Nemzet, 1889. szeptember (8. évfolyam, 2517-2546. szám)

1889-09-01 / 2517. szám

ÉbHUBMHÓsS«­. #esr9£ogiek-tare, Athanaeum-épület, L emelés. 4 lap szellemi részát illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Sérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk «L Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIEDSTÉLEK úgy mint előfizetések a kiadó hivatalba (Ferencziek-tera, Athenaeum-épület) küldendők. Kevés szám helyben 5 kr, vidéken 6 kr. 2517. (240) szám. Reggeli kiadás: IjJiDC­lftfAfAXi. Freneiiek-tere, Athenaaum-épület, f#ld*aí®4. Előfizetési díj : fi 1®ÍS®Ő fi* **ti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Buda*­pesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra - 8 fr­ 8 hónapra - 8 » 8 hónapra .......................... 11* Az esti kiadás postai különkü­ldéseért felül* fizetés havanként 85 kr., negyedévenként 1 » Egyez szám helyben 6 kr, vidéken 8 kr. =»=«====a»=TM=iBg=acTir--........j_..a Budapest, 1889. Vasárnap, szeptember 1. Vili. évi folyam. Budapest, augusztus 31. (ul.) Az argói parlamenti ülésszakát irözbeszéddel tegnap berekesztették, tehát egy nappal előbb, mint átalában remélték. A parlamentnek ez az ülésszaka febr. 21-én nyílott meg : fél esztéi­deig és kilencz napig ültek együtt az angol képviselők és lordok, így ez a sessio az angol parlament egyik leg­hosszabb ülésszakává nőtte ki magát. A trón­beszéd, amelyly­el a királynő elbúcsúzik a par­lament tagjaitól, rózsás színben festi Angol­ország belső viszonyait. Mindenfelé a jólét és a gyarapodás örvendetes jelei észlelhetők, úgymond. A koronának ezzel a kijelentésével kelletlen ellentétben állanak ugyan azok a hírek, amelyek a londoni óriási munkabeszün­tetésről és az ennek folytán kereskedésben, forgalomban, iparban beállott pangásról és alig megmérhető veszteségekről érkeznek hozzánk, de reméljük, hogy ez a válság ha­mar leküzdhető lesz és a világvárosban meg­szűnnek az okok, amelyek bár ideiglenesen íp, fennakadást idéznek elő a trónbeszéd által jelzett örvendetes gyarapodásban. A trónbeszéd derült színével összhang­ban áll a parlament hosszú, de hasznos ülés­szakának munkássága. A botrányok, amelye­ket Parnell és társai rendszerré kezdtek emelni, ebben az ülésszakban jórészt szüneteltek. A Parnell-per úgy látszik némileg megbénította az izlandiak harczi kedvét és ennek folytán a rendesnél csöndesebben viselkedtek így a parlament reformjavaslatokra fordíthatta ide­jét, amelyet különben az izlandiakkal folyta­tott csatározás szokott elrabolni. Jóslásra ad­­nók magunkat, ha arról akarnánk véleményt mondani, vájjon állandó marad e ez a ked­vező változás ? A trónbeszéd utal az Izland­­ban beállott megnyugtató fordulatra: a Sa­­lisbury-kormány komolyan foglalkozik az izlandi közigazgatásnak olyan újjászervezésé­vel, amely nagymérvű autonómiát adna a szigetnek, anélkül, hogy külön parlamenttel ruházná föl; a home-rule angolországi barátai legújabban érzékeny vereséget szenvedtek az­által, hogy a walesiek lelkesen fogadták a ki­rálynőt látogatása alkalmával, pedig Glad­stone és hívei Wales-et második Izlanddá sze­retnék felzaklatni: mindezek a momentumok talán alkalmasak lesznek a home-rulerek fék­telenkedéseinek megzabolására, vagy legalább csökkentésére. Angolország continentális bará­tai, akik tudják minő fontos szerepe van Albion­­nak az európai politikában, nem is kívánnak semmit élénkebben, minthogy bölcs politikával és erős kézzel sikerüljön begyógyítani azt a fájdalmas sebet, melyet a zöld sziget képez a világbirodalom terén. Ennek eléréséhez elke­rülhetlenül szükséges a kormánypárt, a