Nemzet, 1889. május (8. évfolyam, 2396-2426. szám)

1889-05-01 / 2396. szám

SZERKESZTŐSÉG: Berencaiek-tere, Athenaeum-ópület, I. emelet, A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Gérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám helyben 5 kr, vidéken 6 kr. 2396. (119.) szám. Budapest, 1889. Szerda, május 1. Reggeli kiadás. Kiadó-hivatal : Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földssini. Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétezer házhoz hordva: 1 hónapra 2 írt 8 hónapra ........ ......... 6 , 6 hónapra 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 . Egyes szám helyben 6 kr, vidéken 8 kr. VIII. évi folyam. Budapest, április 30. (vl.) A virágok hónapja, a szép május békevirágokat is igér. Hatalmas uralkodók fognak találkozni, akiknek politikája, a rendelkezésükre álló minden erővel és eszközzel, a béke megvédelmezésére törekszik, és akiknek személyes érintkezése mindig fokozza az európai béke állandóságába vetett bizalmat. II. Vilmos német császár, trónralépése után még tavaly látogatást tett az orosz, az osztrák-magyar, az olasz, a dán és a svéd udvaroknál. Sokféle combinatióra, többé-kevésbé felületes fejtegetésekre szolgáltatott alkalmat, vagy talán csak ürügyet, az a körülmény, hogy az új német császár, látogatásainak első sorozatából kihagyta az angol udvart, pedig Victoria angol királyasszony egyszersmind nagyanyja az ifjú császárnak. Feszültséget, ellenségeskedést hallottunk emlegetni, családi viszonyok képezték kíméletlen bonczolgatás tárgyát, olyan modorban, amint azt egyaránt megengedhetlennek tartjuk a nyilvánosság előtt akár szerény alattvalók, akár büszke uralkodók bizalmas természetű magánügyeiről legyen szó. És tanúi volünk egyidejűleg annak a látványnak, amelyet épületesnek nem mondhat senki, aki a nemzetközi conservatív politikának őszinte híve, de azért mégis minduntalan szemünk elé tárul és ez az, hogy azok, akiket a béke barátainak kell tartanunk, tapintatlan és helytelen felszólalásaikkal a sajtóban, éppen olyan gyönyörűséggel — habár, szívesen elhiszszük öntudatlanul — próbálják eltávolítani egymástól a conservatív hatalmakat, mint azok, akik a legádázabb ellenségei azoknak az érdekeknek, amelyeket e hatalmak védelmeznek. Ezt láttuk tavaly, midőn a német császár látogatásait tette az európai udvaroknál. A londoni látogatás elmaradása olyan módon tárgyaltatott közép-európai sajtóorgánumokban, mintha egyenesen arra törekedtek volna, hogy tényleg elidegenítsék egymástól Németországot és Angolországot. Sőt még az idén is, amint szóba került II. Vilmos császár londoni látogatása, a német császár állítólagos feltételei, valamint az angol királyasszony vonakodása azokat teljesíteni úgy hozatták a nyilvánosság elé, hogy az csak megütközést kelthetett mindenütt, ahol azt szeretnék látni, hogy okosan szolgálják a békeszövetség ügyét azok, akiknek hazája, összes létérdekeinél fogva ehhez a szövetséghez van hozzákapcsolva. Mert Angolország — ha nem is formailag, de erkölcsileg — ennek a szövetségnek egyik leghatalmasabb részét képezi, és aki őszintén szívén viseli a szövetség javát, az nem tehet egyebet, mint hogy tőle telhetőleg előmozdítsa annak a viszonynak a megszilárdulását, amely hozzáfűzi Angolországot a közép-európai hatalmakhoz, nem pedig az idegenkedést és animositást szítja