Nemzet, 1890. október (9. évfolyam, 2907-2937. szám)

1890-10-10 / 2916. szám

Ferencsiek-tere, Athenaeum-épület, 1. emalet A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk «. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Ara 5 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) Reggeli kiadás: 2916. (279.) szám. Budapest, 1890. Péntek, október 10. Budó-hivatal ! f*A vancsiek-tere, Athenaeum-építlet. felászÍS. Előfizetési díj: A raggal­ és otti kiadás postán egyszerre küldve vagy Budáé­pesten kétezer házhoz hordva; 1 hónapra ....................... % ti­z hónapra , s • hónapra .................................... . . . 19 t Az esti kiadás postai különküldéséért felül­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 / Ára 5 kr. vidéken 8 kr. (est l­apjjal együtt S­zer.) IX. évi folyam. Budapest, október 9. Nagy szerencséje Magyarországnak, hogy nálunk az egyház nem csinál politikát. Mert — hozzá tehetjük — a­hol csak csinál, mindenütt a világon rosszat csinál. Elég az egyháznak a maga etnikai és culturai hivatása. Csak tudja ezeket jól szol­gálni, nem hogy még a politikába is ártsa magát. A­kik az egyházban vagy az egyház által politikát akarnak csinálni, azok nem használnak a politikának s ártanak az egy­háznak. Nem kell messze menni példáért. Itt van a lutheránus egyház, mely két napja tartja egyetemes conventjét a fővárosban s e két nap alatt is bebizonyította, hogy mily kárt okoz az egyháznak, ha egy-két tagja poli­tikát űz az egyház palástja alatt. Hogy egyházi és világi elemek, egyház­­kerületek és egyetemes conventek, sőt az egyház és az állam között is mily sok kelle­metlenséget, viszályt és szakadást idézhet elő néhány tapintatlan vagy hazafiatlan poli­tikus; erre »fényes« bizonyíték az ág. evan­gélikus egyház, melynek kebelében a lap­pangó panszlavismus még most is erős hullá­mokat ver föl s ez az ellenséges hullámverés megakadályozza az egyházat abban, hogy saját isteni és emberi, etnikai és culturális hivatásában a csöndes munka és biztos siker békés révpartjára jusson. Nagy örömmel veszszük tudomásul azokat a hazafias nyilatkozatokat, melyekkel az ág. evangelicus egyház conventjének elő­kelő tagjai documentálták az egész egyház hazafias érzelmeit s szives örömest constatál­­juk velük együtt, hogy a lutheránus egyház­ban nincsen panszlavismus, csupán egyes pánszlávok vannak, a kiknek ellenében a de­rék magyar lutheránusok harczához vallás­különbség nélkül kíván az egész nemzet ki­tartást, erőt és sikert. Az ő harczuk sikerét nem csak egyházuk érdeke, de a magyar ál­lam méltósága is megköveteli. Annak a pánszláv agitátornak, ki ta­valy Kievbe utazott hazáját elárulni, az ügye most ismét szóba került a conventen s nagy vihart idézett elő. Ez ügynek azonban nem tulajdonítunk nagy fontosságot, mert jelen­téktelen az az egyén, a­kihez fűzve van. Hogy nem tudják kilökni helyéről, az lehet boszantó a magyar érzelmű lutheránusokra, de nem veszedelmes sem az egyházra, sem az államra. A panszlavismusnak külföldről fize­tett hívei nálunk mindaddig lesznek, a­míg az ilyenek számára azon a bizonyos »kül­földön« pénz lesz. A panszlavismusnak a dolgok lénye­gére ható, mélyebb alapú s következményei­ben messzebbre kiható jelenségei kerültek a convent elé, melyek megérdemlik az egész közvélemény érdeklődését. E jelenségek egyike a dunáninneni egy­házkerületnek a conventhez intézett ama kér­vénye volt, melyben az anyakönyveknek a convent által régebben