Nemzet, 1889. október (8. évfolyam, 2547-2578. szám)
1889-10-10 / 2557. szám
Smucasarea*»; ^erssasisk-ters, Athenaeum-épület, I. & lap a sellemi íriszét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bár mentetten levelet csak ismert kézzől fogadunk «L Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIBBSTES2K mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Ferencziek-tera, Eeves szám helyben 5 kr. vidéken 8 kr. Athenaeum-épület) küldendők. NEMZET 2557. (279.) szám, Budapest, október 9. Bizonnyal nem kerülte el a közügyekkel foglalkozó, vagy azok iránt érdeklődő intelligens körök s a talán a nagyközönség figyelmét napjaink azon igen-igen örvendetes jelensége, hogy a magyar miniszterek újabb időben mind gyakrabban és sűrűbben mozdulnak ki miniszteriális bureau-ikból és tesznek egymásután az ország különböző vidékein tanulmány- és szemleatakat. Kiki a maga ressortja érdekében és szempontjából tekinti vagy figyeli meg a dolgok állását, hol egyik, hol másik pontján az országnak s közvetlen szemlélet útján is, — melyet számtalan esetben nem pótolhat a hivatalos iratcsomagok tanulmányozásába való elmélyedés, — meggyőződést szerez a közügyek állásáról, esetleg a teendő intézkedések szüksége vagy mérvéről. Pár hét előtt Baross és Wekerle miniszterek utazták végig az országot, ennek egyik végső pontjáig, Brassóig. A közönség pedig mindenütt, ahol csak kiszálltak, az egész vonal mentén, kitörő lelkesedéssel fogadta s a hálás érzelem nyilvánításaival halmozta el őket, fáradságot nem ismerő és valóban elismerésre méltó érdeklődésükért a vidék közügyei iránt. Baross azon kívül a Vaskapunál, a pozsonyi hídnál folyó munkálatokat szemlélte meg újabb időben. Szapáry Gyula gróf, földmivelésügyi miniszter alig tért vissza kolozsvári útjából, nemsokára tanulmányútra kelt a Tiszán és Dunán, megszemlélendő a vízvédelmi munkálatokat s jóformán ki sem pihenve a hosszú út fáradalmait, most meg hasonló czélból a Bega és Temes vidékét utazza be. Mindnyájan tudjuk, nem egyszer keserves tapasztalásból meg kellett tanulnunk, mily végtelenül fontos a magyar alföld s a délvidék összes lakosságára a vízszabályozási és védelmi munkálatok pontos, lelkiismeretes végrehajtása és jó karbantartása; mert ha nincs így, tavasszal, mikor rakonczátlan folyóink mentén, meg-megújul a harcz és küzdelem az elemekkel, ismét romlás és pusztulás söpör végig, a különben áldott rónaságok, sújtva, szegényítve első sorban és túlnyomóan a magyar fajt. Nagyon értjük s igen természetes tehát, ha az érdeklett közönség e folyók vidékén mindenütt lelkesült óvatiókkal tünteti ki a földművelésügyi minisztert, ki oly nemes kötelességérzettel mutatja meg, mennyire viseli szívén az ország egyik legnagyobb vidékének évenként rendszerint veszélyeztetett életérdekeit. Szilágyi Dezső igazságügyminiszter is, mint ilyen, ott volt a szombathelyi igazságügyi palota felavatási ünnepélyén, megfordult Sopronban s pár nap múlva jelen lesz a szabadkai hasonczélú középület alapkőletételénél, ahol már javában folynak méltó fogadtatására az előkészületek és bizonyos, hogy Szabadka nem fog e tekintetben Szombathely mögött hátramaradni.Nemcsak igazságügyi, de városi és culturális tekintetben is helyes a kormány azon törekvése, hogy a bíróságokat tisztességes állami épületekbe helyezze. Néhol, egyes kisebb vidéki városokban, a bíróságok valóban igen gyarló lojalitásokban vannak elhelyezve, nem is szólva a börtönhelyiségekről, melyek némelyikéről csakugyan legjobb, nem is szólni. Pedig az állam nem egy esetben tekintélyes bért fizet az illető bérhelyiségekért. Remélhetőleg az állami tulajdont képező igazságügyi épületek dolgában rendre-rendre rákerül a sor a főváros, Szombathely és Szabadka után más oly vidéki