Népsport, 1969. augusztus (25. évfolyam, 173-199. szám)

1969-08-21 / 190. szám

Európa tizenéves úszói BÉCS UTÁN Pat Besford, a World Sports úszórovatának világszerte is­mert és elismert vezetője mond­ta a bécsi ifjúsági EB utolsó eseményei után, mintegy össze­gezésként. Besford: Tovább fokozni a tempót! — Tény, hogy az első, linköp­­pingi ifjúsági Európa-bajnokság óta eltelt két évben a konti­nens rendkívüli erőfeszítéseket tett a fiatalabb korosztályok foglalkoztatása tekintetében, a korcsoportos rendszerek kialakí­tása és versenyeztetése vonatko­zásában is. Linköppingbe alig néhány nemzet küldte el úszóit. Itt bécsben már minden jelen­tős úszó nemzet képviseltette magát, többségük nagy létszá­mú gárdával. A versenyek ösz­­szehasonlíthatatlanul színvonala­sabbak voltak a korábbi konti­nensbajnokságnál. Az ugrássze­rű fejlődés tagadhatatlan. De jó, hogy az amerikai bajnokság egybe esett a bécsi küzdelmek­kel. Mert ha figyelembe vesz­­szük, hogy az amerikaiak ki­emelkedő eredményeit mindig is fiatalok érték el, akkor arról is meggyőződhetünk, hogy az óceán innenső felén még tovább kell fokozni a tempót a felzár­kózás érdekében. Az első lépés A magyar csapat lényegében a várakozásnak megfelelően, jól szerepelt. De jellemző, hogy amennyire Amerika árnyékolta be a kitűnő angol sportpublicis­ta gondolatait, éppen annyira érezhető az aggály a gondolatok mögött Válent Gyula, úszóspor­tunk szakfelügyelője, bécsi gár­dánk vezetőjének véleményében is. Csak nála, érthetően Európa élmezőnye a gondokozó.­­ Kedvező jelként kell okvet­lenül elkönyvelnünk a bécsi si­kereket, s azt a tendenciát, amelynek a kifejezői voltak az aranyak, ezüstök, bronzok. Ugyanakkor viszont azt is meg kell állapítani: a rendkívüli tá­mogatást élvező NDK, s a te­hetségekben mindig is bővelke­dő szovjet úszósport legjobb fiataljai mellett valóban egy ál­talános lendület érezhető, amely­nek következtében kiemelkedő, klasszisnak ígérkező egyénisé­gek kerültek a felszínre Hollan­diában, Spanyolországban, Olasz­országban, Jugoszláviában, de még Lengyelországban, Finnor­szágban, sőt Írországban is. A bécsi szereplés tehát nem jelenthet mást, mint egy kedvező lépést. Az első lé­pést előre úszó fiatalsá­gunk nevelésében. Az első he­lyeknek roppant örülünk, sőt, azt is hozzátehetjük, hogy gon­dosabb nevezéssel, célszerűbb válogatással még előkelőbb ered­ményeket mondhatnánk magun­kénak. A tényen azonban ezek mit sem változtattak volna: ha nem akarunk lemaradni a fel­lelkesült Európa élvonalától, ak­kor minden eddiginél módszere­sebben és erőteljesebben kell foglalkoznunk korcsoportos úszóinkkal. A lehető legszéle­sebb körben, bátor, de ésszerű terheléssel, sokoldalúan ... A rajtnál veszett el az ezüstérem Húsz ország 40 vitorlás ver­senyzője szállt tengerre Warne­­mündében, hogy megküzdjön az 1969. évi finn-dingi Európa-baj­­noki címért. Magyarország és Ausztria kivételével valamennyi ország tengermelléki. Tizennyolc nemzet versenyzői tehát a ten­geren űzhetik kedvenc sportju­kat, ott készülhetnek