Nemzet, 1889. október (8. évfolyam, 2547-2578. szám)

1889-10-10 / 2557. szám

Smucasarea*»; ^erssasisk-ters, Athenaeum-épület, I. & lap a sellemi íriszét illető minden közlemény a szerkesztőség­­hez intézendő. Bár­ mentetten levelet csak ismert kézzől fogadunk «L Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIBBSTES2K mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Ferencziek-tera, Eeves szám helyben 5 kr. vidéken 8 kr. Athenaeum-épület) küldendők. NEMZET 2557. (279.) szám, Budapest, október 9. Bizon­nyal nem kerülte el a közügyek­kel foglalkozó, vagy azok iránt érdeklődő in­telligens körök s a talán a nagy­közönség figyelmét napjaink azon igen-igen örvende­tes jelensége, hogy a magyar miniszterek újabb időben mind gyakrabban és sűrűbben mozdulnak ki miniszteriális bureau-ikból és tesznek egymásután az ország különböző vi­dékein tanulmány- és szemleatakat. Kiki a maga ressortja érdekében és szempontjából tekinti vagy figyeli meg a dolgok állását, hol egyik, hol másik pontján az országnak s köz­vetlen szemlélet útján is, — melyet számta­lan esetben nem pótolhat a hivatalos iratcso­magok tanulmányozásába való elmélyedés, — meggyőződést szerez a közügyek állásáról, esetleg a teendő intézkedések szüksége­ vagy mérvéről. Pár hét előtt Baross és Wekerle miniszterek utazták végig az országot, ennek egyik végső pontjáig, Brassóig. A közönség pedig mindenütt, a­hol csak kiszálltak, az egész vonal mentén, kitörő lelkesedéssel fo­gadta s a hálás érzelem nyilvánításaival hal­mozta el őket, fáradságot nem ismerő és valóban elismerésre méltó érdeklődésükért a vidék közügyei iránt. Baross azon kívül a Vaskapunál, a pozsonyi hídnál folyó mun­kálatokat szemlélte meg újabb időben. Szapáry Gyula gróf, földmivelésügyi miniszter alig tért vissza kolozsvári útjából, nemsokára tanulmányútra kelt a Tiszán és Dunán, megszemlélendő a vízvédelmi munká­latokat s jóformán ki sem pihenve a hosszú út fáradalmait, most meg hasonló czélból a Bega és Temes vidékét utazza be. Mindnyájan tudjuk, nem egyszer keser­ves tapasztalásból meg kellett tanulnunk, mily végtelenül fontos a magyar alföld s a délvidék összes lakosságára a vízszabályozási és védelmi munkálatok pontos, lelkiismeretes végrehajtása és jó karban­tartása; mert ha nincs így, tavas­szal, mikor rakonczátlan folyóink mentén, meg-megújul a harcz és küzdelem az elemekkel, ismét romlás és pusz­tulás söpör végig, a különben áldott rónasá­­gok, sújtva, szegényítve első sorban és túl­nyomóan a magyar fajt. Nagyon értjük s igen természetes tehát, ha az érdek­lett közönség e folyók vidékén mindenütt lelkesült óvatiókkal tünteti ki a földműve­lésügyi minisztert, ki oly nemes köteles­ségérzettel mutatja meg, mennyire viseli szívén az ország egyik legnagyobb vidé­kének évenként rendszerint veszélyeztetett életérdekeit. Szilágyi Dezső igazságügyminiszter is, mint ilyen, ott volt a szombathelyi igazság­ügyi palota felavatási ünnepélyén, megfor­dult Sopronban s pár nap múlva jelen lesz a szabadkai h­asonczélú középület alapkőletéte­lénél, a­hol már javában folynak méltó fo­gadtatására az előkészületek és bizonyos, hogy Szabadka nem fog e tekintetben Szom­bathely mögött hátramaradni.