Nemzet, 1888. november (7. évfolyam, 2219-2248. szám)
1888-11-08 / 2226. szám
gsaou DM carea Seis'si'd&effektare, Athenaeum-épület, X. tatai*«. A top szellem! részét illeti* minden közlemény a azerkenatötéghez intézendő. Bérmentetlen levelet esek ismert kéztől fogadunk *L Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSÜK agy mint előfizetések a kiadó hivatalba (Ferencsiek t*r«t Athenaeum-épület) trtldendők. Egyes szám helyben 6 kr, vidéken Skr. Reggeli kiadás. Bju&taryjsaft rim«riik*t«tii Atk«BM«B-éptl*k formjai EiánzxrAsi du : A reggeli dedeti kiadáe poétán egyem ktÜ4v%agy pesten kétezer házhoz hordva: 1 hónapra .................................... > « ~ t fri 8 hónapra d * 8 hónapra .. ............. U * Az esti kiadás postai küllönküldéseárt «81 fizetés havonként 85 kr., negyedévenként 1 e Egyes szám helyben 6 kr. vidéken • kr. 2226. (309.) szám. Budapest, 1888. Csütörtök, november 8. VII. évi folyam. — —■——3»——————— Rovás. A »Pesti Napló«, ma esti lapjának élén és vezérczikke gyanánt egy hosszú levél jelent meg Belgrádból. Nem tudom azon számítással volt e írva, hogy — a sensatio hajhászaton kívül — az orosz sajtó is közölje, de bizonyosra vehető, hogy a pánszláv sajtó sietni fog azt kinyomatni. Mert hát neki haszna is, gyönyörűsége is lehet, egy budapesti elsőrendű lapból idézni és ismertetni a saját észjárása szerinti nyilatkozatokat. Hogy azonban egy ilyen fajta közlemény által monarchiánk s jelesen hazánk érdeke nem részesül sem haszonban, sem gyönyörűségben, sőt szenvedhet károsodást vagy legalább is kellemetlenséget, arról nem kételkedhetik a magyar olvasóközönségnek értelmes, gondolkodó komoly része. A »jól értesült politikai férfiútól« ugyanis megtudjuk, hogy Szerbiának kétharmada nem barátja a monarchiánkkal való szövetségnek«, hogy » a jelenlegi Krisztics-kormányt... Szerbiában mindenki gyűlöli, megveti« , hogy ennek »létezhetéséért minden szerb Ausztria-Magyarországot átkozza«, s hogy esetleg »a szerbek egy szép napon igy fognak szólani hozzánk: miután annyira szeretitek Milánt, itt van, nektek ajándékozzuk«. Hogy egy importánskodó, léha ember, ki hol ide, hol amoda rándul s 24 vagy 48 órai időzés után teljes tájékozottsági képpel tér vissza mindenünnen, az illető országnak és városnak összes nézeteire, érzelmeire és terveire vonatkozólag, sőt tele van államtitkokkal is, azon nincs mit csodálkozni. Természetében van s míg csak társadalmi, kávéházi vagy club ismerőseielőtt fecseg fontoskodólag, badarul, addig nem is árt csak magának, sőt mulatságos is lehet, mert nevetnek rajta hallgatói.Az ilyen léhaegyén csak akkor válik kártékonynyá, ha egy tekintélyes lap hasábjain szerepelhet, névtelenül, mint »jól értesült politikai férfiú.« És ezért már nem is ő a felelős, hanem a szerkesztő, ki tartoznék tudni, hogy a hazának bizonyos lucubratiók nem válhatnak javára semmi esetben. Mert nem kell elfeledni, hogy a magyar sajtó nem bír többé azon hajdani előnynyel, miszerint közölhetett minden bolondságot bátran. A régi jó időkben mindaz »köztünk maradt« , nem lépte át határainkat soha, így a »világ« nem hallott felőle egy betűt sem, tehát nem is volt felhasználható ellenünk a külföldön. Most nem marad itthon a hírlapi időtlenség. Magyarság nem védi többé az európai meghurczoltatástól, mert nyakon csípik a fordítók, ageniiák stb., mihelyt árthatnak vele valahol nemzetünknek. Ezért kell vigyázni nagyon a hóbortosságról ismerős írók és irkálók leveleire, tudósításaira, czikkeire. Hogy milyen összefüggés uralkodik a kérdésbeni »jól értesült politikai férfiú« okoskodásaiban, tessék megítélni a következő idézetből. »Magyar létemre én is őszintén rokonszenvezem Milán királylyal, ki nekünk magyaroknak igaz barátunk.