Népsport, 1975. november (31. évfolyam, 258-282. szám)
1975-11-10 / 265. szám
XXXI. 265. ♦ 1975. november 10 LABDARÚGÁS A bátortalanság bukással jár Jock Stein, a Celtic világhírű menedzsere egy alkalommal azt mondta: egy csapat igazi értékét tulajdonképpen az szabja meg, hogy mire képes idegenben. A skót szakember így fejtegette a lényeget: „Idegenben egészen más dolog játszani. A játékos ellenségesnekérzi a légkört, erősebbnek véli az ellenfelet, úgy gondolja, a bíró pártosan vezeti a mérkőzést, s néha még azt is elhiszi, hogy a szél másként fúj, mint hazai pályán. A sok gátló körülmény hatására aztán elbátortalanodik, nem mer igazi tudása szerint játszani, mert fél, nem sikerül a cselj a lövés, az egyéni vállalkozás. És minél több ilyen játékos van a csapatban, annál nagyobb a valószínűsége a balsikernek. Az igazi egyéniség azonban megbirkózik a nehézségekkel!” Steinnek nyilvánvalóan igaza van. Nem véletlen, hogy kiemelkedő eredményre bajnokságban és kupákban egyaránt csak azok a csapatok képesek, amelyek vendégként is kitesznek magukért. És minél több ilyen csapat verseng egymással, annál érdekesebb a bajnokság, a közönség számára pedig izgalmasabb, látványosabb. A magyar bajnokságban is tapasztalhatjuk, hogy néhány csapatunk idegenben valósággal megbénul, képtelen saját stílusát játszani, mert eleve lemond erről. Például úgy, hogy nemcsak más taktikát követ, mint otthon — ami jórészt természetes —, hanem megváltoztatja megszokott hadrendjét, felállási formáját is. Ennek következtében néhány játékos más poszton játszik, más feladatkört kap, s a megváltozott körülményekhez nem mindig tud alkalmazkodni. Így aztán a csapatok egy részének játékfelfogása idegenben merőben megváltozik, a cél: a védekezésre való összpontosítás. Pedig minél többet ment át egy csapat a megszokott játékmódjából — idegenbe, annál jobb eredményre számíthat. Egyéniségek — idegenben is! A tizenkettedik fordulóban elsősorban azoknak a csapatoknak a játékát figyeltük, amelyek idegenben léptek pályára. Kíváncsiak voltunk, milyen felfogásban játszik például a Ferencváros, a Videoton és az Ú. Dózsa, az első három helyezett, vagy a kiesés ellen küzdő Szeged a sokkal esélyesebb Bp. Honvéd ellen. Nos, a tapasztalatok nagyon érdekesek. Győzni közülük csupán a Ferencváros tudott, és ez nem véletlen! A magyar csapatok közül a Fradi az, amelyik idegenben is majdnem ugyanolyan bátran és sajátos stílusban, felfogásban játszik, mint az Üllői úton! A Hungária körúton kezdetben úgy tűnt, hogy a zöld-fehérek nehéz ellenfélre lelnek, mert a kék-fehérek eleinte viharos erővel támadtak. Az MTK-VM láthatóan meg akarta lepni, le akarta rohanni ellenfelét. Elszánt hangulatukat, győzni akarásukat még fokozta az, hogy már az első percekben gólt rúgtak. Ekkor még kapkodott a Ferencváros, amelynek a következménye majdnem újabb gól lett. De aztán újítani tudott a Fradi, mert volt hozzá bátorsága. A zöld-fehérek minden erőfeszítése arra irányult, hogy átvegyék az irányítást, a kezdeményezést, saját játékmódjukat az ellenfélre kényszerítsék. Olyan viharos, fergeteges erejű rohamokat vezettek, hogy az MTK-VM védői nem győztek levegő után kapkodni, azt sem tudták, kit fogjanak. Ha rohantak Ebedli után, jött Nyilasi, vagy feltűnt az örökmozgó Magyar, aztán Mucha zárkózott fel,, és a létszámfölény érdekében Rab, de leginkább Bálint tört előre. A csapatjáték mozgatását elsősorban Ebedli és Nyilasi vállalta magára. A kis Ebedli egyre inkább egyéniséggé forrja ki magát. Felismeri a