Népsport, 1963. február (19. évfolyam, 22-42. szám)
1963-02-01 / 22. szám
Türelem és céltudatosság Kilenc éve, 1953-ban kerültem a válogatott keretbe, amikor megkezdődött a magyar középés hosszútávfutás újabb fellendülése, amellyel a világ élvonalába küzdötte fel magát. Közismert, hogy ma ettől, sajnos, messze vagyunk. De aki szereti versenyágát, nem nyugodhat bele ebbe a visszaesésbe. Ezértörülök, hogy a nagy nyilvánosság előtt felvetik versenyágunk problémáit, s magam is szeretnék néhány konkrét kérdést felvetni és hozzászólni Kiss Gyurka barátom cikkéhez. A külföldi versenyzőkkel rendszeresen folytatott beszélgetések, tapasztalatcserék alapján az a véleményem, hogy világelsőségünket elsősorban annak köszönhettük, hogy megelőztük a többieket a rendszeres, igen nagy megterhelést futómunka és a résztávos edzésrendszer alkalmazásában. Ezt azután mások is átvették, sőt — az eredmények bizonyítják — továbbfejlesztették, illetve új utakat kerestek. Tény, hogy a mi edzésmódszereink az 1954—57-es évekhez viszonyítva nem nagyon változtak, az e vonalba kerülő fiatal futók is általában úgy dolgoztak, ahogy mi. A növekvő sikertelenségek hatására próbálkozni kezdtünk mi is az erősítéssel, változatosabb futóedzésekkel, az intervallumos edzésmódszer másirányú alkalmazásával. De ha javultak is az eredmények, nem a megfelelő mértékben. Hol lehet a hiba? Két dolgot emelnék ki: a kellő türelem és a céltudatos-ság hiányát. Ez megmutatkozik a felkészülésben és versenyzés-ben egyaránt. Szerintem az alapozás döntően befolyásolja az egész év eredményeit, ilyen-kor sokat kell edzeni, s soha sem szabad tekintettel lenni pillanatnyi fáradtságra, rossz közérzetre. Tornatermi vagy erősítő edzésekkel a futóedzéseket helyettesíteni nem lehet, viszont kiegészíteni igenis szükséges, a sok munkától elmerevedett izmokat gimnasztikával fellazítani lényeges. A speciális erősítésre pedig szintén szükség van. Nem „kajakos” izmokra gondolok, hanem arra, hogy például súlyzós megterheléssel sorozatokban különböző szökdelő, guggoló gyakorlatokat végezzünk, de csak körülbelül 40—60 százalékos terheléssel, s az erősítésre lehetőleg a reggeli, lényegesen könnyebb futómunka után kellene módot találni. Sajnos, az utóbbi években nálunk nagyon hamar abbahagyták egyesek valami újnak alkalmazását, ha az hamarosan nem hozott hirtelen javulást. Ugyanígy váltogatták néhányan edzőiket is. Pedig csak hosszú évek rendszeres, együttes munkájával lehet az élvonalba kerülni, ezt mindenki magán tapasztalhatta. Akkor vajon később miért felejtkezik el róla? ! Az erősítést és a gimnasztikát, ha nem is rendszeresen, már alkalmaztuk az elmúlt években is az alapozás alatt, de ahogy megkezdődött a formábahozás és a versenyzés, az egészből csak a bemelegítő futás utáni rövid „nyújtózkodás” maradt meg. Pedig, azt hiszem, jó lenne, ha bizonyos mennyiségű erősítést és rendszeres gimnasztikát az egész idényben végeznénk. Szólni szeretnék a mostani versenyfelfogásról, amelynek megváltoztatását a felzárkózás egyik legfontosabb tényezőjének tartom. Saját tapasztalatomból tudom, hogy fejlődésemben az erős, komoly versenyek játszották a legnagyobb szerepet, s ha gyengébb is voltam még a többieknél, én is igyekeztem nyomni az iramot, ott lenni