Nemzet, 1889. október (8. évfolyam, 2547-2578. szám)

1889-10-18 / 2565. szám

ísfifadaisi-tsra, Athenaaum-ép&let, I. intlit, *■ iaP ssensmi réazát illeti minden közlemény • szerkeMtfisjf­­hez intézendő. Hirmentetlen levelet csak ismert kézzől fogadunk »L Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIBDXTEBBK n&j mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Ferencziek-tera, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám helyben 5 kr, vidéken 6 kr. 2565. (287) szám. NEMZET Reggeli kiadás, Budapest, 1889. Péntek, október 18. JÖtAJDÓ~KlVA'X'Aíi í «renoalek-ter», Athenaaum-épü­let, Előfizetési au: h J«gg911 éa tisti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Buds* pesten kétszer bálhoz hordva: 1 hónapra 8 frl 8 hátlapra 4 » • hónapra ......................... 18 * Aa­asti kiadás postai kíUünküldéseért felni­fizetés havonként 86 kr., negyedévenként 1 . Egyes szám helyben 5 kr, vidéken 6 kr. VIII. évi folyam. Budapest, október 17. Azóta, hogy a vallás- és közoktatásügyi miniszter az egyetemek reformjára vonatkozó leiratát kibocsátotta, úgy a szakkörök részé­ről, mint a napi sajtóban is számos felszóla­lás és nyilatkozat látott napvilágot, a­mely a miniszter szándékaival és a rendeletében kör­vonal­azott reformokkal foglalkozik. Eltekintve a hírlapokban megjelent, többé kevésbé tartalmas idevonatkozó czikkektől, utalhatunk két röpiratra, a­mely két ország­­gyűlési képviselőtől származik. Az egyik a Fenyvessy Ferenczé, a másik a dr. Pulszky Ágosté. Az alkalom közösségén kívül aligha van egyéb vonatkozás e két röpirat közt, melynek egyike — a Fenyvessyé — nagy merészséggel, de kevesebb szerencsével és még kevesebb ala­pos tájékozottsággal igyekszik a helyzetet feltárni és a jövendő reform által követendő utat megvilágítani. A másik — a Pulszky­ — a kérdés mélyreható ismeretére vall és számos nagybecsű részletet tartalmaz, a­mely fényt vet nemcsak a nálunk mutat­kozó reform-törekvésekre, hanem a külföld hasonló intézményeinek jelen állapotára is és sok eredeti és megszívlelést érdemlő eszmét nyújt. A napi sajtó közleményei közül kieme­lendőnek tartjuk dr. Schvarcz Gyula nagyér­­dekű czikkét, melyre közvetlen impulzust a jogászgyülés határozata szolgáltatott. Az ez idén megtartott jogászgyűlés ugyanis szintén foglalkozott a reform­tervezet körébe tartozó kérdések egyikével, t. i. a jogi szakképzés és vizsgarendszer kérdésével, érintvén az azzal kapcsolatban álló b­czkepénzrendszert is. Ha­bár a jogászgyűlés enuufiatiója a reform irá­nya tekintetében sok tájékozást nem is nyújt, örvendünk, hogy hazánk jogászai némely oly nézettel szembeszállottak, a­melynek érvénye­sülése felsőbb oktatásunk fejlődésében hatá­rozott visszaesést jelentene. Végül legújabban — mint e kérdés ed­digi történetének mindenesetre legkiválóbb mozzanatai — közölve lettek az egyetemi karok előterjesztései a leczkepénz-rendszer megváltoztatása ügyében. A jogi karét eddig még csak vázlatosan ismerjük, csak annyit tudunk, hogy az eddigi leczkepénz­­rendszer fentartása mellett foglalt állást. Az orvosi karé oly megoldási módozatokat igyekszik nyújtani, a­melyek a jelenlegi leczkepénz-rendszer barátait talán megnyug­tathatnák, de a­melyek távol maradnak attól a czéltól, a­melyet a miniszter reformtervei elé tűzött. A bölcsészeti karc végül teljesen reááll