Népsport, 1961. január (17. évfolyam, 1-22. szám)
1961-01-29 / 20. szám
AMI A SZÁMOK MÖGÖTT VOLT... Néhány megjegyzés a labdarúgó-válogatott tavalyi szerepléséről Nemrégiben világméretekben dolgoztuk fel az 1960-as év válogatott labdarúgómérkőzéseinek eredményét. Ha a kimutatásunk nem is tekinthető teljesnek, hiányzanak belőle a labdarúgásban ma még komoly szerepet nem játszó országok eredményei — mégis az az igazság, hogy 36 ország adatait gyűjtöttük össze, azokét, amelyek e sportágban az elmúlt évek hosszú során át nevet vívtak ki maguknak. Az összegyűjtött eredmények alapján rangsort állítottunk fel. Ennek helyessége természetesen vita tárgyát képezheti, hiszen az egyes eredmények összemérése nem egyszerű feladat, mivel nem azonosak az ellenfelek és eltérések vannak az egyes országok között a mérkőzések száma tekintetében is. Ha tehát vita tárgyát is képezheti a rangsorolás, nagyjában mégis elfogadható a sorrend, amely szerint Magyarország a 3. helyen végzett. Hat mérkőzésből három győzelem, s csak egyetlen vereségig ez olvasható le a táblázat számadataiból. Bizony ez nem megvetendő eredmény, így papíron egyenesen büszkeségre csábít. És mégis... Mi azonban láttuk azokat a mérkőzéseket, amelyek a különböző táblázatok számadatait kialakították, s éppen ezért, ha tudomásul is vesszük a számok jelentését, nem vagyunk túlságosan elragadtatva a magyar válogatott sikeresnek mondható évének teljesítményeitől. Úgy érezzük, hasonlóképpen gondolkodnak a szakemberek és az egyszerű szurkolók is, akik nemi egy alkalommal csalódottan távoztak a Népstadionból, pedig idehaza egyetlen vereségnek sem voltak tanúi. Nézzünk tehát bátran a számok mögé, s mondjuk meg őszintén, hogy a válogatott mérkőzések rég nem okoztak annyi bosszúságot a labdarúgás híveinek, mint 1960-ban. Nem sikerült a felkészítés 1960-ra sem a klubcsapatok, sem a válogatott csapatok felkészítése nem sikerült. Az olimpia miatt kettős felkészülésre volt szüksége több játékosnak, akik mind a „nagy” válogatottban, mind az olimpiai együttesben érdekelve voltak, emellett pedig az egész válogatott keretnek készülnie kellett az egész év bajnoki küzdelmeire is. Ezekkel az együttes feladatokkal nem sikerült megbirkózni. Az év bajnoki mérkőzéseit a csapatok formaingadozása jellemezte a csapatokon belül pedig a játékosok formábahozása nem érte el a kellő szintet. Nagyon sok játékos meg sem közelítette egy év előtti formáját, mások sokkal később futottak fel a megfelelő formára, mint általában az előbbi években, s alig akadt az élvonalban labdarúgó, aki csúcsformát ért el, vagy aki legjobb formáját hosszú időn át tartani tudta volna. Mindezek a tények befolyást gyakoroltak a válogatott együttes teljesítményére is. Azok a hibák, amelyek a bajnoki mérkőzéseit során mutatkoztak, tükröződtek a válogatott találkozókon is. A csapatrészekről A legfeltűnőbb és a válogatott együttes játékát leginkább befolyásoló viszaesés a fedezetek játékában mutatkozott. Amíg az 1959-es sikerek egyik felészese a pompásan összeforrt és egymást nagyszerűen kiegészítő Bundzeák— Kotász fedezetpár volt, addig 1960-ban a legsúlyosabb helyzetet éppen e pár nagyfokú formahanyatlása teremtette. Felbomlott ebben az évben a jól öszekovácsolódott Mátrai, Sipos, Sárosi hátvédhármas is. A két szélsőhátvéd súlyos sérülése