közöttük. Most, mikor alig néhány nap választ el II. Vilmos német császárt bemutató látogatásától a st.jamesi udvarnál, élénk örömünknek adunk kifejezést a fölött, hogy ez a találkozás nyitja meg az uralkodók találkozásának idei sorozatát. Minden alkalommal kifejtettük, minő kiváló jelentőséget tulajdonítunk annak, hogy hozzászámíthatjuk Angolországot is azokhoz a hatalmakhoz, amelyek el vannak határozva a legnyomatékosabban megvédelmezni a közös, nagy európai érdekeket. Ausztria-Magyarország, Németország, Angolország, Olaszország, szárazon és vizen legyőzhetlen koalitiót alkotnak és amíg ilyen védelem alatt áll Európa, addig nincs mit tartania a moscovitismus pusztító fergetegétől. II. Vilmos császár londoni látogatása, valamint Bismarck Herbert gr. korábbi angolországi útja, tanúságot tesznek azoknak a híreszteléseknek az alaptalanságáról, amelyek mindenképpen éles ellentéteket igyekeztek constatálni Németország s Angolország között. Most sem osztozunk ugyan azok nézetében, akik minden áron írott szerződést akarnak látni, hol Angolország s Németország, hol Angolország s a közép-európai szövetség között, hanem azért erős meggyőződésünk , hogy az angol világbirodalom, legalább addig, amíg conservatív kormány vezeti politikáját, szerződés nélkül is legálisan és szilárdan a középeurópai hatalmakkal tart, s kész adandó alkalommal hathatósan támogatni azokat. Ebbéli készségének egyik értékes nyilvánulását láthatjuk a hajósseregének megerősítésére újabban hozott áldozatokban. Bár a korona Angliában nem gyakorol közvetlen befolyást a politikára, azért az uralkodók személyes érintkezése mégis csak javára szolgálhat az Angolország és a középeurópai hatalmak között fenálló jó viszonynak. Amint Vilmos császár visszatér Angolországból, az olasz király viszontlátogatását fogja fogadni; fölséges királyunk, Ferencz József berlini útja szintén ezen a nyáron, de később, talán augusztusban fog bekövetkezni, így jönnek össze, bár nem egyszerre, hanem egymásután mindazoknak a hatalmaknak az uralkodói, amelyek az európai érdekek mellett éberen őrt állanak. A Németországot, Ausztria-Magyarországot, Angolországot és Olaszországot egybefűző harmónia, barátság, bajtársi viszony impozáns képét nyújtják ezek a találkozások, és a béke ellenségei ezt látva, azt a tanulságot meríthetik belőle, hogy erőlködésük hiábavaló, erejük elenyészik ennek a négy hatalomnak szilárd összetartásával szemben. Az orosz czár szájába nem régen egy önérzetes mondást adtak. Hogy hitelesen-e, vagy nem, azt nem tudjuk. Ezt: »Oroszország a világ hatodrészét foglalja határai közé; kizárólag e szerint rendezi be politikáját.« A minden oroszok czárját is várják Berlinbe ezen a nyáron. Ő is Mai számunkhoz félig melléklet van csatolva. A NEMZET TÁRCZÁJA. Április 80. A beszélő köntös. — Régi krónika. — Irta: Mikszáth Kálmán. (Folytatás.) Pintyő felállította a megtöltött mozsarakat a piaczon ; néhol nagy transparentek készültek »Isten hozta!« »Vivat!« s több efélék. Az ékes szavú Fekete Pál épen oratiót magolt a méhesében, mely így kezdődött: »Ki ne hallotta volna hírét a bölcs és tiszteletre méltó Senecának?