Népsport, 1964. április (20. évfolyam, 65-85. szám)

1964-04-19 / 77. szám

A TENKES KAPITÁNYÁTÓL Két vallomás a TEKÉRŐL H­ árom hónapon át ültek él­vezettel és hétről hétre megújuló érdeklődéssel a felnőttek is a televízió-készülé­kek előtt, hogy figyeljék és át­éljék az eredetileg gyermekek számára írt romantikus kaland­film, „A Tenkes kapitánya” iz­galmas történetét. A sajtó vissz­hangját megelőzve az egyszerű nézők — köztük a sportemberelv — között több olyan meg­jegyzés hangzott el, amelyeket a kritikákban olvashattunk. Az Esti Hírlap kritikusa — Hegedűs Tibor — például egyenesen ki­mondta: ha nincsenek jó moz­gáskultúrájú színészeink, akik e műfajhoz tartozó verekedési vagy vívási jelenetekben teljes illúziót tudnak kelteni — várjuk meg, amíg lesznek... A Nép­­szabadságban, más fogalmazás­ban, így jött ki Katona Ferenc tollából a kérdés: a kalandfilm­ben nagy szükség lett volna a színészek nagyobb fizikai ügyes­ségére, lovagló, vívó és vereke­dő tudására, akrobatikus képes­ségeire. Nyilván egyetért velünk az olvasó abban, hogy ez a prob­léma a sportújság hasábjaira is kívánkozik. A kérdés tüzetesebb elemzésénél azonban mélyebbre nézünk a különben sikeres film­nél. E­lőször tehát keressük fel a film rendezőjét, Fejér Istvánt. A „kivárásra” vá­lasza: nem várhatnak addig, míg felnő az új, sokoldalúan, sport­­belileg is képzett színészgenerá­ció. A közönség ugyanis igényli és szereti ezt a műfajt. — A színinövendékek leg­többje, ha kikerül az iskolából, magával hozza a fiatalsággal já­ró ügyességet, sportkészséget — folytatta a rendező. — A baj csak az, hogy ezeket az erénye­ket nem tartják meg később, el­híznak, nem ügyelnek az erőn­létükre, sporttudásuk megtartá­sára. Mert ehhez kevés a reg­geli torna — feltételezve, ha erre is futja az idejükből. ... A­z egyik mérkőzésen ezt a kérdést felvetettük Kazi­­mir Károlynak, a Thália főrendezőjének. Tanácsolta, hogy keressük fel a Színházművészeti Szövetséget, mert ott már elin­dult egy kezdeményezés, amely fejlődést jelent a múlttal szem­ben. Szekeres József, a szövet­ség munkatársa, átadta az álta­luk kiadott „Izometriás erőed­zés” című sokszorosított levona­­tot, amelyet két szakember (Pál­fai János és Rajki Béla) állított össze, s a már lezajlott előadás­­sorozat anyagát tartalmazza, gyakorlatok illusztrálásával. A színészek részére rendezett elő­adások és a kiadvány azt a célt szolgálja, hogy művészeink ott­honukban, naponta elvégzendő, néhány percig tartó önedzéssel fejlesszék izmaikat, gyarapítsák erejüket, és nem utolsósorban eltűntessék felesleges zsírlera­kódásukat. Megjegyezve persze,­­hogy emellett a sportkész­­ség fejlesztése, a mozgás és a testtartás javítása, szóval a rendszeres testedzés , a spor­tolás, megóvja művészeinket a nagy idegrendszeri túlterheléssel járó károsodástól is. Tehát egye­dül az izometriás erőedzés nem csodaszer. Időhiány miatt vi­szont nem futja többre. Időhiány? ... Valóban ez a legnagyobb veszély, amellyel — a szerepen kívül — meg kell küzdeniük élvonalbeli, népszerű színészeinknek. Az egyik leg­­megterheltebb hivatás az övéké. Nincs szabad idejük, hogy