Nemzet, 1888. december (7. évfolyam, 2249-2277. szám)

1888-12-01 / 2249. szám

Szerkesztőség? : F­erencziek­ tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadnak el. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK °*7 mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Ferencziek­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám helyben 5 kr, vidéken 6 kr. 3249. (332.) szám. Reggeli kiadás. Kiadó-hivatal : IMWMilk'tíró, Athenaeum-épület, földsárnk. Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Buda­pesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra ........ ..................- _ _ 2 frt. 5 hónapra .......................... 6 > 6 hónapra .. ............................................. 12 > Az esti kiadás postai különküldéséért felül­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 . Egyes szám helyben 5 kr, vidéken 6 kr. Budapest, 1888. Szombat, deczember 1. VII. évi folyam. Budapest, november 30. (vl.) Ma közlik Bukarestből azokat az irányelveket, amelyeknek alapján Romániá­ban a conservativek és az ifju-conservativek között a megegyezés létrejött, s a conserva­­tív párt három előkelő tagja : Vernescu mint igazságügyminiszter, Manu tábornok mint hadügyminiszter és Lahovary mint földmi­­velési miniszter a Rosetti-kabinetbe beléptek. Az említett közlemény, melyet olvasóink la­punk már reggeli kiadásának táviratai kö­zött találnak meg, teljesen igazolja azokat, a­kik kezdettől fogva azt az álláspontot val­lották a magukénak, hogy a compromissum a conservativek és az ifjú­ conservativek kö­zött csak a képen lehetséges, ha az előbbiek elfogadják az utóbbiak programmjának leg­alább vezérelveit, mert nem tehető fel, hogy az ifjú­ conservativek pusztán a hatalom hír­­hatásáért lemondjanak azokról a törekvések­ről, amelyekért egész életükön át sok kitar­tással és nem kevesebb tehetséggel küzdöt­tek. Amíg Rosetti a román kormány feje és Carp mellette áll, addig bizonyosak lehetünk, hogy az a programm elejtve nincsen, amely­nek alapján kormányra léptek. És ennek a programainak lényeges ré­szét képezi a külpolitikában követendő irány. Mikor tehát azt halljuk, hogy az ifjú­ conser­vativek programmja nagyjában és lényegé­ben fentartatik a conservativekkel meg­csinált compromissum után is, ebből azt szintén megtudjuk, hogy Románia kül­politikája továbbra is az marad, ami ed­dig volt. Nem akarjuk feszegetni azt a kér­dést, várjon a Rosetti-kabinetbe belépett con­­servativ miniszterek korábban miféle külpo­litikai irányzatokkal rokonszenveztek; annyi bizonyos, hogy többfelé aggódva gondoltak arra az időre, mikor majd a conservativeknek szintén beleszólásuk lesz Románia külpoliti­kájába és így most örömmel lehet tudomásul venni, hogy ezek az aggodalmak, ha talán nem is voltak egészen indokolatlanok, leg­alább tárgytalanokká váltak, mivel a com­­promissumot megelőzőleg a két párt vezér­emberei között folytatott beható tanácskozá­sok eredménye az jön, hogy a conservativek elfogadták azt a külpolitikát, a­melyet Ro­mánia tíz esztendő óta követ. Ismétlődni lát­juk azt, a­minek tavaly és az idén Szerbiá­ban tanúi voltunk, mikor Milán király kül­politikájának leghevesebb ellenfelei s támadói, a radicálisok és a liberálisok kormányra jutva, a viszonyok és hazájuk érdekei által arra látták indíttatva magukat, hogy búcsút ve­gyenek korábbi külpolitikai