Népsport, 1975. július (31. évfolyam, 154-179. szám)

1975-07-19 / 169. szám

XXXI. 169. ♦ 1975. július 19 a NÉPSPORT 5 J . I ORSZÁGJÁRÁS iT ^um~ ■y l újváros Ói*iá§pétlé törpék Mikzdelmtes-s&ép huszonöt év Azt AZT MONDJA gSS£”; parkettcsiszoló: „Tíz éve dol­goztam itt. Azóta sem jártam Dunaújvárosban. Vajon válto­zott?” Odatapad az ablaküveg­hez, szeme szinte habzsolja az újat, érzem, feszültséggel van tele és ez a feszültség rám ra­gad, pedig én két-három hóna­ponként végigélem az élményt, és tudom: nemcsak édesanyá­méit vonzanak, hanem a város húz vissza-vissza, a város, amely embert formált belőlem és amelyet lehet szeretni vagy gyűlölni, de semlegesnek, kö­zömbösnek maradni vele — nem lehet! Vajon mi a titka ennek az emberi élettel mérve is ifjú városképződménynek, hogy a körét érintőket érzelmekkel te­líti? Vajon mi a titka, hogy újra és újra átéleti velem azt az első januári reggelt, ami­kor hókupacok sorakoztak az utak mentén és a tél-kopasz fák között leplezetlenül csupasz külön-külön jellegtelen házak magasodtak, de együtt — mint város — mégis valami különös fluidumot sugárzott minden és az utamat egyengető Barsi Dé­nes bátyám — ott nyugszik már, sajnos, az Üjtemetőben — oly szeretettel szólt a városról készülő regényéről — magáról e furán új településről, erről az emberkohóról —, hogy máris szerettem, bár ismerni, nem ismertem. Es felbukkan előttem ■ Weiner Tibor arca is, a város főépítészéé, Pablo Ne- ruda barátjáé, amint szenvedé­lyesen magyarázza: Dunaújvá­ros, mint város, alkotás, olyan . örökké élő-gyarapodó emlék­műve az új Magyarországnak, a szocializmust ízlelgető Ma­gyarországnak, amely emlékez­tet majd a hőskorra, egy or­szág, egy nép megújulásának hűskorára. Váratlanul Kodály Zoltán arcát is látom. Rajta a szigort, amit így szemre, semmi sem enyhít, de féltve őrzött né­hány sora bizonyít: „Dunaújvá­ros gyermekei teremtsétek meg a helyi hagyományt, hadd mondják egyszer rólatok: kivív­ta a dunaújvárosi nevet!” Lám, megenyhült a Mester is. Dob­bant néhányat a szíve e váro­sért. Aztán újabb éles kép vetítődik elém. A Dunai Vasmű hideghengerművének avatása. Kádár János mellett állok a nagycsarnokban. Arcáról néhány pillanatra eltűnik a fáradtság, amint körülpillant. Igézik a méretek, a gépek. Odaszól az egyik hengerésznek. Pár perces a párbeszéd csak. Pontosságát kikezdte bennem az idő, de lényegére emlékszem: ha nehe­zen is, de befejeztük. Áll a mű, egy kis ország nagy alko­tása. k -*1 Álla MU. B£iy ícís ország nagy alkotása. Áll? Él! Nyüzsgő 55 ezer lako­sával, széles utcáival, ember­hez méltó otthonaival, még mindig kamaszos lendületével, 15 ezer 15 évnél fiatalabb gyer­mekével, 25 ezer munkásával, akik felelősséggel szólnak ön­magukról, azaz mindenről, mert mindennel azonosulnak, ami ebben a városban, ami ebben az országban történik. Ez van most, küzdelmes-szép huszonöt év után — majdnem a fennköltebb „negyedszázadot’-' írtam, de ez sehogyan sem il­lene a Fiatalok Városához — és kényszerítem rakoncátlan emlékeimet, hogy álljanak vég­re glédába, a sorból csak az lépjen ki, akit szólítok, de ren­det nehéz tartani, mert egy-egy épület helyén újra és újra lá­tom a múltat. A tanácsháza vagy a gimnázium helyén a futballpályákat, ahol jómagam is „beszálltam” egy-egy félidő­re, vagy az 'edzőcsamok helyén a régi röplabdápályákat, a mű­jégpálya helyén azt a gyér fü­vű katlant, ahol tizenegynehány éve nagy tábortüzet raktunk és ahol az úttörőraj fejelőbajnok­ságában a „tanár bácsinak" is indulnia kellett­Azt hiszem, így természetes — talán ezért nem tűnt fel nekem korábban —, hogy a sport is hozzátartozik e város lényéhez. így, elkerülve onnan, lep meg, hogy