Népsport, 1975. november (31. évfolyam, 258-282. szám)

1975-11-10 / 265. szám

XXXI. 265. ♦ 1975. november 10 LABDARÚGÁS A bátortalanság bukással jár Jock Stein, a Celtic világhírű menedzsere egy alkalommal azt mondta: egy csapat igazi értékét tulajdonképpen az szabja meg, hogy mire képes idegenben. A skót szak­ember így fejtegette a lényeget: „Idegen­ben egészen más dolog játszani. A játékos ellenségesnek­­érzi a légkört, erősebbnek vé­li az ellenfelet, úgy gondolja, a bíró pár­tosan vezeti a mérkőzést, s néha még azt is elhiszi, hogy a szél másként fúj, mint ha­zai pályán. A sok gátló körülmény hatá­sára aztán elbátortalanodik, nem mer igazi tudása szerint játszani, mert fél, nem sike­rül a cselj a­ lövés, az egyéni vállalkozás. És minél több ilyen játékos van a csapat­ban, annál nagyobb a valószínűsége a bal­sikernek. Az igazi egyéniség azonban meg­birkózik a nehézségekkel!” Steinnek nyilvánvalóan igaza van. Nem véletlen, hogy kiemelkedő eredményre baj­nokságban és kupákban egyaránt csak azok a csapatok képesek, amelyek vendégként is kitesznek magukért. És minél több ilyen csapat verseng egymással, annál érdeke­sebb a bajnokság, a közönség számára pe­dig izgalmasabb, látványosabb. A magyar bajnokságban is tapasztalhat­juk, hogy néhány csapatunk idegenben va­lósággal megbénul, képtelen saját stílusát játszani, mert eleve lemond erről. Pél­dául úgy, hogy nemcsak más taktikát kö­vet, mint otthon — ami jórészt termé­szetes —, hanem megváltoztatja megszokott hadrendjét, felállási formáját is. Ennek következtében néhány játékos más poszton játszik, más feladatkört kap, s a megválto­zott körülményekhez nem mindig tud al­kalmazkodni. Így aztán a csapatok egy részének játékfelfogása idegenben merő­ben megváltozik, a cél: a védekezésre való összpontosítás. Pedig minél többet ment át egy csapat a megszokott játék­módjából — idegenbe, annál jobb ered­ményre számíthat. Egyéniségek — idegenben is! A tizenkettedik fordulóban elsősorban azoknak a csapatoknak a játékát figyel­tük, amelyek idegenben léptek pályára. Kí­váncsiak voltunk, milyen felfogásban ját­szik például a Ferencváros, a Videoton és az Ú. Dózsa, az első három helyezett, vagy a kiesés ellen küzdő Szeged a sokkal esé­lyesebb Bp. Honvéd ellen. Nos, a tapasz­talatok nagyon érdekesek. Győzni közülük csupán a Ferencváros tudott, és ez nem véletlen! A magyar csapatok közül a Fradi az, amelyik idegenben is majdnem ugyan­olyan bátran és sajátos stílusban, felfo­gásban játszik, mint az Üllői úton! A Hungária körúton kezdetben úgy tűnt, hogy a zöld-fehérek nehéz ellenfélre lelnek, mert a kék-fehérek eleinte viharos erővel támadtak. Az MTK-VM láthatóan meg akarta lepni, le akarta rohanni ellenfelét. Elszánt hangulatukat, győzni akarásukat még fokozta az, hogy már az első percekben gólt rúgtak. Ekkor még kapkodott a Fe­rencváros, amelynek a következménye majdnem újabb gól lett. De aztán újítani tudott a Fradi, mert volt hozzá bátorsága. A zöld-fehérek minden erőfeszítése arra irányult, hogy átvegyék az irányítást, a kezdeményezést, saját játékmódjukat az ellenfélre kényszerítsék. Olyan viharos, fergeteges erejű rohamokat vezettek, hogy az MTK-VM védői nem győztek levegő után kapkodni, azt sem tudták, kit fogja­nak. Ha rohantak Ebedli után, jött Nyilasi, vagy feltűnt az örökmozgó Magyar, aztán Mucha zárkózott fel,, és a létszámfölény érdekében Rab, de leginkább Bálint tört előre. A csapatjáték mozgatását elsősorban Ebedli és Nyilasi vállalta magára. A kis Ebedli egyre inkább egyéniséggé forrja ki magát. Felismeri a kínálkozó lehetősége­ket, ügyesen irányít, szervez és ami még lényeges: oda tudja rúgni a labdát, ahová akarja, mégpedig tértölelő módon is. Kocsis Lajoson kívül ebben nincs versenytársa Ebedlinek. Az ő játéka egyik meghatározó­ja a Fradi csapatmunkájának. Dalnoki Jenő kamatoztatni is tudja Ebedly képes­ségeit, mert megengedi, hogy a vékony­­dongájú játékos csak a játék szervezésé­vel törődjék, nincs különösebb védőfelada­ta. Ebedli így is leköt egy embert, hiszen valaki rendszerint lohol a nyomában. Nyilasi más feladatot tölt be a csapat­játékban. Idegenben