« (Természetesen mindenki hallotta, mert Fekete Pál uram mindig a tiszteletreméltó és bölcs férfiú mondásain élősködött). Bürnék a hegedűjüket gyantázták, szóval nagy készülődések történtek, mégtán a harangokat is meghúzták volna, ha a jobbik eszét elő nem veszi Porosznoki uram miugyárt Czegléd alatt s lóra nem ülteti Palit, a nyalka csikóst, vágtasson előre híradással, hogy otthon semmi komédiát ne csináljanak, mert ok a vigságra nincsen. Nagy lehangoltságot keltett a fullajtár, mogorván, morczosan nézték estefelé az ablakokból és kerítések mögül az elöljárók bevonulását. Nem volt egy árva »éljen« sem, csak a kutyák ugattak a szekerek után. Hanem isten jobb is az így, minek a csúfságot hizlalni, mikor úgy is elég nagy! Még az este szárnyat eresztettek a budai események, hogy főzték le a körösiek Kecskemétet, azaz hogy Kecskemét önmagát, mint vetett nekik végre a szultán csúfságra a sok drága ajándék, kincs viszonzásául, egy kaftányt (Ette volna meg). Szégyen, gyalázat ! De hogy volt szemük hazajönni azzal a kaftánynyal! Másnap nagy tömegek gyűltek a városháza elé; a tekintélyesebb polgárok fölmentek a terembe, meghallgatni az út eredményét, hivatalos szájakból. Minden nagy expeditió után ez volt a patriarchális szokás. A közönségesebb nép, asszonyok, vásott suhanczok künn duhajkodtak, visitoztak, idétlen hangokon keresve melódiát egy versezetnek, mely e pillanatban termett gazdátlanul a csőcselék száján !___________ Boldog lehetsz most már Kecskemét Megkaptad a császár ködmönét. Egy pár arra menő nagykőrösi fuvaros még jobban emelte az ingerültséget. Jól közéjük csapván a lovaiknak, azt kiáltozták a tömegnek csufondárosan: — Meleg-e a kaftány ? Eiz az elég meleg volt az elöljáróknak odafönn. Sötéten ültek székeikben , némelyek, mint unokai uram, ellágyulva, csak a főbíró szép barna arczán fénylett még bátorság és dacz. Az út eseményeit Porosznoki ecsetelte szépen komponált beszédben, kezdvén az istennel (aki olyan sűrűn látogatja Kecskemétet, hogy immár idevaló lakosnak lehetne tekinteni.) Az ő súlyos balkeze alatt fogamzott meg bennük a planum, mely a várost megmentette volna örök időkre a sarczolásoktól. Ők jóhiszemmel cselekvének (Isten a látó benne), nem tehetnek arról, hogy a planum dugába dőlt. Igaz, ami igaz, tömérdek volt a költség, de azt gondolták, aki mer az nyer. Eleinte csöndesen hallgatták és a csinos beszéd ügy lehet, megmenti vala a magisztrátust, ha a részleteknél, midőn Porosznoki uram nagy pathosszal festék: »és megjelentünk szerdán ő felsége a török császár előtt, ki fejedelmi ornátusban ült ott« közbe nem kiált Permete Gáspár: — Volt e pipa a szájában ? Nagy derültség hasadt ki az arczokon s innen kezdve egyik mosdatlan közbeszólás a másikat érte. Gyorsan fogyott a tekintély. Csak az első szikra fogja meg a szalmát, legott pernye aztán az egész. — Elsinkófálták a tömérdek jószágot. — Karbunkulus ruhákat varrattak azoknak a personáknak! Hivatalos keritők!... — Drágaköves karikást, arany csákányt vittek. Pocsékolták a pénzt! — Csúffá tettek! Éppen most jövök kívülről, azt kiabálják a nagykőrösiek a piaczon: »meleg-e a kaftány!