Népsport, 1962. december (18. évfolyam, 237-256. szám)
1962-12-02 / 237. szám
JÖVŐ, JÖVŐ, JÖVŐ... ma kiküldött munkatársunk távbeszélő-jelentése. • (Párizs, december 1.) Röviden talán úgy lehetne jellemezni a két mérkőzést és a két ellenfelet, hogy a franciák igen boldogok a győzelmek miatt, a mieinket pedig egyáltalán nem törte le a vereség. Inkább olyan tervezgetés, nyugodt jövőbenézés hangulatába került a magyar együttes. Még az indulás előtt azt mondta Páfler János edző, hogy férfi kosárlabda-válogatottunk franciaországi mérkőzései beleilleszkednek egy messzebbre számított felkészülési sorozatba, ahol a győzelem kellemes és hasznos valami, de nem egyedülálló mérce a szereplés megítélésére. Most a két vereség után is megerősítette ezt a véleményét. Bánt, de örülök — Ez a két vereség természetesen bánt engem, de azért mégis örülök, hogy jól játszottunk — mondja Páder János. — Könnyebb elviselni a vereséget, ha azt jó irányban fejlődő csapat a kibontakozó erényeinek bizonyítása mellett szenvedte el. Éppen az a különbség a csehszlovákiai vereségekkel szemben, hogy ott rosszul és reménytelenül játszott a magyar csapat. A legutóbbi három válogatott mérkőzésén viszont (ide számít a Burevesztnyik elleni győzelem) már egy új úton való megindulást bizonyított. Ez a játék ötletes, szellemes és nagyon hasonlít ahhoz, amellyel legnagyobb sikereit érte el egykor a magyar kosárlabdasport. Elsősorban azt kell elérni, hogy ne csak tíz percig bírják ezt az iramot, no és hogy feljavuljanak a távoli dobásokban, valamint a lepattanó labdákért folyó küzdelemben. A közepek játékában már van elég erő, de a cserék alkalmával (bárki megy le, vagy jön be) a csapat kizökken a ritmusából. A válogatott keret néhány tagjánál ezután várható a hat hete folyó kemény fizikai igénybevételű edzések jó hatása. Megjegyzem még, hogy az utóbbi időszakban a technikai edzések során a dobásokat nem gyakoroltuk különösen, erre a tervek szerint később kerül sor, s ezért nem nyugtalanító az ezen a téren mutatkozó gyengébb teljesítmény sem. Engem a két mérkőzés megerősített abban, hogy a most folyó igen kemény edzésekkel jó úton haladunk. Az „öreg" a fiatalokról A két mérkőzés legizgalmasabb perceit a második találkozó első félidejének végén és a második félidő elején játszotta a két csapat a pályán. A franciák 2—4 ponttal vezettek és rettenetes nagy volt az iram. Érezhetően itt kellett legyűrnie az egyik csapatnak a másikat a végső győzelem érdekében. Úgy tűnt, hogy ez a mieinknek sikerül, amikor egy perc alatt kipontozódott Gabányi után Greminger, Temesvári és Pólik is. Ekkor a sérülten is beszálló Bencze mellett a fiatalok alkották a csapatot. Dicséretükre legyen mondva, méltón helytálltak ebben a hatalmas iramú, idegölő játékban. Ezt Greminger János csapatkapitány, a válogatottba nemrég visszatért egyik „öreg” így méltányolta: — Taktikai szempontból két nagyon hasonló mérkőzést játszottunk. Örülök, hogy a második mérkőzés második félidejében a fiatal cseresor jól megállta a helyét, folytatta a mi játékunkat és nemcsak tartani tudta az eredményt, de egyszer egy pontra még meg is közelítette az ellenfelet. Plusz , ami nem hiányzott A vesztes csapat legtöbbször panaszkodik, hogy „csúszott a pálya, szögletes volt a labda és a játékvezetők szemérmetlenül csaltak.” Ki ad ennek ma már hitelt? De ha ugyanezt a győztes csapat vezetője, vagy egy játékvezető mondja? Hallgassuk meg tehát erről Ladize csapatvezetőt és Czifra Mihály tekintélyes