy a bécsi bankárok »és kü­lönösen a Länderbank« kiszipolyozták az országot; megtudjuk, hogy a »szép Artemisia a királynak leg­jobb barátnéja« , s hogy lesz convent és megvan már a jövendőbeli szerb Robespierre; de azt nem tudni, hogy »a jól értesült férfiú« mit vél teendőnek. »Nos?« Budapest, november 7. A regale váltság és az italmérési attól.*) Czélszerű-e közönyt vagy éppen«sérel­­m­et, szinl­lnt, midőn valaki érdekünkben cselekszik, azt nem tudom, de mindenesetre inkább visszataszító látványnak tartom. S közönségünk egy tekintélyes része körülbe­lül így viseli magát az italmérési jogok meg­váltását tartalmazó törvényjavaslattal szemben. Az elavult intézmények ellen folytonos a harc, és sokszor azok közé soroztatik oda nem tartozó is. Az államháztartási egyensúly helyreál­­lításának szüksége szintén átalános jelszó, boldog, boldogtalan szájában. Az egyenes adók, különösen pedig a föld- és házadó vi­szonylagos magassága a közvetett adókkal szemben s más államokhoz hasonlítva, nem kevésbé jogosult panasz tárgya. Ennek daczára mi észlelhető jelenleg, midőn a kormány javaslata lehetőleg ele­get tesz a jogosult követelményeknek ? Az egyes érdekkörök képviselői oly módon nyir­bálnak és foltoznak rajta, különösen pedig oly irányban kezdenek izgatni, hogy végül talán a megváltás bár megtörténik, de eset­leg a kitűzött czélok egy fontos része vajmi kevéssé lesz elérve. Ha a jogok mai, nagy részben különben is túlterhelt tulajdonosait kezelési költségek czimén húsz helyett csak tíz százalék levonás terh­elendő, azt az ország pénzügyei valamikép csak kiheverik, de ha az életbelépő állami italmérési jövedék fejlő­dés­képessége és jövője mindenféle kivételes kedvezmények által tönkretétetik, az már sok­kal kevésbbé lesz helyrehozható. E tényállással szemben bármely intéz­kedés valójában akkor legelőnyösebb egyes jogosult érdekkörökre nézve, ha előnyös egy­­szermint az összességre nézve is, de ily elmé­let alapján rendesen nehéz a nagy közönség­gel valamit megértetni, minélfogva főképp azok figyelmét óhajtom felhívni, kiknek a megváltás legközvetlenebbül válik javára. Különösen pedig azon czélból teszem ezt, hogy legalább az utolsó órában igyekezze­nek a törvényjavaslat eredeti c­élzatait meg­menteni és biztosítani. Habozásra nincs semmi ok, mert a kérdés lehető legegy­szerűbb. A már elavult regale intézmény teljesen érett a megváltásra, s hogy egy jelentékeny háztartási nehézségekkel küzdő államban ily fontos bevételi forrás nem szüntethető meg nyom nélkül s parlagon sem maradhat, az épp oly kétségtelen. A jelenlegi intézmény helyébe tehát mélhatlanul az állami jövedék­nek kell lépnie. A mai szabad világforgalom többé visz­­sza nem szorítható egészen a régi kezdet­legesség korlátai közé, de hasonlólag bizonyos az is, hogy annak kifejlődésével a közvetlen adók, főleg a földadó természete is alapos vál­t) A »Naxnzet« a közönség köréből helyet adott felszólalásoknak, melyek a javaslat ellen az érdekeltek igé­nyeit védelmezték. Igen örülünk, hogy e czikkben szintén a politikai tényezők közvetlen körén túleső oldalról, a ja­vaslat alapelveinek s irányának igen helyes ekadatolását közölhetjük. A szerke­tozást szenvedett, mert különösen a más viszo­nyok közt termelő világrészek versenyének befolyása alatt megszűnt áthárítható lenni, vagyis megszűnt mintegy általános fogyasz­tási adót képviselni Amerikában és Angolor­szágban általánvéve nem emelkedtek az egye­nes adók veszedelmes túlsúlyra, de Közép- Európa államai már elérték e