Nemzet, 1889. szeptember (8. évfolyam, 2517-2546. szám)
1889-09-01 / 2517. szám
ÉbHUBMHÓsS«. #esr9£ogiek-tare, Athanaeum-épület, L emelés. 4 lap szellemi részát illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Sérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk «L Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIEDSTÉLEK úgy mint előfizetések a kiadó hivatalba (Ferencziek-tera, Athenaeum-épület) küldendők. Kevés szám helyben 5 kr, vidéken 6 kr. 2517. (240) szám. Reggeli kiadás: IjJiDClftfAfAXi. Freneiiek-tere, Athenaaum-épület, f#ld*aí®4. Előfizetési díj : fi 1®ÍS®Ő fi* **ti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Buda*pesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra - 8 fr 8 hónapra - 8 » 8 hónapra .......................... 11* Az esti kiadás postai különküldéseért felül* fizetés havanként 85 kr., negyedévenként 1 » Egyez szám helyben 6 kr, vidéken 8 kr. =»=«====a»=TM=iBg=acTir--........j_..a Budapest, 1889. Vasárnap, szeptember 1. Vili. évi folyam. Budapest, augusztus 31. (ul.) Az argói parlamenti ülésszakát irözbeszéddel tegnap berekesztették, tehát egy nappal előbb, mint átalában remélték. A parlamentnek ez az ülésszaka febr. 21-én nyílott meg : fél esztéideig és kilencz napig ültek együtt az angol képviselők és lordok, így ez a sessio az angol parlament egyik leghosszabb ülésszakává nőtte ki magát. A trónbeszéd, amelylyel a királynő elbúcsúzik a parlament tagjaitól, rózsás színben festi Angolország belső viszonyait. Mindenfelé a jólét és a gyarapodás örvendetes jelei észlelhetők, úgymond. A koronának ezzel a kijelentésével kelletlen ellentétben állanak ugyan azok a hírek, amelyek a londoni óriási munkabeszüntetésről és az ennek folytán kereskedésben, forgalomban, iparban beállott pangásról és alig megmérhető veszteségekről érkeznek hozzánk, de reméljük, hogy ez a válság hamar leküzdhető lesz és a világvárosban megszűnnek az okok, amelyek bár ideiglenesen íp, fennakadást idéznek elő a trónbeszéd által jelzett örvendetes gyarapodásban. A trónbeszéd derült színével összhangban áll a parlament hosszú, de hasznos ülésszakának munkássága. A botrányok, amelyeket Parnell és társai rendszerré kezdtek emelni, ebben az ülésszakban jórészt szüneteltek. A Parnell-per úgy látszik némileg megbénította az izlandiak harczi kedvét és ennek folytán a rendesnél csöndesebben viselkedtek így a parlament reformjavaslatokra fordíthatta idejét, amelyet különben az izlandiakkal folytatott csatározás szokott elrabolni. Jóslásra adnók magunkat, ha arról akarnánk véleményt mondani, vájjon állandó marad e ez a kedvező változás ? A trónbeszéd utal az Izlandban beállott megnyugtató fordulatra: a Salisbury-kormány komolyan foglalkozik az izlandi közigazgatásnak olyan újjászervezésével, amely nagymérvű autonómiát adna a szigetnek, anélkül, hogy külön parlamenttel ruházná föl; a home-rule angolországi barátai legújabban érzékeny vereséget szenvedtek azáltal, hogy a walesiek lelkesen fogadták a királynőt látogatása alkalmával, pedig Gladstone és hívei Wales-et második Izlanddá szeretnék felzaklatni: mindezek a momentumok talán alkalmasak lesznek a home-rulerek féktelenkedéseinek megzabolására, vagy legalább csökkentésére. Angolország continentális barátai, akik tudják minő fontos szerepe van Albionnak az európai politikában, nem is kívánnak semmit élénkebben, minthogy bölcs politikával és erős kézzel sikerüljön begyógyítani azt a fájdalmas sebet, melyet a zöld sziget képez a világbirodalom terén. Ennek eléréséhez elkerülhetlenül szükséges a kormánypárt, a