úton-útfélen pat­tog a labda, a Dunán százak és százak birkóznak az evezőla­páttal, és valamelyik utcasarkon mindig találkozom edzésre sie- tőkkel. A statisztikák erről mindössze annyit jegyeznek fel, hogy Dunaújvárosban minden tizedik lakos — a csecsemőket is beleértve — tagja valamelyik sportegyesületnek, minden hu­szadik lakos igazolt versenyző, a különböző tömegsportrendez­vények résztvevőinek száma „halmozva” csaknem 180 ezer (ami mindenekelőtt azt jelzi, hogy sok szervezett lehetőség van a sportolásra). Dehát eddig is el kellett jut­ni attól a huszonöt év előtti augusztusi naptól, amikor a Magyar Gyárépítő Nemzeti Vál­lalat szakszervezeti ' bizottságá­nak ülésén először esett szó a sportról. Még csak tág föl­dek voltak, meg néhány barak, de már kitűzték a leendő sport­pálya helyét, már választottak sportvezetőséget, már vásároltak sportfelszerelést és egy eszten­dő múlva a városi labdarúgó­bajnokságban már 14 csapat in­dult. (Tudom, vannak ellen- drukkerek is — az érzelmi vi­szony nemcsak egyirányú — és hallom, amit már oly sokszor, epésen: művi város, művi sporttal, mert nemcsak vasmű, papírgyár vagy város telepítő- dött a dunapentelei fennsíkra, hanem versenysport is, Mester­ségesen, rendeletre. De az új talajon, ha nehezen Is, lám erős gyökeret eresztett „művi” sport, adva immár dunaújváro­si születésű, saját nevelésű vá­logatottakat és e küzdelmes fo­lyamat értékéből mit sem von le az, hogy „annakidején” sportolókat kellett átplántálni, épp úgy hibákkal-erényekkel megtervezve a serdülő város sportéletét, mint magát a vá­rost.) Készíteném tunk most?! Dunaújvárosban 14 sportági szakszövetség dolgozik, 16 spórtegyesületben és 4 diák- sportkörben versenyeznek. A Dunaújvárosi Kohász — a vá­ros legjelentősebb sportegyesü­lete és egyben az ország egyik legjelentősebb nevelöegyesüiete — 12 szakosztály fölött bábásko­dik, s birkózóit épp úgy ismerik országszerte, mint kézilabdázóit, labdarúgóit, röplabdázóit vagy tornászait. Az úttörő-olimpiá­kon, a középiskolai bajnokságo­kon a győztesek között rendre találkozunk dunaújvárosi lá- nyokkal-fiúkkal, s a régi pályák helyett új létesítményekkel gaz­dagodott a város. De az is a számvetéshez tar­tozik, hogy a huszonötödik szü­letésnap — éppen kitüntetett ünnep volta révén — nem bír­ná el a mellébeszélést a koz­metikázást. Méltatlan Is lenne ehhez a városhoz, amelynek mindig volt és van ereje szem­benézni saját hibáival. Duna­újváros a sportban még elma­rad saját lehetősége és főleg igényei mögött. Dunaújváros felnőtt korosztályú verseny- sportja még nem méltó a vá­roshoz, még nem nőtt fel a lehetőségekhez. Kószálok feszültségekkel telí­tetten a város utcáin, terein. Fák árnyékot adó lombjai alatt — lám, már megnőttek a fák is! — és árnyék nélküli tere­ken. Olykor vissza-visszarúgok egy felém guruló labdát. A srá­cok megköszönik. „A veszélyek egyike” — visszhangoznak ben­nem a városi pártbizottság tit­kárának szavai — „a meghig- gadás, a lélekben korosodás, az, hogy immár besorolva a többi magyar város közé az emberek is inkább a múlt felé tekint- getnek, bolykor elégedettebben, mint kellene”. A FELISMERÉS r megoldás lehetőségét. Az újabb küzdelmes-szép huszonöt évekre. Rózsa András Ebben a huszonöt éves város­ban még a bugázásnak is pozi­tív az értelme. Csak sejtem, hogy mit jelent, ugyanis az építés alatt álló tolókemencé­ben végzik majd a tizenöt ton­nás bugák előmelegítését. Per­sze, azt sem tudom, mit takar a meleghengermű rekonstruk­ciójának hálódiagramos ter­vezése, meg hogy mi lesz a haszna az új lemezcsévélőnek, amelyet a tervezett negyven hónap helyett húsz alatt sze­reltek össze. Technikai tájékozatlanságo­mért elnézést