Nemzet, 1888. december (7. évfolyam, 2249-2277. szám)
1888-12-01 / 2249. szám
Szerkesztőség? : Ferencziek tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadnak el. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK °*7 mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Ferencziek tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám helyben 5 kr, vidéken 6 kr. 3249. (332.) szám. Reggeli kiadás. Kiadó-hivatal : IMWMilk'tíró, Athenaeum-épület, földsárnk. Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra ........ ..................- _ _ 2 frt. 5 hónapra .......................... 6 > 6 hónapra .. ............................................. 12 > Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 . Egyes szám helyben 5 kr, vidéken 6 kr. Budapest, 1888. Szombat, deczember 1. VII. évi folyam. Budapest, november 30. (vl.) Ma közlik Bukarestből azokat az irányelveket, amelyeknek alapján Romániában a conservativek és az ifju-conservativek között a megegyezés létrejött, s a conservatív párt három előkelő tagja : Vernescu mint igazságügyminiszter, Manu tábornok mint hadügyminiszter és Lahovary mint földmivelési miniszter a Rosetti-kabinetbe beléptek. Az említett közlemény, melyet olvasóink lapunk már reggeli kiadásának táviratai között találnak meg, teljesen igazolja azokat, akik kezdettől fogva azt az álláspontot vallották a magukénak, hogy a compromissum a conservativek és az ifjú conservativek között csak a képen lehetséges, ha az előbbiek elfogadják az utóbbiak programmjának legalább vezérelveit, mert nem tehető fel, hogy az ifjú conservativek pusztán a hatalom hírhatásáért lemondjanak azokról a törekvésekről, amelyekért egész életükön át sok kitartással és nem kevesebb tehetséggel küzdöttek. Amíg Rosetti a román kormány feje és Carp mellette áll, addig bizonyosak lehetünk, hogy az a programm elejtve nincsen, amelynek alapján kormányra léptek. És ennek a programainak lényeges részét képezi a külpolitikában követendő irány. Mikor tehát azt halljuk, hogy az ifjú conservativek programmja nagyjában és lényegében fentartatik a conservativekkel megcsinált compromissum után is, ebből azt szintén megtudjuk, hogy Románia külpolitikája továbbra is az marad, ami eddig volt. Nem akarjuk feszegetni azt a kérdést, várjon a Rosetti-kabinetbe belépett conservativ miniszterek korábban miféle külpolitikai irányzatokkal rokonszenveztek; annyi bizonyos, hogy többfelé aggódva gondoltak arra az időre, mikor majd a conservativeknek szintén beleszólásuk lesz Románia külpolitikájába és így most örömmel lehet tudomásul venni, hogy ezek az aggodalmak, ha talán nem is voltak egészen indokolatlanok, legalább tárgytalanokká váltak, mivel a compromissumot megelőzőleg a két párt vezéremberei között folytatott beható tanácskozások eredménye az jön, hogy a conservativek elfogadták azt a külpolitikát, amelyet Románia tíz esztendő óta követ. Ismétlődni látjuk azt, aminek tavaly és az idén Szerbiában tanúi voltunk, mikor Milán király külpolitikájának leghevesebb ellenfelei s támadói, a radicálisok és a liberálisok kormányra jutva, a viszonyok és hazájuk érdekei által arra látták indíttatva magukat, hogy búcsút vegyenek korábbi külpolitikai törekvéseiktől s maguk azt is az irányzatot támogassák, a melynek előbb ellenségei voltak. Okos hazafiság igy