Népsport, 1967. július (23. évfolyam, 130-151. szám)

1967-07-10 / 136. szám

3+1 Csütörtökön délután fél háromkor kezdődött. Pillanatnyi ötlet volt a szülőanyja. A Sportpropaganda Rákóczi úti boltjának a kirakatába kitettek egy táblát: „3 + 1! Három olimpiai sorsjegy ára 12 forint, a Sport mindentudó ára 5 forint, mégis CSAK 12,- FORINTOT FIZET!" Az eredeti mexikói olimpiai plakátok között csöppet sem volt szemetszúró a felhívás, de elég különösen hangzott, s így egy-kettőre hatásosnak bizonyult. Egyre-másra jöttek az érdeklődők, akik mihamar vevőkké váltak. — Mert ezt a könyvet már csak néhol lehet kapni — magyarázták meg a Sportpropaganda dolgozói. — Az élelmesek persze, hogy kapva kapnak rajta. Kapva kapnak? így igaz. — Bejött egy férfi — lelkendezik Gajári Kálmánné, a pénztáros. — Először két sorsjegyet kért, aztán felkiáltott: „Hopplá! Kérek még egyet. Legalább kapok egy ingyenkönyvet, megörül majd neki a sógorjelölt.” Mellette egy szabálykönyvvásárló állt. Ő is azonnal „meggondolta” magát... A folytatásra nincs idő. — Jó napot kívánok. — Jó napot... Áá, Lázár Attilához, a volt atlétához van szerencsénk? Meglepő mosoly és szerény magyarázat. — Fiatal házas vagyok, s eljöttem a Luther utcai lakást megnézni, így kerültem erre. Természetesen sorsjegyet vesz. Nem a könyvért. De annak is szívből örül. Egyre érkeznek az újabb érdeklődők. Nem egy közülük állandó vevő. Ladiszlaidesz Gyulát szintén nem a könyv izgatja, mert neki már megvan, két sorsjegyért tért be. Amit azonban a könyvről mesél, annál inkább felkelti a többiek érdeklődését. Sok adat, érdekességek, ha nem is mindent, de valóban sokat tudó könyv ez. S ráadásul ingyen. A pénztárosnak tehát több a dolga, mint máskor. Mondják is neki a régi ismerősök: — Legalább kap érte valami százalékot? — Azt bizony nem. Neki ez a munkaköre. Pedig munkakör ide vagy oda, ennek a „szerény” ötletnek az eredményeként ugyancsak megnőtt a forgalma. De hát törődhet ezzel egy igazi sportember? ÉRDEMESEK A BIZALOMRA A közeli hegyek felől friss levegőt hozott a szél, némileg enyhítette a tikkasztó hőséget A tó partján álltunk, jókedvű fiatalok csónakja suhant el mellettünk. — Micsoda kincs egy ilyen hatalmas viz itt a Bükk lábán. — elmélkedtem szinte hangosan, s máris bent éreztem magam a kellemes hűsben. De hirtelen gyanakodni kezdtem .. Ami ugyanis a kincset illeti nem sokat tévedtem. Évek hoszszú során sok-sokezer tonna „aranyat” (a borsodiak így nevezik a sok, nagy építkezés alapanyagát, az egész országban jól ismert nyéki kavicsot) termeltek ki belőle. Ami azonban a fürdést illeti?... 32 fok meleg ide, 32 oda, az 5—6 méteres mély tóban, bár a víz felületének a hőmérséklete eléri, 23—25 fokot is, tilos a fürdés. Mégis, a nagy város ezrei találnak örömet benne. Mindössze 14 km-re van Mis- Tcolctól, így aztán nem csoda ilyenkor nyáron, a hétvégén olyan búcsújárás indul a tóhoz, mintha legalábbis a DVTK NB I-es csapata játszana ott bajnoki mérkőzést. 