kínálkozó lehetőségeket, ügyesen irányít, szervez és ami még lényeges: oda tudja rúgni a labdát, ahová akarja, mégpedig tértölelő módon is. Kocsis Lajoson kívül ebben nincs versenytársa Ebedlinek. Az ő játéka egyik meghatározója a Fradi csapatmunkájának. Dalnoki Jenő kamatoztatni is tudja Ebedly képességeit, mert megengedi, hogy a vékonydongájú játékos csak a játék szervezésével törődjék, nincs különösebb védőfeladata. Ebedli így is leköt egy embert, hiszen valaki rendszerint lohol a nyomában. Nyilasi más feladatot tölt be a csapatjátékban. Idegenben éppúgy, mint az Üllői úton, csatárszerűen játszik. A középpályáról indul, leadja a labdát és kapu felé tör, cselez, lő, fejel, aztán rohan vissza, hogy újra részt vállalhasson a védekezésből, majd a játék szervezésében. A Ferencvárosban tehát több olyan játékos van, aki — Stein szavaival élve — „egyéniség”, aki megbirkózik a nehézségekkel, aki mer játszani. És Dalnoki érdeme többek között, hogy ösztökéli, serkenti ezt a játékfelfogást különböző taktikai utasításokkal. Nem rak béklyót feleslegesen a játékosok lábára! Dalnoki is úgy van valahogy, mint az a színházi rendező, aki megkíméli a főszereplőket a felesleges instrukcióktól, mert látja, hogy amit csinálnak, az jó. • Nos, a Fradi játéka a Hungária körúton húsz percen át csillogott. Az MTK-VM nem tehetett mást, mint lelkesen küzdött, de már képtelen volt kiragadni a kormányt a Ferencváros kezéből. Fél órán át úgy tűnt, hogy olyan rangadót látunk, amelynek színvonalát öt csillaggal fémjelezzük majd. Sajnos, nem így történt, mert az MTK-VM nem tudott újítani, a vendégek pedig megelégedtek a győzelemmel, s a szünet után ellaposodott játékban már csak a 3:1-re ügyeltek. A közönség legnagyobb bánatára... Letörtség? Fáradtság? Csepelen úgy tűnt, az Újpesti Dózsát alaposan megviselte, hogy a Benficával szemben nem sikerült a továbbjutást kiharcolnia a BEK-ben. A harci kedv nem volt az igazi. A lilák játékából arra is lehetett következtetni, hogy tartanak a Zalaegerszegen a győztes Csepeltől. Játékukat kezdetben túlságosan a biztonságra építették. Ez nemcsak abban jutott kifejezésre, hogy Juhász Péter védelmi tartalékként söprögetett, hanem hogy előtte olykor négyen helyezkedtek el. Igaz, negyedóra elteltével feloldódott a védelemnek ez a merev fonfftációja. Ekkor Harsányi már kevésbé ivódott Juhász mellé, Horváth és Tóth András bátrabban felment, időnként ment utánuk Dunai III is, olyanynyira, hogy Juhász egyedül maradt az ellenfél középen előretolt csatárával. Ez a ritmusváltás, azonban nem érte el a kívánt célt, mert a csatárok nem tudták tartani a labdát, a középpályások is elöl maradtak, így hátul minden a visszájára fordult: a kezdeti hátsó létszámfölényből egyszerre foghíjas védekezés lett. És ezért a szertelenségért a Dózsa góllal fizetett. Erre újra visszaállt az a hadrend, amely az első negyedórában jellemezte a lilákat. Az eredmény az lett, hogy a Dózsa ügyelt a kapujára, szépen őrizgette az 1:1-et, a döntetlenért járó egy pontot. A védők hátul passzolgattak, a középpályások sem indítottak gyorsan, elöl alig mozdult valaki. Úgy tűnt, mintha mondjuk a Békéscsaba játszott volna a Csepellel, s örülve az egy pontnak, álmában sem kívánt volna többet. Letörtség, fáradtság, vagy ki tudja, mi, de úgy látszott, hogy a Dózsa már nem is erőlteti a győzelmet, miként a Csepel sem! A Dózsa tehát idegenben nem a megszokott játékát játszatta, s ez is közrejátszott abban, hogy a Ferencvárossal vívott versenyben még inkább leszakadt. Lemondtak