Népsport, 1971. január (27. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-10 / 8. szám
LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚ 1970, SZEGEDI EOL MÉG NEM ÉRETT AZ NB I-RE Nehéz helyzetben van a krónikás, amikor a Szegedi EOL labdarúgócsapatának 1970. évi teljesítményét kell értékelnie. Dicsérni mindig jobb — és talán könnyebb — dolog. Ám a SZEQL-nál nehéz dicsérni. A bajnokságban elért eredménye ezt híven igazolja. A tavaszi „egyidényesben” csoportja utolsó helyét foglalta el. Tizennégy mérkőzésből nyolc pontot szereztek a Tisza-partiak: háromszor győztek, kétszer pedig döntetlenre játszottak. A többi kilenc találkozón vesztesen hagyták el a játékteret, így a SZEOL az ősszel nagy hátránnyal kezdte a bajnokságot, hiszen mindössze egy jutalompontot kapott. Emellé az őszi tizenöt mérkőzésen — írd és mondd — hat pontot tudott gyűjteni. A tizennegyedik Komlói Bányásztól öt ponttal szakadt le. Újoncremények Nagy reményekkel kezdte felkészülését a SZEOL 1970 elején. A megváltozott körülmények között reális célnak tűnt az NB I- ben való bentmaradás. A korábbi gondok megszűntek. Néhány évvel ezelőtt a SZEAC mögött nem állt anyagi fedezet és sok mindent ennek a számlákjára írtak. „Megfelelő támogatás nélkül nem lehet első osztályú labdarúgócsapatot kialakítani” — hangoztatták. Amikor a szegedi olajvállalat átvette az egyetemi csapatot, minden — ilyen jellegű — probléma megoldódott. Sőt! Olyan lehetőségek nyíltak a szegediek előtt, mint talán sehol az országban. Az akkori szabályok szerint élvezték az egyetemi átigazolási kedvezményeket, ugyanakkor komoly anyagi bázis állt mögöttük. Érthető, hogy soha olyan bizakodó hangulat nem volt Szegeden, mint a tavalyi év elején. Kitűnő körülmények között készülhettek a Tatán. Aztán következett az első bajnoki mérkőzés, Szegeden a Pécs ellen. Minden úgy indult, ahogy várták. Nagy lelkesedéssel vetették magukat a küzdelembe és a második félidő 46. percében már 3:1-re vezettek. Furcsa, de a félidő hátralevő részében a hazaiak elkövették azokat a hibákat, amelyek aztán annyira jellemezték egész évi játékukat, ezek következménye az utolsó hely lett. (A Pécsi Dózsától egyébként 4:3-ra kikaptak.) Kapkodás Tulajdonképpen ettől a naptól datálódik az a fejetlenség, amely eluralkodott Szegeden. A csapatkeresés kapkodásba ment át, olyannyira, hogy teljesen megfeledkeztek kialakítani az őszi együttes gerincét. Pedig az eredeti elképzelés ez volt. Eredményt, minél sürgősebben, eredményt akartak elérni. Mérkőzésről mérkőzésre új összeállításban léptek pályára. Így fordulhatott elő, hogy a tavasszal 25 (!) játékos szerepelt. Mégsem sikerült úgyszólván semmi. Egymást érték a vereségek, biztosnak látszó két pontok úsztak el. Bebizonyosodott, hogy a szegediek igazolásai nem váltak be. Akiktől sokat vártak — s kezdetben jól is játszottak —, később teljesen visszaestek. Például Bánfalvi és Pataky, akik Komlón kitűnően megállták a helyüket. Az edző taktikai elképzelései rendre csődöt mondtak, mert játékosai, mihelyt pályára léptek, mindenről megfeledkeztek. Játszottak a „saját taktikával”, így aztán nem találták helyüket a pályán. Fegyelmezetlenül, öszsze-vissza rohangálva, megkönynyítve az ellenfél „munkáját”. Nem fogtak embert, lemaradtak a labdákról, a csatárok rendre elügyetlenkedték helyzeteiket. Fegyelem A Ferencváros elleni győzelemtől fordulatot vártak. „Most majd bizonyítunk” — dörzsölgették elégedetten a kezüket. Tévedtek. Egy hét múlva, saját pályájukon szenvedtek súlyos vereséget a Dunaújvárostól. És ahogy ez ilyenkor lenni szokott, a sok kudarc egyre több problémát vetett fel. Fegyelmezetlenségek ütötték fel a fejüket. A Honvédból igazolt Molnár ügyéről már akkor is írtunk, de