Nemzeti Hirlap, 1904. április-augusztus (1. évfolyam, 1-124. szám)

1904-04-02 / 1. szám

1904. április 2. Még szerencse, ha valaminek sok a jó ol­dala s csak egy a rossz ! mint a nyugalomba vonulásnak Mert ennek az a rossz oldala van, a mint erezhettétek is a napokban, hogy eléállanak emberek s felhánytorgatják, a mi jót tet­te­­k a pál a hosszú utam , s aztán to elhánytor­­gatjaik bizony azt is, hogy e jóért fizettek ám - fizetn­e­k szeretettel és tisztelettel. Mint a­hog­’ én is felhánytorgatom. Meg kell az effélét, ilyenkor hallgatni. De jobb lesz nem csűrnöm-csavaznom a dolgot. Mert felemeli Geréb Márton a n­ép hosszú plajbuszát (emlékeztek-e ez örökké teljes hosszú és teljesen új plajbászra fiuk!) felemeli és megfenyeget vele: „No, hallja maga, azt beszélje, a mit érez és a mi igaz!* — Hát beszéljem az igazat. Van a bucsuzásotokban kedves öreg mes­tereink valami az ősznek m­elancholiájából. A szomorúság, hogy elmúlt a nyár, ott van a levegőben. De a levegő tele van napfénynyel és meleggel. Szélcsend. Minden madár még el nem költlözött, minden virág még el nem nyílott. Az illat kevesebb, de a színek tar­­kósabbak. És a fák dús gyümölcstől terhesek. A mi országunkban a leghosszabb és a legszebb évszak az ősz. Áldjon meg az Isten Titeket véle. Úgy kellene valahogyan íródniok e sorok­nak, hogy ne efféle vigasztalásfajta — a­mire senkinek sincs szüksége — ne efféle vi­gasztalásfajta jöjjön ki belőlük, hanem, hogy csupán meleg szeretet s igaz tisztelet sugá­rozzák ki minden igéjükből. És uram Isten, úgy kellene íródniok e soroknak valahogyan, hogy ment légyen min­den igéjük a szónoki pathostól. Jó, igaz és egyszerű emberekről beszélek és szinte stilszerűtlennek érzem, hogy kény­szerülve vagyok nyomtatás alá írván — az irás konvenczióit nézni s nem úgy mondani el gondolataimat, a­mint feletlenek. Jóság, igazság és egyszerűség! Az a kevés fény, a­melyet életnek neve­zünk, oly gyorsan marad el mellettünk, mint egy kis őrháznak a lámpavilága az éjszaká­ban tova rohanó vonat mellett. Érdemes-e hát rossznak, igaztalannak és porolénak lenni ezen a földön ? Én nem kutatom. A Geréb Márton és a Graf Jakab példája azt mondja, hogy a­ki jót és igazat vet ezen a földön, az szeretetet és becsülést arathat, és hogy az egyszerűség nem zárja ki a köztiszteletet, sőt kivívja. És ha eljön egyszer Krisztusnak országa ezen a világon is , akkor csak az ilyen embereket fogják becsülni és szeretni, a kik felteszik lelküket egy becsületes feladat végzésére s mellette híven kitartanak egy munkás élet­nek minden órájában. Graf és Geréb a világ két ellenkező pó­lusán születtek: Svájcz földjén az egyik és a székely hegyek között a másik. Geréb kál­vinista theologiát végzett, Graf a lausannei szabad iskolának volt kitűnő növendéke. A sors egy intézetbe vezette őket s egy egész életen által különböző temperamentummal ugyan, de egyenlő lelkesedéssel szolgált egy ügyet a svájczi és székelyországi magyar. És hogy minő szeretetet és tiszteletet vív­tak ki maguknak, kitűnt az most is, mikor a napokban úgy­szólva titokban előkészített áldomáson búcsúztunk el tőlük, tanártársaik és volt tanítványaik. A­ki csak tudomást