conservativek és a liberális unionisták szoros összetartása; az elmúlt ülésszak erre nézve is kedvező bizonyságot tett és az utolsó hat hónap alatt szerzett tapasztalatok — egyes pótválasztások kedvezőtlen eredménye ellenére is — azt mutatják, hogy Gladstone-ék reménykedései a kormánypárt szétrobbantására és a kormány megbuktatására igen messze állanak a megvalósulástól. A belreformok terén legfontosabb alkotása az utolsó ülésszaknak a scotiai közigazgatásnak újjászervezése ugyanazon elvek szerint, amelyeknek alapján nem régen az angliai közigazgatást megformálták. A külpolitika terén sem nélkülözte a fontos és figyelemre méltó mozzanatokat a tegnap berekesztett ülésszak. Bár szorosan véve nem tartozik ide, azért átalános európai jelentőségénél fogva mégis itt említjük föl az angol hajós sereg kiegészítéséről szóló bilit, amelyet úgy az alsóház, mint a felsőház nagy többséggel fogadott el. Amikor a parlament erre a czélra megszavazta a kormány által kért 22 és fél millió fontot, akkor kaptuk meg kézzelfogható materiális bizonyítékát annak, hogy Angolország tényleg szakított azzal a rövidlátó szatócspolitikával, amely az angol és az európai nagy érdekeknek egyaránt veszedelmére, politikailag is teljes elszigeteléssel fenyegette a szigetországot. A királynő február 21-én, a megnyitó trónbeszédben kijelentette, hogy Angolország is meg akarja hozni a szükséges áldozatokat, hogy egyenlő erős legyen a többi, folytonosan fegyverkező nagyhatalmakkal. A szót nyomban követte a tett. Most már tudjuk, hogy a Salisbury-kormány politikája, amely Angolországot egyenlő irányban viszi a középeurópai hatalmakkal, nemcsak papiroson nyugszik. És a parlamentnek ez a határozata kétségtelenül a legkimagaslóbb, legfontosabb alkotása ennek az ülésszaknak. Salisbury lord többször nyilatkozott külpolitikai kérdésekről ebben az ülésszakban és minden nyilatkozatával arról tett bizonyságot, hogy Angolország öntudatosan, szilárd elhatározással működik ugyanazoknak a czéloknak az elérésén, amelyeket a hármas szövetség tűzött maga elé. Jfiz a politika mintegy ünnepélyes megpecsételését nyerte a német császár angliai látogatása által, és bizonyára nem csekély részben ennek a bölcs, a legszebb angol traditiókhoz méltó politikának köszönheti Angolország, hogy királynője tegnap oly megnyugtatólag nyilatkozhatott a külpolitikai viszonyokról. A NEMZET TÁRCZÁJA. Augusztus 31. Páris ból. — Ama bizonyos torony. — Gyalogolás fölfelé meg lefelé. — Kelletlen hangulat. — Ágyulövés az égből. — A »Bois de Boulogne.« — Az angolok. — — aug. végén. Valamint az időjárás, amelyről szólani a legelemibb illemszabályok szerint lehetetlen, de az ember ösztöneinek megfelelőleg mégis kikerülhetetlen: úgy az Eiffel-torony, bármily elcsépelt tárgy legyen is már, rákényszerít annak a bevallására, hogy csakugyan magas. Alulról nézve vagy felülről, a közepéből, vagy a legtetejéből, bárhonnan nagyszerű, s ami legcsodálatosabb, szép is. Egy égbe támadó hoszszú vasalkotmány nem is lehet tetszetős — gondolná az ember. De amint közelébe jutunk s látjuk, hogy az irtóztató vastömeg minő kecsesen, mennyi könnyedséggel van egymásba róva, minő finomsággal karcsúsodik meg, s mennyire felkelti az emberben a teljes biztonság érzetét, lehetetlen be nem vallanunk, hogy ez tetszik, amivel beismertük azt is, hogy szép. Elvégre csúfabb, legalább a mai modern fogalmak szerint igénytelenebb — formában és vonalban egyszerűbb, — világcsodát képzelni nem lehet, mint a minő a pyramis. De eddig bárki által is, s különösen, ha fönt volt a Cheops emlékezetére