Népsport, 1965. november (21. évfolyam, 217-238. szám)

1965-11-21 / 231. szám

IPOTYOIBŐI Statty, nem Lett HI SPORTVILÁGBA nem !g& szokás csak úgy — egyik napról a másikra berobbanni. A klasszisok, a nagy sportegyéniségek, hosszú éveken és konfliktusokon át ér­nek be, míg a csillagok útjára felfutnak. •A napokban viszont egy Rothermel Anna nevű lányzó űrrakétaként sistergett fel a sportvilág kozmoszába, fittyet hányva — világbajnoknő társ­nőivel együtt — az eddigi ha­gyományokra. Meg kell monda­nunk azt is, hogy csak a kézi­labdázóktól távol állók számára jelentett a rakétaszerű berobba­­nás meglepetést. A bennfente­sek már évek óta várták, hogy női kézilabdázóink egyszer át­lépik a világhír kapuját.­RRE IS gondoltam, mi­­közben a kispesti textil­gyár irodájában vára­koztam a „világbajnoki me­zőny kiemelkedő kapusegyéni­ségére” — az idézet az egyik szakírótól származik. Háziün­nepségre toppantam be. A Hun­gária Jacquard szövőgyár üzem­­gazdasági osztályán várták a kolléganőt rózsákkal. Még van tíz percünk, ezalatt az osztály vezetője, Ko­rin Jászaié előhúz az ünnepelt íróasztalából egy kimutatást, hogy nézzem meg, milyen tiszta, kaligrafikus az írása Potyának, az üzemgazdasági osztály „ter­­vesének”. S ha már erről szó esik, hadd mondják még azt is el, hogy Rothermel Anna ad­minisztrátor, a válogatott kapu­sa, az edzések és a mérkőzések miatt, él ugyan az élsportolók számára biztosított munkaidő­­kedvezménnyel. „De, ha határ­idős munkánk van, Patyi az ed­zés után visszasiet ide, és sok­szor a késő esti órákban is itt körmöl az íróasztalán__” FR­Z OSZTÁLYVEZETŐ di­csérő szavait hallgatva, eszembe jut a nyugatné­met „Rubrische Nachrichten” c. lap egyik méltatása, hogy az aranyérem sorsát részben Ro­thermel kapus ragyogó formá­ja döntötte el. S újra halga­­tom Korintusznénak ezúttal már panaszos szavait; annyit beszélnek még ma is arról, hogy az élsportolók milyen nagy fi­­zetést élveznek és nem csinál­nak semmit. Hát itt van például Patyi — a világ legjobb női ka­pusa! — a VB-re való utazás előtt a negyedéves tervet csi­nálta ő is. Most pedig az 1966-os tervet készíti elő. S mindezt havi 1300 forintért... Vb­­OTHERMEL biztonsága­­ szinte megbénította a jugoszláv játékosokat — írta az egyik lap. Erre is gon­doltam, miközben a gyári osz­tály minden tagja ágaskodva kilesett az ablakon, hogy figyel­je, megjött-e már a gyár büsz­kesége, az egész vállalat pél­daképe. („A Selyemiparnál dol­gozó Hidegkúti Nándi sem ho­zott haza aranyérmet a VB-kről, mint most Potyi__”) (és AZTÁN halkan kopog­ga­nak az ajtón. Ez csak Potyi lehet! S utána a hidegtől kicsit piroskásra csí­pett orral belép — és nem be­vonul — Rothermel Anna. Az összeborulást a kolléganőkkel, a csókokat és a könnyes-boldog tekinteteket — vigyázat, nem „szidolozás” következik! — nem lehet megjátszani. Többen az örömtől, büszkeségtől könnyez­nek. Egyedül ő nem sír. („Amikor lefújták a mérkőzést, sötét lett előttem minden. Utá­na bőgtünk. Csak a himnusz alatt tartsunk ki — biztattuk egymást. A banketten