városokra is, melyekben minden viszonyok között bíróságok fognak székelni.) Ezt különben csak mellesleg megjegyezve, az igazságügyminiszter eme látogatásai nem puszta ünnepélyi kirándulások, az ünnepélyességek éppen csak alkalmat szolgáltatnak Szilágyi Dezsőnek arra, hogy itt is, ott is a helyszínen szerzett impressiót, tájékozottságot és informatiókat a maga szakmakörében értékesítse. Éppen így tudjuk a közoktatási és belügyminiszterről is, hogy működésükkel ők sem szorítkoznak bizony a miniszteri paloták falai közé. Úgy Csáky Albin gróf, mint Teleki Géza gróf, miniszteri minőségükben eddig már hatáskörükhöz tartozó számos intézetet és intézmény beléletét tekintették meg, figyelő szemekkel. A belügyminiszter azonkívül megbízottakat küldött ki a központból, kiknek feladata megvizsgálni a törvényhatóságok működését, ügykezelését. In specie Csáky Albin gróf mondhatni sorba vette a főváros összes tan-és culturális intézeteit, személyesen szerezve közvetlen tájékozást azok viszonyairól és ismerve őt, felfogását ressortjának nagy jelentőségéről a nemzet életére, bizton remélhetni, hogy majd időt szakít az ország egyes vidékeinek is megtekintésére, mert kivált a határvidékeken nagyon sok van, ami a magyar kultúra miniszterének éberen figyelő szemére és reflexióira érdemes. Mindezen miniszteri látogatások, szemleutak és kirándulások épen nem hiú ünnepeltetések és nem is véletlen esetek sorozatát képezik, hanem egy újonnan inaugurált olyan jelenségként állnak előttünk, melynek őszinte szívből csak örülhetünk, mert midőn ily sűrűn és közvetlenül látjuk érintkezni a kormányférfiakat az élettel, a nagy közönséggel, a közviszonyokkal, meg vagyunk győződve, hogy ennek a közügyek menetére a közérdekek előmozdítására csak áldásos hatása lehet. Rovás. A gr. Apponyi Albert beszédét már ismertették a lapok, s ha a mérsékelt ellenzék vezére nemcsak a tömjént szereti, hanem az igazságot is, akkor a dicséretek élvezése mellett szívére veheti a bírálatokat is. Az eddigi tapasztalásból ítélve azonban alig várhatni tőle akár csak kivételes higgadtságot is, a saját eljárására és nyilatkozataira vonatkozó észrevételekkel szemben, midőn ezek nem hódolatok. S nem várhatni azt tőle kivált most, midőn egy ellenzéki imádója felfedezte, hogy »nincs kiáltóbb ellentét, mint a nagyváradi legénykedés és a szerény önérzetnek jászberényi jelenete«. Valóban szeretnők tudni, milyen lehet azon »jelenet«, midőn a gr. Apponyi Albert önérzete nem szerényen veszi magas pártfogása alá azon új minisztereket, akiknek vállait most nagy szerényen veregette meg. De miként is okulhatna a kritikából az olyan ember, aki szerint, ha hinni lehetne vádaskodásainak, a magyar országgyűlési képviselet nagy többsége s ennek élén a kormány tizenöt év óta mindig azon töri a fejét, hogy az ország tönkremenjen anyagilag is, erkölcsileg is. Aki nem képes átlátni, hogy az ily természetű vádaskodás olyan oktalanság, amelytől elfordulni nem kell magasabb politikai miveltség, mert elég a közönséges józan ész is: attól az embertől, bármily ékesszóló legyen, államférfim komoly gondolkozást nem igen reménylhetni, s még a saját pártja sem várhat erősödést soha. Gróf Apponyi Albert gyakran panaszkodott, kesergett, méltatlankodott, hogy szavait mindig elferdítik, személye örökös gyanúsításnak van kitéve. De ez a rendkívül érzékeny úr, az ő »szerény « önérzetének jeleneteiben nem adta bármikor is jelét annak, hogy a neki nem hódolók meggyőződését, hazafias álláspontját tiszteletben tartja, nem vonja kétségbe, noha ellenük harczol. A jászberényi beszéd a legújabb tanúság. Kevés híja, hogy hazaárulóknak nem nevez mindnyájunkat, kik nem vagyunk követői. Önként érthető, hogy az olyan idétlen vádaskodásokra a szabadelvű