Népsport, 1975. augusztus (31. évfolyam, 180-205. szám)

1975-08-10 / 188. szám

XXXI, 188, ♦ 1975. augusztus 10 Barátságfesztivál Találkozás — pályán kívül SZOMBATON az I. Magyar—Szovjet Ifjúsági Barátság­fesztivál résztvevői megkoszorúzták a gellérthegyi Szabad­ság-szobrot. A szovjet küldötteket délelőtt magyar állami és társadalmi vezetők fogadták, a lenini Komszol huszonnyolc tagú csoportja az OTSH-ban rendezett fogadáson vett részt. A Szovjet Tudomány és Kultúra Házában ünnepélyesen meg­nyitották a gyermekklubot és a Fesztivál Klubját, amely az elkövetkező napokban a baráti találkozó egyik központja lesz. Ezzel egyid­őben a Corvin filmszínházban megkezdőd­tek a Fesztivál Filmnapok. Este a szovjet és a magyar kül­döttek megkoszorúzták a Szabadság téri szovjet hősi emlék­művet, és a budapesti fiatalokkal együtt felvonuláson vettek részt. Ezután a Felvonulási téren ünnepélyes keretek között, hivatalosan megnyitották a Barátságfesztivált. Nem lehet úgy elmenni az a biztatóra — „ha az elvtársak­­nak van kérdése...” — kérdő­­jelözön a válasz. Hogyan épül fel a magyar sport irányítási rendszere? Mi a KISZ szerepe a magyar sportban? Ki tartja fenn és ki ellenőrzi a sportegye­sületeket? Hogyan néznek ki a községi szintű sportegyesületek? Van-e gyermekolimpia, sportis­kola és sportkollégium? . . . Kérdésre újabb kérdés jön, válaszra viszontválasz a felelet. Különösen egy szőke hajú fia­talember, Nyikolaj Sevjakov jár élen a kérdezősködés­ben. — Otthon, mint Komszomol­­titkárnak, munkámnál fogva na­pi feladatom a sport — mondja a találkozó után. — Résztvevő­ként a maximális pontszámot teljesítettem a hazai tömegsport­versenyekben, és különös érdek­lődéssel figyelem a sportéletet. Természetesen nemcsak hazánk sportját, hiszen más országbe­liekkel találkozva, külföldön jár­va, az ember mindig tanul va­lamit, elles valami újat, köve­tésre méltót. A magyar sport­tal, bár eredményeiket ismerem, most találkoztam életkörelben először. Sok szép törekvésről hallottam ma és néhány elkép­zelést otthon is szívesen meg­valósítanék. Kátya Flomenko Komszomol­­titkár a vorosilovgrádi küldöttek vezetője: — A sportpályákon gyakran találkoztak már a két ország jegyezte meg dr. Szatmári Ist­ván: — Úgy vélem, meg kellene né­hány nappal hosszabbítani az önök budapesti tartózkodását, hogy legyen időnk kicsit elmé­lyültet­ beszélgetni a sportról... Az OTSH-beli találkozót lát­va — mi is így érezzük.­­ VASÁRNAP a szovjet küldöttség egy csoportja Török­bálintra utazik, társadalmi munkára, délután a vendég­delegáció budapesti városnézésen vesz részt. Este a magyar csoport a Budai Parkszínpadon mutatja be gálaestjét. Major Árvácska Univerzitás Szálló mellett, hogy az ember meg ne állna, el ne révedne egy pillanatra. A­ zászlók lobbanása, ruhák tarkája vonzza a szemet, bent, az épületben pedig jóleső kavar­gás sodorja magával az embert. Soknyelvű terefere, kérdések és válaszok, készséges fölvilágosí­­tás az információ feliratú tábla alatt, segítség a központban, tá­jékoztatás a sajtóirodán. Nem nehéz kitalálni: az I. Magyar- Szovjet Ifjúsági Barátságfeszti­vál főhadiszállásán járunk. Átfutjuk a napi programot, kapkodjuk a fejünket: koszorú­zás, felvonulás, megnyitás... És egy mondat a Találkozás állami és társadalmi vezetőkkel címszó alatt: fogadás az OTSH-ban. Döntöttünk. Irány a Rosen­­berg-házaspár utca. Ülünk az asztalnál, körülöt­tünk huszonnyolc komszomolista Vorosilovgrádból, az asztalion dr. Szatmári István, az OTSH elnökhelyettese és dr■ Molnár István, az OTSH ifjúsági bizott­ságának