a miniszteri leirat álláspontjának alapjára, s bár helyesen óv némely túlzástól, a minisz­ter intenzióival egészen egyező uton keresi a megoldást. Ha mind e jelenségeken végig tekintünk és azokat a közönség köréből itt-ott felhang­zó vélemény-nyilvánításokkal kapcsolatba hozni igyekszünk, lehetetlen, hogy sze­münkbe ne tűnjék egy jelenség, amely köz­életünket jellemzi, és a­melyet ezúttal is ta­pasztalnunk lehetett­, t. i. az, hogy bizonyos eszmék a legtágabb körökben népszerűség­nek örvendenek és mint a korszellem köve­telményei tüntettetnek fel mindaddig, mig a kormány ezen eszmékkel ellentétes állás­ponthoz látszik ragaszkodni, mihelyt azonban a kormány ezen eszmék alapjára reá áll és azok megvalósítását maga indítja meg, a köz­vélemény, vagy legalább annak egy jelenté­keny része vagy egyenesen hátat fordít amaz eszméknek, vagy legalább jelentékenyen el­­hidegülni látszik irántuk. Még élénk emlékezetünkben vannak azok a támadások, a­melyeknek jelenlegi egyetemi tanrendszerünk és főleg a keczke­pénz-rendszer a legtágabb körök helyeslése közt parlamentben és sajtóban ki volt téve és íme, alig, hogy a kormány a tényleg mu­tatkozó visszásságok megszüntetését komo­lyan tervbe veszi: a közhangulatban azonnal bizonyos változás mutatkozik, mintha a kö­zönség kezdené védelmébe venni azt, a­mi­nek megdöntését előbb a kormánytól köve­telte. Azt his­szü­k azonban, hogy a kormány magát terveiben a közhangulatnak ily pilla­natnyi változása által megzavartatni nem fogja, mert a reform jogosultsága, sőt szük­ségessége sokkal mélyebben gyökerezik, semhogy arról lemondani, vagy annak meg­valósítását csak elhalasztani is lehetne. Az nyilvánvaló, hogy az egyetemi lecz­kepénz-rendszer szoros összefüggésben áll az egész felsőbb oktatási tanrendszer kérdésével és azért nem csodálkozhatunk felette, ha a szakkörök és a sajtó is e két kérdést szünte­len összeköttetésbe hozzák egymással. Hisz a kormány is a leczkepénz-rendszer megváltoz­tatását, mint a cultusminiszter rendeletéből vi­lágosan kivehető, csupán egy lánczszemnek te­kinti a reformok ama lánczolatában, melyekre felsőbb oktatásunk valóban már megérett, a melyek tényleg az egész vonalon meg is in­dultak, de a melyeknek czélja nem az, hogy jelenlegi felsőbb oktatási rendszerünket úgy szólván gyökerestől kiirtsák és egymással he­lyettesítsék, hanem csupán az, hogy jelenlegi tanrendszerünket alapjaiban fentartva, azt hatályosabban és teljesebben juttassák ér­vényre, úgy azonban, hogy a tanulási szabad­ságnak jelenleg megadott —­ amúgy sem túl bő — mértékéből további eltérés a teljesen kötött tanrendszer felé ne történjék. Ha felsőbb oktatásunk jelenlegi rend­szerét vizsgáljuk, annak mindkét oldalával, úgy a szervezetivel, mint a didacticaival kell tisztába jönnünk. A­mi a szervezetet illeti, tagadhatatlan, hogy felsőbb oktatásunk be­rendezésében ma még bizonyos ellenmondás mutatkozik, habár ez az ellenmondás úgy­szólván már csakis a jogi oktatásra szorítko­zik, a­melynek terén tudvalevőleg az egyete­meken kívül még a jogakadémiák is működ­nek. De ha figyelembe ves­szük, hogy még azokban az államokban is, a­melyekben az egyetemi rendszer teljesen kifejlődött, a tel­jes egyetemek mellett csonka egyetemek, sőt egyes akadémiák is fordulnak elő, felsőbb oktatási szervezetünknek ebben a részleges inconsequentiájában