Nemzet, 1891. november (10. évfolyam, 3295-3324. szám)
1891-11-01 / 3295. szám
SZBBKBBSSTflsidS ffersncuiektare, Athenaeum-épület, L emelet. A lep szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk eL Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK ■gy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Ferencziek tere, Athenaeum-épület) küldendők. Ára 6 kr. vidéken 6 kr . (esti lappal együtt 8 kr.) 3295. (300.) szám. ______________Reggeli kiadás.______________ Budapest, 1891. Vasárnap, november 1. Thixl&mfmm Serencalek tere, Athenaeum-épület, földenése Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra .......................... 3 frt 8 hónapra .......................... 6 » 6 hónapra .......................... 13 * Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 35 kr., negyedévenként 10 óra 6 kr. vidéken 6 kr . (esti lappal együtt 8 kr.) "Xvi folyam, Budapest, október 31. Egyszerű szerzetes vonul be az esztergomi primási palotába. A csöndes munka igénytelen embere. Egyszerű és szerény, munkás és nemes, mint az igazi apostol. Mindig kerülte a fényt s most a legnagyobb fénybe jut. Az isten legegyszerűbb szolgájának vallotta magát s most vezére lett egy ország összes katholikusainak. Vasza ry Kolost, a Benedek-rend pannonhalmi főapátját érte a királyi kegy sugára, mely kiszólitja a szerzetesi czellából, hogy a fényes herczegprimási székből kormányozza a magyar katholikus egyházat. Fontos nap az egyházra, fontos nap az egész országra, amelyen a királyi elhatározás napvilágot lát. És ez a királyi elhatározás örömmel tölti el az egyházat s örömmel tölti el az egész országot. Mert oly lelkipásztor lett a magyar katholikus egyház fejévé, a kinek múltja fényes biztosíték a jövőre. A katholikusok Magyarország lakosainak túlnyomó részét képezik; a katholikus vallás az uralkodó családnak vallása; a katholikus egyház a magyar állammal — már csak a királyi apostoli jogainál fogva is — ezerféle szállal van összekapcsolva: mindez érdekeknél fogva nem közömbös dolog az az egész nemzetre s magára az államra nézve, hogy Magyarország herczegprimási székét ki tölti be? Nem elégséges s nem is lehet döntő e kérdésben az alkotmányos faktorok valamelyikének bizalma, sem a római kúria tetszése. E kérdésben találkozniok kell az összes tényezők bizalmának az egész nemzet bizalmával. Csak így biztosítható a katholikus egyházban a béke. Csak így biztosítható az, az állam és az egyház között. S senki sem tagadhatja, hogy Vaszary Kolosban valóban az egész nemzet bizalma összpontosul. Az ő egyénisége biztosíték arra, hogy béke lesz a katholikus egyházon belül és azon kívül. És az ő személyének biztosítékához hozzájárul katholikus egyházunknak egész püspöki kara, melynél hazafiasságra, műveltségre s egyházi erényekre nézve különbet Európa egyetlen állama sem tud fölmutatni. Ebben a magas szellemi testületben, az új herczegprimás egyénisége biztosítja a szeretet összhangját, mely üdvösen fog kisugározni az egyházi életre. A katholikus hívek öröméhez azonban csatlakozni fog az ország többi felekezeteinek örvendezése is Vaszary Kolos kineveztetése miatt. Mert a különböző felekezetek közötti békére nem közömbös dolog az, hogy a katholikus egyházpolitikának ki ad irányt? Midőn a katholikus egyház kebelében oly belső forrongás észlelhető, mint az utóbbi időben; midőn a katholikus autonómiára törekvő mozgalom mint szélesebb hullámgyűrűket vet s némely nyilatkozatában a magyar katholikus egyház históriai fejlődésü szervezetét is gyökeresen átalakítani kívánja, midőn a kongresszus és egyéb egyházi belső ügyek foglalkoztatják az egyházi és