Népsport, 1971. január (27. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-22 / 18. szám

LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÓ Bakonyon innen, Bakon­yon túl A. hé&isi @focinc& Kölcsünkért mottó: Nincs elcsépelt téma, csak öreg emberek vannak. Egy új­szülöttnek minden alapo­zási riport új. (IV.) Hévíz. Hegyek, fenyők, hó. És szemben, az úton egy va­donatúj Ikarus-busz. Piros és fe­kete színek. Melegítős srácok kapaszkodnak fel rá. — Ezek futballisták! — muta­tott rájuk a Volga vezetője. — Salgótarjániak! — toldottuk meg aztán, s kiadtuk a jelszót: — Utánuk! És ugyanazzal a lendülettel Volgánk beásta magát a hóba. A tarjáni busz meg eltűnt az útka­­nyarban. Kétségtelen: a foci hóban is foci, és nem szívesen fut az, akinek 13-1-1-es szelvény van a zsebében A kocsi kikecmergett a hóból, mi a kocsiból és odamentünk, ahol futballistákat találtunk. Az­az néhány méterrel odébb, ahol Dombai a tatabányai tartalék­­játékosokkal foglalkozott. Fu­tkároztak, labdázgattak. Tisztára úgy tűnt, mintha mind­ezt unalomból tették volna. Ott is hagytuk őket, s meg sem áll­tunk a hévízi pályáig. Az első, akit felismertünk, dr. Lakat Károly volt, a tatabá­nyaiak edzője. Állt, pontosabban toporgott a hóban, míg fiai — az első csapat keretének tagjai — egy pöttyös labdát űztek, nem kis szorgalommal. Néhány kemény belépő, egy­­egy szép fejes, olykor-olykor emberhalom a havon (legalul az a bizonyos pöttyös labda), némi — papírra nem kívánkozó — szöveg, cselezni akaró értetle­­nek, póruljárt labdabűvölők. Szóval: minden adott volt a he­lyi „örökrangadó”-hoz. Amíg Lakat mester ki nem adta a jelszót: — Futás haza! Cikcakkban! Ez a „cikcakk” némi ma­gyarázatot kíván. A hévízi pálya ugyanis „hegyen” van, a „haza” meg (azaz a bányászgyógyház) néhány utcával lentebb, a völgy­ben, így tehát a cikcakk azt jelenti, hogy utcáról utcára (cikcakkban) kell futni hazáig. A fiúk nem örültek túlságosan mesterük ötletének, mert a foci hóban is foci, a futás meg, ugye... Apropó, futás! Mi aztán mégis a salgótarjá­niak után eredtünk. (Autóval.) Külön csoport körözött, egészen közel Hévízhez, az úton. Elöl a focisták „száguldottak”, mögöt­tük meg a piros-fekete Ikarus, Moór Edével a fedélzetén. — Ezek a gyengébbek — mu­tatott az előttünk futókra — if­júságiak meg két öreg... Az öregek közé számítódott ezúttal Kriskó is, aki ugyancsak lihegett, amikor Moór Ede meg­kegyelmezett nekik. — Ebből épp elég volt! — szusszantott nagyokat a busz ülésén. És ezen egyáltalán nem cso­dálkoztunk. Elvégre Kriskó nem akármilyen „terheléssel” fu­tott. 13 -1­1-es totószelvény „húzta” a zsebét. Az előző já­tékhéten az olasz csapatok — értesülvén Kriskóék tipp­jeiről — pont olyan eredményeket ér­tek el, ahogyan azt a salgótar­jáni szélső és két totózó társa elképzelte. Tulajdonképpen minden edző kíváncsi, de ez ért­hető, mert nem akar le­maradni, meg játékosait is vigasztalni igyekszik A tarjáni „erősebbek” kü­lönben jóval többet futottak, s nem olyan sík, emelkedők nél­küli úton, hanem dimbes-dom­­boson. Leginkább hegynek fel. Potom 6x1000 métert (a beme­legítő futást természetesen nem számítva). De kellett is ez a kis „lazí­tás” a délelőtti tornatermi edzés után, amely 120 percig tartott. Ott a négy felé osztott társaság csoportonként mást-mást csi­nált. Például ha két csoport futballozott, akkor a harmadik