állított kőóriás legmagasan, bevallotta velem együtt, hogy onnan nemcsak a kilátás szép, de maga az alkotmány is nagyszerű, bámulatos, gyönyörű. Az Eiffel még túl tesz ezen is, mert a gyönyörködéshez itt már hozzájárul az, hogy ami megdöbbentő magasat látunk, az könnyű, átlátszó, levegővel vegyest szőtt csipkemunka vasból, ezer lábnyi magasságban. A torony csupán alulról szédítő, felülről legkevésbé sem az. Amíg az ember hátraszegett nyakkal, képzelődő agygyal, a kiállítás látványosságai által különben is elkápráztatott szemmel tekint a magas vasműre, addig rémségeseket gondol, különösen ha olyan pillanatban talál a toronyra tekinteni, amikor fölötte észrevehető gyorsasággal kergeti a szél a felhőket. Ilyenkor bárki is ráesküdnék arra, hogy a tornyot látta ingadozni, következéskép lehetetlen, hogy néhány nap alatt fel ne dőljön. Mert bizonyos pontokról nézve valóban úgy is látszik, mintha az egyik lába beljebb sülyedt volna a földbe, mint a többi amit különben bárki constatálhat, mihelyt a távlat törvényeit ignorálni akarja, vagy kénytelen. A legmagasabb csúcsra vivő sikló libegése is szédítő látvány. Csak annyit lehet kivenni alulról, hogy egy négyszögű szekrény lassan mászik függélyes vonalban Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva, felfelé, hogy mi vonja a magasba s ha az, a mi vonja, elszakad, a földre zuhanástól mégis mi tartja vissza, abból nem lehet látni semmit, sehonnan, még közvetlen közelből sem. Ennek láttára fogja el a nézőt a bizonytalanság érzete, amely rábírja arra, hogy a torony legtetejére való kapaszkodást teljesen »fölöslegesnek« állítsa és bizonyítsa- S ebben nagyon sokad magával osztozkodik, míg mások, részint röstellkedésből az otthon szép dolgok elmondását váró ismerősök előtt, részint abból az okoskodásból, hogy ha annyian felmentek és semmi bajuk nem történt, miért történnék épp neki valami baja? — nekivágnak a harmadik emeletnek és nem bánják meg. A sikló úgy halad, hogy alig rezdül meg s anynyian vannak még a legkisebbjében is, hogy lehetetlen a szorongás érzetének kifejezésre jutnia. De felmenni legalább a második emeletig lehet és érdekes gyalog is, csak lejönni nem tanácsos gyalog — legalább úgy érezte e sorok írója. Az ember a felmászástól, ha gyalog tette, amúgy is elfárad meglehetősen, mert egészen más dolog az, mint egy hegyre kapaszkodás. Ott lehet menni kis, vagy nagy lépéssel, megpihenhet néhány perczel tetszés szerint, megbámulhatja a változó kilátást, ami szórakoztat, de itt a lépések kimérvék s a fokok elég nagyok, azonfelül olyan szűk az egész, hogy gyors kanyarodással csavarog a saját tengelye körül, ami fölöttébb elősegíti a szédülést; megállani nem lehet, mert a mögötted jövők folyton sürgetnek, lármáznak, ami még nem baj, de kinevetnek, amit már előidézni nem akarsz; s a szórakoztató látványosság helyett nem látsz egyebet, mint vörösbarnára festett vasat, vasat, vasat, amelyek tömör és sudár rudakban úgy összevissza vannak bolondítva, egymásba és fölé, egymáson keresztülkasul, hogy egészen hiába törekszel közöttük megtalálni a »rendszert«, — de mégis igyekszel, mert bár nem vagy szakértő, de furfangosnak érzed magadat, s így képesnek arra, hogy a torony építésének módját kitaláld, mint valami rebust a hetilap hátulján. Az igyekezeted hiábavaló, de kifárasztotta az agyadat annyira, a többi körülmény hozzájárulásával együtt, hogy amikor lefelé indulsz ismét gyalog, már nem vagy olyan tökéletes ember, mint aminőnek fölfelé jövet, magadat érezted. Mégy, mégy, eleinte kíváncsian nézed, hogy az alant nyüzsgő