miatt Sipos egyedül maradt, s mérkőzésről mérkőzésre kísérletezni kellett a helyettesekkel. Ez nem kis gondot okozott. - hogy a bajok ne járjanak egyedül, súlyos problémák keletkeztek a támadósorban is. Tichy sérülése és Albert nagyfokú visszaesése mellett továbbra is állandó gond maradt a balszélsőkérdés. Mindezek magyarázatul szolgálnak arra, hogy miért születtek meg oly nehezen a győzelmek, miért kellett döntetlenekkel megelégedni s miért kellett egyetlen vereséget elszenvedni attól a Belgiumtól, amely a válogatott csapatok rangsorában még a 15. helyet sem tudta elfoglalni. A másik oldal... Persze, ezek az objektív okok válogatott együttesünk mérsékelt teljesítményének csak egyik oldalát mutatják meg. A másik oldalon egyéb jelenségekkel is találkoztunk, amelyek ugyancsak nem kis mértékben hatottak. Gondolunk azokra a taktikai fegyelmezetlenségekre, amelyek egészen más irányt szabtak a játéknak, mint amit a szakvezetők elterveztek. Gondolunk arra is, hogy nem is egy mérkőzésen a csapat néhány tagja eléggé enerváltan játszott. És semmiképpen sem lehet figyelmen kívül hagyni az értékelés során azt sem, hogy a támadósor helytelen játék felfogása miatt — a labdanélküli játék teljes elhanyagolása, a mélységi tagozódás elmaradása, a hátsó alakzatok magárahagyása, a pontatlan lövések stb. — kerültünk nehéz helyzetbe a mérkőzések során. A teljesség érdekében mindehhez hozzá kell tennünk azt is, hogy a válogatott csapat szakvezetésében jó ideig hiányzott a határozottság és a következetesség. Arra gondolunk, hogy ez a valóságos helyzet helytelen, felületes értékeléséből származott. A szövetségi kapitány bizonyára jól látta, hogy az 1959-es együttes néhány tagja a bajnoki és nemzetközi mérkőzések során nem képes magára találni, mégis gönr esősen ragaszkodott az együttes korábban kialakult egységéhez. Arra számított, hogy ezek a játékosok éppen a válogatott mérkőzések füzében találnak majd magukra. Számítása nem vált be — nem is válhatott be. Akkor fogott hozzá új emberek csatasorba állításához, amikor már két-három mérkőzést lejátszottak. A csapat építése Régen játszott a magyar válogatott oly kevés mérkőzést, mint 1960-ban, de régen került sor annyi játékos kipróbálására, mint éppen ebben az esztendőben! Nem kevesebb, mint 28 labdarúgó kapott helyet a nagyválogatottban. Mégsem alakult ki ebből a tömegből az új együttes ! A sérültek az év végére rövid bejöttek. Sárosin és Tichyn kívül most már Mátrai se csatasorba állhat. Úgy véljük, lassan megoldódik a fedezetpár kérdése is: Solymosi bejátszotte magát az együttesbe, a másik helyre többen pályázhatnak csaknem egyenlő eséllyel. Felmerül azonban a kérdés: mi lesz a támadósorra ? Mikor ugyanis egy évvel korábban a Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi (Szimcsák) öszrszetételű sor minden tagja valóban formája tetőpontján volt, amikor mindannyian egészségesek is voltak, amikor alaposan kivették a részüket a sikerekből, nemegyszer foglalkoztatta a szakembereket a kérdés: képes-e ez a sor még nagyobb teljesítményekre? Nem hiányzik-e a sorból legalább egy igazi építő, egy örökmozgó, aki képes a hátsó alakzatokkal való állandó kapcsolat fenntartására? Lehetséges-e ennek a sornak a játékát úgy áthangolni, hogy tagjai teljesíteni tudják a korszerű labdarúgás csatárjátékosának