con­­servativek és a liberális­ unionisták szoros összetartása; az elmúlt ülésszak erre nézve is kedvező bizonyságot tett és az utolsó hat hó­nap alatt szerzett tapasztalatok — egyes pót­­választások kedvezőtlen eredménye ellenére is — azt mutatják, hogy Gladstone-ék remény­kedései a kormánypárt szétrobbantására és a kormány megbuktatására igen messze álla­nak a megvalósulástól. A belreformok terén legfontosabb alkotása az utolsó ülésszaknak a scotiai közigazgatásnak újjászervezése ugyan­azon elvek szerint, a­melyeknek alapján nem régen az angliai közigazgatást megformálták. A külpolitika terén sem nélkülözte a fontos és figyelemre méltó mozzanatokat a teg­nap berekesztett ülésszak. Bár szorosan véve nem tartozik ide, azért átalános európai je­lentőségénél fogva mégis itt említjük föl az angol hajós sereg kiegészítéséről szóló bilit, a­melyet úgy az alsóház, mint a felsőház nagy többséggel fogadott el. Amikor a parlament erre a czélra megszavazta a kormány által kért 22 és fél millió fontot, akkor kaptuk meg kézzelfogható materiális bizonyítékát annak, hogy Angolország tényleg szakított azzal a rövidlátó szatócspolitikával, amely az angol és az európai nagy érdekeknek egy­aránt veszedelmére, politikailag is teljes el­szigeteléssel fenyegette a szigetországot. A királynő február 21-én, a megnyitó trónbe­szédben kijelentette, hogy Angolország is meg akarja hozni a szükséges áldozatokat, hogy egyenlő erős legyen a többi, folytono­san fegyverkező nagyhatalmakkal. A szót nyomban követte a tett. Most már tudjuk, hogy a Salisbury-kormány politikája, amely Angolországot egyenlő irányban viszi a kö­zépeurópai hatalmakkal, nemcsak papiro­son nyugszik. És a parl­amentnek ez a határozata kétségtelenül a legkimagaslóbb, legfontosabb alkotása ennek az ülésszak­nak. Salisbury lord többször nyilatkozott külpolitikai kérdésekről ebben az ülésszakban és minden nyilatkozatával arról tett bizony­ságot, hogy Angolország öntudatosan, szilárd elhatározással működik ugyanazoknak a czé­­loknak az elérésén, a­melyeket a hármas szö­vetség tűzött maga elé. Jfiz a politika mintegy ünnepélyes megpecsételését nyerte a német császár angliai látogatása által, és bizonyára nem csekély részben ennek a bölcs, a leg­szebb angol traditiókhoz méltó politikának köszönheti Angolország, hogy királynője teg­nap oly megnyugtatólag nyilatkozhatott a külpolitikai viszonyokról. A NEMZET TÁRCZÁJA. Augusztus 31. P­á­r­i­s b­ó­l. — Ama bizonyos torony. — Gyalogolás fölfelé meg lefelé. — Kelletlen hangulat. — Ágyulövés az égből. — A »Bois de Boulogne.« — Az angolok. — — aug. végén. Valamint az időjárás, a­melyről szólani a leg­elemibb illemszabályok szerint lehetetlen, de az em­ber ösztöneinek megfelelőleg még­is kikerülhetetlen: úgy az Eiffel-torony, bármily elcsépelt tárgy legyen is már, rákényszerít annak a bevallására, hogy csakugyan magas. Alulról nézve vagy felülről, a kö­zepéből, vagy a legtetejéből, bárhonnan nagyszerű, s ami legcsodálatosabb, szép is. Egy égbe támadó hosz­­szú vasalkotmány nem is lehet tetszetős — gon­dolná az ember. De a­mint közelébe jutunk s lát­juk, hogy az irtóztató vastömeg minő kecsesen, mennyi könnyedséggel van egymásba róva, minő finomsággal karcsúsodik meg, s mennyire fel­kelti az emberben a teljes biztonság érzetét, le­hetetlen be nem vallanunk, hogy ez tetszik, a­mivel beismertük azt is, hogy szép. Elvégre csúfabb, legalább a mai modern fogalmak szerint igénytele­nebb — formában és vonalban egyszerűbb, — világ­csodát képzelni nem lehet, mint a minő a pyramis. De eddig bárki által is, s különösen, ha fönt volt a Cheops emlékezetére