« Ilyen szégyen a városunkon... — Erre feleljenek kegyelmetek! A szálas termetű Berkes József felugrott s kidagadt szemekkel, bömbölő hangon, fenyegető öklökkel dörgé: — Mondjanak le! Takarodjanak a zöld asztaltól! Vészjóslón száz torokból süvített végig a termen a viszhang, mint a fákat szakgató orkán. — Mondjanak le! A felizgatott polgárok egyre szükebb gyűrűben tódultak a zöld asztal felé. Lestyák Mihály kivágta maga alól a széket, lekapcsolta mellényéről, hol egy lánczon függött, a város pecsétjét és odavágta lánczostul a törvény asztalhoz, hogy az onnan a terem túlsó szögletébe gurult nagy csörömpöléssel. — Itt van. Nem kell! S az ajtó felé sietett. De útját állotta Putnoki Balázs. — Nem úgy békás! Itt maradsz. Én azzal vádollak isten és emberek előtt, hogy a város ellenségeivel trafikáltál, hogy anyaszentegyházunk oszlopait te juttattad Csuda kezére. A város foglya vagy! — Kinek a rendeletéből ? — kérdé büszkén és hidegen Lestyák. Meghökkent Putnoki, mintha a nyelvét vágták volna ki, Lestyák pedig eltávozott, becsapva maga után a teremajtót. Sorba keltek fel most a többi elöljárók, meghajolva a közakarat előtt. Letették hivatalukat A beállott cháoszban, utat lökdösött magának az elnöki székig Berkesi József uram. — Én azt indítványozom, hogy míg érett megfontolás után új tisztikart választunk, három tagból álló bizottság vigye a város ügyeit ideiglenesen. Egy katholikus, egy kálvinista és egy lutheránus polgártársunk. — Helyes! rivalgott a sokaság. Nyomban kikiáltották mind a hármat, Holeczy Sámuel, Putnoki Balázs és Berkesi József uraimékat. A triumvirátus addig is, mig a tömeg feloszlanék, a szomszéd benyílóba vonult tanácskozni szélső határozata volt a Lestyák Mihály elfogatása. Sirt-rítt az öreg Lestyák, amikor szive büszkeségét az ő Miskáját elhurczolták a tömlöczbe. Először a vasalóhoz kapott, agyonakarta verni a hajdúkat, mikor azt kicsavarták a kezéből, a bibliából szedett elő, a helyzethez alkalmas mondatokat s mint valami mennyköveket vagdosta a Pintyő Gyuri meg a Muska Pista fejéhez.____________________ — Nem kell a dolgot sokba venni édesapám, — mondá kissé boszosan az exfőbiró — ez se tart mindég. — Megkeserülik még ők ezt! kiáltá ökleit fölemelve mint egy színpadi hős. Jaj neked Kecskemét, miképen jaj volt Sodomának és Gomorának. — Ránk mosolyoghat még a szerencse — vigasztalta Miska. — Szerencse ? És az öreg megint elpityeredett, mint egy vén anyóka. A szerencse is istennő, olyan asszony mint a többi asszony. Mindég új emberek után fut. Akivel már egyszer szeretkezett és elhagyta, viszsza nem tér ahhoz. Majd kétségbeesetten, egy őrült mozdulataival kapta fel az ollót s egy gyönyörű uj tafota-dolmányt, amit épen most varrt meg, elkezdett dirib-darabra szabdalni, rekedten hörögve: — Romolj kutya, hasadj kutya! Hadd legyen vége a világnak. A világnak ugyan nem lett vége, csak a dolmánynak, és szegény Miskát is bizony elhurczolták a városház dobos börtönébe. Utána iramodott, de a kapuajtónál megrogyott vén lába és csak a küszöbről kiabálhatta: — Ne félj édes fiam, kiveszlek én onnan — kijárom én a te szabadulásodat. No bizony, nagy dolog is volt az akkoriban! Elment az ember a budai basához, kieszközölni egy kis parancsot, hogy nyomban ereszszék szabadon. Ha a budai basa szíve meg nem lágyult, akkor elment az ember a szolnoki basához, annak a parancsa is érvényes. Tegyük fel, hogy a szolnoki basa is rossz kedvében találtatnék, akkor a kalgai szultánt tanácsos felkeresni, vagy átrándulni Fülekre az alispánhoz, sőt a legrosszabb esetben Csuda uram is elrendelheti a kibocsátást, ha ugyan nem a legegyszerűbb nagyságos Koháry István uramhoz fordulni Szécsénybe. Ezek az érdemes úri személyek mindnyájan parancsolnak Kecskeméten. Épen kapóra jött ajánlkozni valami vándorlegényese, csinos bizalmat keltő ficzkó, most már bízvást nyakába veheti Lestyák uram a tarisznyát és a fentebbi névsort (amelyiket előbb találja közülök), a ficzkó addig vigyáz a házra, átveszi a megrendeléseket, és szóval tartja a türelmetlen kuncsaftokat.. .az Erzsike szolgáló pedig főz neki ég szemmel tartja, mi lakik benne. »Hanem aztán öcsém Laczkó (Ugye Laczinak hívnak fiacskám ?) ne csintalankodj a leánynyal, óva intsek, mert az nekem a keresztlányom.