cselekedni, amiért az illető politikai emberek nem gáncsot, hanem elismerést érdemelnek. Románia és Szerbia minél erősebben ragaszkodnak ehhez a külpolitikához, annál megnyugtatóbb azokra nézve, akik a rendet és a nyugalmat óhajtják megőrizve látni a Balkán-félszigeten. Szerbiában szerb, Romániában román nemzeti politika ez, ellentétben azokkal a tévesztett politikai utakkal, amelyeken oda jut az illető ország, hogy rabszolgája lesz egy másik állam aspiratióinak. Az a politika, melyet Károly király és Milán király a magukénak vallanak, Románia és Szerbia függetlenségének a politikája, és önkéntelenül nyugat felé viszi ezeket az országokat, mert az a politika, amely Oroszország felé hajlik, egyszersmind hozzá lánczolja az illető országot Oroszország önző érdekeihez. Ausztria-Magyarország balkánfélszigeti politikája — ezt éppen olyan jól tudják a balkán-félszigeti népek, mint egész Európa — odatörekszik, hogy a balkán-félszigeti országok szabad fejlődését s függetlenségét, minden külföldről jövő mesterséges és erőszakos befolyással szemben biztosítva lássa, mert ebben találja a béke és az egyensúly föntartásának garantiáit a Balkán-félszigeten. Mikor Szerbia is, Románia is nemzeti politikát csinálnak , védekezve minden majorisáltatás ellen és vigyázva, nehogy valamely külhatalom uszály hordozóivá sülyedjenek, akkor amellett, hogy a saját érdekeiket szolgálják bölcsen, egyszersmind az átalános európai érdekeknek leginkább megfelelő politikát követnek, így jutnak harmóniába monarchiánk politikája és az alsó-dunai államok külpolitikája. Mikor arról értesülünk, hogy a román kormány a conservativekkel való megegyezés után is hű marad a Bratiano-minisztériumtól a Rosetti-kabinet által átvett külpolitikához, e fölött úgy Románia, mint a balkánfélszigeti béke érdekében csak örömünket fejezzük ki és nincsen más óhajtásunk, mint hogy Románia soha le ne térjen erről az útról. Az ifjú-conservativek és a conservativek — amint az említett bukaresti jelentésből kitűnik — a belpolitikára nézve is megegyeztek. Lahováry vállalkozott arra, hogy keresztülvigye a törvényhozó testületben az agrárreformot, ami neki könnyebben sikerülhet mint egy ifjú-conservatív miniszternek, mert ő maga is nagybirtokos lévén, a bojárok megbízhatnak benne, hogy az ő jogos érdekeik, nem fognak sérelmet szenvedni. Vernescu az igazságügyi reformot tette magáévá. Manu tábornokról pedig azt mondják, hogy a királynak hű embere, és nála teljesen megbízható kézben van a hadsereg, így Románia viszonyai rendezetteknek látszanak, és a kormány stabilis lesz, ha ugyan a conservativek pártja híven ragaszkodni fog mindahhoz, amit vezérei ígértek. Budapest, nov. 30. (A képviselőház ülése.) A képviselőhöz holnap, december hó 1-én, szombaton, d. e. 10 órakor ülést tart. Napirend: A regale megváltásáról szóló törvényjavaslat részletes tárgyalásának folytatása. A szabadelvű párt tagjait figyelmeztetjük, hogy az ülés elején névszerinti szavazás lesz. A NEMZET TÁRCZÁJA. November 30. Szabály ellen. — Regény. — (16) Irta: Beniczkyné Bajza Irenke. TIZENEGYEDIK FEJEZET. (Folytatás.) Livius kirohant a tornáczról, s őrültként futott végig a park utjain, ki az erdőbe s Méhfa felé, hova elérkezni szárnyakon óhajtott volna. A beállt körülmények között csak egy reménysége lehetett: édes anyja! Az a valóban