Népsport, 1970. május (26. évfolyam, 101-126. szám)

1970-05-23 / 119. szám

LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS PÁRHARC Levél 1964-ből: „MTI agit.­prop. osztályának BUDAPEST Mellékelten megküldjük Benedek Endre (Gödöllő, Fácán sor 5.) labdarúgó-szakoktató szakkönyvtervezetét. A könyv tárgya: test test elleni küzdelem a labdarúgásban__Te­kintettel arra, hogy a könyv a labdarúgás egyik kulcskérdé­sével foglalkozik ... kérjük a könyv megjelentetését kiesz­közölni .. A levelet Hegyi Gyula, az MLSZ elnöke és Honti György, az MLSZ főtitkára írta alá. Levél 1965. február 6-i keltezéssel: „Benedek Endre labdarúgó-szakoktató GÖDÖLLŐ Az alábbiakban közöljük az MTI agit.-prop. osztályának véleményét az Ön Test test elleni küzdelem a labdarúgás­ban tárgyú könyvével kapcsolatban. Az MTS ügyvezető elnöksége a sportkönyvkiadás 1966. évi tervének tárgyalásánál a szóban forgó könyv ügyében úgy foglalt állást, hogy az ilyen tárgyú könyv megjelenése jelenleg nem szükségszert!... a könyv kiadására ezek sze­rint nem kerülhet sor...” A levelet Honti György írta alá. Levél 1970. március 12-i keltezéssel: „Benedek Endre GÖDÖLLŐ Átnéztem könyved kéziratát... ha legközelebb bejössz, már érdemben is tárgyalhatunk róla. Jónak tartom ...” A levelet Pélfai János, az MLSZ szakfelügyelője írta alá. íróasztalfiók! Gödöllő, 1970. május 11. Benedek Endre labdarúgó- szakkönyv-kézirata ismét író­asztalának fiókjában hever. On­nan szedi elő. — Jobb lenne véglegesen nyu­galomba helyezni! — nyújtja át a vaskos köteget. — Rájöttem, hogy nem érdemes törni maga­mat ... A könyv ötlete ugyanis még 1962-ben megszületett. Hi­szen örökké figyeltem labdarú­gásunkat és örökké hasonlítgat­­tam a nemzetközi élvonal játé­kával. Láttam, hogy labdarúgó­ink mindig alulmaradnak az ütközésekben. Képtelenek a szabályos test test elleni küzde­lemre. Meg kellene tanítani őket! villant fel bennem, s hoz­­zákezdtem a könyvhöz. 1963- ban már írtam ... Akkoriban tagja voltam az MLSZ szakbi­zottságának, módomban állt gyakran beszélgetni szakembe­reinkkel. Biztattak. Kell a könyv!... Aztán 1965-ben meg­kaptam a választ: „az ilyen tár­gyú könyv megjelenése jelenleg nem szükségszerű”. Tehát már öt esztendeje szakkönyve, vagy ha úgy tet­szik, tankönyve lehetne a ma­gyar labdarúgásnak arról, ami nekünk valóban gyengén megy: az ütközésekről, a párharcokról, a kemény, de sportszerű játék ezernyi eleméről. Tanítani le­hetne belőle serdülőkortól a válogatottakig mindenkit Csakhogy a könyv ismét az íróasztalfiókban hever. Időzavar? — A közelmúltban hoztam vissza a kéziratot Pálfai János­tól. Azt mondta, az 1971-es ter­vekben nem szerepel a kiadása, de megkísérlik 1972-re beüte­mezni ... Visszahoztam ... Las­­sacsikán tízéves lesz az a kéz­irat, amelynek már 15 éve kel­lett volna megjelennie! Ponto­sabban egy ilyen könyvnek, amely a test test elleni küzde­lemmel, a labdarúgás párhar­caival foglalkozik. És nálunk még az élvonalban sem oktat­ják ezt gyakorlati anyaga sin­csen ... Én a legapróbb részle­tekig végigelemeztem a test test elleni küzdelmet. Gyakor­lati anyagot dolgoztam ki hoz­zá ... De nem kell!... Évek óta húzódik a kiadása és ki tud­ja, lesz-e könyv belőle? Benedek Endre keserűsége érthető. Sportkönyvkiadásunk időzavara, önmagát soha utol nem érése ezúttal őt sújtja. Több éves munkáját tette ér­telmetlenné. De sújtja a magyar labdarú­gást is, amelynek szüksége len­ne erre a könyvre. És vajon miért nem jelenhetett meg? Lehetőségek Léward György, az MTS OT agit.