« Így ment át az öreg és sokáig oda volt; csak a java tél vetette haza. Az idei Márton-lud csontja erős zimankós telet jósolt, de az is volt. A hadakozó felek sok nyomorúságot állottak ki. A Thököly uram katonáiból négyszáz darab fogyott el karácsonyig. A tavalyi rész esztendő miatt az élelem is szűkecskén volt, nem csak fáztak a katonák, hanem amellett éheztek, nem csoda, ha néhol kegyetlen volt a föllépésük. Azon az estén is, mikor a vén Lestyák hazakerült, a budai pasa fermánjával, egy időben vele jött a város alá a gonosz hirtt Kalgai szultán egy csapatja Olaj bég vezérlete alatt, tömérdek rabszijra fűzött nőkkel és férfiakkal s lovas embertől beküldte a parancsot a triumvirátusnak. »Hitetlen kutyák! Ha holnap délelőtt nem küldtük nyolcz szekér kenyeret, negyven ökröt, busz szekér fát és négyezerötszáz váltó forintokat, délután magam megyek be értük a katonáimmal és a kecskeméti biró fejeiből levágok kettőt, mert elég a birónak egy fej. Jól megértsétek!« Lett nagy ijedtség a városházán. A hajdúk lóhalálban futkostak házról-házra, hogy kenyeret süssenek a hatalmas Olaj bégnek, hogy a fát összeharácsolják, de legnehezebb volt kiteremteni a pénzt, mert a város ládája üresen állt. Egy ilyen érvágást nem igen bírnak most el. Dúlt képpel találta őket Lestyák Mátyás, midőn sunyi alázatossággal besompolygott (mert ilyen volt az öreg, mikor neki állott feljebb). — No, mit akar? — kérdé Putnoki nyersen. — Eljöttem azért a fiúért, nagy jó uram. — Miféle fiúért ? — Hát a fiamért. Haza viszem szegénykét. — Már ha eresztjük, tudniillik. — Már persze, persze — szólt az öreg büszkén — és kiterté Putnoki uram elé az Ibrahim basa lovaiét. Egyébiránt amint akarják kegyelmetek. (Folyt. köv.) tartozik viszontlátogatással a német császárnak. Ha meggondolja, a német császár egyéb idei találkozásai minő jelentőséggel bírnak, akkor talán azzal a meggyőződéssel fog hazatérni a német fővárosból, hogy a »világ hatodrészé «-nek ura még nem ura Európának és politikájának berendezésénél kénytelen figyelemmel lenni a többi hatalmakra is. Budapest, április 30. (m. f.) Egy ellenzéki laptársunk megdöbbentő hírnek jelzi azt, hogy a vádhatóság jogorvoslattal élt a kir. táblának a januári tüntetések tárgyában hozott határozata ellen. Megszoktuk az utóbbi időkben, hogy az ellenzék, mely napról-napra veszti maga alatt a talajt, fáhöz-fához kapkod, hogy ne csak a kormányt, hanem azon intézményeket is megtámadja, melyeknek működése alkotmányos államban, elvi okokból és csak akkor vonható nyilvános bírálat alá, ha az a törvénynyel összeütközik, de sohasem oly czélzattal, hogy belőle a pártoskodás fegyvereket kovácsoljon. Ha a parlamenti küzdelem hevében olykor darócz kézzel vájkálnak is a bírói lelkiismeretben, úgy a sajtónak, mely még ellenzéki álláspontján is köteles az állami intézmények iránti tiszteletet hirdetni, az eltévedt hazafiság ily irányú