Népsport, 1975. július (31. évfolyam, 154-179. szám)
1975-07-19 / 169. szám
XXXI. 169. ♦ 1975. július 19. J . I ORSZÁGJÁRÁS | Tr um~ ■yújváros Mikzdelmes-szép huszonöt év Azt AZT MONDJA gSS£”, parkettcsiszoló: „Tíz éve dolgoztam itt. Azóta sem jártam Dunaújvárosban. Vajon változott?” Odatapad az ablaküveghez, szeme szinte habzsolja az újat, érzem, feszültséggel van tele és ez a feszültség rám ragad, pedig én két-három hónaponként végigélem az élményt, és tudom, nemcsak édesanyámért vonzanak, hanem a város húz vissza-vissza, a város, amely embert formált belőlem és amelyet lehet szeretni vagy gyűlölni, de semlegesnek, közömbösnek maradni vele — nem lehet! Vajon mi a titka ennek az emberi élettel mérve is ifjú városképződménynek, hogy a körét érintőket érzelmekkel telíti? Vajon mi a titka, hogy újra és újra átélezi velem azt az első januári reggelt, amikor hókupacok sorakoztak az utak mentén és a tél-kopasz fák között leplezetlenül csupasz külön-külön jellegtelen házak magasodtak, de együtt — mint város — mégis valami különös fluidumot sugárzott minden és az utamat egyengető Barsi Dénes bátyám — ott nyugszik már, sajnos, az Újtemetőben — oly szeretettel szólt a városról készülő regényéről — magáról e furán új településről, erről az emberkohóról —, hogy máris szerettem, bár ismerni, nem ismertem. És felbukkan előttem Weiner Tibor arca is, a város főépítészéé, Pablo Neruda barátjáé, amint szenvedélyesen magyarázza: Dunaújváros, mint város, alkotás, olyan , örökké élő-gyarapodó emlékműve az új Magyarországnak, a szocializmust ízlelgető Magyarországnak, amely emlékeztet majd a hőskorra, egy ország, egy nép megújulásának hőskorára. Váratlanul Kodály Zoltán arcát is látom. Rajta a szigort, amit így szemre, semmi sem enyhít, de féltve őrzött néhány sora bizonyít: „Dunaújváros gyermekei teremtsétek meg a helyi hagyományt, hadd mondják egyszer rólatok: kivívta a dunaújvárosi nevet!” Lám, megenyhült a Mester is. Dobbant néhányat a szíve e városért. Aztán újabb éles kép vetítődik elém. A Dunai Vasmű hideghengerművének avatása. Kádár János mellett állok a nagycsarnokban. Arcáról néhány pillanatra eltűnik a fáradtság, amint körülpillant. Igézik a méretek, a gépek. Odaszól az egyik hengerésznek. Pár perces a párbeszéd csak. Pontosságát kikezdte bennem az idő, de lényegére emlékszem: ha nehezen is, de befejeztük. Áll a mű, egy kis ország nagy alkotása. k*1 Áll a MU. B£iy !kis ország nagy alkotása. Áll? Él! Nyüzsgő 55 ezer lakosával, széles utcáival, emberhez méltó otthonaival, még mindig kamaszos lendületével, 15 ezer 15 évnél fiatalabb gyermekével, 25 ezer munkásával, akik felelősséggel szólnak önmagukról, azaz mindenről, mert mindennel azonosulnak, ami ebben a városban, ami ebben az országban történik. Ez van most, küzdelmes szép huszonöt év után — majdnem a fennköltebb „negyedszázadot’- írtam, de ez sehogyan sem illene a Fiatalok Városához — és kényszerítem rakoncátlan emlékeimet, hogy álljanak végre glédába, a sorból csak az lépjen ki, akit szólítok, de rendet nehéz tartani, mert egy-egy épület helyén újra és újra látom a múltat. A tanácsháza vagy a gimnázium helyén a futballpályákat, ahol jómagam is „beszálltam” egy-egy félidőre, vagy azedzőcsarnok helyén a régi röplabdapályákat, a műjégpálya helyén azt a gyér füvű katlant, ahol tizenegynehány éve nagy tábortüzet raktunk és ahol az úttörőraj fejelőbajnokságában a „tanár bácsinak" is indulnia kellett.Azt hiszem, így természetes — talán ezért nem tűnt fel nekem korábban —, hogy a sport is hozzátartozik e város fényéhez, így, elkerülve onnan, lep meg, hogy úton-útfélen