édes, meleg, szerető szív. Melyben tudta, hogy nincs más iránta való szeretetnél, jóságnál, részvétnél az elhagyatottak iránt, s melyre mindenki mindig számíthat, hát még ő, fia, kinek jóléte, boldogsága az övé is, aki egészen hasonló érzésben, melegségben ő hozzá. Lélegzett pihenés nélkül száguldott a lejtős utakon. Könnyű aczélos lábai repültek a siklós ösvényen, hihetetlen gyorsasággal érkezett haza, s egyenesen a grófnéhoz sietett, kinek elmondá az eseményeket. — Mily szerencsétlenség a leányra nézve! — kiáltott fel az meleg részvéttel. — Mit tehetünk érte ? — Ide kell őt vennie, anyám, hozzánk! — mondá Livius, kezeit összetéve, s szép, férfias arcra csengő kifejezést öltött. — Ide ? — kérdé megdöbbenve a grófné. — Ha egyedül volnánk, mint máskor, de atyád és Valentine. — Atyám nem tagadhatja meg kérelmemet. S Valentine? az ő szava csak nem döntő ily fontos dologban. — Nem is szava, fiam, de viselete, modora, ő képes megkeseríteni Sultána életét e háznál. — És anyám, hisz csak neki is van mestere és parancsolója, ha maguk nem bírnak féktelenségével, majd végzek vele én ... . — A szigor még sokkal rosszabb vele szemben, mert daczos s mindenre képes. — Majd meglátjuk. Most, ha kinyerem anyám beleegyezését, atyámhoz megyek, mert nincs vesztegetni való időnk. — Borzasztó helyzetben vagy, fiam, s én osztolai számunkhoz fél év melléklet van csatolva. Nom veled, bajodban, reám számíthatsz, azt tudod, örömmel teszek mindent, a mi Sultána sorsát s vele együtt a tiedet enyhíti. Ez kötelességünk, hisz miattad szenved. Livius némán, meghatva, hálás tekintettel ölelte meg anyját, ki biztatólag tekintett szemébe, melynek pillantása sötét borús volt a fájdalomtól. Kétség és remény között, sietett atyját fölkeresni. Drávay gróf az istállóktól jött a kastély felé Valentine kíséretében, kit hat kisebb-nagyobb kutya követett; lovagostorával hadonázott a levegőben, mialatt atyjának hevesen adott elő valamit. — De itt van Livius maga, ki mindazt, amit beszélek, megerősitheti! — kiáltott fel, fivérét megpillantva. Livius hallgatva, leverten állt előttük. — Honnét jösz ? — kérdé Drávay. — Most anyámtól, előbb pedig a szomszéd kastélyban voltam. — Láttad Sergiust ? — kérdésévvel Valentine. — Láttam és beszéltem vele. — Hol találtad őt ? — Abissyn gróf parkjában. — Ugye mondtam! — kiáltott fel Valentine. Mit keresett ott ? — Vadászni ment, s betévedt oda. — Az nem igaz! — Legalább ezt a magyarázatot adta nekem. — És ez a legvalószínűbb, Valentine. — mondá a gróf. — Mi más czélja lehetett volna ott. A leány kétértelmű gúnynyal mosolygott. Livius szavába vágott. Érdekei kívánták, s a czél, mit elérni akart, hogy ne engedje nővére gondolatát szavakba önteni. — Egy nagy kérésem van, atyám ! — mondá gyorsan. — Beszélj, mit kívánsz, Livius elmondá a történteket, anyja beleegyezését kívánságába s atyja engedelmét kérte. Valentine feszülten hallgatta őt végig, s majd atyja, majd Livius arczára függesztő átható tekintetét. — Ezt nem lehet Liviustól megtagadni ! — kiáltott fel határozottan, midőn fivére elhallgatott. — Miért? — kérdő a gróf, ki nem kevésbé csudálkozott e szavakon, mint Livius, ki az ellenkezőre volt elkészülve. — Mert itt a perez, hogy határozni kell. Vagy sorsára kell bízni Sultánát, vagy védeni Abissyn gróf ellenében, s én helyeslem Livius