semmi rendkívülit sem láthatunk. E körülmény egyáltalában nem c­áfolja meg azt a tanügyi kormányzatunk­ban és törvényhozásunkban évek óta követ­kezetesen mutatkozó törekvést, a­mely az egyetemi rendszernek teljes érvényesítésére irányul. Utalhatunk arra, hogy a jogakadé­miák száma az utóbbi évek alatt tényleg te­temesen redukáltatott és hogy a kormány hajlandóságát nyilvánította ez irányban még tovább is menni. Már a legutóbbi szervezet és tanrendszer, a­melyet a jogakadémiák kaptak, egyrészt őket az egyetemek surrogatumaiul tünteti fel és berendezésüknél is az egyetemi, nem az akadémiai rendszert látszott szem előtt tartani; másrészt az a körülmény, hogy a nálunk még mindig nagy gyakorlati fon­tossággal is bíró jogi doctoratus csak az egyetemeken tehető le, érvényre juttatja az egyetemek fölényét a jogakadémiák felett. Utalhatunk továbbá arra, hogy a közép­iskolai törvény az ezelőtt a legkülönbözőbb helyeken és legkülönbözőbb rendszerek sze­rint dívott tanárképzést mindinkább az egye­temekre koncentrálta, míg az orvosi szakkép­zés helyeiül régóta kizárólag az egyetemek szolgálnak. Tehát minden jel arra mutat, hogy nálunk felsőbb oktatásunk szervezete még bizonyos átmeneti, vajúdó állapotban van ugyan, de az átalakulás iránya határozot­tan az egyetemek felé hajlik. A mi felsőbb oktatásunk didacticai ol­dalát illeti, ennek alapgondolata az, hogy a legmagasabb tudományos képzésnek és a hivatási pályákra való gyakorlati szakképzés­nek ugyanazon intézetekben kell egyesíttet­­ni, vagyis, hogy a felsőbb iskoláknak e gya­korlati szakpályákra való előképzés iskoláinak kell lenniük, de tudományos jellegüket elve­szíteniük sohasem szabad és a tanítás és képe­sítés mellett kiváló feladatukat képezi a tudo­mány mivelése és előbbrevitele is. A czélok ezen egyesítéséhez képest a felsőbb iskolai tanulmányokban meg­van a tanulási szabadságnak bizonyos eleme, a­mely lehetővé teszi, hogy egyesek kizárólag csak a tudomány kedvéért látogassák felsőbb tanán­­intézeteinket és hogy még azok is, a­kik va­lamely gyakorlati hivatási czélra képezik ki magukat, az előszabott tárgyakon kívül sza­bad tetszésük és hajlamuk szerint választott tanulmányokkal foglalkozzanak. De viszont a gyakorlati szakképzés szempontjából nem­csak bizonyos tantárgyak vannak kötelezőkül megjelölve, de a legtöbb szakon már az egye­tem­i tanulmányok folyamában meghatározott vizsgálatok is követekeznek, mely vizsgálatok részint csak az előadó tanárok előtt, részint — a­mennyiben gyakorlati jellegűek — más meghívott szakférfiak előtt is, de mindig a ta­nárok hozzájárulásával teendők le. A tanítási szabadság elve végül nálunk a legnagyobb liberalismussal van keresztül­­vive és e tekintetben hátrább nem állunk az egyetemi rendszer classicus honánál, Német­országnál sem. Látható tehát, hogy felsőbb oktatásunk rendszere nem valamely absolut elv alapján van felállítva és nem azonosítható sem a tiszta német egyetemi rendszerrel, sem e merev szakiskolai rendszerből kifejlődött mai franczia tanrendszerrel, hanem egy oly institutiót képez, a­mely speciális viszo­nyaink, történeti fejleményeink és szükségle­teink útmutatása szerint alakult és képződött és a­melynek részleteiben — mint azt a mi­niszteri leirat is elismeri — sok a módosí­tandó, a javítandó, de a­melyet alapjában megtagadni nem lehet