pattog a labda, a Dunán százak és százak birkóznak az evezőlapáttal, és valamelyik utcasarkon mindig találkozom edzésre sietőkkel. A statisztikák erről mindössze annyit jegyeznek fel, hogy Dunaújvárosban minden tizedik lakos — a csecsemőket is beleértve — tagja valamelyik sportegyesületnek, minden huszadik lakos igazolt versenyző, a különböző tömegsportrendezvények résztvevőinek száma „halmozva” csaknem 180 ezer (ami mindenekelőtt azt jelzi, hogy sok szervezeti lehetőség van a sportolásra). Dehát eddig is el kellett jutni attól a huszonöt év előtti augusztusi naptól, amikor a Magyar Gyárépítő Nemzeti Vállalat szakszervezeti bizottságának ülésén először esett szó a sportról. Még csak tág földek voltak, meg néhány darak, de már kitűzték a leendő sportpálya helyét, már választottak sportvezetőséget, már vásároltak sportfelszerelést és egy esztendő múlva a városi labdarúgóbajnokságban már 14 csapat indult. (Tudom, vannak ellendrukkerek is — az érzelmi viszony nemcsak egyirányú — és hallom, amit már oly sokszor, epésen: művi város, művi sporttal, mert nemcsak vasmű, papírgyár vagy város telepítődött a dunapentelei fennsíkra, hanem versenysport is. Mesterségesen, rendeletre. De az új talajon, ha nehezen is, lám erős gyökeret eresztett „művi” sport, adva immár dunaújvárosi születésű, saját nevelésű válogatottakat és e küzdelmes folyamat értékéből mit sem von le az, hogy „annak idején” sportolókat kellett átplántálni, épp úgy hibákkal-erényekkel megtervezve a serdülő város sportéletét, mint magát a várost.) Készíteném runk most?! Dunaújvárosban 14 sportági szakszövetség dolgozik, 16 sportegyesületben és 4 diáksportkörben versenyeznek. A Dunaújvárosi Kohász — a város legjelentősebb sportegyesülete és egyben az ország egyik legjelentősebb nevelőegyesületek 12 szakosztály fölött bábáskodik, s birkózóit épp úgy ismerik országszerte, mint kézilabdázóit, labdarúgóit, röplabdázóit vagy tornászait. Az úttörő olimpiákon, a középiskolai bajnokságokon a győztesek között rendre találkozunk dunaújvárosi lányokkal-fiúkkal, s a régi pályák helyett új létesítményekkel gazdagodott a város. De az is a számvetéshez tartozik, hogy a huszonötödik születésnap — éppen kitüntetett ünnep volta révén — nem bírná el a mellébeszélést a kozmetikázást. Méltatlan is lenne ehhez a városhoz, amelynek mindig volt és van ereje szembenézni saját hibáival. Dunaújváros a sportban még elmarad saját lehetősége és főleg igényei mögött. Dunaújváros felnőtt korosztályú versenysportja még nem méltó a városhoz, még nem nőtt fel a lehetőségekhez. Kószálok feszültségekkel telítetten a város utcáin, terein. Fák árnyékot adó lombjai alatt — lám, már megnőttek a fák is! — és árnyék nélküli tereken. Olykor vissza-visszarúgok egy felém guruló labdát. A srácok megköszönik. „A veszélyek egyike” — visszhangoznak bennem a városi pártbizottság titkárának szavai — „a meghiggadás, a lélekben korosodás, az, hogy immár besorolva a többi magyar város közé az emberek is inkább a múlt felé tekintgetnek,olykor elégedettebben, mint kellene”. A FELISMERÉS a megoldás lehetőségét. Az újabb küzdelmes szép huszonöt évekre. Rózsa András Digiágpótló törpék Ebben a huszonöt éves városban még a bugázásnak is pozitív az értelme. Csak sejtem, hogy mit jelent, ugyanis az építés alatt álló tolókemencében végzik majd a tizenöt tonnás bugák előmelegítését. Persze, azt sem tudom, mit takar a meleghengermű rekonstrukciójának hálódiagramos tervezése, meg hogy mi lesz a haszna az új lemezcsévélőnek, amelyet a tervezett negyven hónap helyett húsz alatt szereltek össze. Technikai