Nemzet, 1889. november (8. évfolyam, 2579-2608. szám)
1889-11-22 / 2600. szám
SZ £ ftÍ £ F,I2TŐSÉG: Ferencziek tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Ára 5 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 8 kr.)NP M 7FT firfi iá Mi Reggeli kiadás: 2600. (322) szám, Budapest, 1889. Péntek, november 22. Kiadó-hivatal : Perencziek-tere, Athenaeum-épület, földsaint. Előfizetési díj : ▲ reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra .......................... 2 írt. 3 hónapra .......................... 6 » 6 hónapra .. .................................. _ „ 12 . Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 * óra 5 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) vra. évi folyam. Budapest, november 21. Lassan és eredménytelenül halad a képviselőházban a költségvetési vita, melyet az ellenzék tacticája teljesen kivetkőztetek természetéből Mert a költségvetésről csak elvétve van szó, a tárgy a személyeskedés, a aczél: Tisza Kálmán. Legcomicusabb ebben, hogy még Horánszky panaszkodik üldözésről, Beöthy pedig ígéri, hogy tárgyilagos lesz és egyebet sem csinálnak, mint Tisza Kálmánhoz akarnak hozzáférkőzni a legkíméletlenebb kifejezésekkel, sőt még azt is számon kérik tőle: miért van a folyosón, miért nem beszél, holott most szerintük kötelessége beszélni, míg eddig ellenkezőleg mindig arról panaszkodtak, hogy igen sokat beszél. Mikor pedig — mint ma is — Tisza felszólal, akkor mesterségesen és szervezetten (amiről meggyőződhetik mindenki, ki az ülésen jelen van) zajt és rendetlenséget csinál az ellenzéknek némely tagja, csak azért, hogy a figyelmet és a szónokot lehetőleg zavarják. Valóban nem tudjuk , mit tartsunk és mondjunk erről a gyerekes és kicsinyes játékról. Mert ha rendezői és tényezői azt hiszik, hogy a magyar közönség ezt szereti, a parlamenti többség ennek concessiókat fog tenni, hogy Tisza Kálmánt ezzel gyengítik, akkor iszonyúan csalódnak. Mert az a néhány — jelentéktelenebb — képviselő, ki néhány társával, a tanácskozást így próbálja zavarni, nincs hivatva arra, hogy akár a pártoknak, akár a kormánynak imponáljon és legföljebb a komolyabb elemek türelmét, az ország elnézését teszik próbára, melynek szintén előbb lesz vége, mintsem aciójuknak. Elsősorban az ellenzéki pártok vezéreinek figyelmét érdemli ki e körülmény, mert ha ők nem akarnak a parlamenti illem érdekében hatni; ha ők nem képesek vezetni saját pártjukat, akkor a többséget provokálják, mire pedig, saját érdekükben és a Parlamentarismus szempontjából semmi szükség, ezért lenne kívánatos az ellenzék részéről egy kis belátás és tapintatosság ebben a tekintetben is. Különben a mai ülésen Beöthy Ákos váltotta be ígéretét, hogy tárgyilagos lesz, azzal, hogy a »borravaló politikát« emlegette, mely »Tisza miniszterelnök« specialitása ; azzal, hogy a magán- és külön érdekek táplálkozásáról beszélt és mondott még más ilyen, az ő tehetségéhez és komolyságához nem méltó dolgot, nagy általánosságban anélkül, hogy bizonyított volna. Ily gyanusítgatások valóban nem parlamenti fegyverek. Minthogy pedig ő a pénzügyek terén minden ellenzéki collegáján túl tesz, azt hirdetve, hogy azok rendezésétől távolabb vagyunk, mint valaha. (Horánszky legalább küszöbön levőnek mondá) és hogy azt a Tiszakormány soha sem is fogja megvalósítani, elképzelhetjük, mennyi irigységet keltett fel az ellenzéki soraiban,amiért ilyen új túlzásokkal volt képes előállani. Természetesen komoly hatás nélkül. Tisza miniszterelnöknek, érdekes felszólalásában könnyű feladata volt, mert Beöthy még azt is hamisan adta elő, hogy mi módon szavaztattak meg a delegationalis rendkívüli hitelek; elfeledte, hogy azoknak minden főbb