tekintetben a lehetőség, sőt a képtelenség netovábbját s je­lenleg szükségkép csakis az ellenkező irány bit jogosultsággal. Németország elől halad az új irányban, de az adott körülmények közt, sajnos, Ma­gyarország épen nem, sőt még a monarchia sem fejthet ki hasonló erélyt, daczára azon körülménynek, hogy a félszeg egyoldalúság sehol sem okozott talán oly nagy pusztulást mint épen hazánkban. Államháztartásunk követelményeivel szemben, a közvetlen adókat illetőleg csakis viszonylagos leszállításról lehet szó s igy a fogyasztási adók emelése és szaporítása az egyedüli, mi által a kormány némileg eleget tehet az uj irány és viszonyok követelmé­nyeinek. Mi e tekintetben történt, a legkeve­sebb minek történnie kellett s remélhető volt, hogy a szőnyegen levő italmérési jövedék lassan kint figyelemreméltó állambevételi for­rássá növi ki magát. Azonban talán az épen köztudomásúvá vált, viszonylag kedvező ál­lamháztartási előirányzat, vagy nem tudom mi más, ugyanakkor feledtetni látszik az eset­leges összefüggést a föld és házadóemelés, másrészről pedig az italmérési jövedék sorsa közt, mindenekelőtt pedig feledtetni látszik azt, hogy a külpolitika terén a legcsekélyebb váratlan válság nagyon könnyen oly hely­zetbe sodorhatja az államot, miszerint többé­­kevésbbé elburkolt alakban ismét a föld- és a házadó emeléséhez kényszerül nyúlni, ha más fejlődésképes, közvetett adóbevételi forrás nem áll rendelkezésére. Igaz ugyan, hogy az adóáthárítás folya­matánál fogva bármely fogyasztási adó többé­­kevésbé az összességre oszlik el, s miután ha­zánk még ma is túlnyomólag mezőgazda­­sági jelleggel bíró ország, az italmérési jö­vedék is túlnyomólag a mezőgazdászai tényezőket terheli, de a választás mind­azonáltal nagyon könnyű a földadóemelés közt, mely az aránytalan világversenynyel szemben többé át nem hárítható, másrészről pedig az italmérési adó közt, mely a gazdá­­szati tényezők összességére oszlik el s végül is, nagy szükség esetében az egyén kibújhat alóla. Természetesen legvilágosabb a mező­gazdászati tényezők álláspontja, de a dolog mélyébe tekintve, a többi jogosult érdekkö­röknek sincs okuk azon sok kivételes enged­ményért rajongni, melyet a különböző cso­portok követelnek. Az italok és ételek árai az új jövedék miatt még bátran olcsóbbak ma­radhatnak hazai városainkban, más országok­hoz viszonyítva, de ugyanoly kétségtelen az is, hogy az egész országban, különösen pedig a fővárosban, főképp a kedvezőtlen lakásvi­szonyok képezik a kényelem és fejlődés egyik legjelentékenyebb akadályát, minélfogva a városi lakosság érdekeivel sem ellenkezik, ha az állam egy fejlődésképes bevételi forrás bir­tokában, esetleg nem kényszerül ismét szokás szerint többé-kevésbé elburkolt alakban a föld- és házadó emeléséhez folyamodni. Legvégül az egyszerű munkásosztálynak szintén nincs oka az új jövedék felett két­ségbeesni, mert a szabad forgalom befolyása alatt, az általuk fedezett fogyasztási adó meg­felelő része mélhatlanul a munkaadóra s má­sodik sorban a gyártmányok fogyasztóira há­rul. Mindenek felett pedig legkevésbbé felel­nek meg ez osztály érdekeinek oly törekvé­­­­sek, melyek a mai fejlődésirányzattal ellen­tétben, az értékesebb italnemek elárusításá­­val foglalkozók és azokat fogyasztó rétegek számára czéloznak különös kedvezményeket kierőszakolni. Mint ekkép látható, nem indokolatlan is­mételni a felhívást, hogy legalább a döntő órában álljanak bátran és határozottan a tör­vényjavaslat eredeti, józan c­élzatai védel­mére mindazok, kik