fel a nagy összecsapásokra. Hogy ez milyen hátrányt jelentett a két magyar fiú, Fináczy György és Tuss Miklós számára, úgy vé­lem, nem szorul magyarázatra. Jó hírü­k van a magyaroknak Az első napon, amikor a hajók méréseit végezték, nagy volt a nyüzsgés és az izgalom a kikö­tőben. Rendkívül szigorúak vol­tak a felmérők. Szinte millimé­­ternyi pontossággal ellenőrizték a hajó minden felszerelését. Fi­náczy Gyuri kormánylapátját hat centivel fel kellett emelni. Tuss Miklós árboca egy centiméterrel hosszabbnak bizonyult. A két magyar fiú nem jött zavarba. Mindenféle szerszámot hoztak magukkal. Fináczy átszerelte a kormánylapátot, Tass pedig fű­részelt. Gyuri meg is jegyezte: — Ilyen szigorú felmérést még sehol sem tapasztaltam. Csaknem minden hajón talál­tak valami kifogásolni valót, így azután fúrás-faragás, gyalu­­lás, kopácsolás zaja verte fel a kikötőt. A nagy munka közben jól­esett látnom, hogy a külföldi versenyzők egyre-másra keresték fel a magyar fiúkat. Elsőként V. Mankin szovjet olimpiai baj­nok ölelgette meg Fináczyékat. De jöttek a többiek is. Ebből ta­pasztaltam, hogy jó hírük van és megbecsült ellenfelek a magyar vitorlások. Derűre ború Az utolsó futam előtt Fináczy Gyuri összetettben a második helyen állt, így azután termé­szetesen nagy volt az izgalom a kis magyar táborban. Kiszámí­tották, hogy hatodik helyezés is elegendő az utolsó futamban ahhoz, hogy a svéd Akerson mö­gött megszerezze az Európa­­bajnokság második helyét. Aker­son az utolsó futamban egyéb­ként nem indult, mert már be­hozhatatlan volt az előnye. A repülőrajt után már az első percben látszott, hogy baj van. Fináczy, hogy elkerülje az üt­közést, nekisodródott a rajt­bójának. A szabályok értelmében vissza kellett fordulnia és újra rajtolnia. Míg ez megtörtént, a többi hajó már jól elvitorlá­zott. Még azért bizakodtunk, hogy talán változik a helyzet, hiszen a teljes táv hátra van. De a Keleti-tenger szeszélyes és kegyetlen. Hiába volt Fináczy minden erőfeszítése, 17.-nek vi­torlázott át a célon. Ezzel szerte­foszlott a második helyezés re­ménye. A verseny után Fináczy el­keseredetten magyarázta: — Nem volt elég a rosszul si­került rajt, a szerencse is elpár­tolt tőlem. Olyan áramlásba ke­rültem, hogy szembe folyt ve­lem a víz, akár a Duna. Nincs miért szégyenkezniük Fináczyéknak! Lelkesen, becsü­letesen küzdöttek Európa legjobb vitorlásai ellen. Számos nagy­nevű versenyzőt utasítottak ma­guk mögé. Fináczy hatodik helye nem lebecsülendő. Warnemünde, augusztus. Tari István Hargitay győzelme Az erőviszonyok megoszlását jól jelzik a számok. Jellemző a „szóródásra”, hogy nem keve­sebb, mint húsz ország verseny­zőit találhatjuk meg az I—IV. helyezettek között. S ha maga­sabbra emeljük a mércét és csak a dobogósokat vesszük alapul — jól lehet az NDK fölénye nyo­masztónak mondható — akkor is ugyanez az irányzat érezhető, mert tíz ország úszói osztozkod­nak a dobogó különböző fokain. A nemhivatalos pontverseny első hat helyezettjén kívül aranyérmet nyert még Jugoszlá­via, NSZK, ezüstöt-bronzot