sokrétűbb feladatait? Az 1960-as év, amelyben a magyar válogatott tulajdonképpencsak az utolsó, az osztrákok elleni győzelem kivívása alkalmával, a mérkőzés egyes szakaszaiban adott szeletet az igazi játékból — ezekre a kérdésekre nem adott választ. A játékosteljesítmények A múlt évben két kapus szerepelt, Grosics (5 alkalommal), Török (1 alkalommal); hét szélsőhátvéd: Mátrai (2), Dalnoki (2), Sóvári (2), Novák (3), Rajna (1), Dudás fia, Sárpest (1); egyetlen középhátvéd Sípos, aki minden mérkőzésen játszott: hat fedezet: Bundzsák (4), Kotász (2), Berendi (2), Borsányi (1), Solymosi (2), Szojka (1); egy jobbszélső. Sándor: egy jobbösszekötő, Göröcs, akik ugyancsak nem hiányoztak egy mérkőzésről sem: két középcsatár, Albert (az utolsó mérkőzésen csak egy félidőt játszott, egyébként 6-szor szerepelt ő is), Machos (1); öt balösszekötő, Dunai (2), Monostori (2), Tichy (2), Kuharsziky (1), Molnár (2); három balszélső, Fenyvesi dr. (4), Rákosi (1), Tóth (1). A válogatott 28 játékosa közül a legjobb teljesítményt Sípos Ferenc középhátvéd nyújtotta, aki az angolok, a skótok, a jugoszlávok és a lengyelek ellen a mezőny legjobbja volt, de a belgák és az osztrákok ellen is az átlagon jóval felüli játékkal rukkolt ki. Osztályzata: 8.6. Nem sokkal maradt el tőle Grosics Gyula, aki különösen kimagasló formában védett elsősorban az osztrákok ellen, előzőleg pedig az angolok, illetve a lengyelek elleni mérkőzésen, s 8.2 átlagos osztályzatot kapott tőlünk. A többiek egyéni teljesítménye eléggé ingadozó volt. Azok közül, akik minden mérkőzésen szerepeltek: Sándor, Göröcs, Albert egyaránt kaptak 8-as osztályzatot egyegy alkalommal, de rosszabbat is. Sándor és Göröcs egyaránt 6.6-os átlaggal végzett, Albert osztályzata azonban 5-ös. Akik kevesebbszer játszottak, azok sorában Fenyvesi dr., Monostori, Tichy, Berendi, Sárosi és Dálnoki egy-egy mérkőzésen érdemelt ki 8-as osztályzatot. Röviden ennyit a válogatott csapat tavalyi szerepléséről. Remélhetőleg ebben az évben a számok és a mögöttük meghúzódó tartalom között kevesebb lesz a különbség. TE Andor Lilienthal jelenti Moszkvából: Szpasszkij „balesete44 és más érdekességek a szovjet sakkbajnokságról Andor Lilienthal nemzetközi nagymester távbeszélőn az alábbiakat jelenti a szovjet sakkbajnokságról: A szovjet sakkbajnokság alaposan meglepi a nézőket. Ezt bizonyítja az élcsoport helyzete is a XI. forduló után. Az élen ez idő szerint Geller és Petroszjan halad 8—8 ponttal Szpasszkij előtt, akinek 7 pontja és 1 függőjátszmája van. Szmiszlovnak is 7 pontja van függőjátszma nélkül. Nézzük a fordulók eseményeit: A IX. forduló csendes lefolyású játszmákkal kezdődött. Geller és Petroszjan, a két ellentétes stílusú versenyző sorozatos cserék után hamar megegyezett a döntetlenben. Békés hangulatú volt a Boreszlavszkij—Szpasszkij játszma is, s csupán egy játszmában — a Polugajevszkij—Haszin közöttiben — született győzelem Polugajevszkij javára. A függőjátszmák közül Korcsnov nyerésre áll Stein ellen, Taraszov pedig szintén nyerésre áll két gyalogelőny birtokában Gufelddel szemben. Mozgalmas, látványos eseményekben gazdag és időzavarral megspékelt játszmában gyönyörködhettek a nézők a X. fordulóban. A vezető Szpasszkij Polugajevszkijjel került szembe. Kettőjük küzdelme már a megnyitásban érdekes