párt és az általa támogatott kormány önérzete beéri egyszerűleg a száraz figyelmeztetéssel, hogy az apponyismustól nem kérnek és nem fogadnak el oktatást a patriotismusból. Ha méltánylást követel a saját nézeteinek és nyilatkozatainak őszintesége iránt, akkor tanulja meg méltánylással lenni az ellennézetek és nyilatkozatok őszintesége iránt is. Csak igy lehet a véleménytusa nemes, a közérdekre üdvös s a saját jogosult nagyravágyásának is kedvező. Különben csak egy declamator marad teljes életében, a kit megbámul mindenki, de a kinek vége van, ha elreked. És itt egy-két mesére térek át, melynek eredetét kormánypárti forrásra akarják tukmálni. A »Pesti Napló« szerint »ama hírek után, melyeket Apponyiról tavasz óta czélzatosan célportáltak, hogy visszavonul, hogy beteg, hogy torka veszélyben van s a parlamenti harczokra képtelen, kétszeresen örömmel látja mindenki, hogy Apponyi teljes erőben és egészségben áll ki a kürd térre.« Hát ezen örömben őszintén osztozom a fennebbiek daczára én is, mert nagy veszteségnek tartanám, ha egy olyan parlamenti erőt, mint a milyen gr. Apponyi Albert, férfikorának delén kellene nélkülözni hazánk politikai legelső küzdterén. Hanem ami ama hírek célportálását illeti, azok éppen a mérsékelt ellenzék hivei közt keletkeztek, sőt egyenesen a »Pesti Napló«-ra is vezethetők vissza, mint a melyből megtudtuk azt is, hogy gr. Apponyi Albert consultált egy párisi hires gégeorvost. Különben is a nemes gróf rekedtsége nem lehetett Schulkrankheit, midőn Gleichenbergbe rándult a képviselőházi ülések vége előtt, sőt hallható volt a delegatio külügyi bizottságának tárgyalásai alatt is. Kár tehát pártszempontból és insinuatio gyanánt említeni még az ilyen esetet is. És kár az is, hogy az öröm olyan irányban nyert kifejezést, mely emlékeztet az operaházi értesítésre, miszerint Perotti nem vesztett semmit hangjának érczességéből s hatalmasabban énekel mint valaha, amerikai utjának fáradalmai után is. Igaz, hogy azon szép orgánum nélkül a mérsékelt ellenzék elrekedne totaliter s nagyon üres ház« előtt tartaná »előadásait« ; és igy megmagyarázható, miért voltak túlságos aggodalmai az uj »staggione« előestélyén ; de azért mégsem kellene a saját idegességének rémképei miatt másokat gyanúsítani. Nota bene megtudtuk azt is, hogy gróf Apponyi Albert »a saját lelkének is kielégítését találja a harcznak további folytatásában, pro libertate.« Na lám! Van egy Rákóczy redivivus! Mekkorát néz erre Thaly Kálmán Stambulban. Egy másik meséről is van egy kis elmondani valóm. A kormánypárt rész lelkiismeretének félelmes sejtelmeiről van szó. Úgy látszik, köztünk keletkezett a hír, miszerint »készül valami.« Na hát a »Pesti Napló« megtudhatja a saját szerkesztőjétől, hogy kik terjesztették azt a hírt. Annyi bizonyos, hogy a kormánypárt nem. Hallottuk — én nem is hittem, bár tévedhetek — és azon hallomás után történt némi említés róla Nagyváradon. Egyébiránt a jászberényi beszéd elutasít magától minden hajlamot a parlamenti tisztesség megzavarásának legyezgetésére sőt kijelenté, hogy gr. Apponyi elitélte a tavaszi botrányokat is. Örvendünk e méltatlankodó nyilatkozatoknak. Csak beváljanak. Reménylendő minden esetre, hogy ha ismét alkalma talál lenni az ellenzéki eljárás kárhoztatására, ezt a kellő időben fogja megtenni s nem csak utólagosan, post scandala, midőn a botrányok vége mellett belátni kezdi azt is, hogy a saját állásának nem használ mit sem, sőt sokat árt a csupa látszat is, mintha azokkal egyértelmű lenne szótlansága, Bühlungban volna ékes némasága. Különben eszünkbe fogná juttatni nekünk is — ha nem is Pilátust mint a »N. P. Journal«-nak — a Wulf rovartársulat August-ját, ki nem dumm, hanem g’schäftig, segitni akar mindenfelé, de mindig