Nemzeti Hirlap, 1904. április-augusztus (1. évfolyam, 1-124. szám)
1904-04-02 / 1. szám
1904. április 2. Még szerencse, ha valaminek sok a jó oldala s csak egy a rossz ! mint a nyugalomba vonulásnak Mert ennek az a rossz oldala van, a mint erezhettétek is a napokban, hogy eléállanak emberek s felhánytorgatják, a mi jót tettek a pál a hosszú utam , s aztán to elhánytorgatjaik bizony azt is, hogy e jóért fizettek ám - fizetnek szeretettel és tisztelettel. Mint ahog’ én is felhánytorgatom. Meg kell az effélét, ilyenkor hallgatni. De jobb lesz nem csűrnöm-csavaznom a dolgot. Mert felemeli Geréb Márton a nép hosszú plajbuszát (emlékeztek-e ez örökké teljes hosszú és teljesen új plajbászra fiuk!) felemeli és megfenyeget vele: „No, hallja maga, azt beszélje, a mit érez és a mi igaz!* — Hát beszéljem az igazat. Van a bucsuzásotokban kedves öreg mestereink valami az ősznek melancholiájából. A szomorúság, hogy elmúlt a nyár, ott van a levegőben. De a levegő tele van napfénynyel és meleggel. Szélcsend. Minden madár még el nem költlözött, minden virág még el nem nyílott. Az illat kevesebb, de a színek tarkósabbak. És a fák dús gyümölcstől terhesek. A mi országunkban a leghosszabb és a legszebb évszak az ősz. Áldjon meg az Isten Titeket véle. Úgy kellene valahogyan íródniok e soroknak, hogy ne efféle vigasztalásfajta — amire senkinek sincs szüksége — ne efféle vigasztalásfajta jöjjön ki belőlük, hanem, hogy csupán meleg szeretet s igaz tisztelet sugározzák ki minden igéjükből. És uram Isten, úgy kellene íródniok e soroknak valahogyan, hogy ment légyen minden igéjük a szónoki pathostól. Jó, igaz és egyszerű emberekről beszélek és szinte stilszerűtlennek érzem, hogy kényszerülve vagyok nyomtatás alá írván — az irás konvenczióit nézni s nem úgy mondani el gondolataimat, amint feletlenek. Jóság, igazság és egyszerűség! Az a kevés fény, amelyet életnek nevezünk, oly gyorsan marad el mellettünk, mint egy kis őrháznak a lámpavilága az éjszakában tova rohanó vonat mellett. Érdemes-e hát rossznak, igaztalannak és porolénak lenni ezen a földön ? Én nem kutatom. A Geréb Márton és a Graf Jakab példája azt mondja, hogy aki jót és igazat vet ezen a földön, az szeretetet és becsülést arathat, és hogy az egyszerűség nem zárja ki a köztiszteletet, sőt kivívja. És ha eljön egyszer Krisztusnak országa ezen a világon is , akkor csak az ilyen embereket fogják becsülni és szeretni, a kik felteszik lelküket egy becsületes feladat végzésére s mellette híven kitartanak egy munkás életnek minden órájában. Graf és Geréb a világ két ellenkező pólusán születtek: Svájcz földjén az egyik és a székely hegyek között a másik. Geréb kálvinista theologiát végzett, Graf a lausannei szabad iskolának volt kitűnő növendéke. A sors egy intézetbe vezette őket s egy egész életen által különböző temperamentummal ugyan, de egyenlő lelkesedéssel szolgált egy ügyet a svájczi és székelyországi magyar. És hogy minő szeretetet és tiszteletet vívtak ki maguknak, kitűnt az most is, mikor a napokban úgyszólva titokban előkészített áldomáson búcsúztunk el tőlük, tanártársaik és volt tanítványaik. Aki csak tudomást vehetett erről az öszszejövetelről, az mind eljött, s a szakkörűnek tervezett áldomás ugyancsak széleskörű banketté nőtte ki magát. A kollégium elöljárósága, a tanári kar, az Orsz. Középiskolai Tanáregyesület, a régi tanítványok hálás szívvel, szeretettel, tisztelettel kívánták a nyugalomba lépett két kiváló férfiúnak sok derűs esztendejét a munkával kiérdemelt nyugalomnak. Áldja meg az Isten őket. Találják meg munkásságok jutalmát a