vehetett erről az ösz­­szejövetelről, az mind eljött, s a szakkörűnek tervezett áldomás ugyancsak széleskörű ban­ketté nőtte ki magát. A kollégium elöljáró­sága, a tanári kar, az Orsz. Középiskolai Ta­náregyesület, a régi tanítványok hálás szív­vel, szeretettel, tisztelettel kívánták a nyuga­lomba lépett két kiváló férfiúnak sok de­rűs esztendejét a munkával kiérdemelt nyu­galomnak. Áldja meg az Isten őket. Találják meg munkásságok jutalmát a társadalom tisztele­tében, volt tanítványaik h­áládatos szerete­­tében. Még egyébben is. Elkövetkezvén a munkás hétnek a vége : a munkás leteszi a kalapácsot, ott hagyja a gyá­rat , elmegyen haza családjának csöndes tiszta, szép körébe. A gyermekeit és unokáit kézen­fogva kimegy velük vasárnap reggel az ő szőlőjébe. És a­ki egész héten másnak dol­gozott, a pihenés óráiban a maga gyönyörű­ségének él. És nyugalmas arczvonásai, derült kedélye megtanítják a gyermeket és az unokát az igazságra, hogy a­ki dolgozott a munka idején, annak a lelke örvend a nyugalom ünnep­napján. kissé meghökkent társamnak, „látod, hogy még idevaló elegáns fiatal em­berek is, a­kiket itt ismernek, szeretik a dinnyét az utc­án enni, hiszen ebben a hőségben ez igazán élvezet és semmi rossz nincs benne,egyél te is!“ De ő csak nem akart enni. Hát odamentem a nénihez és pár elismerő, tréfás szó kíséretében kifizet­tem. Ezalatt az idegen fiatal­­ember hozzánk közeledett és oly iszonya kedvesen nézett ránk, hogy siettem elvégezni a dolgomat és elindultunk. Azaz elindultunk volna, de az uram „Gyere haza“ nyájas fölszólítására kér­tem : „Csak még azt a pompás, fényesen kivi­lágított kirakatot ott a másik utczasarkon hadd nézzük meg, aztán megyünk haza.“ És elindultunk,­­persze a másik utczasark felé). Azaz, hogy elindultunk volna, de a nyájas idegen ott termett most már az uram oldalán és félig félénk, félig elhatározott gyorsasággal kérdezte magyarul: „Nagyságodék magyarok ?“ No hát kérem, este x­m 10 órakor, künn a messzi Marseilleben, vagy 10 heti teljes ma­gyartalan vidék és emberek után odaáll egy fiatal ember és azt kérdezi magyarul, hogy magyarok vagyunk-e?!! Tán meg is voltunk kissé hatva — de hamar visszakérdeztük : „Min is magyar?“ Hát persze, hogy az volt és tovább kérde­zett: Budapesten tetszenek lakni ? (Oh, a sze­rencsétlen mintha az ember tetszésétől függne, hogy hol lakik?!) „Nem Budapesten, hanem Kolozsvárt“, feleltünk mi. Erre a mi emberünk egészen lelkesedésbe gurult : „Micsoda, Kolozsvárról ? Hiszen ott én is éltem, a gazdasági akadémiát jártam.“ „Én mit csinál ön itt ?“ kérdezte az uram.­­ Algierből jö­vök, tanulmányúton voltam.“ Elmondtunk neki ssbtiben pár kolozsvári újságot, mert a lapokat mindig utánunk kül­dettük, de ő is mindennap magyar újságot olvasva Marseilleben, a konzulátusnál, szintén értesülve volt mindenről. Az uram álmos volt. Elváltunk. (T. i. a »nyajas idegenétől . . .) Az elegáns ifjú ur Szekérre való honvágygyal a tekin­­tet ’en’ kalapjával a kezében, hebegte a pár bucsuszót.­­ Fővárosi levél. Budapest, márcz. 31. Budapest most gyönyörű. Minden utczasar­­kon kosárral a virág, a kirakatok tele kaczagó piros tojásokkal, hamisított, hazug, de rém­drága és nagyon bájos selyem, csipke, czukor, porczellán és drága fém tojásokkal. S a szép budapesti asszonyok, ezek a csodálatos terem­tések, a­kik mindig és mindig vásárolnak — egy híres író kérdezte tőlem egyszer: „Ugyan nem tudná megmondani, mit vásárolnak az asz­­szonyok örökké?“ —most komolyan megenged­­hetően vásárolnak. És ez természetes. Nemcsak tavasz van, de itt a nagy, az édes, a szomorú és egyúttal vig husvet ünnep­es a nőknek, hisz ezt akár a nagy Deák Ferenci is megmondta : muszáj szépeknek lenni. Becsületbeli kötelességük. S pár nappal előbb még, mikor a hideg eső nem rontotta el a felségesen szép tavaszi napokat, az asszonyok egymásnak adták a kilincset a belvárosi bol­tokban, s a Holzer kirakatához vagy protekc­ió, vagy könyök segítségével juthatott az ember délelőtt tizenkettőtől-egyig. S ha visszakapjuk húsvét vasárnapra az el­tűnt szép napokat, akinek ép lába van, az ott legyen a déli korzón. Mesés szenzácziókban lesz része. Krinolin-szerű bő szoknyákat, gyönge vi­lágos színekben fog látni s egy erdőnek a vi­rágát a lenge kalapokon. Mindezt különben, már a napokban, a mű­csarnok vernisageán lehetett látni. Gyönyörű közönség, mesés toilettek, szép színésznők — és — gyönge képek. A színházaknál annál nagyobb sikerek van­nak, még­pedig hál’ Istennek, hazai szerzők si­kerei. A Királyszínházban, a Szőllősi Boris ki­­rálya finom, poétikus meséjével nagy sikerhez jutott s nem sokára az egész országban fogják énekelni a Szabados dalait s a Hervay csupa szív verseit. És lassan, lassan visszatérünk — pedig a lelkünkben kietlenek se lettünk hozzá — a szép és nemes romantikához. A­. olyan roman­tikához, a melyben igazság és erő van s min­denbe/. a keretet a szé­p adja meg. A szép, vagy­ más néven a­ szív. Ez az egyetlen va­lami, a­mi soha ki nem megy a divatból. Ha egy kicsit rá is unnak, mint a nagyon szerelmes, ha feleségre, de megint csak visszatérnek hozzá az emberek. Hiába, az élet lehet akármilyen komisz, ezzel szemben még ha nem is vagyunk olyan válogatósak, de az irodalom, az ne álljon egy vonalon az élettől komiszság tekintetében , csak az igazságban közelítse meg az életet. Félszázad előtt... Irta: Kőváry László. — Visszaemlékezés a félszázad előtti márczius 10-ére. — A Nemzeti Hírlap első számára egy visz­­szaemlékezés lévén kivetve teám, mi nyomul­hatna előtérbe emlékezetemben, mint a most lefolyt márczius 10-ike ötletéből, félszázados évfordulója egy szomorú eseménynek. A Makk­féle összeesküvés tragikus végének. Most fél­­század után azzal a hangulattal, hogy nem hogy Makk-féle, de összeesküvés nem volt. Hogy nem történettel, hanem legendával ál­lunk szemben, legalább czimére nézve, mert Makk javára sem tér, sem idő nem futja ki. Történeti szempontja ennek, hogy nem volt egyéb, mint egy túldrasztikus lépés a székely szabadságérzet megtörésére, a hangu­lat lecsillapítására, mely ekéjével nap-nap után azzal tért haza, mintha ágyuszót hallott volna, mintha az emigráczió külsegély élén már kö­zelednék. Köztük bujdostam egy évig. A forradalmi fiatalság be volt sorozva, a fegy­ver be volt szedve. Erdély katonai kormány­zat­a rögtöni bíróság alatt állt, a zsandárság