az irányítás lehetőségéről A bajnokság rajtja előtt Kovács Ferenc, a Videoton vezetőedzője azt nyilatkozta, hogy megpróbálnak szervezettebb formában játszani, jobban ügyelni a biztonságra, mert a csapatot a múltban sokszor elragadta a támadókedv, s ilyenkor nagyon fellazult a védelem. Nos, a Fáy utcában hasonló törekvésnek lehettünk tanúi. A Videoton felkészült a Vasas négycsatáros játékára, mégpedig úgy, hogy valamenynyi Vasas-csatár kapott őrzőt, s mögöttük Garamvölgyi területet védett. A pálya közepén három játékos próbálta lassítani a Vasas-rohamokat, s közben, ellentámadásokat szervezni, kiugratni az elöl tanyázó Wolleket és Tiebert. Nagyon érdekes, hogy a Videoton az 7—4—3—2-es formációban is, rúgott két gólt! De az is, hogy megerősített védelme ellenére kapott hármat! Sok hátvéd tanyázott a Videoton kapuja előtt, mégis megtörtént, hogy a játékosok egymásra vártak", figyelmetlenek voltak. Az első gól előtt például senki sem őrizte Gasst, aki szögletrúgás után fejelt a hálóba, a másodiknál, szintén szöglet után, senki sem zavarta Komjátit, a harmadiknál pedig senki sem támadta meg Izsót. Sokan voltak hátul, s valahogy megoszlott a felelősség. A három gólban persze közrejátszott Kovács kapus mérsékelt teljesítménye, két gólban is ludas volt, nem érdemelt jobbat 4-es osztályzatnál. A Vasas ügyesen kihasználta a Videoton játákának szerkezeti gyengeségeit. Azt például, hogy a vendégek csak két csatárral játszottak. Ez lehetőséget biztosított arra, hogy néha két védő is előre merészkedjék. Többnyire Török tette ezt, így középen létszámfölényt biztosított, elöl pedig a csatárok ügyesen elmozogtak, főleg Izsó és Kovács, ezzel utat, rést nyitva a többieknek, főleg Komjátinak és Zomborinak. Kétségtelen tény, hogy a Videoton a Fáy utcában eleve lemondott a gyakori támadások, a játék kézben tartásának, irányításának lehetőségéről! Az egyik mert változtatni, a másik nem idegenben játszott az ötödik helyezett DVTK is, mégpedig kezdetben nagyon félszegen. A diósgyőriek teljesen átengedték a kezdeményezési területet a Tatabányának. Úgyszólván csak a védekezéssel törődtek, sokan tanyáztak a kapu előtt, s vagdosták előre a labdát. A tömör védekezés ellenére adódtak helyzetek a hazaiak előtt, de a diósgyőriek szerencséjére ezeket nem tudták kihasználni. Szünet után a vendégek rádöbbentek arra, hogy amit addig játszottak, az nem vezethet jóra. Most már többet törődtek a kezdeményezéssel, a labdatartással. Feljavult az összjátékuk, mert bátrabban vállalkoztak felnyomulásra, ésszerűbben helyezkedtek, szükség esetén elmozogtak ellenfelüktől. Elérték, hogy kapujuk felszabadult a nagy nyomás alól, megnyugodtak, lehiggadtak, s időnként veszélyesen támadtak. Aligha vitték volna el az egyik pontot Tatabányáról, ha az első félidőbeli játékmódot követik. Talán még győzhettek is volna, ha nem csupán egy pont igényével léptek volna pályára. A Szeged eddig hazai pályán szép sikereket ért el, s ezt elsősorban támadó taktikájának, lelkes küzdőszellemének köszönheti. Nyilvánvaló volt, hogy a SZEOL Kispesten a sokkal jobb játékerőt, nagyobb tudást képviselő Bp. Honvéd ellen különös gondot fordít majd hátsó játékának megszervezésére. De ami ilyen vonatkozásban történt, az már túlzás! A Szeged ugyanis még kísérletet sem tett a gólszerzésre, sőt támadásvezetésre is alig! Szinte nevetséges volt, hogy még a csatárok is a saját térfelükre húzódtak vissza, s amikor birtokukba került a labda, nem voltak hajlandók támadásba lendülni. Inkább a szegedi