az élen. Akkor a többségünk így gondolkozott. Most sem a szorgalomban, hanem a versenyfelfogásban van a hiba. Meg kell érteni, hogy a „várásra lovaglás” visszafelé vezet, csak az eredményre törő, bátor versenyzési mód segítheti elő az egyén és mindnyájunk fejlődését. Hogy akar valaki nagy nemzetközi versenyen helytállni, ha nem szokta meg már itthon az erős versenyeket? Taktikázni ráérünk akkor, ha már olyan a formánk, hogy mindent végre tudunk hajtani. Végezetül: ma van kétségtelenül körülbelül tíz főből álló tehetséges fiatal hosszútávfutógárdánk, amelynek fizikai alapképességei legalább olyan jók, ha nem jobbak, mint a mieink voltak. További szorgalommal és céltudatos versenyzéssel az idén megkezdhetik a felzárkózást. De mi van mögöttük? Az utánpótlás igen gyenge és a legaggasztóbb, hogy egyre fogy a középtávfutóversenyeken indulók száma. Okvetlenül meg kell erősítenünk a távfutás tömegalapjait, mert enélkül nem sikerül az élgárda megerősödése és nem indulhat meg újabb felemelkedéshez vezető egészséges versengés. Szabó Miklós dr. A hőmérő higanyszála e. o®.lanatban mínusz 110 fok alatt van. A jeges, északi szél játékos könnyedséggel kapja fel a frissen hullott havat. Megélénkül a pálya A fiattalbányai pályán neon látni senkit. Mit is csinállhat nálnak a kézilabdázók ilyenkor, hiszen még a labdát sem tudják megfogni elgémberedett kezükkel. De egyezerre csak megélénkül a pálya. A játékoskijáróban egymás után tűnnek fel jól bebugyolált alakok, majd Kiss Ferenc testnevelő tanár szavára elkezdik a bemelegítő futást. A Tatabányai Bányász NB II-s női kéziilabda-csapatának a tagjai ők, név szeriint: Dedrák Rózsi csapatkapitány, Klausz Rózsi kapus, Csizmadia Ilona, Újvári Lídia, Girman Éva és Girman Irén, Bréhm Ferencné és Mankovics Júlia. Fittyet hánynak a hidegnek és alapoznak. Jól fel akarnak készülni a szabadtéri idényre. Egy év alatt 6 hellyel feljebb 1961-ben, még a kiesés ellen harcoltak és 1962-ben már az NB II Nyugati csoportjának élmezőnyében, a harmadik helyen fejelték be a bajnoki idényt. Említett eredményük egészen pontosan így fest: 1961. 9. hely 22 7 3 12 129:150 17 1962. 3. hely 22 15 2 5 144: 93 32 Tavaly tehát nyolc mérkőzéssel többet nyertek meg, mint tavalyelőtt, tizenöttel több gólt dobtak és — ami forma javulásukat messzemenően mutatja — ötvenhéttel kevesebb gólt kaptak! Góllarányuk aktív lett, de ők maguk is aktívabbak voltak az edzéseken. Most is — amint ez terem, mérkőzéseiken is megnyiváltul — harcos felfogásban küzdenek, nem ..kisasszony-kézilabdát” játszanak, változatosam és keményen meglövik a labdát, ha kell 10—12 méterről is. Ezzel párhuzamosan lankadatlan energiával rohamozzák az ellenfél kapuját az első perctől az utolsóig.. Mindehhez azonban nemcsak akarat, hanem jó erőnlét és biztos technika is szükséges, s ezt sikerült is megszerezniük. Persze nem „ingyen’"’ jutottak hozzá. Kemény edzések — sok vidámsággal — Fegyelmezett játékosok és igen szeretnek játszani — mondja a lányokról Kiss Ferenc az edzőjük. — Tavalyi év elején, amikor hozzájuk kerültem, számvetést csináltunk és elhatároztuk, hogy azért is megmutatjuk: feljebb tudunk kerülni a táblázaton! Persze ehhez sok munka kellett. A lányok — bár közülük nem egy három műszakban dolgozik — vállalták a keményebb, nagyobb megterhelést jelentő edzéseket. Cseri, azaz Dedrák Rózsi a csapatkapitány, aki sokszoros válogatott kapusa volt a régi nagypályás együttesnek, élen járt és jó példája buzdítólag hatott a többiekre is. A továbbiak: terem Hiányában alapozás a szabadban, az időjárástól függetlenül. Atlétikus jellegű munka, sok vágtával, nagylabda-dobásokkal. Váltóversenyek feladatokkal, súlyzózás és a formában tartó időszakban is, végig az egész év folyamán, erőfejlesztés. A foglalkozásokon az edző nem feledkezett meg arról, hogy játékosai szeretik a vidámságot, s ezért sok játékos elemet is beiktatott a gyakorlatok közé. Azóta lehet akármilyen hideg tél, hullhat a hó vagy fújhat a szél, a tatabányai kézilabdás lányok nem feledkeznek el a siker biztosítékáról, a szorgalmas, kemény edzésmunkáról, mert az idén sem szeretnének rosszabb eredményt a tavalyinál. N. Gy: A hideg nem akadály! HÁROM EDZŐ,SOK TERV Azt szokták mondani: új seprű, jól seper. Vajon ez a mondás érvényes lesz-e Pécsett, Szombathelyen és Tatabányán, azaz három olyan helyen is, ahol új edző fáradozik azon, hogy a csapat eredményesebben szerepeljen. — Nehéz feladat elvégzésére vállalkoztam, de viszonylag kedvező körülmények között dolgozom. Azért nehéz a feladat, mert eddig képességei alatt szerepelt és ezért önbizalmát vesztett együttesnek kell, aránylag rövid idő alatt, kedvezőbb körülményeket teremtenem. Nem tartom reménytelennek a helyzetet, mert egyrészt a szakosztályvezetőség teljes súlyával mellettem áll, másrészt húszéves barátság szálai fűznek elődömhöz, Kállai Lipóthoz, aki ma is mindenben nagy segítséget nyújt. — Legfontosabb feladatom a most folyó alapozó időszak maradéktalan kihasználása. Eddigi tapasztalataim kedvezők, a játékosok kivétel nélkül érzik a munka jelentőségét. Megpróbálom a foglalkozásokat még intenzívebbé tenni. Egyrészt bevezettük külön a védők és külön a támadók részére a délelőttönkénti „különórákat”, a speciális feladatok gyakorlására, másrészt pedig a jelenlegi 29-es keretet lecsökkentjük 20- ra, anélkül persze, hogy a kimaradók megfelelő foglalkozását ne biztosítanánk. Végeredményben négyen vagyunk az oktatáshoz, ezért csupán munkaszervezés kérdése az egész. — Tervezem a fiúk harcmodorának némi megváltoztatását is. Kétkapus játékoknál tapasztalPécsett Balogh II Sándor. Szombathelyen Jávor Pál, Tatabányán pedig Grosics Gyula szeretne előrehaladást elérni. Vajon sikerül-e nekik? A három edző tele van tervekkel, íme:tam, hogy egyesek a szükségesnél nagyobb lendülettel és keménységgel küzdenek még saját társaik ellen is. Erre a képzett pécsi labdarúgóknak nincsen szükségük, hiszen tudásukkal jobban meg tudnak majd élni, mint esetleg a túlzott keménységgel. Mindig elleneztem a kíméletlen játékot. — Végül abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy igen kevés helyen tapasztalt számban állanak rendelkezésemre olyan tehetséges, saját nevelésű fiatalok, akiket feltétlenül alkalmasnak tartok az NB I-es küzdelmekre. A jövő csapatának kialakítása szempontjából örömmel nézem e fiatalok lelkesedését. Neveket nem kívánok még említeni, mert egyrészt a fiataloknak bizonyítaniuk kell a rátermettségüket, másrészt idősebb játékost sem kívánok indokolatlanul