elrendelt magyar nyelven való vezetése ellen szólal föl a ke­rület; a másik pedig ugyancsak a kerület­nek ama petitiója volt, melyben a convent­­nek 1882-iki ama határozatát kéri megvál­toztatni, mely a panszlavismust canoni vét­ségnek mondotta ki. Az első kérvény tegnap, a második ma került tárgyalásra; mind a kettő valóságos vihart támasztott a conventen; mind a kettőt elvetették , és mind a kettőt Baltik dunán­inneni püspök védelmezte. Az a Baltik, a ki csak rövid idővel ezelőtt járta be a minisz­teri szobákat s ezekben a magyar államnak esküdött örök hűséget nagy alázatosan s az a Baltik, a ki tegnap nyújtotta a hazafias conventnek »testvéri jobbját« nagy ke­gyesen. Egy püspök a ki vizet prédicál és vit­riolt iszik. Szép phrasisokkal teli dictiót mond, melynek minden sorában a hazát em­legeti, ezért a beszédért a conventen ünne­pelteti magát s mikor a megtért bárány sze­repét eljátszotta, akkor fel­ölti a farkas bőrét s feláll oly kérvények támogatására, melyek egyenes sérelmek a magyar állam és nyelve ellen. Sajátságos egy felfogás uralkodhatik a hazafiságról a dunáninneni egyházkerület többségében, mely két ily kérvényt küldött fel a conventhez s sajátságos fogalmai lehet­nek a kerület püspökének, Baltik­urnak az ő »testvéri jobbjának« értékéről, mikor azt hi­szi, hogy ezért a lutheránus convent odaadja a magyar állam integritását és nyelvét. De az a fogadtatás, melyben úgy a két kérvény, mint Baltik­­ur támogatása, vala­mint egy-két pánszláv agitátor henczegése a conventen részesült, valószínűleg kiábrándí­totta ezeket az urakat s lehűtötte izgató he­vüket. A lutheránus convent továbbra is ér­vényben hagyta azon határozatait, melyek­kel egyfelől a panszlavismust canoni vétség­nek declarálta s ezzel az isten házából ki­zárta a magyar állam elleni izgatást; más­felől pedig érvényt szerzett az állam hivatalos nyelvének, midőn elrendelte, hogy az anya­könyvek magyarul vezettessenek s kivétel e szabály alól csak ott engedhető meg, hol az anyakönyvek vezetője oly idős, hogy a ma­gyar nyelvet nem képes többé elsajátítani. Az egyetemes conventnek ez a hazafisága szolgáljon például Baltik úrnak és sokszor megbélyegzett kerületének, mert teljes béke a lutheránus egyházban csak akkor lesz, ha úgy egyházi, mint világi elemei találkoznak az ország törvényeinek tiszteletében, a ma­gyar államiság minden követelményének respectálásában s a közös hazafias szellem­ben. A nemzet rokonszenvére is csak ezen feltételek mellett számíthat a lutheránus egyház. Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva. A NEMZET TÁRCZÁJA. Október 9. Műcsarnok. — Makart Hans olajfestménye : »Bacchus és Ariadne«. — Az emberi szellem minden megnyilatkozása kö­zött a művészet viseli legjobban magán azon kornak bélyegét, mely létrehozta; nyitott könyv ez, melyből csak ki kell olvasni, hogy mily hatalmas külviszonyok hatottak irányítólag, alakítólag, döntőleg a művészek fölfogására, phantasiájuk mérvére; mily külesemények és okok hatottak fejlesztőleg az egyes kor fiainak ér­zelmi világára. S valamint a külső okokból, az embe­riség életének külső folyásából inductive ki lehet fej­teni akármelyik korszak, akármelyik nép művészeté­nek philosophiáját, úgy viszont művészetéből, deduc­tive, majdnem mathematik­ai pontossággal lehet kö­vetkeztetni a szülő okokra. A kifejlett, de mivel egy­oldalú, tehát sivár értelmi élet túlnyomósága a meddő hitviták ideje, a hitért való véres küzdelmek, mikor az emberiség