Nemzet, 1889. október (8. évfolyam, 2547-2578. szám)
1889-10-18 / 2565. szám
ísfifadaisi-tsra, Athenaaum-ép&let, I. intlit, *■ iaP ssensmi réazát illeti minden közlemény • szerkeMtfisjfhez intézendő. Hirmentetlen levelet csak ismert kézzől fogadunk »L Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIBDXTEBBK n&j mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Ferencziek-tera, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám helyben 5 kr, vidéken 6 kr. 2565. (287) szám. NEMZET Reggeli kiadás, Budapest, 1889. Péntek, október 18. JÖtAJDÓ~KlVA'X'Aíi í «renoalek-ter», Athenaaum-épület, Előfizetési au: h J«gg911 éa tisti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Buds* pesten kétszer bálhoz hordva: 1 hónapra 8 frl 8 hátlapra 4 » • hónapra ......................... 18 * Aaasti kiadás postai kíUünküldéseért felnifizetés havonként 86 kr., negyedévenként 1 . Egyes szám helyben 5 kr, vidéken 6 kr. VIII. évi folyam. Budapest, október 17. Azóta, hogy a vallás- és közoktatásügyi miniszter az egyetemek reformjára vonatkozó leiratát kibocsátotta, úgy a szakkörök részéről, mint a napi sajtóban is számos felszólalás és nyilatkozat látott napvilágot, amely a miniszter szándékaival és a rendeletében körvonalazott reformokkal foglalkozik. Eltekintve a hírlapokban megjelent, többé kevésbé tartalmas idevonatkozó czikkektől, utalhatunk két röpiratra, amely két országgyűlési képviselőtől származik. Az egyik a Fenyvessy Ferenczé, a másik a dr. Pulszky Ágosté. Az alkalom közösségén kívül aligha van egyéb vonatkozás e két röpirat közt, melynek egyike — a Fenyvessyé — nagy merészséggel, de kevesebb szerencsével és még kevesebb alapos tájékozottsággal igyekszik a helyzetet feltárni és a jövendő reform által követendő utat megvilágítani. A másik — a Pulszky — a kérdés mélyreható ismeretére vall és számos nagybecsű részletet tartalmaz, amely fényt vet nemcsak a nálunk mutatkozó reform-törekvésekre, hanem a külföld hasonló intézményeinek jelen állapotára is és sok eredeti és megszívlelést érdemlő eszmét nyújt. A napi sajtó közleményei közül kiemelendőnek tartjuk dr. Schvarcz Gyula nagyérdekű czikkét, melyre közvetlen impulzust a jogászgyülés határozata szolgáltatott. Az ez idén megtartott jogászgyűlés ugyanis szintén foglalkozott a reformtervezet körébe tartozó kérdések egyikével, t. i. a jogi szakképzés és vizsgarendszer kérdésével, érintvén az azzal kapcsolatban álló bczkepénzrendszert is. Habár a jogászgyűlés enuufiatiója a reform iránya tekintetében sok tájékozást nem is nyújt, örvendünk, hogy hazánk jogászai némely oly nézettel szembeszállottak, amelynek érvényesülése felsőbb oktatásunk fejlődésében határozott visszaesést jelentene. Végül legújabban — mint e kérdés eddigi történetének mindenesetre legkiválóbb mozzanatai — közölve lettek az egyetemi karok előterjesztései a leczkepénz-rendszer megváltoztatása ügyében. A jogi karét eddig még csak vázlatosan ismerjük, csak annyit tudunk, hogy az eddigi leczkepénzrendszer fentartása mellett foglalt állást. Az orvosi karé oly megoldási módozatokat igyekszik nyújtani, amelyek a jelenlegi leczkepénz-rendszer barátait talán megnyugtathatnák, de amelyek távol maradnak attól a czéltól, amelyet a miniszter reformtervei elé tűzött. A bölcsészeti karc végül teljesen reááll a miniszteri leirat álláspontjának alapjára, s bár helyesen óv némely túlzástól, a miniszter intenzióival egészen egyező uton keresi a megoldást. Ha mind e jelenségeken végig tekintünk és azokat a közönség köréből itt-ott felhangzó vélemény-nyilvánításokkal kapcsolatba hozni igyekszünk, lehetetlen, hogy szemünkbe ne tűnjék egy jelenség, amely közéletünket jellemzi, és amelyet ezúttal is tapasztalnunk lehetett, t. i. az, hogy bizonyos eszmék a legtágabb