világi katholikusokat, akkor nagy megnyugvást kelthet az egész országban, hogy oly egyén került a herczegprímási székbe, ki a mozgalmakat biztosan fogja tudni vezetni a maguk rendes medrében, kinek hithűsége ép oly szilárd, mint tudása az egyháziakban s világiakban s ki az elhatározottság politikáját a tapintattal tudja párosítani. Midőn a különböző felekezetek között a békét és felebaráti egyetértést nemcsak a jámbor tudatlanság, hanem a rosszakaratú izgatás is megzavarni törekszik, akkor nagy megnyugvást kelthet az ország minden felekezetében, hogy a herczegprímási székbe oly ember került, aki a keresztényi türelmet vallja minden egyházpolitika legelső alapjául. Magyarország herczegprímása nemcsak lelki őre az ország katholikusainak, hanem közjogi tényező a nemzet és a király közötti tényező a törvényhozó testületben, így az ő kiválasztása nemcsak egyházi, hanem politikai és nemzeti szempontból is rendkívüli fontosságú. Szaszary Kolos kineveztetése e szempontokból is általános örömet kelthet mindenfelé. Az egykori benczés professzor, ki a magyar történetet tanítványai előtt annyi lelkesedéssel hirdette, ezt a lelkesedést, ezt a mély nemzeti érzést, ezt az igazi magyar nemzeti politikát ülteti az esztergomi érseki székbe. Az ő komoly jellemétől, mély tudományosságától s nemesen érző szivétől mindig távol állottak a pártpolitika kicsinyeskedései s a napi politikán felül emelkedő magas világnézetet visz szerzetesi czellájából a herczegprimási palotába. A hitbuzgóságnak, az apostoli szerénységnek, a keresztényi türelemnek, a valódi nemzeti érzésnek, a tudományok mély szeretetének, a nemes áldozatkészségnek és jószívűségnek talizmánjai kisérik Vaszary Kolost ez útjában. E talizmánok megőrzik őt az emberi tévedésektől. E talizmánok áldást hoznak az egész országra. Be mig Yaszary Kolost Pannonhalmáról Esztergomba a nemzeti öröm kiséri, nem szabad megfelejtkeznünk, hogy a királyi kegy egy napon nem csupán őreá sugárzott, hanem Császka Györgyöt is elvezette a szepesi püspöki rezidencziából a kalocsai érseki székbe. Egy napon kapott Magyarország két új érseket. De a nemzeti öröm nem oszlik meg két felé. Csak megkétszereződik. Óriási az a veszteség, ami a szepesi egyházmegyét Császka távozásával éri. Csak az a nyereség pótolhatja azt, amit benne a kalocsai egyházmegye nyer. A jótékonyság angyalát veszíti el benne az egész felvidék. A magyarságnak lelkes őre s a művészeteknek bőkezű pártfogója volt püspöki székében. Püspöki működésének maradandó nyomait hagyja hátra az utókornak, s csak szerencse a katholikus egyházra, hogy e maradandó emlékeket a kalocsai érseki székből még számos nagyszabású alkotással fogja gazdagíthatni. Ugyanaz a nemes puritánizmus jellemzi őt is, ami az uj esztergomi érseket; ugyanaz a lelkesedés a tudományok és művészetek iránt s ugyanaz a mély nemzeti érzés. A primás kinevezése. Értesülésünk szerint a hivatalos lap holnapi (vasárnapi) száma fogja közölni a királyi kéziratot, amelylyel Vaszary Kolos pannonhalmi főapát kineveztetik Magyarország herczegprímásává és esztergomi érsekké. A kalocsai érsek kinevezése. Értesülésünk szerint a hivatalos lap holnapi (vasárnapi) száma fogja közölni a királyi kéziratot, amelylyel Császka György szepesi püspük kineveztetik kalocsai érsekké. A NEMZET TÁRCZÁJA. Október 30. Vaszary Kolos: Az uj herczegprimás. .