óhajtását. Az ifjú Drávay tudta, hogy ügye meg van nyerve, csak azzal nem volt tisztában, miféle indok vezérli Valentinét, kiről tudta, hogy szive nem szólalt fel Sultána mellett. — Ha anyádnak nincs ellenére, Abissyn grófnak, annak a bolondnak, a leánya ide jöhet. . . — Helyes! — kiáltott fel Valentine — Sultána ide fog jönni. Ide hozzánk! — téve hozzá elfojtott kárörömmel, azután ledobta magát a buja fűbe s a kutyák ölébe, vállára ugráltak, és ő nem törődött többé sem atyja, sem fivére, sem az egész kérdéses ügygyel. Az öreg gróf gondolkozva tekintett maga elé.— Végre is — mondá tartózkodva; — mi ezéled ezzel a kétes születésű leánynyal ? — Nőül akarom őt venni. — Már mondtam, ha Abissyn leánya ő, nincs ellene kifogásom, de ellenkező esetben soha sem adnám beleegyezésem e házassághoz. — Most, atyám, mindenekelőtt menhelyet kell neki adnunk. — Ha ezt teszszük, bizonyos kötelezettséget vállalunk magunkra. — De hát az utczára hagyjuk őt kergetni ? — Azonkívül Valentinenek különös gyanúja is van reá nézve. — Tudom, félti tőle vőlegényét. — Ez nem a helyes kifejezés! Valentinenek gyanúja van, hogy Sultána és a herczeg az erdőben vagy a parkban találkoznak. — Véletlenségből! — kiáltá, majdnem végleg elveszítvén türelmét Livius. — Többel ő sem gyanúsítja Sultánát. Kérem atyám, határozzon gyorsan, hogy anyámnak megvihessem a hírt, mert ő maga fog Sultánáért menni, ki e nélkül nem volna rávehető, hogy ide jöjjön. — Tégy, amit akarsz, — mondá a gróf. — Ha bizonyos vagy benne, hogy Abissyn csakugyan véghez viszi fenyegetését, jöjjön a leány ide. Módunk mindig lesz szabadulni tőle. Livius örömteli felkiáltást hallatott s megragadta atyja kezét. — Köszönöm! — mondá hálás hangon, ignorálva az utolsó szavakat, és futva sietett a kastély felé, megvinni a grófnénak a boldogító hirt, mi rá nézve mindent magában foglalt. Két órával később Drávay grófnő kocsin ült s Abissyn Richard kastélya felé hajtatott. Livius lóháton kisérte őt a kocsi mellett, mely rövid idő múlva a park hátulsó ajtajánál állt meg; a grófné, fia által vezetve, Sultána lakosztályához közeledett. A hátulsó kis ajtó nyitva volt, Sultánának még nem volt ideje Liviusnak adott ígéretét teljesíteni, s azóta nem is gondolhatott rá. Nagyon sok minden érte azóta, hogy Livius tőle távozott. A tornáczra érve, az ifjú Drávay előre ment, s kezét a kilincsre téve, halkan kopogott. A következő pillanatban miss Brook nyitotta fel az ajtót s meglepetve haraggal, tekintett a vendégre. — Már ismét itt van gróf úr ? — kérdé hevesen, de megpillantván a mellette álló komoly, impozáns női alakot, ijedten hallgatott el. — Anyám kíván Sultánával beszélni miss Brook. — mondá Livius, belépve a szobába. A grófné követte őt, s meglepetve pillantott a fiatal leányra, ki némán tekintett rá, szép arczán kínos kifejezés ült, kezei össze voltak kulcsolva, élőképét mutatva a bánatnak. Livius hozzá sietett, melegen ragadta meg kezét. — Sultána! — mondá bensőséggel, szeretettel. — Vigasztalódjék. Tudom mi történt. Miattam kellett önnek szenvedni, de anyám arra kéri önt, jöjjön velünk, legyen leánya, s nekem nem sokára nem, vigasztalódjék a méltatlan bánásmód fölött, amiben atyja részesítő, legyen ezentúl egészen a mienk. Miss Brook nem hitt füleinek, Sultána arczán halvány rózsapir derengett, a halálos sáppadtság