Népsport, 1973. június (29. évfolyam, 127-152. szám)

1973-06-01 / 127. szám

XXIX. 127. ♦ 1973. június 1 LABDARÚGÁS Késhegyre menő harc az „alsóházban" A hl®séjei&li&k esélyeiről Már csak három forduló van hátra az NB I 1972/73. évi küzdelemsorozatából. A szabá­lyok szerint, valamennyi mér­kőzést egy időben kell leját­szani. Az eredeti tervek sze­rint, június 6-án lett volna a tavaszi 14. (a bajnokságban a 29.) forduló, de az MLSZ, a Magyarország—Svédország vi­lágbajnoki selejtező mérkőzés miatt, elhalasztotta, s június 20-án, szerdán délután fél hat órai kezdettel bonyolódik le. A Tatabányai Bányász is in­kább a KK-döntőt játssza­­más időpontban , s ehhez megkap­ta a Cselik hozzájárulását —, mert a bajnokság tisztasága, a kiesés eldöntése nem történhet úgy, hogy két kiesőjelölt — Tatabánya, VM Egyetértés —, mondjuk, már 17-én befejezi a bajnokságot, s­­az utolsó, sors­döntő fordulónak csak szemta­núi ... A VM Egyetértés—Tata­bánya találkozó végeredményé­nek ismeretében úgy alakulhat­tak volna az események, hogy együtt, vagy külön-külön bú­csúznak az NB I-től! Ez persze csak feltételezés, s egy variáció a sok közül... Hét (!) együttes még nem érezheti magát páholyban, mert a táblázat 10. helye­zettjétől lefelé helyet fog­laló együttesek „élete” függ a hátralevő három forduló­tól. A hét csapat „éllovasa” (SBTC) és sereghajtója (DVTK) között mindössze négy (!) pont a különbség! Ez pedig egyál­talán nem behozhatatlan! Még­pedig azért nem, mert június­ban ilyen összecsapások lesz­nek: SBTC—SZEOL, VM Egyet­értés—Tatabánya, Komló— Pécs, DVTK—Komló, SZEOL —DVTK! Valamennyi sorsdöntő össze­csapás, hiszen a riválistól el­vett pont duplán számít! Ilyen szempontból a legkedvezőbb helyzetben a Komló, a SZEOL és a DVTK van, mert két-két kiesőj­el­ölttel játszik, s ha megszerzi a maximális négy pontot, akkor az nyolcnak szá­mít! Hogyan? A győztes négy pontot szerez, a riválisok vi­szont négy pontot vesztenek ... De nem szabad figyelmen kí­vül hagyni, hogy a SZEOL va­sárnap Salgótarjánban, a Kom­ló pedig Diósgyőrött lép pá­lyára. Azaz: a vetélytárs orosz­lánbarlangjában ! Kárpótlást jelent viszont szá­mukra — ha esetleg nem sze­reznek pontot, vagy ponto­kat (a papírforma szerint erre nincs esélyük!) —, hogy az utolsó fordulóban (!) a SZEOL otthon fogadja a DVTK-t, a Komló pedig a Pécset. Az a furcsaság is valószínű­nek látszik tehát, hogy csak június 20-án, 19 óra 15 perckor tudjuk meg, me­lyik két­ csapat búcsúzik az NB I-től... Döntő lehet egyébként a gól­­különbség is, hiszen a pont­­egyenlőség esetén ez dönti el a helyezések — még a kiesés (!) — sorsát is! A gólkülönbséget figyelembe véve, ez a kiesőjelöltek közötti sorrend: SBTC —9, Tatabánya —11, SZEOL —15, VM Egyet­értés és Pécs —17, —17, Komló —23, DVTK —28. Ha a bajnokság végén a pontszám és a gólkülönbség is egyezik, akkor az a csapat vé­gez előbb a bajnoki táblázaton, amelyik több gólt rúgott! Éppen azért, mert a gólkü­lönbségnek is nagy szerepe van, érdemes szemügyre ven­ni, hogy melyik kiesőjelölt mér­kőzik még „gólgyáros” (Újpesti Dózsa, FTC, Vasas, Bp. Hon­véd) együttes ellen. SBTC: FTC (Népstadion). Tatabánya: U. Dózsa és FTC (mindkettő Tatabányán). SZEOL: U. Dózsa (Megyeri út). VM Egyetértés: Vasas (Fáy utca). Pécs, Komló és DVTK. — Tehát a salgótarjáni, a tata­bányai, a szegedi és a soroksá­ri védőknek lesznek még