Népsport, 1975. március (31. évfolyam, 51-76. szám)
1975-03-29 / 75. szám
XXXL 75. ♦ 1975. március 29 A lovakat szeretik ? Eben a környezetben TijZíiS beszél. Minden és mindenki. Hogy véletlen, avagy szándékos, nem tudom, de még a folyosóra kitett színházi plakát is, amely Sütő András darabját hirdeti: „Egy lócsiszár virágvasárnapja”. Persze, nem vagyunk meglepődve. Tudtuk, hová jövünk, azt is, hiszt miért. Az egyenes beszéd kedvéért jobbíts, ha mindjárt közöljük, ne fárassza magát, akit a téma nem érdekel. Kaposvárott a következő érdekes dolgok történtek, az elmúlt egy-másfél esztendő alatt. Megszerveződött, beindult és első évf■olvamát sikeresen szárnyra bocsátotta a sportlótenyésztő-lovasedző képző tanfolyam, is ettől függetlenül — a mélyebb összefüggéseket mégsem nélkülözve — elkezdődött egy roppant érdekes, nemcsak hazánkig, hanem talán egész Európában egyedülálló kísérlet gyermekek terápiás lovagoltsora. Megszerveződött, beindult, szárnyra bocsátotta, elkezdődött..., igen, tényleg úgy érződik ebből a fogalmazásból, mintha minden magától történt volna, mintha ez igék mögötti valóság megteremtése valami roppant egyszerű dolog lett volna. Pedig nem volt az. Még úgy sem, hogy a szervezők — saját bevallásuk szerint — munkájuk során nem gáncsoskodással, hanem aktív, erkölcsi és anyagi segítőkészséggel találkoztak. De hát azért — ismerjük el, anélkül, hogy sértődés legyen a dologból — e segítségek csak arra voltak elegendők, hogy megteremtsék az alapokat, táplálják az elszántságot, serkentsék az erőt, azt az összefogást, amely végül is tető alá hozta a vállalkozást. Szó szerint is. Hiszen a dolgok valóban ott kezdődtek, hogy a Kaposvári Mezőgazdasági Főiskolának létre kellett hoznia Lovasiskoláját. Oktatási, demonstrációs céllal. — Voltak nekünk, persze, azelőtt is lovaink — mondja dr. Sziklay Iván, a tenyésztési tanszék docense, a Lovasiskola vezetője —, csak éppen helyünk nem volt, különböző falusi istállókban tudtunk csak fedelet biztosítani nekik. Aztán tanácsi segítséggel, sok-sok társadalmi munkával elkezdtük az építkezést És íme... — mutat ki szobája ablakán. Később, amikor végigjárjuk az istállót, szemrevételezzük a fedett lovardát — amelynek létezésében talán a dunaújvárosiaké a legnagyobb érdem —, tudjuk csak igazán értékelni a vállalkozás nagyságát, jelentőségét megérteni azonban már az iroda falai közt sem volt nehéz. Valóban olyan lovasbázis teremtődött itt ezzel a létesítménnyel, amely szinte kínálta magát a következő nagy lépés megtételéhez. A tanfolyam volt culatos elképzeléseket? Röviden: 1. ahogy csökken a lovak igavonó szerepe, úgy nő a sportszerepe; ez világjelenség, amelyből mi sem vonhatjuk ki magunkat; 2. hazánkban ma már mintegy 63 lovasiskola működik, nincs viszont szervezett lovastanárképzésünk; a régi szakemberek öregedőben, újak nem nőhettek fel. — Valóban nevetséges — nyomatékosítja Sziklay tanár úr az indítékokat —, napjainkban már a motorbiciklihez is jogosítvány kell, éppen a lóhoz ne kellene? ... Még akkor sem, amikor tanítani kell a lovakat és lovasokat? Az agrártudományi egyetemeken hat órában tanítják a lótenyésztést, de nálunk, Kaposvárott is, ahol pedig országos viszonylatban a legmagasabb az erre