mások is kimaradoztak, a megengedettnél több alkoholt fogyasztottak. Molnárt ki is zárták az egyesületből (később visszavették!?), másokat pénzbüntetéssel sújtottak, mégis minden maradt a régiben. Az edzésmunkát kifogásolták, a vezetőkben, az edzőben keresték a hibát. A hangulat egyre roszszabbá vált, sok volt a civódás — még a pályán is. A közönség lassan elpártolt csapatától. Végül az összesítésben tizenötödikek lettek, mert a hasonló cipőben jévő Rába ETO-t sikerült legyőzniük. Ősz — minden változatlan Hiába vártak 180 fokos fordulatot az őseitől. A szegedi együttes ugyanolyan eredménytelenül játszott, mint tavasszal. Négy egymás utáni mérkőzést veszítettek el úgy, hogy közben gólt sem rúgtak. Első győzelmüket a kilencedik fordulóban szerezték, a másodikat, s egyben az utolsót a tizennegyedikben. A taktikai fegyelmezetlenség mellett egyre inkább kitűnt, hogy a Tisza-partiak nem bírják végig erővel a találkozókat. Rendkívül sérülékenyek (a kettő összefügg). A küzdőszellemről nem is beszélve."Egy szerényebb képességű csapattól minimális követelmény, hogy fogyatékosságait lelkesedéssel igyekezzen pótolni. Nos, a szegedieknél ezt egyáltalán nem tapasztalhattuk. Voltak fellángolásaik, akkor küzdöttek úgy, ahogy minden mérkőzésen kellene. (Például a Dunaújváros ellen a második félidő végén.) De ezek is csak percek voltak. Különben enerváltan, öregurasan játszottak. A szurkolók is a küzdenitudásit hiányolták csapatuktól. Válság? A vezetés kereste a hiba eredőjét. A városban már el is terjedt a hír: megválnak Subits Lajostól. Az újságíró kérdésére azt felelték: szó sincs róla. Mégis volt, mert a Komló elleni bajnoki mérkőzésre már Ráday László készítette fel az együttest ... Kérdésünkre, mit remél, határozott választ adott: „bentm áradást”! Nagy lelkesedéssel látott munkához, pedig tudta: megbízatása csak az év végéig szól. És vajon lehet-e így teljes értékű munkát végezni? Lehet-e úgy dolgozni és dolgoztatni (!), ha csak egy-két hónapot adnak a csapat szénájának rendezésére? Azt hiszem, nyilvánvaló a válasz: nem! Igaz, a háttérben már ekkor ott tevékenykedett, irányított Szűcs György. Miért csak a háttérben? Mert szerződése egyelőre a Tatabányához kötötte. De ha Ráday csak névleges edző volt, miért mozdították el helyéről az idény vége előtt Subits Lajost? Ez olyan kérdés, amelyre nehéz lenne elfogadható választ adni. A csapatrészekről Lássuk most külön-külön a csapatrészeket. 1970-ben állandó kapusgondjaik voltak a szegedieknek. A nagy tehetségnek kikiáltott Gilicze érthetetlenül rosszul védett. Súlyos hibákat vétett Bólya és Korányi is. Mindez értékes pontjába került a SZEOL- nafc. A védelem rendkívül bizonytalanul, fegyelmezetlenül játszott a mérkőzések zömén. Könnyen zavarba lehetett őket hozni, nem akadt egy biztos ember, aki higgadtságával irányítani tudta volna a hátsó alakzatot. Többször megfeledkeztek az emberfogásról, feleslegesen elkalandoztak, a hozzájuk került labdákat pedig vaktában előre vágták. Ezeket rendre az ellenfél szerezte meg, s lendült előre ismét támadásba. A nagy munkát, amely így rájuk, a védőkre hárult, nem bírták. A középpályán találhatjuk a csapat legképzettebb játékosait. Bánfalviról és Patakyról már szó esett. A harmadik, Dávid is jó képességű labdarúgó. Nem véletlenül került be tízszer az ifjúsági válogatottba. 