Népsport, 1971. január (27. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-16 / 13. szám
LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚ ! Magasra a mércét, de — ne csak most! — Mit akarnak tulajdonképpen? .. . Azt, hogy reggel nyolctól délután négyig kint legyünk a pályán? ... Az egyik legtehetségesebb magyar csatár kérdezte ezt Tatán. A nevét nem írom le, mert megígértem, hogy beszélgetésünket magánjellegűnek tekintem. Kifakadásával nem állt egyedül. A fiúk nem szívesen látják ezt a vendéget Tatán, aki azért jön, hogy meggyőződjék arról: az igényeknek megfelelően történik-e az alapozás. Van valami dac, ellenszegülés a játékosokban, amikor arra terelődik a szó, hogy az eddigieknél többet kell edzeni. Talán ez az érzés azért tör ki belőlük kétszeres erővel, mert most valóban sokat verejtékeznek. Bátran le merem írni: a felkészülés időszakában egyetlen profi csapat sem tölt több időt a pályán, a tornateremben, mint a mieink, s az edzések egészét tekintve sem edzhet sokkal intenzívebben! Napi négy, négy és fél óra zimankós télben, hóban a pályán, a futófolyosón, s a teremben medicinek, kézisúlyzók, homokzsákok, vasrudak, gumi és ugrókötelek társaságában nem kis dolog. Palicskó Tibort szeretik az MTK-játékosok. De most Tatán néhány napra egy kicsit elhidegültek tőle. Azért, mert sokat követel. Az egyik játékos azt mondta: ez már egyenesen embertelenség! Palicskó ismeri a véleményüket, nem neheztel rájuk, sőt megérti őket. Tudja, hogy amikor a nehezén túl lesznek, elszáll belőlük a harag, így volt ez tavaly is. Az idén egy kicsit határozottabb a feszültség, mert az edző még többet követel! Az edzőt persze be lehet csapni. Palicskót is, másokat is. De ez nem jó módszer, mert visszaüt. Általában tartózkodnak is ettől a játékosok — legalábbis a többség —, mert tudják, minden saját érdekükben történik. És aki ezt megérti, azt kevésbé kell nógatni. öröm nézni, ahogyan például a tatabányai Horváth László, Kovács I, Kovácshegyi, a ferencvárosi Páncsics, Juhász, Géczi, Bálint, a csepeli Molnár, Faludi, az MTK-s Dunai, Strasszer, Hajdú, Csetényi s más töri magát. S ilyenek sokan vannak. — Azt akarom, hogy szeressenek, ne csalódjanak bennem Tatabányán. Ott kell lennem a kezdőcsapatban! Az a tatabányai Horváth mondta ezt, aki éveken át erőssége volt a Ferencvárosnak is, s a mai szélsőhátvédínséges időkben, akár válogatott is lehet. , Még azt is mondta: nem felejti el, hogy honnan jött, s milyen keservek közepette fejlődött élvonalbeli labdarúgóvá. Sajnos, néhányan ezt elfelejtek. Olyanok is, akik három-négy évvel ezelőtt még csak álmodoztak arról, hogy egyszer majd NB I-es mérkőzésen szerepelnek. Valóságban rögös, utat jártak, a tartalékcsapatban vergődtek, sőt egyikük, aki azóta már válogatott is lett, a harmadik csapatban (!) küszködött! Aki most önelégült, s nem dolgozik teljes intenzitással, az nagyon hamar csalódott ember lehet. Amikor Keszthelyi Mihálynak megemlítettem, hogy azért minden csapatban akad két-három játékos, aki nem dobja elég erővel a medicint, nem feszíti a gumikötelet amíg kell, hamarabb leteszi a kézisúlyzót, korábban abbahagyja a fekvőtámaszt, ha az edző nem néz oda, lankad a futásban is — bólintott. Sőt, megjegyezte: — Nem mindenki hajtja magát! Hát nem bizony. Pedig hiába nagyszerű a napi foglalkozási terv, a folyamatos, pattogó ritmusú