a­nélkül, hogy viszo­nyainkat és valódi szükségleteinket, oktatás­ügyünknek ezen annyira fontos és oly subti­­lis természetű ágában meg ne tagadjuk. Akármint vélekedünk egyébiránt felsőbb oktatási tanrendszerünkről, annyi bizonyos, hogy az a német egyetemi leczkepénz-rend­­szerrel, a­mely a teljes tanszabadság rendsze­rének talajában nőtt fel s ez ideig nálunk is fennállott, össze nem egyeztethető. Erre a leczkepénz-rendszerre nézve nálunk sokan fe­ledni látszanak éppen legújabban, hogy az Németországban és Ausztriában sem tekinte­tik a rendszerek felülmúlhatatlan ideáljának. Számos megtámadásnak volt és van kitéve amaz államokban is és komolyan szóba jött — nem egyszer — reformja már Németor­szágban is. Egy nem­régiben megjelent német röp­irat nagyon alaposan kimutatta azt is, hogy nagy tévedés ezt a l­czkepénzrendszert az 1848-iki reform-aera közvetlen szülöttjének tekinteni. Az 1848-ki reform-aera Ausztriá­ban a leczkepénz-rendszert egészen másként contemplálta, mint a­hogy azt később Thun gróf megvalósította és mint a­hogy az jelen­leg nálunk is fennáll. Ha pedig egyszer a kiegyenlíthetetlen ellentmondás jelenlegi tanrendszerünk és a német egyetemi teljes tanszabadság talajából támadt leczkepénz rendszer között consta­­tálva van, akkor véleményünk szerint a kér­dés csak az lehet, hogy váljon tanrendsze­rünk idomuljon-e hozzá a leczkepénz-rend­­szerhez, avagy a leczkepénz-rendszer módo­­dosuljon-e tanrendszerünk követelményei szerint ? Úgy his­szük, hogy a vallás- és közok­tatásügyi miniszter helyes úton járt, a­midőn az utóbbira határozta el magát, mert a mi culturális állapotunk, nemzeti természetünk és hagyományaink a teljes tanszabadság rendszerének nem kedveznek, ennek elfoga­dása nélkül pedig a jelenlegi leczkepénz­­rendszer csak folytonos visszásságok forrása lehet. Midőn azonban a kormány magát arra határozta el, hogy az egyetemi leczkepénzek mai systemájával szakít, tisztában volt magá­val az iránt is, hogy a történendő változások­nak két eredményt nem szabad előidézniük. Ki kell zárva lennie a reform­tervből minden olyan intézkedésnek, a­mely felsőbb oktatá­sunk tudományos színvonalát bármi tekin­­tetben alászállíthatná; és biztosítva kell len­ni továbbá annak, hogy a létesítendő reform, egyetemi tanárainknak anyagi helyzetét meg ne rontsa, állásuknak méltóságát, tekintélyét ne csak alá ne szállítsa, hanem ellenkezőleg még emelje, mert helyesen mondta az ez al­kalomból megjelent röpiratok egyikének tu­dós szerzője, miszerint a legfontosabb bizto­­sítni azt, hogy jövőre is mindig elsőrendű erők nyeressenek meg az egyetemi tanszékekre és hogy az egyetemi tanári pályát ne tekintsék az országban olyannak, mint a­melyre elég ha azok törekesznek, a­kiknek megfelelő gyakor­lati pályán munkásságuk hasonló, vagy na­gyobb gyümölcsöztetésére tér nem nyílik.