­­Nemcsak igaz­ságügyi, de városi és culturális tekintetben is helyes a kormány azon törekvése, hogy a bíróságokat tisztességes állami épületekbe helyezze. Néhol, egyes kisebb vidéki városok­ban, a bíróságok valóban igen gyarló lojali­­tásokban vannak elhelyezve, nem is szólva a börtön­helyiségekről, melyek némelyikéről csakugyan legjobb, nem is szólni. Pedig az állam nem egy esetben tekintélyes bért fizet az illető bérhelyiségekért. Remélhetőleg az állami tulajdont képező igazságügyi épüle­tek dolgában rendre-rendre rákerül a sor a főváros, Szombathely és Szabadka után más oly vidéki városokra is, melyekben minden viszonyok között bíróságok fognak székelni.) Ezt különben csak mellesleg megje­gyezve, az igazságügyminiszter eme látoga­tásai nem puszta ünnepélyi kirándulások, az ünnepélyességek éppen csak alkalmat szol­gáltatnak Szilágyi Dezsőnek arra, hogy itt is, ott is a helyszínen szerzett impressiót, tájéko­zottságot és informatiókat a maga szakma­körében értékesítse. Éppen így tudjuk a közoktatási és bel­ügyminiszterről is, hogy működésükkel ők sem szorítkoznak bizony a miniszteri paloták falai közé. Úgy Csáky Albin gróf, mint T­e­l­e­k­i Géza gróf, miniszteri minőségükben eddig már hatáskörükhöz tartozó számos in­tézetet és intézmény beléletét tekintették meg, figyelő szemekkel. A belügyminiszter azonkívül megbízottakat küldött ki a köz­pontból, kiknek feladata megvizsgálni a tör­vényhatóságok működését, ügykezelését. In specie Csáky Albin gróf mondhatni sorba vette a főváros összes tan-és culturális intéze­teit, személyesen szerezve közvetlen tájékozást azok viszonyairól és ismerve őt, felfogását ressortjának nagy jelentőségéről a nemzet életére, bizton remélhetni, hogy majd időt szakít az ország egyes vidékeinek is megte­kintésére, mert kivált a határvidékeken na­gyon sok van, a­mi a magyar kultúra minisz­terének éberen figyelő szemére és reflexióira érdemes. Mindezen miniszteri látogatások, szemle­­utak és kirándulások épen nem hiú ünnepel­­tetések és nem is véletlen esetek sorozatát képezik, hanem egy újonnan inaugurált olyan jelenségként állnak előttünk, melynek őszinte szívből csak örülhetünk, mert midőn ily sű­rűn és közvetlenül látjuk érintkezni a kor­mányférfiakat az élettel, a nagy közönséggel, a közviszonyokkal, meg vagyunk győződve, hogy ennek a közügyek menetére a közérde­kek előmozdítására csak áldásos hatása lehet. Rovás. A gr. Apponyi Albert beszédét már ismertet­ték a lapok, s ha a mérsékelt ellenzék vezére nemcsak a tömjént szereti, hanem az igazságot is, akkor a dicséretek élvezése mellett szívére veheti a bírálatokat is. Az eddigi tapasztalásból ítélve azonban alig vár­hatni tőle akár csak kivételes higgadtságot is, a saját eljárására és nyilatkozataira vonatkozó észrevételek­kel szemben, midőn ezek nem hódolatok. S nem vár­hatni azt tőle kivált most, midőn egy ellenzéki imá­dója felfedezte, hogy »nincs kiáltóbb ellentét, mint a nagyváradi legény­kedés és a szerény önérzetnek jászberényi jelenete«. Valóban szeretnők tudni, mi­lyen lehet azon »jelenet«, midőn a gr. Apponyi Albert önér­zete nem szerényen veszi magas pártfo­gása alá azon új minisztereket, a­kiknek vállait most nagy szerényen veregette meg. De miként is okul­hatna a kritikából az olyan ember, a­ki szerint, ha hinni lehetne vádaskodásainak, a magyar ország­­gyűlési képviselet nagy többsége s ennek élén a kor­mány tizenöt év óta mindig azon töri a fejét, hogy