fehérségét meleg életszin válta fel, mig szemében hálás könyek jelentek meg, s az öröm ragyogó sugara villant fel. — Igen, gyermekem, — folytatá fia szavait a grófné, közelebb lépve, s megölelve a leánykát. — Legyen leányom. Azért jöttem, hogy magammal vigyem! Sultána a grófné keblére borult és zokogott. A kiállt szenvedés után nagyon gyorsan jött az öröm, s majdnem összeroskadt a nem várt fordulat alatt, reszkető ajkait lezárták heves érzelmei, egyetlen szót sem birt rebegni. — Csakugyan Sultánáért jött grófné ? — kérdé miss Brooss, még mindig kételkedve. _____— És kegyedért is kisasszony. — mondá nyájasan a grófné. — Kérem, kövesse egykori növendékét. — Hála Istennek! — mondá az angolnő. — A kegyed lábaihoz kellene borulnunk jóságáért, mert valóban, oly szomorú és kétes helyzetből ment ki kegyessége, melynek megoldását hiába kerestük. — Menjünk, menjünk — sürgető Livius a nőket. — Sultána már is nagyon soká volt ezen födél alatt, azok után, amik itt történtek vele. — Gyorsan gyermekem! — mondá szeretettel Drávayné — Liviusnak igaza van, siessünk! Miss Brook kalapot, köpenyt hozott Sultánának s reá adta, mert az képtelen volt valamire gondolni. Azután ő maga öltözött fel, de hirtelen mást gondolva a grófnéhoz fordult. —• Menjen Sultána most egyedül méltóságtokkal. — mondá — Én összeszedem holmiainkat, s csak úgy követem Méhfyre, ha azt csakugyan megengedik. — Helyes! — kiálta Livius alig várva, hogy Abissyn gróf házából mehessenek. — Egy óra múlva kocsi fogja kegyedet várni a hátulsó ajtónál. — Köszönöm gróf úr. Livius karját nyujtá Sultánának, ki alig birt lábain állni, s anyja oldalánál, kivezető a szobából. Midőn a küszöbön voltak a leányka megállt. — Atyámtól szeretnék elbúcsúzni, — mondá halk, reszkető hangon. — Most nem, gyermekem — mondá gyorsan a grófné. Levélben teheti, ez a perez nem volna alkalmas arra, s mi nem akarunk találkozni a gróffal. Megindultak, és lassú léptekkel haladtak végig a tornáczon és a parkon. Az itt-ott lézengő cselédek bámulva nézték, egyik-másik fejet csóvált a különös menet látására, s bár nem tudták mi történik sejtették, hogy valami különös esemény adta magát elő, a különben csendes, egyhangú háznál. Kalap levéve melegen köszönték a fiatal grófnőt, kit mindnyájan szerettek, napsugárként tündökölt az a komor sötét légkörben, mit Abissyn gróf maga körül árasztott, s kihatott mindenkire. Sultána néma tekintettel, könyben úszó szemekkel vett búcsút a parktól, hol az évek során, nem vidám, de mindamellett kedves gyermekkori emlékei maradtak. (Folytatása kőv.) Budapest, nov. 30. »A védtörvény és az önkéntesség« czím alatt röpirat jelent meg, mely határozottan a véderőjavaslatban érvényesült elvek alapjára helyezkedik, s hévvel, tájékozottan és határozottan tör lándzsát annak intézkedései mellett. Olvasóink ismerik álláspontunkat e kérdésben. Ismételve kifejtettük, hogy az önkéntesség szigorítására vonatkozó intézkedéseket, bármily sajnálatos következései lehessenek is egyes esetekben, szükségesnek tartjuk s mind a tisztek számának szaporítása, mind a magyar elem arányának a hadsereg tiszti karában való növelése,mind végre az ifjúság tanulmányai körül kifejtett munkásságának sokidsága tekintetében a legjobb eredményeket várjuk azoktól. Amiben a fölmerült aggályokban teljesen osztoztunk, az a nyelv