törekvéseiktől s maguk azt is az irányzatot támogassák, a mely­nek előbb ellenségei voltak. Okos hazafiság igy cselekedni, a­miért az illető politikai em­berek nem gáncsot, hanem elismerést érde­melnek. Románia és Szerbia minél erősebben ra­gaszkodnak ehhez a külpolitikához, annál megnyugtatóbb azokra nézve, a­kik a rendet és a nyugalmat óhajtják megőrizve látni a Balkán-félszigeten. Szerbiában szerb, Ro­mániában román nemzeti politika ez, el­lentétben azokkal a tévesztett politikai utakkal, a­melyeken oda jut az illető ország, hogy rabszolgája lesz egy másik ál­lam aspiratióinak. Az a politika, melyet Károly király és Milán király a magukénak vallanak, Románia és Szerbia függetlenségé­nek a politikája, és önkéntelenül nyugat felé viszi ezeket az országokat, mert az a po­litika, amely Oroszország felé hajlik, egy­szersmind hozzá lánczolja az illető országot Oroszország önző érdekeihez. Ausztria-Ma­­gyarország balkánfélszigeti politikája — ezt éppen olyan jól tudják a balkán-félszigeti népek, mint egész Európa — odatörekszik, hogy a balkán-félszigeti országok szabad fej­lődését s függetlenségét, minden külföldről jövő mesterséges és erőszakos befolyással szemben biztosítva lássa, mert ebben találja a béke és az egyensúly föntartásának ga­­rantiáit a Balkán-félszigeten. Mikor Szer­bia is, Románia is nemzeti politikát csi­nálnak , védekezve minden majorisáltatás ellen és vigyázva, nehogy valamely kü­l­­hatalom uszály hordozóivá sü­lyedjenek, ak­kor amellett, hogy a saját érdekeiket szol­gálják bölcsen, egyszersmind az átalános eu­rópai érdekeknek leginkább megfelelő politi­kát követnek, így jutnak harmóniába mon­archiánk politikája és az alsó-dunai államok külpolitikája. Mikor arról értesülünk, hogy a román kormány a conservativekkel való meg­egyezés után is hű marad a Bratiano-minisz­­tériumtól a Rosetti-kabinet által átvett kül­politikához, e fölött úgy Románia, mint a balkánfélszigeti béke érdekében csak örömün­ket fejezzük ki és nincsen más óhajtásunk, mint hogy Románia soha le ne térj­en erről az útról. Az ifjú-conservativek és a conservativek — amint az említett bukaresti jelentésből ki­tűnik — a belpolitikára néz­ve is megegyez­tek. Lahováry vállalkozott arra, hogy keresz­tülvigye a törvényhozó testületben az agrár­reformot, ami neki könnyebben sikerülhet mint egy ifjú-conservatív miniszternek, mert ő maga is nagybirtokos lévén, a bojárok meg­bízhatnak benne, hogy az ő jogos érdekeik, nem fognak sérelmet szenvedni. Vernescu az igazságügyi reformot tette magáévá. Manu tábornokról pedig azt mondják, hogy a ki­rálynak hű embere, és nála teljesen megbíz­ható kézben van a hadsereg, így Románia viszonyai rendezetteknek látszanak, és a kor­mány stabilis lesz, ha ugyan a conservativek pártja híven ragaszkodni fog mindahhoz, a­mit vezérei ígértek. Budapest, nov. 30. (A képviselőház ülése.) A képviselőhöz holnap, dec­ember hó 1-én, szombaton, d. e. 10 órakor ülést tart. Napi­rend: A regale megváltásáról szóló törvényjavaslat részletes tárgyalásának folytatása. A szabadelvű párt tagjait figyelmeztetj­ük, hogy az ülés elején névszerinti szavazás lesz. A NEMZET TÁRCZÁJA. November 30. Szabály ellen. — Regény. — (16) Irta: Beniczkyné Bajza Irenke. TIZENEGYEDIK FEJEZET. (Folytatás.) Livius kirohant a tornáczról, s őrültként futott végig a park utjain, ki az erdőbe s Méhfa felé, hova elérkezni