4000—5000 ember üt tanyát a parton, esetleg a csónakházak környékén, arról nem is beszélve, hogy jónéhány telektulajdonos víkendházában már kulturáltabb körülmények között töltheti el hétvégi szabad idejét. A nyéki tórendszer legnagyobb tava ma már miskolci „nevezetesség”, a vizet szerető miskolciak egyik legkedvesebb turisztikai nevezetessége, kirándulóhelye, a borsodi vitorlázók „paradicsoma" lett. A Balaton, a Fertő- és a Velencei-tó után a Mályi-tó a negyedik, ahol a vitorlázók nagyszerű otthonra találtak, szövetségbe tömörültek és önálló bajnokságot rendeznek (méghozzá nem is akármilyet). Hét egyesület (a Miskolci Justitia, a MEAFC, a MÉMTE, az M. Erdész, az M. Pamutfonoda, a DVTK és a gyógyszerészek klubja) 150 versenyzője pompás hajóparkkal gondoskodik a tó sportéletéről, méghozzá nem is akármilyen sportéletről. A hagyományos vitorlabontó versenyt, alig bontottak rügyet a fák, máris megrendezték a szorgalmas miskolci vitorlázók, s azóta már újabb három versenyt is rendeztek, köztük a múlt héten a hétfutamos Mályi-tavi bajnokságot, amelyen minden eddigi nevezési csúcs megdőlt. 39 (!) hajó indult el a bajnokságban, 14-en versenyeztek a finn-dingi, 12-en a kalóz hajóosztályban, s ez mindennél többet mond a miskolci vitorlázók hallatlan aktivitásáról, s egyúttal sokat sejtet a Mályi-tó jövőjéről is... És még valamit: a miskolci vitorlázók az idén először vesznek részt a szép vízisport idei legnagyobb ünnepén, a velencei-tavi országos bajnokságon. , Néhány évvel ezelőtt alakult kiez az első, s azóta a többi hat miskolci vitorlázó-szakosztály. Alig egy évtizeddel ezelőtt még álmukban sem gondoltak volna a Mályi-tó „szerelmesei” arra, hogy 1967-ben másfélszáz versenyzőt tart majd nyilván a vitorlázó szövetség és a tó korlátlan fejlődési lehetőséget biztosít a sportág számára. A nagy jövő előtt álló tó és környékének a rendezése már elkészült. A Budapest—Miskolc között közlekedő vonat ablakából is látható már a víz vasút felőli oldalán a rendezés egykét jele. Javulnak az útviszonyok, csinos víkendházak tucatjai épültek, s a parcellázás máshol is megtörtént. Nincs messze az idő, amikor a természeti kincsekben egyébként sem szegény Miskolc lakóinak valóban egyik kedvenc, s egyik legkulturáltabb kirándulóhelyévé válik majd a Mályi-tó. S talán az az idő sincs messze, amikor a miskolci vitorlázók az ország másik oldalán, a nagy tavi versenyeken is bizonyíthatják, hogy érdemesek a bizalomra ... Nagy József A Koreai Népi Demokratikus Köztársaságban ottjártunkkor lépten-nyomon alkalmunk nyílt tapasztalni, milyen rendkívüli méretekben fejlődött az utóbbi években a testkultúra, a tömegsport. Ha ezt számszerűen kellene kifejezni, valahogy úgy festene, hogy itt szinte a legkisebb megmozdulás tíz és tízezer lelkes és fegyelmezett fiatal sportoló aktivitását jelenti. Az egyik nagyszerű, lenyűgöző, színeiben pedig lefesthetet- lenül szép tömegparádé a minden évben megrendezésre kerülő, úgynevezett „Forradalom korszaka” tömegműsoruk. A festői fekvésű 80 ezres phenjani Morambo-stadion ilyenkor zsúfolásig megtelik, millió színben pompáznak a lelátókon a színes selymek, vakítanak a férfiak fehér ingei. Azután megkezdődik a műsor... és nem lehet megszólalni az ámulattól. Képzeljenek el egy hatalmas képet, amely a szivárvány minden színében ragyog s akár egy parádés kivitelű színes film: mozog, változik, percenként és másodpercenként cserélődnek ábrái, figurái. Mert ilyen ez a hagyományos sportünnepség. Több fejezetre tagolódik a műsor — ha ugyan szabad ilyen száraz kifejezéssel illetni a tömegsportnak ezt a pompáját. Talán százszor is átlapoztuk az ajándékba kapott nagyon szép kivitelű színes forgatókönyvet, többször is megcsodáltuk a kétórás színes filmet — de mielőtt rátérnénk a műsorra, valamit az előzményekből is. Immár nyolc esztendeje kerül sor minden évben erre a csodálatos sportparádéra. 