az összesség s a haza ér­dekeit tartják mindenekfölött szemük előtt. FÁY BÉLA: Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva. A NEMZET TÁRCZÁJA. November 7. Rudolf trónörökös vadászata Kis-Mártonban. Semmi sem örvendetesebb, mint visszaidézni a régi jó emlékeket s visszaidézni azokat oly időben, mely ha nem hasonló is a régihez, hanem legalább szerencsésnek s a maga nemében kielégítőnek mondható. Az ünnepélyek, melyek Kis-Martonban Rudolf trónörökös ottani vadászatával lefolytak, megint fényt vetettek az Esterházy herczegek ősi fészkére. Hosz­­szabb ideig némán őrizte magányát a várkastély, a parkban is csak a szokott látogatók jártak, némely oda tévedt külföldiek kivételével, a­kik aztán nem győzték dicsérni a park gyönyörű fekvését, az óriási üvegházakat, a növényzet hatalmas fejlettségét, a re­gényes részleteket, melyek a tavaknak üde táplálékot nyújtó vízesések, patakok, barlangok és kilátások mentén önkéntelen megállásra kényszerítik a nézőt. Múlt hó 26-án délben, külön vonaton érkezett oda Rudolf trónörökös, Ottó főherczeg és Eszterházy Alajos herczeg kíséretében, mint vendége Eszterházy Miklós herczegnek, a majorátus jelenlegi urának. Mi kellett több ennél arra, hogy a herczegi család ismét kitegyen magáért és bebizonyítsa, miszerint pompá­ban és ízlésben a régi ősök, a régi jó idők utódai. Fejedelmi vendég, fejedelmi sarj, az ország leendő királya, kinek ősei nem voltak ismeretlenek e helyen. Mária Terézia sehol sem érezte magát jobban, mint Eszterházán és Kismartonban. És ha már va­dászatról van szó, hol lehet jogosabban beszélni az ilynemű vigasságról, mint a herczeg uradalmain. Az eszterházai meg ozorai vadászatok világhírűek voltak. Az eszterházai vigasságok közül legnevezete­sebb volt az, melyet Mária Terézia tiszteletére ren­deztek s melyet Bessenyei György magyar testőr »Eszterházi Vigasságok« czime alatt irt le. Az ottani parkkal összeköttetésben állott vadaskert akkor a­­ legfényesebb társaságot látta s a vadászat nagyszerű sikere mindenkit meglepett. Mily fényesen voltak szervezve az akkori vadászatok s mily pontosan ki­számított tervek szerint hajtottak végre, mutatja ama körülmény is, hogy a kürtösök számára a nagy Haydn külön vadászindulót írt, melynek egyes szólamai meghatározott jelzéseket tartal­maztak minden a vadászatra vonatkozó tényke­désre. Látni ebből, hogy a múlt századi udvar­tartás minden, részletében fejedelmi volt, melyhez hasonlót ma már csak kivételesen találunk még a hatalmasabb uralkodóknál is. Egy Haydn legalább sehol sincs jelen. A trónörökös megjelenése Kismartonban igen örvendetes eseménynek mondható és élénk tanúbi­zonysága annak a kegynek, melyet az uralkodók a herczegi családtól soha meg nem vontak. Esterházy Alajos herczeg, huszárezredes, katonai attaché a londoni osztrák-magyar követségnél, ki mióta itthon van, minden udvari vadászaton részt vett, utóbb a görgényiben is, viszonozni kívánván a rendkívüli figyelmet, a trónörökös tiszteletére vadászatot ren­dezett. Ő fenségeik, villás reggeli után a vadaskertbe hajtattak. Terebélyes tölgyekkel és dúsan tenyésző gesztenyésekkel beültetett, magas kőfalakkal ke­rített, kétezer catast. hold területű hely ez, mely­nek nem utolsó disze a herczegileg berendezett vadászkastély. A vadászat csakhamar kezdetét vette, ropogott a fegyver, hullott a vad, rövid idő alatt 17 db volt elterülve a földön s azok közül 3 erős szarvas és 5 dámvad a trónörökös által elejtve. A vadászat be­fejeztével a városba visszatértek, akkor már a