szárnyakon óhajtott volna. A beállt körülmények között csak egy remény­sége lehetett: édes anyja! Az a valóban édes, meleg, szerető szív. Mely­ben tudta, hogy nincs más iránta való szeretetnél, jóságnál, részvétnél az elhagyatottak iránt, s melyre mindenki mindig számíthat, hát még ő, fia, kinek jó­léte, boldogsága az övé is, aki egészen hasonló érzés­ben, melegségben ő hozzá. Lélegzett pihenés nélkül száguldott a lejtős utakon. Könnyű aczélos lábai repültek a siklós ösvényen, hihetetlen gyorsasággal érkezett haza, s egyenesen a grófnéhoz sietett, kinek elmondá az eseményeket. — Mily szerencsétlenség a leányra nézve! — kiáltott fel az meleg részvéttel. — Mit tehetünk érte ? — Ide kell őt vennie, anyám, hozzánk! — mon­­dá Livius, kezeit összetéve, s szép, férfias arcra csengő kifejezést öltött. — Ide ? — kérdé megdöbbenve a grófné. — Ha egyedül volnánk, mint máskor, de atyád és Valentine. — Atyám nem tagadhatja meg kérelmemet. S Valentine? az ő szava csak nem döntő ily fontos do­logban. — Nem is szava, fiam, de viselete, modora, ő képes megkeseríteni Sultána életét e háznál. — És anyám, hisz csak neki is van mestere és parancsolója, ha maguk nem bírnak féktelenségével, majd végzek vele én ... . — A szigor még sokkal rosszabb vele szemben, mert daczos s mindenre képes. — Majd meglátjuk. Most, ha kinyerem anyám beleegyezését, atyámhoz megyek, mert nincs veszte­getni való időnk. — Borzasztó helyzetben vagy, fiam, s én oszto­lai számunkhoz fél év melléklet van csatolva. Nom veled, bajodban, reám számíthatsz, azt tudod, örömmel teszek mindent, a mi Sultána sorsát s vele együtt a tiedet enyhíti. Ez kötelességünk, hisz miat­tad szenved. Livius némán, meghatva, hálás tekintettel ölelte meg anyját, ki biztatólag tekintett szemébe, melynek pillantása sötét borús volt a fájdalomtól. Kétség és remény között, sietett atyját föl­keresni. Drávay gróf az istállóktól jött a kastély felé Valentine kíséretében, kit hat kisebb-nagyobb kutya követett; lovagostorával hadonázott a levegőben, mi­alatt atyjának hevesen adott elő valamit. — De itt van Livius maga, ki mindazt, amit beszélek, megerősitheti! — kiáltott fel, fivérét meg­pillantva. Livius hallgatva, leverten állt előttük. — Honnét jösz ? — kérdé Drávay. — Most anyámtól, előbb pedig a szomszéd kas­télyban voltam. — Láttad Sergiust ? — kérdé­sévvel V­alentine. — Láttam és beszéltem vele. — Hol találtad őt ? — Abissyn gróf parkjában. — Ugy­e mondtam! — kiáltott fel Valentine. Mit keresett ott ? — Vadászni ment, s betévedt oda. — Az nem igaz! — Legalább ezt a magyarázatot adta nekem. — És ez a legvalószínűbb, Valentine. — mon­­dá a gróf. — Mi más czélja lehetett volna ott. A leány kétértelmű gúnynyal mosolygott. Livius szavába vágott. Érdekei kívánták, s a czél, mit elérni akart, hogy ne engedje nővére gondo­latát szavakba önteni. — Egy nagy kérésem van, atyám ! — mondá gyorsan. — Beszélj, mit kívánsz, Livius elmondá a történteket, anyja beleegye­zését kívánságába s atyja engedelmét kérte. Valentine feszülten hallgatta őt végig, s majd atyja, majd Livius arczára függesztő átható te­kintetét. — Ezt nem lehet Liviustól megtagadni ! — ki­áltott fel határozottan, midőn fivére elhallgatott. — Miért? — kérdő a gróf, ki nem kevésbé csu­­dálkozott e szavakon, mint Livius, ki az ellenkezőre volt elkészülve. — Mert itt a perez, hogy határozni kell. Vagy