kérek. És men­ten közlöm, a Vasmű kerítésén kívül is találkoztunk fogas kérdéssel. Hogy Dunaújváros­ban miért a kicsik töltik be az óriások szerepét? A minőségi sportban itt ugyanis ők a hang­adók. Mi lehet az oka az egyol­dalúságnak? Magyarázatul elegendő, ha röviden idézzük dr. Sápi Tibor­nak, a város legnagyobb és a megye egyik legkiemelkedőbb soor tégy esül ete, a Dunaújvárosi Kohász elnökének a vélemé­nyét: — Huszonöt éves fáink lomb­ja már szép árnyat ad, de ez a lomb még nem teljes. Duna­újvárosban a sport is fiatal, el­sősorban ez az oka, hogy fel­nőtt sportolóink még nem a legerősebbek. Igen, még mindig a fiataloké a kulcsszerep! Nyilván ez is serkentette az idevaló szakembereket és sport­vezetőket, hogy más legyen a jövő. És már nincs messze a cél... Egy város sportja Fejér me­gyében. Dunaújváros például 363 pontjával első lett az olim­piai sportágak megyei versenyé­ben, de az sem lebecsülendő, hogy az országos „viadalon” a kilencedik helyen végzett. Du­naújváros, élén a D. Kohásszal, meghatározója a megye sport­jának. Lám, milyen nagy a törpék értéke? De nézzük csak az ér­tékmérőket! Kezdjük mindjárt egy magyar kedvező adattal. A város 8000 Tóth Margit, az olimpiai válogatott keret tagja, a gerendán általános és középiskolása kö­zül mindössze kilencvenkettőt mentettek fel az orvosok test­nevelésből. © Tehát a gyerekek zöme jól rajtol a suliban. De a folytatás se rossz. A dunaújvárosi gyere­kek eddig 91 aranyérmet sze­reztek az útttörő-olimpiákon. Az idén négyet. S hogy kiket di­csér a gyerekek mellett a 91-es szóm? Azokat a lelkes edzőket és testnevelőket, akik fáradha­tatlanul kutatták a „terepet” majd jeleskedtek a nevelésben. Matéz Tivadar, Hornyik Gábor, Kadácsi József, Jesznői Endre, Paszternák László és társaik te­vékenységét egyebek mellett ed­dig csaknem 40 országos közép- iskolás bajnoki cim is jelzi. Es a legkisebbek? Most nem­régen rendezték ,meg másod­ízben a városban az óvodások olimpiáját. Tizenhat óvoda 32 négyfős csapata vetélkedett 30 méteres futásban, távolugrásban és lcislabdahajitásban. A vég­eredmény kihirdetésén jelen voltak a helyi szakemberek, s figyelték a legjobbakat. Nem véletlen tehát, hogy Du­naújvárosban óriások a törpék. Ám még nincs vége a tuda­tos előkészítés ismertetésének. A város sportjának nagy előké­szítői a sporttagozatos iskolák, aztán a Dunaújvárosi Kohász sportiskolája. Beszéljünk ezekről Is. Érde­mes, hiszen Nagy Ferenc, a helyi ÁISB elnöke, a Kohász sportiskolájának az igazgatója is derűlátó. Derűlátását persze nem az érzelmekre, hanem a tényekre alapozta: — Van értelme a fáradozás­nak. Jó az iskolák és a Kohász SE együttműködése. Ottörö- olimpiai sikereinkben jelentős részük van a sporttagozatos is­koláknak. — Tökéletesen működnek. — Majdnem. A százszázalékos teljesítményhez még az kellene, hogy nagyobb figyelmet fordít­sanak pedagógus kollégáink az olimpiai sportágakra. Mindenek­előtt a kajak-kenura és a bir­kózásra. Türelmetlenek va­gyunk a városért. Sok igazság lehet Nagy Fe­renc megállapításában, hiszen a D. Kohász sportiskolájánál^ 840 „hallgatója” közül csak 380-an járnak sporttagozatosba. Mégis pozitív a kép a sport­iskolában, amely 1964-ben ala­kult atlétika, torna, labdarúgás és kézilabda „tantárgyakkal” az­tán mindez bővült a kajak­kenuval és a ‘birkózással. Atlétikában nevelő munká­jukkal kiérdemelték a MASZ bizalmát. Egyelőre a C-kategó- riába tartoznak, de adott a le­hetőség, hogy előbbre lépjenek, a B-kategóriába. Birkózásban a felnőttek mindenkor kiegészít­hetik soraikat tehetségekkel alulról. Egyébként kiköltöznek a birkózók az edzöcsamokból, új helyiséget kapnak, hogy ne kell­jen szoronganiok. És ez