1959-ben a „Dicső hazánk’’ nevet viselte a bemutatott műsor, ebben akkor több, mint 13 ezer diák vett részt, 30 tanintézetből. A következő években bővült a program. 1959— 1961-ben az „Éljen a hazánk”, majd a „Győztesek ünnepe” s a „Munkapárt korszaka” összeállítást tekinthette meg a közönség. 1965-ben a Koreai Munkapárt 20. évfordulóján a „Forradalom korszaka” tornaprogram szerepelt. . Visszatérve a nagyszabású bemutatóra, hogyan is fest például egy ilyen műsor, mint ez az utóbbi is. A stadion zsúfolásig telve, de a nézők nem tétlen részesei a szép bemutatónak, hanem egy részük — a stadion fele —, részt vesz a bemutatóban is. Ezt a programot már több, mint 40 ezer fiatal mutatja be egyszerre. íme, egy kis ízelítő a hét fejezetre tagolt műsorból A zöld pázsiton égő vörös csillag, a lelátó másik oldalán pedig 30 ezer fiatal felemeli kék kendőjét, így óriási égszínkék háttér alakul ki, ebben vörös betűk hirdetik a Japán ellen vívott partizánharcra utaló mondást. A betűk is élnek, szinte villanásnyi pontossággal emelik fel vörös kendőiket azok, akik az előzetes gyakorlat szerint a betűket ábrázolják. Ez még egyszerű — mondhatnánk —, ám a folytatás! A kép változik: szabályszerű festmény alakul ki, katonák, fiatalok, idősebbek, zöld, kék, sárga, barna, fekete színek, messziről szinte mértanian pontos rajznak tűnik most a mező. Az alakok, a festmény: ismét csak a kendők játéka adja mindezt. S máris egy következő kép a második fejezetből : az idősebb forradalmi nemzedék tetteit dicsőítő felirat, majd fáklyák — mintha fellobbannának az égig. S jönnek pillanatnyi megállás nélkül a képek: a Munkapárt új korszakot nyitó intézkedéseit jelképező szöveg, majd rohamra induló katona alakja, mindent a háborúban való győzelemért — erre emlékeztet az ábra. De megjelenik hamarosan a gép mellett álló munkás alakja is, a gépek is felsorakoznak, mozdonyok, gyárak — millió színű virág, állatok, halak — a mezőgazdaság jelképei, a hal végig úszik a stadion felén, majd a BARÁTOK KÖZÖTT - TávolKeletem: 40 ezer sportoló a Eí jora m íio-ó la cíiot 1 La n sportolás jelképében végigszáguld a labda is az emberrengetegen. Mozog, villog, pompázik és változik a kép, a szem még hozzá sem szokott az egyikhez, már követi az újabb, a még szebb. Az epilógus feliratában pedig Kim Ir Szennek kívánnak hosszú életet és egészséget. 