sorsára kell bízni Sultánát, vagy védeni Abissyn gróf ellenében, s én helyeslem Livius óhajtását. Az ifjú Drávay tudta, hogy ügye meg van nyerve, csak azzal nem volt tisztában, miféle indok vezérli Valentinét, kiről tudta, hogy szive nem szólalt fel Sultána mellett. — Ha anyádnak nincs ellenére, Abissyn gróf­nak, annak a bolondnak, a leánya ide jöhet. . . — Helyes! — kiáltott fel Valentine — Sultána ide fog jönni. Ide hozzánk! — téve hozzá elfojtott kár­örömmel, azután ledobta magát a buja fűbe s a ku­tyák ölébe, vállára ugráltak, és ő nem törődött többé sem atyja, sem fivére, sem az egész kérdéses ügygyel. Az öreg gróf gondolkozva tekintett maga elé.­­— Végre is — mondá tartózkodva; — mi ezé­­led ezzel a kétes születésű leánynyal ? — Nőül akarom őt venni. — Már mondtam, ha Abissyn leánya ő, nincs ellene kifogásom, de ellenkező esetben soha sem ad­nám beleegyezésem e házassághoz. — Most, atyám, mindenekelőtt menhelyet kell neki adnunk. — Ha ezt teszszük, bizonyos kötelezettséget vállalunk magunkra. — De hát az utczára hagyjuk őt kergetni ? — Azonkívül Valentinenek különös gyanúja is van reá nézve. — Tudom, félti tőle vőlegényét. — Ez nem a helyes kifejezés! Valentinenek gyanúja van, hogy Sultána és a herczeg az erdőben vagy a parkban találkoznak. —­ Véletlenségből! — kiáltá, majdnem végleg elveszítvén türelmét Livius. — Többel ő sem gyanú­sítja Sultánát. Kérem atyám, határozzon gyorsan, hogy anyámnak megvihessem a hírt, mert ő maga fog Sultánáért menni, ki e nélkül nem volna rávehető, hogy ide jöjjön. — Tégy, amit akarsz, — mondá a gróf. — Ha bizonyos vagy benne, hogy Abissyn csakugyan vég­hez viszi fenyegetését, jöjjön a leány ide. Módunk min­dig lesz szabadulni tőle. Livius örömteli felkiáltást hallatott s megra­gadta atyja kezét. — Köszönöm! — mondá hálás han­gon, ignorálva az utolsó szavakat, és futva sietett a kastély felé, megvinni a grófnénak a boldogító hirt, mi rá nézve mindent magában foglalt. Két órával később Drávay grófnő kocsin ült s Abissyn Richard kastélya felé hajtatott. Livius lóháton kisérte őt a kocsi mellett, mely rövid idő múlva a park hátulsó ajtajánál állt meg; a grófné, fia által vezetve, Sultána lakosztályához köze­ledett. A hátulsó kis ajtó nyitva volt, Sultánának még nem volt ideje Liviusnak adott ígéretét teljesíteni, s azóta nem is gondolhatott rá. Nagyon sok minden érte azóta, hogy Livius tőle távozott. A tornáczra érve, az ifjú Drávay előre ment, s kezét a kilincsre téve, halkan kopogott. A következő pillanatban miss Brook nyitotta fel az ajtót s megle­petve haraggal, tekintett a vendégre. — Már ismét itt van gróf úr ? — kérdé heve­sen, de megpillantván a mellette álló komoly, impo­záns női alakot, ijedten hallgatott el. — Anyám kíván Sultánával beszélni miss Brook. — mondá Livius, belépve a szobába. A grófné követte őt, s meglepetve pillantott a fiatal leányra, ki némán tekintett rá, szép arczán kí­nos kifejezés ült, kezei össze voltak kulcsolva, élőké­pét mutatva a bánatnak. Livius hozzá sietett, melegen ragadta meg kezét. — Sultána! — mondá bensőséggel, szeretettel. — Vigasztalódjék. Tudom mi történt. Miattam kel­lett önnek szenvedni, de anyám arra kéri önt, jöjjön velünk, legyen leánya, s nekem nem sokára nem, vi­gasztalódjék a méltatlan bánásmód fölött, amiben atyja részesítő, legyen ezentúl egészen a mienk. Miss Brook nem hitt füleinek, Sultána