már be volt hozva. Hírlap hiányában a mende­monda folyt, de azzal a jellemzetességgel, hogy senki sem adta tovább, kitől hallotta, s ezt a titokzatosságot nézték összeesküvésnek. Hogy Makkra térjünk , 1850. szept 8-án öt zsandár beállított Vásárhelyre ; a rend­­őrség reggel bemutatott a várparancsnoknak. Délben inditom Kolozsvárra. A vár tágas­udvara tele volt sétálókkal egy órára, köz­tük sok ismerősöm, tanuló pajtásom. A viszont­látás örömeit félbeszakasztva, Komáromy Fe­­rencz, ki egy röpiratáért ült, Jeney Józsi szürke, zöldhajtókás vadászőrnagyi felsőben, egy ab­lakra mutatnak az emeleten, ott néz le egy titokzatos alak, ki velünk soha sem sétált, érintkezni nem akar, nzért Péteri­ kereske­dőt fogták be, de katonára mutat. Ezt az arczot én mintha nem először látnám. Menj fel. Fel­megyek. Köszöntésemre meg sem fördül, csak fejével biczczent, folytatja lenézését az udvarra. Az arcz, termet emlékezetem mellett beszél, ha még hangját is hallanám. Egy más ablak fülkéjében felkiáltok: mintha csak a pesti újépület udvarát látnám, csak Makk hiányzik fejér lován, hogy ütegeit komondi­­rozza s hallassa parancsoló hangját. Te ki vagy ? Első üteg n­p. 3. Erre felém fordult, s ki volt még az ütegnél? Búzás debreczeni fiatal tanár. S azzal végződött: te ismersz, de arra kérlek, mond lent, hogy nem ismersz. Nem ismerem szóltam alant. Mukk József tüzérezredes volt, ki mint tüzérkapitány, minket, a minisztérium tagjait, az újépület udvarán 48-ban tüzérkedni tanított. Míg Kolozsvárt a javító intézetet ültem, Haynau Pestről, b. Wolgenuth Erdélyből el-, ment, hozzánk jött Schwarzenberg herczeg Haynau mielőtt elment volna, 234 képviselő­nek megkegyelmezett. Urbán báró kolozsvári parancsnok a megyeház foglyaiból négynek, köztük nekem is kegyelmet osztott. S 1851 márcz. 11-én rendőri felügyelet alatt szabad­lábra jutottam. Egy éjjel ablakomon félénk kopogást hallok. Egy férfi alatt, egy iskola­pajtás hangja. A vásárhelyi várból, a falon le, kiszöktünk. Makkal a Biasini-szállodában vagyunk, gondoskodj. Reggel megyek Biasini Ferenczhez. Jól van. A szállodában nem maradhatnak, szem­ben a várfal alatt egy kocsisomnál tartok az ilyeneknek szobát, gondoskodom. Megyek a menekülteket gondozó nőtársaság főnökéhez, a szépséges asszonyhoz, ki a Józsika-kertben lefolyt ünneplésben Bemnek a Ssákóczi-kardot átnyújtotta. Asszonyom, két vendégük érke­zett, első szükségük kicserélni ruhájukat, s gondoskodni, hogy egyik tovább utazhassák. Minden rendben lesz. Már azt hittem, hogy tovább ment, ami­dőn egy este a piaczon ki jő velem szembe, Makk egy rendőrtiszttel, kit csak úgy neve­zek meg, hogy Gyaluból házasodott. Régi is­meretség, együtt kadétoskodtunk, hadnagyos­­kodtunk, volt a magyarázat. Védasszonyok, bucsuvacsorát Makknak, mert még bajt csinál. A vacsora után , házi úr, egy más kabátot Makknak, mert elutazik, a szép asszonyt fel­kérjük, hogy tovább szállításáról gondoskodjék. Ki viszi el kérdem másnap , az, a­kit a lépcsőn talált, viszi. A lépcsőn egy Bezirkert találtam uni­formisban, kit csak úgy nevezek meg, hogy a tik­ei Bezirker volt. Váradra volt expediálva. Ez lehetett április végén. Ki bekopogta­tott, egy