ma­gukkal — testük képzésével tö­rődjenek. Színházi és filméle­tünk fejlődésével párhuzamosan az a helyzet, hogy hajnaltól ké­ső éjszakáig leköti, bilincsben tartja őket a Szerep­e a saját színházon, a szereptanuláson kí­vül a rádió, a szinkron, a film, a televízió és mindenütt a sok próba, hogy csak ezeket említ­sük. N­incs megállás! Valóban nincs? — vetettük fel az egyik érdekelt bennfentes­nek. Érdemes-e vajon az idegfe­szítő hajszában kockára tenni az egészséget, a népszerűséget és az alakítás hitelességét? Az il­lúziót! A nap huszonnégy órá­jából valamelyiket talán fel kellene áldozni a rendszeres testedzésért. — Lehetetlen — hangzott a válasz. — Egyszer, kétszer ki­hagy valamit az ember, és har­madszor már nem hívják... — És ha jönnek az újak, a testileg is sokoldalúan képzett, karcsú, izmos, ügyes, szép moz­gású és atlétikusan képzett utó­dok, a főiskolából most kikerü­lők? A fiatal magyar Douglas Fairbanksek, Erős Flynnek, Ba­talovok, Jean Marais-k?__ — Talán a pár perces izomet­riás erőedzés is segíthet... hangzott kis sóhajjal a válasz. U­tunk következő állomása — az utódjelöltek főhadiszál­lása — a Színház- és Filmművészeti Főiskola, adva volt. Az „utánpótlás” vezetője, Vadász László igazgató számára nem új a probléma. A lehetősé­gek keretei között mindent meg­tesznek, hogy a feljövő új szí­nészgeneráció nevelésében a testkultúra is megfelelő helyet kapjon. A főiskola testnevelő tanárától különben részletes fel­világosítást kaphatunk. Kőszegi Jánost a tanulmányi épület egyik helyiségében talál­tuk. Nem éppen eszrelényi környe­­zetben a harmadévesekkel most fejezte be a mozgástechnikai órát. Az óra végén három növendék­kel — Csomós Máriával, Szer­­sán Gyulával és Horváth László­val — beszélgettünk. Csomós je­les tornásznő volt a gimnázium­ban. Szersán sokoldalúan kép­zett sportember (a „Sodrásban” c. filmben megyei bajnokot ala­kított). Horváth a Bp. Művész labdarúgó-csapatának játékosa, a súlyemelés is kedvenc sportága. Mindhárman a rendszeres spor­tolás hívei. De már ők is benne vannak a taposómalomban, ők is az időhiányra panaszkodnak. Szerepelnek színházban, fil­men. Keddi napjuk: reggel nyolckor kezdenek a főiskolán. Utána az Ódry-színpadon ren­dezői vizsga, majd a Madách bán Hamlet-próba, fél négykor újra Odry-színház, este fellépés. Éjjel tizenegy után tanulnak. Csaknem minden napjuk így fest. — Mikor sportolnak? — Reggel fél 7-től nyolcig. Vagy hajnalban úszunk a Sport­uszodában. Szeretnénk lovagolni, de csak­ jövőre fogunk. Az első két évben vívtunk, most nem. Nincs tornatermünk, nehezen ju­tunk az uszodába. Pedig szük­ségünk lenne a rendszeresebb, erőteljesebb sportolásra... Jö­vőnk és szervezetünk igényli a­ sportot... A testnevelő tanár sajnálkoz­va említette, hogy a mozgás­­technikai órákon kívül a test­edzés alapját képező testneve­lési órák nem szerepelnek a tanrendben. — Pedig a heti kétszer két­órás kötelező testnevelési óra mind a négy évfolyam hallga­tói számára szinte életkérdés lenne. Az órarendi elfoglaltság jelenleg, sajnos, nem ad erre le­hetőséget — Főiskolán!! talán egyetlen a világon, ahol a