az ország tönkre­menjen anyagilag is, erkölcsileg is. A­ki nem képes átlátni, hogy az ily természetű vádas­kodás olyan oktalanság, a­melytől elfordulni nem kell magasabb politikai miveltség, mert elég a kö­zönséges józan ész is: attól az embertől, bár­mily ékesszóló legyen, államférfim komoly gondolkozást nem igen reménylhetni, s még a saját pártja sem várhat erősödést soha. Gróf Apponyi Albert gyakran panaszkodott, kesergett, méltatlankodott, hogy sza­vait mindig elferdítik, személye örökös gyanúsításnak van kitéve. De ez a rendkívül érzékeny úr, az ő »sze­rény « önérzetének jeleneteiben nem adta bár­mikor is jelét annak, hogy a neki nem hódolók meg­győződését, hazafias álláspontját tiszteletben tartja, nem vonja kétségbe, noha ellenük harczol. A jászberényi beszéd a legújabb tanúság. Kevés híja, hogy hazaárulóknak nem nevez mindnyá­junkat, kik nem vagyunk követői. Önként érthető, hogy az olyan idétlen vádaskodásokra a szabadelvű párt és az általa támogatott kormány önérzete beéri egyszerűleg a száraz figyelmeztetéssel, hogy az appo­­nyismustól nem kérnek és nem fogadnak el oktatást a patriotismusból. Ha méltánylást követel a saját né­zeteinek és nyilatkozatainak őszintesége iránt, akkor tanulja meg méltánylással lenni az ellennézetek és nyilatkozatok őszintesége iránt is. Csak igy lehet a véleménytusa nemes, a közérdekre üdvös s a saját jogosult nagyravágyásának is kedvező. Különben csak egy declamator marad teljes életében, a kit megbámul mindenki, de a kinek vége van, ha elre­ked. És itt egy-két mesére térek át, melynek erede­tét kormánypárti forrásra akarják tukmálni. A »Pesti Napló« szerint »ama hírek után, me­lyeket Apponyiról tavasz óta czélzatosan célportál­tak, hogy visszavonul, hogy beteg, hogy torka veszély­ben van s a parlamenti harczokra képtelen, kétszere­sen örömmel látja mindenki, hogy Apponyi teljes erőben és egészségben áll ki a kürd térre.« Hát ezen örömben őszintén osztozom a fenneb­­biek daczára én is, mert nagy veszteségnek tartanám, ha egy olyan parlamenti erőt, mint a milyen gr. Ap­ponyi Albert, férfikorának delén kellene nélkülözni hazánk politikai legelső küzdterén. Hanem a­mi ama hírek célportálását illeti, azok éppen a mérsékelt ellenzék hivei közt keletkeztek, sőt egyenesen a »Pesti Napló«-ra is vezethetők vis­­­sza, mint a melyből megtudtuk azt is, hogy gr. Ap­ponyi Albert consultált egy párisi hires gégeorvost. Különben is a nemes gróf rekedtsége nem lehetett Schulkrankheit, midőn Gleichenbergbe rándult a kép­viselőházi ülések vége előtt, sőt hallható volt a dele­­gatio külügyi bizottságának tárgyalásai alatt is. Kár tehát pártszempontból és insinuatio gyanánt említeni még az ilyen esetet is. És kár az is, hogy az öröm olyan irányban nyert kifejezést, mely emlékeztet az operaházi értesítésre, miszerint Perotti nem vesz­tett semmit hangjának érczességéből s hatalma­sabban énekel mint valaha, amerikai utjának fára­dalmai után is. Igaz, hogy azon szép orgánum nélkül a mérsékelt ellenzék elrekedne totaliter s nagyon üres ház« előtt tartaná »előadásait« ; és igy megma­gyarázható, miért voltak túlságos aggodalmai az uj »staggione« előestélyén ; de azért még­sem kellene a saját idegességének rémképei miatt másokat gya­núsítani. Nota bene megtudtuk azt is, hogy gróf Apponyi Albert »a saját lelkének is kielégítését ta­lálja a harcznak további folytatásában, pro li­bertate.