mellőzni. A fiatalítás kérdése nem is sürget annyira, hiszen elődöm, Kállai Lipót, korábban több fiatal tehetséget épített be sikerrel a csapatba, úgyhogy pillanatnyilag a tapasztalt védők előtt fiatal fedezetpár és támadósor áll rendelkezésre. Az előkészületi mérkőzések, amelyek közül kiemelkednek a Dunántúli Napló hagyományos kupaküzdelmei, mindenesetre nekem is sok mindenre adnak majd választ fegyelmezetten dolgozott Bozsokon, ahol egy ideig alapoztunk. — Célom még az egészséges önbizalom megteremtése. Az ősszel rengeteg gólhelyzetet nem tudtak kihasználni a csatárok. Ennek okát elsősorban az önbizalom hiányában látom. Sikerült a szakosztályban minden gondot felszámolnunk. Mindenki nyugodt körülmények között készülhet. Ha sikerül a fiúk önbizalmát növelni, akkor a gólok sem maradnak el. — Most mindenki egészséges, már Pém és Iszak is. A csapat Hosszú évek során hány vágyát, óhaját, tervét mondta tollba? Ki tudja? Akkor mint játékos beszélt, s tervei legtöbb esetben valóra is váltak. Most ismét terveiről beszél. Ez alkalommal azonban nem mint labdarúgó, hanem, mint újdonsült edző nyilatkozik Grosics Gyula: — Amikor játszottam, az volt a vágyam, hogy csapatom jól szerepeljen. Ma is ugyanaz. A megvalósítás tekintetében azonban már adódtak változások. Terveimet két részre osztom. Az első a közeljövőé, a második a távlatiak közé sorolható. Első: ne legyenek kiesési gondjaink. Hogy a játékosok még többet akarnak ennél? Az más lapra tartozik. Az első játékosértekezleten, amikor felvázoltam elképzeléseimet a labdarúgók előtt, minden részével egyetértettek — egy kivétellel. Azt kifogásolták, hogy igen alacsonyra tettem a mércét. Fogadkoztak, hogy ebben a bajnoki évben is a táblázat első felében fognak végezni. — Ennek természetesen nagyon örültem, mégsem támaszvázát a tavalyi együttes adja, de 2—3 fiatal is szóhoz juthat Az összeállításon csak végszükség esetén változtatok. Az öszszeszokottság ugyanis nagy előnyt jelent. Elmondta még az edző, hogy bár mindennap tartanak edzést néhány játékosnak még mindig súlyfeleslege van. A felesleges kilóktól azonban nemsokára mindenki megszabadul. Megemlítette még, hogy az előkészületi mérkőzések során NB II-s és NB III-as csapatok ellen játszanak. Balogh Sándor (Pécsi Dózsa) Jávor Pál (Szombathely) December elején került Jávor Pál Szombathelyre. Azóta a kitűnő mesteredző nagy lelkesedéssel dolgozik. Nincs egyedül: Tölgyesi József személyében hű segítőtársra lelt. Azon fáradoznak, miként lehetne javítani a hibákon, hogyan lehetne elérni, hogy az Sz. Haladás jobban szerepeljen. Jávor Pál így vélekedik: — Legelső feladatként a baráti szellem kialakítását tűztem ki célul. Azt akarom elérni, hogy ne legyen önzés, féltékenység a szakosztályban. Úgy kezdjük a munkát, mintha most kerültek volna fel a magasabb osztályba. Meggyőződtem arról is, hogy nem is olyan rossz a szellem, mint ahogyan hírlett. Mindenki nagy szorgalommal, Grosics Gyula (Tatabánya) táttam továbbra sem hasonló követelményeket. A második tervemet mindkét kategóriába rangsorolhatnám. Éspedig: az alapvető taktikai felállás módosítása. Egy lépést előre kívánok ugyanis lépni a támadójáték erősítésében. Persze, ehhez az alapvető feltételek megteremtése is szükséges. A közösségi szellem