fordított óraszám, csak húsz-húsz órában tudunk ezzel a témával foglalkozni. Alig lehet többet megtanítani ez idő alatt, mint hogy elöl harap, hátul rúg, ami közte van, az a ló ... Az indokok eléggé markánsak voltak, nem is akadt senki, aki vitatta volna egy speciális tanfolyam beindításának szükségességét. A MÉM támogatta a javaslatot, az OTSH úgyszintén. Hónapok alatt megtörtént az előkészítés és a beiskolázás, kidolgozták a Testnevelési Főiskola edzőképző csoportjával karöltve a tantervet, a tanmenetet. Tavaly februárban az első tizenegy hallgató már megkezdhette tanulmányait. Néhány hete már a második csoport, a következő tizenegy leendő sportlótenyésztő-lovasedző szívja magába az Ádám Zoltán és Monspart Gábor által tanított gyakorlati ismeretanyagot, valamint a kaposvári főiskola és a TF tanárai nyújtotta elméleti, lovas- és sportszakmai tudományt. Olyan sportág STSS, lehetősen sok a félreértés. Mást talán nem is kell mondani: jó ideje nem képezték a szakembereit, hanem csak úgy lettek, tisztelet a kivételnek: olyanok is! Tulajdonképpen kisebb-nagyobb félreértésekkel kezdődött az a nagyon figyelemreméltó kísérlet is, amelyről — mint a bevezetőben már jeleztük — ugyancsak szólni és tájékoztatni szeretnénk. Hiszen valóban egy kicsit félreérthető volt a nemzetközi lovasszaklap publikációja, amely a svájci—nyugatnémet Reichenbach professzor kezdeményezéséről szólt (mozgásszervi és egyéb betegségekben szenvedők lovagoltatása), mégis ez indította el Sziklay Ivánnéban a gondolatot, hogy meg kellene próbálkozni nálunk is valami hasonlóval. Aztán az orvospartner keresése közben szintén félreértéssel találkozott, amikor eljutott dr. Zsigmond Kázmér ortopédsebészhez, megyei rendelőintézeti főorvoshoz. A főorvos úrnak ugyanis először még a haja szála is égnek állt, amikor meghallotta, hogy gerincgyenge, gerincdeformitásban szenvedő gyermekeket akarnának lovagoltatni, akiket hivatalból kell óvnia mindenféle mikrotraumától. A lovaglás meg — mi tagadás — nemigen volt több számára, mint afféle zötykölődés, apró idegsérülések sorozata. — Hamarosan be kellett azonban látnom — mondja Zsigmond doktor —, hogy a tudatlanság áldozata vagyok, hiszen a lovaglás minden, csak nem zötykölődés. Komoly izommunka, ráadásul olyan, amely éppen a gerinctartó izmokat erősíti, dolgoztatja. — Így lett aztán a gondolat lelkes támogatója a doktor úr — teszi hozzá Sziklayné —, aki pedig korábban, mint megyei sportfőorvos időnként el-eltiltott egy-egy versenyző gyerekünket, a károsodástól tartva. A kísérlet — inkább csak erkölcsi támogatással, illetve a főiskola lovai révén némi anyagiakkal is — 1973 nyarán kezdődött. Gyakorlatilag minden előzmény nélkül, hiszen arra hamarosan rá kellett jönniök, hogy Reichenbach professzor és ők külön úton járnak. Előbbi inkább jóvátehetetlenül károsult, nyomorék gyerekekkel foglalkozik, a lovaglással főként a lelki sérüléseket gyógyítva, az életbe vezető utat szélesítve, Zsigmond doktorék viszont a megelőzésre, sőt, amennyiben lehetséges, a gyógyításra, a terápiára helyezték a fő hangsúlyt. * TÍZ gyerekből álló takP0amOÍynek0l°4 16 éves tagjai között eltérő egészségi állapotban levő fiúk és lányok voltak, gerincferdülésesek éppen úgy, mint