hangya embertársaid alakja mint válik mindinkább kivehetővé, a nagy ívek mint közelednek, azután csakhamar észreveszed, hogy ez csak képzelődés, mert az emberek folyton távolodnak s a nagy ivek sülyednek alattad. De te tudod amit tudsz, s folytatod a taposást tovább. A vasak között egyszer meglátod a gépcsarnokot, máskor a Trocadérét, azután a kairói utczát, aztán mindent, s azt hiszed lassan kint, hogy még a budai várat is látod, annyira éles, biztos és tiszta marad a »megfigyelő képességed«, amelyre különben mindig büszke voltál. De észre sem veszed, hogy minden lépésnél, amelyet lefelé teszsz, mennyire megrázkódik az egész tested, az agyad, a szemed, talán még a lelked is, míg aztán egyszerre nagyon butának találod az egész mulatságot. A lábad kifáradt, a térdkalácsod néha fájdalmasan megrándul, a lépésed bizonytalanná lesz általa; a képek, amiket látsz, minden kanyarodásnál ismétlődnek, úgy hogy már a csömörlésig láttad viszszatérni a gépcsarnokot, meg a rengeteg vasrudat, a Trocadérót a vasrudakkal, a kairói utczát vasrudak között, és a budai várat vaskalitkában. A torony kifogyhatatlan magasnak látszik, és lent olyan csábító a mélység, talán meg is éheztél, nem tudod, csak fájdalmát érzed, idegeid eltompulnak, nem látod még a napsugarat sem; ha megállsz, felülről lökdösnek előre, s egyszerre azon a vágyakodáson kapod magad, hogy jó volna erről a toronyról leugrani. Otthon úgy is csak baj és bánat vár rád, a czipőd is szerű, fiatalabb sem lesz már többé soha, igazán és komolyan foglalkozol azzal a gondolattal, hogy milyen okos volna véget vetni a magad comoediájának. S ezzel a bogárral a fejedben megy, gombolyítod le magadat a torony csigalépcsőjén, amíg egyszerre meglátod, hogy közel vagy a plateauhoz s onnan egy fölpattant ajkú, kék szemű, vörös hajú franczia lány reád nevet, nem, kinevet, nyilván azért, hogy igy lógattad a fejedet, mintha te volnál valamelyik lóverseny bukott futoncza. Ab ! ez a nevetés, milyen nagy jótétemény, gondolod, letesz az öngyilkosságról s olyan élvezettel iszol meg lent egy pohár meleg, de keserű sört, mintha nektár volna. Azt a kilátást, amit a harmadik emelet nyújt, még leírni sem kísérlem meg. Nem szédítő az egy csöppet sem, legalább én rám úgy nem hatott, csupán csodálatos, megdöbbentő, elragadó, mert az ember egy tekintetre meglátja majdnem egész Párist. Csak»majdnem«. A város olyan óriási, hogy részben túlterjed a rendes szem látókörén, részben az általa foglalkoztatott nagyszámú gyárak füstjénél fogva határa örökké gőzködbe van burkolva. De amit látunk, a rendkívül terjedelmes Bois egyfelől, másfelől mellette föl egészen a Montemartre-ig a véghetetlen háztenger, közben nyugvópontokul a kedves kis játékszernek látszó Concorde-tér, a házak tömegére, mint valami zöldséges tálakra rátett kerek »tükörtojások«, a nagyobb mulató helyek, a bikaviadalok roppant középületei, a hyppodrom, mely 22.000 embert képes befogadni, a karcsú, nemes lendületű, kecses Trocadéro, mely ilyen magasból is gyönyörű és hatalmas marad; a Notre-Dame imposans épülete: mindez együttvéve fogalmat nyújt arról, hogy a világ szivének mondott Páris milyen bűbájos s mennyire érthető, hogy akik az életet — akár léhaságból, akár pessimismusból — csak arra tartják jónak, hogy egy nagyot mulassanak benne és általa, annyi évek óta hordják ide pénzüket, tehetségüket, szenvedélyeiket és művészetüket, lelkesedésüket és aljasságukat. Ezért olyan tarka ez a csodálatos város fenségesben és alacsonyban; ezért jelenthet ragyogást és sötétséget egyaránt az, hogy Páris; ezért