körökben népszerűségnek örvendenek és mint a korszellem követelményei tüntettetnek fel mindaddig, mig a kormány ezen eszmékkel ellentétes állásponthoz látszik ragaszkodni, mihelyt azonban a kormány ezen eszmék alapjára reá áll és azok megvalósítását maga indítja meg, a közvélemény, vagy legalább annak egy jelentékeny része vagy egyenesen hátat fordít amaz eszméknek, vagy legalább jelentékenyen elhidegülni látszik irántuk. Még élénk emlékezetünkben vannak azok a támadások, amelyeknek jelenlegi egyetemi tanrendszerünk és főleg a keczkepénz-rendszer a legtágabb körök helyeslése közt parlamentben és sajtóban ki volt téve és íme, alig, hogy a kormány a tényleg mutatkozó visszásságok megszüntetését komolyan tervbe veszi: a közhangulatban azonnal bizonyos változás mutatkozik, mintha a közönség kezdené védelmébe venni azt, aminek megdöntését előbb a kormánytól követelte. Azt hisszük azonban, hogy a kormány magát terveiben a közhangulatnak ily pillanatnyi változása által megzavartatni nem fogja, mert a reform jogosultsága, sőt szükségessége sokkal mélyebben gyökerezik, semhogy arról lemondani, vagy annak megvalósítását csak elhalasztani is lehetne. Az nyilvánvaló, hogy az egyetemi leczkepénz-rendszer szoros összefüggésben áll az egész felsőbb oktatási tanrendszer kérdésével és azért nem csodálkozhatunk felette, ha a szakkörök és a sajtó is e két kérdést szüntelen összeköttetésbe hozzák egymással. Hisz a kormány is a leczkepénz-rendszer megváltoztatását, mint a cultusminiszter rendeletéből világosan kivehető, csupán egy lánczszemnek tekinti a reformok ama lánczolatában, melyekre felsőbb oktatásunk valóban már megérett, a melyek tényleg az egész vonalon meg is indultak, de a melyeknek czélja nem az, hogy jelenlegi felsőbb oktatási rendszerünket úgy szólván gyökerestől kiirtsák és egymással helyettesítsék, hanem csupán az, hogy jelenlegi tanrendszerünket alapjaiban fentartva, azt hatályosabban és teljesebben juttassák érvényre, úgy azonban, hogy a tanulási szabadságnak jelenleg megadott — amúgy sem túl bő — mértékéből további eltérés a teljesen kötött tanrendszer felé ne történjék. Ha felsőbb oktatásunk jelenlegi rendszerét vizsgáljuk, annak mindkét oldalával, úgy a szervezetivel, mint a didacticaival kell tisztába jönnünk. Ami a szervezetet illeti, tagadhatatlan, hogy felsőbb oktatásunk berendezésében ma még bizonyos ellenmondás mutatkozik, habár ez az ellenmondás úgyszólván már csakis a jogi oktatásra szorítkozik, amelynek terén tudvalevőleg az egyetemeken kívül még a jogakadémiák is működnek. De ha figyelembe vesszük, hogy még azokban az államokban is, amelyekben az egyetemi rendszer teljesen kifejlődött, a teljes egyetemek mellett csonka egyetemek, sőt egyes akadémiák is fordulnak elő, felsőbb oktatási szervezetünknek ebben a részleges inconsequentiájában semmi rendkívülit sem láthatunk. E körülmény egyáltalában nem cáfolja meg azt a tanügyi kormányzatunkban és törvényhozásunkban évek óta következetesen mutatkozó törekvést, amely az egyetemi rendszernek teljes érvényesítésére irányul. Utalhatunk arra, hogy a jogakadémiák száma az utóbbi évek alatt tényleg tetemesen redukáltatott és hogy a kormány hajlandóságát nyilvánította ez irányban még tovább is menni. Már a legutóbbi szervezet és tanrendszer, amelyet a jogakadémiák kaptak, egyrészt őket az egyetemek surrogatumaiul tünteti fel és berendezésüknél is az egyetemi, nem az akadémiai rendszert látszott szem előtt tartani; másrészt az a körülmény, hogy a nálunk még mindig nagy gyakorlati fontossággal is bíró jogi doctoratus csak az egyetemeken tehető le, érvényre juttatja az egyetemek fölényét a jogakadémiák felett. Utalhatunk továbbá arra, hogy a középiskolai törvény az ezelőtt a legkülönbözőbb helyeken és legkülönbözőbb