test­nevelés nem kötelező tárgy ... Úgy látja színészgárdánkat, hogy a jelenlegi „hajtásban” so­kan nem törődhetnek testi kul­túrájuk fejlesztésével, ezért többnyire már 45—50 éves ko­rukban kiégnek. Rendszeres fi­zikai mozgás nélkül szerinte elképzelhetetlen a hiteles szín­padi alakítás. A nagyobb sport­követelményeket támasztó film­szerepről nem is beszélve. A Tenkes kapitányától el­jutottunk tehát a prob­léma feltárásának a vé­gére. Hadd idézzük még Alek­­szandr Tairovnak, a Moszkvai Kamaraszínház híres főrendező­jének egyik könyvéből a követ­kezőt: „A test adja a színpadi alak plasztikus formáját...” A test, amely az ápolást,­ a képzést, a rendszeres sportmoz­gást igényli a színésztől talán még fokozottabban, mint más­tól. És ez közügy? ... Az­ ígt­ért milliók és milliók szórakozását, örömét szolgálják a mi kiváló színművészeink. Fekete Pál a színész tes­tkultúrá­jául H­­a az ember Karcagon a város belseje felé halad és már majdnem eléri a főteret, egy nádfedeles ház előtt feltétlenül megáll. Nem amiatt az egy ház miatt, mert olyan nádfedeles, falusi ház több is akad Karcagon. Nem is azon van a látnivaló, ha­nem azon, amely közvetlenül a tőszomszédságában emelke­dik az ég felé. Egy kétemele­tes, korszerű lakóház. Az új épület még árasztja a friss festés és a friss mázo­lás illatát. Ebbe vegyül az­után bele az ósdi vályogfal és A tanács háza egyik helyisé­gében találkoztunk a sportkör néhány vezetőjével. Kényelme­sen elhelyezkedtünk az asztal körül. Ott volt Bártfai Sándor, a sportkör főtitkára, Sántha Sándor gazdasági vezető, aki egyben a birkózószakosztály edzője is és Pető Endre, a lab­darúgó-szakosztály edzője, vala­mint Szöllősi István, a városi TS vezetője. Elindítottuk a be­szélgetés fonalát. — Afelől szeretnénk tájéko­zódni, hogy milyen a sportélet a MEDOSZ-ban — kezdtük. Erre azután meglepő dolog történt. Az asztal körül ülők mosolyogva összenéztek. Bártfai Sándor főtitkár magyarázatba fogott: — Tulajdonképpen csak a neve MEDOSZ a sportkörnek, egyébként hívhatnák akármi­nek, mert a MEDOSZ-hoz már 1957 óta semmi köze. Akkor még megvolt a gépállomás és az szolgáltatta a sportkör anyagi alapját. A gépállomás megszű­nésével a MEDOSZ beszüntette a támogatást. Jelenleg, hogy úgy mondjam a „levegőben ló­gunk”. Nincs igazi gazdája a sportkörnek. Sajnos, ennek a város sportolói isszák meg a levét. — Hát akkor hogyan tudják fenntartani magukat? — kér­deztük. Erre így válaszolt Bártfai: — Mivel a MEDOSZ-tól nem kapunk semmit, valamelyest emelkedett az állami támoga­tás. Ezt az összeget arányosan szétosztjuk az atlétikai, a bir­kózó-, az asztalitenisz- és a tekeszakosztály között. A labda­rúgó-szakosztálynak nem jut ebből az összegből. Ez a szak­osztály önmagát tartja el. —• Hogyan történik ez? — Itt elsősorban meg kell a korhadó nádfedél szaga. Különösen érdekes a kép: közvetlenül egymás mellett a dohosodó múlt és a friss lehe­letet árasztó jövő ... Ez a kép nem véletlenül lett a bevezetője annak a be­számolónak, amely az aláb­biakban következik a Karcagi MEDOSZ sportköréről, említenünk a Lenin Tsz-t. A szövetkezet elnökhelyettese, Oláh