Nemzeti Hirlap, 1904. szeptember-december (1. évfolyam, 125-225. szám)

1904-09-01 / 125. szám

. Csomó a kákán. Kolozsvár, szept. 1. A közös hadügyminiszternek augusz­­­us 27-iki közismert rendelete minden­né a legnagyobb megelégedést kel­tette. Különbözők ugyan a szempontok,­­ melyek szerint eme rendeletnek „vív­mány“, vagy „nem vívmány“ voltát megítélik, de a tekintetben sem poli­­tkusok, sem laikusok között nincs el­­érés, hogy a nemzet ama rendelet ál­­la egy ősi jogának a gyakorlatába helyeztetett vissza. Hogy „vívmánynak“ nevezzük-e ezt az eredményt,vagy sem, js egyszerűen a temperamentum dolga, iriyi bizonyos, hogy mindig tisztább­­nak az öröme, a­ki nyert pőrével jo­­-DS tulajdonát szerzi vissza, mint azé,­­ ki idegen jószágot harácsol a maga számára. Hát legyen! Csak azt nevez­zük „vívmánynak“, a­mit jog nélkül, vagy jog ellenére szereztünk meg. A mi bennünket különösen meglep ennél a nemzeti szempontból igen fon­tos rendeletnek a megítélésénél, nem más, mint az a garnirung, a­melylyel az ellenzéki politikusok elismerésüknek csekély pecsenyéjét hatalmas mértékben körítik. Úgy látszik, mintha röstelnék, hogy valamelyes kormány­cselekedet felől szólva el kell ismerniök annak helyes, jogszerű nemzeti voltát. Nosza tehát a garnirunggal olyan ízt igyekez­nek adni az elismerés sovány falatká­jának, hogy torkán akadjon ez annak, a­ki bele akarna harapni. De hiszen ez­­sem baj, ízlés dolga az egész. Már­pe­dig: de gustibus etc. Hanem azt azért mégsem hagy­hatjuk szó nélkül, hogy ellenzéki rész­ről, az első meglepetés indulat rohamának elpárolgása után, egy olyanforma han­gulat s törekvés kezd felszínre vergődni, a­mely a véletlenül elejtett elismerő javakat igyekszik „átfesteni“. Mintha élnének tőle, hogy „hazafiasságukkal“ jönnek ellentétbe, ha kormánycseleke­detet elismeréssel találnak honorálni. Azért tehát rajta f­el kell tüntetni a nyomokat. Alig egy-két napja múlt csak el an­nak, hogy a miniszteri rendelet ismertté lett és megbeszélés tárgya. Ma már az ellenzéki sajtó minden igyekezete ab­ban merül ki, hogy „csomót keres a kákán“. Előbb csak a „vívmány“ szó, kifejezés, fogalom ellen hadakozott. Most pedig kutatja a szépséghibákat, hogy lebecsülhesse az eredményt. És ha olyanokat sem talál, akkor költ. Mert hát a kormánycselekedetek káká­ján az ellenzéknek csomót kell találni — akár törik, akár szakad. Ez eddig igen szép dolog. Az el­lenzéki pszichológia befejezett, kerekded képe nyilatkozik meg benne. Csak arra vagyunk kiváncsiak, hogy miért kell az ilyen és ehez hasonló természetű kér­dések megítélésénél az ellenzéknek min­dig „a másik eszét“ használni. Mert az bizonyos, hogy a mi ellenzékünknek két esze van. Az egyiket, az okosabbi­kat azonban „a vívmányok“ idején pi­henteti. Ilyenkor aztán ezt a feledé­­kenység köde homályosítja el. Ezért van az, hogy míg előbb valamit, mint fontos nemzeti érdeket követelt, később, a követelés teljesülése esetén, leszólja ugyanazt. Nem akarunk méltánytalanok lenni és nem óhajtunk ott is teljesen aratni a kormány számára, hol ő csak rész­legesen vett részt a vetésben. Elismer­ő­jü­k, hogy az a bizonyos rendelet szo­ros okozati összefüggésben van a múlt évi szörnyű obstrukczióval és az azál­tal létrehozott szabadelvűpárti katonai programm integráns kiegészítő része gyanánt jelentkezik. Annak a katonai programmnak az eredménye ez, a mely­lyel gróf Tisza István miniszterelnök kivezette az állam hajóját a veszedel­mes szirtek és zátonyok