már nem volt könnyünk ...”) Patyit figyelem, ahogyan ke­zet fog, ölel, mosolyog. Kiskoc­­kás szürke kosztümöt visel, selyemblúzának gallérja ki­hajtva. Kézelőin díszgomb. Fri­zurája kicsit tupírozott. (Ennyi hajjal hogy tudott vetődni?) Trotőr-cipőt visel a világ leg­jobb kézilabda-kapusnője. Hal­lom: tűsarkúja is van Potyinak, s az milyen jól kihozza a lábát! Lágyak a mozdulatai annak, kiről­­ úgy írt a „Rheinische Fest”, hogy Rothermel igazi extraklasszis, férfias erejű lö­vésekkel szemben is képes len­ne csapatát a győzelemhez se­gíteni. Itt van a mama és a papa is. Nem látogatóba jöttek, feljöt­tek a gyárból, mindketten ott dolgoznak, ahol a lányuk. Mé­­­lyek itt a család gyökerei. Rothermel­ papa 41 éve van itt. A papa futballista, Dudásék idejében a KAC-ban is játszott. Kapus-dinasztia a Rothermel­­család: Potyi fivére az Autó­buszban kapus. S Potyi unoka­öccse, Ádám, most került be kapusként az UEFA-keretbe. OTYI úgy lett kapus,­­­­­ hogy öccse barátaival, szóval, a srácokkal együtt focizott a házuk udva­rán. („Nekem nem volt babám, mindig labdáim voltak”). És más szavakkal ugyan, de Zsák­hoz hasonlóan mondja el „sze­relmi” vallomását a kapusság­­ról, a védésről: „Tudom, én va­gyok az utolsó akadálya az el­lenfél céljának. Nem nyúlhatok a labda mellé nem késlekedhe­tek a kifutással, nem gondol­hatok arra, hogy esetleg megsé­rülhetek. Nem fújhatom ki ma­gam, mert mindez végzetes kö­vetkezménnyel — góllal jár­hat __ Mégsem igaz, hogy a védés hálátlan szerep__” * A gyári lépcsőházban, miköz­ben lefelé tartok, előttem két fiatalember lépdel. Az egyiktől hallom, hogy Rothermelről be­szélnek: „Mit szólsz hozzá, „nagy nő” lett a Potyiból.. Sportéletünk egére felfutott egy fényes csillag, ő remélhe­tőleg nem hull le majd onnan egyhamar. Mert bár Potyi „nagy nő” lett, de az maradt, aki volt, szerény, kedves kispesti lány.­ ­ Fekete Pál A napok óta tartó makacs esőtől fuldokló Kalocsa mogor­ván burkolódzik a novemberi ködbe. Jó időbe­ telik, amíg az idegen meglátja, inkább meg­érzi, az egykori érseki urada­lomból fejlődött város mai szív­dobbanását. Benne van ebben a múltat idéző érseki palota, a főszékesegyház ma is érződő hatása, a négyezer iskolás friss zsibongása, a meszelt városszéli házak falán lógó paprikafüzé­rek zörgése, a 18 új üzem hat­ezer dolgozójának új életrit­musa. Úgy tűnik, a sport még csak­ keresi helyét ebben a vál­tozó városban. Kalocsán mind­untalan ennek jeleibe ütközik az ember. »»»» PIROS arcú fiúk kergetik a labdát a szemerkélő, hideg esőben. Felsőkabátjukat, utcai cipőjü­ket viszonylag védett helyen, a fedett lelátó betonján hagyták. Lám, még az életveszélytől sem riadnak vissza, hogy lab­dázhassanak, a lelátón ugyanis feketebetűs tábla hirdeti: „A lelátó állapota életveszélyes...” No ugyan! Akkor bizony sürgő­sen „doktor” kellene! Orvos­lásra szorul az egész sport­pálya. »»»» PAPRIKÁS hangulatban járjuk végig a pályát Glonczlik Sándorral, a városi és járási TS elnökével. Az öt katasztrális holdnyi te­rület bekerített, de a halálos