János nagyon szereti, ha sportolnak a tsz fiataljai. Ezt azzal segíti elő, hogy rendsze­resen támogatja anyagilag a sportkört. A zárszámadás után most is letette a garast az asz­talra. Sajnos, nem mondhatjuk el ugyanezt a másik négy tsz­­ről. Ők azzal érvelnek, hogy van nekik saját sportkörük, elég azt támogatni. — El kell mondanom — foly­tatta Bártfai —, hogy ezeknek a tsz-sportköröknek csak labda­rúgó-szakosztályuk van és a vá­rosi bajnokságért játszanak. Nem is lenne baj, ha komolyan is vennék. Edzőjük egyáltalán nincs és gyakran előfordul, hogy csak 7—8 játékossal jelennek meg egy-egy mérkőzésen. Ez alól csak a Május 1 Tsz a ki­vétel. — További anyagi forrásaink a rendezvények bevételei és a tagdíjak. Itt azonban egy kis bökkenő van. 276 tagunk közül, sajnos, nem mindenki fizet rendszeresen. Először Csókai István bácsi vállalkozott a tag­díjak beszedésére. Mivel többen is megtagadták a tagdíj fizeté­sét, a vezetőség elé vitte az ügyet, és bejelentette, hogy nem vállalja tovább a dolgot. Utána Antal Rudolf nyugdíjast bíztuk meg. Sajnos, ő is ugyan úgy járt, mint Csókas bácsi és egy hónap után kijelentette, hogy ő bizony nem szégyenkezik, mert még a tehetősebbek is húzódoz­nak a fizetéstől. — Mit terveznek, hogy a je­lenlegi helyzet lényegesen meg­javuljon? — Erről talán a legtöbbet tudna mondani Szöllősi István — jegyezte meg Bártfai. Szöllősi István vette át a szót: — A városi pártbizottság, a ta­nács vezetősége is tud a sport­kör jelenlegi helyzetéről. Éppen ezért a napokban ebben az ügyben értekezletet hívtak ösz­­sze. Határozat is született, hogy a KISZ bevonásával létre kell hozni a város össz-szövetkezeti sportkörét. Ebbe bevonnák vala­mennyi tsz-t és kisz-t. Így az­után elérnék­ azt, hogy a sport­kör nagy tömegekre támaszkod­hat, erősen megduzzad majd a taglétszám is, megerősödnek a szakosztályok. Továbbra sem zárkóznak el azonban attól, hogy a tsz-ek és a ktsz-ek sa­ját sportkörrel is rendelkezze­nek. A tehetségesebb sportolók azonban az össz-szövetkezeti sportkörben űzik majd kedvenc sportágukat. — Vezetőségi és szakoktatói szempontból milyen a helyzet? — kérdeztük. Erre ismét Bártfai Sándor adott felvilágosítást: — Egyik téren sem lehet pa­naszunk, mert akik vállalkoztak a vezetőségi munkára, azok ki is veszik a részüket minden kö­telezettségükből. Ha létrejön a tervezett sportkör, akkor termé­szetesen a vezetőséget is kibő­­vítjük. Oktatói szempontból az a helyzet, hogy minden szakosz­tálynak van edzője. A labda­rúgó-szakosztályban két edző is működik. Pető Endre oktató a 18-as keretű első csapattal fog­lalkozik, az ifjúságiaknak pedig Bajkó András oktató az edző­jük. Az ő érdeme, hogy az első csapatnak több mint ötven szá­zaléka saját nevelésű, fiatal já­tékos. Este a földművesszövetkezet nagyvendéglőjében vacsoráz­tunk. Ez az egyetlen vendéglő, amelyik éjszaka zár a városban. Egy jól megtermett, mozgékony fiatalember szolgált fel. Miután az evőeszközöket és a pohár sört letette az asztalunkra, meg­kérdeztük tőle: — Sportol? — De még mennyire! — vála­szolta látható lelkendezéssel —, a MEDOSZ-ban futballozom. Nemrégiben