játékvezetőt. — A játékvezetők nem voltak egészen „fair-ek”. — mondta Ladize —, bíráskodásukkal hozzáadtak valamit ehhez a találkozóhoz, ami egyáltalán nem hiányzott, sőt inkább mínuszt jelentett. — Következetlenül vezettek a bírók — mondja Czifra — az adott helyzetet másként ítélték meg, ha magyar, és másként, ha francia játékos követte el. Különösen kirívó volt ez a belemenések megítélésénél. A második mérkőzésen egy időre el is veszítették a fejüket, és akkor nemcsak az ítéleteik voltak tévesek, hanem hajmeresztő műhibákat is vétettek. A holland Van Laar még nem alkalmas nemzetközi mérkőzések vezetésére. A svájci Preuti azonban képzett játékvezető, éppen ezért az ő tévedései súlyosabban ítélhetők el. Ami a „minfen"-ből hiányzik A francia sajtó természetesen lelkendezve fogadta a két győzelmet. A L’Equipe örömmel állapítja meg, hogy a francia csapat fiatalítása sikerült, és véjleménye szerint a tokiói olimipiára Guilles, Jauret, és Lerayi helye már szinte biztos. Majd egy mentegetőzésnek is felfogható megállapítást is tesz a lap. „Lehet, hogy a magyarok úgy találják, hogy a két játékvezető olykor túl szigorúan ítélkezett, de szerintünk szigorú volt mind- két féllel szemben”. A L’Épuipe szerint Temesvári és Greminger játszott a magyar csapatból a legjobban. A L’Anouvelle Republique pedig ezt írja: „A magyarok mindent tudnak, ami a korszerű kosárlabdához szükséges, kivéve a távoli dobá- sokat.” " Tegyük ehhez hozzá, hogy szerencsére ennek a megállapí- tásnak az igazságával tisztában vagyunk azzal a kiegészítéssel, ahogy tudomásunk van egyéb hiányosságokról is. És a jövő szempontjából éppen ez a tudatosság a biztató. Zágoni Ferenc! "• Ó, kedves Olvasó! Hányszor, de hányszor írtuk meg a kutuzovi mondás sportra fordított változatát: inkább egy vödör veríték az edzéseken, mint egy hajszálon múlott vereség akár a legkisebb versenyen, mérkőzésen. Veríték ..., megfeszített edzés.... küzdelem .... lemondás — szót se róla! Csitt! A szépről, a kedvesről, a szívet melengetőről beszéljenek — az emlékek! Az idő és távolság mindent megszépít? Hallgassuk! Ti hogy is volt csak? Olyan Xs 15 éves forma lehettem. Irigykedve és csodálva néztem az apámmal iskolázó vívókat, amikor egyszer csak apám odaszólt: „No, van kedved vívni?” Hogyne lett volna, hiszen azért jártam nézni, hátha egyszer rám is sor kerül, így kezdődött... Apám vívómester, feleségem tizenkétszeres magyar tőrbajnok, apósom sokszoros válogatott párbajtőrvívó , vívócsalád a javából! Sőt, még két fiam születése is egy-egy emlékezetes vívódátummal fűződött öszsze. Gyuri fiam akkor született, amikor tíz évi szünet után, 1946-ban másodszor nyertem a magyar kardbajnokságot, másik fiam születéséről pedig a londoni olimpia kard egyéni döntője előtt kaptam a táviratot. Csoda-e, ha megnyertem? Ötvenkét éves vagyok (ha szigorúan vesszük, és miért ne vegyük?), sokan már a nyugdíj felé kacsingatnak, én meg ... igazán nem érzem magam öregnek, és a vívást sem azért hagytam abban, mintha ... Hosszú sportpályafutás volt az enyém! Hosszú és gyönyörű! Alig három évvel azután, hogy apám keze alatt ismerkedni kezdtem a vívás tudományával, feljöttem Pestre egy ifjúsági versenyre, ahol felfigyelt rám a felejthetetlen Santelli mester. Miskolcról felköltöztem Pestre és 1930-ban már válogatott voltam, indultam a bécsi Európabajnokságon, s azóta minden olimpián és világbajnokságon, amelyen a magyar vívók indultak — részt vettem. 