térfélen, keresztirányban való mozgás közben tartották a labdát, passzolgattak. Igazán ritkaságszámba ment, amikor Antal, Szeghalmi, Kozma vagy Hangos felbukkant elöl, átmerészkedett a Honvéd térfélére. Ehhez még csupán annyit, hogy a szegediek egyetlenegyszer sem veszélyeztették Gujdár kapuját,a derék kapus labdát sem kapott! A játék képe így teljesen egysíkú, sivár volt. A Bp. Honvéd egy kapura játszott, s csupán az volt kérdéses, hogy milyen arányban győz. Ezek a példák is bizonyítják, hogy a bátortalan játékfelfogás eleve bukásra van ítélve. Persze, ahhoz, hogy egy csapat támadó szellemben merjen játszani, nemcsak elhatározás szükséges, hanem megfelelő felkészültség is. Ez adja az egészséges önbizalmat, a hitet, a vállalkozó szellemet, a bátorságot. És ez biztosítja az idegenben való helytállást. A bordás (fehérben) így lőtte a Csepel vezető gólját az újpestiek kapujába. Rothermel és víg Kellner már tehetetlen (Erdősi Ágnes felvétele) Kajás, az SBTC jobbszélsője (sötét szerelésben,) már elgurította a labdát a ZTE kapusa, Belemányi mellett, de a „pettyes” ezúttal elkerülte a kaput. Filé és Antoni közelről figyeli az eseményt (Koppány György felvétele) NÉPSPORT . NB I ŐSZIKÉK A Hungária körúton is 6Nyilat szetett méghozzá úgy, hogy mindkét játékos talpalt. Kis híján szikrázott a levegő, valamint a két sípcsont. A nyurga ferencvárosi fiú a pályán maradt, s játszott tovább. Az MTK-VM védőjátékosa viszont fájdalmas arccal, vérző lábbal bicegett az öltözőbe. Végül, persze, kiderült, hogy Nyilasi lábszára sem azért úszta meg a talpalást, mert edzettebb a Siklósiénál, hanem rajta volt sípcsontvédő. Siklósin nem. Manapság a legtöbb labdarúgó kifejezetten nyűgnek érzi a sípcsontvédőt. „Nagyapáink elavult divatja” — legyintenek és félrelökik. Pedig — mint azt Nyilasi esete is bizonyítja — hasznos, holmi az, súlyos sérülésektől óvhatja meg viselőjét. Ha Siklósi is felvette volna a mérkőzés előtt, biztosan nem keletkezett volna csúnya, zúzott seb a lábszárán. Khnodon mielőtt melegíteni indult a hazai együttes, dr. Lakat Károly rövid beszédet intézett a társasághoz. Amit mondott, elsősorban néhány fiatalnak, pontosabban: Morgósnak és Fehérvárinak címezte. Nyomatékosan felkérte a fiatalembereket, hogy ellentétben az elmúlt hetekben „előadott produkcióikkal”, szedjék össze magukat. Hangsúlyozta, nem igényel sziporkázó játékot tőlük, mindössze azt kéri, ne álldogálják végig a 90 percet, ne poroszkáljanak, ne kerüljék el látványosan a labdát és az ellenfél védőit. Ha mást nem, csak igyekezetet lát tőlük, már elégedett lesz mindkettőjükkel. Aztán kezdődött a játék, és hamar kiderült, hogy a mesteredző intése ezúttal is süket fülekre talált. Az egyébként tehetséges, de ezt meglepően jól „titkoló” szélső, Fehérvári János 55 percen keresztül — még le nem cserélték — jóformán 100 métert sem futott, de Morgós sem szakadt meg az igyekezettől. Az utóbbi Fehérvári lecseréléséből vont csak le némi következtetést, mert ettől kezdve már jobban szedte a lábait. Amikor Fehérvári beballagott az öltözőbe, egy szókimondó szurkoló utána kiabált: *"— Szép volt, Bige — így becézik a fiút —, most a meleg öltözőben nyugodtan aludhatsz tovább. Majd itt „húznak” helyetted az öregek ... Mármint Szűcs, Páncsics és a többiek. Mert a pirosfehéreknél egyelőre azok húznak. De meddig? És mi lesz, ha ők már elfáradnak? » ^ai^ótariánhím a mérkőzés napján ünnepelte . ■* 34. születésnapját a hazaiak örökifjú szélsője, Jeck Ferenc. A ma is gyors, és jól cselező csatár a mérkőzés