« Na lám! Van egy Rákóczy redivivus! Mekkorát néz erre Thaly Kálmán Stambulban. Egy másik meséről is van egy kis elmondani valóm. A kormánypárt rész lelkiismeretének félelmes sejtelmeiről van szó. Úgy látszik, köztünk keletkezett a hír, miszerint »készül valami.« Na hát a »Pesti Napló« megtudhatja a saját szerkesztőjétől, hogy kik terjesztették azt a hírt. Annyi bizonyos, hogy a kormánypárt nem. Hallottuk — én nem is hit­tem, bár tévedhetek — és azon hallomás után történt némi említés róla Nagyváradon. Egyébiránt a jászberényi beszéd elutasít ma­gától minden hajlamot­­ a parlamenti tisztesség meg­zavarásának legyezgetésére sőt kijelenté, hogy gr. Apponyi elitélte a tavaszi botrányokat is. Örvendünk e méltatlankodó nyilatkozatoknak. Csak beváljanak. Reménylendő minden esetre, hogy ha ismét al­kalma talál lenni az ellenzéki eljárás kárhozta­­tására, ezt a kellő időben fogja megtenni s nem csak utólagosan, post scandal­a, midőn a botrányok vége mellett belátni kezdi azt is, hogy a saját állásá­nak nem használ mit sem, sőt sokat árt a csupa lát­szat is, mintha azokkal egyértelmű lenne szótlansága, Bühlungban volna ékes némasága. Különben eszünkbe fogná juttatni nekünk is — ha nem is Pi­látust mint a »N. P. Journal«-nak — a Wulf ro­­vartársulat A­u­g­u­s­t-ját, ki nem dumm, hanem g’s­c­h­ä­f­t­i­g, segitni akar mindenfelé, de mindig el­késik ; s ilyenkor nagy képeket vág a nevető közön­ség felé, hogy ítéljen ez, mennyire sietett ő a dolgot elintézni. Hogy a mérsékelt ellenzék tudja, mi a he­lyes politikai eljárás, arról nincs kétségem. Sőt át­hatva van attól a »Pesti Napló« is, különben nem je­lent volna meg benne szeptember 29-kén egy igen derék és tanulságos czikk, melyből idézem a követ­kező részeket s ajánlom, okulás gyanánt, a mérsékelt ellenzék figyelmébe. A monarchista sajtó nagy része már­is nyíltan hirdeti, hogy szégyeli a boulangerismussal kötött szövetséget, hogy a tactica, melyet tanácsadói a párisi grófnak ajánlottak, nemcsak teljesen hibás, hanem dicstelen és lealázó volt. Igazán személyes küzdel­met folytattak a monarchisták évek óta Kerry, a mostani köztársaság legkiválóbb, talán egyetlen igazi államférfia ellen. Miniszterelnökségekor nemcsak hozzájárultak megbuktatásához, a­mi kötelességük volt, nemcsak megakadályozták köztársasági elnökké való választását, a­mi szintén természetes, hanem er­kölcsileg meg akarták ölni, a­mi már némileg kanni­­báli kegyetlenség s mint most kitűnik, határozott politi­kai baklövés volt. A monarchisták azért szövetkeztek vele, mert azt hitték, hogy hasznát vehetik. Immár bebizonyult, hogy nem árthat a köztársaságnak, hogy nem éri meg a pénzt, melybe került és még kevésbbé azt az erkölcsi megalázást, melyet a vele való szövet­ség jelent olyan pártra, a­mely azt hirdeti, hogy a legmagasztosabb nemzeti eszményekért küzd. A municipium tegnap, ma és holnap. I. A vármegyei szervezet alapjában honvédelmi intézmény volt. A XV. század elején azonban már egészen megváltozott képet nyújt a vármegye. A tö­rök invásió nyomása alatt mindinkább elszakadtak az ország egyes részei a többiektől. Ezen önálló viszony­ban önmaguknak kellett magukon segíteniük és így történt, hogy idővel, mint politikai, administratív és