Nemzet, 1891. november (10. évfolyam, 3295-3324. szám)
1891-11-01 / 3295. szám
fvert ioell6D8ég 16 fe lett árczá2Va' ivhate0. alakban mentesítést az európai kát áttett refer01' Az allam tajn'a a viharokat átkuzdötte, de még vitorláznia kell min a só?rt£Ha a rzet vetett In' i - kormányának erejebe és erélyébe telkedni?1!1^’ akk°f oda is el^Ünk. Mi nem feé k epviselök patriotizmusát— Magyar szellemi élet. Igmándi Mihály szerkesztett egy nagyon érdekes tartalmú könyvet, melynek az a czime »Magyar szellemi élet« kiadta s kiállította olyan díszesen, amint csak lehet, pompás kötésben, nagyon szépen sikerült arczképekkel, 27 ívnyi roppant terjedelemben, amiből mindezek folytán az következik, hogy magyar szellemi élet legalább így és itt van együtt, jelentékeny mennyiségben és minőségben, ámbár azok között, akiket együvé hozott, vannak elegen, akik oda csak kevéssé tartoznak s még többen hiányoznak, akik nagyon is oda tartoznak. Ha elmondjuk, hogy mi és mennyi minden van e műben, s ha bárki is megtekinti azt, alig lehet valakinek kétsége az iránt, hogy e könyvet megszerkeszteni és a közönség elé bocsátani tényleg érdemes volt. Ama diszművek közzé fogja azt sorolni az olvasó, ha megismerhetéséhez könnyen hozzájut, amelyeket az olvasó asztalokon, vagy a szép kötésű és kiállítású könyvek, vagy legroszszabb esetben azok között, amelyeket szívesen hagyunk a szalonok asztalain, vagy más csecsebecsékét tartó bútorain hevertetni, — maguknak joggal kérhetnek helyet. De lényegében ez a mű sem igényelhet magának nagyobb rangot a literaturában, mind a többi Almanachok, vagy olyan dísz kiadású könyvek, amelyek ugyan tanúbizonyságát képezik a szerkesztők vagy kiadók elmésségének, élelmes találékonyságuknak, de valami nemesebb vagy határozottabb magasabb czélt sem nem követhetnek, sem el nem érnek. Azok a kis »könyvtárkivonatok,a melynek ilyen módon meg szoktak jelenni időről időre irodalmi kalendáriumok alakjában, vagy akármiképen is, különféle hangzatos czim alatt, csak kisebbek vagy szegényesebbek ennél, de ezzel teljesen azonosak s alig szolgálnak egyébre, mint hogy az illető írók és művészek arczképeit is megláthatja az olvasó, a mikor rövidke s a könyv szűk korlátai folytán legtöbbször elkényszeredett kis művét, megolvashatja. A festő, a szobrász, színész, aki ilyenkor tollat fogni kényszerül, rendszerint elég naivul azzal kezdi, hogy ön felszólít engem, hogy arczképemhez néhány sort írjak, de hát én istenem mit írhatok . . .« stb. Ez már olyan rendes valami, hogy maga is eléggé mutatja, mennyire kényszeredett dolog az ilyen együvé erőltetett »szellemi élet.« Hanem azért mégis vállalkozik a nehéz, szokatlanul ferde helyzetből fakadó munkára, mert fölötte károsnak tartaná magára nézve, hahiányoznék a kitűnőségek közül, rá sem gondolva arra, hogy az ilyen összehajtott seregben okvetlenül van elég olyan, aki nem kitűnőség, s nagyon sok kitűnőség van még olyan is, aki magát így együvé levétetni a többivel nem engedte. De azért írtak nagyon sokan s vigasztalásául a szerkesztőnek bizonyíthatjuk, hogy az írókon kívül, akik már a hasonló helyzetekhez szokva vannak, a művészek közül is többen írtak nagyon érdekes dolgokat, sőt olyik, mint például Munkácsy, valóban hatalmasan tudta megírni azt, amit akart, a művészek első sikere után rendesen bekövetkező erkölcsi megsavanyodást, amit ők katzenjammernek, vagy a tréfásabb magyar piktorok »macskakeserűnek« szoktak nevezni. Egészében véve ez a »magyar szellemi élet« olyan, aminő a valóságban: laza, össze sem szervesen, sem szervezetlenül nem függ, eléggé érdekes s a legnagyobb mértékben legalább is furcsa A társaság, mely együtt van, nem társaság ; mindenki beszél magáról s poleokat vesz föl,amelyek ferdék és fanyar mosolyuak, mint midőn a fotográf előtt ülnek ; mindegyik töri magát, hogy meglássák ; némelyik, sőt közülök sokan szinte sikoltoznak, hogy a figyelem rájuk forduljon, szenvedéseik