vezetője. A téma — fiatalokról lévén szó, hogy is lehetne ez más­képp? — a magyar diák- és tö­megsport. A beszámoló, dr. Szatmári István előadása* rész­letes és őszinte, középpontban gondjaink és a „hogyan to­vább?” kérdése. A beszámoló, ez hamarosan kiderült, csupán vitaindító. Mert fiataljai, nagyon örülök, hogy most személyesen is megismer­kedhetünk. Bár a stadionokban mint ellenfelek állunk szemben, sokszor megküzdünk egymással, mégis barátok vagyunk. Ezt mu­tatja a mostani találkozó is. A beszélgetés felénél nevetve A Barátságfesztivál esti, ünnepélyes megnyitója előtt szom­bat délután a Szovjet Tudomány és Kultúra Házában nyi­tották meg a Fesztivál Klubját, amely egy héten át ad ott­hont a fesztivál rendezvényeinek. Képünkön dr. Maróthy L­­ászló, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a KISZ KB első titkára (balról) és­­J. M. Tyazselnyikov, a Komszomol KB első titkára a megnyitás pillanatában (Geleta Pál felv.) KAJAK-KENU E­gyszer talán mára Árva Gábor és Povázsai Pé­ter Belgrádban konui kettesben nyert világbajnokságot. Tehát ez Árva, Povázsai páros. Épp ezért, míg világ a világ, s amíg az emberek évkönyveket lapoznak fel, kettőjük neve min­dig együtt szerepel majd. Ami egyrészt magától értető­dő. Másrészt viszont furcsa, meg azon kívül, hogy kenuznak; ed­digi életvitelükben csak egyet­len hasonlóságot tudunk felfe­dezni: mindketten nőtlenek. De már ezt a tényt is különféle módon magyarázzák. Árva: „Most jól megy a ha­jó. . . Lehet, hogy ha megnő­sülnék, még jobban menne. De lehet, hogy rosszabbul!” Povázsai: „Egyelőre úgy sincs hová vinni az asszonyt. Majd­ ha egyszer meglesz a lakás . . .” Gríle­or Kettőjük közül Árva az ér­zelmesebb. Tudja, hogy leülünk beszélgetni, s készült is erre a beszélgetésre. Előre megfogal­mazott egy nyilatkozatot. Sza­batosan fejezte ki magát. Olyan­, mit mondott, ami más szájából esetleg hamisan hangzana, de az ő hangsúlya, arcjátéka mélysé­gesen őszintévé teszi: — Életem során három em­ber volt igazán nagy hatással rám. Olyan Itatással, amely nél­kül soha nem lett volna belő­lem, sportoló. Az első a far­mosi, falusi testnevelő tanár, Horvát­i László. Ő megismertette és megszerettette velem a spor­tot, ahol kiderült rólam, hogy ezen a területen, az átlagosnál jobb képességeim vannak. A másik ilyen ember a munkahe­lyemen, a Kender- és Jutagyár igazgatója, Huszák Vilmos. Olyan körülményeket teremtett számomra, amelyek röviden kel­lemesnek, nyugodtnak nevezhe­tők, amelyek rendbe hoztak. A régi, labilis formámnak és ideg­állapotomnak már a voltát is elfelejtettem. A harmadik az edzőm, Péhl József. Ő, ha arra kértük, reggel hatra jött ed­zést tartani, hogy időben érjek az iskolába. Ha úgy akartuk va­lami miatt, akár késő este is foglalkozott velünk és elérte, hogy három évi egy helyben topogás után előre léptünk... Most, hogy egyszer már világ­bajnok lett belőlem, azt szeret­ném, ha ezt a sikert mindhár­man és egyformán a maguké­nak is éreznek. Saszárr Povázsaival csevegünk. Előbb Darvasról, hogy ő a tavalyinál mennyivel többet dolgozott a jó eredmény érdekében . . . Csak éppen olyan szerencséje nem volt, amilyen az aranyéremhez kellett volna .. . Darvas nevétől­ már csak egy lépés a volt olimpiai ötödik Darvas, Pová­zsai párosig, onnan még egy Saptei Róbert személyéig. Mert Robi bá’ vette rá Povázsait két­éves katonai szolgálatának le­töltése után, hogy folytassa a kenuzást, mert lesz értelme. Lett értelme. Már első párjával, Tamással. Aztán még inkább Soltésszal, majd Darvassal — erről már szóltunk — és végül