igazságszolgáltatási hatóságokat látjuk a vármegyé­ket szerepelni. Utasításaikkal közvetlen befolyást gyakorolnak a törvényhozásra, kormányozzák magu­kat helyhatóságilag, kezelik egy bizonyos fokig az igazságszolgáltatást és mindezekben gyakorolván az államélet leglényegesebb functióit, főképp az ország­gyűlések hosszú szünetelései alatt és talán éppen ez által lassanként hazánk politikai életének egyedüli szinterévé válnak, melyeknek különösen az ország­­gyűlési intervallumok alatt azon kötelesség is jutott, hogy az ország alkotmányát és alkotmányos szabad­ságát idegen beavatkozások túlkapásai ellen megvé­delmezzék. A vármegyék ezen cantonalis, sőt orszá­gos jogokat tisztán az ország érdekében, a magyar constitutionális szabadság fentartására használták és soha separatisticus szempontból. Ott szolgáltattak igaz­ságot, rendezték a felkeléseket, határoztak háború­kat, gyakoroltak valóságos törvényhozási hatalmat. Ez tartott a török uralom bukásáig, a XVII. század végéig. Ezután már nem volt szükséges insur­­gálni, a rendes katonaságnak adatott előny. Ekkor kez­dődött a megyék gravaminalis politikai élete; chinai falakkal körülvéve, a constitutionális élet külön cel­láiként állottak tántoríthatlanul minden megtáma­dás ellen, jött legyen az bármely irányból. A régi törvényhatóságok az alkotmány és az alkotmányos szabadság megvédésében híven szolgál­ták hazájukat. A megyei autonómia kiterjedése te­hát azon korban veszi eredetét, midőn az ál­lam, mint olyan, hanyatlani kezd. Ha Magyar­­ország nem veszti el önállóságát, ha önálló fejlődése nem vágatik ketté a külesemények hatalma által kétségtelen, hogy nálunk is kifejlődik azon küzdelem a korona és a kiváltságos osztályok között, mely Nyugat-Európában majdnem mindenütt a királyság­ győzelmével végződött. A XVI. század nagy esemé­nyei nálunk e fejlődést nem engedték meg és ennek következtében az intézmény, melylyel a kiváltságos osztály leginkább saját érdekeit vélte biztosíthatni, t. i. az autonom vármegye választott tisztviselőkkel a nemzet megmentőjévé lett. A tényleg eltűnt állam­eszme a vármegyékben talált menedéket és a várme­gyékben ébredt fel újra, a vármegyékben, melyek fő­leg a mohácsi vész után önmagukat kormányozták és sikeresen ellenálltak úgy a Bécsből jövő túlkapások­nak, mint a török uralom desorganizáló hatásának. A vármegyei szervezet nem eredeti alkotásánál fogva volt képes oly bámulatos szívóssággal Magyarorszá­got e szomorú időkben megmenteni, hanem mert a viszonyok hatása és nyomása alatt fejlődött oda, hogy ily ellenállást kifejthetett, tehát tulajdon­képp ama viszonyok productuma gyanánt tekinthető. A negyvennyolcz előtti autonomicus vármegye nem önczél, mely függetlenül a külső behatásoktól, mintegy önként és ellenállhatlanul a nemzet geniusából fejlő­dött, hanem oly eszköz, melyet a viszonyok és esemé­nyek saját szükségletökre teremtettek és mely éppen ezért e korban a nemzeti lét védbástyájává jön. De a jelen század nagymérvű változásai vissza­adták Magyarország állami existentiáját s ennek foly­tán úgy közjogi helyzetét, mint belszervezetét és anyagi fejlődése feltételeit lényegesen módosították. Az 1848-ki átalakulás által alkotmányunk, mely előbb kizárólag egy kiváltságos osztály sajátja volt, az egész nemzetre kiterjesztetett; törvényhozá­sunk, mely előbb az 