részletét előre megismertették vele és igy gr. Apponyival ő is megszavazta azokat. És ha ő most azt állítja, hogy ezeket a hiteleket egyébre használták föl, hogy őt felültették, hát nem kell egyebet tennie, mint megkérdeznie gr. Apponyit, a ki tudja, hogy azokat eredeti rendeltetésüktől el nem vonták. De azt el kell ismernünk, hogy Beöthyben mégis volt annyi finomság, hogy Tisza személyéről és jelleméről azzal a tisztelettel beszélt, a mely őt megilleti; hogy ez némely exakacónak az ellenzéken sem tetszett, ez csak azt bizonyítja, mennyire ignorálják a parlamenti, sőt a társadalmi küzdelem első feltételeit. Ma Ábrányit is megtisztelte Tisa azzal, hogy ad oculos, a nevek felsorolásával cáfolta meg állítását, mely szerint a fusio után a kiegyezés végrehajtása nem volt Deák-párti miniszterek kezében, valamint azzal, hogy szétszedte a fusióra vonatkozó mesés elbeszélését, úgy, hogy a nagyszabású beszédből nem sok maradt dr. Kaas Ivornak tettre. Azt hisszük, hogy Tisza fejtegetéseit a monori zászlóügyben épp oly érdekkel fogja olvasni az ország, mint a Helry Peel példájára vonatkozó válaszát, amiből főleg az nem tetszett az ellenzéknek, hogy Tisza még csak a legkisebb hajlamot sem árulja el arra nézve, hogy kedvéért visszavonuljon. És úgy hisszük, hogy a kabinetnek valamint pártjának solidaritása — ez utóbbinak lelkes ragaszkodása ma is nyilvánult — csak megerősítheti úgy Tisza Kálmánban ezt az elhatározást,mint az ellenzékben ezt a tapasztalatot. És ha semmi egyéb, a gyakorlati sikertelenség, sőt épen az ellenkező eredmény kell, hogy meggyőzze az ellenzéket arról, hogy legújabb tacticája absolute el van hibázva a saját czélja érdekében; kívánjuk saját miveltsége és reputatiója érdekében, hogy ez minél előbb megtörténjék, mert az országnak sem ideje, sem türelme nincs azon gyerekes fogások időrabló játékának az elnézésére, melyre szabadságot vesz magának nehány képviselő, kiknek kötelességük és hivatásuk komolyabb és magasztosabb kellene; hogy legyen. zendő állami kiadásokról, a jelzálogkölcsönök átváltoztatásánál adandó bélyeg- és illetékkedvezményekről szóló 1881. évi LXI. t. cz. érvényének újabb meghosszabbításáról s ezen kedvezménynek a vasúti elsőbbségi kölcsönökre való kiterjesztéséről; végre a függő adósság ellenőrzésére kiküldött országos bizottságnak a törvényhozás mindkét házához. A képviselőház holnap, nov. 22-én, pénteken, dr. e. 10 órakor ülést tart. Napirend: Az 1890. évi állami költségvetés tárgyalása. A képviselőház pénzügyi bizottsága nov. hó 22-én, d. u. 7 órakor, a képviselőházban (a szokott helyiségben) ülést tart, amelynek tárgyai: Az 1890. év I-ső negyedében viselendő közterhekről és fedő Budapest, november 21. A földbirtok viszonyai, feloszlása, vagy tömörülése nagy befolyással bír egy nemzet politikai és társadalmi alakulására, sőt nagy befolyással bír úrrá is, váljon egy nép tisztán az agricultura kereteiben, tehát az ipartól eltekintve, szaporodik-e, megáll, vagy fogy. E tétel alaptétele a modern nemzetgazdaságtannak. Igaz, hogy minden vonatkozásában még nincs keresztülvive, a statisticai adatok ez irányban sem összegyűjtve, sem kellőleg feldolgozva még nem állnak rendelkezésünkre. De már az eddigi kutatások eredményei is kétségtelenné teszik az említett tétel igazságát. Teljes joggal állíthattam tehát fel e tételt legújabb röpiratomban, mely >uj korszak és politikai programmj a« czim alatt a múlt hetekben hagyta el a sajtót; teljes joggal fejtegethettem azt egészen uj irányokban is, és gyakorlatilag alkalmazhattam a magyar viszonyokra. Amikor tehát Zedtwitz Kurt gróf a »Pester Lloyd« november 18-ai számában igen érdekes czikket ír röpiratom egyes részeiről, nemcsak