tájékozatlanságomért elnézést kérek. És menten közlöm, a Vasmű kerítésén kívül is találkoztunk fogas kérdéssel. Hogy Dunaújvárosban miért a kicsik töltik be az óriások szerepét? A minőségi sportban itt ugyanis ők a hangadók. Mi lehet az oka az egyoldalúságnak? Magyarázatul elegendő, ha röviden idézzük dr. Sápi Tibornak, a város legnagyobb és a megye egyik legkiemelkedőbb sportegyesülete, a Dunaújvárosi Kohász elnökének a véleményét: — Huszonöt éves fáink lombja már szép árnyat ad, de ez a lomb még nem teljes. Dunaújvárosban a sport is fiatal, elsősorban ez az oka, hogy felnőtt sportolóink még nem a legerősebbek. Igen, még mindig a fiataloké a kulcsszerep! Nyilván ez is serkentette az idevaló szakembereket és sportvezetőket, hogy más legyen a jövő. És már nincs messze a cél... Egy város sportja Fejér megyében. Dunaújváros például 363 pontjával első lett az olimpiai sportágak megyei versenyében, de az sem lebecsülendő, hogy az országos „viadalon” a kilencedik helyen végzett. Dunaújváros, élén a D. Kohásszal, meghatározója a megye sportjának. Lám, milyen nagy a törpék értéke? De nézzük csak az értékmérőket! Kezdjük mindjárt egy magyar kedvező adattal. A város 8000 általános és középiskolása közül mindössze kilencvenkettőt mentettek fel az orvosok testnevelésből. Tehát a gyerekek zöme jól rajtol a suliban. De a folytatás se rossz. A dunaújvárosi gyerekek eddig 91 aranyérmet szereztek az úttörő olimpiákon. Az idén négyet. S hogy kiket dicsér a gyerekek mellett a 91-es szám? Azokat a lelkes edzőket és testnevelőket, akik fáradhatatlanul kutatták a „terepet” majd jeleskedtek a nevelésben. Matéz Tivadar, Hornyik Gábor, Kadácsi József, Jesznői Endre, Paszternák László és társaik tevékenységét egyebek mellett eddig csaknem 40 országos középiskolás bajnoki cím is jelzi. És a legkisebbek? Most nemrégen rendezték ,meg másodízben a városban az óvodások olimpiáját. Tizenhat óvoda 32 négyfős csapata vetélkedett 30 méteres futásban, távolugrásban és kislabdahajításban. A végeredmény kihirdetésén jelen voltak a helyi szakemberek, s figyelték a legjobbakat. Nem véletlen tehát, hogy Dunaújvárosban óriások a törpék. Ám még nincs vége a tudatos előkészítés ismertetésének. A város sportjának nagy előkészítői a sporttagozatos iskolák, aztán a Dunaújvárosi Kohász sportiskolája. Beszéljünk ezekről is. Érdemes, hiszen Nagy Ferenc, a helyi ÁISB elnöke, a Kohász sportiskolájának az igazgatója is derűlátó. Derűlátását persze nem az érzelmekre, hanem a tényekre alapozta. — Van értelme a fáradozásnak. Jó az iskolák és a Kohász SE együttműködése. Úttörőolimpiai sikereinkben jelentős részük van a sporttagozatos iskoláknak. — Tökéletesen működnek. — Majdnem. A százszázalékos teljesítményhez még az kellene, hogy nagyobb figyelmet fordítsanak pedagógus kollégáink az olimpiai sportágakra. Mindenekelőtt a kajak-kenura és a birkózásra. Türelmetlenek vagyunk a városért. Sok igazság lehet Nagy Ferenc megállapításában, hiszen a D. Kohász sportiskolájánál 840 „hallgatója” közül csak 380-an járnak sporttagozatosba. Mégis pozitív a kép a sportiskolában, amely 1964-ben alakult atlétika, torna, labdarúgás és kézilabda „tantárgyakkal” aztán mindez bővült a kajakkenuval és abirkózással. És most következhetne a dicséretek sorozata. A sikerek méltatása, az eredményszüret, de a hosszú felsorolás helyett elégedjünk meg egy jellemző kurta kivonattal. Néhány sportágban már annyira érettek a sportiskolás „törpék”, hogy legjobbjaik a Kohásznak, sőt a városnak és a megyének is. Atlétikában nevelő munkájukkal kiérdemelték a MASZ bizalmát. Egyelőre a C-kategóriába