Ünnepi szóra kondul a harang. Ércznyelvü szózat hirdeti országszerte, városról-városra, vidékről-vidékre, hogy a királyi elhatározás betöltötte az ország első közjogi méltóságát, új egyházfejedelmet ültetvén az elárvult esztergomi székbe. A hivatalos lap szűkszavú kinevezési okmányát a táviró villamos masinája szétröpíti a világba, rábízza a templomok tornyára tűzött lobogókra, a harangok zúgására, hogy juttassák el az örömhírt az ország minden zugába. Mert ez a kinevezés nemcsak a katholikus világot érdekli; az esztergomi herczegprímás nemcsak a mgyar katholikus egyház főpásztora, hanem a magyar király bizalmasa, a Szent István rend kancellárja és az ország egyik első és legnagyobb közjogi méltósága. Azt a temérdek történelmi emléket, mely az esztergomi prímási széket jelentőssé, birtokosának személyét fölkentté teszi, fény és méltóság sugározza be. Fényét a királyi akarat, méltóságát a pápai elhatározás teszi csillogóvá. A vész viharában és az öröm melegében mindenütt ott látjuk, s a történelem százados könyvének egy lapja sincs, melyen ne szerepelne. A múltban benne összpontosult minden, épp úgy a háború, mint a béke vezére; az harczi ménen, villogó szablyával vágtatott végig a csatasorok előtt, s az ország védasszonyának nevével bocsátotta harczba leventéit, ez pedig politikát csinált, erkölcsre intett és jóra ösztökélt. Nevelője volt a kiskorú királynak, kormányzója az országnak, tanácsosa a koronának, a kit nagy vagyonnal, nagy fénynyel ruházott fel a nemzet és az uralkodó. A középkorban a társadalom vasoszlopára, a hitre támaszkodva, szava szinte parancsként hangzott és mindenfelé érvényesült. A modern állami és társadalmi élet, mely az állami igazgatást szakokra osztotta, a prímás kezéből is kivette a polgári és katonai hatalmat, hogy annál inkább élhessen isteni hivatásának, hogy igazi feje lehessen az egyháznak, őre a valláserkölcsnek és oszlopa a hitnek. De a megváltozott viszonyok közt is nagy és széles az a kör, amelyet betölteni van hivatva. A modern alkotmány csak a sallangot faragta le hatalmas pozícziójából, belső tartalmához, igazi erejéhez óvakodott hozzányúlni. Közjogi méltóságát is meghagyta elsőnek. Az ő keze keni fel a királyt és teszi fel homlokára Szent István koronáját. részt vesz az ország közügyeiben és előkelő helyet biztosít neki a törvényhozásban. De nemcsak a közéletben van vezérszerepe: előkelő állás illeti meg a királyi udvarnál is. A múltban láttuk, hogy a felség szívesen megosztja vele, a hűséges jobbágygyal, minden örömét és bánatát. Szóval a primási szék történelmi emlékei ma sem múzeumi látni valók. Antik czifraságait még nem lepte be a rozsda, s relikviái közt nem ütött tanyát a penész. A fény sugara és csillogása, amely glóriát varázsol köréje, nem hagyta elavulni soha. A gyászfátyolt, amely Simor János halála óta a primási széket takarta, ma örömmel fejtik le. Az elárvult egyházmegye új életre kel, az új primás kineveztetése alkalmával. És az ősi érseki székvárosba nem sokára harangzúgás, mozsárdurrogás és zászlóbontás közt vonul be csillogó pompájában az a főpap, aki évekkel azelőtt mint szerény szerzetes, ugyan e város egyik kolostorának szűk czellájában vonult meg. Akkor mindössze csak egy kis szoba állt rendelkezésére, ma pedig egy palota egymásba nyíló teremsora hívogatja. Akkor a tanítványok kis csoportját oktathatta, míg ma tanítványául szegődik az egész nagy magyar katholikus világ. Valóban a pálya, amelyet Vaszary Kolos megfutott , sok okot ad a gondolkozásra. Mint egy szerény iparos fia a szegénységből jut a fénybe és a gazdagságba. Nevét nem ismerik mindenütt, mert szereplési viszketeg soha nem bántotta. Azok közé a szerény emberek közé tartozik, akik csak abban a körben akarnak megfelelni faladatuknak, amelyet a gondviselés kijelölt számukra. Ezen túl soha sem vágyott, ezen túl soha sem keresett sem kegyet, sem elismerést. De aztán