« »És Milán király, kinek érdekében magyarországi lapjaink naponta lándzsát törnek; az a Milán király, kinek igazságtalan védelmével magunk ellen zúdítottuk egész Szerbiát, az a Milán király, ki ha szövetségesünknek vallotta magát, egymásután Riszticsnek és Gruicsnak kezébe adta a kormány gyeplőit.« »Szerbiában ma Milánon kívül senkinek nem kellünk, sőt .. . annak lehetősége sincs kizárva, hogy valamelyik szép napon ő felsége is a faképnél hagy bennünket.« »Milán király minden eshetőségre oly kibúvó ajtót tart fel magának, mely vészes időkben Oroszországba nyílik.« És végül — mint már idéztem fennebb is — a szerbek »Egy szép napon igy fognak szólani hozzánk: Miután annyira szeretitek Milánt, itt van, nektek ajándékozzuk egészen.« Hogy tulajdonképen mit akar ez a »jól értesült politikai férfiú«, az titok. Megtudjuk tőle, hogy Milán ellen kellett volna lennünk, ki az »egyedüli« barátunk; megtudjuk, hogy a bécsi bankárok »és különösen a Länderbank« kiszipolyozták az országot; megtudjuk, hogy a »szép Artemisia a királynak legjobb barátnéja« , s hogy lesz convent és megvan már a jövendőbeli szerb Robespierre; de azt nem tudni, hogy »a jól értesült férfiú« mit vél teendőnek. »Nos?« Budapest, november 7. A regale váltság és az italmérési attól.*) Czélszerű-e közönyt vagy éppen«sérelmet, szinllnt, midőn valaki érdekünkben cselekszik, azt nem tudom, de mindenesetre inkább visszataszító látványnak tartom. S közönségünk egy tekintélyes része körülbelül így viseli magát az italmérési jogok megváltását tartalmazó törvényjavaslattal szemben. Az elavult intézmények ellen folytonos a harc, és sokszor azok közé soroztatik oda nem tartozó is. Az államháztartási egyensúly helyreállításának szüksége szintén átalános jelszó, boldog, boldogtalan szájában. Az egyenes adók, különösen pedig a föld- és házadó viszonylagos magassága a közvetett adókkal szemben s más államokhoz hasonlítva, nem kevésbé jogosult panasz tárgya. Ennek daczára mi észlelhető jelenleg, midőn a kormány javaslata lehetőleg eleget tesz a jogosult követelményeknek ? Az egyes érdekkörök képviselői oly módon nyirbálnak és foltoznak rajta, különösen pedig oly irányban kezdenek izgatni, hogy végül talán a megváltás bár megtörténik, de esetleg a kitűzött czélok egy fontos része vajmi kevéssé lesz elérve. Ha a jogok mai, nagy részben különben is túlterhelt tulajdonosait kezelési költségek czimén húsz helyett csak tíz százalék levonás terhelendő, azt az ország pénzügyei valamikép csak kiheverik, de ha az életbelépő állami italmérési jövedék fejlődésképessége és jövője mindenféle kivételes kedvezmények által tönkretétetik, az már sokkal kevésbbé lesz helyrehozható. E tényállással szemben bármely intézkedés valójában akkor legelőnyösebb egyes jogosult érdekkörökre nézve, ha előnyös egyszermint az összességre nézve is, de ily elmélet alapján rendesen nehéz a nagy közönséggel valamit megértetni, minélfogva főképp azok figyelmét óhajtom felhívni, kiknek a megváltás legközvetlenebbül válik javára. Különösen pedig azon czélból teszem ezt, hogy legalább az utolsó órában igyekezzenek a törvényjavaslat eredeti célzatait megmenteni és biztosítani. Habozásra nincs semmi ok, mert a kérdés lehető legegyszerűbb. A már elavult regale intézmény teljesen érett a megváltásra, s hogy egy jelentékeny háztartási nehézségekkel küzdő államban ily fontos bevételi forrás nem szüntethető meg nyom nélkül s parlagon sem maradhat, az épp oly kétségtelen. A jelenlegi intézmény helyébe tehát mélhatlanul az állami jövedéknek kell lépnie. A mai szabad