rendszerek szerint dívott tanárképzést mindinkább az egyetemekre koncentrálta, míg az orvosi szakképzés helyeiül régóta kizárólag az egyetemek szolgálnak. Tehát minden jel arra mutat, hogy nálunk felsőbb oktatásunk szervezete még bizonyos átmeneti, vajúdó állapotban van ugyan, de az átalakulás iránya határozottan az egyetemek felé hajlik. A mi felsőbb oktatásunk didacticai oldalát illeti, ennek alapgondolata az, hogy a legmagasabb tudományos képzésnek és a hivatási pályákra való gyakorlati szakképzésnek ugyanazon intézetekben kell egyesíttetni, vagyis, hogy a felsőbb iskoláknak e gyakorlati szakpályákra való előképzés iskoláinak kell lenniük, de tudományos jellegüket elveszíteniük sohasem szabad és a tanítás és képesítés mellett kiváló feladatukat képezi a tudomány mivelése és előbbrevitele is. A czélok ezen egyesítéséhez képest a felsőbb iskolai tanulmányokban megvan a tanulási szabadságnak bizonyos eleme, amely lehetővé teszi, hogy egyesek kizárólag csak a tudomány kedvéért látogassák felsőbb tanánintézeteinket és hogy még azok is, akik valamely gyakorlati hivatási czélra képezik ki magukat, az előszabott tárgyakon kívül szabad tetszésük és hajlamuk szerint választott tanulmányokkal foglalkozzanak. De viszont a gyakorlati szakképzés szempontjából nemcsak bizonyos tantárgyak vannak kötelezőkül megjelölve, de a legtöbb szakon már az egyetemi tanulmányok folyamában meghatározott vizsgálatok is követekeznek, mely vizsgálatok részint csak az előadó tanárok előtt, részint — amennyiben gyakorlati jellegűek — más meghívott szakférfiak előtt is, de mindig a tanárok hozzájárulásával teendők le. A tanítási szabadság elve végül nálunk a legnagyobb liberalismussal van keresztülvive és e tekintetben hátrább nem állunk az egyetemi rendszer classicus honánál, Németországnál sem. Látható tehát, hogy felsőbb oktatásunk rendszere nem valamely absolut elv alapján van felállítva és nem azonosítható sem a tiszta német egyetemi rendszerrel, sem e merev szakiskolai rendszerből kifejlődött mai franczia tanrendszerrel, hanem egy oly institutiót képez, amely speciális viszonyaink, történeti fejleményeink és szükségleteink útmutatása szerint alakult és képződött és amelynek részleteiben — mint azt a miniszteri leirat is elismeri — sok a módosítandó, a javítandó, de amelyet alapjában megtagadni nem lehet anélkül, hogy viszonyainkat és valódi szükségleteinket, oktatásügyünknek ezen annyira fontos és oly subtilis természetű ágában meg ne tagadjuk. Akármint vélekedünk egyébiránt felsőbb oktatási tanrendszerünkről, annyi bizonyos, hogy az a német egyetemi leczkepénz-rendszerrel, amely a teljes tanszabadság rendszerének talajában nőtt fel s ez ideig nálunk is fennállott, össze nem egyeztethető. Erre a leczkepénz-rendszerre nézve nálunk sokan feledni látszanak éppen legújabban, hogy az Németországban és Ausztriában sem tekintetik a rendszerek felülmúlhatatlan ideáljának. Számos megtámadásnak volt és van kitéve amaz államokban is és komolyan szóba jött — nem egyszer — reformja már Németországban is. Egy nemrégiben megjelent német röpirat nagyon alaposan kimutatta azt is, hogy nagy tévedés ezt a lczkepénzrendszert az 1848-iki reform-aera közvetlen szülöttjének tekinteni. Az 1848-ki reform-aera Ausztriában a leczkepénz-rendszert egészen másként contemplálta, mint ahogy azt később Thun gróf megvalósította és mint ahogy az jelenleg nálunk is fennáll. Ha pedig egyszer a kiegyenlíthetetlen ellentmondás jelenlegi tanrendszerünk és a német egyetemi teljes tanszabadság talajából támadt leczkepénz rendszer között constatálva van, akkor véleményünk szerint a kérdés csak az lehet, hogy váljon tanrendszerünk idomuljon-e hozzá a leczkepénz-rendszerhez, avagy a leczkepénz-rendszer módodosuljon-e