előtt átvett egy kötetre való jókívánságot, de azzal ment melegíteni, hogy: — Én a mérkőzés után szeretnék majd ünnepelni. Közben is ünnepelt. Pontosabban — ünnepelték. A társak. Például a 34. percben, amikor Földi beadását elegánsan helyezte Belemányi kapujának jobb alsó sarkába. Persze, a végén nagyon boldogan jött le a játéktérről. Az ő vezérletével a salgótarjáni csatárok öt góllal terhelték meg a zalaegerszegiek hálóját! A Fáy utcában tizenhárom szögletet rúgott a vendég Videoton, s ezekből 13 „életveszélyesen” érkezett meg a kapu elé. A fő ok:a a szögleteket a székesfehérváriak csapatkapitánya, Karsai László küldözgette be a szögletzászlóktól. ( Kezdte úgy, hogy jobbról a bal kapufára csavarta a labdát, mire a védők kezüket-lábukat törték kis híján. A következő szöglet után természetesen már elállták azt a sarkot, s várták a labdát. Az jött is, de nem oda. Most a másik kapufa felé süvített, s Török majdnem a saját kapujába vágta. Valamikor egy szögletre azt mondták — fél gólt ér. Az utóbbi időben már nem mondják. Mert nemhogy felet, de még negyed, sőt, nyolcad gólt sem ér egy szöglet. Pedig érhetne. Ha, mondjuk, gyakorolnák. Ahogy Karsai teszi. Mert bármennyire is furcsán hangzik, szögletet is tudni kell rúgni. Tatabányán a hazaiak jobbszélsője, Hegyi nyugván végignézte az Újpesti Dózsa— Benfica BEK-visszavágó mérkőzést, ugyanis az ott látottakból igyekezett hasznosítani valamit. A legmélyebb benyomást Bene Ferenc második gólja gyakorolhatta a fiúra, amikor a válogatott középcsatár a kirúgáskor feldobott labdát bravúrosan a hálóba pöckölte a megdöbbent Ilenrique kapus orra előtt. A kis szélső is nemegyszer ott settenkedett a diósgyőri kapus, Veréb körül, s figyelte, hátha lehet valamit keresni. A 73. percben aztán úgy érezte, eljött a pillanat. Veréb elcsípte a labdát, s jött vele kifelé, hogy kirúgja a mezőnybe. Hegyi is sétált visszafelé, de félszemmel a kapust figyelte. A kapus viszont a csatárt. A tizenhatos előtt a kapus úgy csinált, mint aki fel akarja dobni a labdát, de csak a mozdulat volt „igazi”. A labda ott maradt a tenyerei között. Hegyi azonban már lendítette a lábát, s püff, belerúgott a kapus kezébe. Persze, rögtön elnézést kért. Csak azért nem szoríthatta meg a kapus kezét, mert az nem merte odanyújtani. Húzogatta, simogatta ... Csepelen a kezdés előtt a szokásos mély csend honolt a nézőtéren. Mintha nem is futballmeccsre, hanem hangversenyre jött volna a szurkolósereg. Aztán a kezdésre megérkezett a Hungária körútról vagy kétszáz fradista. Óriási hangzavar közepette csörtettek be, lobogtatták a zöld-fehér zászlókat, s noha korábban már 90 percet átkiabáltak, ez jóformán meg sem látszott a hangerejükön. Nyomban letelepedtek, s nekiláttak buzdítani a Csepelt. Mintha a saját fiaik lettek volna, úgy éltették sorban Wébert, Vellait, Somogyit, Hunyadit és a többieket, csak azért, hogy lehetőleg minél alaposabban elverjék a konkurrenciát. Az Újpesti Dózsát. 15 percig állhatatosak voltak, s fátyolosra kiabálták a hangjukat. De a csepelieknek kiabálhattak. Azok nem lódultak meg úgy, mint a ferencvárosiak, ők tartották a megszokott ritmusukat. Negyedóra után változtattak taktikájukon a „vendégmunkások”. Ha a pályán levőket nem, a lelátón ücsörgőket próbálták fellelkesíteni ezzel az ütemes rigmussal: — Nyugdíjasok, szurkoljatok! De azok sem szurkoltak. Erre felkerekedett az egész társaság és elment haza. Úgy érezték, itt hiába törik magukat. Pedig végül egy pontot szerzett a Csepel — nekik is.. . |___________|