Nemzet, 1890. június (9. évfolyam, 2786-2815. szám)

1890-06-03 / 2788. szám

SZERKESZTŐSÉG: Ferencziek­ ter­e, Athenaeum-épület, 1. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk es Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Ara 6 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) Recrerell kiadás. Kiadó-hiv­atal:­­ Ferencziak-tere, Athenaeum-épület, földsarat. Előfizetési díj: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Buda­­pesten kétezer házhoz hordva: 1 hónapra --------.................... i &A S hónapra $ » S hónapra .......................... 12 > Az esti kiadás postai kü­lönküldéséért felül­­fizetés havonként 3 fi kr., negyedévenként 1 t­ize C kr. vidéken • kr. (eatl lappal együtt 8 kr.) 2788. (151.) szám. Budapest, 1890. Kedd, junius 3. IX. évi folyam. Budapest, junius 2. Az italmérési jövedékről szóló törvény némely intézkedéseinek kiegészítése múlha­tatlanul szükséges volt, ha azt nem akarjuk, hogy az egész jövedék nagy része elpárolog­jon. Mert a törvény életbeléptetése óta 5­ hó sem telt el és már­is gomba­ módra szaporod­tak a visszaélések, még­pedig oly formában, melyeket előre látni nem lehetett. De azért az ellenzék két napi vitát csinált abból, hogy e visszaélések megakadályozása czéljából, a szeszes italok forgalma ellenőriztetni czéloztatik. Mert csakis ez van, a ma megsza­vazott törvényjavaslatban, új teher, új adó nincs. Ennek daczára azt fedezték fel az el­lenzék szónokai, hogy ebben új terhek és se­­entúrák vannak elrejtve a­­ fogyasztók el­len. Pedig ezekről itt szó sincs, hanem csakis a termelő és gyáros, valamint a fogyasztó kö­zötti forgalom ellenőrzéséről intézkedik az egész javaslat. És ha ezt a forgalmat — mely még adómentes marad — nem képes ellen­őrizni, akkor a fogyasztáshoz adómentesen fog jutni a bor és szesz, azok részéről, kik alat­tomos után ezt megcsinálják és az állam jö­vedelme igazságtalanul apad; a polgárok csak egy része fizeti a terhes italadót. Még különösebb az ellenzék magatartá­sában az, hogy nemcsak ezeket a tételeket ismeri általánosságban el, hanem a törvényja­vaslat alapjait is, mert még a szélbalon is be­­vallák azt, hogy az egyes fogyasztási körze­tekbe másonnan adómentesen nem lehet a szeszes italt behozni, ha a jövedéket tönkre tenni nem akarjuk. Már­pedig a törvényja­vaslatnak, melyet keményen elleneztek, ez az alapeszméje; maguk hangsúlyozták, hogy szükséges az ellenőrzés és mégis elvetették a törvényjavaslat erre vonatkozó intézkedését, a szeszszel kereskedőktől esetleg megkövetel­hető könyvvezetést, a­nélkül, hogy helyébe más rendszabályt javasoltak volna. De hát fogyasztási adóvonal és financzkíséret nélkül hogy lehet a szesznek szabad forgalmát más­képen ellenőrizni, mint ha a kereskedő eset­leg könyvvitelre kényszeríttetik? Azt mondták, így ez elárulja üzleti ösz­­szeköttetéseit és tönkre megy ; szó szerint ez­t mondták az adótörvények megfelelő intézke­désénél, sőt régebben maga a hiteles könyv­­vezetés ellen az ósdiak is, mégis a kereske­delem ott virágzik, ott biztos, hol ez kötelező. Hisz a könyvnek esetleges átvizsgálása a pénzügyi közegek részéről ritkán fordul elő és mikor a semleges pénzügyi közeg ezt meg­teszi is, abból ugyan nem fog sokat spekulál­hatni. Az adókivető bizottságok jogának gya­korlása hasonló aggodalmakra adott volt — annak idején — okot és egyik sem valósult. Midőn pedig az ellenzék szónokai elis­merik, hogy