kérdése volt. Nem a német nyelv szükséges tudását értjük ez alatt, mert — számolva a tekintetekkel, melyek a német nyelvet mint a hadsereg hivatalos nyelvét kívül helyezik a discussió körén — e tekintetben nem kifogásoljuk a követelményeket, melyekkel a hadsereg a tiszti rangra aspirálókkal szemben föllép. De kifogásoltuk azt, hogy a német nyelv szükséges tudásának igazolása mellett a tiszti vizsga magyar nyelven való letehetése az e részbeli szabályzatokban oly módon statuáltatott, amely a magyar nyelv állami jellegének, melyet a hadsereghez való viszonylatában is, kétségbevonhatatlanul jeleztetni kívánunk, nem felelt meg. E tekintetben, ez volt több ízben kifejezett meggyőződésünk, a létező állapot oly változtatására van szükség, mely az e részbeli aggodalmaknak véget vett. Constatáljuk, hogy e röpirat, mely egyebekben egészen" a véderő javaslat álláspontján áll, végszavában, mely Horváth Gyula lapunkban közlött czikke ellen foglal állást, e czikknek a nyelvi kérdésre vonatkozó fejtegetéseit teljesen magáévá teszi. Ennek megjegyzése után közlünk a nevezett röpiratból, mely az »O. É.« nyomdájából került ki, egyrészt a tiszti hiányról s a javaslat e részbeli intézkedéseiről. A röpirat e része következőképen hangzik: A német hadsereg ereje, Bismarck szerint, a tiszti képesség vállain nyugszik s büszkén kiáltott fel a mai világ e legnagyobb államférfia: »A német hadsereg, ha nincs is oly nagy, mint a franczia, fölényben áll ama felett, mert a franczia hadseregnek nincsenek oly tisztjei!« Nemcsak a fegyver, nemcsak az elől-, vagy hátultöltő ágyú, ötször, vagy tízszer lövő puska számít a hadsereg erejére, előnyére, vagy hátrányára nézve, hanem ami első sorban számít: az a tisztikar ! S ami az osztrák-magyar ármádiában — nem akarom mondani, hogy nincs meg — de oly mérvben, amilyenben a Mannlicher-fegyver, az Actatius-ágyu s más egyéb hadi felszereltség megvan, oly mérvben és arányban semmi esetre nincs meg. Ez oldalon mutatkozik a pótolásra váró ama hiány, melyen államférfiaink eddig segíteni nem tudtak s folytonos aggodalommal nézték, a hadsereg egyéb felszerelvényeivel és állományával szemben, a tiszti állomány hiányát, melyen, hogy segíteni kell, érezték, tudták, de hogy mily módokkal és eszközökkel lehessen, annak feltalálásáig még nem jutottak. Látták, hogy a nyers erő s az értelmiség aránya a katonaságnál nem valami nagyon különböző, hogy értelmes, tanult fiatalság van elég, a tiszti létszám mégis igen-igen sok kívánni valót hagy maga után, kivált pedig a magyarországi ujonczjutalék arányában, hol a tisztek száma, az ujonczok számához arányosítva, egyharmadában sem felel meg. Hogy a magyarországi ezredeket, — daczára a mindenütt szűken mutatkozó tiszti anyagnak, — más országok fiaiból kellett pótolni. Nem mintha a magyarországi ezredeknél az értelmiség hiányoznék, mert önkéntes van elegendő számmal, hanem mert ezen értelmiségnek csak egy igen csekély része igyekszik tisztté lenni. Az egyéves önkéntesség előnyeit elfogadják, hanem az előnyökért viszonlagosan megvárható kötelességérzet nincs meg bennük. És ez nagy baj! Hogy e bajon segíteni hogy lehessen ? E felett sok ideig nem egyeztek meg a mérvadó körök. Vannak kényes természetű nenyuljhozzámvirágok, melyek érintésétől ösztönszerüleg tartózkodunk, amíg az kényszerűséggé nem