tanrendszerünk követelményei szerint ? Úgy hisszük, hogy a vallás- és közoktatásügyi miniszter helyes úton járt, amidőn az utóbbira határozta el magát, mert a mi culturális állapotunk, nemzeti természetünk és hagyományaink a teljes tanszabadság rendszerének nem kedveznek, ennek elfogadása nélkül pedig a jelenlegi leczkepénzrendszer csak folytonos visszásságok forrása lehet. Midőn azonban a kormány magát arra határozta el, hogy az egyetemi leczkepénzek mai systemájával szakít, tisztában volt magával az iránt is, hogy a történendő változásoknak két eredményt nem szabad előidézniük. Ki kell zárva lennie a reformtervből minden olyan intézkedésnek, amely felsőbb oktatásunk tudományos színvonalát bármi tekintetben alászállíthatná; és biztosítva kell lenni továbbá annak, hogy a létesítendő reform, egyetemi tanárainknak anyagi helyzetét meg ne rontsa, állásuknak méltóságát, tekintélyét ne csak alá ne szállítsa, hanem ellenkezőleg még emelje, mert helyesen mondta az ez alkalomból megjelent röpiratok egyikének tudós szerzője, miszerint a legfontosabb biztosítni azt, hogy jövőre is mindig elsőrendű erők nyeressenek meg az egyetemi tanszékekre és hogy az egyetemi tanári pályát ne tekintsék az országban olyannak, mint amelyre elég ha azok törekesznek, akiknek megfelelő gyakorlati pályán munkásságuk hasonló, vagy nagyobb gyümölcsöztetésére tér nem nyílik.« Kormányunk át van hatva annak tudatától, hogy egyetemeinknek hivatása a tudomány szolgálata, s nem csupán az, hogy többé-kevésbé érdemes egyéneknek diplomákat osztogassanak, és ezért kormányunk arra törekszik, hogy minden egyetemi tanár részére biztosítsa annak lehetőségét is, hogy egész odaadással szolgálhassa a tudományt. Az egyetemi tanári állás nimbusának, tekintélyének csak használni fog az, ha megmentetik egy ferde helyzet visszásságaitól, amely oly gyanúsításoknak nyitott tág tért, melyek éppen a legönzetlenebb és a tudományért leginkább lelkesülni tudó tanárokat érinthették legfájdalmasabban. x. y. 7. Budapest, október 17. Nem szeretjük a felekezeti szempontot a politikába keverni, sőt ezen a téren a polemiát is mindig kerüljük. Mert hibásnak és végzetesnek tartanók Magyarországra nézve, ha annak közügyeit felekezeti szempontokból ítélnék meg, és a lapok, pártok ezek szerint csoportosulnának. Nem is bírt az ily áramlat (talán ennek is csak euphemismusból nevezhető és auxesisnek vehető) nálunk eddig sem erővel. Ignorálták azon közlönyöket a pártok és számottevő politikai tényezők mindig, melyek a felekezeti egyoldalúságot és szenvedélyességet a politikába keverték. Csak mikor egyik másik túlhajtása, ennek az alant járó, elődi növénynek, véletlen körülmények, vagy rendszeres izgatás folytán itt-ott felkapott, tartották érdemesnek az illetékes tényezők is közbevetni magukat. így történt az antisemitismussal, mely most teljesen el van ítélve hazánkban. Nem tartozik ugyan ezzel egy rangba, de hasontermészetű izgatás az is, melyet némely ultramontán (nálunk ritka és jelentéktelen) hírlapírók és szónokok a catholicus A NEMZET TÁRCZÁJA. Október 17. Debreczen. Jókai Mórtól. »Az osztrák-magyar monarchia írásban és képben« cz. nagy ethnographiai munka Magyarországról szóló második kötetének 9-ik füzete — mely ma került ki a sajtó alól — közli Jókai Mór nagyérdekű ismertetését Debreczenről. Közöljük belőle a bevezető részt és Debreczen város történetét egész II. Lipót koráig, mely a következőképp hangzik: Nemcsak a magyar Alföldnek, de az összes magyar népfajnak egyik legnevezetesebb városa: Debreczen, ahogy ezt országszerte Cálvinista Rómának is nevezik. Már Bartha Boldizsár XVII. századbeli krónikájának bevezető soraiban igy emlékezik róla: »Ez mezőben épült, erős kerités nélkül való, csak engedelmességhez ragaszkodó Debreczen nevű város, édes lakó hazám.