munkám egy fejezetének,hanem a nemzetgazdaságtannak egyik alaptételét vonja kétségbe, állítva, hogy a birtoknak bármily nagy tömörülése mellett lehetséges sürü népesség, jólét, gazdagság, stb. Zedtwitz gróf fejtegetései, tekintve még a tudományos irodalomnak is nagyon hézagos voltát, sokkal figyelemre méltóbbak, hogysem azokat válasz nélkül hagyhatnám. Nem azért, hogy könyvemet vele szemben megvédelmezzem, hanem hogy megvédjem magát a tudományos tant, s hogy elejét vegyem azon helytelen következtetéseknek, melyeket Zedtwitz gróf fejtegetéseiből nálunk, hol a földbirtok kérdéseire nézve úgy is sok téves nézet uralkodik, okvetlenül levonnának. Fölösleges volna említenem, hogy midőn én könyvemben a földbirtok és a népesedés viszonyait vizsgáltam, az agriculturát önmagában, az ipartól különválva tekintettem; de Zedtwitz gróf, ki munkámat, ugy látszik, csak a helybeli és a bécsi német lapok kivonataiból ismeri, e felfogásomat elmellőzte, vagy nem vette, sőt nem vehette észre. Csak ez magyarázza meg, hogy állításaimmal szemben, Csehország északi részeire utalt, hol a nagy latifundiumok és hitbizományok daczára sürü népesség létezik. E népsűrűséget nemcsak Csehországban, de mindenütt másutt, hol előfordul, nem az agricultura, nem a földbirtok helyes feloszlása magyarázza meg, hanem egyedül az ipar. Zedtwitz gróf tehát nemcsak ellenem nem, hanem mellettem bizonyított, mert mindenütt Európában, ahol a földbirtoknak nagy tömörülése jött létre, de egyszersmind ugyanott az ipar ki nem fejlődött, a népesség ritka maradt, vagy ha sűrű volt, csakhamar kivándorlás, vagy egyéb okok által megritkult. E tekintetben igen tanulságosak lennének, ha nem volnának hosszadalmasak, azon adatok, melyeket fölhozhatnék Anglia, de különösen ír- és Skótország, sőt Franczia- és Németország népességi statistikájából. E tekintetben azonban legtanulságosabbak Magyarország viszonyai, hol ipar hiányában a népesedés majd kizárólag az agriculturával függ össze. Ha sorra vesszük az egyes vidékeket, azt tapasztaljuk, hogy a népesség azon megyékben a legsűrűbb, melyekben a földbirtok leginkább föl van oszolva. Ellenben legritkább ott, a hol a latifundiumok legnagyobb perczentet képeznek. És ez nagyon természetes. A hol a latifundium nem oszlik fel közép, kis birtokká, ahol tehát a nép nem terjeszkedhetik a földbirtokban, s ipar sincs, mely a népszaporulat fölöslegét fölvegye, ott a lakosság szaporodása szükségképp megáll, vagy kivándorlás következik be. Ezért állítottam fel a tételt, hogy Magyarország lakossága ipar nélkül jövőre már nem igen szaporodhatik, vagy nem szaporodhatik soká a jelenlegi arányokban, mert hisz még csak az alföldön vannak a latifundiumok és hitbizományok által nem korlátolt, nagy területek, hol a lakosság még terjeszkedhetik. Ellenben a Dunántúl a népesedés stagnatiója épp a latifundiumok és hitbizományok következtében szükségképp beáll s hogy e vidék kivándorlókat terel Szlavónia felé, ez főleg a földbirtokviszonyokban és nem pusztán azon okokban leli magyarázatát, melyet Zechwitz gróf különben igen helyesen fölhoz. Úgy tudom, hogy a statistikai hivatal épp most dolgozik annak kimutatásán, mily arányú a népsűrűség a termőföldhöz képest az ország különböző részeiben. E munkálat, ha teljesen elkészül, részletesen ki fogja mutatni, hogy az ország egyes vidékeinek lakossága, mint például a Székelyföldé, elérte már azon maximumot, meddig tisztán agricultur alapon fejlődhetik. A további fejlődést csak az ipar teheti lehetségessé. Ennek létrejöttét a latifundiumok és hitbizományok kétségkívül nem gátolják s Zedtwitz gróf téved, midőn nekem ily állítást tulajdonit. Sőt a latifundiumok és hitbizományok növekvése