javítása is célom. Egészséges versengést akarok meghonosítani a csapatbavaló bekerülésért. — Távolabbi tervem: saját nevelésű fiatalok beépítése! Tatabányára és környékére támaszkodva keresni kell a játékosutánpótlást, biztosítani a fiatal labdarúgók felszínre hozását. Erre az első lépéseket már meg is tettük. Két fiatal labdarúgó, Nagy Ervin és Kovács Csaba, itt alapoz velünk és tavaszra már számításba is jön az összeállításban. — Sokszor beigazolódott már labdarúgó-pályafutásom alatt, hogy kitartó munkával el lehet érni a kitűzött célt. Ezt szeretném megértetni a játékosokkal is, s akkor remélem, nem okozok majd csalódást — mint edző... Délelőttönként „túlórázás”, jó közösségi szellem kialakítása, egészséges önbizalomra nevelés, magasabb célok kitűzése.. . Csupa nagy terv olyan csapatoknál, ahol a gyengébben sikerült őszi idény után — most már jó eredményeket vár a közönség. Reméljük, sikerül a kettős feladatot — a csapatokkal kapcsolatos elképzeléseket és a szurkolók igényeinek kielégítését — mindhárom edzőnek megoldania. Ez sikert jelentene! De ha mégis engedményeket kellene tenni, az csak a gyors eredményesség rovására történhet. Ezt fogadják megértéssel a szurkolók is, hiszen az alapos, körültekintő sportmunka gyümölcse sokszor csak később érik be. De akkor hosszú ideig élvezhető. S az igazi közös érdek csak ez lehet. Péntek, 1963. február 1.3 egyéniségeket hagyni kell fejlődni a maga útján. A vízilabdázás csapatsport, mégsem szabad ezt úgy felfogni, hogy ezzel minden játékost egy sémába kényszerelünk. Érvényesülnie kell az egyéniségnek, abból csak akkor szabad lefaragni, ha az már a csapatmunka kárára van. Eltalálni a megfelelő hangot, a megfelelő szót, nem könnyű. ? Az egyéniséget és a jellemet csiszoló munka talán igényesebb, nehezebb, mint a szaknai munka. Van olyan játékos, akiknek — képletesen szólva — állandóan fognia kell a kezét, a másik olyan tehetséges, olyan elképesztő ösztönnel játszik, mozog a vízben, hogy szinte félek hozzányúlni, mert úgy érzem, csak elronthatom. Néha egyik-másik gyerek játék közben ösztönösen, öntudatlanul olyan technikai trükköt, cselt végez, olyan megoldást talál, amelyet én nem hogy tanítani nem tudnék, hanem még eszembe sem jutott addig. Ez is csak azt támasztja alá, amit már az előbb is mondtam: az edző mindig tanulhat a gyermekektől. Alapelvem, amire szintén a tapasztalat tanított meg, hogy a kisebbek mindig együtt eddzenek a nagyobbakkal. A serdülők az ifikkel, az ifik a felnőttekkel. Semmi sem fejleszti annyira a technikai tudást, mint a megfigyelés. Sok-sok szóval sem tudnám úgy elmagyarázni a kezdő játékosnak az egyes technikai elemeket, mintha azokat a nagyobbaktól ellesi. Egyéniségüket így is megtartják, mert ahány ember, annyiféle megoldás alakulhat ki. Gyakran látni persze olyan esetet, amikor egy fiatal játékos mozdulatai megtévesztésig hasonlítanak valamelyik „menőéhez”, nemcsak a vízben, hanem a parton is. Ez arra figyelmezteti az edzőt, hogy a gyerekek nemcsak a vízilabdázás fortélyait igyekeznek ellesni példaképeiktől, a nagyobbaktól, hanem viselkedésüket, életmódjukat is. A pedagógiai munka tehát soha, egyetlen percre sem szünetelhet az egyesületben. A vízilabda addig szép, amíg játsszák. Úgy tapasztaltam, hogy