harsogott innen a szabadság első szózata s találták ki ugyanitt a guillotine és a petroleum hasznát, ezért támadhattak itt Victor Hugo , Boulanger, Camille Desmoulins és Rochefort. Egy irtóztató durranás, melytől úgy éreztem, mintha az egész torony megrendült volna, zavart föl csöndes, bár »emelkedett szempontból« tett észlelődéseimből. Akik fönn voltunk — mondhatom gyávaság nélkül — elsápadtan tekintettünk egymásra: első pillanatban mindenikünk meg volt győződve arról, hogy a toronynak valaminő vasrudja, plateauja, vagy más fontos alkotórésze lezuhant s az okozott olyan pokoli zajt. S egészen csodálatos, hogy minő hamar le tud számolni az élni szerető ember is az élettel, mikor azt hiszi, hogy kénytelen vele. Szinte valamenyien azt mondák e pillanatban »Végünk van!« De amikor a következő másodpercben megláttuk, hogy a fejünk felett levő dobból előlövel egy olyan gömbölyű füstgomoly, amit csak az ágyú szokott magából kilökni és az őrök is megnyugtattak, hogy az ágyulövés nem jelent bajt, hanem csak azt, hogy immár hat óra , azonnal belenyugodtunk nagy hidegvérrel abba, hogy akkor hát élni fogunk tovább, sőt estére meghallgatjuk Paulust, Boulanger dicsőségének e méltó osztályosát. Hanem azért azt az ágyúlövést, bár nem ül előttem az eléle, amikor megrendült tőle az egész vastorony, ami még nem olyan nagy dolog, de nekem minden porczikám is, s amikor azt, mintha valami dúló csata indult volna meg vele, bömbölve viszhangozta a dóm, a Trocadéro, a Panthéon, a Montmartre; s amikor láttam miatta elzöldülni Páris legbátrabb filistereit — mert a toronyba fölmászni egyet jelent előttük a hősiességgel — ezt az ágyulövést egyhamar elfelejteni nem fogom. Abban a lázas bajszában, amelyből most Páris meglátogatása áll, olyan mozzanat ez az ágyulövés, mint egy nagy rángatódzás az idegek folytonos rezegő működése között. Egy pihenő van csupán az a boulognei erdő fasora, a melyben ugyan nem kocsizgat most, mint tavaszkor Páris előkelősége, de legalább azon osztálya mely a nyáron itthon maradni kényszerülők között a legelső helyet vindiálhatja magának. A rengeteg hosszú fasorban egyik kocsi gördül a másik után, köztük sok már az angol cab. Itt is meglátszik, minő nagy befolyást gyakorol az egész világra az angol, az ő practicus eszével, csökönyösségével és rendkívüli költekezésével. Elenyésző jelentőségűnek látszhatik, pedig mégis jellemző, hogy Páris legelsőbb éttermeiben ma már nem ismernek más mustárt, mint az angolt; hogy a hires párisi konyha ma már ugyan sok helyütt csupán abban nyilvánul, hogy az angol ízlés alapján főzött és sütött erőteljes, de legtöbbször fanyar eledeleket egy kissé tetszetős mártásban tálalja föl; s hogy a Bors kocsisorában is mennyi a cab, ez az önző, ékes, drága kis hintó, amely a kocsist hátra ülteti a bakról a kocsi mögé, olyan ferde helyzetben, hogy bármely pillanatban lebukhatik, s kitörheti a nyakát, de aki a kocsiban ül, az elől a kilátást a gyeplő kezelője el nem fogja. A cabák és az apró traberek keltik föl a legnagyobb figyelmet. Amazokban többnyire nők ülnek, finom, szürke, légies vonásokkal, álmodozóan csábító tekintettel, mely megbűvöl és visszataszít ugyanegy pillanatban; testük olyan sajátságosan componált öltözékekben, mintha egyetlen lepelből valók volnának, hanyagul, puhán ömlik el a kocsi mélyében, művészi érzékkel úgy választva meg a szint, hogy az egész alak olyan a párnák között, mint egy drága lázosan szép ékszer a nyitott bársony tokban. Jönnek egymásután, ki szökésen barna, ki barnásan vörös, ki égő vörös hajjal, s akárhány van