kel­lemetlen perceik... Egy szó, mint száz: régen volt ilyen éles, késhegyre me­nő harc a kiesés elkerüléséért! Érdemes megnézni a kiesője­­löltek még hátralevő ellenfe­leit. SBTC: SZEOL (o), ZTE (o), FTC (i), Tatabánya: U. Dózsa (o), FTC (o), VM Egyetértés (i). SZEOL: SBTC (i), U. Dózsa (i), DVTK (o), VM Egyetértés: Va­sas (i), MTK (i), Tatabánya (o). Pécs: ZTE (o), Rába ETO (o), Komló (i). Komló: DVTK (i), Csepel (i), Pécs (o). DVTK: Komló (o), Videoton (o), SZEOL (i). Izgalomban tehát nem lesz hiány június 6-án, 17-én és 20-án... A kiesőj­elöltek között ez a jelenlegi sorrend: 10. SBTC 27 8 6 13 34-43 22 11. Tatab. 27 8 6 13 24-35 22 12. SZEOL 27 6 10 11 29-44 22 13. Egyetért. 27 7 8 12 26-43 22 14. Pécs 27 5 10 12 21-38 20 15. Komló 27 5 9 13 24-47 19 16. DVTK 27 4 10 13 18-46 18 ­ Bálint két gólt lőtt A Svédország elleni világbaj­noki selejtező mérkőzésre készü­lődő , magyar labdarúgó váloga­tott csütörtökön ismét pályára lépett­­ a Népstadionban. Az ellenfél ezúttal az V. Dózsa tar­talékcsapata volt. Az öltözőben a játékosok mi­közben készülődtek a szerda es­ti BEK-döntőről beszélgettek. Azt mindannyian megállapítot­ták, hogy ez a mérkőzés jóval elmaradt a várakozástól. A Dó­­zsa-játékosok pedig felsóhajtot­tak: hej, ha ők lehettek volna ott a CZ-stadionban ... Csupán karnyújtásnyira voltak a döntő­től... No, de hagyjuk a múltat, néz­zünk inkább előre. A Dózsa ré­gen kiesett, de a magyar váloga­tottnak még van reménye. Jú­nius 13-án — a Népstadionban. Géczi, hogy több munkája le­gyen, az V. Dózsa-tartalékok kapuját védte, a válogatott pedig így állt fel az első félidőben: Szigeti — Török, Páncsics, Vi­díts, Szűcs — Kovács, Bálint, Tóth — Bene, Dunai II, Zámbó. Tűző napfényben kezdődött a játék, s Vidíts közei­ góljával már az 5. percben vezetéshez jutott a válogatott A 12. perc­ben az első csere is megtörtént. Tóth András gyomorfájás miatt nem tudta vállalni a további já­tékot. Helyére Juhász István állt be. A nagy meleg nagyon zavar­ta mindkét együttes tagjait A 24. percben Zámbó beadását Be­­ne lőtte a hálóba (2:0). Ii­­lovszky 40 perc után vetett vé­get az első játékrésznek. Szünet után így állt fel a vá­logatott: Szigeti — Török, Ko­vács, Vidíts, Vépi — Juhász, Bálint, Szűcs — Szőke, Bene, Váradi. Az újpestieknél Rapp állt a kapuba. Az 50. és a 60. percben Bálint — Bene két jó átadásából — lőtt gólt. Több gól már nem esett Illovszky Rudolf 0t percnyi játék után lefújta a 43 percesre tervezett félidőt. — Ellenfelünk hosszú időn ke­resztül ügyesebben játszott, mint a válogatott — mondta csaló­dottan a szövetségi kapitány. A végeredmény tehát: Válo­gatott keret—II. Dózsa-tartalék 4:0 (2:0). A válogatott jövő héten ked­den találkozik — este nyolc órakor — az MLSZ-ben, s jú­nius 13-ig az esztergomi Volán Szállóban edzőtáborozik. NÉPSPORT 3 A hónap játékosa: MIHALECZ ISTVÁN Lefejt egy csíkot a leuk­op­­lasztból, elmetszi az ollóval, aztán hosszában is kétfelé vág­ja. Vattával párnázott gézt he­lyez Achilles-ínára, s a két sza­laggal keresztben leragasztja. Némán figyeljük a „szertar­tást”. — Csak nem sérült? — kér­dezem. Mihalecz István, a ZTE kö­zéphátvédje rázza a fejét: — Semmi bajom. Csak új a cipőm és nem akarom, hogy feltörje a lábam. Láng Dodó, az egyesület in­tézője, a csapat volt játékosa, akit, azt hiszem, utoljára az anyakönyvezető illetett a Jó­zsef névvel, készségesen