jöttem meg az ed­zésről. — Nem fáradt? — Hogy állnak a létesítmé­nyekkel? — A város ligetében, igen szép környezetben van a beke­rített sportpályánk. A sport­­események után hideg-meleg vizes zuhanyozó áll a sportolók rendelkezésére. Egyedül a teke­szakosztálynak lehet panasza. Nekik ugyanis nincs verseny­­pályájuk. Ha pályaválasztók, akkor mindig Szolnokra viszik az ellenfelüket. Ebben még az is baj, hogy ott pályabért kell fizetniök és ez erősen terheli a szakosztály költségvetését. Hisz­­szük, hogy ha a tervezett sport­kör megalakul, akkor végre otthonhoz juthatnak tekézeink is. — Sportfelszerelések dolgában milyen a helyzet? • Erre Sántha Sándor, a sport­kör gazdasági felelőse adta meg a pontos választ: — Jelenlegi felszerelésünk 61 146 forint értékű. Valameny­­nyi felszerelésünk igen jó álla­potban van. Tavaly 12 ezer fo­rintot költöttünk a felfrissítésre. Ebből többek között az atléták tíz új melegítőt kaptak. Ezután ismét Bártfai Sándor vette át a szót: — Az előbb elfelejtettem még valamit megemlíteni. Ahhoz, hogy iszazi közösségi sportéletet tudjunk kiemíteni, hiányzik egy megfelelő klubhelyiség. A vá­rosnak egyetlen nagyvendéglője van, de hát oda mégsem szok­tathatjuk fiataljainkat. Mindent a jövőtől remélünk. Ezzel be is fejeződött a be­szélgetés. Karcagi látogatásunk során még több apróságot is fel­jegyeztünk. íme: — Egyáltalán nem, sőt ilyen­kor mindig frissebben tudok dolgozni. — Nem árt a késő esti munka? — Nem minden héten vagyok bent este. Váltakozva délelőtt és este dolgozom. Van időm ki­pihenni magam. Egy kényes kérdés követke­zett: — A csapat tagjai járnak-e ide? — A közös vacsorákra össze­összejövünk, de szeszes italt csak ritkán és igen kis mérték­ben fogyasztanak. Ennek az a magyarázata, hogy Pető Endre bácsi edzőnk a vállalat vezetője, így hát mindenki a szem előtt van — hunyorított egyet hamis­kásan. — Hogy hívják önt? — Mészáros Péternek... Itt félbeszakadt a beszélgetés, mert megérkezett Pető Endre edző, a vendéglő vállalatveze­tője. Vele elegyedtünk beszél­getésbe. — Mióta foglalkozik a csapat­tal? — kérdeztük. — Hét éve vagyok az első csapat edzője, de más területen is dolgozom. A labdarúgó fe­gyelmi bizottság elnöke vagyok, ezenkívül amikor időm engedi. A Karcagi MEDOSZ labda­rúgó-csapatában nem tűrik a játékosok fegyelmezetlen maga­tartását. Erre igen jó példa is akad. Az ősszel, az egyidényes bajnokságban a Törökszentmik­lósi Fáklya elleni mérkőzésen, amikor az ellenfél már 2:1-re vezetett, Székely János, a csa­pat legidősebb játékosa és egy­ben csapatkapitánya megfelel­A labdarúgó-csapat tagjai so­káig egy elég szűkméretű teher­autón utaztak idegenbeli mér­kőzésükre. Olyan szűkek voltak a deszkapadok, hogy a játéko­sok teljesen összepréselődtek és még mozdulni is alig tud­A Karcagi MEDOSZ öt szak­osztályának minősített sportolói a következőképpen oszlanak meg: minősített sportoló. Ehhez feltétlenül idekívánko­zik, hogy Karcagnak 27 ezer lakosa van. Ha ezt vesszük te­kintetbe, akkor kicsi ez a szám, labdarúgó-mérkőzést is vezetek a városi bajnokságban. Ezt an­nál is inkább szívesen teszem, mert alkalmam van