elkésik ; s ilyenkor nagy képeket vág a nevető közönség felé, hogy ítéljen ez, mennyire sietett ő a dolgot elintézni. Hogy a mérsékelt ellenzék tudja, mi a helyes politikai eljárás, arról nincs kétségem. Sőt áthatva van attól a »Pesti Napló« is, különben nem jelent volna meg benne szeptember 29-kén egy igen derék és tanulságos czikk, melyből idézem a következő részeket s ajánlom, okulás gyanánt, a mérsékelt ellenzék figyelmébe. A monarchista sajtó nagy része máris nyíltan hirdeti, hogy szégyeli a boulangerismussal kötött szövetséget, hogy a tactica, melyet tanácsadói a párisi grófnak ajánlottak, nemcsak teljesen hibás, hanem dicstelen és lealázó volt. Igazán személyes küzdelmet folytattak a monarchisták évek óta Kerry, a mostani köztársaság legkiválóbb, talán egyetlen igazi államférfia ellen. Miniszterelnökségekor nemcsak hozzájárultak megbuktatásához, ami kötelességük volt, nemcsak megakadályozták köztársasági elnökké való választását, ami szintén természetes, hanem erkölcsileg meg akarták ölni, ami már némileg kannibáli kegyetlenség s mint most kitűnik, határozott politikai baklövés volt. A monarchisták azért szövetkeztek vele, mert azt hitték, hogy hasznát vehetik. Immár bebizonyult, hogy nem árthat a köztársaságnak, hogy nem éri meg a pénzt, melybe került és még kevésbbé azt az erkölcsi megalázást, melyet a vele való szövetség jelent olyan pártra, amely azt hirdeti, hogy a legmagasztosabb nemzeti eszményekért küzd. A municipium tegnap, ma és holnap. I. A vármegyei szervezet alapjában honvédelmi intézmény volt. A XV. század elején azonban már egészen megváltozott képet nyújt a vármegye. A török invásió nyomása alatt mindinkább elszakadtak az ország egyes részei a többiektől. Ezen önálló viszonyban önmaguknak kellett magukon segíteniük és így történt, hogy idővel, mint politikai, administratív és igazságszolgáltatási hatóságokat látjuk a vármegyéket szerepelni. Utasításaikkal közvetlen befolyást gyakorolnak a törvényhozásra, kormányozzák magukat helyhatóságilag, kezelik egy bizonyos fokig az igazságszolgáltatást és mindezekben gyakorolván az államélet leglényegesebb functióit, főképp az országgyűlések hosszú szünetelései alatt és talán éppen ez által lassanként hazánk politikai életének egyedüli szinterévé válnak, melyeknek különösen az országgyűlési intervallumok alatt azon kötelesség is jutott, hogy az ország alkotmányát és alkotmányos szabadságát idegen beavatkozások túlkapásai ellen megvédelmezzék. A vármegyék ezen cantonalis, sőt országos jogokat tisztán az ország érdekében, a magyar constitutionális szabadság fentartására használták és soha separatisticus szempontból. Ott szolgáltattak igazságot, rendezték a felkeléseket, határoztak háborúkat, gyakoroltak valóságos törvényhozási hatalmat. Ez tartott a török uralom bukásáig, a XVII. század végéig. Ezután már nem volt szükséges insurgálni, a rendes katonaságnak adatott előny. Ekkor kezdődött a megyék gravaminalis politikai élete; chinai falakkal körülvéve, a constitutionális élet külön celláiként állottak tántoríthatlanul minden megtámadás ellen, jött legyen az bármely irányból. A régi törvényhatóságok az alkotmány és az alkotmányos szabadság megvédésében híven szolgálták hazájukat. A megyei autonómia kiterjedése tehát azon korban veszi eredetét, midőn az állam, mint olyan, hanyatlani kezd. Ha Magyarország nem veszti el önállóságát, ha önálló fejlődése nem vágatik ketté a külesemények hatalma által kétségtelen, hogy nálunk is kifejlődik azon küzdelem a korona és a kiváltságos osztályok között, mely Nyugat-Európában majdnem mindenütt a királyság győzelmével végződött. A XVI. század nagy eseményei nálunk e fejlődést nem engedték meg és ennek következtében az intézmény, melylyel a