világforgalom többé viszsza nem szorítható egészen a régi kezdetlegesség korlátai közé, de hasonlólag bizonyos az is, hogy annak kifejlődésével a közvetlen adók, főleg a földadó természete is alapos vált) A »Naxnzet« a közönség köréből helyet adott felszólalásoknak, melyek a javaslat ellen az érdekeltek igényeit védelmezték. Igen örülünk, hogy e czikkben szintén a politikai tényezők közvetlen körén túleső oldalról, a javaslat alapelveinek s irányának igen helyes ekadatolását közölhetjük. A szerketozást szenvedett, mert különösen a más viszonyok közt termelő világrészek versenyének befolyása alatt megszűnt áthárítható lenni, vagyis megszűnt mintegy általános fogyasztási adót képviselni Amerikában és Angolországban általánvéve nem emelkedtek az egyenes adók veszedelmes túlsúlyra, de Közép- Európa államai már elérték e tekintetben a lehetőség, sőt a képtelenség netovábbját s jelenleg szükségkép csakis az ellenkező irány bit jogosultsággal. Németország elől halad az új irányban, de az adott körülmények közt, sajnos, Magyarország épen nem, sőt még a monarchia sem fejthet ki hasonló erélyt, daczára azon körülménynek, hogy a félszeg egyoldalúság sehol sem okozott talán oly nagy pusztulást mint épen hazánkban. Államháztartásunk követelményeivel szemben, a közvetlen adókat illetőleg csakis viszonylagos leszállításról lehet szó s igy a fogyasztási adók emelése és szaporítása az egyedüli, mi által a kormány némileg eleget tehet az uj irány és viszonyok követelményeinek. Mi e tekintetben történt, a legkevesebb minek történnie kellett s remélhető volt, hogy a szőnyegen levő italmérési jövedék lassan kint figyelemreméltó állambevételi forrássá növi ki magát. Azonban talán az épen köztudomásúvá vált, viszonylag kedvező államháztartási előirányzat, vagy nem tudom mi más, ugyanakkor feledtetni látszik az esetleges összefüggést a föld és házadóemelés, másrészről pedig az italmérési jövedék sorsa közt, mindenekelőtt pedig feledtetni látszik azt, hogy a külpolitika terén a legcsekélyebb váratlan válság nagyon könnyen oly helyzetbe sodorhatja az államot, miszerint többékevésbbé elburkolt alakban ismét a föld- és a házadó emeléséhez kényszerül nyúlni, ha más fejlődésképes, közvetett adóbevételi forrás nem áll rendelkezésére. Igaz ugyan, hogy az adóáthárítás folyamatánál fogva bármely fogyasztási adó többékevésbé az összességre oszlik el, s miután hazánk még ma is túlnyomólag mezőgazdasági jelleggel bíró ország, az italmérési jövedék is túlnyomólag a mezőgazdászai tényezőket terheli, de a választás mindazonáltal nagyon könnyű a földadóemelés közt, mely az aránytalan világversenynyel szemben többé át nem hárítható, másrészről pedig az italmérési adó közt, mely a gazdászati tényezők összességére oszlik el s végül is, nagy szükség esetében az egyén kibújhat alóla. Természetesen legvilágosabb a mezőgazdászati tényezők álláspontja, de a dolog mélyébe tekintve, a többi jogosult érdekköröknek sincs okuk azon sok kivételes engedményért rajongni, melyet a különböző csoportok követelnek. Az italok és ételek árai az új jövedék miatt még bátran olcsóbbak maradhatnak hazai városainkban, más országokhoz viszonyítva, de ugyanoly kétségtelen az is, hogy az egész országban, különösen pedig a fővárosban, főképp a kedvezőtlen lakásviszonyok képezik a kényelem és fejlődés egyik legjelentékenyebb akadályát, minélfogva a városi lakosság érdekeivel sem ellenkezik, ha az állam egy fejlődésképes bevételi forrás birtokában, esetleg nem kényszerül ismét szokás szerint többé-kevésbé elburkolt alakban a föld- és házadó emeléséhez folyamodni. Legvégül az egyszerű munkásosztálynak szintén nincs oka