mozzanatokkal indult, s Szpasszkij számára roszszul alakult. Szpasszkij felvonultatta támadáshoz a nehéz tiszteket, s a közönség soraiban is látták, hogy mattot adhat Nem így történt. Noha Polugajevszkij került időzavarba és igen gyorsan kellett lépnie, de helyzete éppen ennek a körülménynek folytán változott kedvezőre. Szpasszkij ugyanis „átvette’4 Polugajevszkij gyors tempóját, lépett néhány gyenge lépést és kiengedte kezéből a győzelmet. A játszma még függőben van. Érdekes és elméleti jelentőségű a Gellert Lutyikov játszma. Lutyikov a spanyol megnyitás egyik divatos változatában, amelyet néhány fordulóval korábban Szmiszlov ellen is választott, kedvezőnek látszó helyzethez jutott. Geller azonban „újítással” lepte meg ellenfelét! Lutyikov támadását leszerelte és döntő erős támadáshoz jutott. Lutyikov már nem menthette a játszmát , és a küzdelmet feladta. Tajmanov szorgalmasan gyűjtögeti a pontokat és ez a rossz indulás után jó fényt vet küzdőszellemére. Ezúttal Hajszín ellen nyert. Szmiszlov Korcsno ellen zsákmányolt értékes pontot, s Petroszjan is „biztosan vette az akadályt” Furman elleni játszmájában. És a legfrissebb forduló eseményei... A játszmáik többségének a XI. fordulóban több közük volt a ,,nehézveretű” pozíciós küzdelmekhez mint a taktikai fordulatokhoz. Kombinációkban persze most sem volt hiány. Geller szinte berontott ellenfele hadállásába, s Bannik, amikor átlépte a gondolkodási időt , már mindenképpen vesztésre állt. Petroszjan a királyindiai védelmet választó Guifeld ellen lehengerlő pozíciós nyomással szerzett fölényt, s Gufeld erejéből még szerény ellen játékra sem futotta ellene. A XI. forduló többi játszmájában gyors döntetlenek alakultak. Szpasszkij nem volt vállalkozó kedvében és gyorsan kiegyezett Tajmanovval. A további négy döntetlen közül a Szmiszlov—Stein játszmában láttak hosszas küzdelmet a nézők. Az ex-világbajnok két huszárral küzdött két futó ellen a győzelemért , de Stein pontosan védekezett. A függőjátszmákban Bronstein Cserepkovval szemben áll jobban, míg Averbah hadállása vesztésre ítélhető Szimagin ellen. A sok függőjátszma ellenére a szovjet sakkbajnoki döntőben az élcsoport kezd kialakulni, és a jelek szerint csupán a szerepek cserélődnek, a nevek nem. Mindenesetre a soron következő függőnap eseménydúsnak ígérkezik a Moszkvai Központi Sakk Klubban. Úgy érzem , a klubról is illik néhány szót szólni, amelyet a Moszkvában járt magyar versenyzők is jól ismernek, hiszen itt játszott Portisch és Szilágyi is a legutóbbi két nemzetközi versenyen. És alig két hónapja Kádár János, elvtárs, az MSZMP Központi Bizottságának első titkára is meglátogatta a klubot, ahol nagy érdeklődéssel kísérte a játszmák menetét. A Központi Sakk Klub elmaradhatatlan vendégeinek számítanak a legjobb szovjet nagymesterek és a kiváló, tehetséges fiatal sakkozók. Botvinnik ex-világbajnok is gyakori látogató . .. Ki lesz az idei szovjet bajnok? Geller, Petroszjan, Szmiszlov . . . esetleg más ... ? Már csak nyolc forduló a várakozás időszaka. Vasárnap, 1961. január 29. A Vasas végleg hazatér ANGYALFÖLDRE Ebben az esztendőben lesz 50 éve, hogy a Vasas labdarúgói piros-kék mezben először a pályára léptek. A nagy viharokat átélt labdarúgókat több pályán is buzdították a diadalra. De akárhol játszottak, sehol nem zengett