kiváltságos osztály leginkább saját érdekeit vélte biztosíthatni, t. i. az autonom vármegye választott tisztviselőkkel a nemzet megmentőjévé lett. A tényleg eltűnt állameszme a vármegyékben talált menedéket és a vármegyékben ébredt fel újra, a vármegyékben, melyek főleg a mohácsi vész után önmagukat kormányozták és sikeresen ellenálltak úgy a Bécsből jövő túlkapásoknak, mint a török uralom desorganizáló hatásának. A vármegyei szervezet nem eredeti alkotásánál fogva volt képes oly bámulatos szívóssággal Magyarországot e szomorú időkben megmenteni, hanem mert a viszonyok hatása és nyomása alatt fejlődött oda, hogy ily ellenállást kifejthetett, tehát tulajdonképp ama viszonyok productuma gyanánt tekinthető. A negyvennyolcz előtti autonomicus vármegye nem önczél, mely függetlenül a külső behatásoktól, mintegy önként és ellenállhatlanul a nemzet geniusából fejlődött, hanem oly eszköz, melyet a viszonyok és események saját szükségletökre teremtettek és mely éppen ezért e korban a nemzeti lét védbástyájává jön. De a jelen század nagymérvű változásai visszaadták Magyarország állami existentiáját s ennek folytán úgy közjogi helyzetét, mint belszervezetét és anyagi fejlődése feltételeit lényegesen módosították. Az 1848-ki átalakulás által alkotmányunk, mely előbb kizárólag egy kiváltságos osztály sajátja volt, az egész nemzetre kiterjesztetett; törvényhozásunk, mely előbb az 52 vármegye utasítással ellátott követeiből állott, a képviseleti rendszer alapjára fektettetett; az alkotmány főbiztositéka, melyet előbb azon befolyásban, melyet a törvényhatóságok a kormányrendeletek végrehajtására gyakoroltak, a vis mertiaeben kerestek, a felelős kormány és a parlamenti rendszer intézményeibe helyeztetett. Egyeseknek és államoknak, ha fenn akarnak maradni, alkalmazkodniuk kell azon viszonyokhoz, melyek közt létezniük és működniük kell és éppen az a bizonyítéka valamely intézmény életképességének, ha a fejlődött viszonyokhoz képes simulni. A vármegyei intézménynek, mely a magyar államra, mint államra kétségen kivül abnormis viszonyok közt, mint per excellentiam, politikai kormányzati rendszer akként fejlődött, hogy nemzeti létünk és jogaink élénk érzetét megőrizte, mihelyt Magyarország ismét, mint állam nyilvánulhatott, mihelyt a magyar államiság lépett előtérbe sokoldalú igényeivel, az állami fensőség nélkülözhetetlen érvényesülésének követelményeképp szükségszerűleg változást kellett szenvednie. Ha a vármegye hűséges depositarius volt, mely a különböző állami felségjogokat, melyeket senki sem gyakorolhatott, akkor, a mikor nem volt nemzeti kormány, azon időre, midőn más kezekre azokat bízni nem lehetett, magához vonta és megőrizte, e szerepéhez hű csak úgy maradhatott, ha e jogokat lassan-lassan kiadja kezéből akkor, midőn már van nemzeti kormány, mely az ország többségének, a nemzetnek felelős. Megyei rendszerünk 48 előtt egész közéletünket magában foglalta; a törvényhozást, a mennyiben a követeket nemcsak választotta, hanem utasításokkal is ellátta; a közigazgatást, amennyiben a kormány minden rendeletét közegeivel hajtatta végre; az igazságszolgáltatást, amennyiben az alsóbb bírák a vármegye választott tisztviselői voltak; az összes közvéleményt, mert vitatkozások és levelezések által a vármegyék az egyedüli helyet képezték, hol a szabad szó nyilatkozhatott; végre minden község külön ügyeit, amennyiben a községek teljes gyámkodása alatt állottak. A viszonyok változtak. A befolyást, melyet a vármegye a törvényhozásra gyakorolt, megszüntette a népképviseleti rendszer; annak, mely a közigazgatás terén megillette, korlátok közé kellett szorulnia a parlamentáris kormányrendszer elve s az azzal összekötött felelősség követelményeképp; a közvélemény alakulására