annál jobban megfelelt a rábízott munkának, s minden állását a kor és pályatársak elismerése és az alája rendeltek szeretete tette rá nézve kellemessé és kedvessé. Már mint diák, mint növendék kitűnt pályatársai közül, akik fényes jövőt jósoltak neki, mint pap mintája volt az önfeláldozásnak, mint ember a halálmegvetésnek nem egyszer adta tanujelét a járvány és kór által elgyötört emberek vigasztalásában, mint tanár valósággal páratlan volt, mert igazságosságával, lelkesedésével és a rábízott kis sereg szeretetével csodákat művelt. Ezrekre megy a száma azoknak, akik az ő keze alól kerültek ki, s az ő útmutatása szerint indultak az életnek, s ezek megőrizték iránta a szeretet és a ragaszkodás érzelmeit, melylyel iránta viseltettek. E sorok írója is kegyeletes örömmel gondol vissza azokra a napokra, mikor az ő gondos és bölcs tanácsa alapján fogott a tanuláshoz és soha nagyobb és őszintébb örömöt nem érzett, mint mikor ezt a derék, minden szépért és jóért hevülő, jóságos férfiút a királyi elhatározás az ország első papi méltóságára meghívta. Vaszary Kolos még nincs 60 éves, mert 1832. február 12-én született. A keresztségben Ferencz nevet nyert. Öt testvére közül ő volt a legfiatalabb. Mikor a napvilágot megpillantotta, legidősebb bátyja már veszprém megyei áldozó pap volt. Az apai szeretet melegében Vaszary Kolos nem sokáig sütkérezhetett, mert apját korán elragadta a halál. Keszthely földesura, Festetich György gróf a család iránt kiváló jóakarattal viseltetett és az uj primás apját gyakran fölkereste műhelyében, mikor pedig a család árvaságra jutott, résztvevő gondoskodással vette körül az özvegyet, ki valósággal rajongással csüngött családján s odaadó szorgalommal dolgozott, hogy legifjabb gyermekét, az akkor nyolcz éves Ferenczet neveltethesse. Az ifjú szülővárosában, Keszthelyen kezdte tanulmányait. Már a gimnázium alsó osztályaiban kitűnt éles esze és szorgalma által, amit legjobban bizonyít, hogy harmadik iskolás korában megkapta a Fehér-féle ösztöndíjat, melyből szegénysorsú anyját is segíthette. Mikor a hatodik osztályt elvégezte, felvétette magát a szent Benedek rendbe. Ez nem is került neki nagy fáradságába. Kitűnő bizonyítványa, élénk esze, jó modora megnyitott előtte minden ajtót. Pedig a benczések pannonhalmi ősmonostorának nem kell kötéllel fogni a növendékeket, özönével tódulnak oda az előkelő és kiváló családok sarjadékai. De Vaszary Kolos ezek közt is első lett és a kolostor falai közt is kitűnt. Ott végezte el bölcsészeti és theologiai tanulmányait s különösen a történelmet tanulta kiváló előszeretettel. Üres idejében a zenében és énekben keresett szórakozást és vezérszerepet játszott az önképző körben. Szóval már akkor is első volt társai közt, akik szerették, becsülték és tisztelték. Erre legfényesebb világot vet egyik növendéktársának következő meleg megemlékezése: »Amint emlékezetem végig futja azokat a szép napokat, amelyeket vele, mint növendék, örömben és búban híven megosztva átéltem és előttem látom a fürge, jószivü és nemes indulatú, elöljárói és növendéktársai iránt egyaránt kedvelt ifjút, visszatérek a gondolatra, amely akkor rejtve élt lelkünkben — és amely most a valósuláshoz közel áll — hogy a jó Isten vezérszerepre hívta meg közöttünk az annyi szép tehetséggel és erényekkel megáldott ifjak, az igazán jó, igazán jellemes embert.« Amint 1854-ben az ünnepélyes szerzetesi fogadalmakat letette, Kimely Mihály főapát a komáromi gimnáziumhoz küldte, mint a történelem és a latin nyelv tanárát. Komárom társaséletében csakhamar szerepet játszott, mert a fiatal pap mindenkinek meg tudta nyerni rokonszenvét. Mondják, hogy szerény szobája valóságos kaszinóul szolgált, ahol szívesen gyűltek össze a város előkelőségei, akikre a szabadelvű lelkésznek a történelem lapjairól levont tanulságos szavai vigasztaló hatással voltak abban a szomorú időben, midőn a magyar hazafiság, reménytelenül békába verve vergődött és könnyes szemekkel nézte a gyászos események sűrű egymásutánját. Ebbe az időbe esik a kolera pusztítása, mely szülővárosában, Keszthelyen is sűrűen szedte áldozatait. Vaszary nem késlekedett. Amint növendékei letették a vizsgálatot, fölkereste otthonát és készséggel segédkezett a papságnak szomorú hivatása teljesítésében. Ismerősei és barátai kérvekérték, hogy ne kockáztassa egészségét. Féltették, mert különben is gyenge és beteges volt, s szervezete nem bírta ki a folytonos éjjelezést. De Vaszary nem hallgatott rájuk. Nemcsak a szószékről vigasztalta a súlyos csapással megpróbált polgárságot, hanem házról-házra járt szóval és tettel segítvén a tehetetleneken. Komáromból a pápai kis gimnáziumhoz került tanárnak, ahol szintén a történelmet tanította. Ez a lakhelyváltozás azonban döntő befolyást gyakorolt pályájára, mert ott ismerkedett meg Füssy Tamással, aki folyton arra ösztökélte, hogy az irodalom terén is munkálkodjék. Füssyvel való szoros barátsága szolgált neki ösztönzésül történetírói munkásságában. Belefogott az »Egyetemes történelem« megírásába, vele szerkesztette az »Ifjúsági Plutarch«-ot, amelynek irodalomtörténeti jelentőségét mindenütt elismerték. Ezután egymás után kerültek ki tolla alól a történelmi esszyk, élet- és jellemrajzok. Megírta Hunyadi János, Fehér György, Festetich György, Nagy Alfréd és Szilágyi Erzsébet életrajzait és emellett még tanügyi, kritikai és pedagógiai tárgyakkal is foglalkozott, számos czikket közölvén a »Tanügyi Lapok«-ban és a »Pesti Napló« hasábjain. Irodalmi és tanári működése azonban nem vonta el sem az egyháztól, sem a társadalomtól. Abban mint szónok szerzett ismert nevet és elismerést, ebben mint minden szépért és jóért hevülő férfiú buzgólkodott. Hazafias érzésének szép megnyilatkozását jegyzi fel róla egyik életírója, elmondván, hogy 1861-ben Pápa városának közönsége küldöttségileg kérte föl, hogy a város nevében üdvözölje a Teleki László gróf vezetése alatt álló orsz. küldöttséget, mely gr. Batthyány Lajosnak a hazába visszatért özvegyét ment meglátogatni Dákán, a Battyányak őszi fészkében. Vaszary a megbízatást elfogadta, mert akkor már a politikai mozgalmakban is élénk részt vett és ő segítette győzelemre Pápán a Deák-párt jelöltjét. Pápáról Esztergomba helyezték át, ahol a történelmen kívül az ó-klasszikus nyelveket tanította. Itt fejezte be nagy, három kötös világtörténelmét, mely 1863-ban jelent meg először s azóta számos kiadást ért. Alig van középiskola az országban, ahol az ifjúságot, nem ebből, a vallás és közoktatásügyi miniszter által 1873-ban melegen ajánlt tankönyvből tanítanák. Ebben a könyvben nyilatkozik meg az ő egész Mai számunkhoz másfél ív mellékleteit csatolva. Nemzeti kiállítás. Államiságunk ezeréves létének az 1895. évben való megünneplését jelenti az a törvényjavaslat, melyet az országos nemzeti kiállítás ügyében ma terjesztett Baross Gábor kereskedelemügyi miniszter az országgyűlés képviselőháza elé. E törvényjavaslat hivatalos kijelentése a kormány ama nagyjelentőségű elhatározásának, mely szerint a magyar állam jubileumának megünnepléséül az 1895-ik évet választá, amivel ez a vitás kérdés, az országgyűlés hozzájárulását föltételezve, közmegnyugvásra végleg el van döntve. Azt a másik kérdést is, mely e törvényjavaslat benyújtása alkalmából, mint