tömkelegéből. Elismerjük, hogy ha a múlt évben nincs obstrukc­ió, akkor a hadsereg kö­rében a paritás érvényesülésének most létesülő módozatai is későbben váltak volna valósággá. Ennél a pontnál azonban már egy kis lélekzetet kell vennünk. Konstatál­nunk kell azt, hogy a hadseregnek a magyar hatóságokkal való német leve­lezése régi nemzeti sérelem. És ennek a sérelemnek kireparálását mindig az ellenzék követelte a leghevesebben. Kritizáló szerepéhez híven, — nem lé­vén kötve a tényleges kormányzás felelőssége által — nem is mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy a leg­kíméletlenebbül ne ostromolja nemzeti jogunk feltartóztatásának eme tényét. Szóval, mikor az ellenzék „az egyik“, t. i. az okosabbik eszét használta, a hadsereg hatóságaihoz s intézeteihez küldendő, vagy ezek által küldött né­met levelezés mindig valóságos és nagy nemzeti sérelem volt. A valóságos és nagy nemzeti sére­lemnek megszűnése, objektíve véve a dolgot, mindenesetre valóságos és nagy nemzeti előny. A valóságon és nagysá­gon mit sem változtat az, hogy sére­lem-e vagy előny-e az, a­miről szó van. Száz forint épen olyan száz forint ma­rad akkor is, ha megadják, mint volt, a­míg vele tartoztak. Csak a helyzet­ben, de nem a mennyiségben van a változás. Mint ellenzéki ember, a­ki okát — helyes, elfogadható okát — tudná adni annak, hogy a nemzeti előny, vívmány, eredmény vagy nevezzük bárminek ke­rek e világon,­­ miért csekélyebb, miért hitványabb, mint volt a sérelem. Ha csak azért nem, mert az ellenzék szájából egy darab falatot vont el, fo­gyasztván a mi ellenzékünk egyedüli életfentartó elemét: a sérelmeket. Igaz! Mi is lenne a közjogi ellenzékből, ha magyar kommandó, külön vámterület volna s a Gotterhalte nóta megszűn­nék. Azért tehát valamire való ellenzék csak olyan kormányt becsülhet, a­mely „a nemzeti sérelmeket“, az ellenzék mindennapi kenyerét nem rontja, sőt nö­velni engedi. Ezért keresik aztán ama bizonyos csomókat is a kákán, a­melyek csak a közmondásban és a rögeszmékkel teli koponyákban exisztálnak. Ezért tele­­grafáltatja egyik-másik vidéki ellenzéki újság is magának a fővárosból, hogy az egész „vívmányt“ humbugnak kell tartani, mert hát a hadsereg hatóságai, hivatalosai a magyar nyelvű beadványt németre fordittatják, németül látják el s csak ezt az ellátást fordittatják vi­szont magyarra és úgy küldik el a ma­gyar hatóságokhoz s egyesekhez. Mit ér hát az egész, ha a hadsereg ügyke­zelési nyelve a német. Hiszen ekkor semmi értelme sincs a magyar levele­zésnek . . . Bizony ennél szánalmasabb csűrés­­csavarás még talán nem fordult elő a magyar ellenzék históriájában! Neki semmi az, ha a magyar hatóság ma­gyar beadványát a hadsereg köteles elfogadni s köteles arra ugyanígy vá­laszolni. Semmi, mert ott bent a kato­nai büróban a magyart németre s a németet magyarra fordítják le. Ugyan veszítene-e valamit egy jövendőbeli rab literálás a maga proviziós eredményé­ből azért, hogy a Reixkrix miniszter németül határozná el, de magyarul írná meg Bachruch­et Compnak ma­gyar beadványára, hogy áll az alku. Ugyan nem abban volt-e eddig a sé­relem, hogy nem levelezett a hadsereg magyarul a magyarokkal. Akármily buzgalommal keresse is az ellenzék a kákán a csomót, soha sem hisszük el neki, hogy bármely anyagi előnyt visszautasítana csupán azért, mert a­mikor kigondolták, német fogalmakkal operált az agyvelő. Még az „Ellenzék“ sem tenne kifogást olyan felajánlott százezer forint elfogadá­sánál, a­melynek egyes cziffereit