beteg, lezárt lelátón kívül csak a jó állapotban levő fü­ves labdarúgópálya mutat arra, hogy a terület a sport szolgá­latában áll. Hol vannak a fia­talok, a KISZ-esek, akik — ha ideiglenes jelleggel is — tár­sadalmi munkában kispályákat építhetnének maguknak? (Vég­legeset addig nem lehet, amíg el nem készül a távlati elkép­zelésekben szereplő tornacsar­nok terve.) A fiatalok, úgy lát­szik, megelégszenek a meglevő szűkös lehetőségekkel. »»»» NEMES sportvetélkedés folyik ugyan a középiskolákban. Ormos Jó­zsef, a mezőgazdasági techni­kum testnevelő tanára például elmondta, hogy a 320 tanulóból 280 vesz részt a két szakosz­tály és az öt tömegsportcso­port foglalkozásain, versenyein. Ezenkívül hatalmas érdeklődés mellett, nagy izgalmak köze­pette zajlanak az osztálybaj­nokságok. Eddig öt nyári sport­ágban avattak bajnokot. A leg­jobbak díja: jutalomjáték egy másik város bajnokcsapatával. A fojtott levegőjű szükség­tornaterem előterében beszél­getünk. A négy éven át épített iskolai szabadtéri pályák az őszi esőzések beálltáig rendel­kezésre álltak, de aztán? ... Beszélgetésünk időpontjában éppen négy tömegsportcsoport (50 fiatal) összevont edzése fe­jeződött be a csöpp teremben, hogy lélegzetnyi szünet nélkül a Honvéd tornászai és a ME­DOSZ atlétái vegyék át társbér­letben az uralmat. Ez is mu­tatja, milyen hihetetlen ne­hézségeket okoz a városban a teremhiány. »»»» CSÍPŐS megjegyzések hangzanak el a városban arról, hogy az elmúlt két évtizedben három torna­terem tűnt el a sport „térképé­ről” és ezzel szoros összefüg­gésben virágzó birkózó- és ví­vóélet sorvadt el. A birkózók ugyan nehezen még most is felszínen tartják magukat — de meddig bírják ezt — terem nélkül? Azt sem lehet szó nélkül hagyni, hogy a 18 üzem egyi­kében sem működik sportkör! A dolgozók 50%-a nő, nekik — nyugodtan mondhatjuk — sem­miféle sportolási, testedzési le­hetőségük nincs. A textilfel­dolgozóban 450, a kórházban közel 400 nő dolgozik. Kalo­csán nem akadna vállalkozó arra, hogy ezeken a munkahe­lyeken valamilyen, a nők által kedvelt sportágat meghonosít­son? Az áldozatkész társadalmi munkások többsége nem szak­ember: intézők, szervezők. »»»» ÉGETŐ szükség lenne jó szakembe­rekre! Például a Kinizsiben nem képesek minősített edzőt találni a röplabda-szakosztály­nak. A tavaly még működő kis vívógárda is szétszéledt, miután meghalt a szakosztályt életre­­hívó edző. Edzőhiány miatt a múlté a város úszó- és vízi­labda-életének pezsgése is. Kalocsa egy kicsit kintről várja a segítséget: a szakszö­vetségektől, a vándoredző-rend­­szertől. Éppen úgy nem gon­doskodik a szakember-utánpót­lásról, mint ahogy nem gon­doskodnak a versenyző-után­pótlásról­­ az egyesületek. A Honvéd és a Kinizsi nem ren­delkezik labdarúgó ifjúsági csa­pattal. A város vezetői és a TS elnöke sokat várnak az el­következő sportköri vezetőség­választásoktól. Többek között a két vezető egyesület egészség­telen rivalizálásnak is véget vethetne néhány megfontolt személycsere a vezetésben. »‹»‹» ERŐS kezekre lenne szükség, hogy