egyedüli rendeltetését a túl­­világi boldog élet biztosításában látták s en­nek alárendeltek mindent; az önsanyargatás, te­hát az emberi test cultusának tökéletes leron­tása, a száraz scholasticismus, kellett, hogy el­nyomják az emberiség érzelmi világát, hogy mindent absorbeálóvá fejleszszék az értelmet. Ennek kikerül­hetetlen következménye volt a szellemi élet harmóniá­jának hiánya, pedig csak e harmóniával van művészet, mint a­hogy ezt a görög nép példája fényesen mu­tatja, s e harmónia nélkül, mely a művészetnek éltető föltétele, elkerülhetetlen a művészet decadentiája. Nézzük meg Olaszországban a renaissance virágzása előtti festményeket, Firenze, Pisa, Pistoia műemlékeit e korból, ez anatómia nélküli, megnyújtott merev alakokat, melyeknek arczában is alig van kifeje­zés, testüket pedig a ruha bő redőzete vonja el az emberi szem elől; valamennyien az értelmi élet, túlnyomólag hitágazati themák szolgálatában állanak és az általuk kifejeztetni szándékolt gondolat nem ritkán, elég naivul oda van írva valamennyinek szá­jához, körrel bekerítve. A görög császárság bukása következtében Olaszországba vonult görög tudósok elterjesztették a classicusok ismeretét, az antik művészet tanulmányo­zását ; a föld mélyéből napfényre került antik szobrok megtanították a művészeket a szabadabb mozgás, az arányos, szép emberi test ábrázolására; a renaissance beköszöntése maga után vonta az emberi szellem föl­lendülését minden nyilvánulásában s támadtak oly titánok a művészet minden terén, kiknek dicsősége el nem halványul soha. A catholicismus, mely vesztett mélységében, de nyert öntudatban, megteremtette a szent Péter-tem­­plomot. Egyes versenyző családok herczegségeket sze­reztek maguknak, s az Esték, a Viscontiak, a Medi­­ciek egymást túlszárnyalni igyekeztek nemcsak hata­lomban, hanem udvaruk fényével, tudósaik és művé­­vészeik seregével. A firenzei Pitti-palota, Luca Pitti becsvágyának köszöni létét. Velencze világ­kereskedelme a lagúnák városába gyűjtötte a vi­lág minden kincsét, bankárjai uralták az egész akkori pénzpiaczot s e gazdagság kifolyást kel­lett, hogy nyerjen, hogy elhelyezhető legyen. E fino­mult, e pompaszerető, e gazdag korszak teremtette meg a Palladiókat, Sansovinokat, Tizianokat, Vero­­neseket, Giorgionekat; a­mi nagyszerű, a­mi remek, Velenczében található, a doge-palota egész belső dí­szítése, a Marc-könyvtár, a Vendramin-Catargi, Fos­­cari paloták s a velenczei képtár gyöngyei mind e kor­nak köszönik létüket. így vonult végig a külviszonyok hatalma kor­szakokon és osztályokon keresztül, egész napjainkig; igy volt alávetve a művészet ragyogásnak s elhomá­­lyosodásnak, föllendülésnek s hanyatlásnak az idők folyamán. Korunk művészete sincs ez alól kivéve. Nem mutathat föl oly határozott nemzeti jelleget, mint hajdan, mert a nemzetek sincsenek úgy elhatá­rolva, sőt mindennap nagyobb köztük az érintkezés, a keveredés; nem képezhet oly külön álló, egymástól annyira különböző iskolákat, mint a hollandi és az olasz, mert napjainkban nincs távolság, a festmények keresztül-kasul vándorolnak a világon, előidézve a felfogás, a technica egyenlősítését. Egy-egy új művé­szeti irány, vonatkozzék az akár a fölfogásra, akár a külső technicára, holnap már ismeretes mindenütt s nivellálja a közfelfogást, a közízlést. De keletkeznek itt ott tartósabb hatást gyakorló okok, melyek egy­­egy művészi központ irányát, ízlését elterelik a biab­­lon útjáról s élesebb jelleget kölcsönöznek