mint a régi regaletulajdonos, úgy most az állam és képviselője, a bérlő, jogosítva van arra, hogy adómentes idegen szesznek behozatalát ne tűrje: ugyan miért támadják meg e jog gyakorlásának egyetlen formáját, a behozatali bejelentés kényszerét akkor, mikor ez nem egyes földes­ur, hanem az állam bérlője javára érvényesíttetik, mikor az még a bor és bús fogyasztási (tehát nem is kimérési) adónál is megvan ? A régi jog új érvényesülését úgy tüntetik fel, mintha az valami újabb secatura, újabb teher lenne. Eb­ből látszik, mily felületesen ítéltek — vagy beszéltek. Csak a bérlők érdekében levőnek állí­tották a törvényjavaslatot. Ez vagy rövidlá­tás, vagy rosszakarat ! Mert a bérlő az ál­lami bevételt csak ideiglenesen ke­zeli és még e szempontból is helytelen lenne az állam nevében kiadni egy terü­let italmérési jogát és lehetővé tenni, hogy ugyanazon területen mások, bérlet és adó nél­kül is gyakorolják ezt. Pedig ez a mos­tani állapot. Azonban nem szabad meg­feledkezni arról sem, hogy az állam most sem kapja meg jövedelmét, ha a bérlők a rohamosan terjedő visszaélések miatt tönkre mennek, vagy felmondanak, és a jövője is tönkre lesz téve, ennek a nagy jövőjű jöve­­vedelmi forrásnak, ha a visszaélések már most ki nem irtatnak. Hát még ha meggon­doljuk, hogy ezek takargatói mennyire elő­mozdítják a gácsországi szesz behozatalát, szeszgyáraink romlását, bizony könnyen belát­hatjuk, hogy mily felületesen ellenezték e szükséges törvényjavaslatot. A kormány és többség komolyan és elfogulatlanul veszi fel­adatát és ezért meg is szavazta azt. Hogy némelyek itt is a gyanúsításhoz folyamodtak, ez sajnos, de régi mesterség, melyet soha sem irigyel az, ki a tisztessé­ges és komoly vitatkozás és politikai működés embere. A NEMZET TÁRCZÁJA. Junius 2. A XVII. század. Pázmány kora.*) A XVII. század első felét Pázmány korának nevezhetjük. Ő fejtette ki a legnagyobb tevékenységet. Mint jezsuita hittérítő, mint kiváló politikus és leg­jobban, mint író, korának legkitűnőbb embere volt. Minden kedvezett neki. Az ember megunta a szabadság hullámzását, a vallási, erkölcsi és politi­kai nézetek örökös zűrzavarát, az ész rideg bonczolá­­sát, a haladás nyugtalan javítását. Mint a vándor, a ki útra kel és gyönyörködik a vidék gyönyörűbbnél gyönyörűbb szépségein, elragadtatva nézi a hegyek s völgyek fenséges alakulását és örül, hogy ki­szaba­dult otthona egyhangúságából, úgy érezte magát az emberiség a XV. és XVI. században. Csakhogy végre az utas is belefárad az örökös változatosságba. Nyugalomra, édes otthonra van szük­sége. Ilyen után epedett nemzetünk a XVII. század elején. Az ész és szabadság után, a tekintély és szív uralmát kívánta vissza. A régi rend és fegyelem utáni vágy foglalta le a kebleket. A megbomlott hűbériség helyébe a fejedelmek korlátlan hatalma lépett. Néhány országot kivéve, e hatalom mindenütt a catholicus vallás támogatását óhajtotta. Kitűnő fejedelmek, erős világi hatalmak a régi catholicus vallás mellé állottak, a meggyengült egyház pedig két kézzel ragadta magához a fejedelmi támogatást, törekvéseinek állami kedvezményeket követelt s létrejött az állam és egyház ama szövet­sége, mely mindenütt a szabadság elnyomásával jár. Nálunk vészes lehetett volna aszövetség a nem­zetiség ügyének. A magyarnak nemzeti szempontból rettegnie kellett a két hatalom összetartásától. A magyar király majdnem hiába koronáztatta meg magát, hiába tette