pedig Franciaország és Lengyelország. A magyar fiatalok teljesítmé­nyei, az időeredmények végső so­ron önmagukért beszélnek. Gyar­mati és a mezőnynél két évvel fiatalabb Hargitay két-két Euró­­pa-bajnoksága azonban külön is kiemelést érdemel. Hargitay András szereplésével kapcsolat­ban egy lényeges dolgot tisztáz­ni kell, mert a hírügynökségek jelentése félreértést okozott. A 200 m mellúszásban a KSI nö­vendéke nem úgy szerezte meg a győzelmet, hogy az első he­lyen beúszó szovjet Poljakovot a versenybíróság kizárta a ver­senyből. A kizárás igaz, de a szovjet úszó a győztes Hargitay 2:38.2-es és a második helyezett NDK-beli Pohl 2:38.7-es eredmé­nyénél gyengébb időt, 2:39.6-ot úszott. Harmadik lett volna te­hát, ha szabályosan fordul és nem zárják ki. A remekül helytálló Császári eredménye is váltakozva jelent meg. A Nép­sportban megjelent eredmény itt is helyes, 100 m gyorson 56.9- cel lett második a korcsoport (15 évesek) világcsúcsot — 55.6 — úszó spanyol Comas mögött. Gallov Rezső Ország I. II. III. IV. V. VI. NDK 687513 Szovjetu. 4 3 2 4 3 3 Magyaron 4 3 2 1 1 — Hollandia 2—1311 Spanyolon 1 2 2 — — — Olaszon 1112 1 — A JÖVŐ LABDARÚGÓIRÓL AZ MLSZ-BEN Idestova egy hete zajlik vi­tánk „A jövő labdarúgóiról”, azaz az utánpótlás kiválasztásá­nak és nevelésének gondjairól. Ezúttal a Magyar Labdarúgó Szövetség illetékeseit kértük fel véleményük elmondására. Felmérni és cselekedni Tabák Endre, az MLSZ orszá­gos ifjúsági és utánpótlás bizott­ságának elnöke: — Az egyesületek részéről már eddig is történtek bizonyos erőfeszítések, hogy szervezetteb­bé tegyék utánpótlás-kiválasztó és nevelő munkájukat. Különbsé­get kell azonban tennünk a Bu­dapesten és a vidéken folyó munka között. Budapesten je­lentős létszámú serdülő és ifjú­sági bajnokságok folynak. Ehhez rendelkezésre állnak a pályák, az olcsó utazási lehetőségek és a megfelelő idő is. Vidéken a pályahiány, az utaztatási prob­lémák, valamint az időigényes­ség gátolja a serdülők és az ifjú­ságiak versenyeztetését. Ezek té­nyek. Ezekből kell kiindulnunk. — Egyik megoldásként kínál­kozik a középiskolák közötti bajnokság visszaállítása labdarú­gásban. Parancsoló feladat ez. Annál inkább, mivel nálunk 6 évtől 18 éves korig szinte min­denki iskolába jár. Ez egyben a labdarúgás felé irányítaná a fiatalok érdeklődését. Mélysége­sen egyetértettem Hoffer József írásával, amikor arról írt, hogy már a labdarúgást is szerettetni kell a fiatalokkal. — Az MLSZ ifjúsági és után­pótlás bizottsága egyébként rö­videsen kidolgozza azokat az el­képzeléseket és módszereket, amelyeket legjobbnak tart az utánpótlás nevelésére. Ezt az év végén sorra kerülő országos ér­tekezleten kívánjuk megvitatni. Tudjuk, számos tényező játszik közre, amelyek között anyagi­gazdasági és szervezeti összete­vők egyaránt vannak. Csak cím­szavakat mondok: pályahiány, felszerelés hiánya, szakember­­hiány, a gyerekek lekötöttsége, utazási költségek, versenyezteté­si gondok stb. — Különösen fontos a jövő szempontjából, hogy a gyerme­kek megkapják