egy-egy mozzanatát nyögve el. Pálmay Ilka a legklasszikusabb, mert egész komolyan mondja, hogy ő előtte mindig az lebegett, hogy magyar hölgynek születni milyen nagyszerű. A magyar szellemi élet, legalább az, amely a fővárosban megvan, s amelyet írók, költők és mindenféle árnyalatú művészek képviselnének, apró csoportokban széttöredezve a külvárosok korcsmáiban, kávéházaiban, vagy klubjaiban tanyáz, — együtt, vagy egymás között, csak valamint mérvű összefüggésben is a legritkábban található, össze nem toborzható, mert magát együvé tereltetni nem engedi. S nem fogja engedni, amíg a közönség szellemi haladása, az előkelők műveltsége nem fog fejlődni annyira, hogy dölyfét ellensúlyozza, a középosztály műveltsége pedig annyira érvényesülni nem fog, hogy a szellemi téren találkozzanak mindazok, akiket a képzettség, a finomabb ízlés s a közös, rmma hoz, ama lók követése egymással érintt isson. Salon élet ma fórumon, amelynek nem, csak nagyon fejletlenül még nálunk nyertélét másutt sincs, vagy csak Szétszórtan, eldarabolva, együttes hatásra nem számítva, ezzel nem is vírva. Akad ugyan néha egy-egy előkelő hölgy vagy úr, aki ezen az állapoton segít odő,bár de annál is rendesen sokkal több a jóakarat, mint az emberek ösmerőse s a saját hiúsága kedvéért vagy túltömi szalonjait össze nem illő, nem férő, s egymással nem is törődő elemekkel, vagy olyan roppant adagú tapintatot alkalmaz, hogy a rakonczátlan, szellemes férfiakat meg ne sértse, mintha gyermeknek nézne valamennyit, aki még járni sem tud, s előre hirdetné azt róluk, hogy ezek ugyan csetleni-botlani fognak a mi vastag szőnyegeinken, sima parquettünkön, de önök, többiek, akik ügyesebbek, olyankor forduljanak el, s úgy nevessenek rajtuk, hogy ők észre ne vegyék. Nincsenek hát együtt, s valószínűleg még nagyon soká nem lesznek. Nem érett még a dolog, s egyik tényezője sem érett még. Addig pedig, amíg ez az időpont bekövetkezik, nem marad más hátra, mint a kalendárium, vagy az olyan, almanach-féle, amelyről ép szó van. Ez a mű, Beniczky-Bajza Lenkének van ajánlva s az ő dolgozó szobájának rajzával és aradi emlékeivel kezdődik a kötet. Második közleménye Jókai Mór »írói életemről«, melyet egész terjedelmében közlünk, Dóczi Lajos néhány sorával együtt. Feszty Árpád »Szegény Pálinay« czím alatt irt egy érdekes apróságot. Hegyesi Mari, szép arczának képén kívül gazdagít bennünket annak a tudásával, hogy német szülőktől, Olaszországban született, ami megmagyarázza néha idegenszerű kiejtését. Reményi Ede elmondja, hogy ő még háremben is konczertezett, — de hát hol nem konczertezett még Reményi ? Zala Györgynek hegyes szakálla lévén, összetévesztették egyszer Hubay Jenővel, amit ezennel tudomásul veszünk. Zichy Géza gróf egyszer tengerész akart lenni; volt is miatta kihallgatáson a királynál, s a fölség rendkívül kegyesen fogadta, meg is ígérte fölvételét, amit azonban a gróf családja szerencsére »lekért« a királytól. Zichy gróf akkor, saját szavai szerint »sovány volt, de vas,« — ma ugyan még mindig sovány, de szerencsére nem vas, hanem a legkiválóbb férfiak egyike, amíg, ha vas marad, legföljebb valami hajó kereke lenne haditengerészetünknek. Pulszky Ferencz nagyon érdekesen mondja el, mint lett íróvá. Közöljük ezt is. Fálk Miksa czikkét alább ismertetjük. Vadnay Károly az írói eredetiségről mond el egy nagyon tanulságos történetet a saját életéből. Felekiné sóhajtoz a múltba, Gabányi Árpád hálátlanul gorombáskodik a kritikusokkal. Bihari zamatosan beszél a magyar modellekről; Váradi Antal borong; Sárosi Ferencz elmondja, hogy egyszer az ő szerzeményének hangjegyeit mikér fújta el a szél; Újházi kedvesen anekdotáz; Zichy Antal hatalmas rövidséggel mond el néhány mozzanatot a saját életéből, melylyel a közélet is össze volt forrva; Fáy Szeréna is a múltból kezd már csicseregni; Róna József nagyon szépen a saját léháskodásának kezdetét és végét meséli, az ő bársony