válik. Ily kényes természetű nenyuljhozzámvirág volt a tanuló és tanult fiatalságnak lovagias előzékenységgel nyújtott egy éves katonáskodási előny, a tiszti vizsga letételének szabadságával, mely intézkedéstől azt várták, hogy számosan akadnak, kik a tisztté tehetős alkalmát megragadják. Kezdetben úgy is mutatkozott, de évről-évre jobban bebizonyította a tapasztalás, hogy a fiatalság, mert látja, hogy nem okvetlen kell, a külön tanulással járó tiszti vizsga nehézségeitől visszariad, sőt nagy panasza van, hogy az évi katonáskodás hátráltatja tanulási előmenetelében. Az egy éves önkénteskedés intézményével tehát az lett elérve, hogy a fiatalság egy részénél, a tanulói kötelezettség teljesítésére nézve, kibúvó ajtóul szolgált, a tiszti létszám emelkedése reményének pedig nem felelt meg. Az intéző körök lovagiasságának az egy éves katonáskodásban nyilvánuló intenzióját a fiatalság nemcsak hogy megérteni nem akarta, de sem tisztté nem lett, sem tanulmányát nem folytatta kellően. Előny helyett tehát hátrány éretett el, amely tévedést látva, annak helyrehozásáról, mind a hadsereg, mind az ifjúság érdekében, gondoskodni kellett. Ez nagyon természetesnek tűnt fel, ámde az ügy megoldásának lehetőségével a mérvadó körök Scylla és Charibois közé jutottak. Vagy a hadsereget kellett a czélbavett tiszti létszám kiegészítése nélkül hagyniuk, vagy a nenyuli hozzámvirágot, a fiatalság nemesebb, de érvényre emelkedni nem akaró érzékét keményen megmarkolniuk. Vagy arra kellett elhatározniuk magukat, hogy marad minden, mint régen volt, vagy félretenni a hatásra s eredményre hiába várakozó lovagiasságot s elővenni helyette a katonai szigort. Nem akartátok megérteni az egy éves katonáskodás intenzióját, ám ezennel kijelentem, akarom és elrendelem, hogy az egy éves katonáskodás kedvezménye a tiszti vizsga letételére adatott meg. De mert, az eddigi tapasztalás szerint, ez alatt az egy év alatt sem a tiszti vizsgát le nem tettétek, sem tanulmányaitokat nem folytattátok a kellő szorgalommal, más szóval, mert sem tanulók, sem katonák nem voltatok, elrendelem, hogy ez az egy év kizárólag katonai s a tiszti vizsga letételére való. Tudni lehetett, hogy az eddig a lovagiasság figyelmességével dédelgetett fiatalság körében a katonai szigorra felváltott eme hang visszatetszést fog szülni, de mert választani kellett, hogy vagy elegendő tiszt ne legyen, vagy a fiatalság nehezteljen meg, a kettő közt ez utóbbi vétetvén kevésbbé veszedelmesnek, erre jutott a választás sorsa. Igen, de a dolgok ama logikai sorrendjénél fogva, hogy egyik kerék a másikba vág, ez a rendelet egy másik rendeletet vont maga után. Vagy engedelmeskedni fog a fiatalság eme rendeletnek, vagy nem. Ha engedelmeskedni fog, az igen szép lesz, de ha nem fog ? Úgy jártunk-e, mint a frankfurti német birodalmi nagygyűlés 1848-ban, vagy a későbbi svájczi békeliga: hogy volt, aki rendelkezett, de nem volt, aki engedelmeskedett, mert az engedetlenségnek utókövetkezményei nem voltak. Ha tehát kimondtuk a rendeletet, az engedetlenség utókövetkezményeiről is kell gondoskodni. Mi történjék azzal az egy éves önkéntessel, aki nem teszi le a tiszti vizsgát ? Ha azzal elégszünk meg, hogy megbukott s marad közlegény vagy altiszt, ott leszünk, ahol voltunk. Ez igy van ma is. Kurta vasra azért még sem verhetjük, fogságra sem ítélhetjük?! »Ergo quid tune?