az új jövedék felett kétségbeesni, mert a szabad forgalom befolyása alatt, az általuk fedezett fogyasztási adó megfelelő része mélhatlanul a munkaadóra s második sorban a gyártmányok fogyasztóira hárul. Mindenek felett pedig legkevésbbé felelnek meg ez osztály érdekeinek oly törekvések, melyek a mai fejlődésirányzattal ellentétben, az értékesebb italnemek elárusításával foglalkozók és azokat fogyasztó rétegek számára czéloznak különös kedvezményeket kierőszakolni. Mint ekkép látható, nem indokolatlan ismételni a felhívást, hogy legalább a döntő órában álljanak bátran és határozottan a törvényjavaslat eredeti, józan célzatai védelmére mindazok, kik az összesség s a haza érdekeit tartják mindenekfölött szemük előtt. FÁY BÉLA: Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva. A NEMZET TÁRCZÁJA. November 7. Rudolf trónörökös vadászata Kis-Mártonban. Semmi sem örvendetesebb, mint visszaidézni a régi jó emlékeket s visszaidézni azokat oly időben, mely ha nem hasonló is a régihez, hanem legalább szerencsésnek s a maga nemében kielégítőnek mondható. Az ünnepélyek, melyek Kis-Martonban Rudolf trónörökös ottani vadászatával lefolytak, megint fényt vetettek az Esterházy herczegek ősi fészkére. Hoszszabb ideig némán őrizte magányát a várkastély, a parkban is csak a szokott látogatók jártak, némely oda tévedt külföldiek kivételével, akik aztán nem győzték dicsérni a park gyönyörű fekvését, az óriási üvegházakat, a növényzet hatalmas fejlettségét, a regényes részleteket, melyek a tavaknak üde táplálékot nyújtó vízesések, patakok, barlangok és kilátások mentén önkéntelen megállásra kényszerítik a nézőt. Múlt hó 26-án délben, külön vonaton érkezett oda Rudolf trónörökös, Ottó főherczeg és Eszterházy Alajos herczeg kíséretében, mint vendége Eszterházy Miklós herczegnek, a majorátus jelenlegi urának. Mi kellett több ennél arra, hogy a herczegi család ismét kitegyen magáért és bebizonyítsa, miszerint pompában és ízlésben a régi ősök, a régi jó idők utódai. Fejedelmi vendég, fejedelmi sarj, az ország leendő királya, kinek ősei nem voltak ismeretlenek e helyen. Mária Terézia sehol sem érezte magát jobban, mint Eszterházán és Kismartonban. És ha már vadászatról van szó, hol lehet jogosabban beszélni az ilynemű vigasságról, mint a herczeg uradalmain. Az eszterházai meg ozorai vadászatok világhírűek voltak. Az eszterházai vigasságok közül legnevezetesebb volt az, melyet Mária Terézia tiszteletére rendeztek s melyet Bessenyei György magyar testőr »Eszterházi Vigasságok« czime alatt irt le. Az ottani parkkal összeköttetésben állott vadaskert akkor a legfényesebb társaságot látta s a vadászat nagyszerű sikere mindenkit meglepett. Mily fényesen voltak szervezve az akkori vadászatok s mily pontosan kiszámított tervek szerint hajtottak végre, mutatja ama körülmény is, hogy a kürtösök számára a nagy Haydn külön vadászindulót írt, melynek egyes szólamai meghatározott jelzéseket tartalmaztak minden a vadászatra vonatkozó ténykedésre. Látni ebből, hogy a múlt századi udvartartás minden, részletében fejedelmi volt, melyhez hasonlót ma már csak kivételesen találunk még a hatalmasabb uralkodóknál is. Egy Haydn legalább sehol sincs jelen. A trónörökös megjelenése Kismartonban igen örvendetes eseménynek mondható és élénk tanúbizonysága annak a kegynek, melyet az uralkodók a herczegi családtól soha meg nem vontak. Esterházy Alajos herczeg, huszárezredes, katonai attaché a londoni osztrák-magyar követségnél, ki mióta itthon van, minden udvari vadászaton részt vett, utóbb a görgényiben is, viszonozni kívánván a rendkívüli figyelmet, a trónörökös tiszteletére vadászatot