­prop. osztályának munka­társa mondta: — Az MTS könyvalbizotttsá­gá­hoz még a hite sem jutott el ennek a kéziratnak, tehát mi nem utasíthattuk vissza. Az le­het, hogy 1965-ben így történt, de most szóba sem került a könyv. A mi döntésünk külön­­­ben is csak elvi döntés. A szak­­szövetségek javaslatai alapján fogadjuk el, vagy utasítjuk vissza a kéziratokat. Más bele­szólásunk nincs. Az MLSZ ezt a könyvet még nem javasolta, de ha valóban szükséges, jó írás, akkor kereten belül meg­jelenhet. Sőt! Előfordulhat az is, hogy ha már itt a kézirat és döntés is született megjelenésé­ről, akkor egy másik, el nem készült kézirat terhére előbbi megjelenik... Pálfai János, az MLSZ szak­felügyelője: — Éppen most készítettem el 1972-es szakkönyvjavaslatain­­kat, s Benedek Endre könyvét beterveztem... Hogy van olyan lehetőség, amely szerint előbb is megjelenhet? Igen, ak­kor már betervezem 1971-re! Nincs semmi akadálya! A könyv jó, a téma nagyon időszerű, leg­feljebb a terjedelem túlzott. Egyes részeket kissé túlírt Be­nedek Endre... Itt tart jelenleg, 1970. május 22-én Benedek Endre párharca a „Párharc”-ró­. A párharc az értetlenséggel. (Hisz ki tudja, hogy 1965-ben ki és miért tar­totta „időszerűtlennek” a té­mát?!). A párharc a keretekkel, a feledékenységgel. És ez a „párharc” még egy dologra hívja fel a figyelmet: a világ élvonalába tartozó magyar sport könyvkiadása nem tartozik a világ élvonalához. Csupán egyetlen kiadó — a Medicina — ad ki sportkönyveiket. És csak elvétve más kiadó (pl. a Gondo­lat). Ugyanakkor az éves „ke­retbe” csak kevés könyv fér be. Olykor még a legfontosabbak sem. Épp ezért időszerű lenne felülvizsgálni ezeket a kerete­ket. És az sem lenne tragédia, ha más kiadók is vállalkozná­nak sportkönyvek megjelente­tésére. Hiszen például egy-egy labdarúgó tárgyú könyv még üzletinek sem rossz! Rózsa­ András A 113-as játékvezető útra kelt A Ferihegyi repülőtér váró­csarnokában, a hosszú út előtt kényelmesen üldögélt az egyik fotelben Emsberger Gyula. Cso­magjait már elvitte a futószalag, rajtuk ott díszelegtek a mexikói VB kis címkéi. Emsberger egyi­ke annak a 30 bírónak, aki a 16-os döntő mérkőzéseit irányít­ja, vagy partjelzőként működik majd közre. — Izgatott? — Egy kicsit. Életem nagy él­ménye lesz. Bíráskodtam NB I- ben, nemzetközi találkozókon, UEFA-tornán, de­ ez az igazi próbatétel. Szeretném megállni a helyen — vallja. Az előiskolát alaposan kijárta. 