edzésvezetés, ha a játékos nem fáradozik teljes erőbedobással. Akkor hol van még az önképzés, az önedzés? ... Amikor a játékos önmagától gyakorolja azt, amit nem tud, ami nehezebb. Ezt a gondolatot fejtegette Preiner Kálmán is, amikor az óév utolsó napján azt nyilatkozta: többre van szükség, de azt csak úgy lehet elérni, ha a játékosok, a labdarúgók is egyéni versenyzőknek tekintik magukat! Hát ettől még messze vagyunk! Még az edzők mindegyike sem tette magáévá a több edzés, gyakorlás gondolatát. A napokban egy hírösszeállítást közöltünk NB I B-s csapataink készülődéséről. Nem akartam hinni a szememnek, amikor azt olvastam, hogy néhány együttes csak január 13-án, sőt 14-én kezdte meg az alapozást!... És ezt a klubvezetők engedték! A bajnokság pedig novemberben véget ért, s legtöbb helyen úgy, hogy az utolsó két-három hétben már csökkentek az edzésszámok, levezető jellegű edzéseket végeztek a játékosok. Aztán jöttek az ünnepek, a dínom-dánom, elmaradt az előalapozás, s ráadásul még a szokásos kezdés is eltolódott vagy tíz nappal! Aki ért ehhez a játékhoz, az tudja, hogy az ilyen hosszú ideig tétlenkedő játékosok testi edzettségi állapota alaposan leromlik, s elnyújtott alapozásra már egyszerűen nincs lehetőség, mert a bajnokság nárcius első hetében megkezdődik! Mit tesz aztán az edző? Gyorsít! Vagy az alapozást, vagy a formábahozást elkapkodja, vagy esetleg mindkettőt! De maradjunk az élvonalbelieknél. A lényeg az, hogy most ők valóban sokat edzenek. Meggyőződésem, hogy a magyar labdarúgásban jelenleg nem a felkészülési időszak edzésmunkájával van baj, hanem később — a folytatással! A versenyidőszakban rendszerint jelentősen zuhan az edzések intenzitása, márpedig az az időszak tart legtovább, nyolc hónapon át! Mit ér az alapozási időszakban a súlyzózás, a koncentrált erőfejlesztés, ha a segédeszközök, szerek többsége formába hozó időszak közepétől sutba kerül? Alig valamit. A továbblépést Mészáros József szövetségi edző és mások szerint is az jelentené, ha a játékosok életmódja, szorgalma, igyekezete párosulna az edzőnek azzal az elképzelésével, hogy egész éven át magas szintűek, intenzívek legyenek a gyakorlással eltöltött órák. Ha nem így lesz, nem sokat ér a tatai kínlódás. Csanádi Ferenc, a Ferencváros edzője kerek perce kijelentette: " Az lesz az igazi, ha nemcsak most fitogtatjuk az akaraterőnket, hanem később is, mégpedig hétről hétre. Nem szabad eluralkodnia annak a szemléletnek, hogy ha a nehezén túl leszünk, jöhet a könnyítés. S ez így igaz! El kell vetni azt a téves szemléletet, hogy a formába hozó időszak második felében már pihentetni kell a játékosokat, mert különben nem lesznek frissek a bajnokirajtra. A csapatok nem egy-két, hanem harminc mérkőzésre készülnek! A formaingadozásokat sokkal inkább elkerüli az a csapat, amelynek játékosai magasfokú edzettségi állapotban vannak. Az ilyen játékosok nemcsak a fizikai, hanem az idegi fáradtságot is jobban elviselik. Az edzések jellege főleg a gyakorlatok anyaga természetesen módosul, de a főbb edzés elve nem módosulhat. Palicskónak elmondtam, Hennig Ernő, a röplabda-válogatott edzője azt tapasztalta, hogy játékosai, most, Tatán, a napi hatórás erős edzések ellenére is meglepően jól röplabdáznak, nagyszerűen végzik a technikai mozgásokat. — Én is eljutottam már idáig — mondta az MTK edzője. — A Torino elleni mérkőzés