Nemzet, 1892. május (11. évfolyam, 3475-3505. szám)
1892-05-01 / 3475. szám
SzülpitíkSzereerére: Ferenczsek-tere, Athenaeusa-épület, I. emelet A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztésel intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előzetesek a kiadó-hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum épület) küldendők. Ara 6 kr. vidéken 0 kr . (esti lappal együtt 8 kr.) ilG^SjGN KlSLÖlálS* 3475. (121.) szám Budapest 1892 Vasárnap, május 1. ÍVADÓ-HIVATAIi: Derencsiek-tere, Athenaeum-épület. felásását. i'jL' rlSjs^QT a reggeli és esti kidás postán egysz. * u.jldv0 vagy Budapestet) kétszer házhoz hordva: 1 hónapra .. .. „ „ .. 2 frt, 3 hónapra — mm — — — ß > 6 hónapr ......... .. .. .............. „ „ . „ 12 > A., esti kiadás postai különküldéseért felülfizetés havonként 85 kr., negyedévenként 1 » Ara 6 kr. vidéken 8 kr . (esti nappal együtt 8 kr.) XI. évi folyam. Budapest, április 30. Május elseje egész Európában megszűnt a tavasz költészetének ünnepe tehát. Csaknem mindenütt átalakult a társadalmi forradalom tüntetésének napjává. A tavasz virágait tán sokfelé vér fogja befecskendezni. Párisban, Brüszszelben, Madridban stb. tán a felrobbanó dinamitbombák és a katonai sortüzek döreje fogja felrázni a lakosságot. Nem foglalkozunk sem a társadalmi forradalommal, sem a nagy szociális kérdéssel, melynek végzete, problémája Európa feje felett függ. Magyarországon bizonyos tekintetben kivételes helyzetben vagyunk. Nálunk a munkáskérdés távolról sem lép fel oly fenyegető alakban, mint nyugaton és pedig nem csak azért, mert nálunk nincs oly fejlett ipar mint ott, hanem mert hozzánk a szociális kérdések átszűrődve, megtisztulva érkeznek. Spanyolország és Portugália bizonyára nem bírnak erősebb iparosjelleggel, mint Magyarország s ott mégis fenyeget a vörös anarkista, robbannak a pokolgépek. A szocziális kérdések harczainak küzdtére a Nyugat s részben a Kelet. Ott küzd, gyakran a közönséges bűntettesek, gyilkosok, zsiványok és haramiák fegyvereivel, a negyedik rend, itt, Oroszországban a fekete rém, a nihil. Magyarországot múltja és jelene, összes történeti fejlődése megmenti mind a két rémtől. Nekünk csak politikai harczaink, politikai forradalmaink voltak, de szocziális összeütközéseink soha. A Dózsa-féle és egyéb parasztlázadások is inkább csak a szegény pórnép durva elnyomásából származtak s társadalmi eszme nem rejlett mögöttük. Szabadságharczainkat soha sem fertőztette meg a társadalom különböző rétegeinek véres összecsapása. A harmadik rend győzelme csaknem mindenütt, de különösen Francziaországban szörnyű vérözönbe került. A szabadság ott moloch volt, mely százezrek és milliók vérével táplálkozott. A feudalizmus bilincseiből nyugaton valóban alig lehetett véres áldozatok, az államot és társadalmat megrendítő forradalmak nélkül kibontakozni. A feudalizmus, a kiváltságos osztályok uralma nemcsak az állam nyakára ült, hanem a társadaloméra. Az elnyomottakat nemcsak szabadságuktól fosztotta meg, hanem kirabolta és meggyötörte. Nálunk a feudalizmus nemcsak enyhébb volt, hanem az egyszersmind nemzeti és szabadsági jelleggel bírt. A kiváltságos osztályok jogaiban a nemzet saját jogait látta, szemben az elnyomó törekvésekkel. A rendek hatalma a nemzet hatalmát képezte. A nemesség szabadsága a nemzet szabadságával forrott össze. A demokratikus alkotmány hiányát mi nem éreztük azon hosszú századok alatt, midőn a birodalmi és a nemzeti eszme vívta küzdelmét. Az idegen elnyomással szemben fenn kellett tartanunk