gyakorolt befolyást megszüntette a szabad sajtó; az egész igazságszolgáltatási hatáskört elvonandó volt a későbbi törvényhozás ; a községek feletti gyámkodást, mely részben ma is megvan, meg fogja majdan szüntetni a nép művelődése, mely által az jogai öntudatára jut. A régi vármegye — Universitas praelatorum, magnatum et nobilium comitatus — a mint a Parlamentarismus behozatott s tőle elvétetett a követküldés, utasítás és visszahívás joga, mihelyt a rendiséget a jogegyenlőség váltotta fel — mint ilyen szükségképp megszűnt létezni s az uj szervezetben már csak, mint közigazgatási organismus tarthatta fen magát. Az által, hogy változott a vármegyék közjogi hatásköre, nem veszett el az összállamra az abban rejlett erő, melyet a vármegyék a válság perczeiben az állam érdekében oly sikerrel kifejtettek: csak összesittetett és ez által hatványozódott. A parlament és a parlamenti felelős kormány sánczoltatott körül ez erővel, ami által az állam oly hatalmat nyert be- és kifelé, mint azon erő, az egyes törvényhatóságok közt elforgácsolva, bizonyára nem adhatott volna. És, ha nem lehet is állítani, hogy a régi vármegye alkotmányunk fő garanciáját képezte, mert oly intézmény, mely egy kiváltságos osztály körére szorítkozik, nem lehet biztosítéka a haza fentartásának, ami mindig csak az egész nemzet ténye lehet, mégis tagadhatatlan, hogy a vármegye, mint természeténél fogva conservativ intézmény, de még a viszonyok sajátságos alakulásánál fogva is alkotmányunk fentartására igen czélszerű intézmény volt és e tekintetben nagy köszönetet érdemel. Nagy a befolyása az aviticus vármegyének alkotmányunk megőrzése körül. A vármegyei rendszer fentartotta a szabadság formáit a közigazgatás alsóbb rétegeiben; gyűlésein a szabad szónak tért nyitott; nemzetünk kiváltságos osztályaiban fentartotta és fejlesztette a politikai élethez való ragaszkodást, úgy, hogy a hazában folyton nagyszámú osztály létezett, mely az alkotmányosságot érezte, értette és gyakorolta s a hazában akkor, mikor szabad sajtó nem is volt, a szabad gondolat hatalma soha sem szűnt meg. A vármegye keletkezése összeesik az állam alapításával. A vármegyék egyszersmind sajátlagos politikai nézeteinket és szokásainkat tükröztetik vissza. Nemcsak a történelmi ódonság hívja ki tiszteletünket a vármegyék iránt; kegyelettel kell reájuk gondolnunk, mert a passivitás idejében megőrizték számunkra azokat a nagybecsű fegyvereket, melyekkel modern állami létünket kivívtuk. Dr. Ifj. LUKÁCS GYÖRGY. BELFÖLD, Budapest, okt. 9. (A képviselőház ülése.) A képviselőház október hó 12-én, szombaton, d e. 11 órakor ülést tart. Budapest, okt. 9. (A főrendiház ülése.) A főrendiház október hó 12-én, szombaton, d. e. 1I712 órakor ülést tart. Napirend: 1. A királyi leirat újbóli kihirdetése. 2. Elnöki előterjesztés. — A főrendiház igazoló bizottsága f. hó 12-én a nyilvános ülés után ülést tart. Budapest, okt. 9. (Pestvármegye őszi közgyűlése.) Pestvármegye őszi évnegyedes közgyűlését október hó 14-ik és következő napjain tartja meg. Az első napot a jelentések felolvasása s kisebb közigazgatási ügyek elintézése veszi igénybe. A tárgysorozatra kitűzött 182 tárgy közül még legérdekesebbek a második napra kitűzött választások. Ezúttal választanak ugyanis egy árvaszéki ülnököt, egy árvaszéki jegyzőt, továbbá választás útján betöltik a solti középjárási főszolgabírói, esetleg a választás alkalmával üresedésbe jöhető szolgabírói állást, továbbá a pesti alsó és pesti középjárási szolgabírói állásokat. Ezenkívül a választott bizottsági tagok fele részének megbízatása a törvény értelmében a f. év végével lejárván, az uj választásokra a közgyűlésen határnapot tűznek ki s választási elnököket küldenek ki. Budapest, okt. 9. (Szapáry Gyula gr. földmivelési miniszter útja.) Szapáry Gyula gr. zsombolyai fogadtatásáról közölt eredeti távirataink kiegészítéséül az »0. E.