csak egyszerűen hanyag tartásúak, sőt, a kontroll kedvéért két teljesen egészséges is. — Minden kimunkálásra várt — meséli Sziklay Ivánné —, a lovak kiválasztásától kezdve a lovasprogram kialakításán keresztül az ellenőrzés rendszeréig. Annak idején pónilovakkal kezdtük a munkát, de aztán rájöttünk, hogy nem ez a jó megoldás. Mert igaz ugyan, hogy méretben illenek a gyerekekhez, de tulajdonságaik miatt nem, ráadásul pedig éppen méretük miatt lehetetlen őket rendesen belovagolni, időről időre „rendbe tenni” ... — Orvosi szemmel nézve mindenesetre érdekes tapasztalatokat hozott az első kurzus — folytatja Zsigmond doktor. — Először is el kell mondani, hogy a gyerekek kivétel nélkül milyen szívesen csinálják ezt a sportot, pedig csoportunkban olyanok is akadtak, akiknek korábban még iskolai testnevelési szinten sem volt kapcsolatuk a sporttal. Ebből kifolyólag lélektanilag egyértelműen pozitív változások következtek be a gyerekek magatartásában, sőt, nemcsak egyszerűen bátrabbá, kezdeményezőképesebbé, hanem ügyesebbé, mozgékonyabbá is váltak. Ami aztán a szakmai részt illeti: radiológiai, tehát kimutatható változásokat, eredményeket nem értünk el, viszont egyértelműen bebizonyosodott, hogy ez idő alatt senkinél nem következett be rosszabbodás, noha ebben a korban eléggé jelentős a progresszió az ilyen betegségeknél. Hangsúlyozva az egész kísérlet kísérleti jellegét, azt, hogy egyelőre megfogható felmérési módszerek nélkül dolgozunk, vitathatatlanná vált: 1. gerincbetegséget gyógyítani ily módon nem tudunk, 2. de bizonyos esetekben meg tudjuk akadályozni a roszszabbodást, illetve az úgynevezett hanyagtartású gyerekeknél kifejezetten jó eredményeket tudunk elérni. E téma törvényszerűen partnerek között a mai fiatalság testi egészségének, fizikai állapotának taglalásához, a lényegét a tendenciák részletezéséhez, a gyógyító testnevelés szükségességének és akadályainak kérdéseihez. Zsigmond doktorék nem értékelik túl kezdeményezésüket, de tisztában vannak jelentőségével, éppen ezért szeretnék minél részletesebben kimunkálni a kísérletnek nemcsak gyakorlati, hanem tudományos oldalát is. Nincs kizárva — mondják —, hogy olyan módszereket, tapasztalatokat tudnak adni, amelyeket az ország minden, hasonló adottságú vidékén hasznosítani lehetne. És itt kanyarodtunk vissza másik témánkhoz, mert a beszélgetők egyike kimondta: a lovasedzőket is képezni kellene arra, hogy alkalmassá váljanak iyen jellegű oktató munkára is, orvosi közreműködéssel, természetesen. Nem vagyok ugyan benne biztos, hogy a jelenlegi tanfolyamon tanuló 20—34 éves fiatalok többsége életcéljának tekintené az efféle gyógylovastanári hivatást, abban azonban igen, hogy valamennyien szívesen csinálnák ezt is. Mert nagyon szeretik a lovakat, és hisznek saját lószeretetükben. Egyszer egy lovasember mondta nekem, hogy aki a lovat szereti, tulajdonképpen minden élőlényt szeret. Még az embert is. Kocsis L. Mihály „A gyerekek szívesen csinálják ...” (MTI Fotó: Bajkor József ferv.) A németladi hentesinast Szeg fűnek hívták. De az olimpiáról szóló tudósításokban mindenütt csak így szerepelt a neve: Szekfű. A g betű megváltozott k-ra, az ipszilonból hosszú ű lett. Így vált a hentesinasból