Sport, 1957. január (2. évfolyam, 1-21. szám)

1957-01-21 / 14. szám

Megszűnjék-e a Budapesti Honvéd? Az utóbbi hetekben híresztelé­sek, pletykák forognak közszájon arról, hogy a Bp. Honvéd megszű­nik, a szakosztályokat feloszlatják. A szóbeszédnek mindössze annyi az alapja, hogy a Honvédelmi Mi­nisztériumban egyesek valóban a megszüntetés mellett vannak, a kérdésben azonban még döntés nem történt. Minden valószínűség szerint a Bp. Honvéd fennmaradá­sáról, vagy esetleges megszünteté­séről a Katonai Tanács dönt majd. A Bp. Honvéd kérdése azon­ban nemcsak egyszerűen a hadsereg ügye, hanem érinti az egész magyar sportot. A Bp. Honvéd az egyik legna­gyobb magyar sportklub, amely­nek színeiben nem egy olimpiai és világbajnok, nem egy világcsúcs­­tartó versenyez, s amelynek spor­tolói tizenöt sportágban az élvonal­ban állnak. Letagadhatatlan, hogy a Honvéd megalakulásának körülményei a sportközönség előtt nem voltak rokonszenvesek. Az egyesület első néhány tucat sportolóját a sport­erkölcsök megsértésével szerezték meg. Azóta azonban már nyolc esztendő telt el és a Bp. Honvéd az ország egyik első sportegyesü­letévé nőtte ki magát. A Kispesti AC volt szakosztályai mellé még 18 alakult. Az is tény, hogy a jelenleg létező 21 szakosztályt 1953-ig zö­mében nem saját nevelésű játéko­sokból, hanem más egyesületek sportolóiból töltötték fel. Ez a fel­­duzzasztás azonban már nemcsak megengedhetetlen módszerekkel történt, hanem legtöbbnyire a spor­tolók kérésére. 1953 után azonban már megszűnt a versenyzők özön­­lése a Honvédbe, sőt a bevonulás­leszerelés miatt évente átlag 150— 200 első osztályú vagy magasabb minősítésű sportoló vált ki az egye­sületből és mindössze 10—12-en jöttek helyettük. Közben egyre in­kább kinőttek a Honvéd saját ne­velésű versenyzői, akikre az egye­sület mindjobban támaszkodni tu­dott. A Budapesti Honvéd nemcsak labdarúgó-csapatának, hanem többi versenyzőjének számos nagyszerű eredményével is beírta nevét a magyar sport­történelembe és ismertté tette a Bp. Honvédot az egész világon. A Bp. Honvéd színeiben ma is mintegy kétezer minősített spor­toló versenyez. A klub sportlétesít­ményei megvannak, egyéb fel­szereléssel is megfelelő mennyiség­ben rendelkezik. Egészen bizonyos: ha megfelelő módon átszervezik az egyesületet, ha új szellemben dol­gozva kijavítják a régóta ismert hibákat, akkor a honvédség veze­tői is biztosítani tudják az anyagi és erkölcsi támogatást az egyesület számára. Az edzők, versenyzők zöme is azt kívánja, hogy a Budapesti Honvéd tovább működjék. Arra azonban semmi szükség nincs, hogy az egyesület erőszak­kal tartson meg versenyzőket. Mindenkinek — aki kívánja — lehetőséget kell biztosítani arra, hogy más sportkör színeiben ver­senyezzen. Értesüléseink szerint előzetes tárgyalások folynak a Honvéd és a Kispest vezetői között a labdarúgó-csapat átadásáról is. A döntésre természetesen csak akkor kerülhet sor, ha a játékosok hazaérkeznek. Nincs szükség olyan mértékű anyagi támogatásra sem, mint amilyet eddig élvezett az egyesü­let. Egyrészt csökkenteni lehet a szakosztályok számát. Mi szüksége van