arisztokratikus alkotmányunkat, mert ez volt és akkor nem lehetett más magyar alkotmány. A nemesség előjogait védeni kellett, mert azok védsánczai mögött a nemzet jogai álltak. A mi fejlődésünk is bizonyára más lesz vala, ha a birodalmi eszme elleni küzdelem nem állítja folyton talpra az egész nemzetet. A kiváltságos osztályok nálunk is követtek el hibákat, habár uralmuk soha sem fajult oly vérlázító despotizmussá, mint Francziaországban. A magyar karakterben mindig volt, van és lesz valami kiegyenlítő, megbékéltető elem, mely letöri az ellentétek élét, megcsorbítja a legélesebb pengét. De az idegen elnyomás ellen való folytonos küzdelem nélkül társadalmunk bizonyára más irányban fejlődik. Belső ellentéteink jobban kihegyeződnek, az osztályok uralma több ellenhatást idéz vala fel. A beolvasztás elleni küzdelem nélkül az osztályok többé-kevésbbé becses és erélyes harcza bizonyára nálunk is bekövetkezett volna. A nagy franczia forradalom, mely a feudalizmus korhadt uralmát ledöntötte, tán vihar gyanánt érkezett volna hozzánk is és nem mint gyenge szellő, mely nem rombol, csak felüdat. Politikai átalakulásunk tán nem történhetett volna meg heves, belső rázkódás nélkül. Az új Magyarországnak, az új magyar alkotmánynak tán a polgárháború vérkeresztsége jutott volna osztályrészül. A nemzeti eszme azonban sokban elterelte figyelmünket a társadalmi ellentétektől a politikai ellentétek felé. És amíg egyrészt rábírta a nemzetet, hogy az osztályki válságokban saját szabadságának biztosítékát lássa, másrészt a nemességet nem engedte önzővé, teljesen kizárólagossá tenni. Ezért volt lehetséges, hogy a nemesség nálunk önként mondott le előjogairól, vagy helyesebben, az összes nemzet, békés ölelkezések közt, vonulhatott be a kiváltságos osztályok várgyűrűibe. Nem kellett azokat megostromolni, sánczaikat vérrel és a polgárháború áldozataival megtölteni. Kapuik, szinte kopogtatás nélkül nyíltak meg. A magyar nemzeti eszme önvédelmi harczának, a sok keserűség mellett, meg volt az a haszna, hogy társadalmunkat nem engedte széttagolni, ellentétekbe sodortatni. Nagy előnyünk volt ez a múltban, nagy előnyünk jelenleg és lesz jövőre. A mély gyökerű tradíciók soká daczolnak még az átalakult viszonyokkal is, valamint a hatalmasan kifejlődött fa ellen tud állni a legnagyobb időváltozásnak is. Társadalmunknak még elégedetlen rétegei is megszokták, hogy jogos igényeik szinte harcz nélkül érvényesülnek. És tudják, hogy még a nemzeti jogok visszaszerzésének is türelem és okos megfontolás volt legfőbb eszköze. Amikor egy nemzetnek ily erős tradíciói vannak, lehetetlen, hogy ezek ne hassanak a társadalom minden rétegére. Ez is egyik oka, bizonyára, hogy nálunk a magyar munkásosztály nem csoportosul az anarkia zászlaja körül, s hogy a szoczialisztikus iránynak nálunk csak az idegen munkások közt vannak hívei. Nemzeti hagyományunknak köszönhetjük, hogy ma este nyugodtan hajthatjuk fejünket álomra és nem kell attól tartanunk, hogy bombák pukkanására ébredünk fel. A képviselőház május hó 2-án d. e. 10 órakor ülést tart. Napirend: Az indemnity tárgyalásának folytatása, esetleg a földmivelésügyi tárcza költségvetése. A NEMZET TÁRCZÁJA. Április 80. Fráter György: Történelmi regény. — Négy kötetben.— Irta: Jóókai Mór. III. kötet. (Folytatás.) 