1947-ben vizsgázott, s 10 év után jutott el az NB I-be. 1958-ban már FIFA-bíró, aztán egy ideig csak idehaza vezet, 1961 óta megszakítás nélkül ott van a nemzetközi porondon. Egy kis számvetést készítet­tünk. — 114 NB I-es találkozót és 42 nemzetközi mérkőzést irányítot­tam — mondja. — Közöttük öt válogatott összecsapást, legutóbb Stuttgartban az NSZK—Románia mérkőzést. Idén én vezettem a Bacau—Arsenal EVK negyed­döntőt. — Hogyan készült a VB-re? — A szervező bizottság ren­geteg tájékoztató anyagot kül­dött. Ebben pontosan leírnak mindent. Az időjárás várható alakulását, az étrendet, az öltöz­ködést, s mindent, ami számunk­ra jelentős lehet. Még arra is figyelmeztetnek, hogy vizet ne igyunk. — És a játékvezetői öltözék? — Teljes felszerelést kapunk, de én magammal viszem a sajá­tomat. — Síp is van közte? — Méghozzá kettő is. Úgy hoz­zám nőttek, hogy semmiképpen nem hagytam volna itthon. — A bíráskodás rendjéről is kaptak „előzetest”? — Igen. A kemény és a durva játék megkülönböztetése világ­­probléma. Már előre jelezték a szervezők, ez lesz egyik napi­rendje a továbbképző tanfolyam­nak, amelyen május 24-től köte­lező a részvétel. — Hogyan értik majd meg egymást? — Nem lesz könnyű, mert a 30 játékvezető, közül 27 a világ min­den tájáról jön, csupán három hazai bíráskodik majd. Ezek a bírók magukkal hozzák, amit odahaza begyakoroltak, mindezt a VB játékvezető bizottságának kell majd egységesítenie. Több elméleti előadás lesz, majd gya­korlati foglalkozásra is sor kerül, ahol a játékvezető-hármasok ki­csit összeszokhatnak. A VB-n egyébként a spanyol, az angol, a francia és a német a hivatalos nyelv. — A figyelmeztetésre milyen eszközök állnak rendelkezésre? — Lesz sárga és piros táblács­ka. A sárga a figyelmeztetés, a piros a kiállítás jelzésére szol­gál. Remélem, olyanok lesznek a mérkőzések, hogy kevésszer kell elővennünk a táblácskákat a zsebünkből. Emsberger búcsúzóul megmu­tatta igazolványát, s egy sereg, a VB-vel kapcsolatos hivatalos ok­mányt, amelyet idáig kapott. A felsorolásokban mindenütt a 13-as számot kapta. Egyedül a játékvezetői igazolványán szere­pel — a 113-as ... !— Nem babonás? — Szó sincs róla, sőt, a 13-as a szerencseszámom. Életemben eddig mindössze egyszer nyer­tem. Egy tombolán a 13-as tiket­tel egy csomag fruttit. Vidáman búcsúzott. Reméljük, éppily jókedvűen érkezik vissza június 24-én Bu­dapestre. Ez nemcsak egyéni sikerét, hanem a magyar bírói kar elismerését is bizonyítaná. (v. b.) SZÍNES SZŐTTES MEXIKÓBÓL­ TIZENÖT CSAPAT MÁR A HELYSZÍNEN Az izraeli labdarúgó-váloga­tott is megérkezett Mexikóba, így a világbajnokság döntőjé­nek már mind a 16 csapata az óceán túlsó partján tartózko­­dva. Sőt, 15 részvevő a helyszí­nen , Mexikóban. Az egyet­len hiányzó: Anglia váloga­tottja. ők még Dél-Ameriká­­ban portyáznak. Talán azért, hogy minél több hívet szerez­zenek az angol labdarúgásnak? Ki tudja? Egy azonban biztos: nem azért érkeznek utolsónak Mexi­kóba, hogy elsőnek távozza­nak. Legfeljebb­­ elsőként... A kis „leoni" Helmut Schön, az NSZK vá­logatottjának szakvezetője je­lenleg elégedett is, meg nem is. Elégedett válogatottjának for­májával: „Bár még nincs ké­szen a csapatom a világbajnok­ságra — mondta —, de a fiúk formája napról napra javul és a VB idején lesznek igazán csúcsformában. ..” És amivel elégedetlen: „Kicsi a leoni stadion, ahol csapatun­kon kívül Peru, Bulgária és Marokkó játszik majd. Mind­össze 25 900 nézőt fogad be. És ez kevés ...” Barátságos kezdet A világbajnoki döntő mező­nyének részvevői „barátságo­san” kezdenek Mexikóban. Va­sárnap barátságos mérkőzéseket játszanak különböző csapatok­kal. A brazilok Irapuatoban, az olaszok