működését mindenebekben szentül tartania nem szabad. Mert hová jutunk, ha egyes perek, mielőtt még azok az instantiákon átszűrődtek volna, egyes phasisaikban tendentiosus módon nyilvános megvitatás tárgyává tétetnek. Hova fejlődhetik a bíróságok és hatóságok függetlensége, ha az ellenzéki sajtó cselekményeiket, mielőtt még azok a törvény által meghatározott feltételek között joghatályt nyernének, szétszedi és az eltorzult részeket az ok nélkül felizgatott közvéleménynek csemegeként oda löki. Mivé lesz a bíróságok és hatóságok eljárása akkor, ha a sajtó azt nem az elvek magaslatáról, hanem saját külön pártérdekeinek szűk sikátorából fogja vizsgálni. Értjük azt, ha az ellenzék rokonszenvvel viseltetik azon tüntetők iránt, kik dorongokkal igyekeztek az ellenzéki argumentátióknak nyomatékot adni. Azt is meg tudjuk érteni, hogy lelkiismerete kissé felberzenkedik azon, ha az általa feltüzelt tömegekből kikerült áldozatok ellen a törvény szigorát látja alkalmazva. De azt a követelését hogy a kir. ügyészség, mely az igazságszolgáltatás körül az állam közérdekeinek képviseletére van rendelve, és hogy a bíróság, amely a törvényszegést megtorolni tartozik, az ellenzék e rokonszenvében osztályos legyen, felfogni képesek nem vagyunk. A pártszenvedélynek számos sajnálatos tüneménye között, a legfájdalmasabban tapasztaljuk a hatóságok jogkörében való ily turkálásokat, melyek fájdalom, immár napirendre tolakodnak. Az eset igen egyszerű. Hónapokon keresztül izgatják a közvéleményt. És mikor az alsó néprétegek szenvedélye felkorbácsolva van és a sötét múltú és jellemű elemek dorongokkal támadnak a hatóságok tekintélye ellen és szennyes kezekkel nyúlnak az idegen vagyonhoz, a vádhatóság megteszi a kötelességét , vádat emel a bíróság előtt. Az első fokú bíróság, meglehet, hogy némely, a gyorsaság okozta eljárási hiba mellett, de meggyőződése és a vádhatóság meggyőződése szerint egészen correctil ítéletet hoz és a bűnösök ellen alkalmazza a törvényt. A másodfokú bíróság megsemmisíti az eljárást alaki okokból és itt következik az a megdöbbentő tény, hogy a királyi ügyészség a maga álláspontját és az első bírósági ítéletet tekintve helyesnek, a legfőbb bíróság elé viszi az ügyet, mely hazánkban az igazságszolgáltatás elvi egységének biztosítására van rendelve. Az a tény, hogy a vádhatóság a legfőbb fórum elé viszi az ügyet, önmagában véve kizár minden oly gyanúsítást, melyet a kir. ügyészség eljárása ellen erőszakolnak, mert e ténynyel magával, egészen eltekintve attól, hogy a vádhatóság törvényes jogával él, egyúttal kifejezést nyer a fennálló bírósági fokozatokban rejlő garantia, mely épp úgy lehet kedvező a vádra, mint a védelemre. Épp azzal, hogy a vádhatóság a legfőbb areopag döntését meri kikérni, meggyőződésének tisztaságát — melybe az elvadult ellenzéki felfogás belenyúltása— legfényesebben igazolja. Úgy de ellenzéki laptársunk a királyi ügyészségről szóló 1871. évi 33. tcz. 17. §-ának e) pontjára építi a kir. ügyészség elleni támadását. E törvény szerint ugyanis a kir. ügyészség hivatva van a büntető igazságszolgáltatás érdekében perorvoslattal élni akkor is, ha az a vádlott javára szolgálna. És a törvény ezen rendelkezéséből laptársunk az a furcsa következtetést vonja, hogy ennélfogva a kir. ügyészség helytelenül cselekedett, midőn a januári tüntetők ügyében a kir. tábla