le az esküt az ország al­kotmányára , mint Ausztria fejedelme, Csehország ki­rálya és a római szent birodalom császára annyira hozzá volt kötve az örökös tartományokhoz, hogy nem érez­hette magát magyarnak, annál kevésbbé, mert a ma­gyar birodalom keleti része az erdélyi fejedelmek, déli része a török szultánok birtokában volt. A ma­gyar tehát méltán idegenkedett az idegen királytól. És mégis, mit látunk a XVII. században ? A rend és tekintély utáni vágy megragadja a lelkeket, hátat fordítanak a protestáns erdélyi és nemzeti feje­delmeknek, az ország nagyjai egymás után a catholi­cus hitre térnek, jobbágyaikat a catholicus vallásra kényszerítik, a protestáns papokat elűzik, templomaik­tól megfosztják, mindenütt a catholicismus zászlaja lo­bog, pedig egy­értelmű volt a nemzet gyöngülése s végre pusztulásával. És ha több szerencséjük lett volna ki­rályainknak, több siker koronázta volna a XVII. század első felében politikájukat és catholicussá te­hették volna az országot, ma aligha szólanánk nem­zeti önállóságról, magyar alkotmányról és Szent­ István koronája talán a bécsi cs. kir. udvari kincstár érdekes régiségei között foglalna helyet. Szerencsére az erdélyi fejedelmi széken Bethlen Gábor, egy geniális uralkodó és buzgó protestáns ült. Politikai sikerei megbénították a bécsi kormány ha­talmát, földönfutóvá tették a királypárt vezető férfiait. De csakis az ő fényes tehetségének sikerült győzni az ár ellenében, gátat vetni az eszmék özönének és egy időre fentartani, ápolni a nemzeti irányt. A XVII. század a tekintély, a rend, a szív uralma után epedvén, a catholicismus malmára haj­totta a vizet, mint a melynek kebelében mindama kí­vánságát megtalálhatta a nemzet. Azok az eszközök, melyekkel a Protestantismus este hajnalán megtá­madta a catholicismust, már mind elavultak. Az úgy­nevezett bálványozás, a római pápák és pilises papok erkölcstelen viselete, a búcsúk, a pur­­gatórium , Krisztus testének és vérének két szín alatti vétele, a puszta hit üdvözítő volta és más egyebek már kopott fegyverek valának. A catho­­licusoknak csak azt kell­ bebizonyítaniuk, hogy ná­luk van a tekintély, rend és fegyelem, náluk van az igaz egyház, a régi hit s megnyerik a csatát. A pro­testánsok ugyan még mindig használják a régi fegy­vereket, de a rozsdás cső már felmondja a szolgálatot, nem sebez meg senkit, legfölebb azt, a­ki még hasz­nálni akarja. Pedig a protestáns tanítók képzettebbek, tanul­­tabbak valának a catholicusoknál. Ők Wittemberg, Jena, Heidelberg, Utrecht s más nagyhirű protestáns főiskolában képezték ki magukat. Bírták szóval és tettel; ügyes írók, életrevaló, mozgékony emberek valának, a­kik híveik tiszteletét érdemelték ki; de szembe szállott velük a kor iránya, mely nem a sza­badságot, a reformot, a javítást, hanem a rendet, fegyelmet és tekintélyt óhajtotta vissza. Számos kiváló szónok akadt közöttük s nem­csak életük volt erényesebb, buzgóbb a catholicus papokénál, a kik legtöbbször anyagi jólétben, gon­datlanul éltek, hanem szép előadásukkal, szónoki te­hetségükkel is elbájolták hive­ket. Most azonban mindez nem segített rajtuk. A catholicismus minden­felé győzött. A XVII. század közvéleménye a hatal­mat, a megnyugtató, rendosztó hatalmat kívánta vissza. E század első felében háttérbe szorult a nem­zeti érdek, a magyar ember nem annyira nemzetisé­gének megóvására, mint keble nyugalmának meg­szerzésére törekedett. És valóban