52 vármegye utasítással ellátott követeiből állott, a képviseleti rendszer alapjára fek­­tettetett; az alkotmány főbiztositéka, melyet előbb azon befolyásban, melyet a törvényhatóságok a kor­mányrendeletek végrehajtására gyakoroltak, a vis m­ertiaeben kerestek, a felelős kormány és a parla­menti rendszer intézményeibe helyeztetett. Egyeseknek és államoknak, ha fenn akarnak maradni, alkalmazkodniuk kell azon viszonyokhoz, melyek közt létezniük és működniük kell és éppen az a bizonyítéka valamely intézmény életképességének, ha a fejlődött viszonyokhoz képes simulni. A vármegyei intézménynek, mely a magyar ál­lamra, mint államra kétségen kivül abnormis viszonyok közt, mint per excellentiam, politikai kormány­zati rendszer akként fejlődött, hogy nemzeti lé­tünk és jogaink élénk érzetét megőrizte, mihelyt Ma­gyarország ismét, mint állam nyilvánulhatott, mihelyt a magyar államiság lépett előtérbe sokoldalú igényei­vel, az állami fensőség nélkülözhetetlen érvényesülé­sének követelményeképp szükségszerűleg változást kel­lett szenvednie. Ha a vármegye hűséges depositarius volt, mely a különböző állami felségjogokat, melyeket senki sem gyakorolhatott, akkor, a mikor nem volt nem­zeti kormány, azon időre, midőn más kezekre azokat bízni nem lehetett, magához vonta és megőrizte, e szerepéhez hű csak úgy maradhatott, ha e jogokat lassan-lassan kiadja kezéből akkor, midőn már van nemzeti kormány, mely az ország többségének, a nem­zetnek felelős. Megyei rendszerünk 48 előtt egész közéletün­ket magában foglalta; a törvényhozást, a mennyiben a követeket nemcsak választotta, hanem utasítások­kal is ellátta; a közigazgatást, a­mennyiben a kor­mány minden rendeletét közegeivel hajtatta végre; az igazságszolgáltatást, a­mennyiben az alsóbb bírák a vármegye választott tisztviselői voltak; az összes közvéleményt, mert vitatkozások és levelezések által a vármegyék az egyedüli helyet képezték, hol a szabad szó nyilatkozhatott; végre minden község külön ügyeit, amennyiben a községek teljes gyámkodása alatt állottak. A viszonyok változtak. A befolyást, melyet a vármegye a törvényhozásra gyakorolt, meg­szüntette a népképviseleti rendszer; annak, mely a közigazgatás terén megillette, korlátok közé kellett szorulnia a parlamentáris kormányrendszer elve s az azzal összekötött felelősség követelményeképp; a közvélemény alakulására gyakorolt befolyást meg­szüntette a szabad sajtó; az egész igazságszolgálta­tási hatáskört elvonandó volt a későbbi törvényhozás ; a községek feletti gyámkodást, mely részben ma is megvan, meg fogja majdan szüntetni a nép művelő­dése, mely által az jogai öntudatára jut. A régi vármegye — Universitas praelatorum, magnatum et nobilium comitatus — a mint a Parla­mentarismus behozatott s tőle elvétetett a követkül­dés, utasítás és visszahívás joga, mihelyt a rendiséget a jogegyenlőség váltotta fel — mint ilyen szükség­képp megszűnt létezni s az uj szervezetben már csak, mint közigazgatási organismus tarthatta fen magát. Az által, hogy változott a vármegyék közjogi hatásköre, nem veszett el az összállamra az abban rejlett erő, melyet a vármegyék a válság perczeiben az állam érdekében oly sikerrel kifejtettek: csak ös­­­szesittetett és ez által hatványozódott. A parlament és a parlamenti felelős kormány sánczoltatott körül ez erővel, a­mi