69 IV. FEJEZET. Két király egy országban. A vészhir gyorsan repül! A mohácsi vesztett ütközet híre már másnap éjfélben eljutott Budára. A hírnek csak annyit mondhatott, hogy a magyar hadsereg le van gázolva, a török seregnek semmi haderő nem áll útjában. Hogy a király elesett-e vagy elfogatott, azt még nem tudta senki. A királyné kora hajnalban elhagyta Buda várát s a körülötte levő főurakkal együtt Pozsonyba menekült. A csatából elfutott harczosok széthordták az országban a nagy romlás jajveszékelését. Elfutott a nádor is, váltott paripákon, s nemcsak a saját jól táplált termetét mentette meg, hanem még az útban talált pécsi káptalant is kifosztotta, melynek tagjai a székesegyház kincseit vitték magukkal. Midőn Zápolya meghalta a magyar hadsereg pusztulását, keserves sírásra fakadt. Hát könnyekkel gyászol-e a magyar ? Sírás-e a dolga a trónkövetelőnek. Egész életének a törekvése, lelkének minden vágya az volt, hogy ide jutni lássa az országot. Személyes ellenségeit megsemmisítve, a trónt üresen hagyva, az egész országot az ő védelmére bízva. Mért nem ragadta akkor kezébe az ország zászlaját? Neki akkor egy jól rendezett hadserege volt, s mögötte volt még egész felső Magyarország gyülekező hada, a török hadsereg a diadal után szétbomlott pusztító dandárokká, azokat Zápolya egyenként szétmorzsolhatta volna, ahogy tette a horvát vidéken a derék Prangepán Kristóf, az ő legjobb fegyvertársa. S akkor az egész nemzet hálája tette volna fejére a koronát, ha Zápolya könyhullatás helyett várontást követel, a honszeretet, a nemes harag, az elkeseredés vezette volna a hadsereget. De egy síró hadvezérnek a hadserege szalad. Amint Zápolyát kétségbeesni látta a serege, szétmállott, anélkül hogy valaki űzte volna. Visszavonult s alig maradt egy dandár körülötte. Szolimán hadai dúlhatták az országot megtorlatlanul. A »Basaharcz« alatti kétségbeesett védelem, Dobozy és neje hősballadája, a szabadkai szekérsáncz ostroma nagyszerű emlékeit örökíték meg a magyar vitézség fellángolásának, csak Zápolya fegyvere pihent. A szultán elfoglalta Budavárát, ott ülte meg diadalünnepét, s évente kivilágítást rendezett felgyújtott palotákból, míg romhalommá tette az egész várost. Akkor aztán hajókra szepeltette Hunyady Mátyás világhírű könyvtárát, remek bronzszobrait s leküldte zsákmányul Sztambulba. Hogy mit lehetett e zűrzavaros rablóhadjáratban tenni egy bátor hadvezérnek, azt megmutatta Frangepán Kristóf, aki egy dandárral keresztül vágott a dúló török csapatokon Horvátországból egész Székes-Fehérvárig, úgy hogy a megrémült budai törökök, jöttének rémhírére olyan hanyatthomlok rohantak a hajóhídra, hogy az leszakadt alattuk, s ezrével vesztek a Dunába. A török szultán aztán boszuját kitöltve követe megsértéséért, visszatért seregével együtt Sztambulba, mint a zivatar, mely vérzáporral öntözte végig az országot. Kétszázezer halott és rabul elvitt fogoly bánta meg a nagyúr haragját. A romok között aztán megjelent Zápolya. Kereste közöttük a királyi széket. Akadálytalanul bejöhetett Buda várába, nyitva volt minden kapu, még a királyi váré is. Jó hive, Werbőczy, keserű tréfával mondá, midőn a királyi várba beléptek: »no ide most ugyan akadály nélkül bejöhettünk.« Bejönni lehetett, de megmaradni nem, az üszök fedte romok között temetetlen heverő hullák bűze miatt. A királyi trón üresen állt, de már annak a hátára fel volt ragasztva Ferdinánd manifesztuma, melyben a királyok között kikoholt szerződés alapján jogát követeli a magyar koronához. Abban Aliz a joga, hogy feleségül vette Ulászló leányát, Annát. Ifjú korában Zápolya is gondolt erre a jogra. Ennek ellenében azt a tervet veté, hogy ő meg Máriát veszi nőül, Lajos király özvegyét. Hiszen már hat hete, hogy özvegy! Lehet az új nászra