képviselő apja volt, ki az úgyneve­zett Bogdáni-bástyába került, mint fiók-té­bolydába. Makkban is az exaltáczió már ha­táros volt a hóbortossággal. Hogy az emig­­ráczióval összeköttetése lett volna, nálunk je­lét nem adta. S néhány hónap múlva, 1852 jan. 24-én Törököket elfogták s kezdődtek Erdélyben s különösen a Székelyföldül» az el­­fogatások. Hol többé Makk nem járt. Erdélyben Magos Ernő szervezte, Írják. A bálavásári szüreten szervezkedtek, ezt is ír­ják. De, ki mint én, két évet éltem Bálavá-­­­sár szomszédjában, mondhatom, hogy ott a Camus egy angol különct nyugalmazott őr­nagyén kívül semmi udvar, semmi gyálhelyi­ség, semmi nagy szüret, hogy a sőlek közt elhúzódó országútról fel nem tűnt volna. Itt szervezkedett volna a conspiráció, az a nap­rendszer, hogy a nap keressen magának hu­szonnégy órát, minden óra négy óranegyedet, minden fertály annyi perczet, minden percz annyi másodperczet, s mindenik csak fellebva­­lóját ismerje, de egyik a másikat nem. Ezek szüretelhettek együtt, de egyik sem tudhatta, hogy a másik a naprendszerhez, s hogy éppen melyik naprendszerhez, s hogy éppen egy kalap alá tartoznak. Vagyis néhány hónap alatt az akkori közlekedési eszközök mellett szervezkedés nem létre jöhetett. Naprendszernek Erdélyben mást nevez­tek. S erről már 1850 tavaszán keletkezett bizonyos sejtelmem. Midőn Korondon jóval, a a fürdőidény megnyílása előtt, a kiszállt fürdő­­biztos egy este igy szólt hozzám: ne láss, ne hallj. Még él, megmondhatná. Az folyha­tott, hogy az ország be volt hálózva egy nap­rendszerrel, egy nap keresett magának egy holdat, a hold nappá lett tovább keresett egy más holdat s igy tovább; de mindenik csak a maga napját, mindenik csak a maga hold­ját ismerte, a további lánczolatból egy szemet sem. Ily nap volt az én kiadóm; reá­jöttem, hogy könyvkereskedésének bizonyos pontjáról az a bizonyos, mikor belép, elővesz, vagy keres valamit. Nem tagadom, hogy a­nélkül, hogy hold lettem volna, ha csak szer­t tehet­tem, belé néztem. Ez a naprendszer sem volt alkalmas konspirátióra, mert két embernél több nem ismerte egymást. Nem is volt egyéb, mint­ egy postahálózat az emigrátióval. S a­mit csak a katonai bíróságtól kellett hallanunk, az emigratió ábrándosabb tagjai ál­tal beküldött emissariusok olasz mintára, titkos kormányt alkitottak, mely az or­szágot megyékre, járásokra osztotta s mint az ité i­t hangzott, bágyi születésű Török Já­nos vásárhelyi professzor, mirtonosi Gálfi Mihály volt az olgabiró, nagyváradi (vagyis a h­áromszék-teleki) Horváth Károly saját szé­keikben főnökséget fogadtak el. Az 1853 okt. 11-én hozott ítélet szerint felségárulás bűnébe estek, mi rajtok 1854 nov. 10-én A becsület. Irta: Lázár Ernő. Mikor az utolsó czivil tanút is kihallgatta­­ az őrnagy, becsöngette a szobába Szabó őr­mestert. — Arcokat a sakálokat terelje le a folyó­sóról. Szabó összeütötte a sarkantyúját és ki­ment. Rettenetes csövidesség maradt utána. Egy kormos petróleum-lámpa serezegett az aszta­lon. Kékes, bálvány lángja alig tudott meg­küzdeni az otromba kaszárnya-szoba éjféli sötétségével és füstjével. Az őrnagy és a lisztek szerteszét ültek a nagy asztal körül. .Jóval