állított kőóriás legmagasan, be­vallotta velem együtt, hogy onnan nemcsak a kilátás szép, de maga az alkotmány is nagyszerű, bámulatos, gyönyörű. Az Eiffel még túl tesz ezen is, mert a gyö­nyörködéshez itt már hozzájárul az, hogy ami meg­döbbentő magasat látunk, az könnyű, átlátszó, leve­gővel vegyest szőtt csipkemunka vasból, ezer lábnyi magasságban. A torony csupán alulról szédítő, felülről legke­­­vésbé sem az. Amíg az ember hátraszegett nyakkal, képzelődő agygyal, a kiállítás látványosságai által különben is elkápráztatott szemmel tekint a magas vasműre, addig rémségeseket gondol, különösen ha olyan pillanatban talál a toronyra tekinteni, a­mikor fölötte észrevehető gyorsasággal kergeti a szél a fel­hőket. Ilyenkor bárki is ráesküdnék arra, hogy a tornyot látta ingadozni, következéskép lehetetlen, hogy néhány nap alatt fel ne dőljön. Mert bizonyos pontokról nézve valóban úgy is látszik, mintha az egyik lába beljebb sülyedt volna a földbe, mint a többi a­mit különben bárki constatálhat, mihelyt a távlat törvényeit ignorálni akarja, vagy kénytelen. A leg­magasabb csúcsra vivő sikló libegése is szédítő lát­vány. Csak annyit lehet kivenni alulról, hogy egy négyszögű szekrény lassan mászik függélyes vonalban Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva, felfelé, hogy mi vonja a magasba s ha az, a mi vonja, elszakad, a földre zuhanástól mégis mi tartja vissza, abból nem lehet látni semmit, sehonnan, még közvet­len közelből sem. Ennek láttára fogja el a nézőt a bizonytalanság érzete, a­mely rábírja arra, hogy a torony legtetejére való kapaszkodást teljesen »fölös­legesnek« állítsa és bizonyítsa- S ebben nagyon sokad magával osztozkodik, míg mások, részint röstellkedés­­ből az otthon szép dolgok elmondását váró ismerősök előtt, részint abból az okoskodásból, hogy ha annyian felmentek és semmi bajuk nem történt, miért történ­nék épp neki valami baja? — nekivágnak a harma­dik emeletnek és nem bánják meg. A sikló úgy halad, hogy alig rezdül meg s any­­nyian vannak még a legkisebbjében is, hogy lehetet­len a szorongás érzetének kifejezésre jutnia. De fel­menni legalább a második emeletig lehet és érdekes gyalog is, csak lejönni nem tanácsos gyalog — leg­alább úgy érezte e sorok írója. Az ember a felmá­szástól, ha gyalog tette, amúgy is elfárad meglehe­tősen, mert egészen más dolog az, mint egy hegyre kapaszkodás. Ott lehet menni kis, vagy nagy lépés­sel, megpihenhet néhány perczel tetszés szerint, meg­bámulhatja a változó kilátást, ami szórakoztat, de itt a lépések kimérvék s a fokok elég nagyok, azon­felül olyan szűk az egész, hogy gyors kanyarodással csavarog a saját tengelye körül, ami fölöttébb előse­­gíti a szédülést; megállani nem lehet, mert a mögöt­ted jövők folyton sürgetnek, lármáznak, ami még nem baj, de kinevetnek, amit már előidézni nem akarsz; s a szórakoztató látványosság helyett nem látsz egye­bet, mint vörösbarnára festett vasat, vasat, vasat, a­melyek tömör és sudár rudakban úgy összevissza van­nak bolondítva, egymásba és fölé, egymáson keresztül­­kasul, hogy egészen hiába törekszel közöttük megta­lálni a »rendszert«, — de még­is igyekszel, mert bár nem vagy szakértő, de furfangosnak érzed magadat, s így képesnek arra, hogy a torony építésének módját kitaláld, mint valami rebust a hetilap hátulján. Az igyekezeted hiábavaló, de kifárasztotta az agyadat annyira, a többi körülmény hozzájárulásával együtt, hogy amikor lefelé indulsz ismét gyalog, már nem vagy olyan tökéletes ember, mint aminőnek föl­felé jövet, magadat érezted. Mégy, mégy, eleinte kí­váncsian nézed, hogy az alant nyüzsgő