Sport, 1957. január (2. évfolyam, 1-21. szám)
1957-01-21 / 14. szám
Megszűnjék-e a Budapesti Honvéd? Az utóbbi hetekben híresztelések, pletykák forognak közszájon arról, hogy a Bp. Honvéd megszűnik, a szakosztályokat feloszlatják. A szóbeszédnek mindössze annyi az alapja, hogy a Honvédelmi Minisztériumban egyesek valóban a megszüntetés mellett vannak, a kérdésben azonban még döntés nem történt. Minden valószínűség szerint a Bp. Honvéd fennmaradásáról, vagy esetleges megszüntetéséről a Katonai Tanács dönt majd. A Bp. Honvéd kérdése azonban nemcsak egyszerűen a hadsereg ügye, hanem érinti az egész magyar sportot. A Bp. Honvéd az egyik legnagyobb magyar sportklub, amelynek színeiben nem egy olimpiai és világbajnok, nem egy világcsúcstartó versenyez, s amelynek sportolói tizenöt sportágban az élvonalban állnak. Letagadhatatlan, hogy a Honvéd megalakulásának körülményei a sportközönség előtt nem voltak rokonszenvesek. Az egyesület első néhány tucat sportolóját a sporterkölcsök megsértésével szerezték meg. Azóta azonban már nyolc esztendő telt el és a Bp. Honvéd az ország egyik első sportegyesületévé nőtte ki magát. A Kispesti AC volt szakosztályai mellé még 18 alakult. Az is tény, hogy a jelenleg létező 21 szakosztályt 1953-ig zömében nem saját nevelésű játékosokból, hanem más egyesületek sportolóiból töltötték fel. Ez a felduzzasztás azonban már nemcsak megengedhetetlen módszerekkel történt, hanem legtöbbnyire a sportolók kérésére. 1953 után azonban már megszűnt a versenyzők özönlése a Honvédbe, sőt a bevonulásleszerelés miatt évente átlag 150— 200 első osztályú vagy magasabb minősítésű sportoló vált ki az egyesületből és mindössze 10—12-en jöttek helyettük. Közben egyre inkább kinőttek a Honvéd saját nevelésű versenyzői, akikre az egyesület mindjobban támaszkodni tudott. A Budapesti Honvéd nemcsak labdarúgó-csapatának, hanem többi versenyzőjének számos nagyszerű eredményével is beírta nevét a magyar sporttörténelembe és ismertté tette a Bp. Honvédot az egész világon. A Bp. Honvéd színeiben ma is mintegy kétezer minősített sportoló versenyez. A klub sportlétesítményei megvannak, egyéb felszereléssel is megfelelő mennyiségben rendelkezik. Egészen bizonyos: ha megfelelő módon átszervezik az egyesületet, ha új szellemben dolgozva kijavítják a régóta ismert hibákat, akkor a honvédség vezetői is biztosítani tudják az anyagi és erkölcsi támogatást az egyesület számára. Az edzők, versenyzők zöme is azt kívánja, hogy a Budapesti Honvéd tovább működjék. Arra azonban semmi szükség nincs, hogy az egyesület erőszakkal tartson meg versenyzőket. Mindenkinek — aki kívánja — lehetőséget kell biztosítani arra, hogy más sportkör színeiben versenyezzen. Értesüléseink szerint előzetes tárgyalások folynak a Honvéd és a Kispest vezetői között a labdarúgó-csapat átadásáról is. A döntésre természetesen csak akkor kerülhet sor, ha a játékosok hazaérkeznek. Nincs szükség olyan mértékű anyagi támogatásra sem, mint amilyet eddig élvezett az egyesület. Egyrészt csökkenteni lehet a szakosztályok számát. Mi szüksége van például a honvédsportnak a vitorlázásra és még egy-két hasonló sportágra? Ezenkívül sokkal gazdaságosabbá is lehetne tenni az egyesület munkáját. Jócskán csökkenteni lehet például a függetlenített sportvezetők számát, a 13 függetlenített edző legtöbbjét pedig mellékfoglalkozású edzőként lehet megtartani. Egy nagyegyesület vezetését is el tudja látni néhány ember, ha nincs bürokrácia. Arra sajnos nincs mód, hogy egy sportegyesület önmagát teljesen eltartsa. Egyedül a labdarúgás hoz jelentősebb jövedelmet. Ez azonban nem elegendő a többi szakosztály fenntartására és így szükség van állami támogatásra. (Ezért