« nyomán fölemlítjük, hogy a minisztert a pályaházban Csekonics Endre gr. üdvözölte. Torontálmegye nevében az alispán, Zsombolya nevében pedig a községbiró mondtak szives istenhozottat a miniszternek, ki mindenütt szives ovatiókban részesült. Szapáry gr. barátságosan válaszolt az üdvözlő beszédekre és Csekonics gr. fölékesitett kastélyában szállt meg. Nagykikinda, okt. 7. (Nikolics Fedor br. választói között.) [Eredeti tudósítás.] Nikolics Fedor dr., Nagykikinda város országgyűlési képviselője (Mint már jelentettük. A szerk.) f. hó 6-án egy barátságos lakoma alkalmát ragadta meg, hogy az országgyűlés lefolyt ülésszakára visszatekintsen és a küszöbön álló reformokat érintse. A múlt ülésszaknak munkássága — úgymond a képviselő — legfőkép a financiális állapotok javítására irányult és ez a törekvése sikerült is, mert az egyensúly helyre lesz állítva. A kormány a kiadásokat legszorosabbra szorította, anélkül mégis, hogy a fukarságig ment volna. A bevételeket az indirect adók által fokozta, mi a nép kevesebb és igazságosabb megterhelésével jár. Hogy a conversio is hozzájárult az állapotok javulásához, nem hagyható méltatás nélkül. Az országgyűlés sok hasznos és üdvös törvényt hozott; mindamellett több hasznos és üdvös törvényjavaslat maradt hátra, noha keresztülment a bizottságok tárgyalásán, vagy legalább a bizottságok előtt feküdt. Ennek oka főleg a véderő törvényjavaslat hosszas és zajos tárgyalásában keresendő, így elmaradt az örökösödési törvényjavaslat, az utakról és vámokról szóló javaslat, melyeket a legközelebbi ülésszakban fognak elővenni. A véderőtörvényjavaslat nemcsak sok időt vett igénybe, hanem nagy izgalmakkal is járt, mert az ellenzék ezt az alkalmat használta fel a kormány, de különösen a miniszterelnök támadására. Az ellenzék némely tagjai éppen ezért fordultak az utczai tömeghez, hogy általa a miniszterelnököt állásában megrendítsék. A véderőtörvény az európai helyzetben találja alapját és indokát. Mert ha a többi államok folytonosan fegyverkeznek és hadi szervezetüket a haladó időhöz képest módosítják, mi sem maradhatunk hátra. Csak az erős számíthat arra, hogy veszély idején szövetséges társakat fog találni, míg a gyönge mindig támadásoknak van kitéve. Ami a reformokat illeti, reform alá fog vétetni az igazságügyi szervezet és a közigazgatás, de a közoktatás terén szintén több irányú reformot terveznek. Az igazságügyi reformokra vonatkozólag ismeretesek a szakminiszter nézetei és tervei. Ami a közigazgatási reformot illeti, kívánatos, hogy a tisztviselők ne választassanak, hogy akik hivatva vannak a kormányzásra, ne függjenek a választók különböző irányú változásoknak kitett kegyétől. A közoktatás terén több gondot kell fordítani az elemi oktatásra és a szakiskolákra, a szakoktatásra, nehogy a proletariátus túltengése előmozdutlassék. Ami az ellenzék magatartását illeti, valószínű, hogy támadásait a kormányelnök ellen folytatni fogja. Bár adná az Isten — úgymond Nikolics bt. — hogy ebben csalatkozzam. Ezeket akartam röviden elmondani; ha helyeslik nézeteimet és magatartásomat, kérem továbbra is bizalmukat, melyet mint eddig, a jövőre is kiérdemelni törekszem. Nikolics báró a szerbajkuak iránti tekintetből ugyanezt szerb nyelven is elmondotta. A jelen voltak helyesléssel és lelkes éljenzéssel és zsinókkal kisérték a képviselő előadását. Ebner Alajos dr. róm. cath. esperes plébános tartalmas szavakkal ecsetelte a képviselő programmhit és hazafias magatartását s kifejezést adva a választók bizalmának reá emelte poharát. Erődi Dániel, író és tanár, hivatkozva arra a tényre, hogy Nagykikinda városa