társadalom tiszteletében, volt tanítványaik háládatos szeretetében. Még egyébben is. Elkövetkezvén a munkás hétnek a vége : a munkás leteszi a kalapácsot, ott hagyja a gyárat , elmegyen haza családjának csöndes tiszta, szép körébe. A gyermekeit és unokáit kézenfogva kimegy velük vasárnap reggel az ő szőlőjébe. És aki egész héten másnak dolgozott, a pihenés óráiban a maga gyönyörűségének él. És nyugalmas arczvonásai, derült kedélye megtanítják a gyermeket és az unokát az igazságra, hogy aki dolgozott a munka idején, annak a lelke örvend a nyugalom ünnepnapján. kissé meghökkent társamnak, „látod, hogy még idevaló elegáns fiatal emberek is, akiket itt ismernek, szeretik a dinnyét az utcán enni, hiszen ebben a hőségben ez igazán élvezet és semmi rossz nincs benne,egyél te is!“ De ő csak nem akart enni. Hát odamentem a nénihez és pár elismerő, tréfás szó kíséretében kifizettem. Ezalatt az idegen fiatalember hozzánk közeledett és oly iszonya kedvesen nézett ránk, hogy siettem elvégezni a dolgomat és elindultunk. Azaz elindultunk volna, de az uram „Gyere haza“ nyájas fölszólítására kértem : „Csak még azt a pompás, fényesen kivilágított kirakatot ott a másik utczasarkon hadd nézzük meg, aztán megyünk haza.“ És elindultunk,persze a másik utczasark felé). Azaz, hogy elindultunk volna, de a nyájas idegen ott termett most már az uram oldalán és félig félénk, félig elhatározott gyorsasággal kérdezte magyarul: „Nagyságodék magyarok ?“ No hát kérem, este xm 10 órakor, künn a messzi Marseilleben, vagy 10 heti teljes magyartalan vidék és emberek után odaáll egy fiatal ember és azt kérdezi magyarul, hogy magyarok vagyunk-e?!! Tán meg is voltunk kissé hatva — de hamar visszakérdeztük : „Min is magyar?“ Hát persze, hogy az volt és tovább kérdezett: Budapesten tetszenek lakni ? (Oh, a szerencsétlen mintha az ember tetszésétől függne, hogy hol lakik?!) „Nem Budapesten, hanem Kolozsvárt“, feleltünk mi. Erre a mi emberünk egészen lelkesedésbe gurult : „Micsoda, Kolozsvárról ? Hiszen ott én is éltem, a gazdasági akadémiát jártam.“ „Én mit csinál ön itt ?“ kérdezte az uram. Algierből jövök, tanulmányúton voltam.“ Elmondtunk neki ssbtiben pár kolozsvári újságot, mert a lapokat mindig utánunk küldettük, de ő is mindennap magyar újságot olvasva Marseilleben, a konzulátusnál, szintén értesülve volt mindenről. Az uram álmos volt. Elváltunk. (T. i. a »nyajas idegenétől . . .) Az elegáns ifjú ur Szekérre való honvágygyal a tekintet ’en’ kalapjával a kezében, hebegte a pár bucsuszót. Fővárosi levél. Budapest, márcz. 31. Budapest most gyönyörű. Minden utczasarkon kosárral a virág, a kirakatok tele kaczagó piros tojásokkal, hamisított, hazug, de rémdrága és nagyon bájos selyem, csipke, czukor, porczellán és drága fém tojásokkal. S a szép budapesti asszonyok, ezek a csodálatos teremtések, akik mindig és mindig vásárolnak — egy híres író kérdezte tőlem egyszer: „Ugyan nem tudná megmondani, mit vásárolnak az aszszonyok örökké?“ —most komolyan megengedhetően vásárolnak. És ez természetes. Nemcsak tavasz van, de itt a nagy, az édes, a szomorú és egyúttal vig husvet ünnepes a nőknek, hisz ezt akár a nagy Deák Ferenci is megmondta : muszáj szépeknek lenni. Becsületbeli kötelességük. S pár nappal előbb még, mikor a hideg eső nem rontotta el a felségesen szép tavaszi napokat, az asszonyok egymásnak adták a kilincset a belvárosi boltokban, s a Holzer kirakatához vagy protekció, vagy könyök segítségével juthatott az ember délelőtt tizenkettőtől-egyig. S ha visszakapjuk húsvét vasárnapra az eltűnt szép napokat, akinek ép lába