előtt, s máskor is keményen edzettünk, mégis friss volt a csapat, mindenki bírta a hajrát is. Az a véleményeim, hogy a pihenés és a munka arányának megszabásában korszerűbb elveket kell magunkénak vallanunk. A hét második felében is bátrabban kell terhelni a játékosokat. Meggyőződésem, hogy a hoszszabb, elnyújtottabb technikai edzésekkela segédedzők tervszerű igénybevételével) sokat használhatunk a játékosoknak, a csapatnak. A mércét Tatán már magasabbra tették. Akik többet akarnak tudni, s van szívük, hitük, akaratuk, azok átlendülnek a léc felett. S akinek ez egyszer már sikerült, szívesebben, bátrabban nekirugaszkodik máskor is. Tartsuk magasan a mércét. Egész éven át! Németh Gyula Horváth Ferenc (Tatabánya), a hármas gát felett A „Kohut-szél nyomában Kohut Vilmost, a legendás hírű balszélsőt (1925 és 1938 között 25-ször volt válogatott, 13 gólt lőtt a nemzeti színekben, sőt szerepelt az 1938. évi világbajnoki ezüstérmes csapatban) négy napi szakadatlan kutatás után, nagy nehezen találtam csak meg a pestlőrinci Kemény Zsigmond utcában. Neve ma is fogalom. Az öregek azt mesélik róla, hogy szélvészgyors elfutásaival és hatalmas erejű lövéseivel Európaszerte félelmetes hírnevet vívott ki magának. Bal lábbal a legváratlanabb helyzetekben is erősen és pontosan lőtt. Az alapvonal közvetlen közeléből, a róla elnevezett szögből, bődületes erejű bombákat küldött a másik sarokba. A kapusok még a legnagyobbak is, reszkettek tőle. A harmincas évek elején Franciaországba szerződött, az Olympique Marseille játékosa lett. Majd a háború kitörésekor viszszatért Magyarországra. Most a felesége nyitott kaput. Kedvesen invitált beljebb a lakásba. Míg lesöpörtem cipőmről a havat, megjelent a házigazda is. A ház legmelegebb pontján, a konyhában ütöttük fel tanyánkat, és beszélgettünk a régi szép időkről. Vili bácsi látható kedvvel kalandozott vissza az elmúlt évtizedekre és elkezdte egészen az elején. — 1923-ban 17 éves srácként kerültem a Ferencvárosba, s két év múlva, június 25-én, Milánóban voltam először nagyválogatott. Ezt még 24 szereplés követte. Az MLSZ most is tartozik azzal az emblémával, amelyik a negyedszázados szereplésért jár. — Akár hiszi, akár nem, amikor elkezdtem a Fradiban focizni jobb lábbal nem tudtam belerúgni a labdába. Az egyik edzésen az edzőm félrehívott és megmagyarázta, hogy ha jó futballista akarok lenni, akkor mindenképpen meg kell tanulnom használni a jobb lábamat is. Etttől kezdve egy órával korábban bint voltam az edzésen és rendszerint utolsónak mentem le a pályáról. Gyakoroltam szüntelenül. Fél év múlva már jobb lábbal rugdaltam be a szögleteket . Tíz esztendeig játszottam a Ferencvárosban, ezalatt az idő alatt rengeteg szép emléket gyűjtöttem össze. S hogy menynyire szerettem játszani, arra hadd meséljek el egy kis történetet. A 33 FC ellen játszottunk az MTK-pályán. Ez volt Zsák Karcsi utolsó vákőzása. Ha jól emlékszem, nyolc vagy kilenc gólt rúgtunk neki. S ebből én magam ötöt. Amikor az utolsót is hálóba juttattam, Oláh Gyurka rátartott a lábamra. Végig játszottam a mérkőzést, de éreztem, hogy baj van. Otthon borogattam, a következő edzésen már ismét kint voltam. És fél esztendeig fociztam fájós lábbal. Ekkor, egy másik sérülés miatt, kórházba kerültem, s megröntgeneztek. Az orvos csodálkozással kérdezte „nem vette észre, hogy bokarepedése van?”