Népsport, 1965. november (21. évfolyam, 217-238. szám)
1965-11-21 / 231. szám
IPOTYOIBŐI Statty, nem Lett HI SPORTVILÁGBA nem !g& szokás csak úgy — egyik napról a másikra berobbanni. A klasszisok, a nagy sportegyéniségek, hosszú éveken és konfliktusokon át érnek be, míg a csillagok útjára felfutnak. •A napokban viszont egy Rothermel Anna nevű lányzó űrrakétaként sistergett fel a sportvilág kozmoszába, fittyet hányva — világbajnoknő társnőivel együtt — az eddigi hagyományokra. Meg kell mondanunk azt is, hogy csak a kézilabdázóktól távol állók számára jelentett a rakétaszerű berobbanás meglepetést. A bennfentesek már évek óta várták, hogy női kézilabdázóink egyszer átlépik a világhír kapuját.RRE IS gondoltam, miközben a kispesti textilgyár irodájában várakoztam a „világbajnoki mezőny kiemelkedő kapusegyéniségére” — az idézet az egyik szakírótól származik. Háziünnepségre toppantam be. A Hungária Jacquard szövőgyár üzemgazdasági osztályán várták a kolléganőt rózsákkal. Még van tíz percünk, ezalatt az osztály vezetője, Korin Jászaié előhúz az ünnepelt íróasztalából egy kimutatást, hogy nézzem meg, milyen tiszta, kaligrafikus az írása Potyának, az üzemgazdasági osztály „tervesének”. S ha már erről szó esik, hadd mondják még azt is el, hogy Rothermel Anna adminisztrátor, a válogatott kapusa, az edzések és a mérkőzések miatt, él ugyan az élsportolók számára biztosított munkaidőkedvezménnyel. „De, ha határidős munkánk van, Patyi az edzés után visszasiet ide, és sokszor a késő esti órákban is itt körmöl az íróasztalán__” FRZ OSZTÁLYVEZETŐ dicsérő szavait hallgatva, eszembe jut a nyugatnémet „Rubrische Nachrichten” c. lap egyik méltatása, hogy az aranyérem sorsát részben Rothermel kapus ragyogó formája döntötte el. S újra halgatom Korintusznénak ezúttal már panaszos szavait; annyit beszélnek még ma is arról, hogy az élsportolók milyen nagy fizetést élveznek és nem csinálnak semmit. Hát itt van például Patyi — a világ legjobb női kapusa! — a VB-re való utazás előtt a negyedéves tervet csinálta ő is. Most pedig az 1966-os tervet készíti elő. S mindezt havi 1300 forintért... VbOTHERMEL biztonsága szinte megbénította a jugoszláv játékosokat — írta az egyik lap. Erre is gondoltam, miközben a gyári osztály minden tagja ágaskodva kilesett az ablakon, hogy figyelje, megjött-e már a gyár büszkesége, az egész vállalat példaképe. („A Selyemiparnál dolgozó Hidegkúti Nándi sem hozott haza aranyérmet a VB-kről, mint most Potyi__”) (és AZTÁN halkan kopogganak az ajtón. Ez csak Potyi lehet! S utána a hidegtől kicsit piroskásra csípett orral belép — és nem bevonul — Rothermel Anna. Az összeborulást a kolléganőkkel, a csókokat és a könnyes-boldog tekinteteket — vigyázat, nem „szidolozás” következik! — nem lehet megjátszani. Többen az örömtől, büszkeségtől könnyeznek. Egyedül ő nem sír. („Amikor lefújták a mérkőzést, sötét lett előttem minden. Utána bőgtünk. Csak a himnusz alatt tartsunk ki — biztattuk egymást. A banketten már nem volt könnyünk ...”) Patyit figyelem, ahogyan kezet fog, ölel, mosolyog. Kiskockás szürke kosztümöt visel, selyemblúzának gallérja kihajtva. Kézelőin díszgomb. Frizurája kicsit tupírozott. (Ennyi hajjal hogy tudott vetődni?) Trotőr-cipőt visel a világ legjobb kézilabda-kapusnője. Hallom: tűsarkúja is van Potyinak, s az milyen jól kihozza a lábát! Lágyak a mozdulatai annak, kiről úgy írt a „Rheinische Fest”, hogy Rothermel igazi extraklasszis, férfias erejű lövésekkel szemben is képes lenne csapatát a győzelemhez segíteni. Itt van a mama és a papa is. Nem látogatóba jöttek, feljöttek a gyárból, mindketten ott dolgoznak, ahol a lányuk. Mélyek itt a család gyökerei. Rothermel papa 41 éve van itt. A papa futballista, Dudásék idejében