Nemzet, 1890. június (9. évfolyam, 2786-2815. szám)
1890-06-03 / 2788. szám
SZERKESZTŐSÉG: Ferencziek tere, Athenaeum-épület, 1. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk es Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Ara 6 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) Recrerell kiadás. Kiadó-hivatal: Ferencziak-tere, Athenaeum-épület, földsarat. Előfizetési díj: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétezer házhoz hordva: 1 hónapra --------.................... i &A S hónapra $ » S hónapra .......................... 12 > Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 3 fi kr., negyedévenként 1 tize C kr. vidéken • kr. (eatl lappal együtt 8 kr.) 2788. (151.) szám. Budapest, 1890. Kedd, junius 3. IX. évi folyam. Budapest, junius 2. Az italmérési jövedékről szóló törvény némely intézkedéseinek kiegészítése múlhatatlanul szükséges volt, ha azt nem akarjuk, hogy az egész jövedék nagy része elpárologjon. Mert a törvény életbeléptetése óta 5 hó sem telt el és máris gomba módra szaporodtak a visszaélések, mégpedig oly formában, melyeket előre látni nem lehetett. De azért az ellenzék két napi vitát csinált abból, hogy e visszaélések megakadályozása czéljából, a szeszes italok forgalma ellenőriztetni czéloztatik. Mert csakis ez van, a ma megszavazott törvényjavaslatban, új teher, új adó nincs. Ennek daczára azt fedezték fel az ellenzék szónokai, hogy ebben új terhek és seentúrák vannak elrejtve a fogyasztók ellen. Pedig ezekről itt szó sincs, hanem csakis a termelő és gyáros, valamint a fogyasztó közötti forgalom ellenőrzéséről intézkedik az egész javaslat. És ha ezt a forgalmat — mely még adómentes marad — nem képes ellenőrizni, akkor a fogyasztáshoz adómentesen fog jutni a bor és szesz, azok részéről, kik alattomos után ezt megcsinálják és az állam jövedelme igazságtalanul apad; a polgárok csak egy része fizeti a terhes italadót. Még különösebb az ellenzék magatartásában az, hogy nemcsak ezeket a tételeket ismeri általánosságban el, hanem a törvényjavaslat alapjait is, mert még a szélbalon is bevallák azt, hogy az egyes fogyasztási körzetekbe másonnan adómentesen nem lehet a szeszes italt behozni, ha a jövedéket tönkre tenni nem akarjuk. Márpedig a törvényjavaslatnak, melyet keményen elleneztek, ez az alapeszméje; maguk hangsúlyozták, hogy szükséges az ellenőrzés és mégis elvetették a törvényjavaslat erre vonatkozó intézkedését, a szeszszel kereskedőktől esetleg megkövetelhető könyvvezetést, anélkül, hogy helyébe más rendszabályt javasoltak volna. De hát fogyasztási adóvonal és financzkíséret nélkül hogy lehet a szesznek szabad forgalmát másképen ellenőrizni, mint ha a kereskedő esetleg könyvvitelre kényszeríttetik? Azt mondták, így ez elárulja üzleti öszszeköttetéseit és tönkre megy ; szó szerint ezt mondták az adótörvények megfelelő intézkedésénél, sőt régebben maga a hiteles könyvvezetés ellen az ósdiak is, mégis a kereskedelem ott virágzik, ott biztos, hol ez kötelező. Hisz a könyvnek esetleges átvizsgálása a pénzügyi közegek részéről ritkán fordul elő és mikor a semleges pénzügyi közeg ezt megteszi is, abból ugyan nem fog sokat spekulálhatni. Az adókivető bizottságok jogának gyakorlása hasonló aggodalmakra adott volt — annak idején — okot és egyik sem valósult. Midőn pedig az ellenzék szónokai elismerik, hogy mint a régi regaletulajdonos, úgy