megfigyelni a fiatal tehetségeket Sokat vá­rok attól, hogy végre helyére teszik az egyesületünket. — Mennyi a csapat átlagos életkora? — E tekit­tetben jól állunk, mert 21 és fél év az átlagos életkor. — Milyen nehézségei vannak? — Nincs okom panaszra, mert megyei csapat létünkre már ja­nuár 10-én megkezdhettük az alapozást és hetenként kétszer tornateremben, egyszer pedig a szabadban edzhettünk. Szor­galmasan jöttek a játékosok még a tsz-fiatalok is a szántó­földekről. Igen nagy segítsé­gemre van Bajkó András,­­az if­júsági csapat oktatója. Nagyon szeretnénk komoly eredményt elérni a megyei labdarúgó-baj­nokságban, kezett magáról. Olyan sportsze­rűtlenséget követett el, amiért a játékvezetőnek ki kellett vol­na állítania. A játékvezető azon­ban csak figyelmeztette a játé­kost. A csapat edzője azonban nem elégedett meg ezzel, hanem lehívta a játékost a pályáról. És mi lett az eredmény? A vesztésre álló mérkőzést 3:2-re megnyerték. tak. Autóbusz bérelésre nem futotta a költségvetésből. Erre a játékosok lemondtak arról, hogy ebédet fizessen az egyesü­let és annak a költségét hozzá­tették az autóbuszköltséghez. Mindenki önállóan étkezett. Éppen ezért itt az ideje, hogy a tervezett útra lépjenek. Ez lehet a biztató jövő. Cikkünk bevezetőjében ezért említettük meg a nádfede­les házat és a korszerű emele­tes épületet. Bizonyos, hogy ha a korszerűt meg lehetett való­sítani az építkezésben, miért ne lehetne elérni ugyanezt a sportban is? Tarr István Vasárnap, 1964. április 19. ^ §£SI SXff AHOL GAZDÁT KERES I^CIf QbC&Sff ECV GAZDÁTLAN SPORTKÖR Hívhatnák akárminek, csak éppen MEDOSZ-nak nem A vendéglőben nem sok örömük van a labdarúgóknak Fegyelmezés A játékosok áldozatkészsége Egy kis statisztika asztalitenisz: 16 atlétika: 18 birkózás: 42 labdarúgás 55 teke: 20 v összesen: 151 1­1 tokiói utazást sorsolnak ki a totóban A Sportfogadási és Lottó Igaz­gatóság a 17. és 18. fogadási hétre meglepetésszerűen, rend­kívüli totó-ajándéksorsolást írt ki. A nyereményeket azok között sorsolják ki, akik az április 26-i, illetve május 3-i játékhé­ten 12 találatot érnek el, a nyeremény: egy-egy tokiói uta­zás. A szerencsés nyertesek Bu­dapestről Moszkván keresztül Habarovszkig repülőn teszik meg az utat. Nakodka kikötőig vonattal mennek, innen pe­dig a Türkménia szovjet ha­jóval folytatják útjukat To­kióba. A társasutazáson részt vevők tengerentúli programjuk keretében megismerkednek To­kió nevezetességeivel, részt vesznek az olimpia egyes ese­ményein és kirándulásokon. Az utazás időtartama 27 nap. Az első teke Európa-bajnok­­ság rendezési jogát Magyar­­ország kapta. A nemzetközi szövetség, a FIQ választását elsősorban eddig elért kitű­nő nemzetközi eredményeink­nek köszönhetjük. A jó nem­zetközi eredmények pedig nagyrészt két embernek: Bal­lagó Gézánének és Szabó Jó­zsefnek, a Bp. Előre két ki­tűnő versenyzőjének nevéhez fűződnek. A sors­játékos véletlene: a két keresett személy éppen egymással szemben áll. Haj­longva, gurítva, dobálva cserél­getik a kezükben levő labdát. Edzés van a­­ Sportcsarnok egyik kis termében. A tekeválo­­gatott-keret rendes heti