gondolni. A nádor a királynéhoz menekült, vele volt több főúr: Batthyányi, Nádasdy. Zápolya mellett még többen: Perényi Péter, a mohácsi csata hőse, Török Bálint, Podmaniczky püspök, még Artándy is. A nádor Komáromba hirdetett országgyűlést Ferdinánd nevében, Verbőczy Székesfehérvárra a vajda nevében. A nemesség válogathatott, hogy a két nádor hivása közül melyikre hallgasson. Zápolya ez alatt a visegrádi várban megtalálta a koronát. Ennek a szent jelvénynek a birtoka egy uj jogot adott a kezébe. De ő annál erősebbnek hitte Mária királyné jegygyűrűjét. Emlékében tartá, hogy néhanapján az ifjú királyné szemei milyen kedvteléssel keresték az udvari társaságban daliás alakját. Eszébe jutott az a pánczélfelpróbálás, a kardmegkísérlés. A hol fellobbanó, hol elcsüggedő tekintet a királyné arczán. El merte hozzáküldeni először a diákját, azután újból a kincstárnokát, a királyné kezét megkérni, nagy magabiztában. Csakhogy azóta fordult a sors. A délereg termetű hős, mikor igazi török fejeket kellett volna hasogatni, hüvelyben hagyta azt a jeles kardját; az a kicsi, vézna alakú király pedig odacsapott a maga kardjával az ellenség közé, vérét is hullató, éltét föláldozó az ő hazájáért. Most már a királyné szemei akkor villannak fel, ha hős férjére gondol s lezáródnak, ha Zápolya nevét említik előtte. A királyné azt válaszolta a kérésre, hogy még azt sem tudja, méltán viseli-e az özvegyi fátyolt ? Hiszen Lajos király holttestét még senki sem látta. Ah, hát még mindig útban van ez a kicsiny király! Nosza kiküldék Czettricz Ulrikot, a ki látta őt a Csele-patakba zuhanni, hogy keresse föl a király holttestét. A mohácsi sík most egy nagy temető volt. A kik a szörnyű ütközet után temetetlen ott maradtak, azoknak hulláit egy nagylelkű asszony, Kanizsay Dóra, saját költségén mind elsiroltatá. Azok között megtalálták a híd közelében a partba f elásva Ilik Lajos királynak holttestét. Hogy a pánczélja, sisakja e sírtól távol, az iszaptól eltemetve találtatott meg, azt engedi sejtetni, hogy a király a vízbe zuhanva annyi lélekjelenléttel birt, hogy pánczélját le tudta dobni magáról s aztán kapott sebében vérzett el, — mert az megfoghatatlan, hogy a sírásók az ezüst sisakot, drágavértezetet ott hagyták volna az iszapban, ha rajta találják. De ez is vigasztalás! Hogy a magyarok királya nem szánalmas kimúlással, hanem dicsőséges halállal végezte történetét. (Folyt. köv.) Prielle Kornélia Duse Eleonóráról. A Hevesi József és Karczag Vilmos által szerkesztett Magyar Géniusz holnapi száma czikket közöl Prielle Kornéliától, Hegyesi Maritól, Vizvárinétól, Fáy Szerénától, Margó Céliától, Nagy Ibolyától és Kopácsi Juliskától, Duse Eleonóráról, a nagy olasz művésznőről. Itt lenyomtatjuk a Prielle Kornélia czikkét:* Igenis ott voltam én is. Én, aki megéltem már 50 éves színi pályám évfordulóját s aki ez idő alatt több, mint 200-szor játszottam Gauthier Margitot, 1856-tól 1884-ig. Minek mentem el ? Tanulni ? Édes Istenem, ki vár már én tőlem uj tudást, haladást, előbbre törekvést. Hát talán a hiúság vitt el oda ? Azt akartam látni, hogy más se tud többet, mint én ? Oh ennyi szerénytelenség ellentmondana egész életem cselekedeteinek. De elmentem, mert éreztem, hogy a Duse természetes játéka szankcionálni fogja mindazt a törekvést, mely művészi pályám alatt mindenkor lelkesített. Furcsa. Olyan ünnepnap volt nekem ez a csütörtöki. Ne nevessenek ki, még az emlékérmemet is feltettem. Eh, gondoltam, nincs nekem okom azt szégyenleni a Gauthier Margit előadásán. Hiszen az én