ma­gyarázza: — Szenzációs dolog történt! Találtunk egy cipőt Mihalecz lábára! Óriási derültség, a szőke, nyurga középhátvéd elém nyújtja a lábát, mint valami bíró elé: — Miért? Negyvenötös a lá­bam. Ez olyan nagy? — Már hogy volna nagy! Ép­pen akkora, hogy ne lehessen vele lyukat rúgni — vigaszta­lom a jeles labdarúgót. — Gólt , viszont annál inkább! — Az nem az én „reszor­tom” — válaszolja, és kivonul a pályára. Feje majdnem el­éri a felső ajtókeretet. Megkezdődik a mérkőzés. Figyelem a fiút, méghozzá különös gonddal, mert esélye van arra, hogy májusban ő le­gyen a hónap játékosa. Ám ugyanígy Szabónak is, a diós­győriek kapusának. Mind a kettő jól játszik, egy­más után írom nevük mellé a jó pontokat, egy-egy sikerült szerelés, továbbítás, vagy vé­dés után. Mihalecz a korszerű védő­játék legszélesebb skáláján „zongorázik”, Szabó ugrik, ve­tődik, öklöz. Nem tudok kü­lönbséget tenni közöttük. Végül a második félidő het­venedik percében ők maguk döntik el az egymás közötti párharcot. Mihalecz nekifut a tizenhat méteres szabadrúgás­nak, s a labda mint az ágyú­golyó vágódik a kapu bal olda­lába, a léc alá, a sorfal mel­letti kis résen át. Szabó csak néz, és a tarkóját vakarja. Szép, kövér nyolcast írok be a zalaegerszegi középhátvéd neve mellé, Szabónak, saj­nos, már csak hetest adhatok. Eldőlt a párharc, s a történet az Aranybárány eszpresszóban folytatódik. Ott­ ül velem szemben a jólfésült, elegáns fiatalember, mellette Anikó, a felesége, üdén, csi­nosan, és persze, boldogan. — Gratulálok­ a szabadrúgás­hoz — mondom. — Nagyon vigyáztam, nehogy fölé menjen. — Hitte volna-e akárcsak egy évvel ezelőtt Mihalecz István, hogy egyszer a Népsportban ő lesz a hónap játékosa? Határozottan rázza a fejét: — Nem. Egy évvel ezelőtt még tulajdonképpen nem is voltam a ZTE játékosa. Nél­külem jutottak be a fiúk az NB 1-be. Egyébként is elég későn kezdtem, tizenhét éves voltam, amikor a gépipari tech­nikumban, mint az osztály „válogatottjának” tagja, pá­lyára léptem. De aztán elég hamar belejöttem. A techni­kum után másfél évig a vasút­nál voltam, majd bevonultam katonának és a Budai Nagy Antal SE-ben rúgtam a labdát. Amikor leszereltem, hazajöttem és a Dózsába kerültem. Nem mondhatnám, hogy valami na­gyon lelkesedtek volna értem a szurkolók. Vékony, cingár, pi­paszár lábú gyerek voltam, majd elfújt a pályán a szél. Különösen akkor, amikor egy év alatt húsz centit nőttem. Azért csak elbotladozgattam a pályán, úgy, hogy amikor a ZTE bekerült az NB I-be, már a közvélemény is követelte, hogy igazoljanak át. — Persze, boldogan jött a magasabb osztályba. — Boldogan, de félve is. Más az NB I! Szerencsére Szőcs János mester tudta, mit kell csinálni a magamfajta ma­zsolákkal. Megerősített, lelket öntött belém és a fiúk is mind rendesek voltak hozzám. Ha­, már „beépültem" a csapatba és ha még messze is vagyok attól, hogy elégedett legyek magammal, néha úgy érzem, csakugyan megy a játék. — A DVTK elleni mérkőzés elején nem nagyon vettük ész­re a pályán... A válasz „NB I-es”: — Úgy látszik, amikor mi tá­madtunk ... — A ZTE sokat támad. — Támadjon is! Azt, amit ed­dig az NB I-ben elértünk, fő­leg ennek a támadó szellemnek köszönhetjük. — És a lelkesedésnek. Nem­igen látni Magyarországon olyan csapatot, amelyben még a csa­tárok is becsúsznak, ha úgy kí­vánja a helyzet. Ez az a bizo­nyos zalaegerszegi