a legjobb szak­mai nevelést. Meglegyen a meg­felelő edzésszám, a megfelelő terhelés, s mindez megfelelő irányítás mellett... Utalt erre Árky dr. és Gyenes Tamás is vitaírásában. De kérdem én: megvannak-e a megfelelő szak­emberek a korszerű nevelőmun­kához? Képesek vagyunk-e már a kiválasztásnál megfelelően el­járni? — Jogos ezek után a kérdés: mit tesz a jövő labdarúgóiért az MLSZ? Mindenekelőtt igyek­szünk alapos, elmélyült, tudomá­nyos tanulmányozás alapján fel­mérni hogyan állunk jelenleg. És a majdani ismeretek birto­kában kívánunk cselekedni. Az edzőbizottság révén az ifjúsági labdarúgókkal foglalkozó edzők problémáit is elemezzük. — A kiválasztásban aktív rész jut a megyei ifjúsági tornáknak, s mintájukra szeretnénk meg­rendezni a serdülők tornáját is. Az idei tanulságok alapján ugyanis nyugodt szívvel mond­hatom: jó ez a kiválasztási rendszer. A legtehetségesebbek juthatnak így el Tatára. Sőt, a jövőben többen, mint az idén. Az ilyen edzőtáborozás egysé­ges felkészítést ad a fiataloknak, sőt, a kisegyesületekben foglal­koztatottak számára még „házi feladatot” is.­­ Ugyancsak a kiválasztás problémaköréhez tartozik, hogy a megyei ifjúsági bizottságokat szeretnénk mennél inkább ki­szélesíteni. A bizottság tagjai azután részt vállalnának részben a tehetségkutatásban, részben pedig serdülő és ifjúsági csapa­tok alakításában. Munkájukhoz az MLSZ minden szakmai segít­séget megad majd. Az ellenőrzés biztosítása Thomann Antal, az U-váloga­­tott szövetségi edzője: — Figyelemmel kísértem a Népsport hasábjain folytatott vi­tát, s csupán néhány dologgal szeretném kiegészíteni az eddig elmondottakat. Az egyik leg­sajnálatosabb dolognak azt tar­tom, hogy labdarúgásunkban nincs szakfelügyelői hálózat. Tóth József írásában vetődött fel különös élességgel ennek szükségessége, de csupán a me­gyék perspektívájából. Pedig az MLSZ-nek is rendkívül fontos lenne egy ilyen szakfelügyelői hálózat. Hiszen jelenleg hogyan tudjuk ellenőrizni, hogy az MLSZ utasításait szakmailag be­tartják-e? Sehogy! Úgy vélem, addig képtelenek leszünk előbbre lépni, míg minden me­gyénkben nem lesz szakfel­ügyelő.­­ A következő lépés: az egye­sületekkel megértetni, hogy szá­mukra is létfontosságú kérdés az utánpótlás helyes kiválasztá­sa és nevelése. Ehhez viszont kitűnő szakemberek kellenek, akiket meg is kell fizetni... A megfelelő szakemberek mellé pedig jó lenne olyan szervezetet létrehozni, amilyen a felnőtt csapatoknál van... — Feltétlenül a jövőt segítené a jelenleginél rugalmasabb át­igazolási rendszer. Ne értsenek félre, nem vagyok híve a já­tékosvásárnak! Csupán ér­zem, hogy egészségesebb fluk­tuáció szükséges, amelyben le­hetséges a tehetséges labdarú­gók felfelé áramlása. Ugyanak­kor szükséges lenne megtalálni a lehetőséget a nevelő egyesüle­tek és a nevelő edzők erkölcsi és anyagi elismerésére ... — Az előrelépés érdekében én is feltétlenül szükségesnek tar­tom az általános és középisko­lák labdarúgó-bajnokságának újjáélesztését... Tudom, érvek vannak nemcsak pro, hanem kontra