Margitomnak is van talán egy kis része abban az emlékéremben. És mi történt? Alig egy fél óra múlva kezdtem összezsugorodni, fészkelődni, s ügyesen eltakartam mellemen azt az emlékérmet. A kétség küzdelme viharzott lelkemben. Pironkodva kérdeztem magamtól, hogy miért voltam én színésznő 50 esztendeig, mit produkáltam ez idő alatt, minek éltem azt a hosszú életet ? Hiszen azok után, amit ma láttam, egész elölről kellene kezdenem a színészetet. Pedig néha-néha, a nagy művésznő egy-egy jelenése után lázban égve, lelkesedve éreztem, hogy szeretnék odakiáltani a közönségnek : »Igen, ez az, így gondoltam én, ezt akartam én ! De nem engedtétek, hogy ideáimnak élhessek ; szárnyaimat szegtétek.« Mert más világ volt akkor, mikor én még a Kaméliás hölgyet játszottam. Minő előítéletekkel kellett nekem megküzdeni. Hiszen p. o. most a kritika a Duse egyik legremekebb jelenetének azt mondja, mikor Margit sírva fakad, és olyan igazán sír, hogy a közönséget is megrnkatja. Nos hát, ezt én is megcselekedtem, mikor 1857-ben először játszottam itt a nemzeti színházban Gauthier Margitot. És mit mondott akkor a kritika? Azt mondta, hogy jól összeszidott, amiért vidéki színésznő létemre Bulyovszkyné után épen a Kaméliás hölgyet mertem eljátszani, s mikor sírva fakadtam egyik jelenésemben (ép ott, ahol Duse is) egyik hírneves költőnk (aki azonban már azóta hamut hint fejére e cselekedetéért) elhagyta a színházat, s azt írta, hogy »ezek után tiszteli a vidéki közönség ízlését.« És a következő napokban nagy irodalmi vita indult meg a fölött a kérdés fölött, hogy szabad-e a színpadon egy színésznőnek igazán sírni? Nem tagadom, hogy az én Gauthier Margitjaim nem voltak egységes, következetes alakítások. Változók voltak a közönség, a kor ízlései szerint. Mert hiába, nekem mindig ehhez kellett alkalmazkodnom. De ebben az alkalmazkodásban aztán következetes maradtam, s bár nagy fáradsággal, de tapintattal s megfigyeléssel mindig azon igyekeztem, hogy olyan Margitot mutassak be, melyet az egyes évtizedek publikuma, változó ízlése szerint akczeptál. Mennyit kellett küzdenem, míg mindig többet többet merhettem s mig lassanként, mint valami gubóból kibontakozhatott a »bűnös apáczából« a nagyvilági kokott kaméliás hölgy. Mert tudni kell, mikor én Gauthier Margitot először játszottam, »bűnös apáczának« nevezték el Margitomat. Mennyi változáson ment át ez a Margit, míg beleöregedett! Én azt a művészetet, amit az olaszoktól láttam, mindig többre becsültem, mint a francziákét. S mikor boldogult férjem halála után vigaszt keresni Olaszországba utaztam, elragadtatva láttam, hogy az olaszok milyen természetesen, egyszerűen, nemesen, igaz művészettel játszanak s végtelen odaadással csodáltam az olaszom akkori drámai hősnőjét, Pezzana Gualtierit, aki mikor később eljött Budapestre játszani, üres házak előtt játszott. Sokat, nagyon sokat tanultam én az akkori körutamban, de mit ér az, ha nem tudtam soha érvényesíteni azt, amit tanultam. A Duse Gauthier Margitja a tökéletesség benyomását tette reám s óriási volt az én gyönyörűségem, ha akadt egy-egy piczing olyan részlete nagyszerű produkcziójának, mely megegyezett az én felfogásommal. Hiszem, hogy a Duse megjelenése új iskolát teremt nálunk. Nem olyat, melyet a németektől tanulhatnánk el (pedig ennek az útjain járunk), nem is olyant, amilyent a Bernhardt Sarah ittjártakor akartak némelyek akczeptálni, hanem megteremti egészen, hamisítatlanul azt az iskolát, mely mindenkor egészében és részleteiben az igazságot egyszerűen, nemesen, őszintén, a valódi életet tükrözi vissza, még ha fogyatékos külsőben vagy szürke, érettelen hanggal jelenik is meg előttünk, Sz. Prielle Kornélia. Mai számunkhoz másfél év melléklet van csatolva. Belföld, Budapest, ápr. 30. (A valu ta re n d e zé s e.) A »B. C.