edzése­s labdákkal. Huszonkét ember, huszonkét labda és önfeledt jó­kedv. Aztán befejeződik. Félre­ülünk. Mindketten mosolyognak, amikor megtudják, miről van szó. Ballagó Gézáné nevetve kérdezi: „Tehát vallomás?” Igen. Valami olyasmi kel­lene. Két vallomás. Két ember val­lomása — a tekéről. — A teniszpályáról kevered­tem a tekéhez. Szórakozásból kezdtem, aztán megtetszett. Ott­ragadtam. Éppen akkor alakult meg a Magyar Rádió női teke­csapata, rögtön egyesülethez is jutottam. Egyébként azt hiszem, egy kicsit sablonos ez a törté­net. Ahogyan én tudom, szinte valamennyi tekéző más sport­ággal foglalkozott először. — Nos, bár én a teniszezéssel kezdtem, meg kell monda­nom, soha nem bántam meg, hogy hűtlen lettem hozzá a te­kézés miatt. Talán akkor is ezt mondanám, ha időközben nem érek el jó eredményeket, nem lettem volna válogatott és vi­lágcsúcstartó. Persze azért jobb, hogy így történt. Tíz­ éve, 1954- ben volt az első női válogatott mérkőzés, s én is bekerültem a csapatba. Az osztrákok ellen játszottunk és győztünk. Győz­tünk! Gondolom mindenki érzi, mi az: először válogatottnak lenni és győzni. Méghozzá ide­genben. — Aztán 1959-ben, Bautzen­­ben második lettem a világbaj­nokságon egyéniben, s a csapat­­versenyek során megdöntöttem az addig fennállt világcsúcsot 441 fával. Pozsony? ... Sötét folt versenyzői múltamban. Nem, nem azért, mert elvették tőlem a világcsúcstartói címet, hanem, mert rosszul szerepel­tem. Kicsit megroppantott a vi­lágbajnokság. Most lehet, hogy be sem kerülök a csapatba ... Bár... talán... e­z Tulajdonképpen egy kelle­metlen betegségnek köszönhe­tem, hogy tekézni kezdtem. Furcsa, de így van. Labdarúgó voltam 1947-ig Szegeden, a móravárosi csapatban, s Csikar­­ral játszottam együtt. Amikor megbetegedtem és abba kellett hagynom a focit, tekézni kezd­tem, volt ugyanis egy kuglipá­­lya if a lakásunk közelében. Már gyerekkoromban is sokat lődö­rögtem ott, állító fiú voltam. Mindig jól jött egy kis zseb­pénz. Betegségemből felépülve erre a sportra „fanyalodtam”, aztán részben a kezelőorvosom, Ladvánczky dr. tanácsára, aki nagy tekéző volt, beiratkoztam a szakosztályba. Így kezdtem versenyezni. — Az Előrébe már mint „menő” kerültem 1950-ben. Prá­gában, 1949 őszén léptem elő­ször pályára a magyar színek­ben, 811 fát ütöttem. Akkori­ban ez nem volt rossz ered­mény. Azóta állandó tagja va­gyok a válogatott keretnek. Minden nemzetközi találkozón indultam, eddig talán harminc­hét alkalommal. Harmincnyolc éves vagyok, legjobb eredmé­nyemet két évvel ezelőtt Po­zsonyban értem el, világbajnok lettem. Pályafutásom legna­gyobb élménye az 1951-es ro­mániai találkozóhoz fűződik. Kilencven fás hátrányt dolgoz­tam le, s győzelemhez segítet­tem a csapatot. — Örülök, hogy itt, Budapes­ten lesz az EB és, hogy ehhez egy kicsit én is hozzájárulhat­tam. Bár, ugyanakkor félek is. Attól tartok, túl sokat vár majd tőlünk a közönség és mi csak annyit tudunk nyújtani, ameny­­nyire képesek vagyunk. Ez utolsó megjegyzéshez kapcsolódjék a befejezés is: nem várunk tőlük többe, mint amire képesek. Mint amire képesek voltak eddig. Kocsis L. Mihály

Next