Nemzeti Jövőnk, 1933 (2. évfolyam, 1-53. szám)

1933-01-01 / 1. szám

A falu jegyzője ez az adóbehajtás. Irta: Brogl­ József orsz. gyűl. képviselő, így egymás mellé állítva ez a két kérdés minden további magyaráz­­gatás nélkül is kirívóan érzékelteti, hogy nemcsak összeférhetetlen, ha­nem egymást kizáróan ellentétes két olyan fogalom, mely soha nem fed­heti egymást, eszközeiben, céljaiban, rendeltetésében, de eredményében is eltérő. Végzetes hiba volt egymás­mellé állítani és ugyanolyan hiba volna, akár népnevelési, akár szoci­álpolitikai, kulturális, nemzeti, vagy pénzügyi szempontból tekintjük, to­vábbra is fenntartani. Kije a jegyző népének és falujá­nak? Erre a kérdésre akként vála­szolhatunk a legvilágosabban, ha a jegyzői állást és hivatást történelmi múltjában vizsgáljuk. Jegyzői intézményt nem az államha­talom kreálta, azt a néplélek termelte ki önmagának. A nép érezte, hogy szüksége van egy olyan írástudó, az ő szellemi fokán felülálló egyéni­ségre, ki az ő sorsával törődik, aki neki vezetője, tanácsadója, törvények labirintusában irányítója, védelme­zője legyen, aki kisebb ügyeiben, szomszédos perpatvaraiban, az őt ért sérelmekben rövid úton igazsá­got szolgáltat neki, aki a falu köz­ügyeit irányítja, rendben tartja, érde­keiért harcol, azt megvédi, aki örö­mében, bánatában vele van, vele érez. A falu íródeákjaiból lettek a jegyzők, akiket a nép maga választ és már ezzel a választással is tanú­­bizonyságot tesz mellettük, hogy őket vezérükül ismeri el, bizalmá­val ajándékozza meg. Eötvös Ten­gelyi Jónása és Petőfi Szilvesztere nem regényalakok, hanem megtes­tesítői a szó legideálisabb értelmé­ben vett népügyvédeknek. A jegyző gyönyörű és magasztos hivatásnak nemcsak tényleges, hanem történelmi alapja is a nép bizodalma, amely őt székébe ülteti. És ahogy azután jött az államha­talom, amely a jegyzőt kisajátította és időről időre, úgy ahogy az állami élet kifejlődött , ahogy az emberi élet mind szövevényesebb lett, mind több és több munkaterhet rótt a jegy­zőre, mind messzebb és messzebb tolta őt eredeti hivatásától és ami a legszomorúbb, a rárótt feladatoknál nem válogatott, bőven raktak rá olyan teendőket is, amelyek alkalmasak arra, hogy a regei hivatás alapesz­méjét és pillérét, a nép bizalmát ássa ki alóla. Nézetem szerint a legnagyobb hi­bát akkor követték el, amikor meg­tették a jegyzőt végrehajtónak. Is­kolázott emberek jelentékeny része is bizonyos averziót érez a végre­hajtóval szemben és nem becsüli le a végrehajtónak a foglalkozását, de tanácsért, segítségért, egész bizo­nyosan nem a végrehajtóhoz fordul Mennyire élesebben jelentkezik ez a falu népénél, amelynek nincs meg a judiciuma, amellyel felfoghatja, hogy a végrehajtó, amikor a köteleségét tel­jesíti, lehet neki jóakarója, megértő bazája is. Csupán az államhatalom szigorú végrehajtóját látja benne és bizony kevés ember van olyan, aki jó szemmel néz arra, aki licitáltatja a vánkosát. Az állam ilyen végre­hajtóvá tette a jegyzőt. A jegyzőt az a körülmény, hogy kénytelen az adót behajtani, állandó dilemma elé állítja, mert a vele szemben alkalmazott szigort (anyagi felelősség) kénytelen átvinni az adóbehajtásokra, viszont népe iránt érzett szeretete és szánal­ma kíméletet parancsol neki. Ebben a harcban azután lefelé elveszti nép­­özetségét, fölfelé meg feletteseinek bizalmát, de nem használ az állam pénzügyőreinek sem, mert sok olyan helyzetet kénytelen megtűrni, mely nincs javára az adómorálnak, sem pedig annak a törekvésnek, hogy az adóalanyokat megőrizzük. Mennyire más hasznos és lelkekre is meg­nyugtató szerep volna az, ha a jegy­ző az adóbehajtásoknál az igazságos ügynek szószólója lehetne és az adó­zók fizetőképességének egyéni mér­legelésénél a méltányosság szolgá­latában állhatna. Ezzel nem veszí­tene az állam, az adózó meg igazsá­gos elbánást nyerne és konzerválód­hatnak az adóalanyok. Pedig ennek a kérdésnek pénzügyi akadályai se lehetnek, mert hisz a végrehajtási költségek bőségesen fedeznék a köz­pontilag alkalmazott adóvégrehajtók fizetéseit. A Gömbös-kormány sarka­latos programmja, hogy a közigazgatást, az állam­­igazgatást nemzeti tarta­lommal töltse meg. Olyan tartalommal, amely lehetet­lenné teszi azt, hogy az egyik köz­­igazgatási ágazat lerontsa azt, amit a másik felépített.­­ Az állam­­igazgatás nemzeti tartalommal akkor telik meg, ha minden intézkedés­ben a nemzeti öncélúságot szolgálja. Vissza kell adni a jegyzőt a falujá­nak és fel­ kell őt díszíteni mind­azon kellékekkel, amelyek a nép­vezérletre szükségesek és el kell venni tőle mindazt ami őt e hiva­tásának teljesítésében akadályozza. És a falunak joga is van az ő jegyzőjére. Elfordította a fejét és a kirakat felé bökött mutatóujjával. — Hát az az íze? — mondta kö­zömbösen. Ott álltak a kirakatban. Szemben álltak a künn bámészkodókkal. Azok most őt nézték, ő meg egy kis fiút nézett, ahogy üvegre nyomott arccal bámulta a csodát. Nevethetnékje támadt, olyan furcsa volt a kis­fiú, laposra nyomott orrával. — Mibe kerül ez a vasút? — kér­dezte Botond óvatosan. A segéd a tulajdonost hívta. Mi­kor odajött, végignézte és megmond­ta az árát. Botond hátat fordított a a kirakatnak és arra gondolt, hogy épen egy havi fizetése. — Annyit nem adhatok, — mond­ta — de a mackót megvenném. A segéd felvette a földről a barna jószágot és feltette a pultra. Botond kezébe vette és szakértelemmel vizs­­gálgatta a szőrét, és forgatta a mac­kó lábait is. Félóráig alkudozott, makacskodott, hogy nem tud többet adni, mint amennyit ígért. Végül az ajtóból hívták vissza. Karjára vette a mackót és úgy ment ki a boltból. Az emberek utánaa bámultak az ut­­cán. Mikor kiért az országútra, gyor­sabban­­ lépkedett. Mindig gyalog ment haza a legelső faluba. Kerék­párok és autók suhantak el mellette. Meleg volt, levetette a kabátját. Belecsavarta a mackót és a hóna alá fogta.­­ Poros cipőjét nézegette és vizsgálgatta az utat. Már messziről észrevette, hogy valami csomag fek­szik az út szélén. Közelebb ért, látta, hogy egy barna irattáska. Körülné­zett és hirtelen felkapta a földről. Izgatottan, remegő ujjakkal babrált a csattjával, amíg nagy nehezen ki tudta nyitni. Nagy fehér boríték volt benne, vörös pecsétekkel. Kiemelte két ujjával és durván felszakította. Ropogós papírpénzek buggyantak a tenyerébe. Hirtelen zsebébe gyűrte az egészet és az üres táskát elhají­totta az árokba. Izgatottan sietett tovább. Letért az országutról és a földeken igyekezett a falu felé.­­ Hirtelen jó ötlete támadt. Elővette a zsebkését és a késsel felszakitotta a mackó hasát. A pénzt begyömö­szölte a nyíláson és egy gombostű­vel összetűzte. Az állatot a karjára fektette és úgy ment a dülőutakon. Kezdett sötétedni mire a faluba ért. Botond a kertek alá kerülve osont fel a házhoz. Úgy lopódzott keresztül a sötét udvaron, mint egy tolvaj. Az ablak alatt lábujhegyre állt és benézett a szobába. Látta, hogy az asszony egy kis teknőben a gyerek mezítelen testét mosogatta. A gyerek kezeivel tapsolva nevetgélt, mint akit csiklandoznak. Az asszony locsolta rá a vizet. Botond bement és megcsókolta a gyereket. — Nézd, mit hoztam — mondta neki és előkapta a mackót. A gyerek csodálkozó örömmel nézte. Botond az asztalhoz ült és kana­lazni kezdte a levest. Közben a sze­me sarkából az asszonyt figyelte, ahogyan tett-vett a szobában. Azon gondolkozott, hogyan mondja meg, mi történt vele. — Hallod Julis ? — mondta mikor megette a levest — gondoltam, ideje volna megesküdni. Régen vagyunk már együtt, látom rendben tartod a házat és szereted a gyereket. Az asszony leült a kemence szé­lére. — Ahogy akarja — mondta halkan. Az ember cigarettát sodort és a füstöt ráfújta a lámpára. — Beköltözünk a városba, mert messze van haza járni. Az asszony bólintott. — Aztán meg más munkát kere­sek. Keserves dolog egész nap sep­rűvel kotorni az utcákat. A keser­ves mindenit ennek a kutya világ­nak, miért söpörjem én a más pisz­kát? Nem igaz? Felált és elővette a mackót. Le­fektette az asztalra, aztán belenyúlt.A nagy bankók zizegve hulltak ki az asztalra. — Idenézz Julis! — mondta csil­logó szemekkel. — Talán lopta, — dadogta elsá­padva. — Nem. Találtam az országúton, ahogy jöttem hazafelé. Órákig számolták a pénzt. Resz­kető ujjakkal vájkáltak benne. Hír- Gondolatok szárnyán* Az időszámítás egy végtelen folya­mat felaprósása. * * * A fejlődésnek az emberi tudás­szomj és egyéni nagyratörés a böl­csője. * * * As író csak legritkább esetben képes azt a példás polgári életet élni, amelyre olvasóközönségét megtanít­ja. * * * Emberi gyöngeség: harag az iránt, aki megmondja, hogy helytelenül cselekedtünk. * * * Bámulatos, hogy sokan milyen meggyőző erővel tudják bizonyítani igazukat akkor, amikor­­ egyálta­lán nincs igazuk.* * * Nagy emberek nagy tetteit elő­szeretettel kifogásolják azok a kicsi elmék, akik a tettek elgondolásának magaslatáig felemelkedni sem képesek. * * * Embertársaink áldozatkészségét so­hasem a kötelességteljesítés keretén belül, hanem ezen kereten kívül is­merjük meg. * * * A nő hiúság nélkül olyan, mint a virág illat nélkül. * * * Az arany hatalmas varázsló­t da­gadó önbizalmat nyújt, megszépíti, felemeli azt, aki ragyogásának bűv­körébe kerül. * * * Egyenlőség, üres jelszó. A szüle­tési távolságok áthidalhatók, a rang és a pénz okozta nagy különb­ségek kiküszöbölhetők, de a szellemi képesség és műveltség foka a leg­tökéletesebb világrendben is külön­böző társadalmi rétegeket fog ki­termelni. . . Nemesnépi.

Next