arczán halvány rózsapir derengett, a halálos sáppadtság fe­hérségét meleg életszin válta fel, mig szemében hálás könyek jelentek meg, s az öröm ragyogó sugara vil­lant fel. — Igen, gyermekem, —­ folytatá fia szavait a grófné, közelebb lépve, s megölelve a leánykát. — Le­gyen leányom. Azért jöttem, hogy magammal vigyem! Sultána a grófné keblére borult és zokogott. A kiállt szenvedés után nagyon gyorsan jött az öröm, s majdnem összeroskadt a nem várt fordulat alatt, reszkető ajkait lezárták heves érzelmei, egyetlen szót sem birt rebegni. — Csakugyan Sultánáért jött grófné ? — kérdé miss Brooss, még mindig kételkedve. _____— És kegyedért is kisasszony. — mondá nyá­jasan a grófné. — Kérem, kövesse egykori növen­dékét. — Hála Istennek! — mondá az angolnő. — A kegyed lábaihoz kellene borulnunk jóságáért, mert va­lóban, oly szomorú és kétes helyzetből ment ki ke­gyessége, melynek megoldását hiába kerestük. — Menjünk, menjünk — sürgető Livius a nő­ket. — Sultána már is nagyon soká volt ezen födél alatt, azok után, a­mik itt történtek vele. — Gyorsan gyermekem! — mondá szeretettel Drávayné — Liviusnak igaza van, siessünk! Miss Brook kalapot, köpenyt hozott Sultánának s reá adta, mert az képtelen volt valamire gondolni. Azután ő maga öltözött fel, de hirtelen mást gondolva a grófnéhoz fordult. —• Menjen Sultána most egyedül méltóságtok­­kal. — mondá — Én összeszedem holmiainkat, s csak úgy követem Méhfyre, ha azt csakugyan meg­engedik. — Helyes! —­ kiálta Livius alig várva, hogy Abissyn gróf házából mehessenek. — Egy óra múlva kocsi fogja kegyedet várni a hátulsó ajtónál. — Köszönöm gróf úr. Livius karját nyujtá Sultánának, ki alig birt lábain állni, s anyja oldalánál, kivezető a szobából. Midőn a küszöbön voltak a leányka megállt. — Atyámtól szeretnék elbúcsúzni, — mondá halk, reszkető hangon. — Most nem, gyermekem — mondá gyorsan a grófné. Levélben teheti, ez a perez nem volna alkalmas arra, s mi nem akarunk találkozni a gróffal. Megindultak, és lassú léptekkel haladtak végig a tornáczon és a parkon. Az itt-ott lézengő cselédek bámulva nézték, egyik-másik fejet csóvált a különös menet látására, s bár nem tudták mi történik sejtet­ték, hogy valami különös esemény adta magát elő, a különben csendes, egyhangú háznál. Kalap levéve melegen köszönték a fiatal grófnőt, kit mindnyájan szerettek, napsugárként tündökölt az a komor sötét légkörben, mit Abissyn gróf maga körül árasztott, s kihatott mindenkire. Sultána néma tekintettel, könyben úszó szemek­kel vett búcsút a parktól, hol az évek során, nem vi­dám, de mindamellett kedves gyermekkori emlékei maradtak. (Folytatása kőv.) Budapest, nov. 30. »A védtörvény és az önkéntesség« czím alatt röpirat jelent meg, mely határozottan a véderőjavaslatban érvényesült elvek alapjára helyez­kedik, s hévvel, tájékozottan és határozottan tör lándzsát annak intézkedései mellett. Olvasóink isme­rik álláspontunkat e kérdésben. Ismételve kifejtettük, hogy az önkéntesség szigorítására vonatkozó intézke­déseket, bármily sajnálatos következései lehessenek is egyes esetekben, szükségesnek tartjuk s mind a tisztek számának szaporítása, mind a ma­gyar elem arányának a hadsereg tiszti kará­ban való növelése,­mind végre az ifjúság tanulmányai körül kifejtett munkásságának sokidsága tekintetében a legjobb eredményeket várjuk azoktól. A­miben a fölmerült