közöttük, a kinek a baja befestve nincs. Tekintetük úgy révedez, mintha valami túlvilági dolgokról álmodoznék, csak kezük kapaszkodik még a földi dolgokhoz, melyek egyetlen és legközelebbi képviselője egy kis selymesszőrű pincsi kutya, az ölükben, vagy közvetlenül mellettük. A traber kocsikban nyalka urak hajtatnak mögöttük. Elegáns, szép fiatal emberek, rendbeszedett vonásaikon, jól ápolt bajuszkáikon, ránczet nem ismerő öltözékükön meglátszik a telivér párisi s kezük olyan biztonsággal fogja a tüzes mén gyeplőjét, hogy szinte észrevehető, gazdájuk minő ügyesen bánik a vívó tőrrel, amelylyel épp olyan hidegvérben tudja leölni salonbeli ellenfelét, mint amily kevéssé tudott védekezni a németek súlyos pallosa ellen, itt meg ott. Akad egy-egy lovas és amazon is, természetesen kevés ilyen időben, minthogy az elegáns világ legnagyobb része fürdőn van, vagy birtokán unatkozik. A lovasokról, legalább a kiket láthatók, szintén kétségtelen, hogy elegánsak, de jó lovasságukhoz némi kétség hozzáférkőzik. Még a franczia katonatisztek is csak úgy ülik meg a lovat, hogy legföljebb megmaradnak rajta. Arról, hogy nyalkák legyenek a lóháton, erőteljesek, biztosak és könnyűek, mint a mi huszárjaink, alig lehet szó. Hacsak, akit látunk, a lovas véletlenül nem angol. Mert akkor tökéletes. Igaz, hogy nem szép, de erre nem is fektet súlyt az angol. Hanem erős, bátor és szinte legyőzhetetlen. Neki szolgál minden, az övé minden s ő élvez mindent. A Bois-ban ő a legfeltűnőbb, a színházban a legelső páholyok az övéik, lovaik bámulatosak — maguk csodálatosak, de csúfak s egy kis franczia kofa szemléletében több gyönyörűségem telik, mint a legtöbb angol ladyben, aki különben ezzel nem is törődik. ADORJÁN SÁNDOR, Budapest, aug. 31. Ha valaki azt jósolta volna ezelőtt tizenegy esztendővel, hogy a boszniai occupatióról, nem, Bosznia Magyarországhoz való annectálásáról a lelkesedés hangján fog beszélni egy ellenzéki újság, amelynek főmunkatársa és vezérszelleme dr. Kaas Ivor, ki akkor nap nap után bebizonyította, hogy akik Bosznia megszállásába bele vitték e monarchiát, nemcsak rövidlátó politikusok voltak, hanem rossz hazafiak is; nos, aki azt megjósolta, volna, hogy alig több idő múlva, mint egy évtized múlva, erről az annexióról a rajongás hangján fog beszélni ugyanez a politikai áramlat, azt bizonyára azzal vádolták volna, hogy cinikus gyűlölködéssel, kevés tiszteletet tanúsít a politikai téren vele ellenkező nézetet ápolók felfogásbeli komolysága iránt s olyasmit insinuál nekik, ami túl van a megengedett ráfogások határain. Már pedig ez megtörtént. Nem tudom — bár úgy sejtem, hogy igen — a báró Kaas Iver tollából-e, mindenesetre azonban abban a lapban, amelyben minden géné nélkül szokta kiönteni Budapest belváros érdemes képviselője politikai elvadulásait, a »Budapesti Hírlap «-ban, a dalmát tartománygyűlés többségének ismert enuntiatioja alkalmából, szóról-szóra ezek voltak olvashatók: Ha Dalmátiát visszakapjuk, Bosznia is előbb-utóbb csak Magyarországé lehet. Ez az az út, amelyen az Árpádok, az Anjouk és a Hunyadyak kordnak hagyományos politikáját s Magyarország természetes szerepét a Keleten visszaszerezhetjük. No lám, milyen okosan tudnak beszélni ezek az urak, amikor megerőltetik magukat. Hanem aki ezelőtt tíz évvel ezt merte volna mondani, arra reá uszították volna az akkori Pongráczkorcsma babituéit s csináltak volna érte olyan macskazenét, a melyet éppen annyi joggal megtettek volna az egyetemes nemzeti közérzület nyilatkozásának, mint mai tüntetéseiket, melyek mögött pedig, hogy ki és