most az állam és képviselője, a bérlő, jogosítva van arra, hogy adómentes idegen szesznek behozatalát ne tűrje: ugyan miért támadják meg e jog gyakorlásának egyetlen formáját, a behozatali bejelentés kényszerét akkor, mikor ez nem egyes földesur, hanem az állam bérlője javára érvényesíttetik, mikor az még a bor és bús fogyasztási (tehát nem is kimérési) adónál is megvan ? A régi jog új érvényesülését úgy tüntetik fel, mintha az valami újabb secatura, újabb teher lenne. Ebből látszik, mily felületesen ítéltek — vagy beszéltek. Csak a bérlők érdekében levőnek állították a törvényjavaslatot. Ez vagy rövidlátás, vagy rosszakarat ! Mert a bérlő az állami bevételt csak ideiglenesen kezeli és még e szempontból is helytelen lenne az állam nevében kiadni egy terület italmérési jogát és lehetővé tenni, hogy ugyanazon területen mások, bérlet és adó nélkül is gyakorolják ezt. Pedig ez a mostani állapot. Azonban nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy az állam most sem kapja meg jövedelmét, ha a bérlők a rohamosan terjedő visszaélések miatt tönkre mennek, vagy felmondanak, és a jövője is tönkre lesz téve, ennek a nagy jövőjű jövevedelmi forrásnak, ha a visszaélések már most ki nem irtatnak. Hát még ha meggondoljuk, hogy ezek takargatói mennyire előmozdítják a gácsországi szesz behozatalát, szeszgyáraink romlását, bizony könnyen beláthatjuk, hogy mily felületesen ellenezték e szükséges törvényjavaslatot. A kormány és többség komolyan és elfogulatlanul veszi feladatát és ezért meg is szavazta azt. Hogy némelyek itt is a gyanúsításhoz folyamodtak, ez sajnos, de régi mesterség, melyet soha sem irigyel az, ki a tisztességes és komoly vitatkozás és politikai működés embere. A NEMZET TÁRCZÁJA. Junius 2. A XVII. század. Pázmány kora.*) A XVII. század első felét Pázmány korának nevezhetjük. Ő fejtette ki a legnagyobb tevékenységet. Mint jezsuita hittérítő, mint kiváló politikus és legjobban, mint író, korának legkitűnőbb embere volt. Minden kedvezett neki. Az ember megunta a szabadság hullámzását, a vallási, erkölcsi és politikai nézetek örökös zűrzavarát, az ész rideg bonczolását, a haladás nyugtalan javítását. Mint a vándor, a ki útra kel és gyönyörködik a vidék gyönyörűbbnél gyönyörűbb szépségein, elragadtatva nézi a hegyek s völgyek fenséges alakulását és örül, hogy kiszabadult otthona egyhangúságából, úgy érezte magát az emberiség a XV. és XVI. században. Csakhogy végre az utas is belefárad az örökös változatosságba. Nyugalomra, édes otthonra van szüksége. Ilyen után epedett nemzetünk a XVII. század elején. Az ész és szabadság után, a tekintély és szív uralmát kívánta vissza. A régi rend és fegyelem utáni vágy foglalta le a kebleket. A megbomlott hűbériség helyébe a fejedelmek korlátlan hatalma lépett. Néhány országot kivéve, e hatalom mindenütt a catholicus vallás támogatását óhajtotta. Kitűnő fejedelmek, erős világi hatalmak a régi catholicus vallás mellé állottak, a meggyengült egyház pedig két kézzel ragadta magához a fejedelmi támogatást, törekvéseinek állami kedvezményeket követelt s létrejött az állam és egyház ama szövetsége, mely mindenütt a szabadság elnyomásával jár. Nálunk vészes lehetett volna aszövetség a nemzetiség ügyének. A magyarnak nemzeti szempontból rettegnie kellett a két hatalom összetartásától. A magyar király majdnem hiába koronáztatta meg magát, hiába tette