Tolucában, a belgák Pueblában, a románok pedig Guadalajarában mérkőznek. A svédek május 27-én Tolucában, 29-én Necaxában lépnek pá­lyára. A kezdet tehát barátságos. De milyen lesz a folytatás? Borja marad Csaknem futballháború tört ki közvetlenül a VB előtt Me­xikóban a Borja miatt. Enrique Borját, a legjobb mexikói gól­lövőt (és egyben Mexikó leg­jobban fizetett labdarúgóját) ugyanis Raul Cardenas edző ki akarta hagyni a válogatottból, mondván: „Borjának minden fontosabb, mint a labdarúgás!” És hogy nagyobb nyomatékot adjon szavainak, elmondta: Borja bal lába sérült, formája gyatra. Ezek ellenére (vagy épp ezért?!) összeült a mexikói já­tékosok tanácsa, hogy megvitas­sa Cardenas döntését. Megvi­tatta és­­ döntött: Borja ma­radjon tagja a keretnek! Borja tehát marad. Egyelőre Cardenas is ... Bulldog nélkül Lehet, hogy szomorú sors vár az angolokra Mexikóban? Két­ségkívül vannak­ baljós előjelek. Például: a VB szervező bizott­sága felkérte az angolokat, hogy a mérkőzésekre ne vigyék ma­gukkal azt az ifjú bulldogot, amely a kabala „tisztét” tölti be az angol labdarúgó-váloga­tottnál. Mi lesz szegény angolokkal kabala nélkül? Lehet, hogy kénytelenek lesznek csupán tudásukkal világbajnokságot nyerni?... Szombat, 1970. május 23.3 LABDARÚGÁSRÓL VAN SZÓ A válogatottság szj izgalmai Gondolom, valamennyi szur­koló ismeri, sőt számon is tart­ja már a válogatott mérkőzések után készült közvéleménykutató jelentést. Kit tart a megkérde­zett száz, vagy újabban kétszáz ember a legjobbnak, hány szá­zalék­a véli úgy, hogy tovább fejlődött a csapat és akad-e, aki kimozdíthata­tlanul ragaszkodik Marseille után megfogalmazott véleményéhez: „Nem lesz itt semmi addig, míg újra elölről nem kezdjük az egészet”. A szavazás nyomtatványokon történik. Szétküldik az íveket Budapesten és vidéken. A kér­dezett aláhúzza a választ és visszaküldi. A szerkesztőket ve­zérlő gondolat: minél keveseb­bet kérni, hogy sokan teljesít­sék. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy alábecsülték a szurkolók ügyszeretetét, hajlan­dóságát az áldozatvállalásra. Csaknem valamennyi ív hát­oldala is tele van írva. Levelek a szövetséghez, a kapitányhoz. — ... Csak dicsérni tudom új szövetségi kapitányunkat, hogy ilyen bátran mer nyúlni a fiata­lokhoz. Nem a név a fontos, ha­nem a szív, a tudás. Az út in­nen csak felfelé vezethet — ír­ja ifj. Simányi Károly Pásztóról, a Kossuth Lajos utcából. — ... Tovább kell dolgozni a csatársoron, de egyébként eb­ben a csapatban van fantázia. Nem baj, hogy a svédek ellen vesztettünk, az a fontos, hogy valami elkezdődött! — szögezi le Szávay Gézáné (Szolnok, Sü­tő u. 22.). Honti Ferenc (Nagy­kanizsa) azt írja, hogy fél évszá­zada Fradi-drukker, de felül akar emelkedni a klubérdeke­ken. Szerinte szinte sorsdöntő, az egész ország labdarúgására vérpezsdítően hat, hogy Hoffer figyelembe veszi a vidéki csapa­tok játékosait is. Úgy érzi, ha ez a gárda három évig együtt ma­radhat, Európa bármely csapatá­val felveheti a versenyt. — ... Köszönöm a bizalmat és nemcsak a saját, hanem sportbarátaim véleményét is ,közlöm — írja Nagylakról Oláh Péter. — A „Hoffer-bébik” jó úton haladnak, de túl korai len­ne akár a megelégedés, akár a­ vereség utáni legyintgetés. Elő­legezzük a bizalmat, s mindad­dig elfogadjuk a kapitány kísér­letezését, amíg látjuk, érezzük, hogy amit tesz, nem szubjektív elfogultságból, esetleg ráhatás következtében teszi, hanem va­lóban egy tiszta szándékú, jó szellemű, küzdőképes és nem utolsósorban ütőképes nemzeti 11 kialakításáért! Persze, nem mindenki ítéli ennyire pozitívnak a helyzetet, így például minden figyelmes néző és hallgató észrevehette a tévé kerekasztal-értekezletét ve­zető Vitray szavaiból, hogy a riporter finom pengevezetésű párbajt vívott, s bírálóival szemben megvédte azt a jogát, hogy örülhessen a csapat játékának, ha az neki valóban tetszik. Természetesen ugyanígy el­mondhatják a véleményüket azok is, akik úgy vélik, hogy a fiatalítás túlzott, azért vagyunk lelkesek, mert­­ eleve lelken­dezni akarunk. Túl hamar és messzire elszaladtunk a dicsé­rettel. Jó, hogy itt tartunk, már ilyenről polemizálhatunk. Fon­tos kérdés azonban az is, ho­gyan érzik magukat ebben a zajló vitában például azok a játékosok —, mert ebben azért egyetértünk — akiktől vala­mennyien nagyon sokat vá­runk? Kocsis Lajos az egyik legka­rakterisztikusabb alakja a csa­patnak. Benne minden megta­lálható, amit az asztal két ol­daláról vitatkozók mondanak. Ügyes, szellemes, lát a pályán, jól rúg, és kiismerhetetlenül cselez. A kontinens egyik leg­jobb labdarúgójaként tarthatnák számon már ma is, ha a saját maga komolyan vette volna a dolgokat. Amikor ez szóba ke­rült köztünk, a kedves bohé­mek mosolyával válaszolta: — De hát ez játék, nem... ? Aztán gyorsan elmondta, hogy azt már megtanulta: a közön­ségre sohasem szabad haragud­ni. Azokra sem, akiket nem elé­gített ki a csapat küzdőszelle­me és az, hogy három mérkő­zésen­­ három pontot szerzett. Aki megveszi a jegyet és koc­káztatja többek között a bőrig ázást, legalább úgy szereti a focit, mint a játékos. Azt vi­szont nem sejthetik, hogy a vá­logatás körüli vita — például a fiatalok-öregek arányának fe­­szegetése — milyen hatással le­het rájuk. — Sokan megkérdezték már tőlem, nem kaptuk-e mi túl könnyen a válogatottság lehető­ségét. Megmondom őszintén, nem tudok rá szívből sem igent, sem nemet mondani. Ehhez kí­vülről kellene nézni az ügyet. Egy biztos: nem mi vagyunk az elsők, akik előlegezetten kaptak bizalmat, s a mi helyzetünkben sokkal döntőbb, hogyan fogad­juk ezt. Valamennyi klubcsapat­ban a mi generációnktól várják a megújhodást, s a válogatott keretbe csak azok kerültek, akik már tettek valamit ennek érde­kében. A Videoton szárnypró­bálgatásairól nem lehet Harsai nevének említése nélkül beszél­ni, de ugyanez áll Páncsicsra, Halmosira, Fazekasra és a töb­biekre is.,, Beszélgetés közben — anélkül, hogy talán maga is felfigyelt volna rá — mondott valami na­gyon érdekeset! Azt, hogy ma nemcsak felelősségtelj­es, de izgalma­­ dolog is válogatottnak lenni. Azt ugye mindenki tudja, hogy klubcsa­patában „hányadik polcon” van nyilvántartva. Aki a felsők egyi­kén, az biztosra veheti, ha nem sérül meg, benne van a csapat­ban. Ez a válogatott azonban, szünet nélkül forrásban van. Ma ő, holnap más, s ez sok miniden miatt történhet. Alakul a takti­ka, Koffert nem kötik szálak egyik klubhoz sem, viszont