1970-ben azonban mindhárman mélyen tudásuk alatt szerepeltek. Nem tudtak játékot szervezni, cipelték a labdát, s így ez a fontos csapatrész is inkább gátolta a folyamatos összjátékot. A csatársor? Nehéz bármit is írni róluk. Szinte eltűntek a mezőnyből. A tizenöt mérkőzésen kilenc gólt lőtt a SZEOL, s ennek egy részét sem a csatárok. Jósa, Vass, Vörös (ez a trió lépett pályára legtöbbször) nagy csalódást keltett, könnyű ellenfélnek bizonyultak a védők számára. A jövőre kell gondolni Nem szeretnénk a szegedi csapattól elvenni azt a szalmaszálnyi reményt, amelyet a tavaszi idény jelent. Csodák azonban nincsenek. A vezetőségnek tisztában kell lennie azzal, hogy a jelenlegi együttes még nem üti meg az NB I színvonalát. Sem összetételben, sem tudásban, sem lelkesedésben. És ha ezt látják, tisztában vannak az elkövetkezendő feladatokkal is. A jövőre kell gondolni! Nem 1971 tavaszára, hanem a következő bajnokságra, ahol esetleg az NB I B-ben kell megküzdenie a SZEOL-nak a visszajutásért. Kialakítani egy olyan gárdát, amely sokkal többre képes a jelenleginél és az NB I-ben is megállja a helyét. Mert az ország egyik lagnagyobb városának lakói, a SZEOL szurkolói, megérdemelnének egy olyan csapatot, amelynek rangja van a magyar labdarúgásban! Az edző után '35" Elmondtam neki Szűcs György véleményét. Nem lepte meg. Mégis nagyon nehezen szólalt meg. Mintha gombóc fojtogatta volna. Nagyokat nyelt, keze a mellette álló virággal babrált. — Többé-kevésbé tisztában voltam a rólam alkotott véleménnyel — kezdte végül. — Mégis rosszul esik. Kellemetlen, ha így ráolvassák az ember fejére. — 1969 januárjában kerültem Szegedre. Előtte a Honvédban voltam, játszottam is négy bajnoki mérkőzésen. Szívesen fogadtak a Tisza-partiak. Úgy éreztem, megtaláltam számításomat. A SZEOL NB I B-s csapat volt, de erősen hittem a felkerülésben. — Minden mérkőzésen szerepeltem. Azt hiszem, jól is ment a játék, s a csapat biztosan haladt az NB I felé. Nem is volt semmi gondom. Ha akkor valaki azt mondja nekem: jövőre már nem kerülsz be a csapatba, kinevetem. — Óriási volt az öröm 1969 végén, felkerültünk! Nagy becsvággyal indultunk alapozni. Talán minden feltételt biztosítottak a felkészüléshez. Fogadkoztunk: az NB I-ben is megálljuk a helyünket. Az edzőmérkőzéseken is játszottam. Aztán utolért a labdarúgók „ördöge”: megsérültem. Hat mérkőzésről hiányoztam. — Rosszul ment a fiúknak. Nem is kételkedtem benne, hogy visszakerülök a csapatba. Ügy is lett. A hátralevő találkozókról nem hiányoztam. Csupán . .. Gyengén játszottam. Úgy, mint a többiek. — Meglehetősen rossz hangulatban kezdődött a nyári alapozás. Különösen számomra. Subits Lajos bácsi kétkapus játékot rendelt el. Kijelölte az első csapatot. Azt mondta, a többiek a „kettőhöz” tartoznak. Én is megkérdeztem tőle, miért? Azt mondta: nem vagyok megfelelő erőben. Csak azt nem értem, miből állapította meg? Addig ugyanis csak három edzés volt...— Azt nem mondhatnám, hogy valami jó kedvem volt. De öszszaszorítottam a fogam, s kettőzött erővel edzettem. Kezdődött a bajnokság. Az első mérkőzésen nem, de a másodikon már tagja lettem a csapatnak. A harmadikon lecseréltek, aztán legfeljebb a kispadra kerültem. Ősszel mindössze ötször léptem pályára. — Közben edzőváltozás történt. Minden igyekezetem hiábavalónak tűnt... — Elhanyagoltnak számkivetettnek éreztem magam. Idegileg teljesen kikészültem. Jól jött a pihenő, habár nekem nem volt sok okom a pihenésre. — Aztán kezdődött újra a munka. Természetesnek tűnt, hogy benne vagyok a keretben. Itt, Hévízen, kiújult egy régi térdsérülésem. Egyszerűen nem tudok futni. Amit tudtam, elvégeztem. Láthatták rajtam, nagyon akarok. Pár nap türelmet kértem, amíg rendbe jövök. — Közölték velem: hazaküldenek. Mint akit fejbe vágtak, úgy ért a hír. Nem tudok napirendre térni felette ... Ez is előfordulhat? — Úgy érzem, nem csak én vagyok hibás. A vezetők is. Senki sem törődött velem. Legalább megkérdezte volna valaki: „Popeye — mert így hívnak —, mi van veled, hogyan képzeled el a jövődet?” — Otthon, Szegeden, elmegyek az orvoshoz, majd pedig edzem — a tartalékokkal. Vissza akarok kerülni az egybe. Nem mehet így örökké ... Elmondta. Láttam rajta, hogy megkönnyebbült. Fújt egy nagyot, s elindult — csomagolni. HAZAKÜLDTEK Erről a lövésről alaposan lekésett Gilicze. Kunszt (MTK) távoli bombája a kapu jobb felső sarkában kötött ki. A háttérből figyelők (balról jobbra): Magyar, Dunai L., Oláh, Pataky, Szuromi, Bánfalvi (MTI fotó : Benkő Imre felvétele) egy összeállítás a sok közül. Állnak balról jobbra: Rábay László (volt edző), Várhelyi Hl, Pikó, Bólya, Molnár, Várhelyi Y, Kerekes. Guggolnak: Bánfalvi, Jósa, Vass, Berkes, Vörös Rangsor Hogy a szegediek milyen gyengén szerepeltek ősszel, azt híven tükrözi a játékosok átlagosztályzata is. A listavezető — Bólya — is alig éri el a közepes szintet. Íme a rangsor: Név Születési Átlagidő osztályzat 1. Bólya János 1947. IV. 28. 6.07 2. Pataky Miklós 1944. XII. 4. 5.71 3. Ruttkay Zoltán 1946. XI. 12 5.33 4. Dávid Imre 1949. II. 19. 5.27 5. Molnár Mihály 1947. IV. 15. 5.26 6. Magyar György 1948. XII. 20. 5.22 7. Bánfalvi Sándor 1946. X. 15. 5.20 8. Várhelyi III Péter 1944. IX. 6. 5.14 9. Kerekes Imre 1946. VII. 28. 4.88 10. Pikó László 1943. VII. 7. 4.76 11. Vörös János 1945. I. 29. 4.46 12. Vass Ferenc 1947. IX. 9. 4.23 13. Jósa Miklós 1942. IV. 9. 4.18 Vasárnap, 1971. január 10. : „Nincs szerkezete a csapatnak!” Nehéz fába vágta fejszéjét Szűcs György, amikor elvállalta a szegedi együttes szakvezetését. A meglehetősen reménytelen helyzetben vajon tud-e jól dolgozni? Erről beszélgettünk Hévizen, ahol a Szeged alapoz. — Milyen elképzelésekkel látott munkához? — Nincs sok értelme, hogy elkendőzzem a valós helyzetet. Az igazság: már csak egy csipetnyi reményünk van. Elvileg nem lehetetlen, hogy behozzuk ötpontos hátrányunkat. Gyakorlatilag viszont? ... Éppen azért arra kell készülnünk, hogy az NB I B-ben olyan együttest formáljunk, amely megalapoz egy jó NB I-es csapatot. — Mi a véleménye a jelenlegi SZEOL-ról? — A csapat mostani összetételében nem alkalmas az NB I-re. A képességek bizony rengeteg kívánnivalót, hagynak maguk után. Alapvető változásra van szükség! — Mik lennének ezek? — Ami az összeállítást illeti, korai lenne beszélni róla. A leglényegesebb változás: többet és másként edzeni! — Többször dolgozott már kiesőjelölteknél és általában sikerrel ... — Ilyen nehéz helyzetben még soha nem voltam. A mai — úgynevezett — játékosuralom korszakában nagy kockázatot vállal az az edző, aki a munkában 180 fokos fordulatot tesz. Ez eleve olyan intézkedések sorát jelenti, amelyek — úgymond — nem népszerűsítik a játékosok körében. Erre azonban a SZEOL mai helyzetében nem lehetek tekintettek . A szakosztály vezetőségével milyen megállapodást kötött? — Megbeszélésünk szerint minden mellékes, a lényeg a változáson van. Lépjünk egyet előre a tavalyi évhez képest. — Melyik csapatrészt kívánja „tatarozni”? — Azt hiszem, erre mindegyik rászorul A legsürgetőbb a védelem és a csatársor „rendbe szedése”. Talán csak középpályásaink ütik meg az NB I mértékét. — A legfontosabb feladat? — Meg kell találni a játékosok pontos szerepét. Pillanatnyilag nincs szerkezete a csapatnak. — Vargát hazaküldték. Miért? — Varga jó képességű labdarúgó, mégsem használható. Erőnléte, harckészsége nem kielégítő. Nem bírja az alapozást sem. Pedig a lehetőséget megadtuk neki. Úgy volt, hogy végig velünk lesz. Sajnos, mégsem lehet. Már eddig is több edzést kihagyott. — És Ruttkay? — Ő egy megelégedett „bácsi". Kedves, udvarias labdarúgó, de — ugyanaz, mint Varga. Talán ha harcosabb lenne... — Persze, az utóbbi az egész csapatra vonatkozik. — Igen. De remélem, ez a szellem megváltozik. Másként hiába is várnánk javulást! Az oldalt írta és összeállította: Németh Péter