hangya­ ember­társaid alakja mint válik mindinkább kivehetővé, a nagy ívek mint közelednek, azután csakhamar észre­­veszed, hogy ez csak képzelődés, mert az emberek foly­ton távolodnak s a nagy ivek sülyednek alattad. De te tudod amit tudsz, s folytatod a taposást tovább. A va­sak között egyszer meglátod a gépcsarnokot, máskor a Trocadérét, azután a kairói utczát, aztán mindent, s azt hiszed lassan kint, hogy még a budai várat is lá­tod, annyira éles, biztos és tiszta marad a »megfi­gyelő képességed«, amelyre különben mindig büszke voltál. De észre sem veszed, hogy minden lépésnél, a­melyet lefelé teszsz, mennyire megrázkódik az egész tested, az agyad, a szemed, talán még a lelked is, míg aztán egyszerre nagyon butának találod az egész mu­latságot. A lábad kifáradt, a térdkalácsod néha fáj­dalmasan megrándul, a lépésed bizonytalanná lesz általa; a képek, amiket látsz, minden kanyarodásnál ismétlődnek, úgy hogy már a csömörlésig láttad visz­­szatérni a gépcsarnokot, meg a rengeteg vasrudat, a Trocadérót a vasrudakkal, a kairói utczát vasrudak között, és a budai várat vas­kalitkában. A torony ki­fogyhatatlan magasnak látszik, és lent olyan csábító a mélység, talán meg is éheztél, nem tudod, csak fáj­dalmát érzed, idegeid eltompulnak, nem látod még a napsugarat sem; ha megállsz, felülről lökdösnek előre, s egyszerre azon a vágyakodáson kapod ma­gad, hogy jó volna erről a toronyról leugrani. Otthon úgy is csak baj és bánat vár rád, a czipőd is szerű­, fiatalabb sem lesz már többé soha,­­ igazán és komolyan foglalkozol azzal a gon­dolattal, hogy milyen okos volna véget vetni a magad comoediájának. S ezzel a bogárral a fejedben megy, gombolyítod le magadat a torony csigalépcső­jén, a­míg egyszerre meglátod, hogy közel vagy a plateauhoz s onnan egy fölpattant ajkú, kék szemű, vörös hajú franczia lány reád nevet, nem, kinevet, nyilván azért, hogy igy lógattad a fejedet, mintha te volnál valamelyik lóverseny bukott futoncza. Ab ! ez a nevetés, milyen nagy jótétemény, gon­dolod, letesz az öngyilkosságról s olyan élvezettel iszol meg lent egy pohár meleg, de keserű sört, mintha nektár volna. Azt a kilátást, a­mit a harmadik emelet nyújt, még leírni sem kísérlem meg. Nem szédítő az egy csöppet sem, legalább én rám úgy nem hatott, csupán csodálatos, megdöbbentő, elragadó, mert az ember egy tekintetre meglátja majdnem egész Párist. Csak­­»majdnem«. A város olyan óriási, hogy részben túl­terjed a rendes szem látókörén, részben az általa fog­lalkoztatott nagyszámú gyárak füstjénél fogva határa örökké gőzködbe van burkolva. De amit látunk, a rendkívül terjedelmes Bois egyfelől, másfelől mellette föl egészen a Montemartre-ig a véghetetlen házten­ger, közben nyugvópontokul a kedves kis játékszer­nek látszó Concorde-tér, a házak tömegére, mint valami zöldséges tálakra rátett kerek »tükör­tojások«, a nagyobb mulató helyek, a bikavia­dalok roppant középületei, a hyppodrom, mely 22.000 embert képes befogadni, a karcsú, nemes lendületű, kecses Trocadéro, mely ilyen magasból is gyönyörű és hatalmas marad; a Notre-Dame impo­­sans épülete: mindez együttvéve fogalmat nyújt arról, hogy a világ szivének mondott Páris milyen bűbájos s mennyire érthető, hogy a­kik az életet — akár léhaságból, akár pessimismusból — csak arra tartják jónak, hogy egy nagyot mulassanak benne és általa, annyi évek óta hordják ide pénzüket, tehetsé­güket, szenvedélyeiket és művészetüket, lelkesedésü­ket és aljasságukat. Ezért olyan tarka ez a csodála­tos város fenségesben és alacsonyban; ezért jelenthet ragyogást és sötétséget egyaránt az, hogy Páris; ezért