aggályokban teljesen osztoztunk, az a nyelv kérdése volt. Nem a német nyelv szükséges tudását értjük ez alatt, mert — számolva a tekintetekkel, me­lyek a német nyelvet mint a hadsereg hivatalos nyel­vét kívül helyezik a discussió körén — e tekintetben nem kifogásoljuk a követelményeket, melyekkel a had­sereg a tiszti rangra aspirálókkal szemben föllép. De kifogásoltuk azt, hogy a német nyelv szükséges tudá­sának igazolása mellett a tiszti vizsga magyar nyel­ven való letehetése az e részbeli szabályzatokban oly módon statuáltatott, a­mely a magyar nyelv állami jellegének, melyet a hadsereghez való vi­szonylatában is, kétségbevonhatatlanul jeleztetni kívánunk, nem felelt meg. E tekintetben, ez volt több ízben kifejezett meggyőződésünk, a létező állapot oly változtatására van szükség, mely az e részbeli aggodalmaknak véget vett. Constatáljuk, hogy e röpirat, mely egyebekben egészen" a véderő javaslat álláspontján áll, végszavában, mely Horváth Gyula lapunkban közlött czikke ellen foglal állást, e czikknek a nyelvi kérdésre vonatkozó fejtegetéseit teljesen magáévá teszi. Ennek megjegyzése után köz­lünk a nevezett röpiratból, mely az »O. É.« nyomdá­jából került ki, egyrészt a tiszti hiányról s a javaslat e részbeli intézkedéseiről. A röpirat e része követke­zőképen hangzik: A német hadsereg ereje, Bismarck szerint, a tiszti képesség vállain nyugszik s büszkén kiáltott fel a mai világ e legnagyobb államférfia: »A német had­sereg, ha nincs is oly nagy, mint a franczia, fölényben áll ama felett, mert a franczia hadseregnek nincsenek oly tisztjei!« Nemcsak a fegyver, nemcsak az elől-, vagy há­tultöltő ágyú, ötször, vagy tízszer lövő puska számít a hadsereg erejére, előnyére, vagy hátrányára nézve, ha­nem a­mi első sorban számít: az a tisztikar ! S ami az osztrák-magyar ármádiában — nem akarom mondani, hogy nincs meg — de oly mérvben, a­milyenben a Mannlicher-fegyver, az Actatius-ágyu s más egyéb hadi felszereltség megvan, oly mérvben és arányban semmi esetre nincs meg. Ez oldalon mutatkozik a pótolásra váró ama hiány, melyen államférfiaink eddig segíteni nem tudtak s folytonos aggodalommal nézték, a had­sereg egyéb felszerelvényeivel és állományával szem­ben, a tiszti állomány hiányát, melyen, hogy se­gíteni kell, érezték, tudták, de hogy mily módokkal és eszközökkel lehessen, annak feltalálásáig még nem jutottak. Látták, hogy a nyers erő s az értelmiség ará­nya a katonaságnál nem valami nagyon különböző, hogy értelmes, tanult fiatalság van elég, a tiszti lét­szám mégis igen-igen sok kívánni valót hagy maga után, kivált pedig a magyarországi ujonczjutalék ará­nyában, hol a tisztek száma, az ujonczok­­ számához arányosítva, egy­harmadában sem felel meg. Hogy a magyarországi ezredeket, — daczára a mindenütt szűken mutatkozó tiszti anyagnak, — más országok fiaiból kellett pótolni. Nem mintha a magyarországi ezredeknél az értelmiség hiányoznék, mert önkéntes van elegendő számmal, hanem mert­ ezen értelmiség­nek csak egy igen csekély része igyekszik tisztté lenni. Az egyéves önkéntesség előnyeit elfogadják, hanem az előnyökért viszonlagosan megvárható kötelességérzet nincs meg bennük. És ez nagy baj! Hogy e bajon segíteni hogy lehessen ? E felett sok ideig nem egyeztek meg a mérvadó körök. Van­nak kényes természetű nenyuljhozzámvirágok, me­lyek érintésétől ösztönszerüleg tartózkodunk, a­míg az