« Bécsből távirati útón jelenti. Az osztrák pénzügyminisztériumban nagy buzgalommal dolgoznak a valutajavaslatok indokolásán. Ez a munka a legnagyobb erőmegfeszítés mellett is el fog tartani még néhány napig, annál is inkább, mert a banktörvény módosításáról szóló javaslat a bank vezetőségének némileg habozó magatartása miatt még nem volt végleg szövegezhető. Mihelyt ez indokolásokat teljesen kidolgozzák, az osztrák pénzügyminisztérium szakelőadói Budapestre jönnek, hogy azokat a magyar pénzügyminisztérium szakelőadóival együtt még egyszer átvizsgálják. Azok a hírek, hogy a valutajavaslatok az osztrák képviselőházban nagy ellenzékre találnak, koholmányok, amelyek oly elemek részéről indulnak ki, akik a kormánynak ily módon akarnak kellemetlenségeket szerezni. Illetékes körökben kétségtelennek tartják, hogy a javaslatokat az osztrák képviselőházban nagy többséggel fogadják el. Hogy az ifju csehek és a velük szövetkezett antiszemiták, valamint a Hohenwart-klubnak egyes tagjai a javaslatokat nem fogadják el, előrelátható volt s a pénzügyminiszternek nem is állt szándékában ez elemeket megnyerni, mert ezek a szavazatok a képviselőház összes szavazatainak egyötödét sem teszik. A legkevesebb lesz a kifogás a reláció szempontjából, mert e tekintetben is belátják, hogy az elfogadott reláció nemcsak igazságos, de a külföldi értékekre való átszámítás szempontjából megfelelő. A »P. C.« budapesti jelentése szerint magyar parlamenti körökben nagyon lehangoló benyomást keltett némely berlini lapnak elítélő nyilatkozata. Magyarországon a politikai körök teljesen egyetértenek abban, hogy a valutarendezés, a megállapított formában, elodázhatatlan s a kormányok nem ingadozhatnak szándékukban az ez vagy amaz oldalról jövő ellenállás folytán. Wekerle kinyilatkoztatja, hogy a leghatározottabban ellenezni fogja a valutarendezés elodázását s e tekintetben számít az egész ország közvéleményére. Budapest, ápr. 30. (Az indemnitás.) A indemnity javaslat általános tárgyalásához az egyesült három ellenzék részéről még több szónok van előjegyezve. Minden arra mutat, hogy az ellenzék az indemnity javaslatot is ki akarja használni a tárgyalások kinyújtására, úgy hogy e rövid törvényjavaslat felett szerda előtt aligha szavaznak, sőt meglehet, hogy csak később kerül rá a sor. Budapest, ápr. 30. (A fizetési meghagyások.) A fizetési meghagyásokról szóló törvényjavaslat megvitatása tárgyában egybehívott enquétema az igazságügyminisztériumban Teleszky államtitkár elnöklete alatt ülést tartott és tanácskozásait befejezte. Budapest, ápr. 30. (A katonai büntetőtörvénykönyv kérdése.) Az a válasz, melyet az igazságügyminiszter e tárgyban a képviselőház mai ülésén Gullner Gyula interpellációjára adott, őszinte felvilágosítást nyújt az ügy jelenlegi állásáról, valóban nem tudjuk megérteni, hogy az ellenzék miért nem vehette azt tudomásul. A miniszter válaszából mindenki megérthette, hogy a magyar kormány a katonai büntető jogszolgáltatás oly reformját óhajtja, amely minden irányban megfelel úgy a jogtudomány és különösen a büntető eljárás mai alapelveinek, mint a hadsereg megváltozott szervezetének. Hogy ennek a reformnak keresztülvitele — különösen ha szem előtt tartjuk ama törekvést, hogy a katonai és a többi