neki. Mikor a hetvenes években Ausztriában föllen­dült a vállalkozási kedv, s nem maradt tőle rejtve semmi tér: mikor egyre-másra keletkeztek a solid s szédelgő bankok, pénzintézetek, a kiterjedt vasúti há­lózatnak korhadt talpfákon nyugvó sincs Bécstől Csernovitzig; ez a lázas ipari tevékenység, a grün­­dolásnak ez a fékezhetetlen szelleme természetesen leginkább nyilvánult Bécsben. A csalogató konczok növekvő mennyisége, a hirtelen meggazdagodás le­küzdhetetlen vágya, a mindezt elősegítő, vagy legalább is elnéző corruptio, a Strussbergek, Ofenheimok, hallatlan sikerei csoportonként csalogatták a szerencse­vadászokat, a dunamenti császárvárosba. A ringstras­­sei Mammon-templom sohasem volt oly hangos, mint akkor; a nyüzsgő börzsánerek articulálatlan zsivaja sohasem volt oly fülsértő, mint akkor; százezreket, milliókat nyertek és vesztettek pár percz alatt, egy-egy távirattól számosaknak szerencséje, vagy bukása függött. Milliomosok pár nap alatt tönkre mentek, ismeretlen alakok pedig mint milliók urai vergődtek föl az áradat tetejébe. A meg­gondolatlanul, könnyen jött pénz, a szerencse állandó kedvezése é­s az újdonsült pénzkirályok föltá­madt hiúsága soha nem látott pazarlást idézett elő. Kifejlesztette a fényűzést, nagyra növelte a pompa­­szeretetet. Kápráztató paloták egész sora keletkezett, melyeket a legkörmönfontabb kényelemmel, s valódi keleti fényűzéssel rendeztek be. Virult a műipar, vi­rágzott a művészet, mely hogy a fényűző ízlés köve­telményeit kielégíthesse, egy Elans Makartnak kellett támadnia. Az ő művészete teljesen simult az akkori közízléshez, mely az ő művészetét megterem­tette. Csak az ő óriási vásznai illettek az új palotákba, melyek az ő vásznainak előidéző okai voltak; csak az ő érzéki alakjai feleltek meg a világi hatalmasok érzéki ízlésének, kik a művészetet is hátsó gondolattal pártolták. E léha áramlat volt Makart művé­szetének szerencsétlensége, mikor büszke aristo­­crata hölgyek nem átallották modelül állni neki, nem a művészet szent czéljai, hanem a hiúságuk kielégí­tésére, puszta divatból; e léha áramlat tette Makart művészetét decorativ irányúvá, a külső hatások haj­­hászójává, az emberek érzékeire számítóvá; e léha áramlat folytán nélkülözik Makart képei azt a valamit, a hátsó gondolat nélküli, absolut, örök szépet, mely egy képet örökbecsűvé tesz, végig az idők folya­mán. Az ő képei divatosak voltak, ő maga valóságos cultustárgya volt, ám a divat s a szertelen cultus, éppen mert ephemer jellegűek , megölői a művé­szetnek. És mégis. Ha nem philosophálunk, Makart fest­ményei tetszenek nekünk, mert emberek vagyunk és semmi emberi nem idegen tőlünk. Meleg, sokszor lángoló színei, szokatlan csoportosításai, képeinek tárgya, rajzának, ha sokszor nem is pontossága, de kecsessége, nőinek ragyogó szépsége s az egész színhatás megveszteget, elbájol, bár jól tudjuk, hogy nem minden correct, nem minden helyes nála. De hi­szen egyébbel is így vagyunk a világon : az erényt, a correctet, a kifogástalant, a pedánsul hibanélkülit hányszor nem szeretjük, bár minden tisztelettel adó­zunk neki. Ez utóvégre is egyéni temperamentum dolga; sok ember belátja Vau­tier, Knaus, vagy Def­regger műveinek józan korrectségét s jóval nagyobb művészi becsét, tudja, hogy ezek művészete tartósabb becsű, sőt elévülhetetlen, Makartot mégis jobban sze­reti, minden hibái daczára. S e megvesztegető tulaj­donságai biztosítják neki azt, hogy neve Bécs művé­szetének