« Kormányunk át van hatva annak tuda­tától, hogy egyetemeinknek hivatása a tudo­mány szolgálata, s nem csupán az, hogy többé-kevésbé érdemes egyéneknek diplomá­kat osztogassanak, és ezért kormányunk arra törekszik, hogy minden egyetemi tanár részére biztosítsa annak lehetőségét is, hogy egész odaadással szolgálhassa a tudomány­t. Az egyetemi tanári állás nimbusának, tekintélyé­nek csak használni fog az, ha megmentetik egy ferde helyzet visszásságaitól, a­mely oly gyanúsításoknak nyitott tág tért, melyek ép­pen a legönzetlenebb és a tudományért leg­inkább lelkesülni tudó tanárokat érinthették legfájdalmasabban. x. y. 7. Budapest, október 17. Nem szeretjük a felekezeti szempontot a politikába keverni, sőt ezen a téren a po­­lemiát is mindig kerüljük. Mert hibásnak és végzetesnek tartanók Magyarországra nézve, ha annak közügyeit felekezeti szempon­tokból ítélnék meg, és a lapok, pártok ezek szerint csoportosulnának. Nem is bírt az ily áramlat (talán ennek is csak euphemismus­­ból nevezhető és auxesisnek vehető) nálunk ed­dig sem erővel. Ignorálták azon közlönyöket a pártok és számot­tevő politikai tényezők mindig, melyek a felekezeti egyoldalúságot és szenvedélyességet a politikába keverték. Csak mikor egyik másik túlhajtása, ennek az alant járó, elődi növénynek, véletlen körülmények, vagy rendszeres izgatás folytán itt-ott felka­pott, tartották érdemesnek az illetékes ténye­zők is közbevetni magukat. így történt az antisemitismussal, mely most teljesen el van ítélve hazánkban. Nem tartozik ugyan ezzel egy rangba, de hasontermészetű izgatás az is, melyet né­mely ultramontán (nálunk ritka és jelenték­telen) hírlapírók és szónokok a catholicus A NEMZET TÁRCZÁJA. Október 17. Debreczen. Jókai Mórtól. »Az osztrák-magyar monarchia írásban és képben« cz. nagy ethnographiai munka Magyarországról szóló máso­dik kötetének 9-ik füzete — mely ma került ki a sajtó alól — közli Jókai Mór n­agy­érdekű ismertetését Debreczen­­ről. Köz­öljük belőle a bevezető részt és Debreczen város történetét egész II. Lipót koráig, mely a következőképp hangzik: Nemcsak a magyar Alföldnek, de az összes magyar népfajnak egyik legnevezetesebb városa: Debreczen, a­hogy ezt országszerte Cálvinista Rómá­nak is nevezik. Már Bartha Boldizsár XVII. század­beli krónikájának bevezető soraiban igy emlékezik róla: »Ez mezőben épült, erős kerités nélkül való, csak engedelmességhez ragaszkodó Debreczen nevű város, édes lakó hazám.« A magyarok megtelepülése előtt Debreczen he­lyén város alig lehetett, mivel Debreczen egész kör­nyékén nem találtak még olyanféle sírleletet, mely bármely korábbi történelmi települők ott tanyá­­zását igazolná. Tört­énelem előtti korszakból szár­mazó leletek is csak nagy gyéren találhatók itt e vidéken : egy kőkalapács az »átkos földön«, egy ham weder, obsidián kő kések, melyeket a nép »ugarková«-nak nevez s néhány lisz’ őrlő kő jelzi, hogy valaha ide is eltévedt az ősember. Ugyan­azon pusztán bronz-korszakbeli emlékeket is találtak, a teleméri pusztán pedig két láb hosszúságú bronz dárdabegyeket és egy őskori urnatemetőt, égetetlen agyagból készült hamvvedrekkel, melyek a debreczeni főiskola múzeumában láthatók, de a népvándorlás korszakára vonatkozó, vagy a most ismeretes népfa­jokkal érintkezésben levő emlékek e tájon nem talál­tattak soha. Hegyet Debreczen láthatárán csak tiszta idő­ben látni, akkor is csak kelet felől; csupán apró dom­bok, a­melyeknek magassága 6—10 méter között vál­takozik, vonulnak el hosszú sorban keleti és nyugati határain; ezeket a népajk Kunhalmoknak nevezi, vagy Tatárnyugvóknak. E dombsorok között terül el az a széles róna­­ság, melyet laposok, erek, folyások szaggatnak meg, melyeknek mind külön neve van. Kanyargó patakok, a melyeknek folyása alig vehető észre, nádasoktól fölvert tavak, egy-egy kaszálható