kényszerűséggé nem válik. Ily kényes természetű nenyuljhozzámvirág volt a tanuló és tanult fiatalságnak lovagias előzékeny­séggel nyújtott egy éves katonáskodási előny, a tiszti vizsga letételének szabadságával, mely intézke­déstől azt várták, hogy számosan akadnak, kik a tisztté tehetős alkalmát megragadják. Kezdetben úgy is mutatkozott, de évről-évre jobban bebizonyította a tapasztalás, hogy a fiatalság,­­ mert látja, hogy nem okvetlen kell,­­ a külön tanulással járó tiszti vizsga nehézségeitől visszariad, sőt nagy panasza van, hogy az évi katonáskodás hátráltatja tanulási előmenetelében. Az egy éves önkénteskedés intézmé­nyével tehát az lett elérve, hogy a fiatalság egy ré­szénél, a tanulói kötelezettség teljesítésére nézve, kibúvó ajtóul szolgált, a tiszti létszám emelkedése reményének pedig nem felelt meg. Az intéző körök lovagiasságának az egy éves katonáskodásban nyil­vánuló intenzióját a fiatalság nemcsak hogy meg­érteni nem akarta, de sem tisztté nem lett, sem ta­nulmányát nem folytatta kellően. Előny helyett tehát hátrány éretett el, a­mely tévedést látva, annak hely­rehozásáról, mind a hadsereg, mind az ifjúság érde­kében, gondoskodni kellett. Ez nagyon természetesnek tűnt fel, ámde az ügy megoldásának lehetőségével a mérvadó körök Scylla és Charibois közé jutottak. Vagy a hadsereget kellett a czélbavett tiszti létszám kiegészítése nélkül hagyniuk, vagy a nenyuli hozzámvirágot, a fiatalság nemesebb, de érvényre emelkedni nem akaró érzé­két keményen megmarkolniuk. Vagy arra kellett elhatározniuk magukat, hogy marad minden, mint régen volt, vagy félretenni a hatásra s eredményre hiába várakozó lovagiasságot s elővenni helyette a katonai szigort. Nem akartátok megérteni az egy éves katonáskodás intenzióját, ám ezennel kijelentem, akarom és elrendelem, hogy az egy éves katonáskodás kedvezménye a tiszti vizsga letételére adatott meg. De mert, az eddigi tapasztalás szerint, ez alatt az egy év alatt sem a tiszti vizsgát le nem tettétek, sem tanulmányaitokat nem folytattátok a kellő szorgalommal, más szóval, mert sem tanu­lók, sem katonák nem voltatok, elrendelem, hogy ez az egy év kizárólag katonai s a tiszti vizsga letéte­lére való. Tudni lehetett, hogy az eddig a lovagiasság figyel­mességével dédelgetett fiatalság körében a katonai szigorra felváltott eme hang visszatetszést fog szülni, de mert választani kellett, hogy vagy elegendő tiszt ne legyen, vagy a fiatalság nehezteljen meg, a kettő közt ez utóbbi vétetvén kevésbbé veszedelmesnek, erre jutott a választás sorsa. Igen, de a dolgok ama logikai sorrendjénél fogva, hogy egyik kerék a másikba vág, ez a rende­let egy másik rendeletet vont maga után. Vagy enge­delmeskedni fog a fiatalság eme rendeletnek, vagy nem. Ha engedelmeskedni fog, az igen szép lesz, de ha nem fog ? Úgy jártunk-e, mint a frankfurti német birodalmi nagygyűlés 1848-ban, vagy a későbbi sváj­­czi békeliga: hogy volt, a­ki rendelkezett, de nem volt, a­ki engedelmeskedett, mert az engedetlenség­nek utókövetkezményei nem voltak. Ha tehát kimond­tuk a rendeletet, az engedetlenség utókövetkezményei­ről is kell gondoskodni. Mi történjék azzal az egy éves önkéntessel, a­ki nem teszi le a tiszti vizsgát ? Ha azzal elégszünk meg, hogy megbukott s marad közlegény vagy altiszt,­­ ott leszünk, a­hol voltunk. Ez igy van ma is. Kurta vasra azért még sem verhetjük, fogságra sem ítélhet­jük?! »Ergo quid tune?