né­metül adírozták. Legyen nyugodt az ellenzék! A ma­gyar nemzet közvéleménye nagy meg­elégedéssel fogadja mi nemzeti sérel­münk megszüntetését s elismeréssel van az iránt a kormány iránt, mely ezt vég­rehajtotta. A józan magyar észjárás csak azt nézi, hogy ő elmondhatja magyarul a magáét s magyarul kapja reá a vá­laszt. Hogy közben ki, mit s hányszor fordított németre s németről, azzal nem törődik, hanem bízza azokra, a­kiknek rögeszméjük, hogy a kákán is csomót keressenek. A népiskolai reform és a szászok A nagy­szebeni „Lieb.-Deutsches Tageblatt“ szerkesz­tőjétől a következő helyreigazító sorokat kaptuk: Tisztelt Szerkesztőség! A „Tűrhetetlenül sérelmes“ czímű tegnapi vezérczikkére vonatkozólag engedje meg, hogy mint a szász evang. egyház főkonzisztóriumá­­nak a népiskolai reform ellen intézett emlék­iratáról szóló tudósítás szerzője, a következő­ket konstatáljam: 1. Abban a tudósításban, melyet a Ma­gyar Távirati Irodának küldtem és mely az összes hazai sajtóban ment át, a „tűrhetetlenül“ szó nem fordult elő, hanem csak arról volt szó, hogy a nevezett emlékirat „a tanítóknak a közigazgatási bizottság fegyelme alá helye­zését mondja sérelmesnek“. 2. A budapesti lapok a tudósításomat eredeti szövegében reprodukálták, a „tűrhe­tetlenül“ kifejezés pedig, melyen úgy látszik a t. czikkíró megbotránkozott, csakis Buda­pest és Kolozsvár közt csúszott belé. 3. Ennélfogva a szász főkonzisztórium őszhajú férfiait nem illetheti az a szemrehá­nyás, melynek az idézett czikk több helyen ad kifejezést, hogy tudniillik „pökhendi mó­don“, „kifakadásokkal“ stb. foglaltak állást a népiskolai reform ellen. Hogy jogukban ál­lott a tervezet ezen vagy amazon pontját a maguk szempontjából sérelmesnek mondani, azt maga a czikkíró elismeri. Az igazság érdekében és egy alaptalan félreértés elhárításának czéljából a fenti so­raim közzétételét kérvén, maradok kollegiális üdvözlettel a Tekintetes Szerkesztőség igaz tisztelője Nagyszeben, 1904. aug. 31-én Neugeboren Emil, a „Siebenbürgisch-Deutsches Tageblatt“ főszerkesztője. A közös hadügyminiszter. Örömmel foga­dunk minden oly intézkedést, a­mely haladást jelent a hadsereg magyarországi részének megmagyarosodása felé. Ilyen intézkedés Pitt­­reseh lovag hadügyminiszternek a hadsereg magyar levelezéséről kiadott rendelete, a­mely hatalmas lépéssel viszi előre a magyarosodás ügyét. Kétségtelen, hogy ez a rendelet első­sorban és kizárólag a magyar kormány ér­deme, a­mely ezzel nem is remélt gyorsaság­gal eleget tett a szabadelvűpárt előtt­­ tett ígéretének, de az elismerés méltán éri Pitt­­reich lovag hadügyminiszter személyét is, a­ki a magyar kormány álláspontját teljes mér­tékben magáévá tette és ennek megfelelően járt el. De Pittreich lovag egyébként is meg­érdemli működésével a hadsereg iránt érdek­­ődő minden magyar ember méltánylását. A­mióta ő hadseregünk legfőbb vezetője, egész sereg rendelettel és intézkedéssel had­seregünk történetének egy uj korszakát inau­­gurálta, a mely a hadügyminiszter szabad­elvű gondolkozásának megfelel s a melyet a hadsereg körében általában egy jobb korszak kezdetének tekintenek. Ez az uj irányzat Pittreich miniszterségének néhány esztendeje alatt máris a katonai kormányzat minden ágában megnyilvánult. Egyik legutóbbi rendelete arról szól, hogy a csapatok és intézetek az ipari és mező­­gazdasági czikkeket maguk szerezzék be, hogy ebben az irányban is megóvja annak az államnak érdekét, a­melynek területén a csapat vagy intézet