a legjobb módszer ennek a játékosságnak a megőrzésére az, ha 'i minden versenyzőmet ráveszem a tovább- 7 tanulásra. Ragaszkodom ahhoz, hogy minden gyerek tanuljon szakmát, szerezzen képesítést egyetemen, vagy főiskolán; egyszóval, hogy a versenyzéssel párhuzamo ■ san készüljön fel az életre, hivatására. Azok a versenyzők, akiknek csak a vízilabda, a sport jelenti az életcélt, hamarosan olyan lelki válságba jutnak, amely már a játékosság rovására megy. Ha állandóan attól kell rettegniük: „Mi lesz, ha kudarcot vallok, mi lesz, ha kitesznek a csapatból” — játékuk görcsössé, színtelenné válik. A presztízs nehéz hátizsák,, láthattuk többszörös olimpiai bajnokokkal teletűzdelt csapatunk Európa-bajnoki játékán! Ha ez az érzés még a létbizonytalansággal is párosul, úgy lehetetlenné teszi a felszabadult, sziporkázó, szellemes játékot, ami nélkül pedig nem igazán vízilabda a vízilabda! Ha ez kenyérkérdés, a játékos elbátortalanodik, elveszti egyéniségét, a játék robottá válik számára. Ezért akarom, hogy valamennyi gyerekem továbbtanuljon, és ezért örülök sokszor jobban egy ötös feleletnek, egy jeles egyetemi vizsgának, mint egy gólnak! Ha a pedagógiai eljárásban nem lehet sémát felállítani, úgy ez még fokozottabban áll a szakmai munkára. Mióta edző vagyok, átlagban minden két évben, de néha évenként valami új elképzelést valósítok meg, kísérletezem, próbálkozom. A tapasztalatok alapján megtartom azt, ami bevált és újabb lépéssel megyek tovább. Néha nagyon kicsi ez a lépés, de csak így lehet haladni. Különösen a téli, alapozó munkán gondolkozom nagyon sokat. Meggyőződésem, hogy — amint az időszak neve is mutatja — ezek az edzések határozzák meg az egész évi sikereket vagy kudarcokat. Ha nyáron nem úgy megy a munka, ahogyan elképzeltem, sohasem a nyári edzé- isekben keresem elsősorban a hibát, hanem azon gondolkozom, miben tévedtem, mit csináltam helytelenül az alapozó időszakban! Ennek megfelelően téli munkánk évről évre más arculatú. Emlékszem, voltak olyan évek, amikor a kézilabdázás került előtérbe. A téli teremkézilabda-bajnokságban három csapattal is indultunk. Tátos, aki akkoriban az én versenyzőm volt, olyan félelmetes hírű góllövő volt, hogy a kapusok egyszerűen kiálltak a kapujukból, ha nála volt a labda. A többiek is nagyszerűen hasznosították ebben a játékban vízilabda-tudományukat — és viszont. Ezt a hasznos kiegészítő sportot nem azért vetettük el, mert nem vált be, hanem — mert a későbbi években már nem volt lehetőségünk ilyenfajta edzésre. Különösen nehéz volt annak eldöntése, milyen arányban szerepeljen a vízilabda a téli munkában. Volt olyan év, amikor egyáltalán nem adtam labdát a fiúk kezébe, máskor egész télen kétkapuztunk is. Tény, hogy játék közben mindennél jobban ki tudják hajtani magukat a versenyzők és a cselezést, szerelést, lövést, meg a többi technikai mozzanatot csak játék közben lehet gyakorolni. Vagyis: és nem lehet mindent csak kiegészítő sportágakkal megoldani. Az arány megtalálása. nehéz. Az ökölvívás és a birkózás az évek során váltakozó mennyiségben szerepelt téli edzéseink műsorán. Elég régen — kezdetben persze csak ösztönszerűen — alkalmazunk résztávokat a mezei futásban, és az úszóedzéseken. Az utóbbi években a téli táborok előtérbe