le az esküt az ország alkotmányára , mint Ausztria fejedelme, Csehország királya és a római szent birodalom császára annyira hozzá volt kötve az örökös tartományokhoz, hogy nem érezhette magát magyarnak, annál kevésbbé, mert a magyar birodalom keleti része az erdélyi fejedelmek, déli része a török szultánok birtokában volt. A magyar tehát méltán idegenkedett az idegen királytól. És mégis, mit látunk a XVII. században ? A rend és tekintély utáni vágy megragadja a lelkeket, hátat fordítanak a protestáns erdélyi és nemzeti fejedelmeknek, az ország nagyjai egymás után a catholicus hitre térnek, jobbágyaikat a catholicus vallásra kényszerítik, a protestáns papokat elűzik, templomaiktól megfosztják, mindenütt a catholicismus zászlaja lobog, pedig egyértelmű volt a nemzet gyöngülése s végre pusztulásával. És ha több szerencséjük lett volna királyainknak, több siker koronázta volna a XVII. század első felében politikájukat és catholicussá tehették volna az országot, ma aligha szólanánk nemzeti önállóságról, magyar alkotmányról és Szent István koronája talán a bécsi cs. kir. udvari kincstár érdekes régiségei között foglalna helyet. Szerencsére az erdélyi fejedelmi széken Bethlen Gábor, egy geniális uralkodó és buzgó protestáns ült. Politikai sikerei megbénították a bécsi kormány hatalmát, földönfutóvá tették a királypárt vezető férfiait. De csakis az ő fényes tehetségének sikerült győzni az ár ellenében, gátat vetni az eszmék özönének és egy időre fentartani, ápolni a nemzeti irányt. A XVII. század a tekintély, a rend, a szív uralma után epedvén, a catholicismus malmára hajtotta a vizet, mint a melynek kebelében mindama kívánságát megtalálhatta a nemzet. Azok az eszközök, melyekkel a Protestantismus este hajnalán megtámadta a catholicismust, már mind elavultak. Az úgynevezett bálványozás, a római pápák és pilises papok erkölcstelen viselete, a búcsúk, a purgatórium , Krisztus testének és vérének két szín alatti vétele, a puszta hit üdvözítő volta és más egyebek már kopott fegyverek valának. A catholicusoknak csak azt kell bebizonyítaniuk, hogy náluk van a tekintély, rend és fegyelem, náluk van az igaz egyház, a régi hit s megnyerik a csatát. A protestánsok ugyan még mindig használják a régi fegyvereket, de a rozsdás cső már felmondja a szolgálatot, nem sebez meg senkit, legfölebb azt, aki még használni akarja. Pedig a protestáns tanítók képzettebbek, tanultabbak valának a catholicusoknál. Ők Wittemberg, Jena, Heidelberg, Utrecht s más nagyhirű protestáns főiskolában képezték ki magukat. Bírták szóval és tettel; ügyes írók, életrevaló, mozgékony emberek valának, akik híveik tiszteletét érdemelték ki; de szembe szállott velük a kor iránya, mely nem a szabadságot, a reformot, a javítást, hanem a rendet, fegyelmet és tekintélyt óhajtotta vissza. Számos kiváló szónok akadt közöttük s nemcsak életük volt erényesebb, buzgóbb a catholicus papokénál, a kik legtöbbször anyagi jólétben, gondatlanul éltek, hanem szép előadásukkal, szónoki tehetségükkel is elbájolták hiveket. Most azonban mindez nem segített rajtuk. A catholicismus mindenfelé győzött. A XVII. század közvéleménye a hatalmat, a megnyugtató, rendosztó hatalmat kívánta vissza. E század első felében háttérbe szorult a nemzeti érdek, a magyar ember nem annyira nemzetiségének megóvására, mint keble nyugalmának megszerzésére törekedett. És valóban