1932, Los Angeles volt az első — és olimpiával fejeztem be 1962-ben, Rómában. Azóta visszavonultam mint versenyző, s mester lettem, mint apám volt. Sok minden eszembe jut, ahogyan visszagondolok a sporttal, a sportban eltöltött harmincöt évre. Tőlem már olyan sokan megkérdezték, hogyan szereztem meg a gyorsaságot, sokszor megirigyelt lábmunkámat, amikor — ugye akkoriban nem volt kiegészítő sport sem. Hát ezt a kifejezést valóban nem ismertük akkoriban. De a nyáron teniszeztem és úsztam, s rengeteget gyalogoltam, mert éppen úgy adódott, hogy Santelli mester terme az Erzsébet téren volt, én pedig a Ráday utcában laktam. Közlekedés: az apostolok lován. Szenvedélyesen gyalogoltam, az utcán az volt a szórakozásom, hogy számoltam kit sikerült beérnem vagy elhagynom. Lábmunka? Naponta száz-kétszáz állás-guggolást, guggolás-ugrást csináltam meg. Szegény nagymama rémülten kulcsolta össze a kezét ilyenkor, és meg volt róla győződve, hogy ebből egyszer úgy is botrány lesz. Ez volt az én „kiegészítésem”. Ebben viszont fáradhatatlan voltam, még (pszt, ezt csak úgy magunk között mondom) öreg versenyző koromban is. Tizenhét évet töltöttem el Santelli mesternél, akinél igényesebb és impozánsabb vívómestert azóta sem ismertem. Keveset beszélt, s magyarul azt is rosszul, de valami utolérhetetlen bájjal. Negyvenperces iskolákat adott, de soha sem emlékszem rá, hogy egyszer is arra gondoltam volna utána, hogy őmcsak megizzadtam. Mindig csak a mester „bírálata” járt a fejemben: „Mága fiúcska egy ólom-madár!” Mert nála soha senki sem lehetett elég gyors. Mellette megtanultam, hogy mindig többre és jobbra kell törekedni. Negyvenperces iskola Santellinél! Bizony mai gyerekek, akik tántorogva mentek egy erős vívólecke után az öltözőbe, nem tudjátok, hogy nekem csak azután következett a java. Kerestem az edzőtársakat, s a késő estébe nyúló csörték következtek, amit úgy hívtunk „módszeres asszózás”. Vártam, hogy az idősebb vivők vívjanak velem. Én támadtam — a partner védett, vagy fordítva — egész este. S ha nálunk nem volt elég társ, felkerekedtem, s elindultam máshová, edzőtársat keresni. Olyan éhes voltam a vívásra, hogy soha semmilyen mennyiséggel nem tudtam jóllakni. Milyen izgalommal kerestem nemcsak a versenyzési, hanem elsősorban az edzési lehetőségeket! És a versenyek? Győzni mindenki szeretne, de nem mindig sikerül. Különösen vívásban, ahol nemcsak a fegyverek beszélnek, hanem emberek is, hiszen ők bíráskodnak. Sokszor jöttem le dühösen vagy csalódottan a pástról, néha úgy éreztem, hogy soha többé nem szólok a zsűrielnökhöz, azután elfelejtettem mindent, s már a következő versenyre, edzésre gondoltam. Nem panaszkodhatom, szépen kijutott a sikerekből. Tizenhét olimpiai és három világbajnoki aranyérmem van. Négyszer nyertem kard egyéni magyar bajnokságot és hétszer tőr egyéni bajnokságot, s nem kevesebbszer mint kilencszer voltam itthon kardban a második. Sok szép emlék, versenyizgalom fű ARANYOS DERŰ ződik az érmekhez, külön-külön mindegyik nagy történet. És soha nem fásultam bele, mindig új izgalommal, új tervvel és lelkesedéssel töltött el a következő versenyre való felkészülés lehetősége. A vívás szabta meg életemet: korán fekvő, rendszeres élet az enyém. A vívás szabta meg még a jókedvemet is. Talán azért voltam egész életemben jókedvű. Edzés és verseny, verseny és edzés, vívóiskola és asszózás, órák, napok, hónapok, évek ... És soha egyetlen pillanatra sem jutott eszembe, hogy a vívás fárasztó, hogy az edzés kegyetlen vagy kemény munka. A vívás