kabátjáról szólván; Ágai Adolf az ö »muzsikus pályájából« tréfálgat kedves humorával; Benczúr Gyula az örült és öngyilkossá lett bajor királyról mond el egyetmást; Silberstein Adolf a saját magyarságának sziklaerejéről ír; Gyarmathy Zsigáné néhány kegyeletes sort szentel K. Papp Miklósnak, Szana Tamás vallomásokat tesz, Than Mór a saját életéből mond el egyetmást, Justh Zsigmond szent-tornyai tanyázásáról beszél el apró történeteket, Kassai Vidor a saját furfangos, agyafúrt modorában mondja el, hogy minő hosszas figyelés, életismeret szükséges ahoz, hogy a színész »alakítson« . Rákosi Szidi gyermekkori ideáljáról ír. Strobl Alajos kijelenti, hogy neki dolga van a Toldi szobrával; Feleki Miklós bevallja, hogy amikor e vidéken nőszerepet játszott, egy sokat utazott idegen azt mondta felőle, hogy ö »nőben ilyen bestiát még soha sem látott« ; Lendvayné első felléptéről álmodozik; Kenedi Géza bosnyák hadi élményeket mond el; Margitay Tihamér elelbeszéli, hogy miként lett festővé; Wohl Janka elhunyt nővérének szentel egy forró, megható könnyet; Ábrányi Kornél visszaad »hálás« alakban egy csípést Gyulai Pálnak abból a sokból, amit tőle kapott; Vízvári, mint az komikushoz illik, megható módon mond el adomákat a szinlaposztóról; Horovitz Lipót, Donáth Gyula művész éltükből mondanak el érdekes mozzanatokat; a rendkívül komoly Veigelsberg Leó, valószinüleg egyetlen újságirói csinyjét mondja el ; P. Márkus Emilia elhunyt bátyjairól ir meghatóan; Jankó János, Benedek Elek, Sturm Albert, Evva Lajos, Vágó Pál, Stettka Gyula, mind hozzájárakta,,kötet érdekességének eme- l ’shez • n«'-xoZata Kalman az o csodalatosan egy©tit-".. Modorával, de azért szinte megdöbbentő tökerűséggel mondja el, hogy neki csak egy vágya van immár: egészséges embernek lenni. S még egy csomó többé-kevésbbé érdekes közlemény után végül Igmándi Mihály beszámol azzal, hogy neki mennyi lótásába futásába került ez a kétségtelenül nagyon szép, értékes könyv. A szaladgálás Vadságát természetesnek találjuk «*-- —Dar azt kérdezhetnek, miért-*.r Olyan nagyon fölPana* szólta, mi kényszerítette rá, hogy tegye ? De maga a panasz nem mondható jogosultnak, mert ma már a nagy közönség is tudja azt, amit eddig senki sem tudott, hogy Igmándi Mihály kicsoda: a »Magyar szellemi élet« czimű könyv szerkesztője. A. S. Rideg tűzhelyek. — Regény, az angol társadalmi életből. — Irta : X orris M. E. MÁSODIK KÖTET. (Folytatás.) 43 Huszonnegyedik fejezet. Claud törekvései és eredményük. Midőn Nina arról értesült, hogy férje mely irányban értékesítheti tehetségeit, nagyon meg volt elégedve. Claud közlé vele azt a tervét, hogy egy színművet akar írni és azt Páris színházainak egyik előkelőbbjében kívánja színre hozni. Hogy Claud dicsősége oly sokáig késett, az eléggé próbára tette Nina türelmét. A mulatság és szórakozás utáni vágy is felébredt benne, ami már vérében volt. A színház a maga hatásos jeleneteivel, a nyilvános diadal, amelyet a tehetséges szerző darabjával arathat, vágyának a legteljesebb kielégítést szolgáltatta. Ebben a tekintetben a herczegnő is egyetértett Ninával. Claud könyvei és hírlapi czikkei nem kötötték le figyelmét s egyáltalában nem tudta felfogni, hogy érdeklődhetik Nina ezek iránt, de a színház már az ő érdeklődését is magára vonta. Az a gondolata támadt, hogy Claudnak e vállalata mellett a jelentékenyebb irodalmi férfiakkal való ismerkedés nagy hasznára lehetne, így mindent elkövetett arra, hogy Páris nevesebb irodalmi egyéniségeit maga köré gyűjtse. Néhánynyal, kiket már régebben ismert, rögtön összehozta Claudot, felszólítva őt egyszersmind arra, hogy társas estélyeit ezentúl ne mulaszsza el meglátogatni. Claud azonban épen ebben a tekintetben nem tehetett kedvére, mivel esténként dolgozott. Csak véletlenül történt, hogy midőn Nina egy alkalommal a boulevard Malesherbes-n ebédelt, késő este Claud ment érte, hogy magával vigye s Varinka által a következő szavakkal fogadtatott: »Ha ma el nem jöttél volna, soha sem bocsátottam volna azt meg neked. Ma itt van valaki, akivel okvetetlenül meg kell ismerkedned. Látod azt az urat ott, a mellett a fekete bársony ruhás hölgy mellett ? Az Poinsot — a nagy Poinsot Eugen ! Gyere, mindjárt bemutatlak neki.