évlapjaira örök betűkkel lesz bevésve, mint ha kifejezője, tolmácsolója azon kor ízlésének, mely őt szülte. Műcsarnokunkban jelenleg látható festménye is hű tükre Bécs aranykorának; abból a pompaszerető évekből való, mely megkövetelte a festménynek még terjedelmében is a luxust, abból a műteremből, mely­nek berendezésére Makart, a kor bőkezűsége folytán, negyedmilliót ölt bele. Az ilyen műteremben termé­szetesen nem is gondolhatott másra, mint rengeteg arányú, a pompakedvelő ízlést kielégítő, külső hatást hajhászó képek festésére, ő, a pompának maga is nagy kedvelője, világraszóló díszmenet tervezője és főren­dezője. Bachus és Ariadne története hálás tárgyul kínálkozott neki az ő kedvencz themája, a meztelen női test szépségének föltüntetésére; a történet szín­helye pedig csodás gazdagságú szinskálájának ra­­gyogtatására.­­Minos, Kréta királya, arra kényszerítette Athéné lakóit, hogy minden kilenczedik évben hét ifjút és hét hajadont szolgáltassanak ki, a­kiket azután az emberevő Minotaurosnak, a Labyrinthosban őrzött szörnyetegnek áldoztak föl. Theseos, Aegeos király fia, vállalkozott arra, hogy Athénét ettől a véres zsoldtól megszabadítsa. Az áldozatra szánt ifjakhoz csatlakozott, meghódította Ariadnénak, Mi­nos király leányának szívét, aki hosszú fonállal látta el, melynek segélyével, Minotauros agyonverése után kiszabadult a Labyrinthos útvesztő folyo­sóiból. Theseos Ariadnéval Naxos szigetére szö­kött s ott nagy boldogságban élt vele. De nem sokára ráunt a szép királyleányra, a ki gya­nútlan álmából egy nap arra ébredt, hogy ked­vese hűtlenül elhagyta. Végtelen fájdalom fogta el Ariadne szívét, a­mikor fölismerte reménytelen helyzetét. De váratlanul, örömzajos környezettel, má­moros zenekísérettel, indiai diadalútjáról jövet, Bac­chus jelent meg előtte, a boldogságot árasztó — örök­ifjú isten. Meghódolt az elhagyott királyleány bájai előtt, eloszlatta kétségbeesett fájdalmát, megosztotta vele szerelmét és dicsősségét.« Homer Odysseájának idézett versei lebegtek Makart előtt, a­mikor Bacchus és Ariadne találkozását ábrázolta, síjének és bac­chánsnők elragadó csoportja között. A mester gazdag képzelő tehetsége szabadon, tartózkodás nélkül, nagy alkotó kedvvel és erővel, de egyszers­mind bölcs mérséklettel s alakjainak életteljes megtestesítésével nyilvánul e festményen. E vi­dám bacchanalia színhelye buja növényzettel be­nőtt eszményi táj, Naxos-szigetének a tenger hatal­mas hullámai közül kiemelkedő, festői partvidékén. Ez a kép tárgya. Ariadne, amint leplezetlen, karcsú szépségének egész teljében fölemelkedik, a leg­­igézőbb bécsi szépség, ugyanaz a főúri hölgy, kinek Rembrant-kalapos arczképe sokféle másolatban isme­retes előttünk. De bécsi a többi alak is, jó ismerősök Makart többi nagyszabású festményeiről. »V. Károly bevonulása Antwerpenbe«, »Cornaro Katalin«, »Diana vadászata« egytől-egyig ugyanezen arczokkal ékes, annyira bécsi, hogy kiöli a képből a classicitásnak minden árnyékát, mintha nem is mythologiai tárgya volna. De hisz ez nem volna oly nagy baj. Rubens, a flamand óriás, a­kivel Makartot, e képen lévő alak­jainak elevensége és színezése miatt, némely criticusa összehasonlítani szereti, nem egy faunos, satyros, bacchansnős képet festett s alakjai hatalmas izmu flamandok, a fénympha pedig sok esetben saját gyö­nyörű leánya alakját és arczát örökíti meg; de nyoma sincs nála annak a decorativ iránynak, mely Makartnál túlnyomó, a külsőség azon haj­­hászásának, mely az érzékekre számít. Alig egyéb ez a kép, mint szép bécsi nők tableauja, »néma képlete«, amint Bacchus és Ariadne történetét ábrázolják, mint a­hogy Makart eredetileg a legtágabb nyilvá­nosságnak is szánta, az azóta leégett Ringszínház függönyére. Hanem az alakok kecsessége, egészséges üde bája, oly megvesztegető, oly igéző, hogy a színezés okozta boszankodást teljesen feledteti velünk. Nem azért, mintha Makart nem lett volna nagy colorista, hiszen az ő színeinél mélyebbet, me­legebbet, világítóbbat nem producált senki az osztrák művészek között, hiszen többi képeinél is, míg fris­sek voltak, legelső sorban ezt csodáltuk. De bántó hatású, mint változnak meg, mint oxydálód­­nak meg a színek a technicai kivitel gondos­ságának souverain megvetése miatt, mint vesz­tik el eredeti frisseségüket, mint fakulnak meg, mint sötétednek el. A bitümnek és sötét okkernek, az indi­gónak, ultramas­innak szertelen használata, a túl sötét aláfestés kegyetlenül meg fogja magát bosszulni e képen. A fatörzs, a lombozat, a füves part igaz, hogy eredetileg sem volt zöld, mert Makart mindig ösztön­­szerű idegenkedésével viseltetett a zöld szín, mint ke­­vésbbé meleg szin iránt, mint a mi nem illett bele meleg szinscalátába s szerette a fonyadt, sárguló lom­bot, vöröses ágakat, a Makart-csokor szárazsága fű­szálakat, de oly sötét sem volt, nem lehetett, mint a­milyen az már most is. A kátrány ellenállhatatlanul áttör a festékrétegen, s elnyeli a levelek rajzát és színét. A tenger babjai, különösen a part­szélen, sohasem oly sötét indigókékek, mint e képen. Nem lehet még azzal sem indokolni, hogy e hullámok árnyékban vannak, mert hiszen, mint a ké­pen első tekintetre is látszik, Makart a világítást jobbról és éleiről vette fel. Az egyik ősz faun teste, ki különben inkább Rabi, vagy Ammerling valamely őszfej tanulmányára, mint faunra emlékeztet, már aggasztóan megváltozott s foltokat kezd feltüntetni. Hasonló oxidálást mutat föl a két kos feje, különö­sen orra színe s az egész háttér ege, melyen lassan, de biztosan pusztít az elsötétülés. Két-három évtized múlva alig lesz egyéb kivehető a képen, mint az elsötétülésnek kevésbbé kitett színekkel, vörös, fe­hér, cinóber, világos okker s hasonlókkal festett nőalakok, mint egyes világító foltok. S így kül­sőleg is beteljesül Makart végzete, hogy míg élt, szertelen cultus tárgya volt, halála után pedig mintha egyszerre megszűnt volna a varázslat, egyszerre ki­esett a közízlésből az ő művészete, hiszen hagyatéká­nak nagy részét vissza kellett tartani, oly méltányta­lan árakat ígértek érte. Dicsőségét festményei sem soká élik túl eredeti alakjukban, folytonos restaurá­lásra fognak szorulni, pusztulnak, s így félő, hogy al­kotójuk neve inkább a műtörténelemben, mint művei­ben fog élni. NYITRAY JÓZSEF: Kolera és politika. Budapest, okt. 9. Lapunk esti kiadásában közöltük az » Agence de Constantinople« jelentését, amely szerint az orosz trónörökös konstantinápolyi látogatása elmarad. Az orosz hivatalos értesí­tés erről megérkezett Konstantinápolyba és a kolerával indokolja azt, hogy a czárevics nem megy a török fővárosba. Ez az indoko­lás annál alaposabb és elfogadhatóbb, mert­­ Konstantinápolyban tudvalevőleg nem uralkodik a kolera, sőt az egész esztendő folyamán egyetlen koleraeset sem fordult ott elő. Aki tehát ezt az indokolást kigondolta, az vagy méltó tagja annak az orosz diplo­­matiának, amelyet teljesen jogtalanul néznek némelyek válogatott