felrázzák a harcban elfáradta­­kat, fel kellene szítani a lel­kesedés lelohadt tüzét is. Erről beszélt Tesch Rezső, a városi pártbizottság titkára és Kriston Ferenc, a városi tanács vb­­elnöke. A vb-ülés a közelmúlt­ban a sportról is határozatokat hozott. Tervezik, hogy a járási és városi TS keretén belül a városi sport irányítására bizott­ságot hoznak létre. El kell érni, hogy az egyesületek ne legyenek „állam az államban”, amelyek sem a TS, sem a ta­nács, sem a párt határozatait, javaslatait nem fogadják meg. Sokat kell még tenni Kalocsán, hogy a sportszervezet valóban társadalmivá váljon... »»»» ÉDES csöppnyi _ kislányok botorkál­nak a késő esti órákban az­­ István Gimnázium felé. Sport­­iskolások. Ők, a fiú- és lány­tornász-, az atléta- és labda­rúgó-palánták jelentik a jövőt. Mindent megkapnak: szakem­bert, termet. A sportiskola ve­zetője, Drevenka Márton, re­méli — elsősorban az egyesü­leti vezetőség­ új­jáválasztások­­tól —, hogy az egyesületek a jövőben jobban törődnek az utánpótlással, figyelemmel „kí­sérik a sportiskolásokat, hogy azoknak, innen kinőve, ne le­gyen törés a fejlődésükben. A szereken csimpaszkodó tornászpalánták kacagásának emlékével búcsúztunk Kalocsá­tól. Pap Kornélia Mint tv-sztár, a német televízió kérésére védéseket mutat be. Orvosért , segítségért kiált a városi sporttelep. ők jelentik a jövőt: a sportiskolások. (MTI Fotó: Petrovits László felvételei.) CSERMÁK JÓSKA... Ki volt Csermák József? Azt hiszem, nem akad ember széles e hazában, aki ezt ne tudná. Kalapácsvető olimpiai bajnokunk. Helsinki egyik ma­gyar hőse, az atléta, aki először dobta túl az akkor még bűvös h­atvan métert... De hogy mikor is hagyta tulajdonképpen abba a ver­senyzést, egészen pontosan ke­vesen tudnák megmondani. Róma után, a belgrádi EB előtt, vagy után? ... Tényleg, mikor? Három évvel ezelőtt, 1962- ben a magyar bajnokságon har­madik lett. Az eredményhirde­tés után, az öltözőben odaszólt a társnak és barátnak, Zsi­­vótzky Gyulának: „Na, én töb­bet nem indulok...” A mondat négyszemközt hangzott el, ki­csit rezignáltan, és­­ igaz lett. Csermák Jóskát többet valóban nem­­lehetett látni a Népstadion dobókörében. A következő ta­passzal ismét megindult a pezs­gés az atlétaéletben. Nélküle. Senki nem érdeklődött utána. — Elfelejtettek — mondja. Valóban elfelejtették? A csúcsig Sportpályafutásának történe­tét nem lehet érdeklődés nélkül hallgatni, hiszen ki is ne hall­gatná szívesen azt, hogy egy tapolcai fiú hogyan halad lé­pésről lépésre előbbre, míg vé­gül eljut a csúcsra, az olimpiai győzelmi emelvény tetejére. Ahogy ő meséli, az egész úgy kezdődött, hogy 1948-ban egy győri kalapácsvető nyaralt Ta­polcán. Nála látta először ezt a furcsa szerszámot. Kölcsön is kérte tőle. Dobált is vele. Ti­­tizenhat—húsz métert. Mégis — megtetszett neki és „ráállt” erre. A tapolcai atlétika lelkes szervezőjével, Papp doktorral, az egykori 60 m-es gerelyhají­­tóval szakkönyvekből silabizál­­ták ki a helyes mozgást, pon­­tosabban­­ a vélt helyes moz­gást, hiszen sok mindent nem s­értettek meg, sokszor egészen hihetetlen mozdulatokat kreál­tak. Lassan azonban elsa­játította az ifjú Cser­mák az alapvető moz­gáselemeket. Egy év múlva már 31.50-et dobott. S ettől kezdve gyorsan emelkedett eredménygörbéje. 