virág, akarom mondani, az sem, mert a napkeleti növény, a Mediciek kertjének ékei vel íratik. Szegfű ide, Szegfű oda, a többszörös magyar birkózóbajnok már régen megbocsátott ezért az apró tévedésért, csak a bírók részrehajlását nem tudta elfelejteni soha. A tudósítások is szóvá tették: „Hogy bántak el a bírók Szekfű Lászlóval?” .A görög-római birkózásban a légsílyű magyar versenyző a svéd Tuvessonnal került szembe. Teljesen nyílt volt a küzdelem. Szekfű remek akciókkal támadott de Tuvesson is kivette a részét a támadásokból. A 14. percben a svéd elgáncsolta Szekfit, amit a bírók figyelmen kívül hagytak és azt sem vették észre, hogy Tuvessin szabálytalanul fektette két vállra a magyar birkózót.” Az óvást elutasították, aztán Szegfy kikapott az olasz Nizzolától és a francia Francoistól is és kiesett a további küzdelemből, így ért véget számára az 1932-es olimpia. Amszterdamban tartalék volt, Los Angelesben azok verték meg, akiket az olimpia előtti Európa-bajnokságon biztosan győzött le. Ma már csak megmosolyogtató emlék: Jekelfalussy Pillér Györgyre bízták a birkózók segítését. Dehát neki éppen elég dolga akadt. A két aranyérmet nem osztották ingyen a vívásban sem. Az olimpia után Szegfy hazajött és bosszúból még nyert egy magyar bajnokságot (a harmadikat) aztán ökölvívóedző lett! Azt mondta, a birkózás keservesen ment, szőnyeg sem volt, az ökölvívás pedig mindig érdekelte. Még 1930-ban részt vett a Testnevelési Főiskola edzőképző tanfolyamán, s ez bátorította arra, hogy Kaposvárra költözzön, s három évtizeden át a szorító sarkából vezényelje a fiatalokat. Hogy milyen élet volt Kaposvárnál az ő ,,királysága” alatt, erre elég egy példa: a megyei ifjúsági bajnokság idején a Táncsics Mihály Gimnáziumban szombaton igazgatói szünetet tartottak! Az országos bajnokok úgy nevelődtek Somogyban, mint a gombák. Micsoda közösség lehetett ott, ahol ilyen virágzásnak indult a liget? Aszegfű, Szekfű, Szegfű — játék a betűkkel. A XIX. század közepén voltak Belgiumban olyan szegfűtövek, melyek százhatvan-száznyolcvan virágot hoztak. Egy-egy ilyen tő hat-tíz frankot ért, amit a vevők valószínűleg igen drágállottak, mert az árajánlathoz — mintegy mentegetőzésként — megjegyzést is mellékeltek, tudniillik azt, hogy egy ilyen tő fölnevelése háromévi gondos munkát igényel. Vajon a „Szegfű-gyerekek” nevelése mennyi időt és energiát kívánt? „Az edzőnek olyan embernek kell lennie — mondta egyszer a mester (mert 1960-ban megkapta a mesteredzői címet) —, hogy ha mindenki otthagyja, akkor sem szabad megállni a tudománynak.” Az élet minden területén, aki kapcsolatokat keres, aki hisz abban, hogy megtalálhatja másokkal a közös hangot, annak nem szabad törődnie az idejével, az energiájával. Hát ilyen ember volt Szegfy László is. Három csapatot versenyeztetett országos szinten: a felnőtteket, a tartalékokat, az ifjúságiakat, s mindehhez még jöttek az egyéni versenyek. És egyedül volt edző! „Azt mondják, akkor könnyebb volt, dehát akkor is csak kellett nevelni, akkor is meg kellett valahogy tartani a gyerekeket. Ma sem nehezebb! Tudják, hogy bokszoltunk mi? Lejött a szorítóból a gyerek, levettük a cipőjét és felhúztuk a másikra. De huszonöt éven keresztül a nyár egy részét