« így Claud személyes ismeretséget kötött a híres drámaíróval és kritikussal, ki barátságosan nyujta felé kezét és szerencsésnek érezte magát, hogy megismerkedhetett az »Itt és ott« írójával. Ezen időtől fogva Poinsot pártfogásába vette a fiatal költőt, bevezette egy előkelő irodalmi klubba és több nevezetes írói egyéniséggel ismertette meg, mint a mennyit a herczegnő szalonjában öszegyűjthetett volna. Utoljára Leroux urnak a Theátre du Colisee igazgatójának mutatta be, azzal a kijelentéssel, hogy fiatal barátja költő és rövid időn át színdarabbal fogja a közönséget meglepni. — Reményem, hogy nincs versekben írva ? — jegyzi meg Leroux. Claud sietett őt ebben a tekintetben megnyugtatni; ő darabjának tárgyát a mindennapi életből merítette és az egyszerűen, jó prózában van írva. — Helyes. Lehetőleg az életből kell meríteni és csak semmi frázis! Ha valamely műnek a sikere az által biztosíttatnék, hogy szerzője különös gondot fordít rá, úgy Claud darabjának a legszebb kilátásai voltak. Leroux tanácsát követve, hogy lehetőleg az életből írhasson, különféle társaságokat keresett föl és figyelmes észlelődéssel kiismerte amaz emberek beszéd és gondolkozásmódját, akiket lefesteni óhajtott. Mindent gondosan elkerült, ami különcség gyanánt tűnhetett volna fel: minden egyes tételt jól meggondolt; sok napi fáradságot áldozott érte, ha utólag átolvasva, darabja ki nem elégíté. Nehéz feladat volt, de egész jövője tőle függött. E foglalkozás a rue d’amsterdami idylli életnek mindenesetre megadta a halálos döfést. Ha fiatal férjét tevékenysége elszábta a háztól, az aszszonykának egyedül kellett otthon maradnia s a sikerre várakoznia. Ha volt valami, ami a Nina természetével végkép nem egyezett, úgy a várakozás és otthonülés volt az. Amint észrevette, hogy a mézeshetek véget értek és hogy Claudiával nem tölthet egész napokat St-Germain, vagy Versailles lombos fáinak árnyán; hogy a házon kívüli kellemes étkezésnek vége, mivel ezek a szigorú szellemi munkával nem voltak összeegyeztethetők — és a fiatal házaspár utoljára mégis szakácsnőt fogadott — szóval, midőn látta, hogy szép álmai eloszlottak, elhatározta, nem is bánkódva a veszteség fölött, elvesztett szerelmi boldogságáért mulatságokban keresni kárpótlást. Ő nem volt oly balga, hogy férjét az őszies kinézésű, lombtalan erdőcskében tett jóslatára figyelmeztesse. Olykor írás közben feltekintett Claude azt a kellemes életet ecsetelte, mely, ha művét bevégzi, reájuk tavaszszal vár. Ha műve sikert arat, hat hetet enged magának pihenésre, melyet a fontaineblaui erdőcskében fognak eltölteni. Nina nem ellenkezett vele, csak mosolygott. Jól tudta ő, hogy semmiféle erdőcskében nem lesz ő többé férjével egyedül. Nem volt-e már az magában véve eléggé jellemző, hogy ellentmondás nélkül hagyta őt minden este a herczegnő társaságában, bálokba, hangversenyekre és más mindenféle társaságokba járni, honnan csak reggel tért vissza ? Claud teljesen elégedettnek látszott, ha másnap Nina leírta a pompás mulatságokat s csöppet sem sajnálta, hogy azokon részt nem vehetett, így Nina a téli hónapok alatt nagyon víg életet folytatott. Azokban a társaságokban, amelyekben a herczegnővel látogatásokat tett, neki még több bámulója akadt, mint Varinkának. Modorát, öltözékeit, mindenét, még angolos kiejtését is elragadónak találták. Az volt egyedüli hibája, hogy már nem volt szabad. A két hölgy nem volt féltékeny egymásra,egyik a másikának volt bolondja. Maga a fiatalság tekintetében sem lehetett Varinka irigy Nina gyöngéd a rezszines csinos arczocskájára. Genovéva a két hölgy által teljesen háttérbe szorult, és e körülmény