van, az ott legyen a déli korzón. Mesés szenzácziókban lesz része. Krinolin-szerű bő szoknyákat, gyönge világos színekben fog látni s egy erdőnek a virágát a lenge kalapokon. Mindezt különben, már a napokban, a műcsarnok vernisageán lehetett látni. Gyönyörű közönség, mesés toilettek, szép színésznők — és — gyönge képek. A színházaknál annál nagyobb sikerek vannak, mégpedig hál’ Istennek, hazai szerzők sikerei. A Királyszínházban, a Szőllősi Boris királya finom, poétikus meséjével nagy sikerhez jutott s nem sokára az egész országban fogják énekelni a Szabados dalait s a Hervay csupa szív verseit. És lassan, lassan visszatérünk — pedig a lelkünkben kietlenek se lettünk hozzá — a szép és nemes romantikához. A. olyan romantikához, a melyben igazság és erő van s mindenbe/. a keretet a szép adja meg. A szép, vagy más néven a szív. Ez az egyetlen valami, ami soha ki nem megy a divatból. Ha egy kicsit rá is unnak, mint a nagyon szerelmes, ha feleségre, de megint csak visszatérnek hozzá az emberek. Hiába, az élet lehet akármilyen komisz, ezzel szemben még ha nem is vagyunk olyan válogatósak, de az irodalom, az ne álljon egy vonalon az élettől komiszság tekintetében , csak az igazságban közelítse meg az életet. Félszázad előtt... Irta: Kőváry László. — Visszaemlékezés a félszázad előtti márczius 10-ére. — A Nemzeti Hírlap első számára egy viszszaemlékezés lévén kivetve teám, mi nyomulhatna előtérbe emlékezetemben, mint a most lefolyt márczius 10-ike ötletéből, félszázados évfordulója egy szomorú eseménynek. A Makkféle összeesküvés tragikus végének. Most félszázad után azzal a hangulattal, hogy nem hogy Makk-féle, de összeesküvés nem volt. Hogy nem történettel, hanem legendával állunk szemben, legalább czimére nézve, mert Makk javára sem tér, sem idő nem futja ki. Történeti szempontja ennek, hogy nem volt egyéb, mint egy túldrasztikus lépés a székely szabadságérzet megtörésére, a hangulat lecsillapítására, mely ekéjével nap-nap után azzal tért haza, mintha ágyuszót hallott volna, mintha az emigráczió külsegély élén már közelednék. Köztük bujdostam egy évig. A forradalmi fiatalság be volt sorozva, a fegyver be volt szedve. Erdély katonai kormányzata rögtöni bíróság alatt állt, a zsandárság már be volt hozva. Hírlap hiányában a mendemonda folyt, de azzal a jellemzetességgel, hogy senki sem adta tovább, kitől hallotta, s ezt a titokzatosságot nézték összeesküvésnek. Hogy Makkra térjünk , 1850. szept 8-án öt zsandár beállított Vásárhelyre ; a rendőrség reggel bemutatott a várparancsnoknak. Délben inditom Kolozsvárra. A vár tágasudvara tele volt sétálókkal egy órára, köztük sok ismerősöm, tanuló pajtásom. A viszontlátás örömeit félbeszakasztva, Komáromy Ferencz, ki egy röpiratáért ült, Jeney Józsi szürke, zöldhajtókás vadászőrnagyi felsőben, egy ablakra mutatnak az emeleten, ott néz le egy titokzatos alak, ki velünk soha sem sétált, érintkezni nem akar, nzért Péteri kereskedőt fogták be, de katonára mutat. Ezt az arczot én mintha nem először látnám. Menj fel. Felmegyek. Köszöntésemre meg sem fördül, csak fejével biczczent, folytatja lenézését az udvarra. Az arcz, termet emlékezetem mellett beszél, ha még hangját is hallanám. Egy más ablak fülkéjében felkiáltok: mintha csak a pesti újépület udvarát látnám, csak Makk hiányzik fejér lován, hogy ütegeit komondirozza s hallassa parancsoló hangját. Te ki vagy ? Első üteg np. 3. Erre felém fordult, s ki volt még az ütegnél? Búzás debreczeni fiatal tanár. S azzal végződött: te ismersz, de arra kérlek, mond lent, hogy nem ismersz. Nem ismerem szóltam alant. Mukk József tüzérezredes volt, ki mint tüzérkapitány, minket, a minisztérium tagjait, az újépület udvarán 48-ban tüzérkedni tanított. Míg Kolozsvárt a javító intézetet ültem, Haynau Pestről, b. Wolgenuth Erdélyből el-, ment, hozzánk jött Schwarzenberg herczeg Haynau mielőtt elment volna, 234 képviselőnek megkegyelmezett. Urbán báró kolozsvári parancsnok a megyeház foglyaiból négynek, köztük nekem is kegyelmet osztott. S 1851 márcz. 