. — S mi volt Marseille-ben? — 1930-ban elszerződtem Franciaországba, s hat évig futballoztam az Olympique-ben. Jól éreztem magam közöttük. Nemrég voltam kint hat hétig. Meg* hívtak. Úgy fogadtak. .printha még'ma'is ott játszanék. ’ Jó volt találkozni a régi játékostársakkal. S feleleveníteni azt a felejt*hetetlen mérkőzést, amelyen megnyertük a Francia Kupát. A Reims ellen játszottunk Párizsban. 1:0-ra vezetett az ellenfél s öt perc volt hátra a mérkőzésből, amikor a szokásos szögből kiegyenlítettem. Aztán fél perccel a befejezés előtt elfutottam és a beadásomból gól született. Miénk lett a kupa. S ami még szebb volt, az a manseille-i fogadtatás. A pályaudvartól a polgármesteri hivatalig mindössze két kilométeres az út, s mi ezt gépkocsikon három óra alatt tettük meg. — S mi történt, miután hazajött? — 1939-ben visszajöttem. A sörgyár csapatában játszottam egészen 42 éves koromig. Aztán edző lettem. A SZAC-nál, a Sörgyárnál, s még egy sereg helyen, majd tíz évig a Karhatalmi Dózsánál. 1960-ban búcsút mondtam az edzősködésnek. Még dolgoztam öt évig a Csőszerelő Vállalatnál, azóta nyugdíjas vagyok. S mert nem tudtam munka nélkül élni, 500 forintosként jártam a Sportiskolához. S péntekemként a Lottó Igazgatósághoz. — Mi volt a titka a „Kohutszögnek”? — Egyéni volt. Sokszor én sem hittem el, hogy sikerül majdnem az alapvonalról az ellenkező sarokba rúgnom a labdát. Robbanékonyság és jó lövőtechnika kellett hozzá. Abból a szögből, ahonnan én rúgtam, a kapusok kilencven százaléka nem számított lövésre, s mirefelocsúdott, már a hálóban volt a labda. Szerettem volna megtanítani a gyerekeket erre a titkomra, de nem sikerült. Úgy látszik nem értették meg, nem érezték a titkát. — Legnagyobb egykori ellenfele? — Fogl II. Borzasztóan kemény, de nem durva játékos volt. — A legjobb kapus, aki ellen játszott? — Pjanicska. — Legemlékezetesebb gólja? — 1925-ben egy Ferencváros— NSC mérkőzésen a befejezés előtt 2:2-re állt az eredmény. Nekünk nyerni kellett, hogy bajnokok legyünk. Az ellenfél kapuját a későbbi szövetségi kapitány, Gallowich Tibor őrizte. Átkeveredtem jobb oldalra, és egy partdobás után, húsz méterről, úgy eltaláltam a labdát, hogy az alig fért be a jobb felső sarokba. — S a legkellemetlenebb emlék? — Spanyolországijam játszottunk és Zamorának öt kapufát rúgtam a mérkőzésen. S azután folytattuk még a beszélgetést. Előkerültek a fényképalbumok, segítségükkel gondolatban bekalandoztuk szinte az egész világot. Szót ejtettünk a régi neves, játékostársakról, akik közül sokan már eltávoztak az élők sorából. Búcsúzóul Vili bácsi azt mondta: — Szeretném még megérni, hogy kedvenc városom, Marseille, ne emlékeztessen arra a súlyos kudarcra, amely tavalyelőtt érte ott a magyar labdarúgást... Mi is... Boross Dezső A félelmetes bal láb ... ! Elmondta: Vasas Mihály keresztbevetette lábuk hátradőlt a XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX szikében. Elmosolyodott. — Hadd meséljek! — szólalt meg. És elkezdte. — Volt egyszer egy futballista, nevezzük Vasas Mihálynak. Salgótarjánban tűnt fel — NB I-es játékosként. Nagyon jól érezte magát a vidéki városban, de azért vonzotta a főváros, no meg a karrier reménye... Jöttek is csábító ajánlatok, s az egyiknek nem tudott ellenállni. Nemsokára kék-fehér mezben villogott, a Hungária körúton. Büszkén vallotta: MTK-játékos! Jól