van. Nem kell külön ki­emelnünk, hogy ennek az intézkedésnek minő fontossága van épen mi reánk, magyarokra nézve, a­kiket a hadsereg szállításainál ré­gebben rendszeresen mellőztek annyi éven át. A hadügyminiszter ebben a rendeletében elv­ként állította fel, hogy oly beszerzéseknél, a­melyek a menázsiból és egyéb átalányokból történnek, első­sorban a csapat állomáshelyén vagy közelében lakó iparosok és termelők ajánlatai veendők figyelembe. Ettől az elvtől csakis abban az esetben szabad eltérni, ha a czikkek minősége rossz, vagy pedig el­fogadhatatlan áron kínálják, de ebben az esetben is legalább az illető állam, Ausztria vagy Magyarország területén kell a beszer­zéseket eszközölni. A magyar delegác­ió határozatának meg­felelően, szigorúan meghagyta a hadügymi­niszter, hogy a hadsereg beruházásainál a kvóta arányában kell megosztani a megren­deléseket az osztrák és a magyar termelők és iparosok között. Tudvalevő, hogy a had­sereg nagy megrendelései is a kvóta arányá­ban történnek s ettől az elvtől csak kivéte­lesen szabad eltérni, de ilyenkor is megfelelő dekompenzác­ióról kell gondoskodni, hogy az egyik vagy a másik állam gazdasági érdekei ne károsodjanak. Nagy jelentőségűek Pittreich hadügymi­niszternek a katonák bántalmazása ellen is­mételten kiadott rendeletei is. Legújabb ide vágó rendeletében meghagyja, hogy a kato­nákkal jól kell bánni és szigorúan elítéli a katonák megfenyegetését, szidalmazását és bántalmazását. A­ki e rendelet ellen vét, azt a katonai büntető törvénykönyv alapján szi­gorúan megbüntetik. Tagadhatatlan, hogy hadseregünk ebben a tekintetben hála Isten­nek messze mögötte marad a német hadse­regnek, a­hol a katonák bántalmazása min­dennapos dolog, de a hadügyminiszter rende­lete mégis alkalmas arra, hogy megszün­tetie­ a hébe-hóba bizony felburjánzó vissza­éléseket. I. évfolyam. Előfizetési árak! 28 kor. — 10­L 14 kor. — fill. 7 kor. — AH. 2 kor. 40 fill. — kor. 10 fill. K^el.-nik naponként, — az ünnepek kivételével. ti* ívre f41 ívre . . • • fjogyod ^rr9 • • ilóflöpr® • • törzs szám­ára Kolozsvár, csütörtök, szeptember 1. 125. szám. Szerkesztőség: Farkas-utcza 8. sz. — Telefon 49. sz. — Kiadóhivatal: Deák Ferencz-u. 4. sz. — Telefon 364 Hirdetések Q cm.-ként ... in fillér. Nyik­tár petit sora...............40 mior _____________________S­ TARGIA Két legyet egy csapásra. Irta: Erdélyi Béla. Ahhmed erős volt, mint a medve , fürge, bárcsak a dunai pisztráng és még a kígyónál­­ ravaszabb. A bal lábát kissé húzta maga­­tin és mindenkinek, a­kivel csak megismer­­ődett, hosszasan szokta volt elmondani hogy "»ként esett le a lóról és tört el a lába, — ’'«ony már jó régen, kamasz korában. De a hatottak jól tudták, hogy egy román vám­­''nek a golyója bénította meg. Csakhogy ez-­­ mindenki hallgatott. Sokan, mert szerették, mert féltek tőle. A mi nem is csoda, .^Wzen Achmed erős volt és a mi a fő Ad,'a^ggal uralkodott a szigeten. Volt de ait^-ban rajta kívül még sok Achmed, fia r­­ja kínálták a másik nevüket is; mig tak­: a(.ifitek, röviden csak annyit mond­án alatta''!- Tudta mindenki, hogy kitért­­puszta Ip ^“nás királyok is beérik a után jutDa'lT'^'6*’ legföljebb csak mint­­ Da a valami hízelgő jelzőhöz, akk­or bátor, oroszlánszívű. Lehet, hogy finned is fog kapni ilyet. Ez Dem­bia­­­bonban még pompás erőben van, vám­eres “’^'iságára a három h­atárország M v««ai ll0£y a földrajzi helyzet nagy e^v^8e n Van * lakosságra. Görögország­­ művészetnek, Angliáé a kereskede­­ua,ek cse e' VeZ ett. Ha ez igaz, akkor Ada- Nányi *®pászek nevelésére volna hivatva. baIrdi tő' terbletl a Huna közepén! a 87„e.