lassan kint terjedt a nemzeti nyelv elfelejtése, a szláv és német nyelvek uralma. Noha a catholicus papság is a protestánso­kat követve, magyarul írta hitvitázó iratait, magyar­nak vallotta magát s Pázmány még a német tudósok­nak is, mint a wittembergi egyetem tanárainak ma­gyarul felelt, a nemzeti nyelv, melyet a XVI. század vitázó irodalma annyira terjesztett és erő­sített, hogy Sztáray Mihály még egy színdarabját is Körmöcz, Selmecz és Besztercze városoknak aján­lotta, most megfogyatkozott és a családból kive­szett a használata. A catholicus főpapság mind ma­gyar volt, az esztergomi és más megyék káptalaná­­nak tagjai többnyire magyarok voltak és mégis a szláv nyelv terjedt az országban a magyar rová­sára, mert a tekintély és kedély világában a helyi többség lesz az erkölcsi, vallási és társadalmi életben az uralkodó, megfogyatkozik a nagy nemzeti összetar­tozás érzete, senkinek sincs érzéke az összekapcsoló közös nemzeti nyelv iránt, az ember inkább ma­gának s legfölebb szomszédjainak akar élni. A távolabbiak nem, vagy kevésbbé érdeklik. Különben a cath. egyház teljes erővel iparkodott meg­tenni a magáét. Aránylag nem sok, de egy-két nagy­­tehetségű íróval rendelkezett. A Pázmány-korabeli protestáns irók száma nagyobb volt, mint a catholicu­­soké és mégis sikeresebb volt ezek működése, a­mi szintén mutatja, hogy nem az írók számával győztek, hanem kedveztek az idők, változott a nemzet han­gulata. Annyi igaz, hogy a kevés catholicus író nagy szorgalommal dolgozott. Pázmány maga majd minden évben egy-két munkával lépett fel. S míg a protes­tánsok inkább az áhítatra buzdító művekkel álltak elő, a catholicusok egyenes támadásokat intéztek el­lenük, melyekre alig győztek felelni. A XVI. században az irtózatos török­­pusztítás, a német és magyar hadak garázdál­kodása a főurak rabló eljárása teljesen meg­ingatták az anyagi és gazdasági életet, megren­dítették a birtokviszonyt, ehhez az anyagi zűrzavar­hoz a vallási és erkölcsi nézetek megrendülése és felforgatása járult. Nem csoda, hogy ha nemzetünk a régi fegyelmet kívánta vissza. Míg a XVI. században az egyén óhajtotta magát érvényesíteni, kifelé az ut után tört az emberiség, mely a tisztább, általáno­sabb, egyetemesebb embert mutatta fel a láthatáron, nagyobbnak, hatalmasabbnak érezte magát a polgár, büszkébbnek, önérzetesbnek az ember, most meg­törve sóhajtotta vissza az igát, mely nyomja ugyan, de védi is a külső és belső bajok el­len. Mindenfelől visszahúzódott az individuali­tás. Az író, a tudós, a tanár s kivált a pap elveszti, elhagyja a múlt században mindenütt fel­mutatott alanyiságát. Akkor egy-egy predicator te­vékenysége csudákat művelt, az egy Sztáray Mihály maga 120 ecclesiát alapit, teremt, mások a legnehe­zebb viszonyok között számos könyvet írnak. Most a XVII.-ben egymást támogatják, összébb húzód­nak, kitérnek a vakmerő hitviták elől, a tehetséges komjáthi tanító Súri, kitér Pázmány elől, elmegy ha­zulról, ha sejti, hogy a beszédes és tudós jezsuita ér­kezik ; a híres szónok és tehetséges író, Magyari Ist­ván sárvári prédicátor, nem akar szóbeli vitába eresz­kedni, nem szeretné lelke csöndjét zavartatni; egy egész kerület predicátorai gyűlnek össze, hogy tár­suk Veresmarti Mihály nehézségeit, gyötrelmeit eloszlassák, de nem tudják és maguk is této­vázva állanak a töprenkedő protestáns pappal szem­ben, aki aggódva keresi az igazságot és zaklatott lelkiismerete