vár­kastély ki volt világítva, melynek óriási nagyterme fényárban úszott. Mennyi emlék elevenül itt fel e fe­jedelmiig díszített termekben, hol főispánokat igtat­­tak be, a hol annyi ünnepélyt, zene- és szinielőadást­­tartottak, s a hol annyi fejedelem és herczegi ős arcz­­képe tekint a múltból a jelenbe. A trónörökös meg­állapodott Mária Terézia királyné arczképe előtt, azután látható érdeklődéssel nézte az insurrectionális herczegek arczképét, I­ só Miklós és Antal hu­szár­tábornokokét, akik egy-egy ezredet állítottak saját költségen az ellenség elé s előbbinek Mária Terézia sajátkezüleg tűzte fel a Mária Teré­zia rendet, a midőn Kolinnál huszárjaival annyi bra­­vourral az ütközetre döntőleg befolyt s a győzelmet kivívta; áhítattal nézte ez arczképét a trónörökös, mely eszébe juttatá, mily sok tagja az Eszterházy családnak áldozta vagyonát, vérét, életét hazáért, királyért! Miklós e néven a Il­ik volt a híres képtár szerzője. — A száz holdnyi parkot nem hagyhatták megszemlélés nélkül, hisz az most oly érdekes volt őszies áramlatában és a vízesések gazdagon hullámzó árjában. Másnap, u. m. október 27-én meglátogatták a régi diszkocsiszint is, mely a trónörökösre nézve ismét annyi nevezetes történeti mozzanatot ele­venített fel, hisz itt vannak ama nagy fényű üveges hintók, melyek királynékat, királyokat hor­doztak s melyek egyikén Eszterházy Miklós herczeg oly ragyogó pompát fejtett ki a moszkvai koroná­záskor. Eme látogatást ismét vadászat követte, az úgy­nevezett Hartl fáczános-erdőben, a­hol pár órai vadá­szat után 400 fáczán és 85 nyúl hullott, melyekből a trónörökös egymaga 200 fáczánt és 40 nyulat ejtett el. A fejedelmi vendégek mindegyikének három-há­rom lőfegyver állott rendelkezésére és bámulatos biz­tossággal meg serénységgel folyt a tüzelés, minden lövés talált. A gyorsaságról kiki fogalmat alkothat magának, megtudván, hogy a nagy készlet ellenére egy ízben fel kellett hagyni a hajtással és várni, míg az áttüzesedett fegyverek ismét kihűlnek. Ily sikerek után fokozódott a kedv. A her­czegi konyha, a herczegi pincze is kitűnő volt, mint mindig: a bécsi vendégek mindnyájan jó kedvvel, kedves emlékekkel tértek haza. Ru­dolf trónörökösnek, ez alkalomból a majorátus nagy nevű herczegéhez intézett levele már az itteni híres levéltár őrizete alatt áll. VIRÁGH ELEK: ------------------------­ Budapest, november 7. Lord Lackville-West, Angolország was­hingtoni követe hirtelen ében olyan híres emberré lön, hogy két világrészben emlege­tik nevét, heves izgalmak között. Az észak­­amerikai, csöndesnek látszó diplomatist állo­máson a nemes lord aligha remélt ilyen furorét csinálhatni, de miután meg van, alig­ha is köszöni meg annak a pomonai, Angol­­országból bevándorolt amerikai polgárnak, aki hozzásegítette őt ehhez a kétes értékű nagy hírességhez. Magára az esetre olvasóink még valószínűleg emlékeznek. Egy, mint ép­pen említek, Angolországból az Egyesült­­államokba áttelepült yankee, mr. Murchison, semmiképen sem tudta angol és amerikai dupla lelkismeretét egymással harmóniába hozni, és segítségért ebben a benső küzde­lemben a washingtoni angol követhez for­dult, tőle kérvén tanácsot, várjon kire szavaz­zon a küszöbön álló elnökválasztásnál: a de­­mocraták (Cleveland jelenlegi elnök) avagy a republicánusok jelöltjére (Harrison), hogy sem egykori hazáját meg ne tagadja teljesen, sem pedig új hazájának kárára ne váljék. Lord Lackvillet meghatotta ex-conpatriotájá­­nak tusakodása és bizalma, s nem késett le­vélben válaszolni