a bordásfalat nyűtte, a negye­dik meg a gumikötelet, vagy a vasbotot. Aztán tíz percenként lehetett cserélni. Hogy milyen intenzitással dolgoztak? Íme: Répás a mért 25 percből 19 és fél perc effektív munkát végzett, körülbelül 90 százalékos intenzitással. A fiatal Szoó 19 perc 20 másodpercet, 80 száza­lékos intenzitással. Mi csupa ilyesmiről érdek­lődtünk. Moór Ede viszont fél­beszakított: — És mit csinálnak a töb­biek? Hogyan dolgoznak? Jár­tak Tatán? És Győrött is? És a Szombathely? A kérdések nem értek várat­lanul, hisz bármerre járunk az országban, minden edző ezt kérdi: — És a többiek? Mert lemaradni senki sem akar. Legfeljebb az elképzelé­sek mások. A salgótarjániak például túl sok­nak tartják a napi 5—6 órás edzést, s úgy vélik, legyen az csak 3, vagy 4 óra, de — intenzív. — Ezzel még vigasztalni is tudom a srácokat — „súgta” meg Moór Ede. — Ha panasz­kodnak, elmondom, hogy örül­hetnek, mert nálam csak­ 3—4 órát kell edzeniük... De a terhelést megkapják. Fokozato­san, személyre szabva. Mert például Bástitól nem várhatom el, hogy annyit végezzen, mint Répás ... Minderről kár hosszabban be­szélni. Ami azonban itt is prob­léma: a játékosok fásultsága, az a bizonyos alapozási holt­pont. Munka után édes a pancsolás Estefelé csaknem egyszerre értek „haza” a csapatok. Kihe­­vülten, prüszkölve, párafelhőt fújva csörtettek be a kapun a játékosok. Bent a szobában az­tán széles ívben röpködni kezd­tek a Cipők, a zoknik, melegítő alsók és felsők, majd varázs­ütésre egyszerre nyíltak a szo­baajtók. Az úszómedencét az épület legtávolabbi pontjáról is na­gyon hamar elérhette bárki, így tehát egykettőre bent ült a medencében néhány tucat já­tékos. Milyen más emberek voltak ott, a vízben! Akik szaladtak, azok keserves ábrázattal kap­kodták lábaikat. Behúzott nyak­kal, földre szegezett tekintettel futottak, hogy ne is lássák, mi­lyen messzire vannak még a céltól. A kemény, felfagyott, göröngyös talajon meg-megbi­­csaklott egy-egy láb, s ilyenkor halk, diszkrét szitkozódás hal­latszott, hol a sor elején, hol a végén. A közismert „jópofák” ajkára is ráfagyott a mosoly. Becsuk­ták ők is a „szövegládát”, elég volt nekik a maguk baja. Már tudniillik, hogy futni kellett. A medencében viszont egy egészen más társaság pancsi­­kolt. Mosolygó, kedves fickók, mint egy valódi üdülő valódi törzsvendégei. — Gyerekek, ez aztán a fi­nom dolog! — felkiáltással csör­tetett le a lépcsőn Laczkó Misi. Lábfejét belemártotta a vízbe, egy kicsit lötykölte ide, meg oda a „gyógylét”, aztán zutty... nyakig merült.­ A medence másik végében a salgótarjániak áztatták átfagyott csontjaikért. Középen Moór Ede edző, a fal mentén sorban a fo­­cisták. Az ember szinte azt vár­­ta, hogy az edző kiemelkedik a vízből, s elkezd számolni, hogy: „egy-kettő .. . egy-kettő . ..” a játékosok pedig elkezdenek va­lamit ütemre végezni. Egy idő után partra szálltak a tarjániak is, s egy darabig üres lett a medence. Mit volt mit ten­nünk, kértünk három fürdőnad­rágot, s belemerültünk a gyógy­víz tanulmányozásába. Meglehetősen gyorsan minősí­tettük a fürdőt. Kitűnő!! Alig merültünk bele az új gondolatokba, s a gyógyvízbe, új fiúk érkeztek. Fiatalok, jóköté­­sűek, de nem ismerős legények. — Szintén futballisták? — néztünk össze. Egy ideig tana­kodtunk, majd abban marad­tunk, hogy a közelükbe sodró­dunk, s meghallgatjuk, miről be­szélgetnek. Ha fociról, akkor nincs vita. — Ez a Lajos belebetegszik, ha vesztes csapatban van... mondta mosolyogva egy szőke hajú srác, s már el is dőlt min­den.