a fiatal leányra nézve kellemes volt. Az a társaság, amelyet Nina vonzónak talált, Genovévát hidegen hagyta, ha e kikent kifent fiatal uracsokat, bizonyos túl a tengeren élő fiatal báróval hasonlította össze. Legkedvesebb estéi azok voltak, amelyeket otthon Potts kisasszony társaságában tölthetett. Ilyenkor ismét elővette hegedűjét és oly csodálatos fantáziákat játszott, mineket tőle barátai soha sem hallottak. Egy délután a négy nő vidáman pattogó kandalló mellett ült, Nina és a herczegnő még keztyüben és kalappal a fejükön. Különféle, ceremóniás látogatásokat tettek és most azokat a nőket bírálgatták, akiket otthon találtak. Genovéva mezőn, ábrándosan nézett az izzó parázsba és nem vett részt a társalgásban. Potts kisasszony is hallgatag ült székén. A tisztelt hölgy csak ritkán emelt szót Nina jelenlétében, mert ő Ninának nemcsak »botrányos szökését az apai háztól«, hanem jelenlegi »házi teendőinek elhanyagolását« is szigorúan megróvta. Ebben a pillanatban a szoba másik végén az ajtó kinyílt s azon egy férfi lépett be, a vastag szőnyegeken levett kalappal közeledve a hölgyek felé. A herczegnő fölemelkedett és midőn a jövevény közelebb ért hozzá, úgy, hogy a félhomályban föl lehetett őt ismernie, hangosan fölsikoltott és ijedten kiáltá: »Ön! ?« — Én asszonyom. A marseillesi expressvonat hozott ide ma reggel és mint látja, igyekeztem magamat tüstént bemutatni. Genovéva úgy vélte, hogy ezt a hangot már hallotta egyszer, de a beszélő arczát a tűz fénye meg nem világította. — Én elhagytam — kezdő, de egy hosszantartó köhögési roham félbeszakította szavait és egy közelében lévő székre hanyatlott. Glymno vonásai most felismerhetők lettek. — Bocsánatot kérek, hogy ily borzasztó zajt csaptam — mondá Glymno gyönge hangon, mihelyt ismét szóhoz jutott. — Csak arra kérem, higyje el, hogy nem kedvtelésből tettem. Egész múlt heti életem nem volt egyéb, mint bocsánatkérés ! mert reggeltől estig meg sem szűnt köhögésem. — És ily állapotban hagyta el a déli éghajlatot ! Mily gondatlanság! — kiálta a herczegnő. — Drága asszonyom, ön tudja, hogy az óvatosság soha sem tartozott erényeim közé. De nem Gervis kisasszonyt látom itt ? Genovéva fölkelt s kezet nyújtott annak a férfiúnak, kit utoljára oly rosz helyzetben látott volt. Látszat szerint azóta Fortuna kegyesen rámosolygott a szegény Glymnora, mert divatos és elegáns öltözetet viselt, kisujján gyűrűt, gyönyörű türkisz foglalattal és nagy aranyfogantyús botra támaszkodott. — Hogyan ? Önök már ismerik egymást ? — kiálta Varinka. — Ah igen, persze — tette hozzá — erről egészen megfeledkeztem. Rövid szünet állott be. — A nagyságos kisasszony igen jóságos volt irántam, midőn Angliában voltam. Nem feledkeztem meg jóságáról — mondá Glymno szívélyes, benső hangon, mely eddigi gunyoros beszédmodorától nagyon elütött. Ismét szünet állott be. Minthogy semmi jobbat nem, tudott mondani, Genovéva végül azt kérdezte: Ön tehát délről jön ? — Nizzából — kisasszony. — Honnan semmi esetre sem kellett volna távoznia — vágott közbe szemrehányón a herczegnő. (Folyt köv.) írói életemből. Irta : Jókai Mór. Idestova ötven éve lesz, hogy iró vagyok a szó komoly értelmében. Ez idő alatt irt műveim száma valami háromszáz kötet. Hogy lehetett ennyit összeírni ? Legelőször is az a válaszom, hogy ötven év szép idő! Aztán meg micsoda ötven év! Négy olyan különböző korszak egymásutánja, melynek minden eszmejárása különbözik, elüt a másikétól. Gyermekkorom emlékei visszahatolnak egész a napóleoni világharcrok korszakáig, a magyar inszurrekcióig. Apám Trier verekedett Győr alatt a francziákkal, mint nemesi hadnagy. Még én láttam azokat a nyugalmazott huszár-főstrázsamestereket, akik egy elveszthetetlen golyóval a lábukban, s azokat a nagy vállalkozókat, akik egy (nagyon is elveszthető) millióval a zsebükben jöttek haza a világháborúból; s hallgattam a történeteket, amikben maguk is résztvettek, a »kend az Alvinczy?