nyugalmát. Mily más idők voltak azok, mikor a XVI. század közepén újítani, átalakítani és nagy erkölcsi hatalommal tudott fellépni az egyes ember! És mennyi kiváló egyéniség! Nemcsak a szélei Európában, hanem hazánkban is nagy számmal születnek a hatalmas új szellemek, a­kik mind hi­vatva érzik magukat a világ átalakítására! Most na­gyobb volt a tanultság, több a műveltség, számosabb az iskola és könyv, de hiányzott az erő és az alkotó­­képesség. Mennyivel műveltebb, folyékonyabb, gördü­lékenyebb, simább most a nyelv, ki van képezve a ver­selés, könnyű a cadentia, a görög-római hat és ötmé­­retű sorok nagyobb számmal teremnek a magyar ajkakon, de az egész félszázad alatt nem akad egy nevesebb költő, a nemzetnek nincs egy tehet­séges poétája, a­ki honfitársai örömének és fáj­dalmának, jó és balsorsának őszinte tolmácsa és hivatott elbeszélője volna. Mert annyira kime­rült a nemzet, tehetetlen volt a képzelem, lan­kadt az érzelem, gyáva és erőtlen a szellem, hogy csak egy kis vallási vitára volt képessége s a protestáns részről az is lanyhán folyt. Lelkesedésre és erős meggyőződésre inkább csak a catholicusoknál akadunk. Jelesleteik minden eszközt megragadnak, hogy visszanyerjék a szellemi világ hegemóniáját. Több megyei és nemzeti zsinatban erősen sürgették az erkölcsi élet és vallásos áhítat fölébresztését, a a könnyelmű és lelkiismeretlen papok megfékezését, a buzgók és tanulni szeretők meg­jutalm­azását. A püspöki és káptalani javadalmakat csak az érdemesek nyerik el, mert, mint Pázmány mondá, a veszprémi szék betöltésénél, nem arra, hanem lelki­­pásztorra van a népnek szüksége, a­kik azután két­séges jövedelmüket az egyház és a szegények javára fordíták. Az országban többfelé iskolákat alapítottak, melyeken csak oly szorgalommal és értelemmel mű­­velik a görög-római classicusokat, mint a múlt szá­zad protestáns tudósai. Sikeres tényezőkül a jezsuiták szolgáltak, kik a rajongók lelkesedésével, a vértanuk önfeláldozásával s a humanisták műveltségével, a casuistica theologia kígyói­eszélyével és a jámborság őszinteségével majd bölcs elnézéssel, majd inquisitori kegyetlenséggel léptek fel az egyházi küzdelem terén. Csodálatos tett­erejük s a kor színvonalán álló műveltségük csakha­mar czélt is ért s a kerek földön épp úgy, mint ha­zánkban, a világi életben úgy, mint az egyháziban minden alkalommal találkozunk velük. Már a XVI. század utolsó negyedében láttuk, mil v­eszélyesen ragadta meg az egyház néhány kép­viselője az irodalmi harcz fegyverét, de a­mit ők tet­tek és tehettek, kevés volt. Az egyház kormányzásá­val, vagy a hívek vezetésével lévén elfoglalva, alig akadt annyi idejük, hogy az irodalomnak is éljenek. Talán az írás becsét és hasznát is kevesen ismerték fel. A catholicus papság kép­zettségre sem állott a kellő színvonalon, hogy méltó és sikeres harctot folytasson a protestánsokkal. A főpapok sem buzdították az egyház fiatalabb szol­gáinak iróskodását. Mindez megváltozott a XVII. században. A jezsuita Pázmány és társai vevék kezükbe az irodal­mat. A nyomda segélyével gyorsan és számos pél­dányban terjeszték el irataikat, a protestáns tanok c­áfolatait. A jezsuita író nem panaszkodik, hogy nem ér rá, hogy lelkészkednie kell, hogy nincsenek forrá­sai, melyekből művét megalkossa; mert ha időre volt szüksége, az áhitat rendes gyakorlatain és egy­két tanítási órán kívül, asztalához ülhető és nyugodtan dolgozhatók ; ha pedig könyvekre, nélkü­­lözhetlen forrásokra volt szüksége, a rend és pártfogói éppen nem sajnálták a költséget, hogy előteremtsék a kívánt műveket. De mindez keveset has­nált volna, ha meg nem változik a kor szelleme. A lelki és testi bajokban seny­vedő nemzet elvesztő erejét, nyugalom és béke után epedve, nem háborodott fel a protestáns igehirdetők szavai után, nem látta már a catholicusok bálványo­zását, istentelenségét. A kifáradt ember szelídségével bírálta a catholicusok ünnepélyeit, jól esett szemének a bálványképek szépségein gyönyörködni, a fényes szertartásokon megpihenni. Lelkében a szép utáni vágy legalább annyi helyet foglalt el, a­mennyit előbb az erkölcsi érzés élvezett. Míg ötven év előtt a protestánsok ellenmondás nélkül gúnyolák a catholicusok bálványimádását, ez volt egyik legfőbb f­gyverük a catholicusok ellen; most már Szenczi Molnár Alberttel ők védekeznek, hogy templomaikban, nincsenek bálványképek és ol­tárok«, a mi némelyek szerint »dísztelen dolog .... hisz a képek által is tisztelhetnék az istent, lám az képek bibliája az közembernek és az képekkel meg­rakott tetézett oltárok ékességére vadnak az templom­nak, melyek nélkül majd ugyan pusztának láttatik ? *) Ha a XVI. század nagyratörő embere felháborodik a szent kép ellen, mely előtt leborulva imádkozik az­­ együgyű pár, most gyönyörködik benne a kedély embere, mert kellemesen izgatja a szép iránti érzé­két, érdekes jelenetei megragadják képzeletét, bevé­sődnek emlékezetébe és öntudatlanul megnyerik szi­vét. A catholicusok szép képei, feldíszített oltárai, fényes szertartásai rokonszenvesebben, szivrehatób­­ban tudnak szólani a század emberéhez, mint a pro­testánsok egyszerű és színtelen könyörgése, hitvitázó polémiája, melyet Magyari István Nádasdy Ferencz fölött mondott gyászbeszédeiből sem tudott hallgatói­nak és magának elengedni. BODNÁR ZSIGMOND. *­ Szenczi Molnár Albert: Consecratio templi novi. 162­. A bekeczi templom fölszentelésekor mondott beszédek, könyörgések, feliratok és szép mondások stb. gyűjteménye. *) Bevezetés a XVII. század első felének irodalom­­történetéhez. Mutatvány szerzőnek kéziratban készen álló irodalomtörténeti nagyobb művéből. Mai számunkhoz egy fólia melléklet van Catolva. BELFÖLD Budapest, jun. 2. (A külügyminiszter Budapesten.) Kálnoky gr. külügyminiszter és Szögyény-Marich László külügyminiszteri első osztályfőnök, a delegatio megnyitására holnap Bécs­ből Budapestre utaznak. Budapest, jun. 2. (Bosnyák zászlóaljak Magyarországon.) Némely budapesti és bécsi lapnak azon hírével szemben, mely szerint a közös hadügyminiszter a holnapután összeülendő delegá­­liok előtt javaslatot készül tenni az iránt, hogy a bos­nyák zászlóaljak a monarchia különböző helyőrségi állomásaiban nyerjenek elhelyezést. illetékes helyről szerzett értesülés után jelenthetjük, hogy ez a hír nem felel meg a valóságnak. A delegátiok már csak azon okból sem intézkedhetnének ezen kérdésben, mi­vel ilynemű intézkedésnek előfeltételét képezi, hogy azon törvényes alap is, mely szerint jelenben az oc­­cupált tartományok administrálva lesznek, megfelelő átalakulást nyerjen. Budapest, jún. 2. (A képviselőházból.) A képviselőházban még tizennégy különböző kor­mányjavaslat vár elintézésre, s ha ezek a képviselő­ház holnapi ülésében megszavaztatnak is, az üzenetek csütörtöknél előbb nem kerülhetnek a főrendiház elé. A főrendiház illető bizottságai e javaslatokat pénte­ken, legkésőbb szombaton, letárgyalják és a hétfőn tartandó teljes ülés napirendjére tűzik. Az országgyű­lés ülésszaka tehát hétfő, keddnél előbb nem lesz el­napolható. Debreczen, jun. 2. (A tiszántúli ev. ref. egyházkerület közgyűlése.) [Az »U. E.« jelentése.] Az ev. ref. egyházkerület közgyűlése ma kezdte­ meg tanácskozásait a collegium dísztermé­ben Kiss Áron esperes és Vállyi János főgondnok elnöklete alatt. Révész püspököt lábbala gátolta a megjelenésben. Elnöklő esperes kegyelettel emléke­zik meg Geduly, Czékus suth. püspökök és Gál Imre esperes elhunytéról. Ezután számos kisebb-nagyobb jelentőségű közigazgatási ügy intéztetett el. A m.­­szigeti lyceum anyagi és szellemi ügyeinek megvizs­gálására holnap bizottság fog választatni. Hosszú és élénk vitát provocált a nagykárolyi egyházmegye fel­­terjesztése a szegény protestáns lelkészek állapota ügyében. Az esperesi kar javasolja, hogy az egyház­megye kérvénye a kerület hathatós támogatásával terjesztessék a convent elé, mely ez ügyet a zsi­nat tárgyává készítse elő. A lelkészek országos értekezletére képviselők küldését azonban nem javasolja. A lelkészek javadalmazásának javí­tását az egész közgyűlés kívánja, de a mó­dokra nézve nagy eltérések nyilvánultak. Kiss Albert, Lukács Ödön, Balogh Ferencz az esperesi kar javaslata mellett szóltak s az egyház­­kerület határozatában is hangsúlyoztatni kívánják az 1848. XX. tcz. életbeléptetésének szükségét. — Gr. Dégenfeld, Bitook Zsigmond, gr. R­á­d­a­y Gedeon, dr. Tisza István és T­h­a­­­y Kálmán nagyon megfontolandóknak tartják e mélyre ható kérdésben nyilatkozni. A kérdés olyan alakjában, a­mint ezt a nagykárolyi egyházmegye feltette, gyakor­latban aligha vihető ki, veszélyeztetné ez az autonó­miát s a lelkészeket állami hivatalnokokká tenné. Végre szótöbbséggel elfogadtatott Széll Kálmán azon indítványa, hogy az egyházkerület a lelkészek anyagi javadalmazásának biztositása czéljából felír a conventhez, hogy ezen ügyet a zsinatra készítse elő. A határozatban az 1848: XX. tezikkre nincs hivat­kozás ; az egyházmegye kérvénye e nélkül terjesztetik fel. — Holnap a tanárválasztások ejtetnek meg. A képviselőház holnap, junius hó 3-án, ked­den, d. e. 10 órakor ülést tart. Az országgyűlési mérsékelt ellenzéki párt hol­nap, f. hó 3-án, kedden, d. u. 6 órakor értekezle­tet tart. Magyar föld. Talán naiv mondásnak tűnik föl, de igazságát senki sem fogja tagadni, ha azt mondjuk, hogy a magyar nemzet fönmara­­dásához, a magyar állam mai fölvirágzásához nagy mértékben hozzájárult honfoglaló őseink­nek az a bölcsessége, a­melylyel hódító had­járataikban új hazájukul azt a földet válasz­tották ki, a­mely most a mi anyaföldünk. Sokat dicsérték őseinknek azt az alkot­mányos érzékét, melylyel már legprimitívebb politikai szervezkedésükben megvetették alap­ját a mai alkotmányos szabadság kifejlődésé­nek. De nem volt ennél kisebb szerencse az, hogy az új Kánaánt itt találták föl, a mai Magyarországon, melynek földje minden vál­ság közepette is bőven táplálta és fentartotta a magyar népet. S ha ez a föld táplálni tudta ezer éven át a magyar népet mindenféle politikai vál­ság s mindenféle idegen nemzet pusztítása közepette, kétségkívül táplálni, fentartani, sőt fölvirágoztatni fogja ezentúl is minden­féle közgazdasági válság s idegen nemzetek vámháborujának pusztítása daczára is. Igaz, hogy megszaporodtak a föld ter­hei, de megnőtt a föld kamatja is. Nyu­gateurópai niveaura emelkedett okszerű gazdálkodásunk mellett megszűnt most már a föld holt tőke lenni s abban, hogy Magyar­­ország túlnyomó mértékben földmivelő or­szág, nem láthat senki elszomorító jelenséget, mert ott, hol a föld­kincsekben oly gazdag, mint Magyarországon, ott a földművelés je­lentőségét kisebbíteni s érdekeit kevésbbé szolgálni a legfontosabb ipari és kereskedel­mi érdekek kedvéért is nagy mulasztás s helyrehozhatatlan veszteség lenne. Magyarország speciális közgazdasági fejlődése megköveteli, hogy az ipari és keres­kedelmi érdekek a földmivelés érdekeivel összhangban szolgáltassanak s jóleső meg­nyugvással láthatja a magyar közönség, hogy a kormány működésében e különböző érdekek kiszolgálása mily összhangzatosan történik egy közös czél érdekében s Baross Gábor ipari és kereskedelmi politikája, vám- és tarifa-politikája, hogy jár karöltve azzal az öntudatos földművelési politikával, me­lyet oly férfiú után, mint Szapáry Gyula gróf, most Bethlen András gróf tart ke­­zetben. Sem az ipar, sem a kereskedelem, de legkevésbbé a földművelés szükségli és tűri az államnak és kormánynak túlságos, tehát gyöngítő gy­ámolitását. A kormánynak csak az előfeltételeket s a segítő eszközöket kell meg­teremteni, melyeknek kihasználása s felhaszná­lása már az érdekelt közönség feladata. S ez előfeltételeket és eszközöket a kormány meg­teremtette a földmivelő közönség számára éppen úgy, mint a magyar iparos és a keres­kedő világnak. A gazdasági tanintézetek, mintagazdasá­gok és gazdasági egyletek intézményeit nem is említve, csak az állami culturmérnökség intézményére kell ráutalnunk, hogy bebizo­nyítsuk a kormány azon törekvését, melylyel az okszerű gazdálkodást terjeszteni és előmozs­dítani igyekszik. Be kell látnia a gazdaközönségnek, hogy a földműveléshez hozzá tartozik a föld ne­velése is. A föld a maga őseredeti formájában természetesen nem hozhatja meg mindenütt a maga kamatját s a gazdának pótolni kell azt, mit a természet elmulasztott, javitni kell, a mit elhibázott. A földnek ez a »nevelése«, a talaj­javitás az, mely nélkül intensív gazdál­kodás el nem képzelhető s viszont intensív gazdálkodás nélkül semmiféle kormány, sem­miféle vámpolitikával sem fogja a közgazda­­sági válságot leemelni vállainkról. Nem szólunk itt a talajnak amaz állandó javításáról, mely a földnek, hogy úgy mond­juk, rendes évi táplálékához tartozik, bár a könnyelmű földbirtokosok, valamint a lelki­­ismeretlen bérlők ebben a táplálékban is fu­karkodnak, hanem szólunk arról az átmeneti kiadásról, vagy egyszeri beruházásról, mely a talaj elemi hibáinak kijavításával jár, a­melyeknek eszközlése a culturmérnökség fel­adatai közé tartozik; szólunk a föld szervezeti hibáiról, melyek között a belvizek okozzák legtöbb földbirtoknak meddőségét. A vizek lecsapolása, a talajvíz elvezetése a meddő földek ezer és ezer holdjait teszi ter­­mékenynyé; az élővíz-csatornák ásása s az öntözés pótolja a természet mulasztásait, va­lamint, a városok csatornavizének gazdasági kihasználása is közrehat a talaj javítására. A földdúsabb kamatoztatását előmozdító ezen talajjavítási eszközök nyújtására szolgál az állami culturmérnökség, mely rövid fennál­lása alatt nagy területet adott már át a föld­művelésnek, de a­melyet a gazdaközönség még mindig nem vesz annyira igénybe, a­mennyire saját, érdeke megkövetelné. Harmin­czhét magyar culturmérnök és

Next