messzebb, a szoba közepén egyedül ült egy széken Milán, a hadnagy. O­lyan magányosan, olyan elhagyatva, mint egy világító torony a sziklás tengeröböl legszélső pontján . . . Mikor Szabó visszakerült a szobába és jelentette, hogy egy lélek sem maradt a fo­lyosón, Kertner, az őrnagy fölugrott helyéről, föl és alá rohant a szobában és ordítozni kezdett, mint egy elromlott hajó-tülök. — Iyan rettentő könnyelműség! Ilyen ostobaság ! Így visszaélni jóságommal, a bi­zalommal a bojttal! Hallatlan dolog! Milán feladott. Egy sz­ót sem akart szó­­lani, de azért Kerbner tovább bömbölt. — Ne mentegetőzz nekem! Hogy szerel­mes vagy, meg mi a menykő. Én is voltam 21 éves, én is voltam szerelmes, de ilyen ostobaságokat . . • Milán gyönyörű leányos arczával, mo­solygó kék szemeivel úgy nézett ki ebben a környezetben, mintha egy nyíló rózsa­bimbót beledobnának a megáradt Tisza szennyes maiba . . . Kertner lopva pislantott a svadron be­­ezézett kedvenczére, aztán lágyabb hangon korholta tovább. — Itt már nem segíthet az Isten se. A pugrisok is tudják a dolgot. Ezt már nem lehet elsimítani. Te tokfilkó, te furvezer ! Mihez fogsz most kezdeni ? Milán összeütötte sarkantyúit. — Tudom kötelességem, őrnagy úr ! Ebben a pillanatban végig suhant a halál a homályos szobán. Az őrnagy a sapkája után nyúlt és utána valamennyien öltözni kezdtek. Mindenki há­tat fordított a lámpának és szemére húzta sipkáját. Egyetlen ember nem akadt a régi, jó czimbolák, pajtások, barátok között, a­ki a könnyelmű, kedves gyereket vigasztalni kezdte volna. Kertner ismét oda ment Milánhoz. — Reggelig gondolkodhatsz .. . Vagy a kardod vész el, vagy az életed.. . — Aztán hozzátette — A viszontlátásra . .. Durva, himlőhelyes, megbámult arczán végig folyt a könny. Kezet nyújtott Milánnak, a­ki nem akarta észrevenni a feléje nyújtott fehér kesztyűt. A tán úgy szökött ki mindenki a szobá­ból, mint a láthatatlan kísértetek. Csak a sarkanytyuk pengtek halkan, szomorúan a kihalt folyosó boltivei alatt. * Másnap délelőtt a Milán tisztiszolgája lélekszakadva rohant föl a kaszárnyába. Az egyik folyósón ráakadt az őrnagyra, a ki a tisztekkel szórakozottan ácsorgott a reggel óta. — Őrnagy ur . . . jelentem alásan a had­nagy ur . . mellbe lőtte magát . . . Az őrnagy önkéntelenül a sapkájához emelte kezét. Utánna a többiek valamennyien. A kövér ezredorvos a kardja után rohant, de az őrnagy megállította. Nem érdemes fáradni. Nincs szükség a doktor úrra . . . — De hátha nem halt meg? A Milán szolgája is közbekiáltott. — Nem biza kérem, most is él még egy kicsit . . . Az őrnagy türelmetlenül kiabált. — Nem szükséges, ám mondom . . . * Mire egyenként oda szállingóztak a tisz­tek a Milán lakására, valamelyik városi or­­­vos bekötözte a súlyos sebesültet. Néhány napig eszméletlenül hevert ágyában, de aztán egyszerre rohamosan épülni kezdett. Bizalmas látogatóinak különös dolgokat beszélt. — Ahogy eldördült a fegyver kezemben, szédülten zuhantam lefelé a levegőben. Mire eszembe jutott körülnézni egy különös, óriási épület előtt állottam. Olyanforma volt, mint egy színház. Nagy táblák voltak kiakasztva a különböző bejáratok fölött. Szerencsére