szükségképp előidézi a lakosság szaporodásának vagy megállását, vagy a nép nyomorát, mint előidézte Skócziában és Csehországban, úgy, hogy ha a népfölösleget a kivándorlás el nem viszi, előáll azon szomorú mezőgazdasági proletárság, mely az iparban a végnyomortól való megmentőjét üdvözli. A cseh latifundiumoknak és hitbizományoknak szintén nagy részük van a nagyfontontosságú cseh ipar létesítésében; de bizonyára nemcsak akképp, hogy a cseh főurak maguk is kezdeményezők voltak az ipar terén, ami igen helyes, oly példa, melyet kár, hogy Magyarországon is nem követnek, — de akként is, hogy a depossedált cseh lakosság nyomorát nagy mértékben fölidézték. A latifundiumoknak és hitbizományoknak aggasztó növekvése nálunk csak a népesedés megállására és a kivándorlás fölidézésére hat, mert nincs eléggé fejlődő iparunk arra, hogy az agriculturánál fölösleges munkáskezek foglalkozást kaphassanak. De hat egyébre is. Hat különösen a középföldbirtok pusztulására, valamint hatott mindenütt Európában, nemcsak Angliában és Németországban, hanem Csehországban is, mely országoknak éppen azon részeiben, hol a latifundiumok és hitbizományok elszaporodtak, a közép földbirtok és vele a közép földbirtokos osztály vagy egészen, vagy nagy részben elveszett. De ép ez azon tétel, melyet Zedtwitz gróf az általam felhozott adatokkal szemben tagad, sőt Magyarországra nézve, be akarja bizonyítani, hogy a középföldbirtok nemcsak nem fogyott, hanem növekedett. A statistikai adatoknak bármely összetétele, vagy összeállítása által sem sikerülhet ez. Nem követem őt ez új összeállítás terére, csak egyszerűen constatálom, hogy az országos statisticai hivatal adataiból kétségbevonhatatlanul kitűnik, miként a középbirtok fogyott s a latifundium növekedett; s az általam gyűjtött s részletesen fölsorolt adatokból pedig következik az, hogy a hitbizományok fölnövekedtek egész az összes földbirtok 4%-ig holott a régi kimutatásokban 1 °/o-ig szerepeltek. E tényeken mit sem változtat azon körülmény, hogy a nagybirtoknak Zedtwitz gróf által is elismert növekvése részben, az időközben végrehajtott commassatiók által jött létre; e commassatiók a középbirtokra is vonatkoztak épen úgy, mint a nagy birtokra. Kétségtelen, hogy a középbirtok apadása főleg a kis és a kisközépbirtok javára történt, de ez egészen természetes. A középbirtok hajlama az, hogy különösen az öröklési törvények hatása alatt apróbb birtokokká oszoljék fel; e feloszlás megfelel úgy a gazdasági, mint a társadalmi érdekeknek, de csak azon feltétel alatt, ha a középbirtok a latifundiumok oszlásából kárpótlást nyer. Sajnos azonban, ez nem történik; a nagy birtok, a helyett hogy oszolnék s kárpótolná veszteségéért, a középbirtokot, növekszik és növekszik a középbirtok rovására is, magához ragadva ennek nem csekély hányadát. S a nagybirtoknak gazdaságilag úgy, mint társadalmilag veszélyes tömörülése továbbra is fog tartani, mert a hitbizományok által folyton növekszik annak megkötöttsége, s a hitbizományok a latifundiumoknak többnyire épen azon részvét kötik meg, melyeket A NEMZET TÁRCZÁJA. November 21. A GAZDAG SZEGÉNYEK. REGÉNY HÁROM KÖTETBEN. Irta: JÓKAI MÓR. II-IK KÖTET. (Folytatás.) 