a KAC-ban is játszott. Kapus-dinasztia a Rothermelcsalád: Potyi fivére az Autóbuszban kapus. S Potyi unokaöccse, Ádám, most került be kapusként az UEFA-keretbe. OTYI úgy lett kapus, hogy öccse barátaival, szóval, a srácokkal együtt focizott a házuk udvarán. („Nekem nem volt babám, mindig labdáim voltak”). És más szavakkal ugyan, de Zsákhoz hasonlóan mondja el „szerelmi” vallomását a kapusságról, a védésről: „Tudom, én vagyok az utolsó akadálya az ellenfél céljának. Nem nyúlhatok a labda mellé nem késlekedhetek a kifutással, nem gondolhatok arra, hogy esetleg megsérülhetek. Nem fújhatom ki magam, mert mindez végzetes következménnyel — góllal járhat __ Mégsem igaz, hogy a védés hálátlan szerep__” * A gyári lépcsőházban, miközben lefelé tartok, előttem két fiatalember lépdel. Az egyiktől hallom, hogy Rothermelről beszélnek: „Mit szólsz hozzá, „nagy nő” lett a Potyiból.. Sportéletünk egére felfutott egy fényes csillag, ő remélhetőleg nem hull le majd onnan egyhamar. Mert bár Potyi „nagy nő” lett, de az maradt, aki volt, szerény, kedves kispesti lány. Fekete Pál A napok óta tartó makacs esőtől fuldokló Kalocsa mogorván burkolódzik a novemberi ködbe. Jó időbe telik, amíg az idegen meglátja, inkább megérzi, az egykori érseki uradalomból fejlődött város mai szívdobbanását. Benne van ebben a múltat idéző érseki palota, a főszékesegyház ma is érződő hatása, a négyezer iskolás friss zsibongása, a meszelt városszéli házak falán lógó paprikafüzérek zörgése, a 18 új üzem hatezer dolgozójának új életritmusa. Úgy tűnik, a sport még csak keresi helyét ebben a változó városban. Kalocsán minduntalan ennek jeleibe ütközik az ember. »»»» PIROS arcú fiúk kergetik a labdát a szemerkélő, hideg esőben. Felsőkabátjukat, utcai cipőjüket viszonylag védett helyen, a fedett lelátó betonján hagyták. Lám, még az életveszélytől sem riadnak vissza, hogy labdázhassanak, a lelátón ugyanis feketebetűs tábla hirdeti: „A lelátó állapota életveszélyes...” No ugyan! Akkor bizony sürgősen „doktor” kellene! Orvoslásra szorul az egész sportpálya. »»»» PAPRIKÁS hangulatban járjuk végig a pályát Glonczlik Sándorral, a városi és járási TS elnökével. Az öt katasztrális holdnyi terület bekerített, de a halálos beteg, lezárt lelátón kívül csak a jó állapotban levő füves labdarúgópálya mutat arra, hogy a terület a sport szolgálatában áll. Hol vannak a fiatalok, a KISZ-esek, akik — ha ideiglenes jelleggel is — társadalmi munkában kispályákat építhetnének maguknak? (Véglegeset addig nem lehet, amíg el nem készül a távlati elképzelésekben szereplő tornacsarnok terve.) A fiatalok, úgy látszik, megelégszenek a meglevő szűkös lehetőségekkel. »»»» NEMES sportvetélkedés folyik ugyan a középiskolákban. Ormos József, a mezőgazdasági technikum testnevelő tanára például elmondta, hogy a 320 tanulóból 280 vesz részt a két szakosztály és az öt tömegsportcsoport foglalkozásain, versenyein. Ezenkívül hatalmas érdeklődés mellett, nagy izgalmak közepette zajlanak az osztálybajnokságok. Eddig öt nyári sportágban avattak bajnokot. A legjobbak díja: jutalomjáték egy másik város bajnokcsapatával. A fojtott levegőjű szükségtornaterem előterében beszélgetünk. A négy éven át épített iskolai szabadtéri pályák az őszi esőzések beálltáig rendelkezésre álltak, de aztán? ... Beszélgetésünk időpontjában éppen négy tömegsportcsoport (50 fiatal) összevont edzése fejeződött be a csöpp teremben, hogy lélegzetnyi szünet nélkül a Honvéd tornászai és a MEDOSZ atlétái vegyék át társbérletben az uralmat. Ez is mutatja, milyen hihetetlen nehézségeket okoz a városban a teremhiány. »»»» CSÍPŐS megjegyzések hangzanak el a városban arról, hogy az elmúlt két évtizedben három tornaterem tűnt el a sport „térképéről” és