mi áll, azt mosolyogva látta múlt vasárnap egész Budapest, amikor egy hónapokon át előkészített, mindenféle módon megreklámozott, a magyar történet egy nagy alakjának nevéhez fűzött tüntetés oly kicsinyes valamivé törpült, hogy Eötvös, Polónyi, sőt még b. Kaas Ivot is jobbnak látták elpárologni az abban való szereplés dicsősége elől s egészen átadni a tért Hentaller Lajos urnak, Bogdányi Mór urnak és a francziskánus barátoknak. Minthogy pedig most már ki van mondva, hogy a kik Bosznia occupatióját megcsinálták, a Hunyadyak, az Anjouk, sőt az Árpádok méltó utódai, az én hazafias lelkemet, mely komolyra szokta venni ellenfelei vádjait, méla remények környékezik a jövőt illetőleg. Nevem, mint ama bizonyos véderőjavaslati m-usok egyik megszavazójának neve, sokszorosan megjelent ellenzéki újságok hasábjain gyászkeretben; de tán mégsem annyiszor, mint 1878-ban s 1879-ben azok neve, kik a boszniai politikát helyeselni merték. Nos, uram isten, ha azoknak a nagy bűnösöknek megadatott a bűnbocsánat; ha, ami több, kimondatott reájuk, hogy ők voltak azok, kik kitalálták az utat, amelyen »Magyarország természetes szerepét a Keleten visszaszerezhetjük«, hát talán még nekünk is meghozza a jövő ezt az igazoltatást. Én már előre élvezem az időt, amikor báró Kaas Ivor lelkesedni fog a 25. §. megszavazóinak politikai éleslátásáért. És nem fogom megtagadni tőle akkor sem a jóhiszeműséget. Hiszen nem tagadtam meg, mikor azokat a Bosznia elleni czikkeket írta. Nem tagadom meg most sem, mikor a »Budapesti Hírlap« rajong Boszniáért. Nem tagadtam meg, mikor a csongrádi bulláról vezérczikkezett. S nem tagadtam meg, mikor a budapesti zsidók kedvéért elítélte az antisemitismust. Nincs az az áramlat, csak bizonyos mértékig izgassa az idegeket, amelybe jóhiszeműleg bele nem tudnám képzelni ötét fájdalom azonban, az idegeket izgató áramlatok annyira különbözők, hogy aki azok szerint akar csinálni politikát, az csak éppen olyan politikát csinálhat, mint a mérsékelt ellenzék eme nagyérdemű publicistája, ki, hogy használhasson pártjának, nem egész félesztendei képviselősködés után kénytelen volt kilépni pártjából. * * * A dalmatiai kérdés kapcsán eszembe jut még egy reminiscentia. Mikor 1880-ban Tisza Kálmán benyújtotta s elfogadtatta a határőrvidék Horvátországhoz való visszacsatolásáról szóló törvényjavaslatot, hónapokig, sőt esztendőkig való vádaskodás folyt ellene e miatt az ellenzéki sajtóban. Az volt a jelszó akkor, hogy a magyar kormányelnök — nem törődve a maradandó állami érdekekkel — erősíti Horvátországot, így hálálván meg a horvátok szavazatait. Nagy megnyugvással látom, hogy most az egész ellenzéki sajtó mily melegen karolja fel a Dalmátia visszacsatolásának kérdését, bár nyilvánvaló, hogy e tartomány, Szent István koronájának azon részéhez lenne olvasztandó, amelynek czímében úgy is helyet foglal. Ebben a tényben is annak elismerését látom, hogy a Tisza-kormány, amelyet pedig nem szidtak egyhamar valamiért annyit, mint horvát politikájáért, oly viszonyokat tudott teremteni Horvátországban, hogy ez országnak oly megerősödését, aminőt Dalmátia hozzácsatolása képviselne, a magyar érdekekre nem csak veszedelmesnek nem tartja immár, hanem egyenesen kívánatosnak véli az ellenzéki hazafiság. Ab mégis csak jól eső dolog azt látni, hogy tette tönkre ez a másfél évtizedes Tisza-Wirtschaft ezt a hazát. Mikor a báró Kaasok által bálványozott régimék »felvirágoztatták«, akkor ez az erőteljes, hatalma tetőpontján álló Magyarország nem bírt egy Horvátországgal sem ; most tönkrefutottsága, lesilányított