17 HETEDIK FEJEZET. A protokollum, meg a kivasalt kalap. Egyszer csak a Vigyázz kutya elkezd mozogni az ajtó felé, azután szűkölve bújik be az ágy alá. Hát azt a kutyát mi lelte ? Mit érez ? Mind a két ajtó be volt csukva, a külső deszkaajtó is, meg a belső üveges is. A sonkázáshoz nem kell oldalvilágítás. Valaki volt az ajtón. A külső minden kopogtatás nélkül kinyitódott, azután a belső is. Egy űr nyomakodott be. Előbb azt tette, hogy az esernyőjét kétszer-háromszor kifeszítette, hogy az esővizet lefrecskélje róla. Azután ugyanannak az esernyőnek a hegyes végével letolta a lábairól a gummi féle cipőket, azokat a két ajtó közé egymás mellé sorakoztatta. Csak azután mutatta meg magát egész valójában. Sovány vézna fiatal ember volt, pergamen fakó ábrázattal, csak az orra volt piros a hidegtől, szőke bajuszának a szálait meg lehetett volna számlálni, olyan ritkán nőttek, a szakállára is olyan rossz idő járt, hogy azt nem volt érdemes learatni. Az egyik szeme erősen össze volt hunyva, hanem a másikkal annál élesebben látott. Volt rajta két nyári kabát, az alsó hosszabb, mint a felső. Azoknak az oldalzsebeiből nyíltan kivillogva és körvonalakban elájulva tűntek ki mindenféle szinü papirosok. Kalamáris és tolltartó: lábain nagy czipők, amiknek az orra felfelé volt görbülve, kezein ócska pamuk keztyük, amiknek az ujjai szét voltak nyílva, kiegészité a parádét az ütött kopott czilinder kalap a feje, amit eleinte le sem szándékozik venni. — Engedelmet kérek ! Talán nem jó helyen járok ? Én egy »szegény« családhoz vagyok kiküldve helyszíni szemlét fölvenni, valami Kapor Ádám. Az öreg nagyon megörült. — Adán. Ez az az úr, akinek én a lakásom, bediktáltam. De nyomban eljött! Jól tetszett találni. Én vagyok a Kapor Ádám, az meg ott a feleségem. Milyen jó meleg szobájuk van! Én nem győzőm az irodában a körmömet fújni. Márczius 15-ike óta nem fűtenek — szabály szerint. Hát kérem alássan, — magyarázá Zsuzsa asszony. Én egy szegény mosónő vagyok, muszáj tüzet tartanom a vasaláshoz, meg hogy a ruhák jobban száradjanak. Szegény mosóné ? De jó mesterség! Maga pedig az a Kapor Ádám. — Az a szegény, kenyér nélkül maradt vasúti váltóőr. — De sonka nélkül úgy látszik, hogy nem maradt! Aztán magában dörmögte tovább, amíg a kéztyűit lebuzogatá. — Egy egész sonka van előtte. Milyen piros keblű, barna bőrű szépség! Ha én valaha ez életben egy egész sonkával négyszemközt összekerülhettem volna! Zsuzsa asszony vette észre az irigy oldalpillantásokat a sonka felé. Ugyan, édes tekintetes ur,ha meg nem vetné, tartson az urammal. S azzal széket tolt az asztalhoz s tányért tett a tál mellé. Ádám apó súgva mondá az asszonynak: — Te, asszony! Hát még ennek is halálát akarod ? Az is súgva felelt vissza: — Hiszen ennek sem lehet szebb halála, mint sonkába belehalni. — Az már igaz. A tekintetes ur nem várt másodszori kínálást, odaült az asztalhoz. Zsuzsa asszony aztán előhozta a Kranyecz Franyó késes kosarát s azzal kínálta meg a kedves vendéget. — Tessék a tekintetes urnak ezekből egyet kiválasztani. A sonkához éles kés dukál. — Mennyi kés! Dünyögé Szüköl Makár. (Ez volt a neve a hivatalbelinek.) Hámozó kés, — disznóölő kés, csemegés kés, még trancsírozó kés is! Ezeknek a szegényeknek úgy látszik, hogy van mit szeletelni. Azért Csak kiválasztott egyet a bicsakok közül, s az nagyon éles lehetett, mert ugyan nagyot szaladt a sonkában. A tekintetes ur nem veté meg a szegény ember kínálását. Úgy fair, mint akit nem aggaszt az a gondolat, hogy elrontja az étvágyát a mai ebédhez. A Zsuzsa vette észre, hogy az uraság nagyon nézegeti a kezében forgatott bicsakot. — Kérem alássan: ezek egy szegény késáruló tót legénynek a portékái. Itt hagyta nálunk, mert ma esős idő van, hát bögréket árul. — Tehát szegény tót legény is van ? — Hát az a kisasszony ott az asztalkánál ? — Az meg egy jámbor varróleány, akinek ezt a kis benyílót kiadtuk, hogy könnyebben fizethessük a házbért. — Be van jelentve a kisasszony ? Erre az apostrofálásra maga a Lidi kisasszony felelt meg. — Tessék a bejelentési bárczám. Makár figyelmesen átolvasta a bárczát. — Richtig. Gratulin Lidia. Varrónő. Hadd lássam az ujja begyét. A kisasszony odatarta a