állampolgárokra érvényes anyagi büntetőjogi szabályok közt mennél csekélyebb legyen az eltérés — elvi véleménykülönbségekre adhat alkalmat a döntésre elsősorban hivatott tényezők közt, azon alig lehet csodálkozni. És nagyon csalódik a mi ellenzékünk, ha azt hiszi, hogy a megoldást a hadsereg közössége nehezíti meg és hogy más államok könnyű szerrel alkottak olyan katonai büntetőtörvénykönyvet, mely a katonai fegyelem összes követéet meg tudta egyeztetni a modern igazságszolgáltatás alapvető vívmányaival. Hogy csak egy példát idézzünk a sokból, itt van németországé, ahol az 1874. május 2-án kelt »Reichsmilitärgesetz« 39. §-a elrendeli az egységes birodalmi katonai büntetőeljárás megalkotását és ahol 18 évi szakadatlan tárgyalások után sem jutottak még a tervezet stádiumáig sem, noha más téren ott nem volt annyi új alkotásra szükség, mint nálunk huszonöt év óta. Pedig alig lesz valaki, aki az 1845. ápril 3-án kelt porosz katonai büntető eljárást, mely Bajorország és Württemberg kivételével a német birodalom minden államában érvényes, jobbnak mondaná a nálunk érvényben levőnél. E bizonyára sajnálatos lassúságnak minden országban, ott is, ahol egyéb közjogi nehézségek nincsenek, egy közös oka van: a polgári és katonai hatóságok különböző felfogása bizonyos alapvető kérdésekről, mely felfogás az egyik részen évszázados hagyományokban gyökerezik, melyeknek a mai életfelfogásba ültetése csak fokozatosan lehetséges. Ha csak jogászoknak volna beleszólásuk a kérdés megoldásának módjába, bizonyára a legszűkebb körre szorítanák a speciális katonai jogszolgáltatást, szigorúan különválasztva a közönséges bűntetteket és vétségeket a katonaiaktól és főképen a fegyelmiektől, melyek leginkább teszik szükségessé a katonai törvénykezést. Így azonban a döntő szó a katonai köröket illeti, amelyekről tudjuk, hogy mily féltékenyen őrzik meg a hadsereg sajátos szervezetét belső életének minden mozzanatában. És ép azért az ellenzéknek nagy tévedése, ha a katonai jogszolgáltatás reformjának lassú előhaladásáért az igazságügyi minisztert teszi elsősorban felelőssé, noha ő, mint mai válaszában igen helyesen mejegyző tulajdonképpen csak a véleményező, egyes kérdésekben felülvéleményes, másokban tanácsadó szakértő szerepét játszó, kezdeményezés azonban alig illeti meg. Ha mindazonáltal, e kérdés fontosságától és rendezésének sürgősségétől áthatva, igazságügyi kormánynak is szünetlen foglalkozása tárgyává tette a katonai jogszolgáltatás újjáteremtését, azért csak elismerés illeti, melyet leyális ellenzéknek nem volna szabad tőle megtagadnia. Budapest, ápr. 30. (A képviselőház közigazgatási bizottságából). A képviselőház közigazgatási bizottsága Tisza Lajos gróf elnöklete alatt tartott mai ülésében tárgyalás alá vette a Kotrona havasnak Hunyad megye területéből Szeben megye és Székely-Keve községnek Temes megye területére való bekeblezése tárgyában a belügyminiszter jelentéseit. A bizottság mindkét jelentés tudomásul vételét fogja javaslatba hozni. Tárgyalás alá vette azután a bizottság Brassó és Esztergom városoknak és Kis-Küküllő, Komárom, Liptó, Moson, Pozsony és Tolna, Ung és Szatmár megyéknek a közigazgatási tisztviselők fizetésemelésére, Pápa városnak új közigazgatási reformra s Pápa székhelylyel új közigazgatási terület szervezésére és a debreczeni orvos és gyógyszerészegyletnek és az orsz. orvosi kongreszszusnak a közegészségügyi közigazgatás szervezésére vonatkozó kérvényeit. A bizottság javaslatba hozza, hogy a kérvényeket adják ki a belügyminiszternek.