11-én rendőri felügyelet alatt szabadlábra jutottam. Egy éjjel ablakomon félénk kopogást hallok. Egy férfi alatt, egy iskolapajtás hangja. A vásárhelyi várból, a falon le, kiszöktünk. Makkal a Biasini-szállodában vagyunk, gondoskodj. Reggel megyek Biasini Ferenczhez. Jól van. A szállodában nem maradhatnak, szemben a várfal alatt egy kocsisomnál tartok az ilyeneknek szobát, gondoskodom. Megyek a menekülteket gondozó nőtársaság főnökéhez, a szépséges asszonyhoz, ki a Józsika-kertben lefolyt ünneplésben Bemnek a Ssákóczi-kardot átnyújtotta. Asszonyom, két vendégük érkezett, első szükségük kicserélni ruhájukat, s gondoskodni, hogy egyik tovább utazhassák. Minden rendben lesz. Már azt hittem, hogy tovább ment, amidőn egy este a piaczon ki jő velem szembe, Makk egy rendőrtiszttel, kit csak úgy nevezek meg, hogy Gyaluból házasodott. Régi ismeretség, együtt kadétoskodtunk, hadnagyoskodtunk, volt a magyarázat. Védasszonyok, bucsuvacsorát Makknak, mert még bajt csinál. A vacsora után , házi úr, egy más kabátot Makknak, mert elutazik, a szép asszonyt felkérjük, hogy tovább szállításáról gondoskodjék. Ki viszi el kérdem másnap , az, akit a lépcsőn talált, viszi. A lépcsőn egy Bezirkert találtam uniformisban, kit csak úgy nevezek meg, hogy a tikei Bezirker volt. Váradra volt expediálva. Ez lehetett április végén. Ki bekopogtatott, egy képviselő apja volt, ki az úgynevezett Bogdáni-bástyába került, mint fiók-tébolydába. Makkban is az exaltáczió már határos volt a hóbortossággal. Hogy az emigráczióval összeköttetése lett volna, nálunk jelét nem adta. S néhány hónap múlva, 1852 jan. 24-én Törököket elfogták s kezdődtek Erdélyben s különösen a Székelyföldül» az elfogatások. Hol többé Makk nem járt. Erdélyben Magos Ernő szervezte, Írják. A bálavásári szüreten szervezkedtek, ezt is írják. De, ki mint én, két évet éltem Bálavá-sár szomszédjában, mondhatom, hogy ott a Camus egy angol különct nyugalmazott őrnagyén kívül semmi udvar, semmi gyálhelyiség, semmi nagy szüret, hogy a sőlek közt elhúzódó országútról fel nem tűnt volna. Itt szervezkedett volna a conspiráció, az a naprendszer, hogy a nap keressen magának huszonnégy órát, minden óra négy óranegyedet, minden fertály annyi perczet, minden percz annyi másodperczet, s mindenik csak fellebvalóját ismerje, de egyik a másikat nem. Ezek szüretelhettek együtt, de egyik sem tudhatta, hogy a másik a naprendszerhez, s hogy éppen melyik naprendszerhez, s hogy éppen egy kalap alá tartoznak. Vagyis néhány hónap alatt az akkori közlekedési eszközök mellett szervezkedés nem létre jöhetett. Naprendszernek Erdélyben mást neveztek. S erről már 1850 tavaszán keletkezett bizonyos sejtelmem. Midőn Korondon jóval, a a fürdőidény megnyílása előtt, a kiszállt fürdőbiztos egy este igy szólt hozzám: ne láss, ne hallj. Még él, megmondhatná. Az folyhatott, hogy az ország be volt hálózva egy naprendszerrel, egy nap keresett magának egy holdat, a hold nappá lett tovább keresett egy más holdat s igy tovább; de mindenik csak a maga napját, mindenik csak a maga holdját ismerte, a további lánczolatból egy szemet sem. Ily nap volt az én kiadóm; reájöttem, hogy