sem lenne helyes a Honvéd feloszlatása, hisz melyik egyesület, vagy üzem vállalná ezer, vagy kétezer sportoló álláshoz juttatását, a szakosztályok anyagi ellátását?) A Honvéd állami támogatását azonban csökkenteni lehetne azzal is, ha az élsportolók nem formális és csak látszateredményeket felmutató munkáért, hanem tényleges munkáért kapnák a fizetésüket. Köztudomású, hogy az üzemi és társadalmi sportegyesületeknek többé nem lesz módjuk arra, hogy a formális munka leple alatt eltartsanak sportolókat. Sokakat aggaszt, hogy a hadseregben erre nagyobbak a lehetőségek és így a Honvéd, a Dózsa, a többi sportegyesület fölé nőne. Egyről azonban nem szabad megfeledkezni: az illetékes helyekről elhangzott nyilatkozatok hangsúlyozzák, hogy a hadseregre fordított kiadások lényegesen csökkennek. Ez azt jelenti, hogy a hadsereg nem tud majd nem dolgozó embereket eltartani. S tudomásunk szerint sem a Honvéd vezetői, sem az illetékesek nem terveznek olyasmit, hogy megtartják a régi, káros módszereket. A Bp. Honvéd léte nem jelentheti azonban azt, hogy aki bevonul a hadseregbe, az köteles a honvédség színeiben versenyezni. Nem helyes megkötni a tiszteket sem ebből a szempontból. Mindenféle kényszernek meg kell szűnnie, az átigazolások alapja csak az önkéntesség lehet. Ez azonban azt is jelenti, hogy a Honvédnak ki kell nyitnia kapuit a nem katona sportolók előtt. Ha egy versenyző úgy látja, hogy a Honvédban kedvezőbbek az edzési, a versenyzési lehetőségek, foglalkozásra való tekintet nélkül jelentkezhet a Honvédban is. Szükség van a Bp. Honvédre azért is, mert a hadseregbe évente a magyar ifjúság színe, virága vonul be. Ha nincs sportegyesülete a hadseregnek, a tehetséges fiatalok nem fejlődnek, sőt elkallódnak, s nehezebben kapnának teret az edzésre, a versenyzésre a hadsereg tisztjei is. A Bp. Honvéd megszűnése a hadsereg minőségi sportjának végét jelentené. Kétségtelen, hogy a Honvédsportkör egyszerű fennállása nem elég ezeknek a kérdéseknek a megoldásához. Az is szükséges, hogy a tiszteknek és a honvédeknek egyaránt legyen idejük és módjuk a sportolásra, ne történjék meg többé, hogy érdemes sportolókat hónapokra csaknem teljesen elzárjanak az edzési lehetőségektől, a nem minősített sportolók közül pedig ezrek és ezrek legfeljebb csak álmodhassanak a komoly felkészülésről. Ennek a problémának egyáltalán nem jelentené a megoldását Rózsa László ezredesnek a Honvéd Újságban megjelent és a megszűnt OTSB által is támogatott javaslata arról, hogy az érdemes és I. osztályú sportolók ne vonuljanak be tényleges katonai szolgálatra. Ilyesfajta kivételezések már nagyon sok kárt okoztak a magyar sportnak. Sok problémát kell még megoldania a honvédsportnak, de ezek a gondok és bajok nem olyan nagyok, hogy miattuk több ezer sportolót sorsára kellene hagyni, hogy miattuk meg kellene szüntetni az egyesületet. Az újjáalakult Budapesti Honvéd szerényebb keretek között, sokkal jobban igénybe véve a társadalmi munkát, a klubszeretetet és mellőzve minden katonai sovinizmust, továbbra is a magyar sport egyik erőssége lehet. (— ; ■v/ sport 3 O000°3000 X X000000000000000CC000000000000000000CXX^XX50000000000000000000000000000000000000( BUDAPEST-MELBOURNE-BUDAPEST... XII.Hazamenni? Maradni? Ez a két szó zakatolt éjjel-nappal a versenyzők szívében, agyában. Erősebb volt a versenyizgalomnál, a láznál, legyőzhetetlenebb az ellenfeleknél. Igen. Hazamenni, vagy más hazát választani? Szinte pillanatonként változott a döntés. Amikor az otthonról érkező híreket hallották, a deportálást, a romokról szóló végnélküli históriákat, akkor egy-két elszánt hazatérőt kivéve egyöntetű volt a határozat: kinnmaradnak. Azután jöttek a telefonok, a táviratok és elölről kezdődött a vajúdás. Olyan volt ez, mint valami nagy észvesztő verseny az érzelmek és a számító gondolat között. És aki egy ilyen versenyen „részt vett”, annak már nemigen maradt ereje az olimpiai küzdelmekre. Magyar László is így hányódott a hazatérés és a kinnmaradás útvesztőjében. Éjjel, amikor aludnia kellett volna és erőt gyűjteni a másnapi előfutamra, középfutamra, csak meredten bámulta a mennyezetet, mintha attól várta volna kínzó kérdéseire a választ. Reggelenként természetesen fáradtan, gyűrötten jelent meg és álmatlanságról panaszkodott. Az álmatlanság csak akkor szünetelt, amikor úszott. Persze álmosan nemigen lehet úszni. „No és, ha 10 évig nem látom a mamámat" Természetesen nem minden versenyzőt egyformán érintett a „nagy verseny". Volt, aki mindjárt az első napon könnyedén döntött —a kintmaradás mellett. Például Pajor Éva. Pajor, akihez egyébként titkos reményeket fűztünk, s aki egy csöppet sem szolgált rá erre a bizalomra. Mindjárt az első napon Illára festette a haját, magassarkú lakkcipőt húzott és az ismeretlenség homályából előkerült egy autóval rendelkező vagyonos vőlegényjelölt is. A lila haj ízlés dolga, nem befolyásolhatja az úszást. De a magassarkú lakkcipő, az igen. Pajor Éva lába nem szokott az ausztrál divathoz és cipője sem méltányolta gazdájának azt az igyekezetét, hogy gyorsan akar alkalmazkodni a bennszülött nők öltözködéséhez. A cipő ugyanis véresre törte Pajor Éva lábát. Reggelenként keservesen sántikált a cipő jóvoltából. Ez természetesen nem számított eszményi edzésnek a 100 méteres hátúszás előfutamához. Nem is jutott a középdöntőbe. Pedig nem gyötörték gondok a jövőt illetően, azonnal döntött, hogy Ausztráliában marad. Amikor pedig megkérdezték tőle, hogy mi lesz az édesanyjával, vállat vont és így felelt: — No és, ha tíz évig nem látom a mamámat...? Állítólag nem Pajor Éván múlott, hogy ez a találkozás előbb jött létre. Pajor Éva anyja is nyugatra távozott. Egy „végleges" döntés A két hátúszó leszereplése ellentétes okokkal magyarázható, de Mindenesetre meg kell emlékezni még egy körülményről, edzőjükről, Gróf Ödönről is, aki némiképpen befolyásolhatta őket. No, nem szigorával, vagy következetességével, csak egész egyszerűen a viselkedésével. Gróf kezéből teljesen kicsúszott a két versenyző irányítása. Ő maga sem a legsportszerűbben élt, hajnal felé járogatott haza, reggelenként vörös szemekkel álmosan vezette az edzéseket. Később pedig a hazajövetel dilemmája uralkodott rajta. Olyannyira, hogy a világon semmi más nem érdekelte, csak ez. Hogy milyen állapotban volt, arra jellemző, hogy félóránként odament Bakó Jenőhöz és tizedszer is mint valami újságot mesélte neki: — Képzeld, Jenőkém, táviratot kaptam a feleségemtől. Vár haza az asszony. Hazamegyek. Azután egy fél óra múlva kijelentette, hogy minek hazamenni, meghalni? Nem, nem, mégsem megy haza. És így változott a véleménye félóránként. Végül a hazautazás előtti este így szólt: — Gyerekek, végleges az elhatározásom. Hazamegyek. Nem gyötrődöm többet. Megyek, lefekszem aludni. Ez lesz az első nyugodt éjszakám. Ezzel lefeküdt. Közben megkezdődött a csomagolás. Székely Éva, Killermann és Littomericzky nagy derültség közepette tapasztalta, hogy holmijuk nem fér el, akárhogy is gyűrik ruhadarabjaikat, mindig kimarad valami. Littomericzky elhatározta, hogy átmegy a fiúkhoz, hátha tudnak kölcsön adni egy zsákot. Éjfélre járt az idő. A nevetéstől fuldokolva jött vissza. — Képzeljétek, kit láttam? — kérdezte. — Éppen befordultam az egyik folyosóra, amikor látom, hogy Gróf Dönci kis kofferrel a kezében, jobbra-balra tekintgetve, mint valami tolvaj, surran ki a házból. Úgy látszik, ez a döntése már végleges. A gépparancsnok Akkoriban már mindenki tudta, hogy ki nem jön haza és szomorúan vették számba az összezsugorodott hazatérő csapatot. De még így is akadt meglepetés. Az indulás előtti napon, amikor Székely Éva arról érdeklődött, hogy mikor indul a gép, Nádori László készségesen világosította fel a részletekről. Éva viccesen azért megkérdezte tőle: — Látom, pontosan tudja, hogyan megyünk haza, de azért mondja, maga hazajön? — Én? Hát hogyne mennék haza, hiszen két gyerekem van, no meg én vagyok a gépparancsnok — felelte Nádori. Ez biztosnak látszott, hiszen amikor Budapestről elindultak, Nádori nem akart elutazni és könnyezve gondolt Pesten maradt családjára. Annál nagyobb volt reggel a meglepetés, amikor Nádorinak hűlt helyét találták. Csak Csépe doktor, a sportorvos számolt be arról, hogy Nádori egy ott élő magyar kocsiján távozott az egyik atlétanő társaságában, így azután gépparancsnok nélkül indultak haza. Közben az úszók másik, kint maradt csoportja is indulásra készen állt. Csakhogy azok a vízilabdásokkal együtt várták az amerikai menedzsert, aki lekötötte számukra az amerikai túrát. Amikor a hazatérők közeledtek Budapest felé, a kintiek is megérkeztek New Yorkba, hogy azután folytassák útjukat Miami felé. Nem közömbös a távozásuk és fel is vetődik a kérdés, mi lesz a magyar úszósporttal? De erről majd később... R*l Anna (Folytatjuk! Megválasztották a Magyar Úszó Szövetség bizottságait A folyamatos munka megköveteli, hogy a közgyűlések megtartásáig a különböző szakszövetségek bizottságai megalakuljanak. A Magyar Úszó Szövetségben a pénteki tagegyesületi értekezleten választották meg az egyes bizottságokat. Úszó szakbizottság: Boros Viktor, Lakó István, Láng Ferenc, Maróti László, Sárosi Imre, Takács Ede, Técsőy Henrik dr., Vágó Sándor, Wollák Kató. Vízilabda szakbizottság: Brandy Jenő, Bozsi Mihály dr. Földes László, Lemhényi Dezső, Sárkány Miklós, Schlenker Antal Somóczy Lóránt dr., Vértesy József, Vízvári Károly. Műugró szakbizottság: Kende Györgyné, Nagy Sándorné, Ritter Frigyes, Zoltán Imre. Edző (úszó, vízilabda, műugró) bizottság: Bakó Jenő, Gáti Károly, Brandy Jenő Nagy Károly, Peterdi Pál, Lemhényi Dezső, Fábián Dezső. Fegyelmi bizottság: Bozsi Mihály dr., Dárdai Zoltán dr., Jancsó Endre dr., Keserű Ferenc dr., Sásdi István. Iskolai bizottság: Bozsó József, Farkas Ferenc, Harmath József, Patyi György, Stuller Gyula, Sudár Jenő, Sesztay István, Zsingor László. Az edző bizottság szerdán elkészíti az uszodai beosztásokat. Vissza akarják állítani a főiskolás sport régi hírnevét A napokban megalakult Egyetemi és Főiskolai Sportszövetség főtitkárának, Agócs Jenőnek a szobájában vagyunk. A főtitkár nem is olyan régen még maga is tevékenyen sportolt: válogatott gátfutó volt. Most még nehezebb „gátakat” kell leküzdenie, mint annak idején az MTK-pályán: egy új központi sportszervezetet hoznak létre. A terveikről így beszél: — Nehéz helyzetben alakult meg az Egyetemi és Főiskolai Sportszövetség. Legsürgősebb feladatunk, hogy biztosítsuk az egyetemi sportkörök szakosztályainak működését. Szorosan idetartozik, hogy a magunk számára biztosítsuk régi sportlétesítményeinket, mint a Mező utcai BEAC-pályát, a Semmelweis utcai és a Szentkirályi utcai tornatermet. Sürgősen és rendszeresen kívánjuk tájékoztatni terveinkről a vidéki egyetemi sport toooock»ocooooooooocxxxxxxxxx»ooooooooocxX)Oooooooooooooooooooooooc)C)oooo klubokat, amelyek jelenleg meglehetősen el vannak szakadva tőlünk. — Milyen anyagi eszközök állnak a sportszövetség rendelkezésére? — A volt Haladás SE költségvetésének mintegy negyven százaléka. Nem kell magyaráznom, hogy ez a gyakorlatban