az ellenfelet is nézi és ehhez iga­zít. Arra a kérdésre, hogy mind­ezek ellenére hogyan érzi ma­gát a csapatban, láthatóan na­gyon őszintén felelt: — Kitűnően. A fiúk nagysze­rűek, Hoffer Jóska bácsi és Ka­­pocsi Sanyi bácsi gyerekkorom óta ismer. A felfedezőim, neve­lőim közé sorolhatom mindket­tőjüket. Csak... nagyon-nagyon jó lenne, ha biztosan tudnánk, mit akar körülöttünk a világ. Egyszer pártolnak bennünket, mert fiatalok vagyunk, aztán két nap alatt feje tetejére áll minden és problémák adódnak életkorunk miatt. Nem fur­csa?... Szó esett köztünk az idősebb játékosok beválogatásának szük­ségességéről, ami itt-ott úgy je­lentkezik, hogy „vezéregyéni­ség, karmester” kellene a csikók közé ... Nem tiltakozik, csak — egy bohém fickótól nem is várható komolysággal — hozzá­teszi: a fiatalok egymás között általában többet mernek, s ezt nem szabad fékezni, sőt, in­kább minden erőt arra összpon­tosítani, hogy valamennyi ke­rettag kijátssza azt, ami benne van. Tehát olyan „vezérkolom­­pos” kellene, aki hangulatilag beleillik a csapatba, nem szá­mít öregnek. És ő itt nem az életkorra gondol, mert csodálja például a Charlton testvéreket, akiknek a játékát látva, senki nem veszi észre, hogy fölöttük is múlnak az évek. Aki ebbe a fiatal gárdába irányítónak ke­rül, annak ugyanúgy kell futnia, harcolnia, mozognia, mint a többinek — sőt mindig valami­vel többet, jobban. Mert aki visszafogná a csapat lendüle­tét, az inkább ártana, mint használna. Nem hagyhatom ki, hogy meg ne kérdezzem: ő vajon megte­­szi-e mindezt? — Nem mindig. Én amolyan „játszós” focista vagyok. De azért valamit: a lengyelek elleni mérkőzés után Hoffer Jóska bácsi megdicsért, mert utána­mentem egy fickónak és a 16- oson becsúszva szereltem. Az újságírók is észrevették ezt. Nem tudom, hogy felfigyeltek-e arra, hogy a svédek ellen ugyan­ezt nem is egyszer megtettem. Nem azzal a nyilvánvaló gon­dolattal, hogy újabb dicséretet csikarjak ki. Valahogy belülről jött, mert az ember tudat alatt is vágyik az elismerésre. Felmerült köztünk: a pillanat­nyi helyzet szerint négy hónapig nincs válogatott mérkőzés. So­kak szerint ez ok lesz a lazítás­ra, a „pihenésre”. Hevesen til­takozik: — Aki ezt mondja, nem is­meri a programunkat! Szerdán, vasárnap játszunk. Bajnokság, MNK-mérkőzések, nemzetközi kupa. Hallottuk, hogy Jóska bácsi is ellenfeleket keres szá­munkra. De enélkül is mindenki biztosra veheti, hogy a váloga­tottban szóhoz jutottak közül senki sem akar egyetlen lépést sem visszafelé tenni. Inkább előre. Azért is, hogy ebben a vitában saját eszközeivel tá­mogassa a kapitányt, és nem utolsósorban, hogy saját sorsát is igazítsa... Azt már nem kérdeztem tőle, mire lenne képes ennek érdeké­ben. Túl a kötelező munkán, sa­ját jószántából. De ez már nem nyilatkozás kérdése. Szép sza­vakból, ígéretekből kaptunk ez­előtt is eleget. Tettekre van szükség! Ha ezek a fiúk valóban többet akarnak, akkor ne csak hagyják magukat edzeni, hanem Hofferrel együtt építsék is a csapatot a maguk sajátos lehe­tőségeivel. S akkor magától el­dől minden vita. Mert a svédek ellen 45 percig jól játszott a csapat. És aki egyszer átugorja a két métert, az már­­ ma vas­ugró! Borbély Pál

Next