harsogott innen a szabadság első szózata s ta­lálták ki ugyanitt a guillotine és a petroleum hasz­nát, ezért támadhattak itt Victor Hugo , Boulanger, Camille Desmoulins és Rochefort. Egy irtóztató durranás, melytől úgy éreztem, mintha az egész torony megrendült volna, zavart föl csöndes, bár »emelkedett szempontból« tett észlelő­­déseimből. A­kik fönn voltunk — mondhatom gyáva­ság nélkül — elsápadtan tekintettünk egymásra: első pillanatban mindenikünk meg volt győződve arról, hogy a toronynak valaminő vasrudja, plateauja, vagy más fontos alkotórésze lezuhant s az okozott olyan pokoli zajt. S egészen csodálatos, hogy minő hamar le tud számolni az élni szerető ember is az élettel, mikor azt hiszi, hogy kénytelen vele. Szinte vala­­menyien azt mondák e pillanatban »Végünk van!« De a­mikor a következő másodperc­ben megláttuk, hogy a fejünk felett levő dobból előlövel egy olyan gömbölyű füstgomoly, amit csak az ágyú szokott magából kilökni és az őrök is megnyugtattak, hogy az ágyulövés nem jelent bajt, hanem csak azt, hogy immár hat óra , azonnal belenyugodtunk nagy hideg­vérrel abba, hogy akkor hát élni fogunk tovább, sőt estére meghallgatjuk Paulust, Boulanger dicsőségé­nek e méltó osztályosát. Hanem azért azt az ágyú­­lövést, bár nem ül előttem az eléle, a­mikor megren­dült tőle az egész vastorony, a­mi még nem olyan nagy dolog, de nekem minden porczikám is, s ami­kor azt, mintha valami dúló csata indult volna meg vele, bömbölve viszhangozta a dóm, a Trocadéro, a Panthéon, a Montmartre; s amikor láttam miatta elzöldülni Páris legbátrabb filistereit — mert a to­ronyba fölmászni egyet jelent előttük a hősiesség­gel — ezt az ágyulövést egyhamar elfelejteni nem fogom. Abban a lázas bajszában, a­melyből most Pá­ris meglátogatása áll, olyan mozzanat ez az ágyulö­vés, mint egy nagy rángatódzás az idegek folytonos rezegő működése között. Egy pihenő van csupán­­ az a boulognei erdő fasora, a melyben ugyan nem kocsizgat most, mint tavaszkor Páris előkelősége, de legalább azon osztálya mely a nyáron itthon maradni kényszerülők között a legelső helyet vindi­álhatja magának. A rengeteg hosszú fasorban egyik kocsi gördül a másik után, köztük sok már az angol cab. Itt is meglátszik, minő nagy befolyást gyakorol az egész világra az an­gol, az ő practicus eszével, csökönyösségével és rend­kívüli költekezésével. Elenyésző jelentőségűnek látsz­­hatik, pedig még­is jellemző, hogy Páris legelsőbb éttermeiben ma már nem ismernek más mustárt, mint az angolt; hogy a hires párisi konyha ma már ugyan sok helyütt csupán abban nyilvánul, hogy az angol ízlés alapján főzött és sütött erőteljes, de leg­többször fanyar eledeleket egy kissé tetszetős már­tásban tálalja föl; s hogy a Bors kocsisorában is mennyi a cab, ez az önző, ékes, drága kis hintó, a­mely a kocsist hátra ülteti a bakról a kocsi mögé, olyan ferde helyzetben, hogy bármely pillanatban le­­bukhatik, s kitörheti a nyakát, de a­ki a kocsiban ül, az elől a kilátást a gyeplő kezelője el nem fogja. A cabák és az apró traberek keltik föl a legna­gyobb figyelmet. Amazokban többnyire nők ülnek, finom, szürke, légies vonásokkal, álmodozóan csábító tekintettel, mely megbűvöl és visszataszít ugyanegy pillanatban; testük olyan sajátságosan componált öltözékekben, mintha egyetlen lepelből valók volná­nak, hanyagul, puhán ömlik el a kocsi mélyében, művészi érzékkel úgy választva meg a szint, hogy az egész alak olyan a párnák között, mint egy drága l­ázosan szép ékszer a nyitott bársony tok­ban. Jönnek egymásután, ki szökésen barna, ki barnásan vörös, ki égő vörös hajjal, s akárhány van