lassan kint terjedt a nemzeti nyelv elfelejtése, a szláv és német nyelvek uralma. Noha a catholicus papság is a protestánsokat követve, magyarul írta hitvitázó iratait, magyarnak vallotta magát s Pázmány még a német tudósoknak is, mint a wittembergi egyetem tanárainak magyarul felelt, a nemzeti nyelv, melyet a XVI. század vitázó irodalma annyira terjesztett és erősített, hogy Sztáray Mihály még egy színdarabját is Körmöcz, Selmecz és Besztercze városoknak ajánlotta, most megfogyatkozott és a családból kiveszett a használata. A catholicus főpapság mind magyar volt, az esztergomi és más megyék káptalanának tagjai többnyire magyarok voltak és mégis a szláv nyelv terjedt az országban a magyar rovására, mert a tekintély és kedély világában a helyi többség lesz az erkölcsi, vallási és társadalmi életben az uralkodó, megfogyatkozik a nagy nemzeti összetartozás érzete, senkinek sincs érzéke az összekapcsoló közös nemzeti nyelv iránt, az ember inkább magának s legfölebb szomszédjainak akar élni. A távolabbiak nem, vagy kevésbbé érdeklik. Különben a cath. egyház teljes erővel iparkodott megtenni a magáét. Aránylag nem sok, de egy-két nagytehetségű íróval rendelkezett. A Pázmány-korabeli protestáns irók száma nagyobb volt, mint a catholicusoké és mégis sikeresebb volt ezek működése, ami szintén mutatja, hogy nem az írók számával győztek, hanem kedveztek az idők, változott a nemzet hangulata. Annyi igaz, hogy a kevés catholicus író nagy szorgalommal dolgozott. Pázmány maga majd minden évben egy-két munkával lépett fel. S míg a protestánsok inkább az áhítatra buzdító művekkel álltak elő, a catholicusok egyenes támadásokat intéztek ellenük, melyekre alig győztek felelni. A XVI. században az irtózatos törökpusztítás, a német és magyar hadak garázdálkodása a főurak rabló eljárása teljesen megingatták az anyagi és gazdasági életet, megrendítették a birtokviszonyt, ehhez az anyagi zűrzavarhoz a vallási és erkölcsi nézetek megrendülése és felforgatása járult. Nem csoda, hogy ha nemzetünk a régi fegyelmet kívánta vissza. Míg a XVI. században az egyén óhajtotta magát érvényesíteni, kifelé az ut után tört az emberiség, mely a tisztább, általánosabb, egyetemesebb embert mutatta fel a láthatáron, nagyobbnak, hatalmasabbnak érezte magát a polgár, büszkébbnek, önérzetesbnek az ember, most megtörve sóhajtotta vissza az igát, mely nyomja ugyan, de védi is a külső és belső bajok ellen. Mindenfelől visszahúzódott az individualitás. Az író, a tudós, a tanár s kivált a pap elveszti, elhagyja a múlt században mindenütt felmutatott alanyiságát. Akkor egy-egy predicator tevékenysége csudákat művelt, az egy Sztáray Mihály maga 120 ecclesiát alapit, teremt, mások a legnehezebb viszonyok között számos könyvet írnak. Most a XVII.-ben egymást támogatják, összébb húzódnak, kitérnek a vakmerő hitviták elől, a tehetséges komjáthi tanító Súri, kitér Pázmány elől, elmegy hazulról, ha sejti, hogy a beszédes és tudós jezsuita érkezik ; a híres szónok és tehetséges író, Magyari István sárvári prédicátor, nem akar szóbeli vitába ereszkedni, nem szeretné lelke csöndjét zavartatni; egy egész kerület predicátorai gyűlnek össze, hogy társuk Veresmarti Mihály nehézségeit, gyötrelmeit eloszlassák, de nem tudják és maguk is tétovázva állanak a töprenkedő protestáns pappal szemben, aki aggódva keresi az igazságot és zaklatott lelkiismerete