fenék, felváltva szik­sós tömpölyökkel s a sok kisebb-nagyobb Pecze, Kösü, Kadarcs összeszürődéséből támadt »erek apja«, a Hortobágy, lomba folyásával vezeti valamennyit a nagy Sárrét felé; de ha megdagad, elönti az egész rónát. A Hortobágy partja csak 121 méternyi ma­gasságra van a tengerszin felett. E szabadon ka­nyargó folyásokon kívül mérnöki tudomány rendezte árkok is húzódnak át a rónán, a­melyek a Tisza ki­öntéseit vezetik le. Maga az I. Lipót diplomája a Debreczennek engedélyezett vámszedésre nézve okul azt hozza fel, hogy »Döbreczön város völgy­es, lapá­­lyos és sáros helyen fekszik.« E minden oldalról nyilt, vizektől átitatott döbör­­tájon nagy várossá tömörült telepet örökíteni meg és azt azután sok ®k századon keresztül fenn is tartani; bástyák nélkül, kőhajitó gépek, ágyuk nélkül, hadse­reg nélkül, pusztán előrelátó helyes észszel, szorga­lommal , valóban csupán annak a fajnak a műve le­hetett, mely azt megvalósította. Maga Debreczen városának a czimere első te­kintetre meglepi a heraldica búvárát. Annak az össze­állítása egész történelmi feladvány. A czimer pajzsá­ban egy fehér bárány, feje körül arany gloria, vállán fehér keresztes vörös zászló, a bárány lábai alatt két kiterjesztett könyv, fölötte egy emelkedő pálma, a v^ríi. Ittött egy koronás nyilt sisak, azon egy lángok közül emelkedő Phoenix s a fölött balra egy sugár­­koszorus arany nap, megannyi korszakos emléke Deb­reczennek. A zászlós bárány a feltámadó Üdvözitő jelképe,­ II. Endre jutalma a szent földön tett szol­gálatokért; a kitárt könyv, a lángok közül feltá­madó Phoenix és a nap Rudolf király adománya, a hamvaiból újra támadt s a tudományokat terjesztő város jelképezésére s a terhe alatt növekedő pálmafa I. Lipót király elismerését mutatja fel beszélő képben Debreczen nagy érdemei iránt. Debreczennek, a milyen messze a krónikák és írott emlékek visszavezetnek, saját történelmi élete van, mely a szokott fogalmaktól eltér, önállóan fejlő­dik s kifelé, érezteti hatását a nemzetre. Az Árpád-házi fiágbeli királyok alatt Deb­reczen már olyan hatalmas város volt, hogy saját várispánja, Debreczeni Dózsa Endre vezetése alatt egész hadcsapatot küldhetett II. Endre királ­lyal Palaestinába s ezért nyerte első czimerét, a­mely egyértelmű a kiváltságos szabadalommal. Azontúl egész Róbert Károlyig a Debreczeni Dózsák marad­tak a város örökös urai. Dózsa Mátyás korában Deb­reczen Róbert Károly pártjára állt s a trónkövetelő­ket egyenként segítette leverni: előbb bajor Ottót, azután Csák Mátét, utoljára Leót, a gácsországi ki­rályt , s ezért annyira emelkedett becsületében, hogy várispánja, Debreczeni Dózsa Mátyás elébb Szabolcs, Bihar főispánja, majd Erdély vajdája s végre Ma­gyarország nádora lett. A város maga is kiváló sza­badalmakkal ruháztatott fel, melyeket az egymás­után következő Nagy Lajos, Zsigmond, Ulászló kirá­lyok még kibővítettek. Debreczen polgárai egyen­­rangúakká lettek a budai polgárokkal, porté­káikkal vámmentesen űzhettek kereskedést az egész országban, semmiféle vétségért őket más hatóság elé nem volt szabad állítani, mint a saját választott vá­­rosbíróságuk elé. Ennek volt élet és halál fölött íté­lésre joga s a mi legnevezetesebb szabadalma volt Debreczennek, az, hogy területét menedéknek nyilvá­nították minden jobbágyra nézve, a ki ott le akart települni. Ez