40 ezer résztvevő — és mégis minden egybehangolt, pontos, a kendők pillanattal sem emelkednek korábban a kelleténél, a képek változását egyetlen téves mozdulat sem zavarja. Óriási erőfeszítés, hallatlan figyelem és odaadó munka előzi meg minden esztendőben ezt a nagyszabású sportparádét, amelyet leírni a film és forgató-könyv után is — bizony csak igen-igen hézagosan lehet. A Koreai NDK sportbi- zottságának elnökhelyet- tese, Kim Duk Zun, amikor elmondotta, hogy a ren- dezvény iránt milyen nagy a külföldi sportszakemberek ér-deklődése, egy kicsit az járt az eszünkben, ha nem is szabad párhuzamot vonni — hiszen más az ország, mások az adottságok —, tanulni azonban érdemes lenne a koreaiaktól. A hallatlan sportszeretet, a katonás fegye- 5 lem, a mérnöki pontosságú ren- $ dezői tudás, a takarékosság, az $ áldozatvállalás és a mérhetetlen § lelkesedés — ez a jellemzője a sportparádénak. $ Csécsey József $3 Tizennyolc éve, 1949 január—február táján, mikor még javában fedett pályán, az Izzó fapadlós csarnokában ütöttük a labdát, érkezett a rendkívüli szenzációt jelentő moszkvai meghívás. Indulhattunk a magyar sport képviseletében érdekes módon éppen mi, teniszezők elsőnek Moszkvába, a Szovjetunió fővárosába. — Nemcsak versenyre, edzőtáborba utaztak. A magyar sport első követeiként mentek Moszkvába — mondta Hegyi Gyula, a magyar sport vezetője a budaörsi repülőtéren, mikor a havas, ködös napokat követve végre kitisztult az égi négyszeri időpontváltozás után az egykori hadigépből átformált utasszállító végre elindult velünk a jövőt mutató kelet felé. Nyolc-kilenc órát repültünk s öreg este lett, mire szállásunk, a National-szálló ablakaiból a Kreml vörös rubintkővel díszített tornyait megcsodálhattuk, s megilletődve hallgattuk a Kreml hatalmas, már valóban más világban járó órájának ércesen zengő ütéseit. Csodálatos hónap, négy hét harminc napjának száz, meg száz élménye várt ránk, ezekből villantanék fel most néhányat az első magyar válogatott együttes moszkvai útjának kapcsán... Korhut Az akkori kapitány, Pető Béla vezetésével hat játékosnak adatott a túrán való kitüntető részvétel lehetősége. Közös edzéseken, a Dinamó csarnokának két döngölt, agyagos talajú pályáján ismerkedtünk a Moszkvában gyártott szokatlanul gyors labdákkal s új barátainkkal. A sors valóban úgy hozta, hogy közülünk ki-ki egy-egy alkalmi ellenfeléhez került közelebb. A robosztus termetű, vígkedélyű Nyegrebeckij természetesen Asbóthtal barátkozott. A két színész, a moszkvai Művész Színház tagja, Nyikoláj Ozerov s a világot jelentő deszkáktól a tenisz kedvéért abban az időben búcsúzó Ádám nagyszerűen megértette egymást. A házigazdák óriása, a közel kétméteres Korbut pedig engem, a vendégek Benjáminját választotta. Barátom a tenisz átalakulásához, a korszerű támadójátékhoz alkalmazkodva gyilkos erővel ütötte meg adogatásait. A gyors játékban, a hálónál nagyon otthonos volt. Csak olykor az alapütésetenél látszott, hogy az ütő helyett éveken át egy T 34-es kormánykerekét markolta, hazáját megvédve Berlinig üldözte az ellenséget. .. Korhűt ma a technika és a korábbi kivételes erőnlét, erő és küzdeniakarás vegyítésével oktatja a fiatalokat, az európai élvonalhoz egyre jobban felzárkózó szovjet teniszsport legismertebb edzője. A Dinamó Moszkva új nagy stadionja, a Luzsnyiki legfeljebb a tervezők rajztábláin, vagy talán még csak az elképzelésekben létezett. A sport központja a Vörös térről induló csodás Metró vonal mentén a Dinamó volt. Az akkoriban Budapesten ismert Megyeri úti, vagy Üllői úti pálya után szokatlan volt ez a valóságos kis sportváros, ahol a kemény tél ellenére, a nap minden szakában zajlott valamiféle