szépség és öröm. ... Néhány évvel ezelőtt odaszóltam Gyuri fiamnak, éppen úgy, ahogy harmincegynéhány esztendővel ezelőtt apám szólt nekem: „No, van kedved vívni?" Az egészben az a legérdekesebb, hogy ma sem érzem magam semmivel sem öregebbnek, sem lassúbbnak, mint amikor ezt — tőlem kérdezték. Elmondta: Gerevich Aladár Feljegyezte: Réti Anna Összeegyeztethető-fia ‘attal? Hányszor adtunk már félreérthetetlen választ erre a kérdésre. Igenis össze lehet egyeztetni, mert... De azért újra és újra felszínre kerül. Miért? Mert egyik embernek van határozott célja az életben, a másiknak — sajnos — talán nincs ilyen. Ezekkel a gondolatokkal haladtunk felfelé, kettesével szedve a Tudományegyetem megöregedett lépcsőfokait. Chatel Péterre — akit kerestünk — a kísérleti fizikai tanszék laboratóriumában találtunk rá. Serényen dolgozott. Már messzire kalandoztunk a beszélgetés ösvényein, amikor elmondta, hogy a kutatómunka érdekli: a fémek fizikája. Három esztendeje foglalkozik ezzel a témával. Hát igen — egy kutatót a következetesség jellemez. Mellesleg nem is olyan régen pályadíjat nyert. De maradjunk látogatásunk céljánál. Sport és tanulás — erről beszéltünk legtöbbet. Péter egy megfigyelés eredményével kezdte. — Talán hihetetlenül hangzik, de általános tapasztalat, hogy nálunk, vitorlázóknál az egyetemisták a vizsgaidőszakban érik el legjobb sporteredményeiket. Ez valószínű a sportág jellegének a következménye. Több éves tapasztalatból mondhatom, hogy össze lehet egyeztetni a sportot és a tanulást, sőt a kettő szinte kiegészíti egymást. Nekem például akkor megy rosszul a tanulás, ha nem járok edzésre. Edzés után valahogy fogékonyabb az ember. Pedig az „éjjelezés” sűrű program az egyetemisták életében. Phasps Piford 1950-ben még Michal Jutr úszni sem tudott, amikor már szántotta vitorlásával a Balatont. Azóta nagyon sokat fejlődött. Tavaly került össze mostani „legénységével”, Kiss Istvánnal, aki egyébként a Műszaki Egyetemen kovácsolja jövőjét jeles eredménnyel. A partnerek tehát közös úton járnak. Szerencsés eset, így könnyebb megérteni egymás problémáit. Mindig az erős szélben ment nekik jól. Ezt az idei magyar bajnokság utolsó futamaiban is bizonyították. De a 62-es év nemcsak a kalóz hajóosztály bajnoki győzelmét hozta, hanem egyéb örömöt is. Mondhatnánk úgy is: a bajnokság egyik előfeltételét. Új hajót kaptak. Tl3£SSK Mint a szerelmesek dédelgetik, kényeztetik, becézik. Ha módjuk van rá, szerelik, ápolják, javítják. Az új hajó már három győzelemhez segítette őket. Amikor arra tereltük a szót, hogy minek köszönhetik hirtelen fejlődésüket, Péter rövid gondolkodás után a téli munkájukra hivatkozott. — Edzőnk, Dolesch Iván a kemény munka híve. Kötélmászás végkimerülésig, síelés, úszás — hogy csak a leggyakoribbakat említsem. Alapozásunk egyik leghasznosabb része az volt, hogy olyan helyzeteket igyekeztünk teremteni a tornateremben, amelyek nyáron a hajón is előadódnak. Péter — amikor kikísért bennünket — futtában még elárulta távoli tervét: amint lehet, búcsút szeretne mondani kedvenc hajójának, a Vadkacsa II-nek. — Csak nem szándékozik abbahagyni a vitorlázást? — kérdeztük csodálkozva. — Ugyan! — válaszolta. — Hiszen csak ezután szeretnék igazán vitorlázni. De őszintén megmondom — s ez a távoli tervem — repülő hollandin! (korda) Vadkacsa II gazdája r,"F~.............. —3 Vasárnap, 1962. december 2. ** Az egyik magyar szólásmondás azt tartja, hogy az idő gyorsabban jár, mint a szárnyas madár. Mintha nem