1950 — 46.48, 1951 - 55.85, 1952 - 57.20 (ezzel az eredménnyel először sike­rült legyőzni a nagy elődöt, Németh Imrét), és az olimpia: 60.34 méter. Új olimpiai, világ- és Európa-csúcs. A csúcs! Húszéves volt akkor. Négy évig még övé volt a hazai elsőség, ezalatt 62.59 mé­terig jutott. Melbourne-ben ötödik lett. Utána még javult, 1961-ig megszakítás nélkül negyvenszer volt a magyar vá­logatott tagja és a hasznos tagja. Még zenitje után is Európa sportpályáin, ahol meg­jelent a Csermák, Zsivótzky­­kettős csak ritkán vehették el tőlük az első két helyet. A maga 63—64 méterével Csermák nemegyszer még a nála jobba­kat is el-el tudta „kapni”. El lehet ezt felejteni? „Keserű vagyok" Csermák Jóska, soha, még sikerei tetőpontján sem hagyta el a kis várost, ahonnan indult, Tapolcát, amelynek fő neveze­tességei, hogy vasúti csomó­pont, híres barlangtava van és volt egy Csermák Józsefé. Ott élt, ott dolgozott, oda tért vissza Róma, London, Helsinki, vagy Melbourne után — haza! Most is ott dolgozik. A tapolcai vasútállomás mű­szaki reszortvezetője. Kék mun­karuha van rajta, napközben mindig meg lehet találni a Fűtőház környékén, javításra váró fekete testű mozdonyok között, vagy a Fűtőház irodájá­ban. Munka után otthon barká­csol, csinosítgatja a lakást („Szeretem az ilyen csendes elfoglaltságokat és végre időm is van hozzá.”), vagy a helyi KISZ-házban van, amelynek elvállalta a vezetését, esetleg, mint járási tűzoltóparancsnok­helyettes ténykedik. — A sportpályán? — Ott nem. Befejeztem, vége. — Ezt keserűen mondja. — Keserű vagyok. Csodálko­zik? Annyi év után annyit sem kaptam, hogy „Köszönjük, Jós­ka!” Több nem is kellene, de az elismerés jólesett volna ... Köszönő szó?... Most s­zeptember elején, ami­kor Zsivótzky Gyulához özön­löttek az új világcsúcshoz gra­tuláló levelek, táviratok, egyet különös szeretettel mutatott meg az érdeklődőknek, barátok­nak. Kis versike volt: „Szívünk, szemünk elámula.... ménkű nagyot dobtál, Gyula.” Csermák József írta. — Gyulával hat évig éltünk egymás mellett, együtt edzet­tünk, együtt versenyeztünk. Nem szakadt meg most sem a barátságunk. Ő lejár hozzám látogatóba, én fel Pestre. Meg­nézem egy-egy nagy verse­nyét, legutóbb az Universitadét, jövőre majd az Európa-bajnok­­ságot. . . Megszoktuk egymást. Míg beszélgetünk, bejön az irodába az állomásfőnök. El­térünk a témától, Csermák ugratja az öreget, hogy a Fűtő­ház az idén bizony megelőzi a főnökséget, megszerzik az él­üzem címet. És nevet jóízűen, hátrahajtja a fejét. Együtt ne­vetünk vele, akik csak a szo­bában vagyunk. Most nincs benne az előbbi — „elfelejtet­tek” — keserűsége. S talán vég­leg ki is lehetne törölni belőle. Egy köszönő szóval, baráti gesztussal, egy tiszteletjeggyel — az Európa-bajnokságra? ... Talán még nem késő. Kocsis L. Mihály

Next