Talleyrand-csapatnak, vagy pedig annyira semmibe sem veszi Török­országot és uralkodóját, hogy elégnek tartja ilyen kézzelfogható valótlansággal leleplezni az orosz trónörökösi látogatás elmaradásá­nak igazi okait. Mikor először hire ment, hogy Leuchtenberg herczeg, majd a czáre­vics meglátogatják a szultánt, az általános feltűnést keltett és senki nem volt kétségben az iránt, hogy ezek a látogatások politikai jelleggel bírnak. Oroszország a macedóniai bolgár püspök­ kérdésben szenvedett érzé­keny vereség után kezdte szükségét érezni annak, hogy ilyen látogatásokkal gyakorol­jon »szelíd« pressiót a portára és a szul­tánra. Kellett tennie valamit, hogy ki­köszörülje a csorbát, a­mely éppen val­lási téren érte nymbusát. A nagyszabású actio egyes phasisait a kiszivárgott hírek se­gítségével, következőleg lehet összeállítani. Leuchtenberg herczeg megjelenik a török udvarnál, hogy ott előkészítse az orosz trón­örökös szíves látását. Azután jön a czárevics és teljesen leveszi a lábukról a török minisz­tereket, a nagyvezért, sőt magát a szultánt is. Amikor eltávozik, kétségtelenül valóságos bagamia-láz uralkodik a portán és a Yil­­diz­kioszkban. Ezt a kedvező alkalmat nyomban fölhasználja Nelidov konstantiná­polyi orosz nagykövet és előterjeszti az orosz-török szövetségi szerződést, a­melyet a czárevics látogatásának hódító benyomá­sa alatt a szultán természetesen rögtön alá­írt volna. Hanem az egész tervből csak a Leuchtenberg herczeg szambuli látogatása sült el és ez is roszszul. A szultán olyan hi­degen fogadta a herczeget, hogy szegény kénytelen a czár egyetlen barátjához, a mon­tenegrói apóshoz sietni egy kicsit fölmele­gedni. Mindjárt a Leuchtenberg hg. kelle­metlenül sikerült látogatása után kezdték rebesgetni, hogy a czárevics nem megy Kon­stantinápolyba. Eleintén a görög-keleti pat­­riarcha-válsággal próbálták indokolni a láto­gatás elmaradását, míg most legújab­ban fölfedezték a konstantinápolyi kolerát. Leuchtenberg herczeg fogadása fölnyitotta az orosz diplomatia szemét, hogy Abdul Hamid szultánt nem lehet ilyen közönséges fogásokkal elámítani. Ezért lett »kolerás« Konstantinápoly a czárevics részére. De e miatt a kolera miatt csak Oroszország állít guarantainet a török politikai provenientiák részére. Közép-Európában inkább örömmel tapasztaljuk, hogy a politikai józanság »ko­lerája« uralkodik Konstantinápolyban és hogy olyan éleslátásu szultánja van Törökor­szágnak, a­ki fölismeri országa érdekeit és tudja, hogy a romboló betegséget Oroszor­szágból szokták Törökországba behurczolni. BELFÖLD. A­z ág. evangelicusok conventje.­ ­ Második nap. — Budapest, okt. 9. A­z ág. ev. egyház egyetemes conventje ma vé­get ért. Prónay Dezső báró délután öt órakor meg­nyitja a gyűlést. A napirend tárgyalása előtt Dulla Máté szólalt fel személyes kérdésben. Az egyetemes felügyelő a tegnapi gyűlésen egy kérdés letárgyalása után azt a kérdést intézte: Quesque tandem abutere. Abban a nézetben volt, hogy e kérdés nem vonatkoz­­hatik sem rá, sem Mudronra. Ma azután a lapokból értesült arról, hogy e kérdést az egyetemes felügyelő Mudronhoz és egyik lap szerint hozzá is intézte. Erre akar pár szóval válaszolni s mivel ő ezt tót ember létére házi kérdésnek tekinti, engedjék meg, hogy e pár szót tótul mondhassa. (Felkiáltá­sok : Magyarul! Magyarul ! Tud magyarul, be­széljen hát magyarul!) A szónok a nagy zajban elkezdett tótul beszélni, de a közgyűlés zaja elnémí­totta ajkán a tót