könyvkereskedésének bizonyos pontjáról az a bizonyos, mikor belép, elővesz, vagy keres valamit. Nem tagadom, hogy anélkül, hogy hold lettem volna, ha csak szert tehettem, belé néztem. Ez a naprendszer sem volt alkalmas konspirátióra, mert két embernél több nem ismerte egymást. Nem is volt egyéb, mint egy postahálózat az emigrátióval. S amit csak a katonai bíróságtól kellett hallanunk, az emigratió ábrándosabb tagjai által beküldött emissariusok olasz mintára, titkos kormányt alkitottak, mely az országot megyékre, járásokra osztotta s mint az ité it hangzott, bágyi születésű Török János vásárhelyi professzor, mirtonosi Gálfi Mihály volt az olgabiró, nagyváradi (vagyis a háromszék-teleki) Horváth Károly saját székeikben főnökséget fogadtak el. Az 1853 okt. 11-én hozott ítélet szerint felségárulás bűnébe estek, mi rajtok 1854 nov. 10-én A becsület. Irta: Lázár Ernő. Mikor az utolsó czivil tanút is kihallgatta az őrnagy, becsöngette a szobába Szabó őrmestert. — Arcokat a sakálokat terelje le a folyósóról. Szabó összeütötte a sarkantyúját és kiment. Rettenetes csövidesség maradt utána. Egy kormos petróleum-lámpa serezegett az asztalon. Kékes, bálvány lángja alig tudott megküzdeni az otromba kaszárnya-szoba éjféli sötétségével és füstjével. Az őrnagy és a lisztek szerteszét ültek a nagy asztal körül. .Jóval messzebb, a szoba közepén egyedül ült egy széken Milán, a hadnagy. Olyan magányosan, olyan elhagyatva, mint egy világító torony a sziklás tengeröböl legszélső pontján . . . Mikor Szabó visszakerült a szobába és jelentette, hogy egy lélek sem maradt a folyosón, Kertner, az őrnagy fölugrott helyéről, föl és alá rohant a szobában és ordítozni kezdett, mint egy elromlott hajó-tülök. — Iyan rettentő könnyelműség! Ilyen ostobaság ! Így visszaélni jóságommal, a bizalommal a bojttal! Hallatlan dolog! Milán feladott. Egy szót sem akart szólani, de azért Kerbner tovább bömbölt. — Ne mentegetőzz nekem! Hogy szerelmes vagy, meg mi a menykő. Én is voltam 21 éves, én is voltam szerelmes, de ilyen ostobaságokat . . • Milán gyönyörű leányos arczával, mosolygó kék szemeivel úgy nézett ki ebben a környezetben, mintha egy nyíló rózsabimbót beledobnának a megáradt Tisza szennyes maiba . . . Kertner lopva pislantott a svadron beezézett kedvenczére, aztán lágyabb hangon korholta tovább. — Itt már nem segíthet az Isten se. A pugrisok is tudják a dolgot. Ezt már nem lehet elsimítani. Te tokfilkó, te furvezer ! Mihez fogsz most kezdeni ? Milán összeütötte sarkantyúit. — Tudom kötelességem, őrnagy úr ! Ebben a pillanatban végig suhant a halál a homályos szobán. Az őrnagy a sapkája után nyúlt és utána valamennyien öltözni kezdtek. Mindenki hátat fordított a lámpának és szemére húzta sipkáját. Egyetlen ember nem akadt a régi, jó czimbolák, pajtások, barátok között, aki a könnyelmű, kedves gyereket vigasztalni kezdte volna. Kertner ismét oda ment Milánhoz. — Reggelig gondolkodhatsz .. . Vagy a kardod vész el, vagy az életed.. . — Aztán hozzátette — A viszontlátásra . .. Durva, himlőhelyes, megbámult arczán végig folyt a könny. Kezet nyújtott Milánnak, aki nem akarta észrevenni a feléje nyújtott fehér kesztyűt. A tán úgy szökött ki mindenki a szobából, mint a láthatatlan kísértetek. Csak a sarkanytyuk pengtek halkan, szomorúan a kihalt folyosó boltivei alatt. * Másnap délelőtt a Milán tisztiszolgája lélekszakadva rohant föl a kaszárnyába. Az egyik folyósón ráakadt az őrnagyra, a ki a tisztekkel szórakozottan ácsorgott a reggel óta. — Őrnagy ur . . . jelentem alásan a hadnagy ur . . mellbe lőtte magát . . . Az őrnagy önkéntelenül a sapkájához emelte kezét. Utánna a többiek valamennyien. A kövér ezredorvos a kardja után rohant, de az őrnagy megállította. Nem érdemes fáradni. Nincs szükség a doktor úrra . . . — De hátha nem halt meg? A Milán szolgája is közbekiáltott. — Nem biza kérem, most is él még egy kicsit . . . Az őrnagy türelmetlenül kiabált. — Nem szükséges, ám mondom . . . * Mire egyenként oda szállingóztak a tisztek a Milán lakására, valamelyik városi orvos bekötözte a súlyos sebesültet. Néhány napig eszméletlenül hevert ágyában, de aztán egyszerre rohamosan épülni kezdett. Bizalmas látogatóinak különös dolgokat beszélt. — Ahogy eldördült a fegyver kezemben, szédülten zuhantam lefelé a levegőben. Mire eszembe jutott körülnézni egy különös, óriási épület előtt állottam. Olyanforma volt, mint egy színház. Nagy táblák voltak kiakasztva a különböző bejáratok fölött. Szerencsére összetalálkoztam Tamással, a kadéttal, tudjátok, aki tavaly a nagy akadálynál a halálba ugratott . . Együtt haladtunk fölfelé a lépcsőkön, honnan egy óriási szalonba érkeztünk. Különös, hervadó ibolyára emlékeztető, nehéz, fojtó illat áradt szét a levegőben, a csillárok pedig lehangoló kék és lila lánggal égtek mindenütt . . . Rengeteg ember tolongott a parketten. Sápadt, halovány alakok, színtelen arccal, fénytelen szemekkel. Tamáshoz fordultam: — Hol van Marie ? — Hogyan? Meghalt? — Az ördögbe is. Esze ágában sincs. — Hát akkor itt hiába keresed . . . Végtelenül szomorú érzés fogott el. Távol azoktól, akiket szerettem, egyedül kóboroljak ebben a nagy társaságban. — És mond csak, itt nem vénülnek az emberek ? — Teljességgel nem. Száz év múlva is úgy fogsz kinézni, mint most . . . — És . . . és ha Marie csak fehér hajjal fog ide kerülni, nem fiatalodik majd én hozzám ? . . . Tamás kaczagni kezdett. Olyan üresen kongó, erőltetett kacagással, mintha üres koporsót kopogtatna valaki. — Hová gondolsz? Persze hogy nem. Barátom itt nem lehet helyrehozni semmit, amit odalenn elrontottál . • Két hónap múlva Milán teljesen fölépült. Az ezredorvos pontosan megállapította, hogy egy ujjnyival kellett volna följebb beteni a bordák közé Akkor biztos lett volna a hálás. Milán kitapogatta a bálái kapuját. Gondolkozott egy néhány napig, aztán megírta a lemondását. Most gazdálkodik valahol és együtt őszül az aranyhajú nép Mariéval. A környéken egyébként minden jótékony egyletnek rész n eggalomunak vezetője és becsület ügyekben kiváltó szaktetemélyv 310 * io,) y gye'/ .} i K Ó N Y VT A ry a NEMZETI HÍRLAP. Miről írjak még önöknek ? A véres tragédiákat szándékosan elkerültem, ami olyan sok esett e héten Budapesten, de minek ez ünnepi hét hangulatát elrontani ? Majd jönnek ismét a hétköznapok és az élet úgy se produkál egyebet, mint szomorúságot. Most hadd költözzön lelkeinkbe a nyugalom és reménység pár percre. Lux Terka. Vásárhelyt végrehajtatott. Egyik 47, másik 37, másik 25 éves volt. Hogy a fentebbiekből mi a legenda, mi a történeti valóság, aligha örök titok nem marad. Annyi azonban bizonyos, hogy Makkféle conspirátió áldozatainak nem nevezhetjük. Mint történeti baleset oda mutat, hogy a katonai hatalom félt az emigratiótól, a székelységet terrorizálni akarta. S nagyban befolyt az akkori hatalom embereire, hogy egy sereg confiskált jószág kiosztására volt kilát»» Mint minden forradalom után. Figurák. — A gentleman. — Délután ,) órakor pontosan megjelenik a New-York kávéházban. Természetesen kocsin érkezik, amelyen sehogysem tud kényelmesen elhelyezkedni. Hogy ezt minél kevésbbé tegye észrevehetővé, lábait hanyag