például a honvéd­sportnak a vitorlázásra és még egy-két hasonló sportágra? Ezenkívül sokkal gazdaságosabbá is lehetne tenni az egyesület munkáját. Jócskán csökkenteni lehet például a függetlenített sportvezetők szá­mát, a 13 függetlenített edző leg­többjét pedig mellékfoglalkozású edzőként lehet megtartani. Egy nagyegyesület vezetését is el tudja látni néhány ember, ha nincs bürokrácia. Arra sajnos nincs mód, hogy egy sportegyesület önmagát teljesen el­tartsa. Egyedül a labdarúgás hoz jelentősebb jövedelmet. Ez azon­ban nem elegendő a többi szakosz­tály fenntartására és így szükség van állami támogatásra. (Ezért sem lenne helyes a Honvéd feloszlatása, hisz melyik egyesület, vagy üzem vállalná ezer, vagy kétezer sportoló álláshoz juttatását, a szakosztályok anyagi ellátását?) A Honvéd állami támogatását azonban csökkenteni lehetne azzal is, ha az élsportolók nem formális és csak látszateredmé­nyeket felmutató munkáért, hanem tényleges munkáért kapnák a fize­tésüket. Köztudomású, hogy az üzemi és társadalmi sportegyesületeknek többé nem lesz módjuk arra, hogy a formális munka leple alatt eltart­sanak sportolókat. Sokakat aggaszt, hogy a hadseregben erre nagyob­bak a lehetőségek és így a Honvéd, a Dózsa, a többi sportegyesület fölé nőne. Egyről azonban nem szabad megfeledkezni: az illetékes helyek­ről elhangzott nyilatkozatok hang­súlyozzák, hogy a hadseregre for­dított kiadások lényegesen csök­kennek. Ez azt jelenti, hogy a had­sereg nem tud majd nem dolgozó embereket eltartani. S tudomásunk szerint sem a Honvéd vezetői, sem az illetékesek nem terveznek olyas­mit, hogy megtartják a régi, káros módszereket. A Bp. Honvéd léte nem jelent­heti azonban azt, hogy aki bevonul a hadseregbe, az köteles a honvéd­ség színeiben versenyezni. Nem helyes megkötni a tiszteket sem ebből a szempontból. Mindenféle kényszernek meg kell szűnnie, az átigazolások alapja csak az önkéntesség lehet. Ez azonban azt is jelenti, hogy a Honvédnak ki kell nyitnia kapuit a nem katona sportolók előtt. Ha egy versenyző úgy látja, hogy a Honvédban kedvezőbbek az edzési, a versenyzési lehetőségek, foglal­kozásra való tekintet nélkül jelent­kezhet a Honvédban is. Szükség van a Bp. Honvédre azért is, mert a hadseregbe évente a magyar ifjúság színe, virága vonul be. Ha nincs sportegyesülete a hadse­regnek, a tehetséges fiatalok nem fejlődnek, sőt elkallódnak, s nehe­zebben kapnának teret az edzésre, a versenyzésre a hadsereg tisztjei is. A Bp. Honvéd megszűnése a hadsereg minőségi sportjának vé­gét jelentené. Kétségtelen, hogy a Honvéd­sportkör egyszerű fennállása nem elég ezeknek a kérdéseknek a megoldásához. Az is szükséges, hogy a tiszteknek és a honvédek­nek egyaránt legyen idejük és módjuk a sportolásra, ne történjék meg többé, hogy érdemes sportoló­kat hónapokra csaknem teljesen elzárjanak az edzési lehetőségektől, a nem minősített sportolók közül pedig ezrek és ezrek legfeljebb csak álmodhassanak a komoly fel­készülésről. Ennek a problémának egyáltalán nem jelentené a megoldását Rózsa László ezredesnek a Honvéd Új­ságban megjelent és a megszűnt OTSB által is támogatott javaslata arról, hogy az érdemes és I. osz­tályú sportolók ne vonuljanak be tényleges katonai szolgálatra. Ilyes­fajta kivételezések már nagyon sok kárt okoztak a magyar sport­nak. Sok problémát kell még megol­dania a honvéd­sportnak, de ezek a gondok és bajok nem olyan na­gyok, hogy miattuk több ezer sportolót sorsára kellene hagyni, hogy miattuk meg kellene szün­tetni az egyesületet. Az újjáalakult Budapesti Honvéd szerényebb ke­retek között, sokkal jobban igény­be véve a társadalmi munkát, a klubszeretetet és mellőzve minden katonai sovinizmust, továbbra is a magyar sport egyik erőssége le­het. (— ; ■v/ sport 3 O000°3000 X X­000000000000000C­C000000000000000000CXX^XX50000000000000000000000000000000000000( BUD­APEST-MELBOURNE-BUD­APEST... XII.H­azamenni? Maradni? Ez a két szó zakatolt éjjel-nappal a versenyzők szívében, agyá­ban. Erősebb volt a versenyizga­lomnál, a láznál, legyőzhetetlenebb az ellenfeleknél. Igen. Hazamenni, vagy más hazát választani? Szinte pillanatonként változott a döntés. Amikor az otthonról érkező híre­ket hallották, a deportálást, a ro­mokról szóló végnélküli históriá­kat, akkor egy-két elszánt haza­térőt kivéve egyöntetű volt a ha­tározat: kinnmaradnak. Azután jöt­tek a telefonok, a táviratok és elölről kezdődött a vajúdás. Olyan volt ez, mint valami nagy ész­vesztő verseny az érzelmek és a számító gondolat között. És aki egy ilyen versenyen „részt vett”, annak már nemigen maradt ereje az olimpiai küzdelmekre. Magyar László is így hányódott a hazatérés és a kinnmaradás útvesztőjében. Éjjel, amikor aludnia kellett volna és erőt gyűjteni a másnapi előfu­tamra, középfutamra, csak mered­ten bámulta a mennyezetet, mintha attól várta volna kínzó kérdéseire a választ. Reggelenként természe­tesen fáradtan, gyűrötten jelent meg és álmatlanságról panaszko­dott. Az álmatlanság csak akkor szünetelt, amikor úszott. Persze ál­mosan nemigen lehet úszni. „No és, ha 10 évig nem látom a mamámat" Természetesen nem minden ver­senyzőt egyformán érintett a „nagy verseny". Volt, aki mindjárt az első napon könnyedén döntött —­­a kintmaradás mellett. Például Pa­jor Éva. Pajor, akihez egyébként titkos reményeket fűztünk, s aki egy csöppet sem szolgált rá erre a bizalomra. Mindjárt az első napon Illára festette a haját, magassarkú lakkcipőt húzott és az ismeretlen­ség homályából előkerült egy autóval rendelkező vagyonos vőle­gényjelölt is. A lila haj ízlés dolga, nem befolyásolhatja az úszást. De a magassarkú lakkcipő, az igen. Pajor Éva lába nem szokott az ausztrál divathoz és cipője sem méltányolta gazdájának azt az igyekezetét, hogy gyorsan akar al­kalmazkodni a bennszülött nők öl­tözködéséhez. A cipő ugyanis véresre törte Pajor Éva lá­bát. Reggelenként keservesen sán­­tikált a cipő jóvoltából. Ez természetesen nem számított esz­ményi edzésnek a 100 méteres hátúszás előfutamához. Nem is ju­tott a középdöntőbe. Pedig nem gyötörték gondok a jövőt illetően, azonnal döntött, hogy Ausztráliá­ban marad. Amikor pedig megkér­dezték tőle, hogy mi lesz az édes­anyjával, vállat vont és így felelt: — No és, ha tíz évig nem látom a mamámat...? Állítólag nem Pajor Éván mú­lott, hogy ez a találkozás előbb jött létre. Pajor Éva anyja is nyu­gatra távozott. Egy „végleges" döntés A két hátúszó leszereplése ellen­tétes okokkal magyarázható, de Mindenesetre meg kell emlékezni még egy körülményről, edzőjük­ről, Gróf Ödönről is, aki némikép­pen befolyásolhatta őket. No, nem szigorával, vagy következetességé­vel, csak egész egyszerűen a vi­selkedésével. Gróf kezéből teljesen kicsúszott a két versenyző irányí­tása. Ő maga sem a legsportsze­rűbben élt, hajnal felé járogatott haza, reggelenként vörös szemek­kel álmosan vezette az edzéseket. Később pedig a hazajövetel dilem­mája uralkodott rajta. Olyannyira, hogy a világon semmi más nem érdekelte, csak ez. Hogy milyen állapotban volt, arra jellemző, hogy félóránként odament Bakó Jenőhöz és tizedszer is mint valami újságot mesélte neki: — Képzeld, Jenőkém, táviratot kaptam a feleségemtől. Vár haza az asszony. Hazamegyek. Azután egy fél óra múlva ki­jelentette, hogy minek hazamenni, meghalni? Nem, nem, mégsem megy haza. És így változott a véle­ménye félóránként. Végül a haza­utazás előtti este így szólt: — Gyerekek, végleges az elhatá­rozásom. Hazamegyek. Nem gyöt­rődöm többet. Megyek, lefekszem aludni. Ez lesz az első nyugodt éj­szakám. Ezzel lefeküdt. Közben megkez­dődött a csomagolás. Székely Éva, Killermann és Littomericzky nagy derültség közepette tapasztalta, hogy holmijuk nem fér el, akár­hogy is gyűrik ruhadarabjaikat, mindig kimarad valami. Littome­riczky elhatározta, hogy átmegy a fiúkhoz, hátha tudnak kölcsön adni egy zsákot. Éjfélre járt az idő. A nevetéstől fuldokolva jött vissza. — Képzeljétek, kit láttam? — kérdezte. — Éppen befordultam az egyik folyosóra, amikor látom, hogy Gróf Dönci kis kofferrel a kezében, jobbra-balra tekintgetve, mint valami tolvaj, surran ki a házból. Úgy látszik, ez a döntése már végleges. A gépparancsnok Akkoriban már mindenki tudta, hogy ki nem jön haza és szomo­rúan vették számba az össze­zsugorodott hazatérő csapatot. De még így is akadt meglepetés. Az indulás előtti napon, amikor Székely Éva arról érdeklődött, hogy mikor indul a gép, Nádori László kész­ségesen világosította fel a rész­letekről. Éva viccesen azért meg­kérdezte tőle: — Látom, pontosan tudja, hogyan megyünk haza, de azért mondja, maga hazajön? — Én? Hát hogyne mennék haza, hiszen két gyerekem van, no meg én vagyok a gépparancs­­nok — felelte Nádori. Ez biztosnak látszott, hiszen amikor Budapestről elindultak, Nádori nem akart elutazni és könnyezve gondolt Pesten maradt családjára. Annál nagyobb volt reggel a meglepetés, amikor Nádorinak hűlt helyét találták. Csak Csépe doktor, a sportorvos számolt be arról, hogy Nádori egy ott élő magyar kocsiján távozott az egyik atlétanő társaságában, így azután gépparancsnok nélkül indultak haza. Közben az úszók másik, kint maradt csoportja is indulásra készen állt. Csakhogy azok a vízilabdásokkal együtt vár­ták az amerikai menedzsert, aki le­kötötte számukra az amerikai túrát. Amikor a hazatérők kö­zeledtek Budapest felé, a kintiek is megérkeztek New Yorkba, hogy azután folytassák útjukat Miami felé. Nem közömbös a távozásuk és fel is vetődik a kérdés, mi lesz a magyar úszósporttal? De erről majd később... R*l Anna (Folytatjuk! Megválasztották a Magyar Úszó Szövetség bizottságait A folyamatos munka megköveteli, hogy a közgyűlések megtartásáig­ a különböző szakszövetségek bizott­ságai megalakuljanak. A Magyar Úszó Szövetségben a pénteki tag­­egyesületi értekezleten választották meg az egyes bizottságokat. Úszó szakbizottság: Boros Viktor, Lakó István, Láng Ferenc, Maróti László, Sárosi Imre, Takács Ede, Técsőy Henrik dr., Vágó Sándor, Wollák Kató. Vízilabda szakbizottság: Brandy Jenő, Bozsi Mihály dr. Földes László, Lemhényi Dezső, Sárkány Miklós, Schlenker Antal Somóczy Lóránt dr., Vértesy József, Vízvári Károly. Műugró szakbizott­ság: Kende Györgyné, Nagy Sándor­­né, Ritter Frigyes, Zoltán Imre. Edző (úszó, vízilabda, műugró) bizottság: Bakó Jenő, Gáti Károly, Brandy Jenő Nagy Károly, Peterdi Pál, Lemhényi Dezső, Fábián Dezső. Fegyelmi bizottság: Bozsi Mihály dr., Dárdai Zoltán dr., Jan­csó Endre dr., Keserű Ferenc dr., Sásdi István. Iskolai bizottság: Bozsó József, Farkas Ferenc, Harmath József, Patyi György, Stuller Gyula, Sudár Jenő, Sesztay István, Zsingor László. Az edző bizottság szerdán elkészíti az uszodai beosztásokat. Vissza akarják állítani a főiskolás­ sport régi hírnevét A napokban megalakult Egyete­mi és Főiskolai Sportszövetség fő­titkárának, Agócs Jenőnek a szobá­jában vagyunk. A főtitkár nem is olyan régen még maga is tevéke­nyen sportolt: válogatott gátfutó volt. Most még nehezebb „gátakat” kell leküzdenie, mint annak idején az MTK-pályán: egy új központi sportszervezetet hoznak létre. A terveikről így beszél: — Nehéz helyzetben alakult meg az Egyetemi és Főiskolai Sport­­szövetség. Legsürgősebb felada­tunk, hogy biztosítsuk az egyetemi sportkörök szakosztályainak mű­ködését. Szorosan idetartozik, hogy a magunk számára biztosítsuk régi sportlétesítményeinket, mint a Mező utcai BEAC-pályát, a Semmel­weis utcai és a Szentkirályi utcai tornatermet. Sürgősen és rend­szeresen kívánjuk tájékoztatni ter­veinkről a vidéki egyetemi sport­ toooock»ocooooooooocxxxxxxxxx»ooooooooocxX)Oooooooooooooooooooooooc)C)oooo klubokat, amelyek jelenleg meg­lehetősen el vannak szakadva tőlünk. — Milyen anyagi eszközök áll­nak a sportszövetség rendelkezé­sére? — A volt Haladás SE költség­­vetésének mintegy negyven száza­léka. Nem kell magyaráznom, hogy ez a gyakorlatban mit jelent. Min­denesetre igyekszünk a már meg­lévő szakosztályokat tovább mű­ködtetni. A Haladás SE központja 16 főnyi függetlenített apparátust foglalkoztatod, mi csak ötöt vagy hatot szándékozunk megtartani. Számítunk a szakszervezet támoga­tására is. Reméljük, hogy a terve­zett költségvetést a felsőbb sport­hatóság némileg fel fogja majd emelni. Indokolt ez a kérés, hiszen az új szövetség más, hasznosabb szerve­zet szeretne lenni, mint a Haladás SE volt.­­ A sportszövetség csak elvi irányító, egybehangoló szervként kíván működni. Tiszteletben fog­juk tartani az egyetemi és főiskolai sportkörök autonómiáját. Hiszen az önálló erős klubok munkája feles­legessé is teszi egy mesterségesen felduzzasztott, bürokratikus appa­rátus működését.­­ Távolabbi tervek? — Ha csak a legfontosabb sportágakban is, de feltétlenül meg szeretnénk már ebben az év­ben is rendezni a nagy hagyomá­nyokra visszatekintő magyar főis­kolai bajnokságokat. Biztosítani kívánjuk, hogy a magyar főiskolá­sok részt vehessenek az 1957. évi párizsi főiskolai világbajnokságon. De hangsúlyozom: csak a főisko­lások. Nem pedig, mint eddig tör­tént, az egyetemmel semmi kap­csolatban nem állt kiváló sporto­lóki Nem kirakatsportot akarunk, hanem vissza szeretnénk állítani a magyar főiskolás sport régi hírne­vét. Erre irányul másik fontos ter­vünk is. Az októberi napok előtt nem sokkal a diákok ugyanis eré­lyesen követelték, hogy könnyítse­nek a valóban túlméretezett tanul­mányi követelményeken. Természe­tesen azokra az elméleti tantár­gyakra gondoltak, amelyek csak az időt rabolták el a szaktárgyak tanulásától. Erre a DISZ fellépésé­re eltörölték a­­ kötelező testne­velést ... A diákok többsége így is tovább látogatta a testnevelési órákat. Harcolunk, hogy ezt az el­hamarkodott intézkedést változtas­sák meg és az 1957/58-as tanév­ben ismét legyen az egyetemeken rendszeres testnevelési oktatás. Persze , nem olyan, mint régen. Erre is van új tervünk: a diákok szaktárgyakat fognak választani a különböző sportágak közül és ked­­venc sportjukban képezhetik ma­gukat tovább. Reméljük, hogy az Egyetemi és Főiskolai Sportszövetség vezetői­nek tervei meg is valósulhatnak. XXXXXX^OOOOOOO()QOOOOOOOOOOOOOtXXXXXXXXXXWX)OOOOOOOOCXX>X)OOOOOOOOOOOOOOOOOCXXX»« Hálás feladat Nagyocska gyerekek és ifjak egymásnak adták a kilincset a múlt hét egyik napján a Török utcai TÜKER-telepen. Ezúttal nem tüzelőért jöttek, hanem Bóka Lajos bácsit keresték sportügyben. Valamennyien az iránt érdeklődtek, hogy mikor kezdik már el a focit. Bóka Lajos nagy szeretettel elbeszélgetett „csemetéivel” és elmondta, hogy már csak néhány nap kérdése az egész. A látogatók a reménykedés örömével távoztak. Bóka Lajos már több évtizede foglalkozik a labdarúgással és mindig az ifjú­ság nevelését tartotta legfőbb feladatának. Amikor 1955-ben elvállalta a TÜKER labdarúgó­szakosztályának vezetését, első dolga az volt, hogy Hubert Tibor Intéző társaságában sorra járta a grundokat és az iskolá­kat. Hamarosan több csapatra való játékost toboroztak. Nemcsak azzal törődtek, hogy sportbelileg fejlődjenek a játékosok, hanem a nevelésükre is nagy gondot fordítottak. — Budapest kilencedik kerü­letében számos vállalati kis­csapat rúgja a labdát — mond­ta Bóka Lajos —, s különösen arra vagyok büszke, hogy egye­dül nekünk van ifjúsági és út­törő­ csapatunk. Hogy érdemes az ifikkel tö­rődni, azt bizonyítja a rövid idő alatt elért eredmény is. Az első csapatot máris több saját neve­lésű fiatal erősíti. Így Hékli, Zólyom, Ráduly és Molnár. A további tervekről Bóka Lajos így beszélt: — Mindig hangoztattam, hogy csak azoknak a vállalati kis csapatoknak van jövőjük, amelyeknek saját nevelésű játékosaik vannak. Ezt igazolja a mi példánk is.

Next