is olyan régen lett volna, hogy a televízió képernyője előtt szurkoltunk a magyar olimpiai labdarúgó-csapat győzelméért a római olimpián. Pedig ennek bizony már több mint két éve. Rohan az idő és egyre jobban közeledik a tokiói olimpia éve, 1964. Legjobbjaink ismét ott szeretnének lenni a legjobbak között. A tokiói olimpia falujának küszöbét azonban csak 16 csapat lépheti át. Amíg Tokió városát megláthatja egy-egy csapat, addig még több nehéz akadályt kell leküzdenie. Az 1964. évi tokiói olimpiára 47 ország labdarúgó-csapata nevezett. A döntő 16-os mezőnye úgy alakul ki, hogy hármas csoportokban selejtezőt játszanak az együttesek és a csoportgyőztesek alkotják a tokiói döntő 16-os mezőnyét. Szóval, mint már mondottuk, rohan az idő. Alaposan ki kell használni minden lehetőséget a felkészülésre. Nem is lehet kétséges, hogy sikerre csak azok az együttesek számíthatnak, amelyek mindent megtettek a siker érdekében. A napokban beszélgettünk Baróti Lajos szövetségi kapitánnyal. Arról folyt a szó, hogy hol tart jelenleg olimpiai labdarúgó-együttesünk a felkészülésben és mik a távolabbi tervek. A beszélgetés folyamán a következő kép alakult ki: Olimpiai csapatunk 1962 őszén mint B-válogatott kezdte meg a felkészülést. Ezek voltak az első lépések. Baróti Lajos a csapat összeállításakor azt vette figyelembe, hogy majdnem kizárólag azok a játékosok kerüljenek a csapatba, akik az olimpián szerepelhetnek. A csapat négy mérkőzést vívott az ősz folyamán. Először Salgótarjánban a lengyel B-válogatott csapat ellen lépett pályára. Már az első mérkőzésen biztatóan kezdett az együttes, 3:1-es vezetést szerzett, de azután egyre rosszabbul ment a csatársornak, a védelem is megmegingott és végül 3:3 lett az eredmény. Második mérkőzésén, a jugoszláv B-válogatott ellen már jobban kitett magáért a magyar csapat, mert Nisben 2:1 arányban győzött. Nem sokkal később Bécsben léptek pályára és színes, jó játékkal biztosan győztek 4:1 arányban az osztrák B-együttes ellen. A negyedik és egyben őszi utolsó mérkőzését Budapesten vívta a magyar B-válogatott a francia B-válogatott ellen. Ez a találkozó nem kis meglepetésre a francia együttes 2:1 arányú győzelmével végződött. B-válogatottunk, azaz olimpiai csapatunk őszi teljesítménye 62,5 százalékos. A gyengébb szerepléseket a következőkkel indokolja a szövetségi kapitány: a lengyelek ellen több számításba vett játékos nem állt rendelkezésére. Az Újpesti Dózsa és a Bp. Honvéd játékosai egyesületükben játszottak kupamérkőzést. A franciák ellen pedig azért kellett megbolygatni a csapatot, mert Gelei, Novák és Nógrádi az A-válogatottal tartalékként elutazott Párizsba, s ezt megérezte a B-válogatott. 1963-ban ismét a tervezett olimpiai csapat alkotja majd a B-válogatott gerincét. Úgy tervezi a szövetségi kapitány, hogy nemcsak mérkőzéseket játszik majd az együttes, hanem több hétközi közös edzés is lesz. A jövő évi közös felkészülést márciusban kezdik el. A felkészülés tartalma sokban függ attól, hogy a magyar olimpiai csapatot melyik hármas csoportba sorsolják. A sorsolást 1963 januárjában ejtik meg. Ekkor válik ismeretessé, hogy melyik két ország csapata lesz a magyar csapat ellenfele a selejtezőben. A selejtezők során májusban és júniusban egy-egy mérkőzést játszik a magyar csapat, októberben pedig két mérkőzésre kerül sor. A tervezett időpontokban könnyen változások állhatnak elő, mert figyelembe kell venni az ellenfelek helyzetét és kívánságait is. Az olimpiai keret tagjai