­agyarország és Románia, jobb­­t,e )ek hazája. ^ Wr' v°lb Achmed is. Mennél job­ban dühöngött a vámháború a határos orszá-­­ gok között, neki annál jobban ment a dolga. Nem vesztett rajta sohasem, mert — mint már mondottam — fürge volt és ravasz. Végre is a vámőrök megsokalták a dolgot és elhatározták, hogy megcsípik bármi áron. Jó alkalom kínálkozott erre a tavaszon. V­alami irigy ellensége ugyanis besúgta, hogy nagy csomó dohányt és c­ukrosságot készül Magyarországba csempészni. Azonnal meg­­kettőztették a parton az őrséget és fokozott éberséggel figyeltek minden sarkára. Úgy látszik, a nagy készülődésből Ah­med is észrevett valamit. Rosszkedvűnek és izga­tottnak látszott. Egész nap nem mozdult ki házából, pedig semmi dolga sem volt. Az árukat már régebben mind becsomagolta, em­berei között szétosztotta, csak épen a csó­­nakbarakás volt még hátra. Az pedig csak a sötétben történhetik, tehát türelemmel meg kell várni az éjszakát. És Ah­med még sem bocsátott magához senkit sem. Néhányan ugyan mintha látták volna háza felé lopódzni a szép Fatimát. Batime vonzódott Aehmedhez. Egyedül lakott egy kis házikóban, és mint szegény árva leány, hímzéssel kereste kenyerét. Az arczát sohasem láttam, de a dereka karcsú, izmos volt és hajlékony, mint a fiatal da­tolyapálmának a törzse, mikor fújja a szél. Vájjon ki sejthette volna azt a csoda-édes zsongást, zsibongást, a­mi az érzéki szerelem lehelletére támad benne? — Ah­med? — Talán! — Súgva beszélték, hogy a hazatérő gó­lyák közül az egyik a Fatime kéményére szállt le pihenni. Azóta olyan kisírtak a szemei ... De ezt csak félhangon beszél­ték , hangosan nem merte volna senki se mondani. Végtére is este van és lassanként kezd besötétedni. A hold már a harmadik negyed­nek a végét járja. Tehát csak éjfél után fog fölkelni. A vámőrök a partmenti bokrok kö­zött húzódtak meg. Onnan jól láthatnak, de őket nem lehet látni. Kilencz óráig nem történt semmi. Ek­kor finom, könnyű ködfelhők kezdtek alá­ereszkedni a Dunára. Tíz órakor már nem lehetett kődobásnyira látni. Szél nincsen, a csend föltétlen. Az, a­ki a sziget felső végével szemközt állott őrt, egyszerre csak figyelni kezdett. — Mintha hallanék valamit, — súgta mellette álló társának. — Csak a köd esik, felelt az, miután figyelmesen hallgatózott. Az előbbi erre végignyúlt a földön, fülét a víz színéhez illesztve, de azonnal fel­ugrott és: — Evezőcsapás! — mondta most már határozott hangon. A két finánsz összenézett. Régóta várták azt a perczet, mikor Ah­meddel így szemtől­­szembe találkozhatnak. Bor mellett, korcs­mában hej­be sokszor fogadkoztak, hogy : bár csak! — Majd így lesz, meg úgy lesz. De akkor az olyan messzefekvő és valószí­­nűtlen volt, most, hogy itt van közvetlen előttük, a lélegzetük is elállott. Az egyik pálinkás butykost­ vett elő, jót húzott belőle, azután odanyújtotta társának. De most a pá­linkának sem volt meg a kellő hatása. Mind­ketten görcsös erővel szorongatták fegyve­reiknek a csövét. Az evezőcsapások közelebbről és tisztáb­ban hallatszottak. Nyilván a víz közepére ér­kezett a csónak, a­hol erősebben kell neki­­feszíteni a lapátot az árnak. A vámőrök megint összenéztek Még csak néhány percz és — akkor ! . . . Balfelől tőlük megzördültek a bokrok. Mind aketten hirtelen odatekintettek és meg­könnyebbülten alig tudták visszafojtani a tor­kukból kitörni akaró