ment a dolga. Szerették és ő is hamarosan beilleszkedett. „Vágta” a gólokat, az ilyen játékosok mindig népszerűek. No, de nem is ez a lényeg. Kitűnően ment neki. Felfigyeltek rá a válogatók. Odakerült a válogatott cserepadjára. Szinte bérletet váltott erre a kis „ülő alkalmatosságra”. Egyszer aztán el is érte álmát. Nagyválogatott lett. Boldog volt, hiszen akkoriban ez sokkal nehezebb volt, mint manapság Többször aztán nem sikerült beverekednie magát a legjobb tizenegybe. Klubjában azonban játszott , még nagyon sokáig. Mígnem egy napon kettétört a karrier. Egyesületi vezetői öregnek nyilvánították. Mint a munkás a munkakönyvét, úgy kapta meg az igazolását. Új hely után kutatott. Persze nem nagyon kellett törnie a fejét. Hívták több helyre. Az Egyetértést választotta. Úgy hírlett, hogy a jövő szempontjából megbízható hely. Nem is csalódott. Minden úgy volt, ahogy hallotta. Kis üzletet kapott. — Az Egyetértés N3? ^ 1-e» volt, tehát ,\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ nagy minőségi zuhanás sem történt. Minden mérkőzésen játszott — egy ideig. Végül innen is „kiöregedett”. — És ezzel véget is ért játékospályafutása. 1969-et írtak. Hirtelen nem tudta miután kapjon. Nem azért, mert bizonytalanná vált élete. Egyszerűen hiányzott a futball. Hogy edző legyen, eszébe sem jutott. Egészen addig, amíg egy barátja fel nem kereste. Felkérte: vállaljon edzőséget. Meghánytavetette a dolgot, éselvállalta. Az 1970-es, egyidényes bajnokságot már ebben a munkakörben kezdte. Kis, BLSZ-csapatnál volt, de mite számított az. Nagy kedvvel, reményekkel telve vágott az egyidényes bajnokságnak. „Majd felfigyelnek rá, meglátják milyen remek edzőként is.” Nem is volt semmi baj. Szinte példátlan bravúrnak számított csapata ötödik helye. A játékosok figyeltek rá, tisztelték. Biztos volt benne, hogy ősszel sem lesz baj. — Mégis lett! Egy kis csapat életében sok olyan probléma van, amire ott „fenn” nem is gondol az ember. Például: pályagond. Az új pályán — amit a vállalat bérelt — egyik helyről a másikra küldözgették őket. Hol kézilabdapályán, hol egy szobanagyságnyi területen tartotta meg a foglalkozásokat. Kevés volt a segédeszköz is. Négy-öt labda, erőfejlesztő szinte semmi. A játékosok kezdtek elmaradozniaz edzésekről. Előfordult, hogy csak öten jelentek meg a tréningen. Mind többen panaszkodtak — a körülményekre. A vezetőség — legnagyobb meglepetésére — őt hibáztatta. Különösen a barátja, aki hívta. Rágta magát, kereste a hibát. Mégis úgy érezte — nem vétkes. Acsapat közben gyengén szerepelt, a kiesők között kullogott. — A vezetőség ***** «««?-Ü jesebben ko^xxxxxxxxxxxxxxxxxx vetette a fejét. Végül — el is küldte őt. — Kissé összetörten rótta az utcákat. Nem gondolta, ilyen nehéz az edzőség. Már az első évben megbukott. Elhatározta, szakít a labdarúgással. Teltekmúltak a napok. Egyre csak a keserű kudarc zakatolt fejében. Aztán újból edzőnek hívták. Még külföldre is. Úgy döntött, hogy ebben az évben semmiképpen nem vállalja. — Most ismét töpreng. D® nem azon, hogy hová menjen oktatni. Játszani hívják NB I B- be és az NB II-be is."Harmincnyolc évesen ... Mégsem öreg? Szeretne nagyon futballozni, bajnoki pontokért hajtani. És... talán visszatér — ismét — a futballpályára. — Hát így végződik a történet. Vasas Mihály története. Ő mondta el „sportkarrierjét”. Feljegyezte: Németh Péter