a derék Murchison úrnak, de olyan diplomatikus körmönfontsággal, hogy abból bizony alig lehetett sokkal oko­sabb az interpelláló yankee. A levél első olvasásra azonban azt a benyomást teszi, mintha lord Lackville Cleveland jelöltségét­­ igyekeznék támogatni, s ez a jellege a levél­nek szolgál kutforrásául annak az »affaire«­­nek, melyet az angol és főképpen az amerikai lapok óriási hűhóval, mint »amerikai angol conflictust« tárgyalnak. Mert a pomonai polgárnak, amint meg­kapta lord Sackville válaszát, nem volt sür­gősebb dolga, mint ki­nyomatni azt valame­lyik californiai újságban, bizonyosan abból a felebaráti fölfogásból indulva ki, hogy na­gyon sok olyan amerikai-angol yankee van, mint jó maga, s ezekre alkalmasint szintén ráfér az okos tanács, amely annyira illetékes forrásból ered, mint a washingtoni angol kö­vet. Meglehet, hogy a pomonai aggodalmas elnökválasztót tényleg ilyen gondolatok bír­ták rá a Sackville bizalmas levelének kinyo­­matására, amit az ő kedvencz újsága nagy sietséggel teljesített, mert az észak-amerikai Egyesült­ Államok sajtója szintén kiváló elő­szeretettel közöl bizalmas leveleket, melyeket visszaélés nélkül nem is volna szabad a nyil­­ván­osság elé hurczolni; sokan azonban olyan rosszlelkűek, hogy gyanúsítják mr. Murchisont, még­pedig azzal, hogy ő, akit a republicánusok táborához számítanak, való­ságban soha sem táplált semmi kétséget az­iránt, hogy kire adja szavazatát az elnökvá­lasztásnál, mert hiszen a maga pártjának meg van a maga jelöltje, hanem az egész levél­írást csak azért gondolta ki, hogy rászedve lord Sackvillet, megpróbálja, hátha többé­­kevésbbé Cleveland mellett nyilatkoznék, amit azután pompás korteseszközül lehetne ki­zsákmányolni a demokraták jelöltje ellen, sőt ennek segítségével talán meg is lehetne buk­tatni, mert képzelhető-e szörnyűbb bűn a yankeek szemében, mint egy elnökjelölt, aki Angolország támogatásával igyekezik meg­választatni magát! Amint a levél megjelent, az összes ame­rikai újságok lenyomatták s azonnal megin­dult a legnagyobb hajsza; a democrata­ újsá­gok Lackvillenak rontottak neki válogatott amerikai gorombaságokkal, amiért bele mer avatkozni az Egyesült­ Államok belügyeibe, a republicánusok pedig ezzel nem elégedve meg, tényleg azzal a váddal kezdettek harczolni Cleveland ellen, hogy íme, micsoda ember! Angolország kegyeit keresi s ha megválasztjá­tok elnöknek, bizonyosan föláldozza az Egye­sült­ Államok összes érdekeit Angolország kedvéért. Ez a rágalom természetesen nem maradhatott hatás nélkül Cleveland elnökre és híveire, akik azonnal belátták, hogy a leg­nagyobb föltünéssel kell kimosakodniuk ab­ból a gyanúból, mintha valami bizalmas ösz­­szeköttetésben állanának Angolországgal s ennek washingtoni képviselőjével, mert ha rajtuk tapad ez a látszat, akkor első­sorban bizonyosan ellenük fordulnak az összes iz­­landiak, kik pedig jelentékeny contingenst képeznek a választók nagy seregében, azután minden valószínűség szerint elveszítenek so­kat az ős-amerikai választók közül is, akik előtt semmi nem visszataszítóbb, mint az, ha Angolország valamiképpen befolyáshoz jutna az Egyesült­ Államok belügyeire. Az első lépés az volt, hogy Cleveland megintervieváltatta magát két irlando-amerikai újságíró által s kijelentette előttük, hogy ő semmiféle tá­mogatást nem vár s nem is fogad el az ango­ Sántha Antal jubileuma. A nemzeti színház egy érdemes tagja, Sántha Antal ülte ma meg negyedszázados színészi jubileumát. Moliére és Shakespeare inasainak s