is... — Hasznos lenne, ha legalább a vezető klubok nemzetközi ifjú­sági tornákat rendeznének, így mindig lenne összehasonlítási alapunk is ... — Végül valamit az MLSZ fel­adatairól: hosszabb időre szóló, átfogó tervet kell kidolgoznunk az utánpótlás kiválasztására és nevelésére. Már ehhez tartozik, hogy 1970-ben az ifjúsági labda­rúgókkal foglalkozó edzők ré­szére tanfolyamot rendezünk az utánpótlás-kiválasztó táborok idején. Szükségesnek tartom azt is, hogy minél több szervezett foglalkozást biztosítsunk a kivá­lasztott tehetségeknek. — Anyagi fedezet hiányában persze a legszebb tervek sem érnek sokat. Januártól talán le­hetőség lesz rá, hogy az MLSZ tiszteletdíjat adjon a megyei szakfelügyelőknek. Biztosította az MLSZ a serdülő-, az ifjúsági és az utánpótlástornák szerve­zésének, megrendezésének anya­gi feltételeit is ... De a klubok­nak is áldozniuk kell! És ezt még egyszer szeretném hangsú­lyozni: az ifjúság nevelését a legjobb szakemberek végezzék, s ennek biztosításához a klubok ne sajnálják az anyagiakat! HETI RAJZOS BESZÁMOLÓNK UTÓIRAT LEMONDTÁK TIZENHETEN... 1969. augusztus 17. VASÁRNAP Még jó 40 perc van a Dunaúj­város—Csepel NB I-es labda­rúgó-mérkőzés kezdetéig. A du­naújvárosiak sajtótájékoztató­ján a vezetők beszélgetnek. — Jó, hogy itt vám a sajtó — szól Koltai István, a csepeliek szakosztályvezetője —, hiszen előbb-utóbb úgyis beszélni kell arról, hogy játékosainkat, ha idény közben lépten-nyomon igénybe veszik az U-válogatott­­nál, azt a klubbeli munka sínyli meg... A dunaújvárosiak egyetértően bólogatnak. 1969. augusztus 18. HÉTFŐ Négyen vagyunk az MLSZ egyik helyiségében. Pálfai Já­nos, Thomann Antal, Albert Jó­zsef és én. — Csak nem gondoljátok, hogy valami firka van a dologban?! — dohog Albert József. — Sza­bó tényleg sérült... Az a klub­ra is dicsőség, ha valaki válo­gatott ... — Dicsőség? Thomann Antal idegesen do­bol ujjaival egy papírlapon. A papírlapon nevek sorakoznak. 12 óra 30 percig a következők mondták le a szereplést az U- válogatottban: Németh M. (Fe­rencváros), Magyar (Rába ETO), Magyar (Salgótarján), Somogyi (Rába ETO), Juhász (Újpesti Dó­zsa), Horváth (Újpesti Dózsa), Nagy L.­ (Újpesti Dózsa), Nagy III (Videoton), Zöldi (Salgó­tarján). És most felkerül egy új név a papírra: Szabó (Szombathely). KOPOGTATNAK Az ajtón Ullmann István, a dunaújvárosiak szakosztályveze­tője lép be: — Csörgő sérülése, sajnos, ki­újult ... Itt az orvosi i­zolás... A papírra újabb név kerül: Csörgő (Dunaújváros). Újabb kopogtatás. Megyesi, a Ferencváros fia­tal balhátvédje. — Sajnos, még a Vienna-mér­­kőzésen rúgást kaptam ... Fáj... Aztán Branikovits jön. — Még a Vienna-mérkőzésen kaptam a rúgást... — Esküszöm, NB III-as játé­kosokat fogok szerepeltetni az utánpótlás-válogatottban! Thomann flattog. Egyre ide­gesebb. TELEFONHOZ HÍVJÁK — Már a szegedi Dávid is! — jön vissza kis idő múlva. — Hogy a felesége nem ,érzi jól magát, tehát nem jön ...! Sós Károly — aki közben ér­kezett — fel és alá sétál a szobá­ban. — Ez a Thomann három hó­nap alatt annyi embert meg­mozgatott, hogy előtte tíz év alatt sem annyit! Úgy tűnt, hogy minden rendben... És most lemondják a nyíregyházi tornán való szereplést... Ilyet ki lá­tott?! Thomann széttárja a kezét: — Sajnos, a szövetség oda jutott, hogy könyörögni kell a játékosoknak, ugyan, fogadd már el a válogatottságot...!