majd segíti a nagy társat, a torna- szakosztályt is. Ennek a szak­osztálynak a teljesítményéről mindent elárul maga az is, hogy Óvári Éva, Tóth Margit, Lövei Mária. Nyalka Emília és Limperger Katalin fél szemmel már Montrealra tekint. Mert mind az öt lány tagja áz olim­piára készülő válogatott keret­nek. Pedig még csak tizennégy évesek. Erősíteni kell viszont a duna­újvárosi vizeken, a kajak-kenu­ban. A 158 igazolt vizesből 56 minősítést is szerzett, de azért mégsem az igazi a teljesít­mény. o e Es most következhetne a di­cséretek sorozata. A sikerek méltatása, az eredményszüret, de a hosszú felsorolás helyett elégedjünk meg egy jellemző kurta kivonattal. Néhány sport­ágban már annyira érettek a sportiskolás „törpék”, hogy leg­jobb jaik a Kohásznak, sőt a városnak és a megyének is. Érdekességeket kerestünk a yárosban és találtunk. Azt is énnek tartjuk, hogy például te- lenle már egészen jól csúszkál­nak a város műjégpályáján a korcsolyázó és hokizó serdülők. S hogy mit várnak a korcsolyá­zóktól? Lencsés József, a város sportf elügyelő j e: — Ha lesz hozzá erejük, bo- dicsekezzék fel magukat a leg­jobbak közé. Senkivel sem aka­runk idegenből erősíteni. Egyéb­ként azért fordított annyi ener­giát a Vasmű a műjégpálya épí­tésére, hogy gyerekeink télen is kellemes órákat tölthessenek a szabadban. Még most sem tudom, hogy mi az a hálódiagramos rekonst­rukció, hogy miért történik a bugák előmelegítése, s hogy mi az a lemezcsévélő. Azt azon­ban tudom, hogy Dunaújváros Sportjában alakulóban a dr. Sá­pi Tibor által is hiányolt ha­gyomány. Ezt a megállapítást, kérem, senki se „bugázza” el tőlem. Szabó András A város most a fedettre „kon­centrál”. A kifejezés, amelyet Pifkó Józseftől, a tanács el­nökhelyettesétől idézek, a szó szoros értelmében igaz. A leg­jelentősebb sportlétesítmény, amelyet Dunaújváros jelenleg épít, a fedett uszoda. S ez utób­bi mondatban az egyes szám harmadik személyes igealak szintén nem véletlen. Mert se­gít persze az OTSH, segít a megye is, de azért azt a 80—100 millió forintot, amelybe a kor­szerű létesítmény kerül, zöm­mel a dunaújvárosiak teremtik elő. Ki-ki leteszi a maga obulu- sát, ereje, tehetsége szerint; pénzt, szaktudást, munkát. Aho­gyan az már itt szokás. Az üze­mek. a vállalatok — elsősorban persze a Vasmű, a város életé­nek meghatározója —. a szocia­lista brigádok, a hivatalok, az intézmények dolgozói, a KISZ- esek és az úttörők. A télen már tető alatt lesz az épület, amelyben az 50x21 méte­res, nyolc rajtköves, feszített víztükrű medence mellett egy kisebb is helyet kap, továbbá 300 néző számára lelátó. Ráadá­sul úgy építik, hogy a nyitott uszoda vizének melegítését is megoldják, így pár hónappal ott is meghosszabbodik ai idény. Es már most gondolnak arra — amint Pifkó József és Len­csés József, a városi testnevelé­si és sportfelügyelőség vezetője elmondotta —, hogy időben úszótagozatos osztályt indítsa­nak valamelyik iskolában. Önellátók ros valamennyi iskolájának megfelelő nagyságú éss jól fel­szerelt helyisége lesz a testne­velésre és sportra. — A fejlesztés, a létesítmény­helyzet javulása a korábbi éve­kénél gyorsabb ütemű azóta, hogy a testnevelési és sport- mozgalom irányítása állami fel­adat. Ezt az ütemet a jövőben is tartani, sőt, fokozni akarjuk — mondta a városi tanács el­nökhelyettese. Az új ötéves terv ilyen vonat­kozású elképzelései már papíron vannak. Legkésőbb 1977-ben átadják rendeltetésének a fedett uszo­dát s megkezdik egy 1000—1500 nézőt befogadó korszerű sport- csarnok építését, amelyet az at­léták számára futófolyosóval és egyéb edzési lehetőségekkel egészítenek ki. Befedik a mű­jégpályát, központi klubépüle­tet kap a