olyan erővel és olyan szívvel a „Hajrá Vasasul”, mint Angyalföldön. A felszabadulás után csalódás érte a piros-kékek legigazibb híveit. A Vasas elköltözött Angyalföldről. Az új világért harcoló Vasas már a felszabadulás első perceitől kezdve egyre jobban megerősödött. Született a megviselt, kicsiny Béke utcai pálya. Ezért költöztek át az akkor gazdátlan népligeti sporttelepre. Ott nyomban kedvezőbb körülmények között indulhatott meg a régen óhajtott sportélet. A Vasas angyalföldi szurkolóinak jó része nem lett hűtlen kedvenc csapatához. Sokan kijártak a mérkőzésekre a Népligetbe is. Nem kétséges azonban hogy nem érezték magukat otthon. Már évekkel ezelőtt több alkalommal is összejöttek és azon tanakodtak, hogy miképpen lehetne a Vasast „hazaköltöztetni”. A vezetőség is azon fáradozott, hogy visszaadják Angyalföldnek a Vasast. És hogy Angyalföld rendületlenül szereti a piroskékeket, az bebizonyosodott a közelmúltban is, amikor a Vasas néhány alkalommal az Építők pályáján rendezte egy-egy bajnoki mérkőzését... Január 28-án, szombaton délelőtt nagy esemény színhelye volt a Vasas Eötvös utcai székháza. A Vas- és Fémipari Dolgozók Szakszervezete és az Építő- és Faipari Dolgozók Szakszervezete központi vezetősége már több alkalommal is tárgyalt arról, hogy a Vasas és az Építők sporttelepet cserélnek A szombati sajtófogadáson Kertész István, a Vasas elnöke és Vajtai Lajos, az Építők szakszervezeti sportosztályának vezetője bejelentették, hogy a két szakszervezet véglegesen megállapodott a pályacsere kérdésében. Március 1-ig a Vasas átköltözik a Fáy utcába, az Építők pedig a Népligetbe. Ezzel a cserével a Vasas viszszatér abba a kerületbe, ahol több mint félszáz vasipari üzem működik, ahová évek óta visszavárják a dolgozó tömegek a Vasast. A Vasasban máris megkezdik a sporttelep bővítésének, korszerűsítésének munkáit. Azt akarják, hogy a 000 lelket számláló kerületnek olyan sporttelepe legyen, amely méltó a csodálatosan fejlődő városrészhez. Nemcsak a régi szurkolókat várják vissza, hanem Angyalföld Ifjúságát is. Legyen olyan virágzó sportélet Angyalföldön, amilyen még sohasem volt. Zúgjon még acélosabban a „Hajrá Vasas!!!"* A járási bajnokságok kereteinek bővítését sürgetik a JTST elnökök Napról napra szaporodik a szerkesztőségi postánkban azoknak a leveleknek, cikkeknek, hozzászólásoknak a száma, amelyek a „Nézzünk szembe a tényekkel” című vitaindító cikkünkre érkeznek. A téma nagy visszhangra talált, mert nemcsak sportfunkcionáriusok, a sportéletben tevékenykedő társadalmi munkások, hanem a sportot jobbára kívülről szemlélő szurkolók is papírra vetik a bennük felmerült gondolatokat és a szerzett tapasztalatokat. Ezúttal a járási TST elnökök hozzászólásaiból teszünk le csokrot az olvasó asztalára. Szakemberekre volna szükség a falvakban is Közel tíz éve tevékenykedem a sportmozgalomban, ezért, úgy érzem, hogy nem mehetek el szó nélkül a „Nézzünk szembe a tényekkel” vita mellett. Véleményem szerint nem a bajnoki rendszerrel van baj, mert az alulról felfelé épül, hanem azzal, hogy az alsó fokú bajnokságokat nem tudjuk megfelelő tartalommal megtölteni. Az okát abban, látom, hogy különösen falun kevés az olyan személy, akinek edzői képesítése van. A komáromi járásban például egyáltalán nincs kézilabda-edző, röplabdában is csak