kezeit. — Nincsenek felszurkálva a tűtől. — Tetszik látni, finom hímzéssel foglalkozom: ennél nem tépi a tű a kezét. — Az már lehet. Azzal az egyik szemét még jobban lehunyta. Ez szólt az elintézett kisasszonynak (vagy ezzel tán csak leskelődött?) A másikkal annál fürgébben vizsgálta körül a mosókonyha alkatrészeit. Közben folytatta a sonkafogyasztást. — Hát abban a kosárban mi van ? kérdé Zsuzsa asszonytól. Az meg egy szegény pereczsütőnének a jószága. Itt hagyta addig, amig a másik kosárral el tudja adni, hogy odakinn az esőben meg ne ereszkedjenek a sütemények. — Megint egy »szegény«, a kinek tele a kosara pereczczel ? — dörmögé a tens úr. — Hát az a nagy rakás hagyma mirevaló ott ? — Az meg egy szegény palotai kofáé, a ki betette ide addig, amig apránkint eladogatja. — Oh Szent Illés próféta, a kit a holló táplált! Ha én egyszer este egy gerezd fokhagymával megkenem a pirítós kenyer’emet, másnap az egész iroda mind rámtámad, hol vettem a fokhagymát ? — Ha én néhanapján egy szép vereshagymához jutok, egy nap csak az illatában gyönyörködöm, másnap szelem fel. S ezeknek itt több hagymájuk van, mint az egyptomi Fáraónak, Psammetichnek volt! Ezek aztán a gazdag szegények! — Nini, ott meg egy virágbokrétát látok! — Azt meg egy szegény kis virágáruló leány hagyta ott, akit a kisasszony ingyen szívességből hímzésre tanít. — Még egy »szegény!« A kinek hull a markából az ibolya, gyöngyvirág. Nekem rá se szabad néznem, ezek meg ibolyákon hevernek. Zsuzsa asszony azt gondolta, hogy ez élet volt. — Már az igaz. A Csicsonka leány két ibolyaágy között alszik. Igaz, hogy a puezér földön. «Gib Elájsch!« szólalt meg a szarka a tensur széke hátán. — Áh! Madarat is tart az asszonyság ? Beszélő madarat ? Ezzel még pénzt is lehetne keresni. »Piszta Schafskopf!« monda erre Pikusz úr. Ez annyira megnyerte a tetszését a téni úrnak, hogy egy akkora darab sonkával jutalmazta meg a közbeszólót, a mit az nyomban nem tudott lenyelni hanem lerepült vele a földre. Ott pedig elvette tőle az irigy Vigyázz, kidugva a fejét az ágy alól. Ez csak revanche volt. — Kutyát is tetszik tartani ? S hogy a csodálkozás elérje a tetőpontját, a nyitott pinczegádorból felhangzott egy egészséges gyermeksirás. — Hebé ? Hát , micsoda ? Kis gyerek sirás ? Lidi kisasszony felugrott a hímző ráma mellől — fölébredt szegényke. Megyek, megitatom. Zsuzsa asszony azt tanácslá, hogy szénnel ójtott vizet adjon neki, van a vasalóban faszén. — Nem! Majd a déli kávémhoz eltett tejből veszek el, az jobb lesz neki. Azzal felvette a tejes ibriket a katlanról s lesietett ’‘'•ele a pinczegádoron. — Áh! Ah! ungorkodék Szüköl Makár, gonoszkásán. Hát kicsike is van a háznál ? A boldog szegények ! Gratulin Lidia. Ich gratulire! — Jaj. Mit gondol a tens úr ? sietett felvilágosítani Zsuzsa asszony. Az egy szegény muzsikus czigánynak a porontya, kis árva, akinek tavaly halt meg az anyja. — Hát még muzsikus czigányt is tartunk? A zenét is kedveljük ? Hisz ezek igen vig életű szegények ! — Oh kérem! nem mi tartjuk azokat: Isten őrizz! Szegény öreg Zsiga czigány épen most ment a két fiával valamerre muzsikálni. — Ahó! Nagy böjtben muzsikálni ? Hisz ez vallásháboritás! No ez szép társaság együtt lakáson, mondhatom! — De hát venio nunc ad fortissimum virum. Hát ez a sonka miféle szegény emberrel szökött meg? Mondja csak meg érdemes kenyér nélkülmaradt vasúti váltóőr, Kapor Ádám uram ? Az érdemes Ádám úr azonban ebből az egész discurálásból mind nem hallott semmit, mert őtet bizony elnyomta a buzgóság, s aludt szép csendesen a karszéke támláján, félre nyaklitva a fejét. — Ide nézzen az ember! Ez meg itten alszik! No nem csudálom, hogy a vasúttól elkergették, mikor