által az állam oly hatalmat nyert be- és kifelé, min­t azon erő, az egyes törvényhatóságok közt elforgácsolva, bizonyára nem adhatott volna. És, ha nem lehet is állítani, hogy a régi vár­megye alkotmányunk fő garanciáját képezte, mert oly intézmény, mely egy kiváltságos osztály körére szo­rítkozik, nem lehet biztosítéka a haza fentartásának, a­mi mindig csak az egész nemzet ténye lehet, mégis tagadhatatlan, hogy a vármegye, mint természeté­nél fogva conservativ intézmény, de még a viszo­nyok sajátságos alakulásánál fogva is alkot­mányunk fentartására igen czélszerű in­tézmény volt és e tekintetben nagy köszöne­tet érdemel. Nagy a befolyása az aviticus várme­gyének alkotmányunk megőrzése körül. A vármegyei rendszer fentartotta a szabadság formáit a közigaz­gatás alsóbb rétegeiben; gyűlésein a szabad szónak tért nyitott; nemzetünk kiváltságos osztályaiban fen­tartotta és fejlesztette a politikai élethez való ragasz­kodást, úgy, hogy a hazában folyton nagyszámú osz­tály létezett, mely az alkotmányosságot érezte, értette és gyakorolta s a hazában akkor, mikor szabad sajtó nem is volt, a szabad gondolat hatalma soha sem szűnt meg. A vármegye keletkezése összeesik az ál­lam alapításával. A vármegyék egyszersmind sajátla­­gos politikai nézeteinket és szokásainkat tükröztetik vissza. Nemcsak a történelmi ódonság hívja ki tiszte­letünket a vármegyék iránt; kegyelettel kell reájuk gondolnunk, mert a passivitás idejében megőrizték számunkra azokat a nagybecsű fegyvereket, melyek­kel modern állami létünket kivívtuk. Dr. Ifj. LUKÁCS GYÖRGY. B­ELFÖLD, Budapest, okt. 9. (A képviselőház ülése.) A képviselőház október hó 12-én, szomba­ton, d­ e. 11 órakor ülést tart. Budapest, okt. 9. (A főrendiház ülése.) A főrendiház október hó 12-én, szombaton, d. e. 1I712 órakor ülést tart. Napirend: 1. A királyi leirat újbóli kihirdetése. 2. Elnöki előterjesztés. — A főrendiház igazoló bizottsága f. hó 12-én a nyilvá­nos ülés után ülést tart. Budapest, okt. 9. (Pestvármegye őszi közgyűlése.) Pestvármegye őszi évnegyedes köz­gyűlését október hó 14-ik és következő napjain tartja meg. Az első napot a jelentések felolvasása s kisebb közigazgatási ügyek elintézése veszi igénybe. A tárgy­­sorozatra kitűzött 182 tárgy közül még legérdekeseb­bek a második napra kitűzött választások. Ezúttal választanak ugyanis egy árvaszéki ülnököt, egy árva­széki jegyzőt, továbbá választás útján betöltik a solti középjárási főszolgabírói, esetleg a választás alkalmá­val üresedésbe jöhető szolgabírói állást, továbbá a pesti alsó és pesti középjárási szolgabírói állásokat. Ezenkívül a választott bizottsági tagok fele részének megbízatása a törvény értelmében a f. év végével lejárván, az uj választásokra a közgyűlésen határna­pot tűznek ki s választási elnököket küldenek ki. Budapest, okt. 9. (Szapáry Gyula gr. földmivelési miniszter útja.) Szapáry Gyula gr. zsombolyai fogadtatásáról közölt eredeti távirataink kiegészítéséül az »0. E.