« A magyarok megtelepülése előtt Debreczen helyén város alig lehetett, mivel Debreczen egész környékén nem találtak még olyanféle sírleletet, mely bármely korábbi történelmi települők ott tanyázását igazolná. Történelem előtti korszakból származó leletek is csak nagy gyéren találhatók itt e vidéken : egy kőkalapács az »átkos földön«, egy ham weder, obsidián kő kések, melyeket a nép »ugarková«-nak nevez s néhány lisz’ őrlő kő jelzi, hogy valaha ide is eltévedt az ősember. Ugyanazon pusztán bronz-korszakbeli emlékeket is találtak, a teleméri pusztán pedig két láb hosszúságú bronz dárdabegyeket és egy őskori urnatemetőt, égetetlen agyagból készült hamvvedrekkel, melyek a debreczeni főiskola múzeumában láthatók, de a népvándorlás korszakára vonatkozó, vagy a most ismeretes népfajokkal érintkezésben levő emlékek e tájon nem találtattak soha. Hegyet Debreczen láthatárán csak tiszta időben látni, akkor is csak kelet felől; csupán apró dombok, amelyeknek magassága 6—10 méter között váltakozik, vonulnak el hosszú sorban keleti és nyugati határain; ezeket a népajk Kunhalmoknak nevezi, vagy Tatárnyugvóknak. E dombsorok között terül el az a széles rónaság, melyet laposok, erek, folyások szaggatnak meg, melyeknek mind külön neve van. Kanyargó patakok, a melyeknek folyása alig vehető észre, nádasoktól fölvert tavak, egy-egy kaszálható fenék, felváltva sziksós tömpölyökkel s a sok kisebb-nagyobb Pecze, Kösü, Kadarcs összeszürődéséből támadt »erek apja«, a Hortobágy, lomba folyásával vezeti valamennyit a nagy Sárrét felé; de ha megdagad, elönti az egész rónát. A Hortobágy partja csak 121 méternyi magasságra van a tengerszin felett. E szabadon kanyargó folyásokon kívül mérnöki tudomány rendezte árkok is húzódnak át a rónán, amelyek a Tisza kiöntéseit vezetik le. Maga az I. Lipót diplomája a Debreczennek engedélyezett vámszedésre nézve okul azt hozza fel, hogy »Döbreczön város völgyes, lapályos és sáros helyen fekszik.« E minden oldalról nyilt, vizektől átitatott döbörtájon nagy várossá tömörült telepet örökíteni meg és azt azután sok ®k századon keresztül fenn is tartani; bástyák nélkül, kőhajitó gépek, ágyuk nélkül, hadsereg nélkül, pusztán előrelátó helyes észszel, szorgalommal , valóban csupán annak a fajnak a műve lehetett, mely azt megvalósította. Maga Debreczen városának a czimere első tekintetre meglepi a heraldica búvárát. Annak az összeállítása egész történelmi feladvány. A czimer pajzsában egy fehér bárány, feje körül arany gloria, vállán fehér keresztes vörös zászló, a bárány lábai alatt két kiterjesztett könyv, fölötte egy emelkedő pálma, a v^ríi. Ittött egy koronás nyilt sisak, azon egy lángok közül emelkedő Phoenix s a fölött balra egy sugárkoszorus arany nap, megannyi korszakos emléke Debreczennek. A zászlós bárány a feltámadó Üdvözitő jelképe, II. Endre jutalma a szent földön tett szolgálatokért; a kitárt könyv, a lángok közül feltámadó Phoenix és a nap Rudolf király adománya, a hamvaiból újra támadt s a tudományokat terjesztő város jelképezésére s a terhe alatt növekedő pálmafa I. Lipót király elismerését mutatja fel beszélő képben Debreczen nagy érdemei iránt. Debreczennek, a milyen messze a krónikák és írott emlékek visszavezetnek, saját történelmi élete van, mely a szokott fogalmaktól eltér, önállóan fejlődik s kifelé, érezteti hatását a nemzetre. Az Árpád-házi fiágbeli királyok alatt Debreczen már olyan hatalmas város volt, hogy saját várispánja, Debreczeni Dózsa Endre vezetése alatt egész hadcsapatot küldhetett II. Endre királlyal Palaestinába s ezért nyerte első czimerét, amely egyértelmű a kiváltságos szabadalommal. Azontúl egész Róbert Károlyig a Debreczeni Dózsák maradtak a város örökös urai. Dózsa Mátyás korában