összetalálkoztam Tamással, a kadéttal, tud­játok, a­ki tavaly a nagy akadálynál a ha­lálba ugratott . . Együtt haladtunk fölfelé a lépcsőkön, honnan egy óriási szalonba ér­keztünk. Különös, hervadó ibolyára emlékez­tető, nehéz, fojtó illat áradt szét a levegő­ben, a csillárok pedig lehangoló kék és lila lánggal égtek mindenütt . . . Rengeteg ember tolongott a parketten. Sápadt, h­alovány alakok, színtelen arc­c­al, fénytelen szemekkel. Tamáshoz fordultam: — Hol van Marie ? — Hogyan? Meghalt? — Az ördögbe is. Esze ágában sincs. — Hát akkor itt hiába keresed . . . Végtelenül szomorú érzés fogott el. Tá­vol azoktól, a­kiket szerettem, egyedül kóbo­roljak ebben a nagy társaságban. — És mond csak, itt nem vénülnek az emberek ? — Teljességgel nem. Száz év múlva is úgy fogsz kinézni, mint most . . . — És . . . és ha Marie csak fehér hajjal fog ide kerülni, nem fiatalodik majd én hoz­zám ? . . . Tamás kaczagni kezdett. Olyan üresen kongó, erőltetett kac­agással, mintha üres ko­porsót kopogtatna valaki. — Hová gondolsz? Persze hogy nem. Barátom itt nem lehet helyrehozni semmit, a­mit odalenn elrontottál . •­­ Két hónap m­úlva Milán teljesen fölépült. Az ezredorvos pontosan megállapította, hogy egy ujjnyival kellett volna följebb beteni a bordák közé Akkor biztos lett volna a hálás. Milán kitapogatta a bálái kapuját. Gon­dolkozott egy néhány napig, aztán megírta a lemondását. Most gazdálkodik valahol és együtt őszül az aranyhajú nép Mariéval. A környéken egyébként minden jótékony egyletnek rész n eggalomunak vezetője és becsület ügyekben kiváltó szaktetem­élyv 310 * io,) y gye'/ .} i K Ó N Y VT A ry a NEMZETI HÍRLAP. Miről írjak még önöknek ? A véres tragé­diákat szándékosan elkerültem, ami olyan sok esett e héten Budapesten, de minek ez ünnepi hét hangulatát elrontani ? Majd jönnek ismét a hétköznapok és az élet úgy se produkál egye­bet, mint szomorúságot. Most hadd költözzön lelkeinkbe a nyugalom és reménység pár percre. Lux Terka. Vásárhelyt végrehajtatott. Egyik 47, másik 37, másik 25 éves volt. Hogy a fentebbiekből mi a legenda, mi a történeti valóság, aligha örök titok nem ma­rad. Annyi azonban bizonyos, hogy Makk­féle conspirátió áldozatainak nem nevezhetjük. Mint történeti baleset oda mutat, hogy a katonai hatalom félt az emigratiótól, a szé­­kelységet terrorizálni akarta. S nagyban be­folyt az akkori hatalom embereire, hogy egy sereg confiskált jószág kiosztására volt kilát»» M­int minden forradalom után. Figurák. — A gentleman. — Délután ,) órakor pontosan megjelenik a New-York kávéházban. Természetesen kocsin érkezik, a­melyen sehogysem tud kényelmesen elhelyezkedni. Hogy ezt minél kevésbbé tegye észrevehetővé, lábait hanyag elegancziával föl­­rakosgatja a szemben levő ülésre. A kávéházba lehetőleg nagy robajjal csör­tet be. Nem néz se jobbra, se balra, mert az nem elegáns. Ennélfogva, a m­íg lefoglalt sarok­­asztalához érkezik, sikerül feldöntenie két nád­széket és lesöpörni egy gazdátlan czilindert. Majd az asztal márványlapján éktelenül csörömpölni kezd ezüst-kampós botjával. — Gyula ! Gyula ! Miska ! A nagy lármára a másik teremből odakiált egy pinczér: — Azonnal kérem . . . Aztán sietve