egy NB II-9 csapatnak van edzője, de labdarúgó-edzőt sem igen lehet találni. Pedig jelentkezőket lehetne találni, akik társadalmi, majd segédoktatói tanfolyamokat végeznének. Ehhez azonban a tanfolyamokon kívül azt is biztosítani kellene, hogy a segédoktatót a falun is megkapnák díjukat, mint ahogy a táncszakkört és a színjátszó szakkört vezető kultúrosok megkapják. A másik döntő tényező a létesítmények hiánya, meg az, hogy a mezőgazdasági vidékeken a mezei munkák idején egyelőre nincs idő a rendszeres sportolásra. Télen más a helyzet. Akkor jobban ráérnek és szívesen is sportolnak a dolgozók, amit a sakk és az asztalitenisz-versenyeken indulók száma is bizonyít. A kézilabdára, a kosárlabdára és a röplabdára azonban ekkor sincs lehetőség, mert az egész komáromi járásban nincs megfelelő tornaterem. Ilyennel még Komárom sem rendelkezik. Természetesen az anyagiakat sem szabad mellékesen kezelni. Falun egyedül a labdarúgás az, amellyel bevételt is lehet biztosítani, s így érthetően szinte csak azt szervezik, mert az legalább valahogy eltartja magát. A legsivárabb képet az ifjúsági és az úttörő bajnokságok mutatják. Az okát abban látom, hogy a középiskolák és az iparitanuló-intézetek nem vesznek részt a szövetségi bajnokságokban. Az úttörőknél pedig még ennél is nehezebb a helyzet, mert az iskolák nem adják ki a diákokat az egyesületeknek, márpedig Magyarországon minden úttörő korú sportoló iskolába jár. Mint ismeretes, a múlt év szeptemberében az általános iskolai sportot az Úttörő Szövetség vette át és olyan programot állított össze, hogy az atlétikai négytusa-bajnokságon kívül más sportágakmeglepetásként hatott, de, a magam részéről már időszerűnek tartottam a Népsport január 22-i számában megjelent helyzetjelentést. Úgy érzem, hogy tanulságos. A gépies adatszolgáltatás következtében a szóbanforgó négy sportágról országos viszonylatban is rózsaszínűbb volt a kép, mint a valóság. Hogy ez mennyire így van, arra jó példa az év végi statisztikai jelentések néhány szembetűnő adata, természetesen csak a mi járásunkban. Mosonmagyaróváron és a járásban az összesítő jelentés szerint 14 sportágban 1752 sportoló tevékenykedik. Ezzel szemben a rendszeresen sportolók száma valójában alig éri el az ezer főt, ami a lakosság lélekszámának alig 3 százaléka. Igen nagy hibának tartom a magyar sport utánpótlását biztosító ifjúsági és úttörő bajnokságok stagnálását. Tavaly a jálat. Az okát abban látom, hogy az iskolai és az úttörő sportköri foglalkozások nem alkalmasak a bajnokságok tömegesítésére. A tanulók közeledését a sportkörökhöz pedig néhány testnevelő egyéni álláspontja gátolja, ami sokszor az egész járás területére kihat. A legkirívóbb a dunakeszi iparitanuló-iskola egyik nevelőjének az esete, aki a helyi sportkör ifjúsági labdarúgó-csapatának az edzője, s a szobi és a váci járás területéről az iskolába bejáró több, mint száz sportolót nem engedi a lakóhelyén sportolni. Kivételt csak azzal tesz, aki az általa vezetett ificsapatba jelentkezik. Nem kisebbek a problémák az úttörő csapatok esetében sem. Elsősorban a fenti problémák megoldását tartanám szükségesnek, akkor nem kellene a hibát a bajnoki rendszerben keresni. Úgy érzem, hogy a magyar sport tömegalapjának megteremtéséhez megvan a nyersanyagunk, a feldolgozásához azonban meg kell