tartoznak, de adott a lehetőség, hogy előbbre lépjenek, a B-kategóriába. Birkózásban a felnőttek mindenkor kiegészíthetik soraikat tehetségekkel alulról. Egyébként kiköltöznek a birkózók az edzőcsarnokból, új helyiséget kapnak, hogy ne kelljen szoronganiuk. És ez majd segíti a nagy társat, a tornaszakosztályt is. Ennek a szakosztálynak a teljesítményéről mindent elárul maga az is, hogy Óvári Éva, Tóth Margit, Lövei Mária, Nyalka Emília és Limperger Katalin fél szemmel már Montrealra tekint. Mert mind az öt lány tagja az olimpiára készülő válogatott keretnek. Pedig még csak tizennégy évesek. Erősíteni kell viszont a dunaújvárosi vizeken, a kajak-kenuban. A 158 igazolt vizesből 56 minősítést is szerzett, de azért mégsem az igazi a teljesítmény. Érdekességeket kerestünk a városban és találtunk. Azt is ennek tartjuk, hogy például telente már egészen jól csúszkálnak a város műjégpályáján a korcsolyázó és hokizó serdülők. S hogy mit várnak a korcsolyázóktól? Lencsés József, a város sportfelügyelője: — Ha lesz hozzá erejük, bedicsekezzék fel magukat a legjobbak közé. Senkivel sem akarunk idegenből erősíteni. Egyébként azért fordított annyi energiát a Vasmű a műjégpálya építésére, hogy gyerekeink télen is kellemes órákat tölthessenek a szabadban. Még most sem tudom, hogy mi az a hálódiagramos rekonstrukció, hogy miért történik a bugák előmelegítése, s hogy mi az a lemezcsévélő. Azt azonban tudom, hogy Dunaújváros Sportjában alakulóban a dr. Sápi Tibor által is hiányolt hagyomány. Ezt a megállapítást, kérem, senki se „bugázza” el tőlem. Szabó András Tóth Margit, az olimpiai válogatott keret tagja, a gerendán A város most a fedettre „koncentrál”. A kifejezés, amelyet Pifkó Józseftől, a tanács elnökhelyettesétől idézek, a szó szoros értelmében igaz. A legjelentősebb sportlétesítmény, amelyet Dunaújváros jelenleg épít, a fedett uszoda. S ez utóbbi mondatban az egyes szám harmadik személyes igealak szintén nem véletlen. Mert segít persze az OTSH, segít a megye is, de azért azt a 80—100 millió forintot, amelybe a korszerű létesítmény kerül, zömmel a dunaújvárosiak teremtik elő. Ki-ki leteszi a maga okulusát, ereje, tehetsége szerint, pénzt, szaktudást, munkát. Ahogyan az már itt szokás. Az üzemek, a vállalatok — elsősorban persze a Vasmű, a város életének meghatározója —, a szocialista brigádok, a hivatalok, az intézmények dolgozói, a KISZ- esek és az úttörők. A télen már tető alatt lesz az épület, amelyben az 50x21 méteres, nyolc rajtköves, feszített víztükrű medence mellett egy kisebb is helyet kap, továbbá 300 néző számára lelátó. Ráadásul úgy építik, hogy a nyitott uszoda vizének melegítését is megoldják, így pár hónappal ott is meghosszabbodik az idény. És már most gondolnak arra , amint Pifkó József és Lencsés József, a városi testnevelési és sportfelügyelőség vezetője elmondotta —, hogy időben úszótagozatos osztályt indítsanak valamelyik iskolában. A közösségi gondolkodás, a közösségért, a városért s ezzel önmagunkért tenni — jellemző vonása ez első szocialista városunk életének. És az a szemlélet is, amely felismerte s elismeri a sport szerepét az egészség védelmében, a szabad idő hasznos eltöltésében, amely tehát a testedzést a mindennapok szerves részének tekinti. A társadalmi munkának rangja van itt, mély gyökerekből táplálkozó nemes hagyománya. Talán hihetetlennek hangzik, pedig így igaz: tavaly például 194 000 órát dolgoztak csak sportlétesítmények építésén, javításán, karbantartásán a város lakói, így készült el többek között saját — vagy túlnyomórészt saját — erőből az ország második erdei tornapályája, az