« adomáját (a sárkány talán puskával), a »retirálj, Komáromig meg se áll!« gúnydalát, a mesés korszakot, amikor Komáromban volt az udvar! Még láttam azt a csodaszép hölgyet, akiről az »Aranyember« legendája szól; egykor császári kegytől fölemelve, aztán elfeledve, megvénülve. Még én találkoztam azokkal a múlt századbeli szenátorokkal, akik a szopfot megtartották, csakhogy a nyakra valójukba kötve viselték. Még én ismertem azokat a magyar embereket, akik az arczukat simára borotválták, de hozzá kuruczöltözetben parádéztak. Hát azokat a polgárokat, akik egyenruhában jártak, hogy az öltözetükről meg lehetett őket ismerni: ez a szabó, ez a molnár, ez a csizmadia, ez a takács! Aztán még olvastam azokat a könyveket, amiket csak leírni volt szabad, de kinyomatni nem; néhányat még most is tartogatok. Talán el sem hiszik már, hogy ilyen korszak is volt valaha! Jött helyébe a másik, az ébredés, az újjáalakulás kora. Táblabiró kornak csúfolják mai nap. Pecsovicsokról beszéltek és Kubinszkiakról. Két nagy tábor volt. Fegyvere, zászlója, vezére sok! Ütközeteik nagyok! Úgy elmúltak, mint egy álom! A történetiró feljegyezte küzdelmeiket, de hova lettek azok a tarka képek, amikben az élet nyilatkozott ? Szétfújta őket a szabadságharcz; következett rohammal a forradalom, a népátalakító fordulat, a mesés harczok, a mámorító diadalok, a kétségbeesés , azután az elnyomatás, a hősi ellenállás a néma türelmetlenben, a világháborító reménykedés. Ezer ellentétes helyzet, indulat, fogalom; de a korszak minden eleme ugyanaz: ma hősök, holnap földönfutók; ma a rémület szörnyetegei, holnap a nevetség karrikatúrái; népvezetők, aztán rabok; nagy urak, aztán földönfutó koldusok; rablókalandorok, s népmesék hősei, a sorstól jobbra-balra forgatva, óriási katasztrófáktól letiporva s megint fölelevenülve, egymással szembe állítva. Egy lehetetlen korszak. Átélni is nehéz: átérezni még nehezebb. Fátyol takarja már! — S most megint egy uj »Maelstrom« ragad bennünket magával, ami egészen elválik attól a jeges tengertől, amit hátahagytunk, a szikláktól, a forgatagoktól. Ennek a négy különböző korszaknak minden eseménye, minden alakja átvonult a szemem előtt. Kicsiny pont voltam benne, de mindenütt ott voltam. Jártam a korszak legnagyobb hőseivel együtt diadalútjaikon, s futottam a futóbetyárokkal együtt úttalan pusztákon, mocsárok, erdők sűrűjében: ott voltam Bécs város és Budapest ostrománál, a bombatűz közepett, s a feldúlt Komárom romjai közt; s láttam a világot fejemre szakadni Világosnál ; ettem czigány bográcsából s királyi asztalok füst tálairól; voltam szegény ördög, aki zsidógyerekeket tanít magyar nyelvre havi két forintért, s voltam bankelnök, aki százezrekkel hajigálózik; volt a nyakamon kötélhurok és érdemrendszalag ; megdobáltak koszorúval és sárral; hallottam magamat hivatni irókirálynak és Kossuthkutyának; huszonhárom esztendős koromban egy év alatt csináltam forradalmat, háborúba mentem és megházasodtam, egyiket se bántam meg . És a mit azt a földglobust, a minek Magyarország a neve, annyiszor körülkerültem, mennyi alakjával kellett megismerkednem szó.itt esok es namuum. uv._az egymástak: hívásomra most is előjönnek, változatosságban kifogyhatatlanok. Emlékkönyveimben annyi tárgy van följegyezve, hogy még egy másik ötven év sem volna elég azokat mind feldolgozni. De őszintén be kell azt vallanom, hogy segítségem is van. Maga a közönség. Ami csak jellemző adat, ötlet fölmerül a napok történetében, azt nekem mindenünnen beküldi maga az ismeretlen jóbarát. Sok éven át az általam szerkesztett humorisztikus lapot úgyszólván maga a közönség írta tele, s ezeken a lapokon van a magyar népélet minden rétegeiben és fázisaiban ismertetve. Azontúl jó barátjaim közé számíthattam olyan szellemi kincstárnak nevezhető nagy alakjait a magyar közéletnek, mint Deák Ferencz Nyáry Pál, akik élő krónikásai voltak a magyar világnak, a legalantabb rétegektől a legmagasabbakig. És bennük az én porrá lett aranybányámat siratom. Azon kívül, akármerre járok az országban, jóakaróim mindenütt elém hozzák azokat a hagyományokat, történeteket, amik a vidékhez vannak kötve; régiségbúvárok, történettudósok figyelmeztetUOl Hl UlOUVliWJ. 1-----—_» igényes epizódokra, nyomába igazítanak rejtélyes, titokszerű alakoknak, úgy, hogy mondhatnám, hogy az egész magyar nemzet együtt dolgozik velem. Hogy’ tanultam magyarul. írta: Dóczi Lajos. Van valami jó az antiszemitizmusban; én legalább egy pap antiszemitizmusának köszönöm, hogy magyar író lettem, sőt azt is, hogy egyáltalán tudok magyarul. Sopronban születtem 1845-ben, amikor ott édes-kevesen beszéltek magyarul. Már 1848-ban kitört ott a zsidóüldözés (akkor csak németajkú városokban járta az ilyen) és szüleim kimenekültek Német-Keresztúrra. E mezőváros fele lakossága zsidó fargonban, másik fele »henez« dialektusban beszélte a német szót. Magyarul senki sem tudott. Notabene a Bach-korszak javában virágzott. Tíz éves koromban kanizsai rokonokhoz kerültem, a zsidók ottani középiskolájába. Örök dicsősége előttem a hitközség által fentartott ezen iskolának, hogy Bach alatt két tantárgyból magyarul folyt az előadás. Ez a két tárgy a történet és a vallás volt. Minthogy pedig én egy kukkot sem értettem magyarul, se vallást, se történetet nem hallgattam, és talán ez az oka, hogy Gyulai Pál szerint olyan istentelenül rosszak az én történeti darabjaim. Kereskedősegédnek nem váltam be, tehát édes atyám 1857. valamely októberi napján bevitt Sopronba a gimnáziumba. Az igazgató, kemény arcza benézés, ámulva hallgatta atyám kívánságát! »Ilyenkor? — kérdó — mikor már három hete kezdődött a tanfolyam ?« Ebben igaza volt a tisztelendő urnak. Hanem már abban nem volt igaza, a mit hozzátett, hogy t. i. »Maguk zsidók mind olyan rendetlenek.« Mert édes atyám egyszerűen nem tudta, hogy az iskolai évnek kezdete és vége is van, nálunk Kereszturon nem lévén soha vakáczió. Atyám erre kissé remegve mutatta kanizsai bizonyítványaimat. Biztatta magát, hogy ez mégis meglágyítja a rideg tanár urat, mert egytől-egyig »kitűnő« volt belejegyezve. De a reverendás director nem igen hederített a kanizsai tanítók véleményére. »Zsidó iskola — mondá — persze a zsidók mind kitűnőt adnak egymásnak.« Igaz, hogy ezen megjegyzés után kinyitotta a könyvet s fogta a tollat, hogy beiktasson a benczés gimnázium szellemi kosztosai közé. De az én tizenkét éves gyermekszívem megsokallta volt a kegyes atya ezen kegyetlen bánásmódját. Megrántottam atyám kabátját s azt súgtam a fülébe : »Menjünk! Itt nem akarok tanulni.« El is mentünk — s másnap be voltam iktatva az evangélikus liczeum tanulói közé. E könyv szerkesztője arra kért, hogy arczképem mellé adjak egy kis epizódot életemből. Amit itt elmondtam, tán legjelentősebb epizódja életemnek. Mert a benézések gimnáziumában a Bach uralma alatt, német volt az előadás nyelve. Ha oda belépek s az érettségi vizsgálat után, amint valósággal megtörtént, Bécsbe készülök jogásznak, akkor valószínű, hogy sohasem tanulok meg magyarul. A protestáns gimnázium autonóm volt; oktatási nyelve Bach alatt is magyar maradt. Ott készséggel fölvettek, talán épen azért, mert zsidó voltam s mert nem tudtam egy szót sem magyarul: egy lelket lehetett megmenteni, nemog a kereszténységnek, hanem a magyarság direktornak, hogy elutasít^) a boldogul József Pálnak, hogy befog^0^* Hogy’ kerültem fogságba. - Miksa. ........ 1850 óta szolgáltam a nagy nechista.. rakpénztárnál, melynek Schmerling lovag elnöke volt. Tiz éven át, azaz a mióta Schwarzenberg Bódog herczeg miniszterelnök őt a kabinetből kiakolbólitotta, ő exczellencziája a malcontentusok közé tartozott — és ő malcontentus volt mindaddig, mig nem nevezték ki ismét miniszternek — ez első tíz év alatt, mondom, köztünk a legjobb viszony volt, sőt még én voltam az, aki közvetítette Széchenyi István gróf és Schmerling lovag találkozását a döblingi tébolydában, de midőn mit talán más alkalommal fogok bebizonyítani — e nagyon középszerű államférfiu mindenható miniszterré kineveztetett, e viszony megváltozott. 1861 kezdetén az új államminiszter nagy estélyt adott, melyen az én hivatalbeli közvetlen főnököm is jelen volt. Schmerling úr félrevonta ezt az igazgatót s fél óráig magyarázta neki, hogy én milyen felforgató irányt követekt, meghagyván neki, hogy engem ő exezellentiája nevében megintsen és figyelmeztesnagy baj lesz. jEdon+^nnni^Aa^o®z^aaSS’^i)^i vettem, röviden kijelentettem, hogy mint takarékpénztári titkár Schmerling lovag elnöknek parancsait elfogadom és teljesítem, de mint írónak nekem az államminiszterhez semmi közöm nincs; én a törvény határain belül igyekszem maradni, ha pedig elég szerencsétlen volnék e határokon túllépni, tessék engem a bíróság elé állítani. Nem is kellett sokáig várakoznom e kivánatom teljesítésére. Én akkor a bécsi »Wanderer« számára írtam vezérczikkeket és egy alkalommal élesen, azaz oly módon, melyet akkor élesnek neveztek, de amely ma nevetségesen szelídnek tűnnék fel, kikeltem a pestmegyei adminisztrátor kineveztetése ellen. Egyszer éppen ebédnél ülvén, kapok ismeretlen kéztől egy czédulát, melyre e szavak voltak írva: ma délután öt órakor a rendőrség házmotozást fog tartani a »Wanderer« szerkesztőségében és ott a pestmegyei adminisztrátorra vonatkozó czikknek kéziratát fogja keresni. E czédulát rögtön elküldtem a »Wanderer« szerkesztőjének, Grósz Móricznak, aki természetesen a nyomdába sietett, az apró darabokra nyirbált kéziratot összeszedte és megsemmisítette, szerencsétlenségre ott felejtvén, vagy észre nem vevén annak egy kicsi darabocskáját, mely mindössze két vagy három sort tartalmazott. Öt órakor a rendőrség kiküldöttjei megjelentek, a házmotozás megtörtént és már re insecta el akartak távozni, mikor egyik rendőr észreveszi az említett kis papírszeletet és azt olvasni kezdvén, ráismer, hogy az az inkriminált czikkhez tartozik. Megjegyzem, hogy e papírszeleten nem volt az én kezem írása, mert nekem már Bécsben is szokásom volt czikkeimet diktálni és e végett rendes írnokot tartottam, egy cs. kir. diurnistát, ki délelőtt valamely hivatalban aktákat másolt, délutánonként pedig ön nálam az úgynevezett forradalmi czikkeimet irta. A »Wanderer« szerkesztője, ki különben is minden tekintetben lovagias ember volt, tudomással bírván arról, hogy a lefoglalt papíron nem az én kezem írása található, a vizsgálóbíró előtt határozottan megtagadta a czikk szerzőjének megnevezését és az egész felelősséget magára vette. Mind a ketten, én is ő is, azt gondoltuk, hogy így legalább nekem bajom nem lesz. Én a szerkesztőnek eme áldozatát el nem fogadtam volna, ha az osztrák sajtótörvény is a fokozatos felelősséget állapította volna meg úgy, hogy ha a szerkesztő a czikk szerzőjét megnevezi, csak az utóbbi vonatik kérdőre, a szerkesztő pedig nem. De ott másképen állott a dolog. Ott a kiadó, szerkesztő, szerző, sőt még a lap terjesztője is mindannyian felelősek és így a szerkesztőn semmit sem segített volna az, ha vele együtt engemet is felelősségre vonnak. Nagy csodálkozásomra egy pár nap múlva engem is megidéznek a vizsgálóbíró elé, ki azt a kérdést intézte hozzám: váljon az inkriminált czikknek én vagyok-e a szerzője ? Meglehet, hogy az imént mondottaknál fogva, nem cselekedtem okosan, de azon pillanatban gyávaságnak tartottam volna hazudni és igy határozottan igennel feleltem. Erre a vizsgálóbíró kezet nyújt e szavakkal: »tudtam, hogy ön bátor ember és hogy önnel szemben nem szükséges az igazság kiderítése végett, holmi apró fortélyokhoz folyamodni . . .« Egy pár hét múlva a végtárgyalás megtartatott. A vádlottak padján ült Seyfried lovag, mint a »Wanderer«-nek (habár csak névleg) felelős szekesztője, azután Grósz Móricz, mint annak valódi szerkesztője, azután én, mint a czikk szerzője, a