csoda". Hisz ebben a csodában? — Nem. Csodák nincsenek. Amikor bekerültünk az első osztályba, csak abban bíztunk, hogy nem esünk ki. A hatodik helyről, amelyen például most is állunk, senki sem álmodott. — Ezt a helyet most már ki­harcolták. Meg kell tartani. — Hát... hiszen nem is vol­na rossz__Csakhogy ez nem olyan egyszerű dolog. Igaz, hogy az igyekezet nem hiány­zik belőlünk, de az is igaz, hogy eddig a szerencse is mel­lettünk állt. Nem is beszélek a szurkolókról, akiknek a ra­gaszkodása szerintem példa nél­kül áll az országban. Már csak miattuk is ,mindent meg kell tennünk. De a mi csapatunk is emberekből áll, nálunk is elő­fordulhat, hogy nem megy a játék, jöhet visszaesés, várat­lan vereség, elpártolhat tőlünk a szerencse. Szóval, mi is ki­kaphatunk, mint ahogyan már ki is kaptunk egyszer-kétszer. Azt a teljesítményt, amelyet, eddig nyújtottunk, nagyon ne­héz lesz jövőre megismételni. — Ez mind igaz. És a szur­koló sok mindent meg is ért: a formahanyatlást, az indiszpo­­náltságot, a balszerencsét. Csak egyet nem ért meg: a lélek­telen játékot. A legrosszabb formában levő játékos mozgásá­ról is meg lehet állapítani, hogy legalább igyekszik-e az a fiú... — Így van. Nálunk most éppen ez az igyekezet az egyik legnagyobb erény. — Őrizzék meg! Nagyot sóhajt: — Megpróbáljuk ... Gondolkodik egy darabig, az­tán hozzáteszi: — Csak attól félünk, hogy mindenki többet vár tőlünk, mint amennyi bennünk van... — Amikor a Népsportban megjelent a kérdés: ki fogja Edströmöt, úgy hallom, Za­laegerszeg valamennyi lakója egy emberként kiáltott fel: Mi­halecz! Nevet. — Ez is példa arra, amit mondtam. — Miért? Nem merné vállal­ni a játékot vele szemben? — Aki labdarúgó, ne féljen senkitől. Merjen játszani elle­ne, de hogy tudnék-e, az más kérdés! Mert kitűnő játékos, az biztos. Főleg a levegőben. A földön mintha zavarná a labda... Elteszem a jegyzeteimet, eb­ből­ látja, hogy a faggatás be­fejeződött. Fellélegzik, meg­fogja a felesége karját, indulni készül. — Különben is — mondja né­mi szarkazmussal —, egyelőre tárgytalan a dolog. Olvasom, hogy Edström megsérült... Elköszön a fiatal pár, amint mennek kifelé, a zsúfolt eszp­resszó asztalai mellől minden szem őket kíséri. Szombathy kivin Az Ajtóban mindenki hordja a vizet... SCotcoss István nyila­tkozata A szerda esti Ajax—Juventus labdarúgó,BEK-döntő után Ko­vács István, a világhírű holland klub mestere nyilatkozott Bos­­kovits Jenőnek, az MTI főmun­katársának. — Hogyan látott munkához az Ajaxnál? — hangzott az első kérdés. — Két éve, amikor Cruyffék­­hoz kerültem, a szó szoros ér­telmében bedobtak a mély víz­be. A vezetőség megkötötte ve­lem a szerződést és napokon belül már csapatot kellett pá­lyára küldenem. Az akkori ál­landó gárdából négyen sérül­tek voltak, így — kényszerű­ségből — fiatalokat vettem elő. Közöttük volt Muhren és Rep is. Mint az azóta megtett útjuk bizonyítja — beváltak. — Mikor tér haza Hollan­diából és mik a tervei? — A döntővel járt le a meg­bízatásom az Ajaxnál. Már csak egy barátságos mérkőzé­sünk van hátra. Utána néhány napra elutazom a feleségemmel Törökországba, s június közepén térek haza Romániába. Valószí­nűleg a román labdarúgó-szö­vetségben kapok feladatot, de szívesen elvállalnék egy ko­lozsvári csapatot is. Külföldről is kaptam ajánlatokat: portu­gál, spanyol és görög klubok ve­zetői kerestek fel. A