Árvával, akivel a­­legnagyobb sikert ér­ték el. A jelenről csak ezután kez­dünk beszélni. Vagy még pontosabban: máris a jövőről. — Most következik a bajnok­ság. Illene a nevünkhöz méltó­an szerepelni, de erre nem na­gyon lesz lehetőségünk. A baj­nokságon csak­ az egy egyesü­letbe tartozó versenyzők indul­hatnak párosban. Árva az MTK-VM színeiben indul, én meg most Krecskival próbálom gyúrni a párost. Nem tudom, mi lesz belőle! Életében elő­ször ült kettesbe ■ ■ ■ Együtt Árva és Povázsai viszont már két éve evez együtt. Ahogy Povázsai mondja, a tavalyi év elment azzal, hogy szokták egymást, hogy rájöjje­nek arra, az utazó sebességük gyenge, anélkül pedig nincs sok keresnivalójuk. Az ideit már a VB-felkészü­­lés jegyében csinálhatták vé­gig. A nyár elejében Moszkvá­ban, a kenusok „Mekka”-jában már letették a névjegyüket. Má­sodikak lettek, aztán hazajőve, megnyerték az első válogató­­versenyen az 500 métert. — De ekkor megfáradtunk — mondta már akkor is Árva és most megismétli. — Kértük az edzőnket, hogy egy hetet la­zábban csinálhassunk végig. Be­lement. Bízott bennünk vagy megérezte, hogy most ez a jó nekünk ... A lényeg, hogy meg­engedte. És attól kezdve me­gint javultunk ■ ■. Egészen a világbajnoki ara­nyig. Árva — láttam — nagyon el­­érzékenyült a dobogón. — Még most is van, hogy fel­ébredek, éjszaka. Arra, hogy szinte zakatol a szívem, ugyan­úgy, mint amikor emberek szá­zai énekelték Belgrádban a Himnuszt. Még mindig könnybe lábad a szemem, ha rágondolok, hogy világbajnokok lettünk ... Povázsai a világbajnokság kap­csán inkább arról beszél, hogy nem csak harmadikak lehettek volna a rövidebb távon. Ha nem lopják el Árva térdeplő­jét .. . — Nem nyertünk mi még vi­lágbajnokságot, hogy tudjuk, mit kell olyankor csinálni. Mentünk mérlegelni, hívtak az ered­ményhirdetéshez, hívtak a tévé­hez, rádióhoz nyilatkozni. Men­tünk, de csak a lapátokat vit­tük magunkkal. Eszünkbe sem jutott, hogy valakinek éppen a mi térdeplőnkre fáj a foga. Ta­nultunk belőle. Jövőre nem for­dul elő. J­övőre Tényleg, mi lesz jövőre? Povázsai: — Most fel is vagyunk dob­va, kétszer annyit tudunk dol­gozni, mint tavaly. — Nem mint idén? — Mint tavaly is, meg mint idén is. Mert nem csináltunk mi kevesebbet tavaly sem. Nem egy év munkája az, ami most ki­jött. Nálam már lassan tizen­öt. . . — Nálam — mondja Árva — tizenhárom. Péter két évvel idő­sebb, mint én. Nem teszi hozzá: huszonki­lenc. — Ha nem jön közbe sérü­lés — jósolja Povázsai —, sze­rintem van még négy évünk. Nem erőltetném, de eddig még évről évre fejlődtünk, egyesben és párosban is. De abban megegyeznek, hogy biztosra nem mehetnek jövőre sem. Előbb le kell győzniök a hazai ellenfeleket, hogy egyál­talán kijuthassanak az olimpiá­ra. Ott meg majd . .. És erről korai beszélni. Vol­taképpen még azt sem fogták fel, hogy világbajnokok. Még nincs idejük rágondolni sem. A bajnokságra készülnek, meg a kanadai szövetség augusztus végi versenyére. Aztán talán majd pihenni fog­nak. De ez az „aztán” jelenthet akár négy évet is. Naményi József Elül Árva, mögötte Povázsai. De a dobogó tetején már egymás mellett álltak. NÉPSPORT . JVA PIHEIVBtElV Egy nemes feladat­ a r­övid felhívás jelent meg az elmúlt napokban, többek között a Népsport hasábjain is. Az OTSH, az Oktatási Minisztérium ás a MUOSZ szólította fel a sportegyesülete­ket, a sportági szakszövetségeket, az iskolákat és a magán­­személyeket, hogy 1976. január 15-ig tegyék meg javasla­taikat az 197­5. évi Sportszerűségi díj odaítélésére. Olvasóink közül sokan talán egyszerű szervezési dír­ként