mindig a Balaton mellett töltöttük, pedig néha úgy kellett összekoldulni a pénzt! Itt formálódtak a személyiségek, így nevelődtek a somogyi gyerekek. Ma is vallom: a magyar ökölvívósport jövője nem a válogatott keretekben dől el, hanem az egyesületekben. Ha ugyanis a válogatott keretekbe nem kerülnek megfelelően képzett versenyzők, abban az esetben a világ legjobb edzői sem tudnak velük kiemelkedő eredményt elérni. Éppen ezért az eredményes nevelő munkát végző edzőket meg kell becsülni!” Elgondolkoztató szavak múltról és jövőről! T-hát ilyen ember volt Szegfy László. 1972 végéig a megyei ökölvívó-szövetség elnökeként is bírált és elmondta mindig az igazát. Mindenesetre bölcsességére és szakmai tapasztalatára még nagy szükség lenne Somogyban és az országban is „A kaposvári ökölvívás helyzete szerintem elszomorító. A múlt évi utánpótlás-bajnokságon egyetlen kaposvári versenyző sem ért el helyezést. A napokban megrendezett országos utánpótlásversenyen a kaposváriaknak egyetlen bronzérem jutott. Mindezt súlyosbítja az a körülmény, hogy a kiemelt szakosztály mögött hiába van ott a sportiskola. Ha végül figyelembe vesszük, hogy a munkában négy edző vesz részt, akik közül az egyik főfoglalkozású, akkor talán érthető asértődöttségem«, annál is inkább, mert én a tennivalókat írásban és szóban is elmondtam az illetékeseknek." Szegfy László azok közé tartozik, akik hetvenévesen sem tudnak beletörődni abba, hogy az ökölvívás hanyatlásnak indult Somogyországban. A napokban levélben fejtette ki véleményét a küzdőmodorról. „Ha a kimagasló eredményeket elért versenyzőinket nézzük, azt látjuk, valamennyien harcos ökölvívók voltak. Kocsis Antal, Énekes István, Csík Tibor, Harangi, Török, Papp Laci rendkívüli reflexszel és keménységgel rendelkeztek. A kubai világbajnokságon is a küzdőszellem dominált. Ha azt akarjuk, hogy a fiatalok nemzetközi versenyeken nyerjenek, olyan utánpótlásgárdát kell nevelnünk, akik tudnak küzdeni, akik elbírják az ökölvívással járó testi és lelki megterhelést’1. Szegfű Lászlótól megkérdezték egyszer, ki volt a kedvenc versenyzője? Azt válaszolta, mindegyik gyereket nagyon szerette. Aztán néhány nappal később kijött belőle: „Volt egy fiú, Papp Bélának hívták__ három éven keresztül ifjúsági bajnok volt, ha nem kap májgyulladást és emiatt nem kell abbahagynia az ökölvívást, talán ma már olimpiai bajnok. Volt egy nagy csatája Kajaival. A bírók a későbbi Európa-bajnokot hozták ki győztesnek, pedig... Én soha nem kiabáltam a sarokban, mindig nyugodt idegzetű edző voltam, akkor sem vesztettem el a fejem, de.. .az edzők néha kiabálnak. Ez már a mesterséggel járó ártalom. Persze, van, aki akkor is kiabál, ha semmi oka nincs rá. Szegfy László nem ezek közé tartozott. Sok nagy mérkőzést ült végig a szorító mellett, a nézőtéren — mindig hang nélkül. De egyszer azért úgy istenigazából rekedtre ordította magát. Amikor 1928-ban Amszterdamban Keresztes Lajos a német Sperlinggel mérkőzött a birkózószőnyegen az olimpiai aranyéremért... Azóta jó barátok. Akkor még Szekfű volt, akarom mondani Szegfű, uram bocsá’ összezavarodik néha az ember, dehát olyan jó volna egy Szegfű-füzért átnyújtani neki! Kő András Játék a betűkkel NÉPSPORT 5 ORSZÁGJÁRÁS Somogy