beszédet. Kijelenti, hogy az egyete­mes felügyelő tud tótul s bár neki itt joga van tót szóval élni, eláll ettől s elmondja azt magyarul is, mit a felügyelő úrhoz akar intézni. Elmondta ezután, hogy mig a felügyelő úr viselni fogja méltóságát, ta­lálkozni fog mindig olyanokkal, mint ők ketten Mud­­ronnal, tót evangelicusokkal. Különben a felügyelő­nek hosszú életet kíván. (A közgyűlés zajosan és lel­kesen megéljenezte e pánszláv szívből eredt fanyar kíván­ságot.) A szónok ezután vakmerőséggel jelen­ti ki, hogy Magyarországon az első evangelicusok tótok voltak s mig Magyarország fenn fog állani, e hazában mindig lesznek tót evangélicusok. (Ohó! kiáltások.) Nem le­het rossz néven venni a tótoktól azt, ha ők, mint más nemzet, arra törekesznek, hogy köz- és magánjogokat akarnak szerezni. Végül kifejezést ad annak a néze­tének, hogy a tótok eddig is megfértek békességben Magyarországon s ő azt hiszi, ezután is békén meg­férnek. Szavaira Prónay Dezső rögtön válaszolt. Kije­lente, hogy Dulla személyes kérdésben szólalt fel, de ő nem látta benne a személyes kérdést sehol. Ez eszébe juttatja azt az anecdotát, melyet a főrendi­házban hallott. Egy főrendiházi tag ugyanis, a régi időben még, indokolni akarta szavaza­tát s a­helyett, hogy azt mondta volna: Pár­tolom az üzenetet, igy fejezte ki magát: Én is, az is, igen is. A főrendiházban akkor elnöklő József ná­dor a szavazat ilyen indokolására a főúrnak a követ­kezőket mondotta: »Dominus comes aliquid protulit, sed nescio votum, quod protulit.« Ő is Dullának csak azt mondhatja: »Dominus Dulla a liquid protulit, sed nescio votum quod protulit.« (Általános helyeslés.) Következik a napirend tárgyalása. A stipendia­­lis és pénzügyi bizottságok jelentései után felolvassák a vallás és közoktatásügyi minisztérium leiratát, mely szerint a hit- és erkölcstan tanítását a kereskedelmi iskolákban már részben elrendelte, de minthogy azok szakiskoláknak tekintetnek, a vallásoktatást bennük kötelezővé tenni nem lehet. Ezután a tavalyi egyetemes gyűlés határozatait olvassák föl az 1891. évben megtartandó zsinatra vonatkozólag. A tavalyi egyetemes gyűlés azt a felszólítást intézte a kerületekhez, hogy nyilatkozzanak az iránt, hogy kivánják-e utasítá­sokkal ellátni a zsinati követeket ? Szontágh Pál (nógrádi) a bányai egyházkerület nevében jelenti, hogy a zsinati követeket nem fogják ellátni utasításokkal s azoknak kezeiket nem fogják megkötni. Ugyancsak a bányai kerület nevében azt kéri, hogy a nógrádi esperességi kerület ne négy, ha­nem hat követet küldhessen. A tiszai kerület nevében Farbaky József főes­peres, a dunántúli kerület nevében Radó Kálmán fő­ispán jelentik, hogy az utasítást a kor szellemével össze nem férőnek tartják s követeikben meg fognak bízni utasítások nélkül is. Baltik püspök sem az utasítások, sem a zsinati költségek tárgyában most nem mondhat semmit; a kerület most foglalkozik az előmunkálatokkal s addig, míg a közgyűlést meg nem tartják, nem szólhat semmit. Prónay Dezső báró­ kijelenti, hogy akár határo­zott a dunáninneni kerület, akár nem, az már most mindegy. Az egyházkerületek többsége kimondotta, hogy nem ad utasítást követeinek s ez már kötelező a Dunáninnenre nézve is. Pulszky Ágost orsz. képviselő is a mellett van, hogy miután az utasítás kérdésében a három egyház­­kerület határozata meg van, nem szükséges a dunán­inneni kerület véleményét is bevárni. A követek nem kötelesek elfogadni az utasításokat küldőiktől. Indít-

Next