március végén mindenképpen megkezdik az összeszoktató edzéseket Előreláthatólag itt is lehetnek zökkenők, mert a különböző kupatornákban továbbjutott csapataink kívánságait is figyelembe kell venni. Nem kétséges, hogy a kupatornákban részvevő csapatainkat is segítenünk kell, mert nem mindegy az, hogy ezeken hogyan szerepel egy-egy magyar együttes. Ezek a körülmények nyilván gátolják majd az olimpiai keret közös munkáját, hiszen a kupamérkőzések majdnem minden esetben hétközben kerülnek lebonyolításra. Ha a magyar olimpiai csapat sikeresen túljut a selejtezőn, akkor a már véglegesen kialakult keret decemberben portyára megy. Hogy mely csapatokkal mérkőzik, az még nem végleges. Utána 1964 januárjában kezdené meg a közös alapozást. Ugyanennek az évnek tavaszán ismét B-válogatott mérkőzéseken szerepelne az olimpiai csapat, de ezenkívül is rendeznének számára egy-két nemzetközi találkozót., Szeptemberben közös edzőtáborba vonulna a keret és utána indulna Tokióba. A bővebb olimpiai keretet máris kijelölte Baróti Lajos szövetségi kapitány. Ebbe a keretbe elsősorban sok tehetséges fiatal és néhány tapasztaltabb játékos került. Ez a keret azonban még nem végleges. Könnyen előfordulhatnak változások, így tehát még azok számára is nyitva áll az út az olimpiai keretbe, akik jelenleg nem szerepelnek benne. A 27-es keret így fest: Vasas: Szentmihályi, Ihász, Farkas. II. Dózsa: Káposzta, Szini, Bene, Rossi. Bp. Honvéd: Nógrádi, Komora, Nagy, Perecsi. MTK: Nagy, Bodor, Szimcsák I. Ferencváros: Novák. Tatabánya: Gelei, Szepesi. Szeged: Szabó, Nemes, Kürtösi. Szombathely: Szarka, Molnár II. Győr: Palotai. Pécs: Dunai II. Salgótarján: Menczel. Komló: Sós. Csepel: Kalmár. Beszélgetésünk befejezésekor a következőket mondta a szövetségi kapitány: — A rendelkezésre álló játékosanyagból ütőképes csapat alakulhat ki. Nem kétséges, hogy igen erős lesz a mezőny. Itt elsősorban a Szovjetunió együttesére, és a népi demokráciák csapataira gondolok. Az erőviszonyok nagyon kiegyensúlyozottaknak látszanak. Előfordulhat, hogy csak a pillanatnyi jobb forma dönti majd el a továbbjutást. Majd így folytatta a szövetségi kapitány: — A népi demokráciák együtteseit tartom az olimpia legesélyesebbjeinek. Elsősorban azért, mert a nyugati államok profijátékosai nem vehetnek részt a küzdelmekben. Bár, amint hírlik, a nyugati országok is sokkal tervszerűbben készülnek a tokiói olimpiára, mint a múltban bármikor. Úgy látszik, ők sem akarják ott a másodhegedűs szerepét játszani, örvendetes színfoltja még a tokiói olimpiának, hogy azon már részt vesznek a felszabadult gyarmati országok csapatai is. Rohamos fejlődésükről éppen a közelmúltban kaptunk hírt. Nem egy csapat ért el meglepő eredményt világhírű együttes ellen. Azt hiszem, a gyarmati országok csapataival is komolyan számolnunk kell. A kezdő lépéseket tehát már megtette olimpiai keretünk Tokió felé. Ezt azonban egyelőre csak úgy tekinthetjük, mint keresést, tapogatózást Hogy olyan együttes kovácsolódjék össze, amely a siker reményével veszi fel a küzdelmeket már a selejtezőben, nagy feladatokat kell megoldania mind a szakvezetésnek, mind pedig a játékosoknak. Nem kétséges, hogy minden játékos előtt nyitva áll az út Tokió felé. Hogy azután ki-ki el is jusson oda, ahhoz nem kell más, mint tehetség, megfeszített igyekezet, töretlen szorgalom. Azt hisszük, hogy a tokiói olimpiai szereplés megér ennyi áldozatot. Tari István 1960-64 KOLINPIASZ 2.FÉLIDŐ | Labdarúgóink már Tokió felé tekintenek