nyugalmát. Mily más idők voltak azok, mikor a XVI. század közepén újítani, átalakítani és nagy erkölcsi hatalommal tudott fellépni az egyes ember! És mennyi kiváló egyéniség! Nemcsak a szélei Európában, hanem hazánkban is nagy számmal születnek a hatalmas új szellemek, akik mind hivatva érzik magukat a világ átalakítására! Most nagyobb volt a tanultság, több a műveltség, számosabb az iskola és könyv, de hiányzott az erő és az alkotóképesség. Mennyivel műveltebb, folyékonyabb, gördülékenyebb, simább most a nyelv, ki van képezve a verselés, könnyű a cadentia, a görög-római hat és ötméretű sorok nagyobb számmal teremnek a magyar ajkakon, de az egész félszázad alatt nem akad egy nevesebb költő, a nemzetnek nincs egy tehetséges poétája, aki honfitársai örömének és fájdalmának, jó és balsorsának őszinte tolmácsa és hivatott elbeszélője volna. Mert annyira kimerült a nemzet, tehetetlen volt a képzelem, lankadt az érzelem, gyáva és erőtlen a szellem, hogy csak egy kis vallási vitára volt képessége s a protestáns részről az is lanyhán folyt. Lelkesedésre és erős meggyőződésre inkább csak a catholicusoknál akadunk. Jelesleteik minden eszközt megragadnak, hogy visszanyerjék a szellemi világ hegemóniáját. Több megyei és nemzeti zsinatban erősen sürgették az erkölcsi élet és vallásos áhítat fölébresztését, a a könnyelmű és lelkiismeretlen papok megfékezését, a buzgók és tanulni szeretők megjutalmazását. A püspöki és káptalani javadalmakat csak az érdemesek nyerik el, mert, mint Pázmány mondá, a veszprémi szék betöltésénél, nem arra, hanem lelkipásztorra van a népnek szüksége, akik azután kétséges jövedelmüket az egyház és a szegények javára fordíták. Az országban többfelé iskolákat alapítottak, melyeken csak oly szorgalommal és értelemmel művelik a görög-római classicusokat, mint a múlt század protestáns tudósai. Sikeres tényezőkül a jezsuiták szolgáltak, kik a rajongók lelkesedésével, a vértanuk önfeláldozásával s a humanisták műveltségével, a casuistica theologia kígyóieszélyével és a jámborság őszinteségével majd bölcs elnézéssel, majd inquisitori kegyetlenséggel léptek fel az egyházi küzdelem terén. Csodálatos tetterejük s a kor színvonalán álló műveltségük csakhamar czélt is ért s a kerek földön épp úgy, mint hazánkban, a világi életben úgy, mint az egyháziban minden alkalommal találkozunk velük. Már a XVI. század utolsó negyedében láttuk, mil veszélyesen ragadta meg az egyház néhány képviselője az irodalmi harcz fegyverét, de amit ők tettek és tehettek, kevés volt. Az egyház kormányzásával, vagy a hívek vezetésével lévén elfoglalva, alig akadt annyi idejük, hogy az irodalomnak is éljenek. Talán az írás becsét és hasznát is kevesen ismerték fel. A catholicus papság képzettségre sem állott a kellő színvonalon, hogy méltó és sikeres harctot folytasson a protestánsokkal. A főpapok sem buzdították az egyház fiatalabb szolgáinak iróskodását. Mindez megváltozott a XVII. században. A jezsuita Pázmány és társai vevék kezükbe az irodalmat. A nyomda segélyével gyorsan és számos példányban terjeszték el irataikat, a protestáns tanok cáfolatait. A jezsuita író nem panaszkodik, hogy nem ér rá, hogy lelkészkednie kell, hogy nincsenek forrásai, melyekből művét megalkossa; mert ha időre volt szüksége, az áhitat rendes gyakorlatain és egykét tanítási órán kívül, asztalához ülhető és nyugodtan dolgozhatók ; ha pedig könyvekre, nélkülözhetlen forrásokra volt szüksége, a rend és pártfogói éppen nem sajnálták a költséget, hogy előteremtsék a kívánt műveket. De mindez keveset hasnált volna, ha meg nem változik a kor szelleme. A lelki és testi bajokban senyvedő nemzet elvesztő erejét, nyugalom és béke után epedve, nem háborodott fel a protestáns igehirdetők szavai után, nem látta már a catholicusok bálványozását, istentelenségét. A kifáradt ember szelídségével bírálta a catholicusok ünnepélyeit, jól esett szemének a bálványképek szépségein gyönyörködni, a fényes szertartásokon megpihenni. Lelkében a szép utáni vágy legalább annyi helyet foglalt el, amennyit előbb az erkölcsi érzés élvezett. Míg ötven év előtt a protestánsok ellenmondás nélkül gúnyolák a catholicusok bálványimádását, ez volt egyik legfőbb fgyverük a catholicusok ellen; most már Szenczi Molnár Alberttel ők védekeznek, hogy templomaikban, nincsenek bálványképek és oltárok«, a mi némelyek szerint »dísztelen dolog .... hisz a képek által is tisztelhetnék az istent, lám az képek bibliája az közembernek és az képekkel megrakott tetézett oltárok ékességére vadnak az templomnak, melyek nélkül majd ugyan pusztának láttatik ? *) Ha a XVI. század nagyratörő embere felháborodik a szent kép ellen, mely előtt leborulva imádkozik az együgyű pár, most gyönyörködik benne a kedély embere, mert kellemesen izgatja a szép iránti érzékét, érdekes jelenetei megragadják képzeletét, bevésődnek emlékezetébe és öntudatlanul megnyerik szivét. A catholicusok szép képei, feldíszített oltárai, fényes szertartásai rokonszenvesebben, szivrehatóbban tudnak szólani a század emberéhez, mint a protestánsok egyszerű és színtelen könyörgése, hitvitázó polémiája, melyet Magyari István Nádasdy Ferencz fölött mondott gyászbeszédeiből sem tudott hallgatóinak és magának elengedni. BODNÁR ZSIGMOND. * Szenczi Molnár Albert: Consecratio templi novi. 162. A bekeczi templom fölszentelésekor mondott beszédek, könyörgések, feliratok és szép mondások stb. gyűjteménye. *) Bevezetés a XVII. század első felének irodalomtörténetéhez. Mutatvány szerzőnek kéziratban készen álló irodalomtörténeti nagyobb művéből. Mai számunkhoz egy fólia melléklet van Catolva. BELFÖLD Budapest, jun. 2. (A külügyminiszter Budapesten.) Kálnoky gr. külügyminiszter és Szögyény-Marich László külügyminiszteri első osztályfőnök, a delegatio megnyitására holnap Bécsből Budapestre utaznak. Budapest, jun. 2. (Bosnyák zászlóaljak Magyarországon.) Némely budapesti és bécsi lapnak azon hírével szemben, mely szerint a közös hadügyminiszter a holnapután összeülendő delegáliok előtt javaslatot készül tenni az iránt, hogy a bosnyák zászlóaljak a monarchia különböző helyőrségi állomásaiban nyerjenek elhelyezést. illetékes helyről szerzett értesülés után jelenthetjük, hogy ez a hír nem felel meg a valóságnak. A delegátiok már csak azon okból sem intézkedhetnének ezen kérdésben, mivel ilynemű intézkedésnek előfeltételét képezi, hogy azon törvényes alap is, mely szerint jelenben az occupált tartományok administrálva lesznek, megfelelő átalakulást nyerjen. Budapest, jún. 2. (A képviselőházból.) A képviselőházban még tizennégy különböző kormányjavaslat vár elintézésre, s ha ezek a képviselőház holnapi ülésében megszavaztatnak is, az üzenetek csütörtöknél előbb nem kerülhetnek a főrendiház elé. A főrendiház illető bizottságai e javaslatokat pénteken, legkésőbb szombaton, letárgyalják és a hétfőn tartandó teljes ülés napirendjére tűzik. Az országgyűlés ülésszaka tehát hétfő, keddnél előbb nem lesz elnapolható. Debreczen, jun. 2. (A tiszántúli ev. ref. egyházkerület közgyűlése.) [Az »U. E.