magyarázza meg népességének gyors szaporodását. Az egész vidék jobbágy­ népére nézve Debreczen területe volt az egyedüli szabad föld, a­hol a főispánok és földesurak úri hatalma megszűnt. Debreczennek ugyan magának is volt földesura, de polgárai soha robotban nem szolgáltak, hanem fizet­tek kétezer forint taksát rég időktől fogva s azzal szabad urak voltak saját városukban. Ez a szabadság képezte Debreczennek a bástyáit. Mert kőfal nem kerítette Debreczent soha, da­czára Zsigmond király ezt elrendelendő határozatá­nak. Egy sövénynyel bepalánkolt s vályog őrtornyok­kal ellátott árok volt a kerítése; martalóczok ellen sem elég védelem ; a hogy be is tört rajta több ízben a zűrzavaros idők alatt összecsapzott gyülevész; de azt a debreczeniek a piaczuk közepén verték széj­jel s egy ilyen lázadó csapatnak történelmi hirre ver­gődött vezérét, a nagy Karácsont, a »fekete embert« a helyszínen le is nyakaztatta a debreczeni biró. Debreczennek e hatalmas kifejlődését még ne­vezetesebbé teszi az, hogy közvetlen közelében volt az ország öt fővárosának legfényesebbike: Nagyvárad, király testvérek, királyfiak lakhelye, püspöki székhely, Szent László síremlékének őre, hatalmas kerített erősség. Nagy-Várad magához vonta a fényes, had­szerető nemességet, Debreczen az egyszerű, békés, munkás polgárt. A hűbéri viszony, mely határozott pénzfizetés­sel volt szabályozva, a Dózsák után a szerb Branko­­vics Györgyre, majd Hunyady Jánosra szállt; aman­nak zálogba adta azt Zsigmond király, ennek honfi jutalmul a nemzet. Félszázadig a Hunyady-család maradt Debreczen ura; hűségéért I. Mátyás király a kincstári nyereménybeli jövedelmek fizetésétől fel­mentette a várost, úgy­szintén annak kereskedőit minden vámfizetéstől az országban, míg másfelől a városnak szabadalmat adott a Hortobágy révén vámszedésre. Elvégre 1477-ben kiadott rendele­tével a tiszántúli részen addig Nagy-Várad által élvezett árumegállító és kirakodó hely jogát Deb­­reczenre ruházta át, már előbb hálásan említ­vén fel egy másik oklevelében azon hűséget, mely­­lyel a debreczeniek anyja és családja iránt visel­tettek. E tény alakította át Debreczent azzá, a mi­nek emelkedését köszönheti: a vásárairól híres keres­kedelmi várossá, a hol az előkelő világot az iparos és kereskedő osztály képezte hajdan úgy, miként ma.­­ ez osztály mindig magyar volt, a vállalkozás, üzér­kedés szelleme természetévé vált, a nyereséget nem hagyta idegen kézre. Krónikáiban találunk egyes ada­tot, mely szerint csupán tizenkét görögnek volt meg­engedve, hogy a városban üzletet nyithasson, de azok közül is, ha egy kihal, helyébe más görögnek nem szabad betelepülni. A »szabadság« alatt, a­hogy az országos vásárokat nevezték, szabad volt Debreczen­­ben a világ minden népének portékáit árulni; el is jöttek arra messze földről oláh és török kalmárok, lengyel kereskedők s egész bazárt rendeztek kar­mazsin-, selyem-, patyolat-czikkeikből; de azontul csak a debreczeni polgárnak volt szabad az »állásokat« megtölteni, mig neki szabadalma volt még Stambul­­ban is felütni az árusátorát. A tökéletesült műipar s annak készítményei­vel messze földre folytatott kereskedés már a hajdani időkben is bővebb ismeretekkel gazdagitá e város­ban a népszellemet. A tehetős polgárok fiaikat eleinte Krakóba küldték akadémiára, de a mellett otthon is iskolákat alapitottak világi mesterekkel, a kikről a város egyik legnagyobb utczája máig is e nevet viseli »mester-uteza.