érdekes sportesemény, összejöhettek a sportkedvelők a stadion egyik vagy másik éttermében egy kis baráti tercierére. A szovjet, jégsport múltjának ízelítőjéül láttunk néhány izgalmas jéglabdamérkőzést, megcsodáltuk a tükörjégen is vakmerő vetődésekkel hárító kapusok bátorságát. S azután láttuk Bobrovot! A Dinamo-stadion kanyarjában mérték ki a pályát s kis labda helyett már igazi korongot kergettek a jégen. Az akkori időkben jó erőt képviselő lengyel válogatottnak öt gólt ütöttek a végig nyomasztó fölényben játszik, a jégkoronggal tulajdonképpen csak akkor ismerkedő Bobrovék. A későbbi jugoszláv —szovjet olimpiai labdarúgómérkőzés hőse, Bobrov, ez a kivételes játékosegyéniség, a világbajnok szovjet jégkorongválogatott kapitánya csodálatosan játszott. Egyik gólját, mikor az újabb elzárásra készülő két védő között villámgyorsan úgy ugrott ki, hogy a két védő egymásnak rohant, de ő már messze járt s a kapust is elfektetve bombázott a hálóba — ünnepeltük legalább huszonötezren! Leningrádban, ahová a Vörös Nyíl egyetlen éjszaka alatt repített át bennünket, a mindennapos tenisz mellett változatlanul dús program várt ránk. A főváros múzeumai, nevezetességei, a Nagy Színházban végigélvezett számos operaelőadás után a hős, a blokád idején annyit szenvedett történelmi város felfedezésében is segítettek a vendéglátók. Az egyik hétvégén pedig váratlanul atlétikai versenyre invitáltak bennünket. Télen — atlétika?! Ilyesmiről eddig csak hallottunk, így azután a kavargó kép, a cárok egykori óriás lovardájából átalakított csarnokban rendezett, óriási tömegeket felvonultató verseny egyszerűen lenyűgözött valamenynyiünket. A nézelődés közben egy ismeretlen férfi jött oda s rázta kezünket szinte összeroppantva. Majd tárcájából sárguló újságcikket vett elő s büszkén mutogatta: — Ez Németh Imre, a példaképem !. . . Londonban ő nyerte az olimpiát, nagyszerű sportember lehet! Rohamos fejlődés előtt áll a mi sportunk, a kalapácsvetés s nemsokára túldobjuk a hatvan métert!... — mondta Lechtel, az akkori időre legjobb szovjet kalapácsvetője, mert ő volt az ismeretlen. Jóslata mellett üdvözletét is küldte Németh Imrének ... Nemcsak ezt a kérést teljesítettük. Heteken át beszéltünk, meséltünk életünk nagy élményéről, amelyre ma is de jó visszaemlékezni. Vad Dezső Gyorsabban, magasabbra, messzebb! Elsőként Mosz 0 ! Jlígjg kíí magadk.Az íme a dolgok viszonylagossága! Az ember valamikor a ,,meszszi” múltban még azt mondja valakinek: Feri bácsi, aztán egyszer csak te Feri lesz az illetőből. ........... . — Az élet nincs tekintettel senkire — mondja a „te Feri”. — Ugyan, hisz ez újabb bizonyíték arra: fiatalodtál. — Inkább: te öregedtél! Persze, nézőpont kérdése. Úgyhogy én a magam részéről a tiednél maradok — és felhangzik a jólismert nevetés. A TITOK Egy nevetés, amely semmit sem változott a múló évekkel. S ami ennél is több — nem változott mögötte az ember sem. Mohi az Mohi maradt. Körülötte öregszik mindenki, szaporodnak a ráncok, fénytelenebb lesz a tekintet, és — hm — erősödik az alkat. Ő nem. Mohácsi Feri marad! . .. Különös. Vajon mi a titka ennek és az embernek? ... — Titok? .. . — mondja a derűs pillantás. — Talán nincs is titok. Nemigen gondolkoztam még