Benficához­­szívesen mentem volna ... — Térjünk vissza az Ajax­­hoz. Hogyan dolgozott náluk? — A vezetőség — amellett, hogy bedobott a mély vízbe — szabad kezet is adott. Sohasem szóltak bele a munkámba! Le­ültem minden játékossal be­szélgetni, ismertettem velük elképzeléseimet. Partnerek vol­tak az új játékrendszer kiala­kításában. Begyakoroltunk kü­lönböző taktikai megoldáso­kat, és azt hiszem, ezek emel­ték ki csapatunkat a holland mezőnyből. — Mi az „Ajax-rendszer” alapja? — A labdarúgás a labda kö­rül zajlik. Ha elveszítjük, mindenkinek az a feladata, hogy visszaszerezze. Ha viszont nálunk van — természetesen a megfelelő biztosításra is gon­dolva —, mindenki támad. Mo­zogni, mozogni! Csak annak a játékosnak lehet labdát adni, aki állandó mozgásban van, aki elszakad őrzőjétől. Az előb­biek bizonyítására talán elég, ha megemlítem, hogy a bajnok­ságban elért százkét gólunkból harmincnégyet a középpályások szereztek. Úgy is jellemezhet­ném, hogy az Ajaxban nincse­nek „királyok”, sztárok, akiket ki kell szolgálni, inkább „víz­hordó” az egész társaság. Ez a kollektív játék eredményezte, hogy csapatomat a korszerű fut­ball fáklyavivőjének tartják. — Hallhatnánk néhány szót az anyagiak szerepéről? — Annyi bizonyos, hogy az Ajax-játékosok nem halnak éhen. Kitűnően keresnek, fő­leg a holland bajnokságban. A BEK nem hoz csillagászati ösz­­szegeket, mint ahogyan azt so­kan elképzelik. — Mi a véleménye az edző­táborozásról? — Nem vagyok hívei Belgrád­ba is úgy jöttünk, hogy csak hétfőn találkoztunk. Bajnoki mérkőzés előtt például sosem esik szó összetartásról. A sok egy kittlét alatt ugyanis — vé­leményem szerint — a játéko­sok megunják egymást és a labdarúgást is, mert távol van­nak családjuktól. De azért is ellenzem az edzőtáborozást, mert ezzel leveszik a felelősséget a játékos válláról. Ilyenkor nyu­godtan mondhatja egy-egy ku­darc után: én nem csináltam semmi rosszat, láthatták a veze­tők is. Ha viszont nincs tábor, a pályán kell bebizonyítania, hogy sportszerűen készült a mérkőzésre. — Kik az Ajax kiemelkedő egyéniségei? — Cruyff, Hulshoff és Nees­­kens a földkerekség bármely csapatában a legjobbak közé tartozna. De — mint említettem már — mindannyian kitűnő lab­darúgók. — A BEK-döntő előtt meg­tiltott valamit játékosainak? — Csak annyit, kedd reggel­től ne fogadjanak látogató­kat. * — Mi a véleménye a magyar labdarúgókról? — Az Ajaxhoz hasonló fe­gyelmezettséggel sokra vihet­nék. Csak példás fegyelemmel lehet bírni a mérkőzések iramát, az edzések terhelését. Ez hiány­zik a magyar játékosokból, és amíg nem változnak, aligha várható jelentős fejlődés. A szellemesség adva van, ehhez már csak a harci kedv szüksé­ges. És ezt jóval könnyebb meg­szerezni ! — Befejezésül mondjon né­hány szót a holland váloga­tottról is. — Az elmúlt, hónapokban sok­féle nyilatkozat látott napvilá­got. Ezek mindegyike azt tag­lalta: a Holland Labdarúgó Szö­vetség kiadós prémiumokkal sarkallja a játékosokat, hogy a válogatottban is úgy játssza­nak, mint klubjukban. Hát ez nem egészen így van. A vezetők azt mondják: a válogatottság megtiszteltetés! És ez többet ér minden pénznél. Néhány mecénás próbálja csupán áttör­ni a „megtiszteltetés és nem fizetés” elvét. Talán sikerül nekik, talán nem. De ez nem lényeges, mert a holland játé­kosok nem anyagiasak, csupán minden erejükkel a klubjukat szolgálják.

Next