futhattak át ezen a közleményen, hiszen az a­ Sport­szerűségi díj ez évi kiírásának ténye mellett elsősorban azzal foglalkozott, hogy ki hol teheti meg javaslatait. A felhívás azonban ennél sokkal többet jelent, mert túl azon, hogy instrukciókat ad az előkészítés és a díj odaítélésének módjára vonatkozólag, , egyben nyomatékosan ráirányítja a figyelmet a sportszerűségre való nevelésre is. Sokszor leírtuk már ezeken a hasábokon, hogy a sport általában akkor szép, ha a mérkőzéseken és a versenyeken a küzdő ember nemes tulajdonságai érvényesülnek. Min­den sportágnak megvannak az írott szabályokon kívül az úgynevezett íratlan szabályai is, amelyeknek a betartása éppen olyan kötelező, mint az írott szabályoké. Csak azt­­ a sportolót nevezhetjük a szó igazi értelmében sportszerű­­­nek, aki az írott szabályok százszázalékos betartása mellett mindig ügyel az íratlan szabályok figyelembe vételére is. Azaz, hogy nem is ügyel, hanem magatartásának természe­téből fakad, hogy azokat soha, véletlenül sem lépi át. Sajnos, napjaink sportéletében gyakran lehetünk tanúi,­­ hogy a sportolók, a nézők, sőt sokszor még a sport­vezetők is megfeledkeznek a sportszerűség elengedhetetlen követelményeiről. Az eredmények utáni hajsza árnyéká­ban sokszor észrevétlenek maradnak a kisebb-nagyobb sportszerűtlenségek, néhány pedig hovatovább nemcsak bo­csánatos bűnnek, hanem szinte erénynek is kezd számítani. Az úgynevezett taktikai szabálytalanságot elkövető labda­­,­vágót okos játékosnak nevezik, aki szigorúan betartja az­­edzői utasításokat. Mert sokszor az edzők biztatják játéko­saikat a szabálytalanságra. Így aztán megérthető, hogy sokszoros válogatott játékos ismételten megfeledkezik ma­gáról és követ el goromba szabálysértést, ráadásul olyan helyzetben, amikor egyéni indulatain kívül azt semmi ész­szerű indok nem támasztja alá. Hasonló példákat más sportágakból is lehetne említeni. A kis bűnök elnézése tör­vényszerűen nagy vétkekhez vezet, s azok a versenyzők, akik az edzéseken és a kisebb jelentőségű versenyeken nem szokják meg, hogy sportáguk írott és íratlan szabá­lyait meg kell tartaniuk, a nagy versenyeken is könnyen megfeledkeznek magukról. Olyankor is, amikor nem csu­pán egyesületük és önmaguk képviseletében lépnek pá­lyára, hanem hazánkat is megtestesítik. Sportszerűségi díjat 1867 óta adnak ki évente orszá­gunkban. A jutalmazottak többsége olyan tettel hívta fel magára a figyelmet, ami még a sportszerűen viselkedő versenyzők és játékosok tömegeiből is kiemelte­ük­et. Magatartásuk legfőbb jellemzője az volt, hogy sportáguk szabályainak pontos betartását, ellenfeleik testi épségének védelmét saját érdekeik elébe helyezték. Tehát úgy visel­kedtek, ahogyan az egy sportembertől elvárható! A kitün­tetést mindnyájan vitán felül megérdemelték példamutató emberségükért, a kritikus helyzetben tanúsított sportszerű magatartásukért. Ennél azonban sokkal lényegesebb az a hatás, amelyet tettük elismerése és d­íjazása a sportélet egészére kivetítve jelent. A Sportszerűsági dí­j kiírása és odaítélése nálunk és külföldön ország-világ előtt hirdeti, hogy a sportszerű magatartás a sportélet talán legfontosabb követelménye, amelyről soha és semmi áron sem szabad megfeledkezni. A Sportszerűségi díj 1975. évi kiírása némiképpen eltér. ** a korábbi esztendőkétől. Újdonság mindenekelőtt, hogy az eddigi két kiíró szervhez harmadikként csatlako­zott az Oktatási Minisztérium is. Kiegészült ezzel a kör, mert a sportszervezetek mellett az iskoláknak is feladatá­vá vált a sportszerű magatartás ápolása. A