megye „Még nem késő az asztalra vágni!” Az OTSH tavaly őszi állásfoglalása után nem vágtak lelkesedésükben az asztalra Somogyban és nem jelentették ki: „Végre itt a lehetőség, hogy a gyenge, alacsony szinten levő atlétikai életünket a határozat segítségével a kívánt szintre fejlesszük.” Ehelyett „csupán” hozzáláttak a központi határozat végrehajtásához. Az első állomás, a megyei értekezlet óta — ha a természettel keresünk párhuzamot — a somogyi mezők ismét kizöldelltek, virágba borultak a barackfák, tehát megújult a természet, csak az atlétika képzeletbeli „fája” olyan kopár és színtelen változatlanul, mint ősszel volt... Az eltelt öt hónap alatt még a megyei intézkedési terv sem készült el, pedig január 31-e volt a határideje. Ennek az oka: a társadalmi szerveknél — egyeztetés címén — hetekig „ült” az íróasztalban. Talán, áprilisban meglesz! Sokatmondó tények Ha a megye atlétikáját röviden jellemezni akarjuk, elég azt a sokatmondó tényt említeni, hogy összesen három egyesületnek van atlétikai szakosztálya, vagyis csak volt, hiszen a Barcsi SC és a Balatonboglári MEDOSZ tevékenysége a nullára esett vissza. A jövőben feltétlenül javítani akarnak ezen a rossz statisztikán, Nagyatádon, Fonyódon, Csurgón, Marcaliban és Siófokon új szakosztály megalakítását tervezik. Ennek a határideje szeptember elseje. A megyében egyetlen egyesület, a Kaposvári Dózsa rendelkezik B-kategóriás atlétikai szakosztállyal, ezért napjainkban a megye atlétikai problémái egyenlőek a Dózsáéval. Az egyesület elnöke, Kiss István szerint a visszaesés legfőbb oka az, hogy nem volt folyamatos az utánpótlás-nevelés. Most a megyei sportiskola átszervezése után jelentős változás várható. Ezenkívül az év végén a szakosztályban is beállítanak egy új edzőt, akinek az utánpótlással kell foglalkoznia. Jelenleg négy edző jut a mintegy ötven versenyzőre. A pályatabu Az egyesület és a szakosztály jelenlegi legkényesebb problémája a pálya szanálása. Amikor ebben a kérdésben próbáltunk tájékozódni, hamar rájöhettünk arra, hogy ezt a témát „tabuként” tisztelik a városban. A különböző válaszok így foglalhatók össze: A pálya megszüntetését már 1952-ben elhatározták. Ez ellen akkor is, és azóta is sokan tiltakoztak, és mindenki sajnálta, mivel a központban, könnyen megközelíthető helyen fekszik. A határozat mégis megszületett. Az egyesület elnökétől egyetlen biztató dolgot hallottunk, hogy amíg az új pálya (500 méterre lesz a régitől) nem készül el, addig a szanálást nem kezdhetik el. Ha figyelembe vesszük a Somogyban tapasztalt lassúságot, akkor a Dózsa atlétái néhány évig még nem költöznek! Az állásfoglalás után hallottunk olyan kételkedő véleményt, hogy intézkedésekkel az atlétika szekerét nem lehet kihúzni a kátyúból. Ha a határozatot „muszájból” hajtják végre és a határidőcsúszás megszokottá válik, akkor beteljesedhet a jóslat. Még nincs késő, Somogyban is be lehet még hozni a lemaradást! De ehhez legelőször a hozzáállásukon kell változtatni és nagyobb sebességre kapcsolni, mert körülményes lassúságuk elszomorító. Ezenkívül a helyi viszonyokat figyelembe véve, öntevékenyen, bátran kell kezdeményezni, s nem örökösen a meglevő hiányosságokra keresni a magyarázatokat. Látnánk? Miklós