teremteni a feltételeket. A feltételek ugyanis kissé az igények mögött haladnak. Berta Sándor a szobi járás TST-elnökeban csak házibajnokságokat rendeznek, így aztán nem is csoda, hogy a járási serdülő asztalitenisz-bajnokságon a 46 általános iskola közül csak egy indított csapatot, a többi az Úttörő Szövetség programjára való hivatkozással maradt távol. Pedig az asztalitenisz az egyik legkedveltebb szórakozása az általános iskolásoknak. Végezetül úgy látom, hogy a Kilián Testnevelési Mozgalom sokat javít majd a mostani helyzeten. Herczeg Gyula, ■a komáromi járás TST elnöke rásunkban 14 csapat részvételével még tudtunk úttörő labdarúgó-bajnokságot rendezni. Az idén azonban le kell mondani róla, mert az OISB rendelkezése szerint az úttörő-bajnokságokat a jövőben az iskolák rendezik ... Az iskolai sport különben is annyira kuszált, hogy nehezen lehet rajta eligazodni, itt kellene legelőször rendet teremteni. Bedő Ferenc, a mosonmagyaróvári járás TST elnöke A szentendrei járás iskolái csak a kézilabdával törődnek Az iskolások frontján kellene először rendet teremteni A feltételek az igények mögött haladnak A négy leginkább űzött sportág helyzete a mi járásunkban sem különb a többinél. Nem is anynyira egyhelyben topogás, hanem visszaesés tapasztalható. Hogy előre mehessünk, azt többféle körülmény gátolja. 1. A sportkörök rendszerint csak azokat a sportágakat részesítik előnyben, csak azokkal foglalkoznak, amelyek ha nem is sokat, de azért valamit mégis hoznak a konyhára. Ezért aztán csak szinte kizárólag a labdarúgás fejlődik. Persze az sem a kívánt mértékben, mert anyagiak hiányában a legtöbb sportkörnek sem ifjúsági, sem úttörőcsapata nincs. 2. Nem megfelelő a bajnokság jelenlegi rendszere sem. Labdarúgásban például a járási bajnokságban szereplő csapatoknak sokat és főleg drágán kell utazniok. A visegrádiak útiköltsége például Pilisszántóra fejenként 50 forint, s ugyanakkor a bevétel igen csekély. Ezen úgy lehetne segíteni, hogy a járáson belül kisebb körzeteket szerveznének. 3. Hiba az is, hogy az iskolákban nem fordítanak kellő gondot a labdajátékokra. Járásunkban csupán kézilabdában rendeznek iskolai bajnokságot, a másik három labdajáték pang. Tompach Jakab, a szentendrei járás TST elnöke:“ Véleményem szerint a bajnoki rendszer jó. Ha hibák vannak, azok a helyi viszonyok figyelmen kívül hagyásából erednek. Ezen pedig a megyei vezetés segítségével könnyen lehetne változtatni. A statisztikákból kitűnik, hogy elsősorban a járási szintű bajnokságokat kellene szélesíteni. Bár hozzá kell tennem, hogy a közölt adatoknál többen sportolnak a járásokban, csak ideiglenes igazolásokkal, vagy igazolások nélkül. Úgy gondolom tehát, hogy a jelenlegi igazolási rendszerben súlyos hibák vannak. Jelenleg ugyanis az egységes minősítési rendszer csak a nevében egységes. A gyakorlati végrehajtása bonyolult, s ezt járási szinten, zömében kezdő, fiatal sportvezetőkkel jól megoldani nem lehet. Ezért is rendeznek több olyan versenyt és kupaküzdelmet, amikkel az igazolásokat, azon keresztül pedig a piramisszerűen felépített bajnoki rendszert kissé megkerülik. Persze a módszer nem helyes, mert nem a bajnoki rendszert segíti, hanem inkább viszszafejleszti Élesen vetődik fel az ifjúsági és az úttörő bajnokságok hiánya a bajnoki rendszer keretén be