sürgős fölmerül, közmegnyugvásra kell eldönteni a törvényhozásnak; — értjük a rendezendő kiállítás jellegét — mert a létesítendő nagy mű az összes érdekelt tényezők egyetértő, lelkes közreműködését igényli. A kormány országos nemzeti kiállítás rendezést javasolja törvényjavaslatában és emelkedett szellemtől áthatott indokolásában: egyesek, kik közül név szerint csak az országos iparegyesület elnöke, gróf Zichy Jenő ismeretes, világkiállítás rendezését óhajtják, a minek érdekében a mozgalom vezetője egy röpiratot is világgá bocsátott. A kérdés nem oly bonyolult és eldöntése nem oly nehéz, mint első tekintetre látszik, csak a helyes kiinduló pontot kell megtalálni. Az 1895. évi kiállítás rendezését nem közgazdasági szempontok teszik szükségessé, nem arról van szó, mint az 1885-ik évi kiállításnál, hogy a nemzet önmaga megismerése czéljából rendezze erőinek próbáját, hanem arról, hogy a honalkotás ezredik évfordulóját, nemzetünkhöz méltóan, diszszel és komolysággal ünnepeljük. A jubileumi ünneptől elvonatkoztatva, mi egy nagy kiállítás rendezését a nemzet gazdasági ereje szempontjából határozottan helytelenítenénk, mert egy nagy kiállítás oly rendkívül terheket ró az államra és a kiállításban résztvevő iparosokra, hogy az ily erőpróba, daczára az azzal járó előnyöknek, melyek különben is inkább csak morális természetűek, csak hosszú időközökben ismételhető. Az 1885. évi kiállítás rendezését megsínylette az állam, de annak pénztára a nagy áldozatot mégis csak hamarabb és könnyebben kiheverte, mint azok a kiállítók, kik eladatlan, nem egyszer adósságra készített kiállítási tárgyaikat még most is raktáron tartják. Az 1885-ik évi kiállítás emléke még oly élénk, hogy e részben nem szükséges a bővebb fejtegetés, annál kevésbbé, mert az azóta rendezett vidéki kiállítások az e nemű tapasztalatokat sajnosan bővítették és ezért nem kételkedünk, hogy ha ma megszavaztatnák az érdekeltséget, vájjon óhajtja-e egy nagy arányú kiállítás rendezését, az, közel egyértelműleg, minden nagyobb szabású kiállítás ellen nyilatkoznék. Másként áll az ügy, ha azt a nemzet ezredéves jubileuma ünnepének szempontjából fogjuk fel. Annak a lelkes érzületnek, melylyel e ritka ünnep a nemzet minden rétegét áthatja, a büszkeséggel vegyes örömöt keltve minden magyar szivében, külsőleg is kifejezést kell adnunk és ez nem nyilvánulhat csupán zajos ünnepségek rendezésében, amikre különben is hajlik nemzetünk természete, hanem kifejezést kell találnia nemzetünk alkotó képességének a nemzeti munka összes terein való bemutatásában. Ebből a felfogásból önként következik, hogy a jubileumi kiállítás, e jellegénél fogva nem lehet más mint nemzeti, nem arról van szó, hogy nemzetünk ezer éves államiságát világra szóló dáridóval ünnepeljük, hanem hogy ez alkalomból önmagunknak és a világnak is bemutassuk, mit alkottunk ez annyi vérrel áztatott földön mennyire kivettük részünket, áthatva azt nemzetünk jellegével, a népek közös kultur-munkájából. Gróf Zichy Jenő ismert röpirata a mellett érvel, hogy a nemzeti erő alkotásainak nyilvánulásai egy világkiállítás keretében mutattassanak be. Nem mondjuk, hogy ez idén önmagában keresztülvihetetlen , mert ha a nemzet akarná egy ilyen kiállítás rendezését és áldozatul meghozná a szükséges 20 — 25 millió forintot, vagy többet, talán nem találkoznék az idegen nemzetek visszautasításával, amit előbb minden esetre szükséges volna alkalmas módon kipuhatolni, mert az, hogy gróf Zichy Jenő és franczia barátai akarnak egy világkiállítást, semmi esetre sem fogadható el annak biztosítékául, hogy az idegen nemzetek érdekelt tényezői egy Budapesten