elrohan a billiárdterembe. A gentleman ezalatt természetesen fölhá­borodik. — Micsoda kiszolgálás? Micsoda szem­te­­telenség ? Végre előkerül az egész személyzet. Az a pinezér, a­ki az előbb elrohant a bil­­liárd terembe, méltatlankodva korholja figyel­metlen kollegáit. — Nem hallották, hogy a méltóságon ar ! megérkezett ? Hol ténferegnek ? Végre a béke visszatér szívükbe. Az, összes­­ el nem foglalt lapokat oda hordják a gentle­­­­manhez, a­ki czilinderét az újság­ halom tete­­j­­ére helyezi és kezébe veszi a párisi Figarót.­­ Miután azonban nem tud francziául és a Ma- I­gvar-Figaró széles körben ismert tónusából azt­­ következteti, hogy a Szajna-parti politikai orga- f­un­in is kitűnő életlap, ennélfogva időnként har­­s­ongó derültségre fakad. Közben czigarettára gyújt és tárczáját — a­­­melyen ismeretlen 7 vagy 9 ágú koronás czi- i­mer díszeleg — künn feledi a márvány­­asztalon. Egyszerre három úr telepedik asztala mellé. Az egyikkel tegeződik, a másik kettő azonban csak olyan alak, a­kiknek mauzsettája nincs az ingükhöz varrva . . . A gentleman ekkor van elemében. Rövid tárgyalás után harsányan elorditja magát: — Gyula! Tentát, pennát és két ir pa­pirost ! A környékbeli asztalok mellett titokban oda­figyelő fiatal urak erre a kiáltásra kissé meg­borzadnak. Nyilvánvaló ugyanis, hogy párbajról van szó. A lovagias tárgyalás folyamán a gentleman hajlíthatlan. Noha csak valami jelentéktelen félreértés­ről van szó, bocsánat­kérést, vagy fegyveres elégtételt követel. A többiek kellőképpen re­spektálják a gentleman szakavatottságát és főleg a homlokán levő sebhelyet (melyről senki sem sejti, hogy egy gyerekkori verekedés pompásan jövedelmező maradványa.) Ezért hamarosan bele­mennek a méltányos követelésbe. . A gentleman elégülten búcsúzik a távozó uraktól. Majd recsegő hangon kiált utánunk: — Orvosról, teremről kérem gondoskodni! Ezután lassan és egyhangúan múlik az idő. A lapokat senki sem meri kihuzogatni a czi­­linder alól. Tehát más szórakozás után kell nézni. Rövid szemle után nyakon fogja az egyik ácsorgó pinczért. _ Miska ! Menjen oda a második ablakhoz és kérdezze meg attól a vörös nyakkendős alaktól, hogy mit bámul reám ? Természetesen a legjámborabb és legvéznább kinézésű úrról van szó. Az áldozat sápadtan mentegetődzik, majd sietve elkotródik a vesze­delmes területről. Hét óra felé a gentleman kissé feszengeni kezd. Oda inti a főpinczért és nyájas hangon diktálni kezd . — Volt egy teám. — Rummal, vagy czitromraal . — Czitrommal. — Harminc­, . . . Két pohár vizem és egy fogpiszkálóm . . . Kérek tiz czigarettát és (a főpinceérhez hajol és olvadó hangon suttog) tíz koronát — holnapig. Gyula értelmes ember és úgy adja oda a a pénzt, mintha egy tízesből adna vissza. A gentleman láthatólag megkönnyebbül. Elegáns mozdulattal zsebrevágja a pénzt és ked­ves mosolylyal nyugtázza: — Megadom elsején . . . Ekkor észreveszi, hogy egy kem­énykötésű, magas termetű fiatalember mérgesen fikszírozza. Kissé elsápad, nem várja be a pinczéreket, hanem gyorsan előkeresgéli kabátját és izgatott sietséggel elvitorlázik, hogy holnap délután te­kintélyének régi fényében újra megjelenhessen. _ő.

Next