helyezték a téli sportokat, mindenekelőtt a síelést. Ellentétben a közhiedelemmel, a síeléssel nem erőgyarapodást kívánok elérni, hiszen két hét alatt az ezzel elérhető erőgyarapodás elenyésző, hanem elsősorban idegi pihenést, felfrissülést. Ezt a szokottól eltérő mozgás, a csend, a táj szépsége, a tiszta levegő együttesen biztosítja. Télen vezetőszerephez jut a torna. Naponta végzünk nagyon erős, a tél folyamán fokozódó terhelésű gimnasztikát, az edzés nagy részét medicinlabdával végzett gyakorlatok töltik ki. Az átlagos edzésidő így naponta két-két és fél óra. Nagyon nehéz kérdés, amelyet szintén nem tudtam mind ez ideig eldönteni: milyen legyen az átmenet az alapozó- és a versenyidőszak között? Milyen fokozatokban hagyjuk el a kiegészítő sportokat, folytassuk-e és milyen mértékben az erősítő munkát az év további részében? Erre a kérdésre is csak a próbálkozások, kísérletezések adhatják meg a választ. A válogatottakkal mindenesetre az idén megpróbálok egész évben kismennyiségű erősítő munkát is végeztetni, annyit, amennyivel fenntarthatják a télen megszerzett kondíciót. Az egyesületben — főleg idő hiányában — ezt még nem tudom megoldani. Talán sokat időztem a téli munkánál, de az évnek ezt a szakaszát hanyagolják el leginkább a vízilabda-sportban. A vízi edzések már viszonylag kevesebb problémájat rejtegetnek. Ezért már csak néhány, az oktatással kapcsolatos tapasztalatomat mondanám el . A kezdők oktatásában a fontossági sorrend a következő: vízbiztonság, technika, taktika. A határvonalak természetesen elmosódnak. A kezdőnek mindenekelőtt el kell sajátítania az idegen elemben a víz- ben való mozgást. Az úszás tanulása alatt már rendszerint elválik, melyik gyerekből lesz úszó és melyikből vízilabdás. A két sportághoz egészen eltérő lelki alkatú gyerekek kellenek. A vízilabdához inkább a nyugtalanabb vérű, ravasz, gyors észjárású, játékos gyerekek vonzódnak. A kiválogatásnál sok függ az edző gyakorlott szemétől. Amikor a gyerek már teljesen biztonságosan mozog, tájékozódik a vízben, labdát adunk a kezébe, és ettől kezdve igen sokat dolgoztatjuk labdával. Minden technikai mozzanatot mozgás közben gyakoroltatunk, hiszen azok alkalmazására is mozgás, játék közben kerül sor. Lehetőleg minden gyereknek legyen labdája. (Én ezt olcsó, súlyban és méretben megfelelő NDK- beli műanyaglabdákkal oldottam meg.) Az a cél, hogy a gyerek valósággal összenőjön a labdával, mintha az testének része lenne, ha álmából ébresztik, akkor is tudja, mit csináljon vele. A taktikai oktatást hagytam utoljára, mert ez a „legsötétebb” pont! A vízilabda évtizedek óta „magyar specialitás”, ezért a szurkolók szinte elvárják a magyar vízilabda-edzőktől, hogy mindig jelentkezzenek valami újjal, elsősorban taktikai tekintetben. „ A taktikát mindig a csapat összetételet határozza meg. Minden esetben fel kel mérni, mit lehet azzal a csapattal megoldani. Ha tökéletes játékosaim lennének, minden elképzelést meg lehetne valósítani. Ezzel adva van az egyik feladat: igyekezni kell minél tökéletesebb játékosanyagot nevelni. Addig is a mozgó játékra kell törekedni már a legkisebbeknél is, hátha éppen ők lesznek azok, akik új ötletet adnak nekünk, edzőknek. Hiszen mondtam már: a gyerekektől nem szégyen tanulni!