rendezett. Ő fenségeik, villás reggeli után a vadaskertbe hajtattak. Terebélyes tölgyekkel és dúsan tenyésző gesztenyésekkel beültetett, magas kőfalakkal kerített, kétezer catast. hold területű hely ez, melynek nem utolsó disze a herczegileg berendezett vadászkastély. A vadászat csakhamar kezdetét vette, ropogott a fegyver, hullott a vad, rövid idő alatt 17 db volt elterülve a földön s azok közül 3 erős szarvas és 5 dámvad a trónörökös által elejtve. A vadászat befejeztével a városba visszatértek, akkor már a várkastély ki volt világítva, melynek óriási nagyterme fényárban úszott. Mennyi emlék elevenül itt fel e fejedelmiig díszített termekben, hol főispánokat igtattak be, a hol annyi ünnepélyt, zene- és szinielőadásttartottak, s a hol annyi fejedelem és herczegi ős arczképe tekint a múltból a jelenbe. A trónörökös megállapodott Mária Terézia királyné arczképe előtt, azután látható érdeklődéssel nézte az insurrectionális herczegek arczképét, I só Miklós és Antal huszártábornokokét, akik egy-egy ezredet állítottak saját költségen az ellenség elé s előbbinek Mária Terézia sajátkezüleg tűzte fel a Mária Terézia rendet, a midőn Kolinnál huszárjaival annyi bravourral az ütközetre döntőleg befolyt s a győzelmet kivívta; áhítattal nézte ez arczképét a trónörökös, mely eszébe juttatá, mily sok tagja az Eszterházy családnak áldozta vagyonát, vérét, életét hazáért, királyért! Miklós e néven a Ilik volt a híres képtár szerzője. — A száz holdnyi parkot nem hagyhatták megszemlélés nélkül, hisz az most oly érdekes volt őszies áramlatában és a vízesések gazdagon hullámzó árjában. Másnap, u. m. október 27-én meglátogatták a régi diszkocsiszint is, mely a trónörökösre nézve ismét annyi nevezetes történeti mozzanatot elevenített fel, hisz itt vannak ama nagy fényű üveges hintók, melyek királynékat, királyokat hordoztak s melyek egyikén Eszterházy Miklós herczeg oly ragyogó pompát fejtett ki a moszkvai koronázáskor. Eme látogatást ismét vadászat követte, az úgynevezett Hartl fáczános-erdőben, ahol pár órai vadászat után 400 fáczán és 85 nyúl hullott, melyekből a trónörökös egymaga 200 fáczánt és 40 nyulat ejtett el. A fejedelmi vendégek mindegyikének három-három lőfegyver állott rendelkezésére és bámulatos biztossággal meg serénységgel folyt a tüzelés, minden lövés talált. A gyorsaságról kiki fogalmat alkothat magának, megtudván, hogy a nagy készlet ellenére egy ízben fel kellett hagyni a hajtással és várni, míg az áttüzesedett fegyverek ismét kihűlnek. Ily sikerek után fokozódott a kedv. A herczegi konyha, a herczegi pincze is kitűnő volt, mint mindig: a bécsi vendégek mindnyájan jó kedvvel, kedves emlékekkel tértek haza. Rudolf trónörökösnek, ez alkalomból a majorátus nagy nevű herczegéhez intézett levele már az itteni híres levéltár őrizete alatt áll. VIRÁGH ELEK: ------------------------ Budapest, november 7. Lord Lackville-West, Angolország washingtoni követe hirtelen ében olyan híres emberré lön, hogy két világrészben emlegetik nevét, heves izgalmak között. Az északamerikai, csöndesnek látszó diplomatist állomáson a nemes lord aligha remélt ilyen furorét csinálhatni, de miután meg van, aligha is köszöni meg annak a pomonai, Angolországból bevándorolt amerikai polgárnak, aki hozzásegítette őt ehhez a kétes értékű nagy hírességhez. Magára az esetre olvasóink még valószínűleg emlékeznek. Egy, mint éppen említek, Angolországból az Egyesültállamokba áttelepült yankee, mr. Murchison, semmiképen sem tudta angol és amerikai dupla lelkismeretét egymással harmóniába hozni, és segítségért ebben a benső küzdelemben a washingtoni angol követhez fordult, tőle kérvén