« És szeretnők látni azt az ellenzéki kapacitást, ki itt helyesebb megtorló szabályt tudna javasolni, mint az egy éves önkénteskedésnek megtoldását még egy évvel. Mert, hogy a fél év kevés és nem járna a kívánt eredménynyel, hogy a tanulni nem akarók vagy daczból vonakodók közül erre a fél évre igen sokan elszánnák magukat, az kétségbevonhatlan. Miután pedig e javaslatnak nem az a czélja, hogy siker nélkül büntessen, vagy a megtorlás rend­szabályához boszuból nyúljon s ezen boszuját mi­nél több hanyag fián tölthesse, hanem az, hogy czélt érjen, sokkal helyesebbnek találta a na­gyobb elriasztó erővel biró egy évet, s követke­zésképen a minél kevesebb megtorlási esetet, mint a szigort inkább parodizáló, mint elriasztó bűnhődési árnyékoskodást, mely a deliquenseket körülbelül inkább izgatta volna a hanyagság daczos elköveté­sére, mintsem visszariasztotta volna. Nem tagadjuk, sújthat ez a rendszabály oly gyenge tehetségű ifjakat is, kik a tiszti vizsga letéte­lére egy év alatt képtelenek. Ezek száma azonban igen csekély lehet. Ki tanulmányait az önkéntes évkorig folytatni s végezni bírta, az ily tanuló a tiszti vizsga letételére csak a legritkább esetben kép­telen s a képtelenség lep­le alatt inkább daczot vagy hanyagságot rejteget. Ámde, ha mégis úgy történ­nék, miről az arra hiivatott elöljárók mindenkor meg­győződhetnek, ám tegyék le a második év alatt, a­mely második év már szolgálati könnyebbségekkel lévén összekötve, a tanulónak kezére jár. S ha mégis akadnának, kik a vizsgát ezen két év alatt is képte­lenek letenni, sajnos, de azok sem nem tiszteknek, sem nem oly pályára valók, mely tudományos kiké­­peztetést involvál, s melyen haladhatnak. Ezeket te­kintve, mindegy az időveszteség, egy év-e az avagy kettő. És ha még ezeken kívül is találkozhatnának, kik bármi szellemi vagy anyagi okból, de a vizsga letételére nem lennének képesek? Szomorú, de oly individuális törvényt, mely egyéniségek szerint kü­­lön-külön intézkedjék, emberi észszel még eddig fel­találni nem sikerült. Szóval, ezt a törvényjavaslatot nagy felelősség és mély kötelességérzet sugallta. Hogy sokaknak nem fog tetszeni, azt előre tudni lehetett Az emberek sze­retik elfogadni az adományt, a kiváltságot, a megkü­lönböztetést, kivétel nélkül, de már csak kevesen van­nak, kik azokért viszontszolgálatot teljesíteni köte­lességüknek ismerik. Minden­esetre nagy hiba volt a mérvadó katonai köröktől, hogy a jelen rendsza­bályokat mindjárt az egy éves önkénteskedés behozatalával életbe nem léptették; akkor nem tűnt volna fel, sőt előny lett volna még így is.­­ Ma már jogfosztás azok előtt, kik az előnyben részesülést nem tekintik kötelességet szülő logicának s hozzá az ellenzéki sajtónak minden alkalmat megragadó — mondhatom-e? — lelkiismeretlensége, egészen ki­vetkőzted alakjából a legmagasztosabb cselekvési ténykedést is. •*JA a, imrJJ-:„uw, rr.i ’■-rraK-»'taa-amilaamarngB—r-i< BELFÖLD. Budapest, nov. 30. (A képviselőház pénzügyi bizottságából.) A képviselőház pénzügyi bizottsága decz. 2-án, d. e. *7*12 óra­kor, a képviselőházban, a szokott helyiségben, ülést tart, a­melynek tárgya: 1. Általános jelentés hi­telesítése. 2.­­A mostár-ráma-torkolati keskenyvá­­gányú vasútnak Serajevóig való folytatásáról szóló törvényjavaslatra vonatkozó bizottsági jelentés hi­telesítése.

Next