határozatát, azért mert az első instantia ítéletét helyesnek találta, a vádlottak hátrányára a curiához vitte fel. Feleslegesnek tartjuk, hogy e helyen az idézett törvényes rendelkezést fejtegessük, mert azt hiszszük, hogy nem akad jogász, aki azt úgy magyarázza, hogy a vádhatóságnak minden körülmények között, kötelességében áll a másodfokú bíróság olyan határozatába belenyugodni, melyet meggyőződése szerint helyesnek nem tarthat; mert nem szólva arról, hogy ily magyarázat mellett a a vádhatóság puszta védelmi közeggé válnék és törvényes rendeltetésének meg sem felelhetne, ezen ellenzéki törvénymagyarázat a vádelvet, melynek mint látszik, laptársunk is híve, oly kátyúba zökkentené, hogy azt száz bécsi strikció lóvasúti kocsis, ellenzékünk ez új acquisitiót sem vontathatná ki belőle. Csak arra kívánunk felelni, hogy laptársunk azzal a követeléssel áll elő,hogy midőn — mint a jelen esetben — a megsemmisítő határozat alaki hibák miatt történt, akkor a kir. ügyészség, ha önérzetes vádhatóság számába akar esni, tartsa kötelességének, hogy saját álláspontjának megtagadása mellett a perorvoslat jogáról mondjon le. Részünkről tartózkodunk attól, hogy a fennforgó bűnügy conkret részleteivel foglalkozzunk, mert nem tartjuk megengedhetőnek, hogy a sajtó egy bírói congnitio tárgyát képező ügybe bármi okból beavatkozzék; de az ellenzéki részről felhangzott követelést, mint a törvénynyel ellenkezőt olyannak tekintjük, hogy önérzetes vádhatóság azt csak visszautasítani fogja. És valamint a kormány mindenkoron tartózkodott attól, hogy a bírói működésre legtávolabbról is törvényellenes presszót gyakoroljon, azonképpen kötelessége lenne az ellenzéknek, illetve a képviseletében megnyilatkozó sajtónak is, hogy egy bűnperről, mely a legfőbb bíróságnál elintézés alá kerül, véleményét a per jogerős befejeztéig visszatartsa; még akkor is, ha azokról van szó, kiknek tüntetésein oly hosszasasan táplálkozott és ha tetszik nekik, egy hivatásszerűen és a törvény alapján eljáró ügyészség eljárását legvisszataszítóbb üldözésként bélyegezni, úgy nem emelhetnek kifogást az ellen, ha mi a magunk részéről az ily eljárást a közvéleményre, ügyészségre, illetve bíróságra gyakorolt viszszataszító pressionak nyilvánítjuk. Nem fogunk laptársunknak ,az inquisitio által ontott vér és kisajtolt könyek szörnyű keresztelőjében tovább időzni, mert az ablakbetörő és fosztogató lógó-komák társasága ezt alig érdemli és mert minden elvi discussio nélkül is tisztába jöhetünk azzal, hogy a kir. ügyészség, mely törvényes jogkörében eljárva, nem tett egyebet, mint hogy a törvény alapján a legfőbb bíróságnál az első bíróság ítéletét megsemmisítő határozat ellen jogorvoslattal élt, bármint döntsön is a curia, méltatlanul lett megtámadva. A személyes szabadság megsértéséről itt csak az elvadult pártszenvedély szólhat, de még meg tudnánk bocsátani, ha akkor, midőn egy hírhedt bűnperben egy csomó ember egy évnél tovább szenvedett vizsgálati fogságot egy oly vádért, mely alól utólag mind a három fokú bíróság által felmentettek, ellenzéki laptársunk, imént említett keresztelőjével szintén előhozakodott volna, így azonban csak sajnálhatjuk azt a tévedést s azzal fejezzük be sorainkat, hogy figyelmeztetjük arra a judicaturai alapigazságra, hogy a védelem jogai a fórumon és nem a politikai gyűlölködés színterén gyakorlandók.