Nemzeti Nőnevelés, 1900 (21. évfolyam, 1-10. szám)
1900-09-01 / 7. szám
^átzúgott az Isten küldötte, a tavaszi vihar, ha saját nagyságának súlya alatt összetörik is aztán. A természeti erők küzdelmeiben a viharfelhő elhal, de halálából élet támad a földön, hogy azok, kik az élet áldásaiban osztoznak, áldva boruljanak le neved előtt, nyarat teremtő, életfakasztó, haláloddal bennünket életre váltó tavaszi vihar, Petőfi. És jön a nyár! A nyugalomra, összhangra törekvő természet munkásságának koronája.— Fensége csupa csend, csendje csupa fenség. A tavasz láza az el nem ért tökélyre törekvés ; a nyár nyugalma az elért tökély öntudata. Kitombolt viharok után csöndes, derült ég; bevégzettség ereje, ez vagy nekünk te, fajunknak megdicsőítője; te, a kinek puszta léte egymaga ezer tanuságtétel a magyarnak nagyrahivatottsága felől; te, a kinek szózata elég ellensúly a magyarra szórt minden gáncs ellen; te, a ki egyszerre adtad meg nekünk múltúnk szeretetét, jelenünk hitét, jövőnk reményét: Arany. Ősmagyar pogány hitünk áldozó papja, Hadúr főtáltosa, a nagy igazlátó az, a ki benne föltámadt. Hisz már szózata is úgy zendül azzal a lassú, sejtelmes fenséggel. Múltúnk szeretete ott hangzott dalában. Mikor nemzeti önérzetünket mindenki irtotta, tiporta, ki más az mint ő, a ki elzengi nekünk a magyarokról azt hogy : «Ott valának, midőn Lengyelország népe Másodízben térdelt Nagy Lajos elébe; Ott valának, midőn a gőgös Velencze, Az Adria tenger mátkája, kegyencze, A föld kincses háza és a világ ma A magyar fegyvertől békeszót koldusa. És mikor jelenünk egét ezernyi sötét felleg borította be , ezeken át is az ő lelkének fénye tört át vigaszunkra! Felhőkön tört át csak, de fény volt az mégis, halvány is, burkolt is, permetegen szűrődött át, de sugár volt mégis, ha elfátyolozta is szavai értelmét, ha másnak ajkára adta. Ossiánnak, Fachélnek, a rab madárnak, az új görög dalnoknak ajkára, az ő szava volt az