­tt Melyik­­csapat­­úszik itt? — kérdeztük az egyik mellettünk felbukkanó fejtől. — A Bauxitbányász. Tehát az NB II-esek között is akad olyan csapat, amelyik Hé­vízen készül az új bajnoki idényre. Rózsa András Várkonyi Sándor (Folytatása következik) Aznak a tarjániak ... I ÖNBECSLÉS Termete mint Góliáté. Gyors, mint a villám. Lő, mint az ágyú. Válogatott. Mégsem az igazi. Darabos, technikailag fo­gyatékos, kevés a kombina­­tív érzéke. Számomra csa­lódás. Azért az, mert egy időben magam is azt hittem: jobb szélen a­­ jövő embere lesz! Mindezt a szemébe mond­tam. Ellenszegülésre, dacra számítottam. De nem. Enyhe pír futott át az arcán. Még mosolyogni is képes volt. Hátradőlt a karosszékben és beszélt. Úgy tűnt, nagyon őszintén. Új világ tárult eléje . Szentesen, egy megyei csapatban középcsatárt játszot­tam. Ballal még belsővel sem tudtam belerúgni a labdába, ösztönösen rohangásztam, pü­­föltem a labdát. Nem vagyok őstehetség ... Ráday Laci bácsi volt az első edzőm, aki Szege­den megpróbált játékost faragni belőlem. Tanított, gyakorolta­tott. Beadás, lövés, leadás, átvé­tel, fejelés. Ekkor döbbentem rá igazán, milyen keveset tu­dok. Iparkodtam ... Kozma Miskával néha órákon át gya­koroltuk a beadást, a kapura húzást, s néhány kombinációt. Mennyire örültem, amikor né­ha úgy röpítettem a fejére a labdát, ahogyan elképzeltem. Amikor átléptem a Honvéd kü­szöbét, új világ tárult elém. Gondoltam is: „no, Laci, ha itt nem lesz belőled játékos, akkor sehol!” Itt tartott mondókájában Pusztai, amikor hirtelen eszem­be jutott az a rotterdami tör­ténet, amelyet Preiner Kálmán mesélt el: — A Feijenoord elleni mér­kőzés után odajött hozzám a világhírű klub elnöke, s azt mondta: „Kérem a kapusért, Bicskeiért és a jobbszélsőért sok pénzt adnánk__” Pusztai valóban remekelt... Nem akar­tam hinni a szememnek ... Igaz, később a fülemnek sem... Na, de adjuk át a szót ismét Pusztainak. — Az a bosszantó, hogy egy évvel ezelőtt jobban játszot­tam... Nem fejlődök, legalább­is nem úgy, mint kellene. Pe­dig Kálmán bácsi sokat foglal­kozik velem, nógat, bírál és nagyon türelmes ... Teljesítmé­nyem alapján, ősszel gyakrab­ban lecserélhetett volna ... Inkább a kispadon volt a he­lyem, mint a pályán. Töprengett. Bizonyára azon, mondja-e, vagy inkább ne. Aztán mégis rászánta magát: — Mindig magamban keresem a hibát, de az az igazság: mér­sékelt teljesítményemben köz­rejátszik, hogy a partvonal mentén ki vagyok szolgáltatva a belső csatárok kénye-kedvé­­nek. Nekem sok labda kell ah­hoz, hogy igazán belelendüljek. És erre mi történik? Perce! '•% nem rúgják felém a labdát. Be­indulok, egyszer, kétszer, öt­ször, aztán elvesztem a ked­vem, lemerevedek, ami nekem különösen ártalmas. Azt mond­ják, szerezzek labdát! Meg is teszem néha, de egy szélsőnek mégsem ez az elsőrendű fel­adata. Kocsis Lajos tízszer Koz­mának adja a labdát, s csak aztán nekem. Vagy itt van egy másik eset. Hányszor előfordul, hogy Molnár vezeti a labdát, feléje futok, várom, hogy le­adja, és majd bepasszolom Ko­csisnak és rohanok tovább. De Molnár vár, vár, néz, néz, s mire leadja, már ott a nyaka­mon a hátvéd, s néha nemcsak a labdába rúg bele, hanem a bokámba