lényeg ugyan­is elsősorban nem a díjazásra alkalmas sportolók és esetek gyűjtése, hanem az ifjúság széles tömegeinek sportszerű­ségre való nevelése. Fontos részét képezi az ilyen irányú pedagógiai munka az iskolai oktatásnak és nevelésnek csakúgy, mint a sportegyesületekben, a válogatott keretek­ben folyó felkészítésnek és képzésnek. A Sportszerűségi díj kiadásának meghirdetése és a díjazás lebonyolítása csak akkor éri el igazán a célját, ha a nevelőmunka tömegmé­retű javítására serkenti az érintetteket, ha széles közvéle­ményt formálva teszi minden esetben elítélendővé, sőt súlyosabb esetekben megbélyegzővé a sportszerűtlen maga­tartást. J­ó lenne, ha 19713. január 15-ig nagyon sok javaslat ér­­e­kezne be az ország minden tájáról a Sportszerűségi díj odaítélésére. Nem csupán azért kívánjuk ezt, hogy könnyebb legyen a döntést kimondó társadalmi bizottság dolga, hanem azért is — és főként azért —, mert ez a tény híven mutatná, hogy javult az iskolák és a sport­­szervezetek nevelőmunkája, a sportvezetők, az edzők, a pedagógusok sokasága értette meg a nemes feladat jelen­tőségét és mindezek gyümölcseként alapfokon és élvonal­ban egyaránt sportszerűbbé vált a légkör sportpályáinkon. A. A. • • Öttusa Dózsa Kupa (Folytatás az I. oldalról.) megemberelte magát, s az utolsó­ sorozat 50-ese számára megfelelő, 190 körös össztelje­sítményt eredményezett. A harmadik és a negyedik sorozatban is „potyogtak” az 1000 pont feletti eredmények. Bratanov 197 körrel bizonyítot­ta, hogy a lövészet a bolgárok erőssége, Kelemen és a vívás­ban győztes Szíjj 195-ös ered­ménnyel hagyta el a lőállást. A végére maradt Togobjeckij 196, Tomasehof 194 köre, s egy meglepetés: az eddig nagyon gyenge spanyolok­ első figye­lemre méltó telje­sítményét érte el Varela (195 kör). Nem vol­t sok pihenőjük a versenyzőknek, mert délután következett az úszás a Margit­szigeten. Mivel a Sportuszoda ötvenes medlencéjében az úszók vetélkedtek, az öttusázók a 33 1/3-asba­n mérték össze tudásu­kat. Ha röviden akarnánk jel­lemezni a történteket, akkor el­mondhatnánk: olyan úszóver­­senyt láttunk, amilyenre számí­tottunk. Mindenki diftozta azt az eredményt, amire „hitelesítve” ve.-i, senki s°m okozott meglepe­tést, de css'ódát-'­ sem. Az ex­­úszók közül Császári volt a jobb: 9 tizeddel megelőzte Lá­zárt. Ők osztoztak az első két helyen. Ami az összetettet illeti: az utolsó szám, a vasárnap dél­előtti futás előtt mindenki ott van az első hat között — an­­nek ott a helye, így azután óriási küzdelemre van kilátás a Szabadság-hegyen, a sísánc kör­nyékén. Eredmények: Pisztolylövés. Egyéni: 1. Borlay (Csepel) 199/1110, 2. Bratanov (bolgár) 197 1066. 3—4. Dimitrov (bolgár) és Togobieckij (szovjet) 198—196'1044—1041, 5. Szombat­­helyi (II. Dózsa) 196/1044, 6. Sztojanov (bolgár) 1 FIS' 1023. Csa­patban: 1. Bulgária 3­­5­4, 2. Cse­pel 3088, 3. V. Dózsa I. 2178. Úszás. Egyéni: 1. Császári (Bp. Honvéd) 3:22.4. 1256 pont, 2. Lá­zár (Bp. Honvéd) 3:23.3. 1248, 3. Kovács (román) 3:33 5. 1164, 4. Maracskó (Csepel) 3:35.4. 1156, 5. Dalavtvin (szovjet) 3:35.9. 11­41, 6. Pol­janov (szovjet) 3:36.1. 1144. Csapatban: 1. Bp. Honvéd 3536, 2. Csepel 3372, 3. Dinamó II 3328. Az összetett verseny állása négy szám után. Egyéni: 1. Szombathe­lyi (U. Dózsa I) 4190, 2. Borlav (Csepel) 4122, 3. Maracskó (Cse­pel) 4064, 4. Horváth (U. Dózsa T) 4016, 5. Poljanov (Dinamó 1) 3966, 6. Kelemen (Tj. Dózsa 1) 3932. Csapatban: 1. U. Dózsa T 12 138, 2. Csepel 12 116, 3. Dinamó I 11 484, 4. Dinamó 11 11 254. S. Bp. Honvéd 11 232, 6. Bulgária 11 128. sp.

Next