tanácsot, várjon kire szavazzon a küszöbön álló elnökválasztásnál: a democraták (Cleveland jelenlegi elnök) avagy a republicánusok jelöltjére (Harrison), hogy sem egykori hazáját meg ne tagadja teljesen, sem pedig új hazájának kárára ne váljék. Lord Lackvillet meghatotta ex-conpatriotájának tusakodása és bizalma, s nem késett levélben válaszolni a derék Murchison úrnak, de olyan diplomatikus körmönfontsággal, hogy abból bizony alig lehetett sokkal okosabb az interpelláló yankee. A levél első olvasásra azonban azt a benyomást teszi, mintha lord Lackville Cleveland jelöltségét igyekeznék támogatni, s ez a jellege a levélnek szolgál kutforrásául annak az »affaire«nek, melyet az angol és főképpen az amerikai lapok óriási hűhóval, mint »amerikai angol conflictust« tárgyalnak. Mert a pomonai polgárnak, amint megkapta lord Sackville válaszát, nem volt sürgősebb dolga, mint kinyomatni azt valamelyik californiai újságban, bizonyosan abból a felebaráti fölfogásból indulva ki, hogy nagyon sok olyan amerikai-angol yankee van, mint jó maga, s ezekre alkalmasint szintén ráfér az okos tanács, amely annyira illetékes forrásból ered, mint a washingtoni angol követ. Meglehet, hogy a pomonai aggodalmas elnökválasztót tényleg ilyen gondolatok bírták rá a Sackville bizalmas levelének kinyomatására, amit az ő kedvencz újsága nagy sietséggel teljesített, mert az észak-amerikai Egyesült Államok sajtója szintén kiváló előszeretettel közöl bizalmas leveleket, melyeket visszaélés nélkül nem is volna szabad a nyilvánosság elé hurczolni; sokan azonban olyan rosszlelkűek, hogy gyanúsítják mr. Murchisont, mégpedig azzal, hogy ő, akit a republicánusok táborához számítanak, valóságban soha sem táplált semmi kétséget aziránt, hogy kire adja szavazatát az elnökválasztásnál, mert hiszen a maga pártjának meg van a maga jelöltje, hanem az egész levélírást csak azért gondolta ki, hogy rászedve lord Sackvillet, megpróbálja, hátha többékevésbbé Cleveland mellett nyilatkoznék, amit azután pompás korteseszközül lehetne kizsákmányolni a demokraták jelöltje ellen, sőt ennek segítségével talán meg is lehetne buktatni, mert képzelhető-e szörnyűbb bűn a yankeek szemében, mint egy elnökjelölt, aki Angolország támogatásával igyekezik megválasztatni magát! Amint a levél megjelent, az összes amerikai újságok lenyomatták s azonnal megindult a legnagyobb hajsza; a democrata újságok Lackvillenak rontottak neki válogatott amerikai gorombaságokkal, amiért bele mer avatkozni az Egyesült Államok belügyeibe, a republicánusok pedig ezzel nem elégedve meg, tényleg azzal a váddal kezdettek harczolni Cleveland ellen, hogy íme, micsoda ember! Angolország kegyeit keresi s ha megválasztjátok elnöknek, bizonyosan föláldozza az Egyesült Államok összes érdekeit Angolország kedvéért. Ez a rágalom természetesen nem maradhatott hatás nélkül Cleveland elnökre és híveire, akik azonnal belátták, hogy a legnagyobb föltünéssel kell kimosakodniuk abból a gyanúból, mintha valami bizalmas öszszeköttetésben állanának Angolországgal s ennek washingtoni képviselőjével, mert ha rajtuk tapad ez a látszat, akkor elsősorban bizonyosan ellenük fordulnak az összes izlandiak, kik pedig jelentékeny contingenst képeznek a választók nagy seregében, azután minden valószínűség szerint elveszítenek sokat az ős-amerikai választók közül is, akik előtt semmi nem visszataszítóbb, mint az, ha Angolország valamiképpen befolyáshoz jutna az Egyesült Államok belügyeire. Az első lépés az volt, hogy Cleveland megintervieváltatta magát két irlando-amerikai újságíró által s kijelentette előttük, hogy ő semmiféle támogatást nem vár s nem is fogad el az ango Sántha Antal jubileuma. A nemzeti színház egy érdemes tagja, Sántha Antal ülte ma meg negyedszázados színészi jubileumát. Moliére és Shakespeare inasainak s Szigligeti korcsmárosainak és jámbor parasztjainak jeles ábrázolóját egyforma melegséggel ünnepelte a nemzeti színház igazgatósága, személyzete és közönsége. A nemzeti színház kitűnő ensemblejának nélkülözhetetlen kiegészítő része Sántha s bár a színi pályán elért sikerei nem tartoznak a zajos diadalok közé, az a szerepkör, melyet betölt, egész embert, igazi tehetséget, művészi lelkesedést és nagy szorgalmat kíván és Sántha Antal e kívánalmaknak mindig megfelelt negyedszázados színészi pályáján. Jubiláris ünnepélye három részből állott: az első a színfalak között folyt le a pályatársak ovatiójával, a második a színpadon játszódott le a közönség tüntetésével s a harmadik családias jellegű bankettben végződött. Esti fél hét órakor a nemzeti színház tagjai a színpadra gyűltek s miután megjelentek Beniczky Ferencz kormánybiztos és Paulay Ede igazgató is, Szathmáryné és Lendvayné elővezették a jubiláló művészt, kit a jelenlevők lelkes éljenzéssel fogadtak. Az éljenzés csillapultával Beniczky Ferencz kormánybiztos a nemzeti színház igazgatósága nevében üdvözölte. Huszonöt év — úgymond — nagy idő egy ember életében még nagyobb azonban egy művész életében, ki ez időt az ország elsőrangú műintézeténél becsületes munkában, sikerrel élte át. Kétségkívül méltó öröm töltheti el a jubiláló művész lelkét, midőn e huszonöt esztendő múlva megjelennek itt művésztársai és főnökei, hogy a forduló napon őszintén üdvözöljék. De midőn a nemzeti színház igazgatósága nevében szerencsekivánatrít, kifejezné, nem akar hosszasan beszélni, hanem az a latin közmondást tartva, hogy: verba volant, scripta manent, az igazgatóság elismerését írott alakban nyújtja át. S ezzel a kormánybiztos a jelenlevők lelkes éljenzése között egy okmányt nyújtott át a jubilánsnak. Ez az okmány fehér cartonlapból áll, melyre Benedek Lajos, a nemzeti színház tagja művészi initialét rajzolt, s melyen a következő szöveg áll: »Midőn a nemzeti színház személyzete önnek 25 éves tagsági évfordulóját baráti megemlékezéssel ünnepli, az igazgatóság is kellemes kötelességének tartja megemlékezni arról, hogy Ön e 25 éven át kifogástalan buzgósággal igyekezett közreműködni azon művészi színvonal megalkotásán, mely a nemzeti színházat legkedveltebb műintézeteink egyikévé emelte. Fogadja az igazgatóság köszönetét eddigi jeles működéséért és azon jó kivonatának kifejezését, hogy pályájának minél későbben bekövetkező végéig törhetlen erővel és nem fogyatkozó kedélylyel vehessen részt a magyar színművészet további haladásában. Budapest, 1888. nov. 7. Tisztelettel Beniczky Ferencz, kormánybiztos. Paulay Ede, igazgató. Ezután Bercsényi Béla lépett elő s a nemzeti szinház tagjai nevében a következő beszédet tartotta : Tisztelt pályatárs! Szívből szeretett kedves barátunk ! A színművészetben a legnagyobb tehetség sem érvényesülhet egymagában, segítő társakra van szüksége. A nagy művészek legnagyobb sikere is kockára van téve, ha környezetéből, segítő társaiból hiányzik a buzgalom, az odaadás, s a művészet szent szeretete. Mert csak ezekkel lehet lelkes támogatója azon szerencséseknek, akiknek még az ő munkájuk gyümölcsét, sikerét is lábai elé rakják. Mi tudjuk, hogy e sikerek miképpen teremnek, s éppen azért ki fogjuk mérni igazságos részét azoknak, akik a diadalt kivívni segítik. A színművészet e segédhadának egyik kiváló tagja vagy te kedves pályatársunk, s 25 év óta végezed munkádat határtalan buzgalommal, odaadással. Mindazon dicsőségből, mely ez idő