is... Pedig az edzé­seken, ellenféllel szemben is milyen sokszor gyakoroljuk az ilyen kombinációkat. Na, de hát a hiba magja végül is bennem kell, hogy legyen. Nem baj, az idén nagyon nekidarálom ma­gam ... Mit írt az edzésnaplóba ? Az asztalon egy sárgásbarna füzet. Edzésnapló. Miközben belelapozok, Laci beszél: — A bevezetést nem valami lelkendezve fogadtuk. Admi­nisztráció . .. Számadás . .. Mi­kor keltünk, mikor feküdtünk le . .. Hogyan végeztük az ed­zést... S később majd az is, milyen teljesítményt nyújtot­tunk. Nézem a megjegyzéseket. Január 3. „Rossz idő, rossz pálya. A bal combom begör­csöl.” Január 4. „Az edzés jólesett.” Január 5. „Fokozatosan erő­södő terhelés. Ez az első nehéz nap.” Január 7. „Gyors ritmusú ed­zés. A terhelést bírom.” Január 10. „Borogatom a­­lá­bam, mintha javulna .. .” Január 11. „A sötétedés miatt nem tudtuk befejezni az ed­zést.” Január 14. „A terhelés meg­felel.” Itt egy Preiner aláírás. Je­léül annak, hogy ,a bejegyzése­ket ellenőrizte. A tapasztalatok­kal azonban Preiner nem elége­dett, mert kevés a szubjektív megállapítás, az önbírálat. Pusz­tai naplója is ilyen. De nem mindenkié. Az egyik játékos például be­írta. ..Az ünnep második napján egy kicsit a pohár fenekére néztem. Másnap borongós han­gulatban ébredtem . ..” Preiner mester persze nem dicsérte meg a játékost, de azért mégis örült annak, hogy a fiú becsületesen Mire kíváncsi? Pusztai mondta: — Fél év távlatában kíváncsi leszek arra, hány olyan napot jelölök meg, amikor fizikailag és idegileg rendben levőnek ítélem magam. Még inkább ar­ra, hogy saját megítélésem sze­rint hányszor játszom majd jól?! — Hogyan edz a Honvéd, Laci? — Sokat! — És Pusztai? — Nem tartozom a sírósok közé. Amit tudok, megcsinálom. Nem félek, nem viszolygok a terheléstől. Mindent megteszek annak érdekében, hogy legalább önmagamnak ne okozzak csa­lódást. Dr. Frölich Jenő érkezett: — Fáj a lába, Laci? — Igen. De semmi esetre sem akarok pihenni. Sötétedett már, amikor ma­gam mögött hagytam a Margit­szigetet. Visszanéztem. Pusztai futott az élen. Bokáig ért a hó. Németh Gyula beírta azt, ami történt. És va­lahol ez a célja ennek az edzés­naplónak. Váci utca 62. Hétfőn sorsolás, március 14-én rajt a labdarúgó MNK-ban Uborkaszezon. Nincs esemény, nincsenek mérkőzések. Hó van, hideg és készülődés. A Buda­pesti Labdarúgó Szövetség he­lyiségei szokatlanul csendesek. A nagy viták, tárgyalások, mér­kőzéskötések börzéje, az aula üresen tátong, a büfében sin­csenek. Nyugodtan kiakaszthat­nák a táblát: téli szünet! Egy valaki azért most is itt van. Valaki, aki a BLSZ ügyei­nek atyja, mindenkori pontos referense, a főtitkár: Góliás Róbert. — Az első, amit említenék — mondja —, az, hogy Szűcs Lajos 1971. január 20-án dél­után 13.08-kor lett a Honvéd játékosa. Ekkor írtuk alá iga­zolási lapját , a volt ferenc­városi labdarúgó most már hi­vatalosan is a piros-fehéreké. Különben csend van, de a ke­rekek azért, ha halkan is, fo­rognak tovább. Az előbb volt bent néhány játékvezetőnk, akik a szezon előtti kötelező or­vosi vizsgálatról érkeztek. Egyi­kük mesélte, hogy milyen el­­keserítően kevesen jelentkeztek a XIII. kerületi Labdarúgó Szö­vetség alaposan beharangozott játékvezetői tanfolyamára.