volta, hatalmi sorvadtsága végvonaglásának idején, nagy könnyedén kínálnak neki három Horvátországot, s nem aggódnak rajta,hogy az megviselhetné egy kevéssé, sőt ezt a politikát, igen helyesen, az Anjouk, a Hunyadyak, az Árpádok politikája folytatásának nevezik. így, csak szidjátok még ezt a régimét legalább vagy további másfél évtizedig, urak! Szükségünk van még további erősödésre az állami, nemzeti, gazdasági s társadalmi élet minden terén. S úgy látszik, ez az ország akkor, s azok által a tények által éri el legnagyobb sikereit, amelyek ellen az ez urak által képviselt irányzat akkor, midőn az első kezdeményezés történik, a legengesztelhetlenebb szidalmakkal lép föl. MATI XI-CTUOLID, Budapest, aug. 31. (Gladstone Örményországról).. Gladstone a Daily News-sal a törökök által Örményországban elkövetett számos kihágási esetet közlött, amelyekről szóló tudósítás, mint megjegyzi, hitelre teljes mértékben érdemes forrásból származik. Gladstone-nak a tudósításhoz mellékelt levele így hangzik: Uram! Miután pénteki becses lapjában az ön tiflisi örmény levelezőjének legutóbbi tudósításait olvastam, átküldöm önnek lenyomatásra, ha erre alkalmasnak találja, a mellékelt közleményt, amelyet azóta vettem. Ez pozitív személyeket és adatokat sorol elő és oly forrásból származik, mely teljességgel hitelre érdemes. Még nincs elfelejtve, hogy főleg a »Daily News« hozta nyilvánosságra ezelőtt tizenhárom esztendővel a törökök által Bulgáriában elkövetett kegyetlenségeket, melyek e tartományban a török uralom megsemmisítését eredményezték. Azt is tekintetbe kellene venni, hogy mi szerződésileg jogosítva vagyunk a szultántól minden ily kihágás elnyomását és az abban résztvett gonosztevők szigorú megbüntetését követelni. Remélem, hogy ő felségének kormánya ez ügyet alaposan meg fogja vizsgálni és ha a tényállás világosan meg lesz állapítva, fel fogja használni az emberiség és igazság ügyében a közvélemény hatalmas segélyét.« — A Gladstone által átküldött közlemény a következő adatokat tartalmazza : A múlt márcziusban Mussah bey, Djaro testvére és Eomer bey sógora kíséretében, számos — mintegy száz — embere élén betört bizonyos Agatsian házába. Ez Kbartz faluban fekszik, mintegy 18 mértföldnyire Mustól, ez utóbbi hely és Bitlis között. Legelőször Agatsian atyja Martini-fegyverből jövő lövéssel megöletett. Ezután a czinkosok betörtek a szobákba, amelyekben a család különböző tagjai mély álomban voltak. Azok a lövések által felriasztatva, menekülni akartak, de ebben erőszakkal megakadályozták őket. Mussay bey és emberei ezután feltörtek minden szekrényt, kirabolták az egész házat és eltávozva, magukkal vonszolták Agatsian nejét, Altunt és tizenöt éves leányát, Gjulisart. Ez utóbbi meztelen lábbal volt és csak éji ing volt rajta. Künn térdig érő bő és nagy hideg volt. Altun, az anya, kimerülten összerogyott, s ott hagyták a hóban. A leányt a banda magával hurczolta, Mussah bey őt megbecsteleníté s azután Djaro testvéréhez akarta nőül adni. A leányt ide-oda hurczolták, míg Bitlisbe került, ahol Emin seikh előtt kijelenté, hogy ő keresztény és egy keresztény leánya. Erre az örmény tanácsnak adatott át, mely őt egyéb személyekkel Konstantinápolyba készült küldeni, hogy ott Mussah bey ellen valamit tegyen. Mussah bey már rég üldözött bizonyos Óban nevű embert Godin faluból, mintegy kilencz mértföldnyire Bitlistől. Midőn Óban mult márcziusban Bitlisbe jött, a város vidékén őt Mussah bey, embereivel megtámadta. Elfogván Obant, a bey vasat tüzesittetett és azzal megkinozta Ohant. Azután meggyújtott