« És szeretnők látni azt az ellenzéki kapacitást, ki itt helyesebb megtorló szabályt tudna javasolni, mint az egy éves önkénteskedésnek megtoldását még egy évvel. Mert, hogy a fél év kevés és nem járna a kívánt eredménynyel, hogy a tanulni nem akarók vagy daczból vonakodók közül erre a fél évre igen sokan elszánnák magukat, az kétségbevonhatlan. Miután pedig e javaslatnak nem az a czélja, hogy siker nélkül büntessen, vagy a megtorlás rendszabályához boszuból nyúljon s ezen boszuját minél több hanyag fián tölthesse, hanem az, hogy czélt érjen, sokkal helyesebbnek találta a nagyobb elriasztó erővel biró egy évet, s következésképen a minél kevesebb megtorlási esetet, mint a szigort inkább parodizáló, mint elriasztó bűnhődési árnyékoskodást, mely a deliquenseket körülbelül inkább izgatta volna a hanyagság daczos elkövetésére, mintsem visszariasztotta volna. Nem tagadjuk, sújthat ez a rendszabály oly gyenge tehetségű ifjakat is, kik a tiszti vizsga letételére egy év alatt képtelenek. Ezek száma azonban igen csekély lehet. Ki tanulmányait az önkéntes évkorig folytatni s végezni bírta, az ily tanuló a tiszti vizsga letételére csak a legritkább esetben képtelen s a képtelenség leple alatt inkább daczot vagy hanyagságot rejteget. Ámde, ha mégis úgy történnék, miről az arra hiivatott elöljárók mindenkor meggyőződhetnek, ám tegyék le a második év alatt, amely második év már szolgálati könnyebbségekkel lévén összekötve, a tanulónak kezére jár. S ha mégis akadnának, kik a vizsgát ezen két év alatt is képtelenek letenni, sajnos, de azok sem nem tiszteknek, sem nem oly pályára valók, mely tudományos kiképeztetést involvál, s melyen haladhatnak. Ezeket tekintve, mindegy az időveszteség, egy év-e az avagy kettő. És ha még ezeken kívül is találkozhatnának, kik bármi szellemi vagy anyagi okból, de a vizsga letételére nem lennének képesek? Szomorú, de oly individuális törvényt, mely egyéniségek szerint külön-külön intézkedjék, emberi észszel még eddig feltalálni nem sikerült. Szóval, ezt a törvényjavaslatot nagy felelősség és mély kötelességérzet sugallta. Hogy sokaknak nem fog tetszeni, azt előre tudni lehetett Az emberek szeretik elfogadni az adományt, a kiváltságot, a megkülönböztetést, kivétel nélkül, de már csak kevesen vannak, kik azokért viszontszolgálatot teljesíteni kötelességüknek ismerik. Mindenesetre nagy hiba volt a mérvadó katonai köröktől, hogy a jelen rendszabályokat mindjárt az egy éves önkénteskedés behozatalával életbe nem léptették; akkor nem tűnt volna fel, sőt előny lett volna még így is. Ma már jogfosztás azok előtt, kik az előnyben részesülést nem tekintik kötelességet szülő logicának s hozzá az ellenzéki sajtónak minden alkalmat megragadó — mondhatom-e? — lelkiismeretlensége, egészen kivetkőzted alakjából a legmagasztosabb cselekvési ténykedést is. •*JA a, imrJJ-:„uw, rr.i ’■-rraK-»'taa-amilaamarngB—r-i< BELFÖLD. Budapest, nov. 30. (A képviselőház pénzügyi bizottságából.) A képviselőház pénzügyi bizottsága decz. 2-án, d. e. *7*12 órakor, a képviselőházban, a szokott helyiségben, ülést tart, amelynek tárgya: 1. Általános jelentés hitelesítése. 2.A mostár-ráma-torkolati keskenyvágányú vasútnak Serajevóig való folytatásáról szóló törvényjavaslatra vonatkozó bizottsági jelentés hitelesítése.