mit jelent. Mindenesetre igyekszünk a már meglévő szakosztályokat tovább működtetni. A Haladás SE központja 16 főnyi függetlenített apparátust foglalkoztatod, mi csak ötöt vagy hatot szándékozunk megtartani. Számítunk a szakszervezet támogatására is. Reméljük, hogy a tervezett költségvetést a felsőbb sporthatóság némileg fel fogja majd emelni. Indokolt ez a kérés, hiszen az új szövetség más, hasznosabb szervezet szeretne lenni, mint a Haladás SE volt. A sportszövetség csak elvi irányító, egybehangoló szervként kíván működni. Tiszteletben fogjuk tartani az egyetemi és főiskolai sportkörök autonómiáját. Hiszen az önálló erős klubok munkája feleslegessé is teszi egy mesterségesen felduzzasztott, bürokratikus apparátus működését. Távolabbi tervek? — Ha csak a legfontosabb sportágakban is, de feltétlenül meg szeretnénk már ebben az évben is rendezni a nagy hagyományokra visszatekintő magyar főiskolai bajnokságokat. Biztosítani kívánjuk, hogy a magyar főiskolások részt vehessenek az 1957. évi párizsi főiskolai világbajnokságon. De hangsúlyozom: csak a főiskolások. Nem pedig, mint eddig történt, az egyetemmel semmi kapcsolatban nem állt kiváló sportolóki Nem kirakatsportot akarunk, hanem vissza szeretnénk állítani a magyar főiskolás sport régi hírnevét. Erre irányul másik fontos tervünk is. Az októberi napok előtt nem sokkal a diákok ugyanis erélyesen követelték, hogy könnyítsenek a valóban túlméretezett tanulmányi követelményeken. Természetesen azokra az elméleti tantárgyakra gondoltak, amelyek csak az időt rabolták el a szaktárgyak tanulásától. Erre a DISZ fellépésére eltörölték a kötelező testnevelést ... A diákok többsége így is tovább látogatta a testnevelési órákat. Harcolunk, hogy ezt az elhamarkodott intézkedést változtassák meg és az 1957/58-as tanévben ismét legyen az egyetemeken rendszeres testnevelési oktatás. Persze , nem olyan, mint régen. Erre is van új tervünk: a diákok szaktárgyakat fognak választani a különböző sportágak közül és kedvenc sportjukban képezhetik magukat tovább. Reméljük, hogy az Egyetemi és Főiskolai Sportszövetség vezetőinek tervei meg is valósulhatnak. XXXXXX^OOOOOOO()QOOOOOOOOOOOOOtXXXXXXXXXXWX)OOOOOOOOCXX>X)OOOOOOOOOOOOOOOOOCXXX»« Hálás feladat Nagyocska gyerekek és ifjak egymásnak adták a kilincset a múlt hét egyik napján a Török utcai TÜKER-telepen. Ezúttal nem tüzelőért jöttek, hanem Bóka Lajos bácsit keresték sportügyben. Valamennyien az iránt érdeklődtek, hogy mikor kezdik már el a focit. Bóka Lajos nagy szeretettel elbeszélgetett „csemetéivel” és elmondta, hogy már csak néhány nap kérdése az egész. A látogatók a reménykedés örömével távoztak. Bóka Lajos már több évtizede foglalkozik a labdarúgással és mindig az ifjúság nevelését tartotta legfőbb feladatának. Amikor 1955-ben elvállalta a TÜKER labdarúgószakosztályának vezetését, első dolga az volt, hogy Hubert Tibor Intéző társaságában sorra járta a grundokat és az iskolákat. Hamarosan több csapatra való játékost toboroztak. Nemcsak azzal törődtek, hogy sportbelileg fejlődjenek a játékosok, hanem a nevelésükre is nagy gondot fordítottak. — Budapest kilencedik kerületében számos vállalati kiscsapat rúgja a labdát — mondta Bóka Lajos —, s különösen arra vagyok büszke, hogy egyedül nekünk van ifjúsági és úttörő csapatunk. Hogy érdemes az ifikkel törődni, azt bizonyítja a rövid idő alatt elért eredmény is. Az első csapatot máris több saját nevelésű fiatal erősíti. Így Hékli, Zólyom, Ráduly és Molnár. A további tervekről Bóka Lajos így beszélt: — Mindig hangoztattam, hogy csak azoknak a vállalati kis csapatoknak van jövőjük, amelyeknek saját nevelésű játékosaik vannak. Ezt igazolja a mi példánk is.