elegancziával fölrakosgatja a szemben levő ülésre. A kávéházba lehetőleg nagy robajjal csörtet be. Nem néz se jobbra, se balra, mert az nem elegáns. Ennélfogva, a míg lefoglalt sarokasztalához érkezik, sikerül feldöntenie két nádszéket és lesöpörni egy gazdátlan czilindert. Majd az asztal márványlapján éktelenül csörömpölni kezd ezüst-kampós botjával. — Gyula ! Gyula ! Miska ! A nagy lármára a másik teremből odakiált egy pinczér: — Azonnal kérem . . . Aztán sietve elrohan a billiárdterembe. A gentleman ezalatt természetesen fölháborodik. — Micsoda kiszolgálás? Micsoda szemtetelenség ? Végre előkerül az egész személyzet. Az a pinezér, aki az előbb elrohant a billiárd terembe, méltatlankodva korholja figyelmetlen kollegáit. — Nem hallották, hogy a méltóságon ar ! megérkezett ? Hol ténferegnek ? Végre a béke visszatér szívükbe. Az, összes el nem foglalt lapokat oda hordják a gentlemanhez, aki czilinderét az újság halom tetejére helyezi és kezébe veszi a párisi Figarót. Miután azonban nem tud francziául és a Ma- Igvar-Figaró széles körben ismert tónusából azt következteti, hogy a Szajna-parti politikai orga- funin is kitűnő életlap, ennélfogva időnként harsongó derültségre fakad. Közben czigarettára gyújt és tárczáját — amelyen ismeretlen 7 vagy 9 ágú koronás czi- imer díszeleg — künn feledi a márványasztalon. Egyszerre három úr telepedik asztala mellé. Az egyikkel tegeződik, a másik kettő azonban csak olyan alak, akiknek mauzsettája nincs az ingükhöz varrva . . . A gentleman ekkor van elemében. Rövid tárgyalás után harsányan elorditja magát: — Gyula! Tentát, pennát és két ir papirost ! A környékbeli asztalok mellett titokban odafigyelő fiatal urak erre a kiáltásra kissé megborzadnak. Nyilvánvaló ugyanis, hogy párbajról van szó. A lovagias tárgyalás folyamán a gentleman hajlíthatlan. Noha csak valami jelentéktelen félreértésről van szó, bocsánatkérést, vagy fegyveres elégtételt követel. A többiek kellőképpen respektálják a gentleman szakavatottságát és főleg a homlokán levő sebhelyet (melyről senki sem sejti, hogy egy gyerekkori verekedés pompásan jövedelmező maradványa.) Ezért hamarosan belemennek a méltányos követelésbe. . A gentleman elégülten búcsúzik a távozó uraktól. Majd recsegő hangon kiált utánunk: — Orvosról, teremről kérem gondoskodni! Ezután lassan és egyhangúan múlik az idő. A lapokat senki sem meri kihuzogatni a czilinder alól. Tehát más szórakozás után kell nézni. Rövid szemle után nyakon fogja az egyik ácsorgó pinczért. _ Miska ! Menjen oda a második ablakhoz és kérdezze meg attól a vörös nyakkendős alaktól, hogy mit bámul reám ? Természetesen a legjámborabb és legvéznább kinézésű úrról van szó. Az áldozat sápadtan mentegetődzik, majd sietve elkotródik a veszedelmes területről. Hét óra felé a gentleman kissé feszengeni kezd. Oda inti a főpinczért és nyájas hangon diktálni kezd . — Volt egy teám. — Rummal, vagy czitromraal . — Czitrommal. — Harminc, . . . Két pohár vizem és egy fogpiszkálóm . . . Kérek tiz czigarettát és (a főpinceérhez hajol és olvadó hangon suttog) tíz koronát — holnapig. Gyula értelmes ember és úgy adja oda a a pénzt, mintha egy tízesből adna vissza. A gentleman láthatólag megkönnyebbül. Elegáns mozdulattal zsebrevágja a pénzt és kedves mosolylyal nyugtázza: — Megadom elsején . . . Ekkor észreveszi, hogy egy keménykötésű, magas termetű fiatalember mérgesen fikszírozza. Kissé elsápad, nem várja be a pinczéreket, hanem gyorsan előkeresgéli kabátját és izgatott sietséggel elvitorlázik, hogy holnap délután tekintélyének régi fényében újra megjelenhessen. _ő.