« nyomán fölem­lítjük, hogy a minisztert a pályaházban Csekonics Endre gr. üdvözölte. Torontálmegye nevében az alis­pán, Zsombolya nevében pedig a községbiró mond­tak szives istenhozottat a miniszternek, ki mindenütt szives ovatiókban részesült. Szapáry gr. barátságosan válaszolt az üdvözlő beszédekre és Csekonics gr. föl­­ékesitett kastélyában szállt meg. Nagykikinda, okt. 7. (N­i­k­o­l­i­c­s Fedor b­r. választói között.) [Eredeti tudósítás.] Nikolics Fedor dr., Nagykikinda város országgyűlési képviselője (Mint már jelentettük. A szerk.) f. hó 6-án egy barátságos lakoma alkalmát ragadta meg, hogy az országgyűlés lefolyt ülésszakára visszate­kintsen és a küszöbön álló reformokat érintse. A múlt ülésszaknak munkássága — úgymond a képviselő — legfőkép a financiális állapotok javítására irányult és ez a törekvése sikerült is, mert az egyensúly helyre lesz állítva. A kormány a kiadásokat legszorosabbra szorította, anélkül mégis, hogy a fukarságig ment volna. A bevételeket az indirect adók által fokozta, mi a nép kevesebb és igazságosabb megterhelésével jár. Hogy a conversio is hoz­zájárult az állapotok javulásához, nem hagyható méltatás nélkül. Az országgyűlés sok hasznos és üdvös törvényt hozott; mindamellett több hasznos és üdvös törvényjavaslat maradt hátra, noha keresztül­ment a bizottságok tárgyalásán, vagy legalább a bi­zottságok előtt feküdt. Ennek oka főleg a véderő tör­vényjavaslat hosszas és zajos tárgyalásában kere­sendő, így elmaradt az örökösödési törvényjavaslat, az utakról és vámokról szóló javaslat, melyeket a leg­közelebbi ülésszakban fognak elővenni. A véderőtör­vényjavaslat nemcsak sok időt vett igénybe, ha­nem nagy izgalmakkal is járt, mert az ellen­zék ezt az alkalmat használta fel a kormány, de különösen a miniszterelnök támadására.­­ Az ellenzék némely tagjai éppen ezért for­dultak az utczai tömeghez, hogy általa a miniszterel­nököt állásában megrendítsék. A véderőtörvény az európai helyzetben találja alapját és indokát. Mert ha a többi államok folytonosan fegyverkeznek és hadi szervezetüket a haladó időhöz képest módosítják, mi sem maradhatunk hátra. Csak az erős számíthat arra, hogy veszély idején szövetséges társakat fog találni, míg a gyönge mindig támadásoknak van kitéve. A­mi a reformokat illeti, reform alá fog vétetni az igazság­ügyi szervezet és a közigazgatás, de a közoktatás te­rén szintén több irányú reformot terveznek. Az igaz­ságügyi reformokra vonatkozólag ismeretesek a szak­­miniszter nézetei és tervei. A­mi a közigazgatási re­formot illeti, kívánatos, hogy a tisztviselők ne válasz­tassanak, hogy a­kik hivatva vannak a kormány­zásra, ne függjenek a választók különböző irányú változásoknak kitett kegyétől. A közoktatás terén több gondot kell fordítani az elemi oktatásra és a szakiskolákra, a szakoktatásra, nehogy a proletariá­tus túltengése előmozdutlassék. A­mi az ellenzék magatartását illeti, valószínű, hogy támadásait a kormányelnök ellen folytatni fogja. Bár adná az Isten — úgymond Nikolics bt. — hogy ebben csa­latkozzam. Ezeket akartam röviden elmondani; ha helyeslik nézeteimet és magatartásomat, kérem to­vábbra is bizalmukat, melyet mint eddig, a jövőre is kiérdemelni törekszem. Nikolics báró a szerbajkuak iránti tekintetből ugyanezt szerb nyelven is elmon­dotta. A jelen voltak helyesléssel és lelkes éljenzéssel és zsin­ókkal kisérték a képviselő előadását. Ebner Alajos dr. róm. cath. esperes plébános tartalmas sza­vakkal ecsetelte a képviselő programmhit és hazafias magatartását s kifejezést adva a választók bizalmá­nak reá emelte poharát. E­r­ő­d­i Dániel, író és tanár, hivatkozva arra a tényre, hogy Nagykikinda városa

Next