közöttük, a kinek a baja befestve nincs. Tekintetük úgy révedez, mintha valami túlvilági dolgokról álmo­doznék, csak kezük kapaszkodik még a földi dolgok­hoz, melyek egyetlen és legközelebbi képviselője egy kis selymesszőrű pincsi kutya, az ölükben, vagy közvet­lenül mellettük. A traber kocsikban nyalka urak haj­tatnak mögöttük. Elegáns, szép fiatal emberek, rend­beszedett vonásaikon, jól ápolt bajuszkáikon, rán­­czet nem ismerő öltözékükön meglátszik a telivér párisi s kezük olyan biztonsággal fogja a tüzes mén gyeplőjét, hogy szinte észrevehető, gazdájuk minő ügyesen bánik a vívó tőrrel, a­melylyel épp olyan hi­degvérben tudja leölni salonbeli ellenfelét, mint a­mily kevéssé tudott védekezni a németek súlyos pal­losa ellen, itt meg ott. Akad egy-egy lovas és amazon is, természete­sen kevés ilyen időben, minthogy az elegáns világ leg­­nagyobb része fürdőn van, vagy birtokán unatkozik. A lovasokról, legalább a kiket láthatók, szintén két­ségtelen, hogy elegánsak, de jó lovasságukhoz némi kétség hozzáférkőzik. Még a franczia katonatisztek is csak úgy ülik meg a lovat, hogy legföljebb megma­radnak rajta. Arról, hogy nyalkák legyenek a lóhá­ton, erőteljesek, biztosak és könnyűek, mint a mi hu­szárjaink, alig lehet szó. Hacsak, a­kit látunk, a lovas véletlenül nem angol. Mert akkor tökéletes. Igaz, hogy nem szép, de erre nem is fektet súlyt az angol. Hanem erős, bátor és szinte legyőzhetetlen. Neki szolgál minden, az övé minden s ő élvez mindent. A Bois-ban ő a legfeltű­nőbb, a színházban a legelső páholyok az övéik, lo­vaik bámulatosak — maguk csodálatosak, de csúfak s egy kis franczia kofa szemléletében több gyönyörű­ségem telik, mint a legtöbb angol ladyben, a­ki külön­ben ezzel nem is törődik. ADORJÁN SÁNDOR, Budapest, aug. 31. Ha valaki azt jósolta volna ezelőtt tizenegy esz­tendővel, hogy a boszniai occupatióról, nem, Bosznia Magyarországhoz való annectálásáról a lelkesedés hangján fog beszélni egy ellenzéki újság, a­melynek főmunkatársa és vezérszelleme dr. Kaas Ivor, ki ak­kor nap nap után bebizonyította, hogy a­kik Bosznia megszállásába bele vitték e monarchiát, nemcsak rö­vidlátó politikusok voltak, hanem rossz hazafiak is; nos, a­ki azt megjósolta, volna, hogy alig több idő múlva, mint egy évtized múlva, erről az annexióról a rajongás hangján fog beszélni ugyanez a politikai áramlat, azt bizonyára azzal vádolták volna, hogy cinikus gyűlölködéssel, kevés tiszteletet tanúsít a po­litikai téren vele ellenkező nézetet ápolók felfogásbeli komolysága iránt s olyasmit insinuál nekik, a­mi túl van a megengedett ráfogások határain. Már pedig ez megtörtént. Nem tudom — bár úgy sejtem, hogy igen — a báró Kaas Iver tollából-e, mindenesetre azonban abban a lapban, a­melyben minden géné nélkül szokta kiönteni Budapest belvá­ros érdemes képviselője politikai elvadulásait, a »Bu­dapesti Hírlap «-ban, a dalmát tartománygyűlés több­ségének ismert enuntiatioja alkalmából, szóról-szóra ezek voltak olvashatók: Ha Dalmátiát visszakapjuk, Bosznia is előbb-utóbb csak Magyarországé lehet. Ez az az út, a­melyen az Árpá­dok, az Anjouk és a Hunyadyak kordnak hagyományos poli­tikáját s Magyarország természetes szerepét a Keleten vissza­szerezhetjük. No lám, milyen okosan tudnak beszélni ezek az urak, a­mikor megerőltetik magukat. Hanem a­ki ez­előtt tíz évvel ezt merte volna mondani, arra reá uszították volna az akkori Pongrácz­­korcsma babituéit s csináltak volna érte olyan macskazenét, a melyet éppen annyi joggal meg­tettek volna az egyetemes nemzeti közérzület nyilatkozásának, mint mai tüntetéseiket, melyek mögött pedig, hogy ki és mi áll, azt mosolyogva látta múlt vasárnap egész Budapest, a­mikor egy hónapo­kon át előkészített, mindenféle módon megreklámo­­zott, a magyar történet egy nagy alakjának nevéhez fűzött tüntetés oly kicsinyes valamivé törpült, hogy Eötvös, Polónyi, sőt még b. Kaas Ivot is jobbnak látták elpárologni az abban való szereplés dicsősége elől s egészen átadni a tért Hentaller Lajos urnak, Bogdányi Mór urnak és a francziskánus barátoknak. Minthogy pedig most már ki van mondva, hogy a kik Bosznia occupatióját megcsinálták, a Hunya­dyak, az Anjouk, sőt az Árpádok méltó utódai, az én hazafias lelkemet, mely komolyra szokta venni el­lenfelei vádjait, méla remények környékezik a jövőt illetőleg. Nevem, mint ama bizonyos véderőjavaslati m-usok egyik megszavazójának neve, sokszorosan megjelent ellenzéki újságok hasábjain gyászkeret­ben; de tán még­sem annyiszor, mint 1878-ban s 1879-ben azok neve, kik a boszniai politikát helye­selni merték. Nos, uram isten, ha azoknak a nagy bűnösök­nek megadatott a bűnbocsánat; ha, a­mi több, kimon­datott reájuk, hogy ők voltak azok, kik kitalálták az utat, a­melyen »Magyarország természetes szerepét a Keleten visszaszerezhetjük«, hát talán még nekünk is meghozza a jövő ezt az igazoltatást. Én már előre élvezem az időt, a­mikor báró Kaas Ivor lelke­sedni fog a 25. §. megszavazóinak politikai éles­látásáért. És nem fogom megtagadni tőle akkor sem a jóhiszeműséget. Hiszen nem tagadtam meg, mikor azokat a Bosznia elleni czikkeket írta. Nem tagadom meg most sem, mikor a »Budapesti Hírlap« rajong Boszniáért. Nem tagad­tam meg, mikor a csongrádi bulláról vezérczikkezett. S nem tagadtam meg, mikor a budapesti zsidók ked­véért elítélte az antisemitismust. Nincs az az áram­lat, csak bizonyos mértékig izgassa az idegeket, a­melybe jóhiszeműleg bele nem tudnám képzelni ötét­­ fájdalom azonban, az idegeket izgató áramlatok annyira különbözők, hogy a­ki azok szerint akar csi­nálni politikát, az csak éppen olyan politikát csinál­hat, mint a mérsékelt ellenzék eme nagyérdemű pub­licistája, ki, hogy használhasson pártjának, nem egész félesztendei képviselősködés után kénytelen volt ki­lépni pártjából. * * * A dalmatiai kérdés kapcsán eszembe jut még egy reminiscentia. Mikor 1880-ban Tisza Kálmán benyújtotta s elfogadtatta a határőrvidék Horvátor­szághoz való visszacsatolásáról szóló törvényjavasla­tot, hónapokig, sőt esztendőkig való vádaskodás folyt ellene e miatt az ellenzéki sajtóban. Az volt a jelszó akkor, hogy a magyar kormányelnök — nem törődve a maradandó állami érdekekkel — erősíti Horvátor­szágot, így hálálván meg a horvátok szavazatait. Nagy megnyugvással látom, hogy most az egész ellenzéki sajtó mily melegen karolja fel a Dalmátia visszacsatolásának kérdését, bár nyilvánvaló, hogy e tartomány, Szent István koronájának azon részéhez lenne olvasztandó, a­melynek czímében úgy is helyet foglal. Ebben a tényben is annak elismerését látom, hogy a Tisza-kormány, a­melyet pedig nem szidtak egyhamar valamiért annyit, mint horvát politikájáért, oly viszonyokat tudott teremteni Horvátországban, hogy ez országnak oly megerősödését, a­minőt Dal­mátia hozzácsatolása képviselne, a magyar érdekekre nem csak veszedelmesnek nem tartja immár, hanem egyenesen kívánatosnak véli az ellenzéki hazafiság. Ab­ mégis csak jól eső dolog azt látni, hogy tette tönkre ez a másfél évtizedes Tisza-Wirtschaft ezt a hazát. Mikor a báró Kaasok által bálványozott ré­gimék »felvirágoztatták«, akkor ez az erőteljes, ha­talma tetőpontján álló Magyarország nem bírt egy Horvátországgal sem ; most tönkrefutottsága, lesilá­­nyított volta, hatalmi sorvadtsága végvonaglásának idején, nagy könnyedén kínálnak neki három Horvát­országot, s nem aggódnak rajta,hogy az megviselhetné egy kevéssé, sőt ezt a politikát, igen helyesen, az Anjouk, a Hunyadyak, az Árpádok politikája folyta­tásának nevezik. így, csak szidjátok még ezt a régimét legalább vagy további másfél évtizedig, urak! Szükségünk van még további erősödésre az állami, nemzeti, gazda­sági s társadalmi élet minden terén. S úgy látszik, ez az ország akkor, s azok által a tények által éri el legnagyobb sikereit, amelyek ellen az ez urak által képviselt irányzat akkor, midőn az első kezdeményezés történik, a legengesztelhetlenebb szi­dalmakkal lép föl. MATI XI-CTUOLID, Budapest, aug. 31. (Gladstone Örmény­országról).. Gladstone a Daily News-sal a törökök által Örményországban elkövetett számos ki­­hágási esetet közlött, a­melyekről szóló tudósítás, mint megjegyzi, hitelre teljes mértékben érdemes for­rásból származik. Gladstone-nak a tudósításhoz mel­lékelt levele így hangzik: Uram! Miután pénteki becses lapjában az ön tiflisi örmény levelezőjének leg­utóbbi tudósításait olvastam, átküldöm önnek lenyo­­matásra, ha erre alkalmasnak találja, a mellékelt közleményt, a­melyet azóta vettem. Ez pozitív szemé­lyeket és adatokat sorol elő és oly forrásból szárma­zik, mely teljességgel hitelre érdemes. Még nincs elfe­lejtve, hogy főleg a »Daily News« hozta nyilvános­ságra ezelőtt tizenhárom esztendővel a törökök által Bulgáriában elkövetett kegyetlenségeket, melyek e tartományban a török uralom megsemmisítését ered­ményezték. Azt is tekintetbe kellene venni, hogy m­i szerződésileg jogosítva vagyunk a szultántól minden ily kihágás elnyomását és az abban résztvett gonosztevők szigorú megbüntetését követelni. Rem­é­lem, hogy ő felségének kormánya ez ügyet alaposan meg fogja vizsgálni és ha a tényállás világosan meg lesz állapítva, fel fogja használni az emberiség és igazság ügyében a közvélemény hatalmas segélyét.« — A Gladstone által átküldött közlemény a következő adatokat tartalmazza : A múlt már­­cziusban Mussah bey, Djaro testvére és Eomer bey sógora kíséretében, számos — mintegy száz — em­bere élén betört bizonyos A­gatsian házába. Ez Kbartz faluban fekszik, mintegy 18 mértföldnyire Mustól, ez utóbbi hely és Bitlis között. Legelőször Agatsian atyja Martini-fegyverből jövő lövéssel megöletett. Ezután a czinkosok betörtek a szobákba, a­melyekben a család különböző tagjai mély álomban voltak. Azok a lövések által felriasztatva, menekülni akartak, de ebben erőszakkal megakadályozták őket. Mussay bey és emberei ezután feltörtek minden szekrényt, kira­bolták az egész házat és eltávozva, magukkal vonszol­ták Agatsian nejét, Altunt és tizenöt éves leányát, Gjulisart. Ez utóbbi meztelen lábbal volt és csak éji ing volt rajta. Künn térdig érő bő és nagy hideg volt. Altun, az anya, kimerülten összerogyott, s ott hagyták a hóban. A leányt a banda magával hurczolta, Mussah bey őt megbecsteleníté s azután Djaro testvéréhez akarta nőül adni. A leányt ide-oda hurczolták, míg Bitlisbe került, a­hol Emin seikh előtt kijelenté, hogy ő keresztény és egy keresztény leánya. Erre az örmény tanácsnak adatott át, mely őt egyéb személyekkel Konstantinápolyba készült küldeni, hogy ott Mussah bey ellen valamit tegyen. Mussah bey már rég üldözött bizonyos Óban nevű embert Godin faluból, mintegy kilencz mért­­földnyire Bitlistől. Midőn Óban mult márcziusban Bit­lisbe jött, a város vidékén őt Mussah bey, embereivel megtámadta. Elfogván Obant, a bey vasat tüzesitte­­tett és azzal megkinozta Ohant. Azután meggyújtott

Next