­­ A jelentkezők száma írd és mondd: 21 fő! Ez mutatja, mennyire népszerűtlen dolog nálunk a játékvezetés. Pedig bí­rókra mindig szükség lesz! Nagy az izgalom egyébként já­tékvezetőink körében, mert az elnökség a napokban dönt ar­ról, ki lesz az a 15 jelölt, aki­ket az országos keret figyelmé­be ajánlunk. Már megvannak a jelöltek, ez azonban egyelőre hétpecsétes titok! — Tervez-e a szövetség vala­milyen újítást 1971-re? — Több kisebb jelentőségű újí­tás mellett a legérdekesebbnek a nevezési díj bevezetése látszik. Az 1971—72-es bajnokságban csak azok a csapatok indulhat­nak, amelyek ennek a kötele­zettségüknek eleget tesznek. A­ nevezési díj bevezetésére azért van szükség, mert a bajnoki idények tapasztalatai szerint az együttesek nyakrafőre nevez­nek, aztán ugyanolyan hirtelen visszavonják, visszaléptetik csa­pataikat. Most, ha minimális ösz­­szeggel is, de megkötjük a ke­züket. Tűrhetetlen, hogy egy ke­rületi bajnokság 16 csapattal in­dul és az idény közepére jó, ha 8-an maradnak. A nevezési díjak: BLSZ I. osztály: 600 fo­rint, II. osztály: 400 forint, III. osztály: 200 forint. Az NB I B tartalékbajnokságban szintén 600 forint, az NB II-es tartalékoknál 400 forint, az NB III-sisoknál 300 forint. Az ifjúságiakért és a ser­dülőkért is fizetni kell 300, il­letve 50 forintot. — Mi a helyzet a nevezések­kel? — A főiskolai bajnokság részt­vevői voltak a legfrissebbek, kö­zülük már három is elküldte je­lentkezését. A döntőt idén Veszprémben vívják. A győz­tes, többek között, külföldi utat kap jutalmul. — Az átigazolási témához tar­tozik még, hogy — most átiga­zolás nem lévén — csak azok­nak az ügye intéződött el, akik egy évet vártak. Az ilyenek szá­ma is meglepően nagy, hiszen az elmúlt napok során szövetsé­günk 1335 „állónak” adta meg a játékengedélyt. — Hogyan áll a Magyar Nép­köztársasági Kupa küzdelereso­­rozata? — Alakul. Az idei küzdelem az NB I B-től lefelé területen­ként kerül lebonyolításra. Ed­dig a kötelezett csapatokkal együtt 149 a jelentkezők száma. A sorsolást hétfőn itt, a szövet­ség épületében tartjuk. Az első forduló: március 14. — Végül egy kis év végi sta­tisztika. — Elkészítettük hagyományos statisztikánkat 1970-ről is. A bu­dapesti játékosok száma jelen­leg: 29 078. Ebben benne vannak az NB I-esek is. Az edzők szá­ma (ebben csak a BLSZ-ben működők szerepelnek) 421. A já­tékvezetői keretek létszáma pe­dig — az országos keret kivételé­vel — 498. Mindegyik keret ala­pos bővítésre szorul! Január vége van. A főtitkár­nak pihennie, tervezgetnie, erőt gyűjtenie kellene. Jelenleg azonban íróasztala fölött gör­nyed, amelyet most is ellepnek az elintézésre váró ügyek ira­tai. (lakat) Nagy érdeklődés a „Labdarúgóedző”” iránt Néhány hete arról számoltunk be lapunkban, hogy 1971-ben je­lenik meg a „Labdarúgóedző”, az MLSZ Edzőbizottságának közlönye. A nyomdai úton elő­állított folyóirat a Szakmai Szemle nyomdokaiba lép. Az előzetes jelentkezés azt mutatja, hogy nagy az érdek­lődés az új lap iránt! Eddig több mint nyolcszáz szakember jelentette be­ igényét a „Labda­­rúgóedző”-re. Még három megye nem jelentkezett, tehát az elő­fizetők száma minden bizonnyal felülmúlja az ezret. A MLSZ-ben csütörtökön kö­zölték, hogy az MLSZ EB (Bp. Népköztársaság útja 47.) február 1-ig fogad el jelentkezéseket, s folyamatosan küldi meg a csek­keket. A lap első száma február má­sodik felében kerül az előfizetők kezébe. Péntek, 1971. január 22. ^ MEGLEPETÉS — Úgy látszik, valamiért pikkel -ám a bíró ...

Next