rendezendő villágkiállításban részt óhajtanak venni. Világkiállítást rendezni, e szó igazi értelmében oly óriási feladat, amelyre a czivilizáczió élén haladó nagy nemzetek is alig mernek vállalkozni, ami ellen semmiképen sem bizonyít az a tény, hogy Francziaország újabban is egymás után kétszer sikerrel próbálta e kockázatos vállalatot. Az első ízben demonstrálni kívánta, hogy a nagy megpróbáltatás után is teljes erejében él a franczia nemzet, két év előtt pedig százados jubileumot ünnepelt, rendkívüli anyagi és erkölcsi sikerrel. A franczia kormány érvényesítette öszszes befolyását, hogy megnyerje a különböző nemzetek résztvételét s a siker e tekintetben nem volt teljes; a párisi kiállítás valójában franczia-belga kiállítás volt, amelynél a többi államok csak staffage-zsul szolgáltak. A kiállítás látogatottsága fölülmúlt minden várakozást, de aligha csalódunk, midőn azt merjük állítani, hogy ebben nagyobb része volt Páris örömeinek, főleg pedig az Eiffel-toronynak, mint a kiállítás varázsának. Mielőtt a világkiállítás tervével komolyan foglalkozhatnánk, előbb, mint fönt említettük, meg kellene bizonyosodnunk legalább is a nagy nemzetek érdekeltségeinek résztvételéről. Nem szenvedhet kétséget, hogy e tekintetben a kilátások nem nagyon kedvezőek. A külföld nagy iparosai tudnak számítni és mielőtt magukra vállalnák a kiállításban való résztvétellel járó nagy terheket, föltennék maguknak a kérdést, mily előnyök várhatók a kiállításban való résztvételtől. És nem hiszszük, hogy akadna komoly ember, a kellő felelősség tudatával, aki a kiállításban való résztvétellel járó terhekkel arányban álló előnyökkel biztathatná a külföld kiállítóit. Ezt a külföld nagyon jól tudja, a szakkiállítások alkalmával kifejezést is adtak ennek és a dolog vége az lenne, akármily áldozattal indítanék is meg e merész vállalkozást, hogy a külföld nem venne részt a kiállításban. Csupán az osztrák ipar tömeges résztvétele bizonyos, ezt pedig talán gróf Zichy Jenő sem kívánja. Gróf Zichy Jenő elmondja röpiratában, hogy a chicagói világkiállításra nézve az ipartanács egyhangúlag — ő is — abban a nézetben volt, hogy »iparunknak nincs ott mit keresnie«, de sajátságos, hogy e helyes ítéletnek következményeit nem vonja le. Vajjon nem ugyanezt mondanák-e a budapesti világkiállításra nézve az európai ipari államok illetékes képviselői ? A résztvétel oly szórványos jellegű volna a külföld részéről, hogy a budapesti világkiállítás, minél nagyobb garral rendeznék azt, annál nagyobb nemzetközi fiaskó volna. Ezek és ily természetű érvek azok, melyek miatt a budapesti világkiállítás tervével komolyan még foglalkozni sem lehet, nem lehet még akkor sem, ha gróf Zichy Jenő tényleg képes volna összehozni a kiállítás rendezéséhez szükséges külföldi tőkét, amin egyelőre legyen szabad kételkednünk. Még ha a tőke meg volna is és az ország belenyugodnék abba, hogy vállalati után — a moszkvai franczia kiállítás módjára — rendezteti a nemzeti jubileum ünnepi kiállítását, még akkor sem szabadna ezt kockáztatni, mert a kiállítás fiaskója, épen a jubileum következtében nem a kiállítási vállalatot, hanem az országot kompromittálná. Nem lehet czélunk, itt egyenként fölsorolni a világkiállítás ellen szóló érveket; erőnket meghaladó olyan vállalkozás az, melyet a közvéleménynek föltétlenül el kell utasítania, akármilyen képzeleti előnyöket fűznek is annak keresztülviteléhez. E szempontból is helyeseljük, hogy a kereskedelmi miniszter már most benyújtotta az 1895-ik évben rendezendő nemzeti kiállításról szóló törvényjavaslatot, mert ennek törvényerőre emelkedése véget fog vetni az