Szigligeti korcs­­márosainak és jámbor parasztjainak jeles ábrázolóját egyforma melegséggel ünnepelte a nemzeti színház igazgatósága, személyzete és közönsége. A nemzeti színház kitűnő ensemblejának nélkülözhetetlen ki­egészítő része Sántha s bár a színi pályán elért si­kerei nem tartoznak a zajos diadalok közé, az a sze­repkör, melyet betölt, egész embert, igazi tehetséget, művészi lelkesedést és nagy szorgalmat kíván és Sántha Antal e kívánalmaknak mindig megfelelt ne­gyedszázados színészi pályáján. Jubiláris ünnepélye három részből állott: az első a színfalak között folyt le a pályatársak ovatió­­jával, a második a színpadon játszódott le a közön­ség tüntetésével s a harmadik családias jellegű bankettben végződött. Esti fél hét órakor a nemzeti színház tagjai a színpadra gyűltek s miután megjelentek Beniczky Ferencz kormánybiztos és Paul­a­y Ede igazgató is, Szathmáryné és Lendvayné elővezették a jubiláló művészt, kit a jelenlevők lelkes éljenzéssel fogadtak. Az éljenzés csillapultával Beniczky Fe­rencz kormánybiztos a nemzeti színház igazga­tósága nevében üdvözölte. Huszonöt év — úgymond — nagy idő egy ember életében még nagyobb azonban egy művész életében, ki ez időt az ország elsőrangú műintézeténél becsületes munkában, sikerrel élte át. Kétségkívül méltó öröm töltheti el a jubiláló művész lelkét, midőn e huszonöt esztendő múlva megjelennek itt művésztársai és főnökei, hogy a forduló napon őszintén üdvözöljék. De midőn a nemzeti színház igazgatósága nevében szerencsekivánatrít, kifejezné, nem akar hosszasan beszélni, hanem a­z a l­atin köz­mondást tartva, hogy­: verba volant, scripta manent, az igazgatóság elismerését írott alakban nyújtja át. S ezzel a kormánybiztos a jelenlevők lelkes él­jenzése között egy okmányt nyújtott át a jubiláns­­­­nak. Ez az okmány fehér cartonlapból áll, melyre Benedek Lajos, a nemzeti színház tagja művészi initialét rajzolt, s melyen a következő szöveg áll: »Midőn a nemzeti színház személyzete önnek 25 éves tagsági évfordulóját baráti megemlékezéssel ünnepli, az igazgatóság is kellemes kötelességének tartja megemlékezni arról, hogy Ön e 25 éven át kifogástalan buzgósággal igyekezett közreműködni azon művészi színvonal megalkotásán, mely a nem­zeti színházat legkedveltebb műintézeteink egyikévé emelte. Fogadja az igazgatóság köszönetét eddigi jeles működéséért és azon jó kivonatának kifejezését, hogy pályájának minél későbben bekövetkező végéig törhetlen erővel és nem fogyatkozó kedélylyel vehes­sen részt a magyar színművészet további haladásában. Budapest, 1888. nov. 7. Tisztelettel Beniczky Ferencz, kormánybiztos. Paulay Ede, igazgató. Ezután Bercsényi Béla lépett elő s a nem­zeti szinház tagjai nevében a következő beszédet tartotta : Tisztelt pályatárs! Szívből szeretett kedves ba­rátunk ! A színművészetben a legnagyobb tehetség sem érvényesülhet egymagában, segítő társakra van szüksége. A nagy m­űvészek legnagyobb sikere is koc­­­kára van téve, ha környezetéből, segítő társaiból hiányzik a buzgalom, az odaadás, s a művészet szent szeretete. Mert csak ezekkel lehet lelkes támogatója azon szerencséseknek, a­kiknek még az ő munkájuk gyümölcsét, sikerét is lábai elé rakják. Mi tudjuk, hogy e sikerek miképpen teremnek, s éppen azért ki fogjuk mérni igazságos részét azoknak, a­kik a diadalt kivívni segítik. A színművészet e segédhadá­nak egyik kiváló tagja vagy te kedves pályatársunk, s 25 év óta végezed munkádat határtalan buzgalom­mal, odaadással. Mind­azon dicsőségből, mely ez idő

Next