Debreczen Róbert Károly pártjára állt s a trónkövetelőket egyenként segítette leverni: előbb bajor Ottót, azután Csák Mátét, utoljára Leót, a gácsországi királyt , s ezért annyira emelkedett becsületében, hogy várispánja, Debreczeni Dózsa Mátyás elébb Szabolcs, Bihar főispánja, majd Erdély vajdája s végre Magyarország nádora lett. A város maga is kiváló szabadalmakkal ruháztatott fel, melyeket az egymásután következő Nagy Lajos, Zsigmond, Ulászló királyok még kibővítettek. Debreczen polgárai egyenrangúakká lettek a budai polgárokkal, portékáikkal vámmentesen űzhettek kereskedést az egész országban, semmiféle vétségért őket más hatóság elé nem volt szabad állítani, mint a saját választott városbíróságuk elé. Ennek volt élet és halál fölött ítélésre joga s a mi legnevezetesebb szabadalma volt Debreczennek, az, hogy területét menedéknek nyilvánították minden jobbágyra nézve, a ki ott le akart települni. Ez magyarázza meg népességének gyors szaporodását. Az egész vidék jobbágy népére nézve Debreczen területe volt az egyedüli szabad föld, ahol a főispánok és földesurak úri hatalma megszűnt. Debreczennek ugyan magának is volt földesura, de polgárai soha robotban nem szolgáltak, hanem fizettek kétezer forint taksát rég időktől fogva s azzal szabad urak voltak saját városukban. Ez a szabadság képezte Debreczennek a bástyáit. Mert kőfal nem kerítette Debreczent soha, daczára Zsigmond király ezt elrendelendő határozatának. Egy sövénynyel bepalánkolt s vályog őrtornyokkal ellátott árok volt a kerítése; martalóczok ellen sem elég védelem ; a hogy be is tört rajta több ízben a zűrzavaros idők alatt összecsapzott gyülevész; de azt a debreczeniek a piaczuk közepén verték széjjel s egy ilyen lázadó csapatnak történelmi hirre vergődött vezérét, a nagy Karácsont, a »fekete embert« a helyszínen le is nyakaztatta a debreczeni biró. Debreczennek e hatalmas kifejlődését még nevezetesebbé teszi az, hogy közvetlen közelében volt az ország öt fővárosának legfényesebbike: Nagyvárad, király testvérek, királyfiak lakhelye, püspöki székhely, Szent László síremlékének őre, hatalmas kerített erősség. Nagy-Várad magához vonta a fényes, hadszerető nemességet, Debreczen az egyszerű, békés, munkás polgárt. A hűbéri viszony, mely határozott pénzfizetéssel volt szabályozva, a Dózsák után a szerb Brankovics Györgyre, majd Hunyady Jánosra szállt; amannak zálogba adta azt Zsigmond király, ennek honfi jutalmul a nemzet. Félszázadig a Hunyady-család maradt Debreczen ura; hűségéért I. Mátyás király a kincstári nyereménybeli jövedelmek fizetésétől felmentette a várost, úgyszintén annak kereskedőit minden vámfizetéstől az országban, míg másfelől a városnak szabadalmat adott a Hortobágy révén vámszedésre. Elvégre 1477-ben kiadott rendeletével a tiszántúli részen addig Nagy-Várad által élvezett árumegállító és kirakodó hely jogát Debreczenre ruházta át, már előbb hálásan említvén fel egy másik oklevelében azon hűséget, melylyel a debreczeniek anyja és családja iránt viseltettek. E tény alakította át Debreczent azzá, a minek emelkedését köszönheti: a vásárairól híres kereskedelmi várossá, a hol az előkelő világot az iparos és kereskedő osztály képezte hajdan úgy, miként ma. ez osztály mindig magyar volt, a vállalkozás, üzérkedés szelleme természetévé vált, a nyereséget nem hagyta idegen kézre. Krónikáiban találunk egyes adatot, mely szerint csupán tizenkét görögnek volt megengedve, hogy a városban üzletet nyithasson, de azok közül is, ha egy kihal, helyébe más görögnek nem szabad betelepülni. A »szabadság« alatt, ahogy az országos vásárokat nevezték, szabad volt Debreczenben a világ minden népének portékáit árulni; el is jöttek arra messze földről oláh és török kalmárok, lengyel kereskedők s egész