­­ Délután két órakor búcsúzom a szövetségtől. Azon a bizonyos papírlapon újabb nevek sorakoznak: Kiss (MTK), Csordás (Csepel), Hu­nyadi (Csepel). Az előtérben egyébként már gyülekeznek a játékosok. Köz­tük ott van Branikovits és Me­gyesi is. Talán többen is meg­gondolják még magukat. ESTE 9 ÓRA Egy 29 éves, jól ismert lab­darúgónk mondja: — Miért maradnak el a gye­rekek az utánpótlás-válogatott­ból? Mert van klubérdek is ... Aztán előfordul, hogy valaki tényleg sérült__Meg ha va­laki U-válogatott, kap maximum egy jelvényt, egy zászlót... és egy kézfogást... Se több, se­­kevesebb ... így inkább mene­külnek tőle... — De uraim! — ágaskodik bennem az indulat — tizenheten mondták le okkal vagy ok nél­kül a válogatottságot, a címeres mez viselését! És ki lát bele az emberekbe, amikor magyarázat mindenkor, mindenkinél akad! Külön, egyenként, talán minden rendben lenne. De egyszerre ti­zenheten? Egy utánpótlástorna előtt? Amely, igaz, csak Nyír­egyházán lesz, nem Kuala Lum­purban! Tényleg! Ha Kuala Lumpurban lenne a torna, ak­kor is lemondta volna ez a tizenhét játékos? Valamivel valóban higgadtan kell szembenéznünk: nem vélet­lenek és nemcsak szubjektív okok adják a tizenhét lemon­dást. Példák sorakoznak — Kelementől Tamásig, Csordástól Zöldiig —, hogy devalválódott a címeres mez értéke. És ez az erkölcsi értékcsökkenés szoros összefüggésben van a magyar labdarúgás értékcsökkenésével. Az ellentmondások és a követ­kezetlenségek felborították a normális értékrendszert. Nem olyan régen még csak azon há­borodhattunk fel, hogy a profi klubok nem adják oda játéko­saikat a válogatottnak. Ma már nálunk kopogtat olyan gond, hogy klubmanipulációk akadá­lyozzák a válogatott keretek munkáját. Aztán vannak objektívabb té­nyek is. Az anyagi érdekeltség helyes elve labdarúgásunkban is érvényesül. Akár szemet hu­nyunk felette, akár nem. Végül pedig a klubokat sem lehet egyértelműen elítélni, hi­szen a nemzeti bajnokságban való szereplés tömegeket vonz, vagy taszít, vagyis érzékenyen érinti a klubok pénzügyi mérle­gét. Ez régen sem volt érdekte­len dolog. Az új mechanizmus­ban különösen nem az. A klubok tehát többé-kevésbé jogosan fél­tik játékosaikat, sőt, a felké­szítés egységességét is. Mindenkinek igaza van? A kör bezárult. És valóban úgy tűnik, mindenkinek igaza van. A válogatóknak, a válogatott já­tékosoknak, a kluboknak. Ke­sereghetünk, felháborodhatunk, sajnálkozhatunk, hogy a sport­ban megkopott nemzeti szí­neink értéke és a szívek las­sabban vernek érte. Súlyos helyzet, de nem re­ménytelen. A kilábolást, az ér­dekek összehangolásával kell elkezdeni. De el kell kezdeni! Thomann Antal arra kért, ne írjak a dologról. Várjak. De le­­het-e várni?! Rózsa András

Next