örömkiáltást. A többi vámőrök voltak azok vagy öten- Imtau, a­kik szintén észrevették a csónak kö­zeledését és most kutyamódra, négykézláb csúszva közelednek a bokrok oltalma alatt A puskáját mindegyik a kezében tartotta. Egymáshoz közel foglaltak helyet, hogy an­nál nyomatékosabban léphessenek föl, ha majd arra kerül a sor. Köztük volt a kirendeltség parancsnoka is, a­ki biztosra vette, hogy ki­tüntetést kap vagy talán elő is léptetik, ha megcsípi Achm­edet. A ködből egy csónak homályos körvona­lai kezdtek kiválni, ív­ alakban repült a part felé, mint az eldobott kő, mikor lefelé esik. Szegény Achmed ! Most ugyan nem me­nekül meg. Egyenesen berohan a kelep­­czébe. A csónak orra súrolta a partot. Mindjárt utána tompa zuhanás hallatszott. Csomagot dobtak a partra. — Megállj ! megállj ! kiáltanak mind egy­szerre a vámőrök és vállhoz kapott puskák­kal ugrálnak fel. Korán volt. A csónak erős lökéssel elló­­díttatva a parttól, már kint úszik a szabad Dunán, a­hol nyílsebességgel ragadják lefelé a zavaros hullámok. Csak úgy vaktában utána lőnek egynéhány golyót, de azok ugyan nem tesznek kárt senkiben sem, annál kevésbé, mert az evezők szépen végigfeküdtek a csó­nak fenekén, sorsára bízva azt, hogy csak hadd vigye a szilaj folyó kedvére lefelé. No, de legalább meg van a zsákmány. Bi­zonyosan jó sok finom vágású dohány, szivar, meg czigeretta. Az is megér egy kis fárad­ságot. Siet is a parancsnok, hogy hamarosan birtokba vegye a drága kincset. A többiek még lövöldöznek, de ő már ott van a csomag­nál és szimatolja a tartalmát. Egyszerre csak éktelen dühös káromkodásba tör ki. A zsákmány ugyanis csupa jó puha zab- szalma, szépen csomóba kötözve, a közepéből pedig kíváncsian kandikál elő egy­­ gyer­­mekfej. Néhány száz lépéssel lejebb pedig gör­ A háború. Port-Artur ostroma. Csifil, aug. 31. A Novi Krajnak ma ide­érkezett 26-iki száma a következő jelentést tartalmazza a Port-Artur előtti harczokról: A japánok három napi heves rohamtáma­­dások után pihentek. Este 11 óra felé jelen­tékeny haderővel nyomultak elő az oroszok nyedő alakok suhannak el ezalatt a ködben : Ah­med és emberei azok, a vállukon illatos dohány és zamatos dulcsásza. J 0 uj ou. Irta: Gyp. — Fordította : Vilma. — (Folytatás.) Különben meg volt róla győződve, hogy sógora soha se bocsáthatja meg neki azt, hogy oly nagyon szomorú emlék fűzi Vio­­lettet életéhez és ez a meggyőződés oly erős volt, hogy a mikor — a vicomte immár szen­vedélyesen szerelmes Violettebe — ott tartott, hogy Joujou ruhájának legkisebb érintésére, hol sápadozott, hol megborzongott, ő még csak nem is gyanította azt, hogy mi történik Bernard szívében. Ám d’Indrey asszony azonnal meglátta, hogy mily veszélyes, úttalan lejtőre jutott fia. S hiába kérdezte önmagától, mit is tegyen, hogy őt megállíthassa, ha ugyan már nem késett életzel? Violette egy meggondolatlan­sága megadta neki azt az alkalmat, melyet ke­resett. Bernardine születésnapja közeledett, Lizy kisasszonynak szokása volt, hogy kis húgai születésnapján mindkettőjüket megajándékozta és a kicsikék ugyancsak erősen törték a fejü­ket, míg kitalálták, vájjon micsoda új dolgot is lehetne kérniük Joujou tantetól? Végre egyesten Violette kiejtette a várva­­várt kérdést: — Nos, mondjátok meg, hogy mit kíván­tok Bernardine születésnapjára ? A két kicsiny egyszerre, egyforma lelke­sedéssel felelt : — Veloczipédet akarunk ! Joujou tante vidám arczán a legnagyobb ámulat látszott és egész kereken kijelentette :

Next