ezen, így önmagában. De ha akarod és van egy kis időd — és ezt már a száj mondja —, megkísérlem megfogalmazni. Pillanatra elkomolyodik az arc, de az a fénylő kis valami azért ott marad továbbra is. A szavak lassan, mérlegelve bukkannak a felszínre és kerülnek egymás mellé, mint a téglák az épülő falban. Rá a kötőanyag, hogy álljon, hogy igazi legyen. A NAPON ÁLLNI — Hosszú a recept... Hinni kell..., egyáltalán mindenben ..., az életben, az emberekben, még újból és újból csalódva is ... És persze fiatalok között élni, de úgy, hogy az ember mindig tudjon átülni az ő székükbe is. Hogyan látják a világot, hogyan gondolkodnak, hogyan éreznek... A szabadban lenni, vizen, levegőben, mindegy ... És nevetni, mindig tudni nevetni. Ha süt a nap, nem az árnyékba állni... Hát, valahogy így. Én nekem, tudod, mióta élek még egyetlen nap sem volt elég a huszonnégy óra. És az állandó elfoglaltság éppúgy hozzátartozik a kiegyensúlyozottsághoz, mint az, hogy az ember minden apróságnak tudjon örülni... Annak, hogy kék az ég, meg, hogy hajók úsznak a Dunán. Idefelé jövet megállított egy tilos jelzés, előttem hosszú kocsisor várakozott türelmesen a belső sávon. De csak azon, a másik teljesen üres volt, fogtam magam, áthajtottam oda és szépen elpöfögtem a kis Citroennel mellettük. Mire a lámpához értem, már szabad volt az út. Te, én olyan jót nevettem azon, hogy senki sem gondolt erre a lehetőségre. Olyanok voltak, mint libák a sorban. Jó mulatság volt. És ilyen millió van az életben ... VALAMI ÚJ Igen, persze, csakhogy ezeket , észre is kell venni, reagálni rájuk. S ezt, sajnos, nem lehet tanítani. Mint ahogy nem lehet tanítani azt a merészséget sem, amellyel egy válogatott kajakos tízéves múlt után áttérdel egy kettes kenuba — élete addigi legnagyobb sportsikere után! —, s mert az valami más, új. Mohácsi Feri ezt tette! 1955 nyarán ő győzte le a svéd kajakkirályt a tatai tavon, aztán letette a lapátot és egy másfélét vett a kézbe. Alig több, mint egy esztendővel később már az olimpiai dobogó harmadik fokán állt Wieland Karcsival. — Látod, ez is. Az emberek úgy ragaszkodnak minden megszokotthoz, félik az újat, a szokatlant. Én hajdanában fociztam, később boxoltam, de amifcot kérdezték: nem jönnék-e kajakozni , mentem! S így mentem később sízni is, aztán repülni, könnyűbúvárkodni, mo-torcsónakozni, így szántam rá magam ejtőernyős ugrásra (melllesleg: csak a feleségem megne tudja!), így végeztem el véntejjel a Testnevelési Főiskolát, s szereztem tanári diplomát__ ICsafó persze, azt ne mondd, mint oly sokan, az a szerencsés \ Mohi, annak minden sikerül. Hidd el, nekem még sohasem húzták ki a sorsjegyemet, lottón sem nyertem. Amit elértem, mindenért nagyon keményen megdolgoztam. A vízen is, az életben is ... A SZEM — Igen, igen, de hát a titok, a tanulság? ... — Tessék, ha mindenáron tanulságot akarsz, s — hogy hadd legyen valami jó is a riportodban — Shakespeare-rel mondom: „Mindenek felett, légy hű magadhoz —” Érted, nem? ... Értem, pontosan értem Mohácsi Ferencet, az MHL Központi Viziklubjának vezetőjét, a tanárt, a sportembert, az embert... Szóval értem. És azt, hogy állandóan csillog a szeme, módfelett irigylem. Kocsis L. Mihály · Hétfő, 1967. július 10. )