bazárt rendeztek karmazsin-, selyem-, patyolat-czikkeikből; de azontul csak a debreczeni polgárnak volt szabad az »állásokat« megtölteni, mig neki szabadalma volt még Stambulban is felütni az árusátorát. A tökéletesült műipar s annak készítményeivel messze földre folytatott kereskedés már a hajdani időkben is bővebb ismeretekkel gazdagitá e városban a népszellemet. A tehetős polgárok fiaikat eleinte Krakóba küldték akadémiára, de a mellett otthon is iskolákat alapitottak világi mesterekkel, a kikről a város egyik legnagyobb utczája máig is e nevet viseli »mester-uteza.« A Hunyadiak kihalta után a Szapolyaiakra szállt a földesúri hatalom a város fölött. János király a birtoklást hatalmas hívére, Enyingi Török Bálintra ruházta 1536-ban. E történelmi nagynevű főur hozta be a reformatiot Debreczenbe. Bálint pap volt az első hitterjesztő. A debreczeni nép tömegesen vette föl az ujitott vallást, s tizenhat év múlva az egész város felvette a protestantismust s újabb tiz év múlva Kálvin tanainak hive lett; templomait átadta az uj hitnek. Minden más egyház megszűnt. Az állambontó nagy catastrophák ezután Debreczent sok időre az erdélyi fejedelmek fönhatósága alá osztják. Ezek a válságokban változatos idők fejtették ki Debreczen életbölcsességét. Három-, négyféle ellenséges tábornak útjában, kőfalak nélkül, hadsereg nélkül, mégis szabadon, mindig hazájához híven, a felvilágosodás, a tudomány munkájában kitartón, mint egy független respublica, állt egyedül magában ez a város. Megváltotta magát a szultántól, a pasáktól, a saját fejedelmétől, a császári vezérektől; dúló hadaik ellen nem küldött tábort, megadta a ’ráesett hadiilletéket; de vasvillát nem ragadott ellenséggel mérkőzésre, hanem eléje küldé biráját, elöljáróit s megalkudott vele; tüzet, vasat távol tudott tartani magától; a harczvágyó fiatalságot otthon tudta fegyelemben őrizni, a népszenvedélyt, mely keresi a veszélyt, lecsillapítani. Nem egyszer megesett az ilyen követségbe küldött elöljárókon, hogy a dölyfös ellenség fogságra vetette, meg is kínoztatta őket; a vezérszónok, a biró ott vesztette a fejét • a szomorú példa mégsem tartotta vissza az utána következőket: Debreczen volt a haza. Hányszor fogadta be ez idők alatt Debreczen egész elpusztult városok menekülő népét, Szeged, Makó, Csanád lakosait és egy ideig a Sárospatakról elűzött református főiskolának bujdosó tanárait és ifjait. A mindenütt üldözött reformátió hívei itt találtak állandó menedéket s mikor Rákóczy Ferencz hadi sorsa bevégeztével az országot elhagyta, a vele bujdosott védtelen nép tömegét, név szerint a barsmemegyei menekülteket a kuruczok asszony és gyermektáborát Debreczen oltalmára bízta: ez fogadta be őket. És mikor elvégre arra került a sor, hogy nem használ az engesztelés, a fizetés, akkor megmutatta Debreczen népe, hogy a kardforgatástól sem szokott el. Midőn 1566 ban a krimi tanárok dúló hada, rabságra fűzött népet hurczolva magával, Debreczen felé hömpölygött, a polgárság a Szoboszló és Újváros közti mezőn szétverte őket, s a foglyokat kiszabaditá; a csata helyének neve ma is »Vérvölgy.« Mégsem óvhatta meg Debreczent sem bölcsesség, sem áldozatkészség, se vitéz ellenállás a veszedelemtől ; nemcsak a császári vezérek, hanem törökmagyarok is, pribékek, megrohanták, kirabolták s az 1564-ki tűzvészben az egész város, templomaival együtt, porrá égett. De a népben élő hatalmas közszellem újra felemelte hamvaiból a semmivé lett várost, s ezt még gyakran volt alkalma ismételni. Az a lángokból támadó Phoenix a város czimerében e korszakot jelképezi. Jellemzi ez időket e városi tanácsnak 1610-ben kelt határozata: »Mivel az isten az ostort még ki nem vette közülünk, de sőt a romlás napról-napra Mai számunkhoz félig indltkUt tab MAttlvA,