« A Hunyadiak kihalta után a Szapolyaiakra szállt a földesúri hatalom a város fölött. János ki­rály a birtoklást hatalmas hívére, Enyingi Török Bálintra ruházta 1536-ban. E történelmi nagynevű főur hozta be a reformatiot Debreczenbe. Bálint pap volt az első hitterjesztő. A debreczeni nép tömegesen vette föl az ujitott vallást, s tizenhat év múlva az egész város felvette a protestantismust s újabb tiz év múlva Kálvin tanainak hive lett; templomait átadta az uj hitnek. Minden más egyház megszűnt. Az állambontó nagy catastrophák ezután Deb­reczent sok időre az erdélyi­ fejedelmek fönhatósága alá osztják. Ezek a válságokban változatos idők fej­tették ki Debreczen életbölcsességét. Három-, négyféle ellenséges tábornak útjában,­­ kőfalak nélkül, hadsereg nélkül, mégis szabadon, min­dig hazájához híven, a felvilágosodás, a tudo­­mány munkájában kitartón, mint egy független respublica, állt egyedül magában ez a város. Megváltotta magát a szultántól, a pasáktól, a saját fejedelmétől, a császári vezérektől; dúló hadaik ellen nem küldött tábort, megadta a ’ráesett hadiilletéket; de vasvillát nem ragadott ellenséggel mérkőzésre, hanem eléje küldé biráját, elöljáróit s megalkudott vele; tüzet, vasat távol tudott tartani magától; a harczvágyó fiatalságot otthon tudta fegye­lemben őrizni, a népszenvedélyt, mely keresi a ve­szélyt, lecsillapítani. Nem egyszer megesett az ilyen követségbe küldött elöljárókon, hogy a dölyfös ellen­ség fogságra vetette, meg is kínoztatta őket; a vezér­szónok, a biró ott vesztette a fejét • a szomorú példa még­sem tartotta vissza az utána következőket: Deb­reczen volt a haza. Hányszor fogadta be ez idők alatt Debreczen egész elpusztult városok menekülő népét, Szeged, Makó, Csanád lakosait és egy ideig a Sárospatakról elűzött református főiskolának bujdosó tanárait és ifjait. A mindenütt üldözött reformátió hívei itt ta­láltak állandó menedéket s mikor Rákóczy Ferencz hadi sorsa bevégeztével az országot elhagyta, a vele bujdosott védtelen nép tömegét, név szerint a barsme­­megyei menekülteket a kuruczok asszony és gyermek­­táborát Debreczen oltalmára bízta: ez fogadta be őket. És mikor elvégre arra került a sor, hogy nem használ az engesztelés, a fizetés, akkor megmutatta Debreczen népe, hogy a kardforgatástól sem szokott el. Midőn 1566 ban a krimi tanárok dúló hada, rab­ságra fűzött népet hurczolva magával, Debreczen felé hömpölygött, a polgárság a Szoboszló és Újváros közti mezőn szétverte őket, s a foglyokat kiszabaditá; a csata helyének neve ma is »Vérvölgy.« Még­sem óvhatta meg Debreczent sem bölcses­ség, sem áldozatkészség, se vitéz ellenállás a veszede­lemtől ; nemcsak a császári vezérek, hanem török­magyarok is, pribékek, megrohanták, kirabolták s az 1564-ki tűzvészben az egész város, templomaival együtt, porrá égett. De a népben élő hatalmas közszellem újra fel­emelte hamvaiból a semmivé lett várost, s ezt még gyakran volt alkalma ismételni. Az a lángokból tá­madó Phoenix a város czimerében e korszakot jel­képezi. Jellemzi ez időket e városi tanácsnak 1610-ben kelt határozata: »Mivel az isten az ostort még ki nem vette közülünk, de sőt a romlás napról-napra Mai számunkhoz fél­ig indltkUt tab MAttlvA,

Next