ezzel szoros összefüggésben virágzó birkózó- és vívóélet sorvadt el. A birkózók ugyan nehezen még most is felszínen tartják magukat — de meddig bírják ezt — terem nélkül? Azt sem lehet szó nélkül hagyni, hogy a 18 üzem egyikében sem működik sportkör! A dolgozók 50%-a nő, nekik — nyugodtan mondhatjuk — semmiféle sportolási, testedzési lehetőségük nincs. A textilfeldolgozóban 450, a kórházban közel 400 nő dolgozik. Kalocsán nem akadna vállalkozó arra, hogy ezeken a munkahelyeken valamilyen, a nők által kedvelt sportágat meghonosítson? Az áldozatkész társadalmi munkások többsége nem szakember: intézők, szervezők. »»»» ÉGETŐ szükség lenne jó szakemberekre! Például a Kinizsiben nem képesek minősített edzőt találni a röplabda-szakosztálynak. A tavaly még működő kis vívógárda is szétszéledt, miután meghalt a szakosztályt életrehívó edző. Edzőhiány miatt a múlté a város úszó- és vízilabda-életének pezsgése is. Kalocsa egy kicsit kintről várja a segítséget: a szakszövetségektől, a vándoredző-rendszertől. Éppen úgy nem gondoskodik a szakember-utánpótlásról, mint ahogy nem gondoskodnak a versenyző-utánpótlásról az egyesületek. A Honvéd és a Kinizsi nem rendelkezik labdarúgó ifjúsági csapattal. A város vezetői és a TS elnöke sokat várnak az elkövetkező sportköri vezetőségválasztásoktól. Többek között a két vezető egyesület egészségtelen rivalizálásnak is véget vethetne néhány megfontolt személycsere a vezetésben. »‹»‹» ERŐS kezekre lenne szükség, hogy felrázzák a harcban elfáradtakat, fel kellene szítani a lelkesedés lelohadt tüzét is. Erről beszélt Tesch Rezső, a városi pártbizottság titkára és Kriston Ferenc, a városi tanács vbelnöke. A vb-ülés a közelmúltban a sportról is határozatokat hozott. Tervezik, hogy a járási és városi TS keretén belül a városi sport irányítására bizottságot hoznak létre. El kell érni, hogy az egyesületek ne legyenek „állam az államban”, amelyek sem a TS, sem a tanács, sem a párt határozatait, javaslatait nem fogadják meg. Sokat kell még tenni Kalocsán, hogy a sportszervezet valóban társadalmivá váljon... »»»» ÉDES csöppnyi _ kislányok botorkálnak a késő esti órákban az István Gimnázium felé. Sportiskolások. Ők, a fiú- és lánytornász-, az atléta- és labdarúgó-palánták jelentik a jövőt. Mindent megkapnak: szakembert, termet. A sportiskola vezetője, Drevenka Márton, reméli — elsősorban az egyesületi vezetőség újjáválasztásoktól —, hogy az egyesületek a jövőben jobban törődnek az utánpótlással, figyelemmel „kísérik a sportiskolásokat, hogy azoknak, innen kinőve, ne legyen törés a fejlődésükben. A szereken csimpaszkodó tornászpalánták kacagásának emlékével búcsúztunk Kalocsától. Pap Kornélia Mint tv-sztár, a német televízió kérésére védéseket mutat be. Orvosért , segítségért kiált a városi sporttelep. ők jelentik a jövőt: a sportiskolások. (MTI Fotó: Petrovits László felvételei.) CSERMÁK JÓSKA... Ki volt Csermák József? Azt hiszem, nem akad ember széles e hazában, aki ezt ne tudná. Kalapácsvető olimpiai bajnokunk. Helsinki egyik magyar hőse, az atléta, aki először dobta túl az akkor még bűvös hatvan métert... De hogy mikor is hagyta tulajdonképpen abba a versenyzést, egészen pontosan kevesen tudnák megmondani. Róma után, a belgrádi EB előtt, vagy után? ... Tényleg, mikor? Három évvel ezelőtt, 1962- ben a magyar bajnokságon harmadik lett. Az eredményhirdetés után, az öltözőben odaszólt a társnak és barátnak, Zsivótzky Gyulának: „Na, én többet nem indulok...” A mondat négyszemközt hangzott el, kicsit rezignáltan, és igaz lett. Csermák Jóskát többet valóban nemlehetett látni a Népstadion dobókörében. A következő tapasszal ismét megindult a pezsgés az atlétaéletben. Nélküle. Senki nem érdeklődött utána. — Elfelejtettek — mondja. Valóban elfelejtették? A csúcsig Sportpályafutásának történetét nem lehet érdeklődés nélkül hallgatni, hiszen ki is ne hallgatná szívesen azt, hogy egy tapolcai fiú hogyan halad lépésről lépésre előbbre, míg végül eljut a csúcsra, az olimpiai győzelmi emelvény tetejére. Ahogy ő meséli, az egész úgy kezdődött, hogy 1948-ban egy győri kalapácsvető nyaralt Tapolcán. Nála látta először ezt a furcsa szerszámot. Kölcsön is kérte tőle. Dobált is vele. Titizenhat—húsz métert. Mégis — megtetszett neki és „ráállt” erre. A tapolcai atlétika lelkes szervezőjével, Papp doktorral, az egykori 60 m-es gerelyhajítóval szakkönyvekből silabizálták ki a helyes mozgást, pontosabban a vélt helyes mozgást, hiszen sok mindent nem sértettek meg, sokszor egészen hihetetlen mozdulatokat kreáltak. Lassan azonban elsajátította az ifjú Csermák az alapvető mozgáselemeket. Egy év múlva már 31.50-et dobott. S ettől kezdve gyorsan emelkedett eredménygörbéje. 1950 — 46.48, 1951 - 55.85, 1952 - 57.20 (ezzel az eredménnyel először sikerült legyőzni a nagy elődöt, Németh Imrét), és az olimpia: 60.34 méter. Új olimpiai, világ- és Európa-csúcs. A csúcs! Húszéves volt akkor. Négy évig még övé volt a hazai elsőség, ezalatt 62.59 méterig jutott. Melbourne-ben ötödik lett. Utána még javult, 1961-ig megszakítás nélkül negyvenszer volt a magyar válogatott tagja és a hasznos tagja. Még zenitje után is Európa sportpályáin, ahol megjelent a Csermák, Zsivótzkykettős csak ritkán vehették el tőlük az első két helyet. A maga 63—64 méterével Csermák nemegyszer még a nála jobbakat is el-el tudta „kapni”. El lehet ezt felejteni? „Keserű vagyok" Csermák Jóska, soha, még sikerei tetőpontján sem hagyta el a kis várost, ahonnan indult, Tapolcát, amelynek fő nevezetességei, hogy vasúti csomópont, híres barlangtava van és volt egy Csermák Józsefé. Ott élt, ott dolgozott, oda tért vissza Róma, London, Helsinki, vagy Melbourne után — haza! Most is ott dolgozik. A tapolcai vasútállomás műszaki reszortvezetője. Kék munkaruha van rajta, napközben mindig meg lehet találni a Fűtőház környékén, javításra váró fekete testű mozdonyok között, vagy a Fűtőház irodájában. Munka után otthon barkácsol, csinosítgatja a lakást („Szeretem az ilyen csendes elfoglaltságokat és végre időm is van hozzá.”), vagy a helyi KISZ-házban van, amelynek elvállalta a vezetését, esetleg, mint járási tűzoltóparancsnokhelyettes ténykedik. — A sportpályán? — Ott nem. Befejeztem, vége. — Ezt keserűen mondja. — Keserű vagyok. Csodálkozik? Annyi év után annyit sem kaptam, hogy „Köszönjük, Jóska!” Több nem is kellene, de az elismerés jólesett volna ... Köszönő szó?... Most szeptember elején, amikor Zsivótzky Gyulához özönlöttek az új világcsúcshoz gratuláló levelek, táviratok, egyet különös szeretettel mutatott meg az érdeklődőknek, barátoknak. Kis versike volt: „Szívünk, szemünk elámula.... ménkű nagyot dobtál, Gyula.” Csermák József írta. — Gyulával hat évig éltünk egymás mellett, együtt edzettünk, együtt versenyeztünk. Nem szakadt meg most sem a barátságunk. Ő lejár hozzám látogatóba, én fel Pestre. Megnézem egy-egy nagy versenyét, legutóbb az Universitadét, jövőre majd az Európa-bajnokságot. . . Megszoktuk egymást. Míg beszélgetünk, bejön az irodába az állomásfőnök. Eltérünk a témától, Csermák ugratja az öreget, hogy a Fűtőház az idén bizony megelőzi a főnökséget, megszerzik az élüzem címet. És nevet jóízűen, hátrahajtja a fejét. Együtt nevetünk vele, akik csak a szobában vagyunk. Most nincs benne az előbbi — „elfelejtettek” — keserűsége. S talán végleg ki is lehetne törölni belőle. Egy köszönő szóval, baráti gesztussal, egy tiszteletjeggyel — az Európa-bajnokságra? ... Talán még nem késő. Kocsis L. Mihály