Kohász sporttelepe és a Duna-parton — elsősorban a kisebb üzemek, mint a vízmű­vek, a gázművek, a kenyér­gyár, stb. közreműködésével — elkészül az ifjúsági és tömeg­sportközpont. Előtérbe került a lakóterületi sport fejlesztése (a városi ta­nácsnak külön határozata is van már erre), városszerte foly­tatják tehát a kispályák építé­sét, amelyekre szintén nagy az igény. A városi tömegsportbizottság programja a különböző sport­ágakban a legkülönfélébb ren­dezvényekkel évről évre gazdag választékot és egyre inkább fo­lyamatos lehetőséget kínál. Má­sutt e hasábokon közlünk egy adatot a tömegsportrendezvé­nyek résztvevőiről. Nos, Deb- reczeni Ernő, a tömegsportbi­zottság elnöke — „civilben” a Vasmű technikusa — azt mond­ja, alapos és sokoldalú számí­tásokkal megpróbálták az átfe­déseket kiszűrni. Ezek szerint mintegy tizenötezerre tehető azoknak a száma, akikről már elmondható, hogy rendszeresen sportolnak. Ugyancsak meglepő adat ez is, de — a következők­ben példa is illusztrálja — va­lós! ^ A tömegsportbizottság — amelyben a sportfelügyelőség mellett a KISZ, a szakszerveze­tek, az MHSZ és a nagyüzemek is képviseltetik magukat — mintegy 300 társadalmi aktívá­val dolgozik. Irányításával az üzemekben, a vállalatoknál he­lyi bizottság működik, A legsikerültebb és ( legvon­zóbb rendezvény immár évek óta kétségtelenül a kispályás labdarúgó-bajnokság. Ez — mint maga a város a sportolási le­hetőségek megteremtésében — úgymond önellátásra rendezke­dett be. Életre hívója és gazdá­ja a városi és járási labdarúgó- szövetség, még pontosabban an­nak főtitkára, Markó Lajos. A bajnokságot három kiemelt csoportban — 18 éven felüliele, 28 éven felüliek" és nők részére — bonyolítják le, alcsoportok­kal, részben tavaszi-őszi, rész­ben pedig külön tavaszi és őszi rendszerben. A csapatok a mun­kahelyek, azok részlegei vagy éppen brigádjai, a sportkörök mellett ma már többségében a lakóterületről verbuválódnak; utcák, terek, lakótömbök indít­ják őket. A mostani bajnokság 70 résztvevőjéből például mint­egy 40 az ilyen „maszek” csa­pat, amelyek a felszerelésen túl minden egyéb költségről — ne­vezési és játékvezetői díj, stb. — maguk gondoskodnak. És a bajnokság mégis — vagy talán ezért is? — hallatlanul népsze­rű. Az együtteseknek több csa­patra való játékosuk is van, intézőjük, nem egynek edzője, természetesen társadalmi mun­kában. Es egy-egy ilyen mér­kőzésen nem ritka a több száz néző sem. Mindehhez befejezé­sül még egy sokatmondó adat: a kispályás labdarúgó-bajnok­ságnak. több mint 2500 igazolt játékosa van, köztük 250 nő. Ez már valóban tömegsport Versenyszerű is, öntevékeny is és — rendszeres! Kővári József A közösségi gondolkodás, a közösségért, a városért s ezzel önmagunkért tenni — jellemző vonása ez első szocialista váro­sunk életének. És az a szemlé­let is, amely felismerte s elis­meri a sport szerepét az egész­ség védelmében, a szabad idő hasznos eltöltésében, amely te­hát a testedzési a mindennapok szerves részének tekinti. A társadalmi munkának rang­ja van itt, mély gyökerekből táplálkozó nemes hagyománya. Talán hihetetlennek hangzik, pe­dig így igaz: tavaly például 194 000 órát dolgoztak csak sportlétesítmények építésén, ja­vításán, karbantartásán a város lakói. így készült el többek kö­zött saját — vagy túlnyomórészt saját — erőből az ország máso­dik erdei tornapályája, az első vidéki műjégpályája, az MHSZ- bázis s az edzőcsarnok, amely méreteinél fogva, akár játék­csarnoknak is nevezhető. S ha a két tornaterem folya­matban levő építését befeje­zik, elmondhatják, hogy a vá­Az ország első vidéki műjégpályája (Nyitral Tibor felvételei)

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék