Nemzeti Sport, 1936. augusztus (28. évfolyam, 150-170. szám)

1936-08-25 / 166. szám

fi %&Sb& OLIMPIAI TANULSÁGOK I. Atlétika Gyorsaság száztól tízezerig, magasugrástól rúdugrásig, súlydobástól gerelyvetésig s egyéb tanulságok, megjegyzések az atlétikai olimpiáról — Saját tudósítónktól — Már az olimpia alatt két cikkre való tanulságot gyűjtöttünk egybe az atlétikai olimpiáról. Tanulnivaló azonban maradt még elegendő. Jelen cikkünkben csoportokban fogjuk össze az egyes atlétikai ágakat s így vonjuk le a levonnivalókat. Megnézzük, mik azok az újdonságok, melyek a stílusokban fölfedezhetők voltak, vagy pedig melyek azok a közelmúltban már fölfedezett stílusújítások, melyeket végső fokon az olimpiai tanulságok alapján kell elfogadni. Rövidtáv Van-e néger sprintstílus s van-e fehér? Ezen a problémán még szakértők is tűnődtek az olimpiaalatt, sőt még előbb, az olimpiai edzőpályán nyert tapasztalatok alapján. Már említett két cikkünkben kitértünk a négerek „titkára”, most is csak azt tudjuk mondani, hogy elskatulyázható néger sprintstílus éppen úgy nincs, mint ahogy igen nagy különbség van néger és néger között. Owens valóban nem emeli úgy a térdét, mint ahogy azt általában a fehér sprinterek szokták (de hátul meglehetősen kinyújtja a lábát), a kar munkája sem szolgál egyébre, mint egyensúlyozásra, azonban itt van például a következő néger Metcalfe, akinek erőteljes csípőből való futására, egész testtel, karral való előreigyekezésére még jól emlékeznek Budapesten is. Metcalfe ebben a nagy igyekezetében még itt-ott el is ferdült s általában a mozgása sokban ellentétes Owensével. A harmadik nagy néger sprinter (akit talán már ma másodiknak kell tekintenünk), Robinson is az úgynevezett „fehér” stílushoz áll közelebb, noha hasonlíthatatlanul könnyebben fut, mint Metcalfe. A térdeit azonban sokkal fokozottabb mértékben emeli, mint Owens. Owens egészen különleges atléta, nem mint néger, hanem mint Owens. Tőle legfeljebb azt a hallatlan könnyedséget lehet megtanulni, mely az egyébként született gyorsaságot görcsösödés nélkül fejti ki. A feketék most valóban az élen állnak , például egy Owens — Metcalfe—Robinson— Peacockdtaféta valószínűleg erősen a 39-es határ körül szaladna — azonban állapítsuk meg, hogy a fehérek soha így el nem hanyagolták a rövid távokat. Eltűntek a régi nagy német sprinteregyéniségek, akiknek az öregedő Borchmeyer nem méltó utóda. De hol vannak az angolok és főképpen hol vannak az amerikaiak, akik közt Wykoff nemcsak hírmondónak maradt itt, hanem aktív versenyzőnek. Hol van csak egy Locke! A kis Draper kitűnő, de Owensék mögött mindig csak másodrendű szerepre hivatott. A stafétatartalék Glickmann és Stoller közepes klasszisa azt példázza, hogy a fehér sprintereknek nincs kedvük az erős konkurrenciában fölvenni a harcot a feketékkel. Európa még gyengébben áll. A holland Osendorp volt Európa leggyorsabb százasa, akiről tudjuk, hogy semmiesetre sem a legtehetségesebb sprintere Európának, csak szorgalma révén jutott a „leggyorsabb fehér” címhez. Ugyanez volt a helyzet hajszálnyira a 200-on is, azzal a különbséggel, hogy itt Metcalfe helyét a fiatal Robimon foglalta el. A fehérek (köztük pl. Sir) nem készültek fel jól erre a nagy találkozásra , ez okozta a nagy fekete sikert. Egy nő tanulságképpen még leszűrhetjük azt is, hogy az egyetlen egészen kivételes képességű Owenset kivéve nem mutatkozott előny sem az erő-sprintelés, sem a simánsprintelés javára. Mndegyiknek voltak újra teljes értékű képviselői (a feketék táborán belül is) s voltak a két véglet közötti összekötő átmenetek is. Jegyezzük meg azonban azt is, hogy pl. Metcalfe erő-stílusa nem jelentett görcsös erőlködést és Owens stílusa nem jelentett erőtlenséget. Gyorsaság mindenek előtt! Amerikában a jó sprinter 10.4- nél kezdődik. Aki már csak 10.5-re képes, abból 400-as, vagy 800-as, távolugró, vagy gátfutó lesz, ahol óriási hasznát veheti nagy gyorsaságának. Mindennek alapja a gyorsaság! — ez az aranyigazság a napnál fényesebben bizonyosodott be a berlini olimpián. Willams és La Vallé is megfutja 10.6-ra, vagy még jobbra a száz métert, de egyiknek sem jutott eszébe, hogy rövidtávra specializálják magukat. Ma, amikor egy olimpiai 400 métert nem lehet 46.5-ön felül megnyerni, akkor a gyorsaság szerepe nyilvánvalóvá válik 400 méteren épp úgy, mint 800-on, sőt azon jóval felül is! Williams, ez a ragyogóan felépített néger (de nem fekete) atléta Owens mozgásához áll a legközelebb. Hallatlanul sima és könnyed a mozgása, a felsőteste a szokottnál kissé jobban előredőlt. A karmunkája nem olyan energikus, mint például a hasonlóképpen könnyedén futó La Valle é. Minden zökkenő nélkül való futását a gyorsaság jellemzi s a 400-as mezőny sokkal inkább mutat eltávolodást a robosztus 400-as stílusától, mint a 100-as, és a 200-as. Williams az egész olimpia alatt csak egyszer erőlködött: a döntő utolsó 100 métere alatt, ekkor kiegyenesedett, sőt már ült is egy kissé s ekkor hoztak rajta a legtöbbet. La Walle már nem fut annyira simán, mint Williams, ez a még fehérebb „fekete” azonban némileg energikusabb. A hajrában azonban át kellett engednie helyét Liddel egyik utódának. Az angolok remekeltek. A két ragyogó angolszász közül pillanatnyilag a kissé erőteljesebb stílusú Brown győzött, a stafétában azonban a szemüveges vékony Robertsé volt a pálma. Küzdőképességben, kondícióban az angolok vezettek. S ha a 400-as döntőben az első egyenesben nem engedik annyira kiugrani Williamset, akkor a néger uralom legendája 400-on talán szétfoszlik ... Ezen azonban éppen úgy kár tűnődni, mint azon, hogy talán Brown győz, ha csak tíz méterrel hosszabb a 400 méter*. A 400 méter eddig még sohasem volt 410 méter s miért legyen éppen az olimpián. Visszatérve a tanulnivalókra: nem szégyen tanulni más hasznán sem (s a saját kárunkon) s legalább most tanuljuk meg, hogy nem kell sajnálni a 10.6-os sprintereket a 400-tól. „A középtávfutó legnagyobb kincse a gyorsaság" (Woodruff) A néger 800-as csoda legutóbb egy 46.8-as 400 méterrel bizonyította be azt, amelyet készséggel árult el edzéséről. Bármennyire is benne van valakiben a jó tempóbírás és tempót diktálni tudás, mindig számítani kell arra, hogy a verseny csak a hajrában dől el. Az olimpiai 800-as döntő például tipikus taktikai futás volt, az erős szélben, hidegben még a kimagasló képességű Woodruff sem akarta tempófutással megnyerni a versenyt. Az 1500-as verseny pedig még fokozottabb mértékben mutatta, hogy az állóképességnél semmivel sem kisebb fontosságú a gyorsaság. A legendás hajrájú Beccali most olyan „sprinterekkel”került össze, mint a 400-on 48 körüli időre képes Lovelock és Cunningham. Az állóképességre éppen úgy szükség van, mint a gyorsaságra. A gyorsaság által könnyedebb lesz a középtávfutó mozgása, jobban tud akcelerálni, aminek legszebb bizonyítéka 1500-on az egyenetlen tempó ellenére elért csodálatos világrekord. Kétféle 400-ast szoktak megkülönböztetni az atlétikában. Az egyik a „sprinter 400-as” (aki 100-tól 400-ig fut), a másik a „középtávfutó 400as” (akit 400—800-asnak is szoktak nevezni). Az olyan 400-ast tehát, akiben az állóképesség csirái mutatkoznak, nyugodtan fölvihetjük hosszabb távra, kifejleszthetjük állóképességét s továbbra is fokozhatjuk gyorsaságát, mely a „mérföldes léptű” Woodruff szerint a középtávfutó legnagyobb kincse. A 600-at 1:20-on belül futó Lovelocknak van szíve 1500-at futni, sőt három mérföldet, mert nem akar pusztán a gyorsaságából élni, hanem csak föl akarja használni. A stílusfigyelők dúskálhattak a középtávfutók között. Melyik tetszett jobban: a szinte erőltetetten csípőből futó Woodruff (akinek nem voltak rövidebbek a lábai Johnsonéinál), a léptei hosszúságával nem törődő, könnyed természetes mozgásra törekvő Lovelock, a hoszszúléptű, de simán futó San Romani, az erőteljes csípőmunkájú, emiatt kissé . .szinte,, ugrálósnak látszó futású Beccali, a sok energiával, erős karmunkával dolgozó Cunningham? Mindenki azt a stílust futotta, mely az egyéniségéhez legjobban megfelel, de ezt aztán ki is dolgozta. Lovelock győzelme minden taktikai ravaszságokon túl kondició győzelem is volt, de ez a kondició-munka nem tévesztendő össze azzal a henyélő, kondíciópihenéssel, mert eredményezhet rózsás arcot, meggyarapodott testsúlyt, de versenyértelemben vett jó kondíciót nem! Hosszútávon: sok munka és még mindig gyorsaság! Az öregebb finnek hiába vonják ki magukat most már néha Nurmi közvetlen irányítása alól, az ő autodidakta módszerük is a nurmii hagyományokon épül fel: rengeteg munka! Ez az edzésmódszer néha talán már túl sokat követel a hosszútávfutótól, néha alig lehet beleilleszteni a mindennapi munkát végző ember életrendjébe, a jutalom azonban nem marad el. A naponta kétszer való edzés ma már nem csodaszámba menő túlmunka, hanem körülbelül rendes edzésadaga a hosszútávfutónak. Ezenfelül pedig a nagy konkurrenciában a gyorsaság éppen olyan fontos még 10.000 méteren is, mint a középtávokon. Láttuk például az olimpiai faluban a kis japán Murakoso edzését, aki nagyszámú körei közben belesprintelgetett, mintha gondolatban éppen Salminen elé vágott volna verseny közben. Ezek a belesprintelgetések s általában a gyorsaságnak rövid távokon való ápolása arra szolgálnak, hogy a versenyző ruganyosan legyen képes iramgyorsításokat átvenni, hogy pozícióharcokban ne maradjon alul, végül pedig, hogy a hajrában megéljen. A gyorsaság szerepe a hosszútávokon is sokat nyert fontosságában s például nem tudjuk, Heckert megnyerhette volna-e az 5000-et, ha a ravasz Lovelock az 5000 métert választja. A finn hosszútávfutóknak éppúgy nincs különleges titkuk, mint például a japán úszóknak, vagy Ősiknek. Rengeteget dolgoznak, magánéletükben nem különleges kegyeltjei a sorsnak, az egyetlen Höckertet kivéve valamennyi sokat dolgozó, szerény körülmények között élő családos ember. Ezt a titkot könynyen eltanulhatják a magyar hoszszútávfutók is. A maratoni versenyben Zabala istenkísértésszerű tempója után nyilvánvaló volt, hogy újra színes győzelem várható s a koreai Són egy megviseletlen idegzetű, szívós emberfajta felsőbbségét példázta. Azonban itt sem feledkeztünk meg arról a kitartó hatalmas munkáról, mellyel ezeket a japánokat előkészítették s aki például Són hajráját látta a stadionban, az előtt bizonyossá vált, hogy a gyorsaság még a maratoni futásban sem szükségtelen tulajdonság. „Az amerikaiak sprinterből csinálnak gátfutót,az európaiak gátfutót próbálnak megtanítani sprintelni“ (Finlay) A gyorsaság elmélete teljes mértékben áll a gátfutásokra. Nem esünk annyira túlzásba, mint az angol Finlay, aki azt mondta, hogy Towns gátfutóstílusa egyáltalán nem jó, annyi azonban bizonyos, hogy Towns nagyszerű gátfutása csak részben múlik jó gátvételén, részben azonban gyorsaságán. Ez a gyorsaság nemcsak a gátak között nyilvánul meg, hanem az összes gátfutómozdulatok gyors keresztülvitelében. A gyorsaság nemcsak azt eredményezi, hogy valaki gyors a síkon, hanem azt is, hogy bizonyos mozdulatokat (melyek nem mindig futómozdulatok) gyorsabban tud elvégezni, mint a kevésbé gyors ember. Towns gátvétele csodálatosan sima és biztos (egyetlen gátat nem érintett az egész olimpia alatt), mert hosszú lábai vannak (azért ez is fontos), gyors és ruganyos! Pollard gátvétele már nem ilyen tökéletes s ez néhány botlást is eredményezett. Pedig túl jó indulása a döntőben talán meglepetéshez is segíthette volna. Abban igaza van Finlaynak, hogy a gátfutók két nagy csoportra oszthatók: amerikai és európai gátfutókra. Majd ha Európában sem sajnálják a hosszú, gyors embereket a gáttól, akkor eltűnik ez a különbség. A 400-as gáton egyedül Hardinban egyesült a jó síkfutó és a jó gátfutó. Nemcsak a gátak között, hanem a gátak fölött is tért nyert. A munka elmélete pedig a gátra is éppen úgy áll, mint a többire. Toums és a többiek a legkülönfélébb gyakorlatokkal simítják, csiszolják gátvételüket, fokozzák gyorsaságukat . Hardin sem bízik egyedül jó síkformájában. Abból indul ki, hogy egy gátfutónak még a 400-as gáton is kell tudnia gátat venni. Jó kidobás — semmi más! A dobószámok nem mutattak olyan kiemelkedő eredményeket, mint a futószámok. Diszkoszvetésben csődöt mondtak az „53-asok”, Schröder és Andersson, győztek az amerikaiak. Gerelyvetésben Matti Järvinennek nem volt semmi baja, hacsak az nem, hogy egy kicsit elfelejtett dobni. Éppen ott mutatott gyengeséget, ahol eddig utolérhetetlennek bizonyult: az ívben. Stöck Järvinen iskolát dobott s így a saját fegyverével győzte le a finn óriást, akitől a legbiztosabb olimpiai bajnokságot várták. Súlydobásban Amerika csillaga lehanyatlott s a másik legbiztosabb világbajnokjelölt, Torrance gyenge eredménnyel alig került a döntőbe. A legnagyobbak csődöt mondása rányomta a bélyegét az eredményekre. Ha új tanulságot nem is szolgáltattak a dobószámok, az utóbbi években előtérbe került „kidobás-elméletet" azonban alaposan megerősítették. A dobószámok általában bonyolult egyensúlygyakorlatok s a legutóbbi időkig arra törekedtek, hogy az elindulástól kezdve a kidobásig kidolgozzanak minden mozzanatot. Ezeken a mozzanatokon vitatkoztak s egyidőben mindent képesek voltak annak az elvnek alárendelni, hogy a dobás feltétlenül két lábról és a földről történjék. Újabban azonban inhulent a kidobásra építenek. Minden más csak azt szolgálja, hogy a kidobás a lehető legjobban mehessen végbe. A kidobás villámgyors volta a legfontosabb most s ennek érdekében néha nincs mind a két láb a földön, néha ugrál a diszkoszvető, a gerelyvető, néha a súlydobó majdnem kiesik a körből. De ha a kidobás jó, akkor minden meg van bocsátva. Az amerikai diszkoszvetők kétségbeesett egyensúlyozó ugrásait ismerjük már, ellentétben a mi dobóink szálfa biztosságával, így dob már az amerikai Comstock keze alatt nevelkedett olasz Oberweger is Stock két dobószámban is bizonyította ezt a tételt. Különösen a gerelyvetés rohamában látszott, hogy az utolsó mozzanatra összpontosít mindent. Nikkanen és Toivonen stílusa is járvnneni: a hátukkal igyekszenek dobni, vagyis a törzsüket a lehető legnagyobb mértékben vetik bele a dobásba. A súlydobó Wöllkének is a kilökés az olimpiai bajnokságot hozó előnye. A beugrása némileg még lassúnak is tűnt fel. Első tehát a kidobás! A kalapácsvetőkről annyit megjegyezhetünk, amennyit a nagy meglepetést okozott német kalapácsvetők edzője mondott: télen, nyáron kalapács! Kemény Gábor ezt a tanulságot szűrheti le magának a távolról! Sprinter ugrók — Ha ez az Owens ugrani is tudna! — szakadt ki a sóhaj a „Teilnehmertribün” egyik sorában ülő magyar edző torkából. Mert Owens távolugrásából valóban nem sokat lehet tanulni. Rövid rohama irtózatosan gyors, de amellett olyan könnyed, mint akkor, ha a célszalagot szakítja el, így óriási ruganyosságát érintetlenül találja a dobbantáskor. Ez a dobbantás nem vaderejű, de hallatlanul ruganyos. A levegőben vajmi keveset tesz Owens a távolság érdekében. Úgynevezett gombócstílusa még csak nem is a legjobb gombóc-stílusok közül való. Amellett nem volt egyetlen ugrása sem, mely gazdaságosan befejezett lett volna. 806-os ugrásnál is előreesett. Rajta kívül még tipikus sprintertávolugró volt a mezőnyben Leichum, Clark és részben Tojima (akinek talán óriási ruganyossága szembeötlőbb). Az átmenetet Maffel jelenti, míg „igazi” távolugró csak egy volt a mezőnyben: a német Long. Az ő stílusa mindent kihasználó tökéletes stílus volt s erre vezethetők vissza azok a vélemények, melyek részben azt mondták, hogy Long az Owens gyorsaságával kilenc métert ugrana, részben pedig Owenst tartották képesnek kilenc méterre —■ Long stílusával. Ez a szám is azt bizonyította tehát, hogy a távolugrónál is elsőrendű fontosságú a gyorsaság s a remek stílusú Long úgyszólván csak szabályerősítő kivétel. Akik azt hiszik, hogy a magasugrásnál már eltűnik a gyorsaság szabálya, azoknak elárulhatjuk, hogy Johnson 10.6-ot, Albritton 10.7-et tud százon. A két hosszú fekete (valóban fekete) legény tehát nem tekinthető Isten által magasra növesztett létrának, akik könnyedén nézik felülről a magasugró világot. Johnson ebből a gyorsaságból jelesre vizsgázott a világrekordot futó svéd stafétában. A két néger között Albrittoné a gondosabban kidolgozott stílus (talán mert ő az alacsonyabb). Mindkettő Osborne nyomdokain halad, mindkettő a teljes léc feletti elfekvés híve. Johnson épp úgy gurul át a léc fölött, mint Osborne hajdanában, Albritton azonban érdekes stílusban már a léc felett fordul be egészen a léc fölé és az oldala helyett a hasa látja utoljára a lécet. Az amerikai Thurber is gurul, míg a szép ollózó stílust, melynek a mostani nagyok közül az amerikai Spitz a mestere, az első négy helyezettnél nem láttuk. Kotkas nem szépségre ugrik, egyedül a japánok légmunkája tartalmazott erőteljes ollót, a testsúlynak ilyeténképpen való átsegítését. Nekik azonban a hideg idő ártott meg. Végeredményben a négerek példájából kiderül, hogy a Kedd, 1936 augusztus 25.