« jelentése.] Az ev. ref. egyházkerület közgyűlése ma kezdte meg tanácskozásait a collegium dísztermében Kiss Áron esperes és Vállyi János főgondnok elnöklete alatt. Révész püspököt lábbala gátolta a megjelenésben. Elnöklő esperes kegyelettel emlékezik meg Geduly, Czékus suth. püspökök és Gál Imre esperes elhunytéról. Ezután számos kisebb-nagyobb jelentőségű közigazgatási ügy intéztetett el. A m.szigeti lyceum anyagi és szellemi ügyeinek megvizsgálására holnap bizottság fog választatni. Hosszú és élénk vitát provocált a nagykárolyi egyházmegye felterjesztése a szegény protestáns lelkészek állapota ügyében. Az esperesi kar javasolja, hogy az egyházmegye kérvénye a kerület hathatós támogatásával terjesztessék a convent elé, mely ez ügyet a zsinat tárgyává készítse elő. A lelkészek országos értekezletére képviselők küldését azonban nem javasolja. A lelkészek javadalmazásának javítását az egész közgyűlés kívánja, de a módokra nézve nagy eltérések nyilvánultak. Kiss Albert, Lukács Ödön, Balogh Ferencz az esperesi kar javaslata mellett szóltak s az egyházkerület határozatában is hangsúlyoztatni kívánják az 1848. XX. tcz. életbeléptetésének szükségét. — Gr. Dégenfeld, Bitook Zsigmond, gr. Ráday Gedeon, dr. Tisza István és Thay Kálmán nagyon megfontolandóknak tartják e mélyre ható kérdésben nyilatkozni. A kérdés olyan alakjában, amint ezt a nagykárolyi egyházmegye feltette, gyakorlatban aligha vihető ki, veszélyeztetné ez az autonómiát s a lelkészeket állami hivatalnokokká tenné. Végre szótöbbséggel elfogadtatott Széll Kálmán azon indítványa, hogy az egyházkerület a lelkészek anyagi javadalmazásának biztositása czéljából felír a conventhez, hogy ezen ügyet a zsinatra készítse elő. A határozatban az 1848: XX. tezikkre nincs hivatkozás ; az egyházmegye kérvénye e nélkül terjesztetik fel. — Holnap a tanárválasztások ejtetnek meg. A képviselőház holnap, junius hó 3-án, kedden, d. e. 10 órakor ülést tart. Az országgyűlési mérsékelt ellenzéki párt holnap, f. hó 3-án, kedden, d. u. 6 órakor értekezletet tart. Magyar föld. Talán naiv mondásnak tűnik föl, de igazságát senki sem fogja tagadni, ha azt mondjuk, hogy a magyar nemzet fönmaradásához, a magyar állam mai fölvirágzásához nagy mértékben hozzájárult honfoglaló őseinknek az a bölcsessége, amelylyel hódító hadjárataikban új hazájukul azt a földet választották ki, amely most a mi anyaföldünk. Sokat dicsérték őseinknek azt az alkotmányos érzékét, melylyel már legprimitívebb politikai szervezkedésükben megvetették alapját a mai alkotmányos szabadság kifejlődésének. De nem volt ennél kisebb szerencse az, hogy az új Kánaánt itt találták föl, a mai Magyarországon, melynek földje minden válság közepette is bőven táplálta és fentartotta a magyar népet. S ha ez a föld táplálni tudta ezer éven át a magyar népet mindenféle politikai válság s mindenféle idegen nemzet pusztítása közepette, kétségkívül táplálni, fentartani, sőt fölvirágoztatni fogja ezentúl is mindenféle közgazdasági válság s idegen nemzetek vámháborujának pusztítása daczára is. Igaz, hogy megszaporodtak a föld terhei, de megnőtt a föld kamatja is. Nyugateurópai niveaura emelkedett okszerű gazdálkodásunk mellett megszűnt most már a föld holt tőke lenni s abban, hogy Magyarország túlnyomó mértékben földmivelő ország, nem láthat senki elszomorító jelenséget, mert ott, hol a földkincsekben oly gazdag, mint Magyarországon, ott a földművelés jelentőségét kisebbíteni s érdekeit kevésbbé szolgálni a legfontosabb ipari és kereskedelmi érdekek kedvéért is nagy mulasztás s helyrehozhatatlan veszteség lenne. Magyarország speciális közgazdasági fejlődése megköveteli, hogy az ipari és kereskedelmi érdekek a földmivelés érdekeivel összhangban szolgáltassanak s jóleső megnyugvással láthatja a magyar közönség, hogy a kormány működésében e különböző érdekek kiszolgálása mily összhangzatosan történik egy közös czél érdekében s Baross Gábor ipari és kereskedelmi politikája, vám- és tarifa-politikája, hogy jár karöltve azzal az öntudatos földművelési politikával, melyet oly férfiú után, mint Szapáry Gyula gróf, most Bethlen András gróf tart kezetben. Sem az ipar, sem a kereskedelem, de legkevésbbé a földművelés szükségli és tűri az államnak és kormánynak túlságos, tehát gyöngítő gyámolitását. A kormánynak csak az előfeltételeket s a segítő eszközöket kell megteremteni, melyeknek kihasználása s felhasználása már az érdekelt közönség feladata. S ez előfeltételeket és eszközöket a kormány megteremtette a földmivelő közönség számára éppen úgy, mint a magyar iparos és a kereskedő világnak. A gazdasági tanintézetek, mintagazdaságok és gazdasági egyletek intézményeit nem is említve, csak az állami culturmérnökség intézményére kell ráutalnunk, hogy bebizonyítsuk a kormány azon törekvését, melylyel az okszerű gazdálkodást terjeszteni és előmozsdítani igyekszik. Be kell látnia a gazdaközönségnek, hogy a földműveléshez hozzá tartozik a föld nevelése is. A föld a maga őseredeti formájában természetesen nem hozhatja meg mindenütt a maga kamatját s a gazdának pótolni kell azt, mit a természet elmulasztott, javitni kell, a mit elhibázott. A földnek ez a »nevelése«, a talajjavitás az, mely nélkül intensív gazdálkodás el nem képzelhető s viszont intensív gazdálkodás nélkül semmiféle kormány, semmiféle vámpolitikával sem fogja a közgazdasági válságot leemelni vállainkról. Nem szólunk itt a talajnak amaz állandó javításáról, mely a földnek, hogy úgy mondjuk, rendes évi táplálékához tartozik, bár a könnyelmű földbirtokosok, valamint a lelkiismeretlen bérlők ebben a táplálékban is fukarkodnak, hanem szólunk arról az átmeneti kiadásról, vagy egyszeri beruházásról, mely a talaj elemi hibáinak kijavításával jár, amelyeknek eszközlése a culturmérnökség feladatai közé tartozik; szólunk a föld szervezeti hibáiról, melyek között a belvizek okozzák legtöbb földbirtoknak meddőségét. A vizek lecsapolása, a talajvíz elvezetése a meddő földek ezer és ezer holdjait teszi termékenynyé; az élővíz-csatornák ásása s az öntözés pótolja a természet mulasztásait, valamint, a városok csatornavizének gazdasági kihasználása is közrehat a talaj javítására. A földdúsabb kamatoztatását előmozdító ezen talajjavítási eszközök nyújtására szolgál az állami culturmérnökség, mely rövid fennállása alatt nagy területet adott már át a földművelésnek, de amelyet a gazdaközönség még mindig nem vesz annyira igénybe, amennyire saját, érdeke megkövetelné. Harminczhét magyar culturmérnök és