első vidéki műjégpályája, az MHSZ- bázis s az edzőcsarnok, amely méreteinél fogva, akár játékcsarnoknak is nevezhető. S ha a két tornaterem folyamatban levő építését befejezik, elmondhatják, hogy a város valamennyi iskolájának megfelelő nagyságú éss jól felszerelt helyisége lesz a testnevelésre és sportra. — A fejlesztés, a létesítményhelyzet javulása a korábbi évekénél gyorsabb ütemű azóta, hogy a testnevelési és sportmozgalom irányítása állami feladat. Ezt az ütemet a jövőben is tartani, sőt, fokozni akarjuk — mondta a városi tanács elnökhelyettese. Az új ötéves terv ilyen vonatkozású elképzelései már papíron vannak. Legkésőbb 1977-ben átadják rendeltetésének a fedett uszodát s megkezdik egy 1000—1500 nézőt befogadó korszerű sportcsarnok építését, amelyet az atléták számára futófolyosóval és egyéb edzési lehetőségekkel egészítenek ki. Befedik a műjégpályát, központi klubépületet kap a Kohász sporttelepe és a Duna-parton — elsősorban a kisebb üzemek, mint a vízművek, a gázművek, a kenyérgyár, stb. közreműködésével — elkészül az ifjúsági és tömegsportközpont. Előtérbe került a lakóterületi sport fejlesztése (a városi tanácsnak külön határozata is van már erre), városszerte folytatják tehát a kispályák építését, amelyekre szintén nagy az igény. A városi tömegsportbizottság programja a különböző sportágakban a legkülönfélébb rendezvényekkel évről évre gazdag választékot és egyre inkább folyamatos lehetőséget kínál. Másutt e hasábokon közlünk egy adatot a tömegsportrendezvények résztvevőiről. Nos, Debreczeni Ernő, a tömegsportbizottság elnöke — „civilben” a Vasmű technikusa — azt mondja, alapos és sokoldalú számításokkal megpróbálták az átfedéseket kiszűrni. Ezek szerint mintegy tizenötezerre tehető azoknak a száma, akikről már elmondható, hogy rendszeresen sportolnak. Ugyancsak meglepő adat ez is, de — a következőkben példa is illusztrálja — valós! A tömegsportbizottság — amelyben a sportfelügyelőség mellett a KISZ, a szakszervezetek, az MHSZ és a nagyüzemek is képviseltetik magukat — mintegy 300 társadalmi aktívával dolgozik. Irányításával az üzemekben, a vállalatoknál helyi bizottság működik. A legsikerültebb és legvonzóbb rendezvény immár évek óta kétségtelenül a kispályás labdarúgó-bajnokság. Ez — mint maga a város a sportolási lehetőségek megteremtésében — úgymond önellátásra rendezkedett be. Életre hívója és gazdája a városi és járási labdarúgószövetség, még pontosabban annak főtitkára, Markó Lajos. A bajnokságot három kiemelt csoportban — 18 éven felüliel, 28 éven felüliek és nők részére — bonyolítják le, alcsoportokkal, részben tavaszi-őszi, részben pedig külön tavaszi és őszi rendszerben. A csapatok a munkahelyek, azok részlegei vagy éppen brigádjai, a sportkörök mellett ma már többségében a lakóterületről verbuválódnak, utcák, terek, lakótömbök indítják őket. A mostani bajnokság 70 résztvevőjéből például mintegy 40 az ilyen „maszek” csapat, amelyek a felszerelésen túl minden egyéb költségről — nevezési és játékvezetői díj, stb. — maguk gondoskodnak. És a bajnokság mégis — vagy talán ezért is? — hallatlanul népszerű. Az együtteseknek több csapatra való játékosuk is van, intézőjük, nem egynek edzője, természetesen társadalmi munkában. És egy-egy ilyen mérkőzésen nem ritka a több száz néző sem. Mindehhez befejezésül még egy sokatmondó adat: a kispályás labdarúgó-bajnokságnak több mint 2500 igazolt játékosa van, köztük 250 nő. Ez már valóban tömegsport Versenyszerű is, öntevékeny is és rendszeres! Kővári József Önellátók Az ország első vidéki műjégpályája (Nyitrai Tibor felvételei) NÉPSPORT 5