éppúgy, mint az Üllői úton, csatárszerűen játszik. A közép­pályáról indul, leadja a labdát és kapu fe­lé tör, cselez, lő, fejel, aztán rohan vissza, hogy újra részt vállalhasson a védekezés­ből, majd a játék szervezésében. A Ferencvárosban tehát több olyan játé­kos van, aki — Stein szavaival élve — „egyéniség”, aki megbirkózik a nehézsé­gekkel, aki mer­ játszani. És Dalnoki ér­deme többek között, hogy ösztökéli, serken­ti­ ezt a játékfelfogást különböző taktikai utasításokkal. Nem rak béklyót feleslegesen a játékosok lábára! Dalnoki is úgy van valahogy, mint az a színházi rendező, aki megkíméli a főszereplőket a felesle­ges instrukcióktól, mert látja, hogy amit csinálnak, az jó. • Nos, a Fradi játéka a Hungária kör­úton húsz percen át csillogott. Az MTK-VM nem tehetett mást, mint lelkesen küzdött, de már képtelen volt kiragadni a kormányt a­ Ferencváros kezéből. Fél órán át úgy tűnt, hogy olyan rangadót látunk, amely­nek színvonalát öt csillaggal fémjelezzük majd. Sajnos, nem így történt, mert az MTK-VM nem tudott újítani, a vendégek pedig megelégedtek a győzelemmel, s a szünet után ellaposodott játékban már csak a 3:1-re ügyeltek. A közönség legnagyobb bánatára... Letörtség? Fáradtság? Csepelen úgy tűnt, az Újpesti Dózsát alaposan megviselte, hogy a Benficával szemben nem sikerült a továbbjutást ki­harcolnia a BEK-ben. A harci kedv nem volt az igazi. A lilák játékából arra is le­hetett következtetni, hogy tartanak a Za­­laegerszegen a győztes Csepeltől. Játékukat kezdetben túlságosan a biztonságra építet­ték. Ez nemcsak abban jutott kifejezésre, hogy Juhász Péter védelmi tartalékként söprögetett, hanem hogy előtte olykor né­gyen helyezkedtek el. Igaz, negyedóra el­­teltével feloldódott a védelemnek ez a merev fonfftációja. Ekkor Harsányi már kevés­bé ivódott Juhász mellé, Horváth és Tóth András bátrabban felment, időn­ként ment utánuk Dunai III is, olyany­­nyira, hogy Juhász egyedül maradt az ellenfél középen előretolt csatárával. Ez a ritmusváltás, azonban nem érte el a kívánt célt, mert a csatárok nem tud­ták tartani a labdát, a középpályások is elöl maradtak, így hátul minden a visszá­jára fordult: a kezdeti hátsó létszámfö­lényből egyszerre foghíjas védekezés lett. És ezért a szertelenségért a Dózsa góllal fizetett. Erre újra visszaállt az a hadrend, amely az első negyedórában jellemezte a lilákat. Az eredmény az lett, hogy a Dózsa ügyelt a kapujára, szépen őrizgette az 1:1-et, a döntetlenért járó egy pontot. A védők hátul passzolgattak, a középpá­lyások sem indítottak gyorsan, elöl alig mozdult valaki. Úgy tűnt, mintha mond­juk a Békéscsaba játszott volna a Csepel­lel, s örülve az egy pontnak, álmában sem kívánt volna többet. Letörtség, fáradtság, vagy ki tudja, mi, de úgy látszott, hogy a Dózsa már nem is erőlteti­ a győzelmet, miként a Csepel sem! A Dózsa tehát ide­genben nem a megszokott játékát ját­szatta, s ez is közrejátszott abban, hogy a Ferencvárossal vívott versenyben még in­kább leszakadt. Lemondtak az irányítás lehetőségéről A ba­jnokság rajtja előtt Kovács Ferenc, a Videoton vezető­edzője azt nyilatkozta, hogy megpróbálnak szervezettebb formában játszani, jobban ügyelni a biztonságra, mert a csapatot a múltban sokszor elra­gadta a támadókedv, s ilyenkor nagyon fellazult a védelem. Nos, a Fáy utcában hasonló törekvésnek lehettünk tanúi. A Videoton felkészült a Vasas négycsatáros játékára, mégpedig úgy, hogy valameny­­nyi Vasas-csatár ka­pott őrzőt, s mögöttük Garamvölgyi területet védett. A pálya kö­zepén három játékos próbálta lassítani a Vasas-rohamokat, s közben, ellen­támadáso­kat szervezni, kiugratni az elöl tanyázó Wolleket és Tiebert. Nagyon érdekes, hogy a Videoton az 7—4—3—2-es formációban is, rúgott két gólt! De az is, hogy megerősí­tett védelme ellenére kapott hármat! Sok hátvéd tanyázott a Videoton kapuja előtt, mégis megtörtént, hogy a játékosok egymásra vártak", figyelmetlenek volta­k. Az első gól előtt például senki sem őrizte­­ Gasst, aki szögletrúgás után fejelt a há­lóba, a másodiknál, szintén szöglet után, senki sem zavarta Komjátit, a harmadik­nál pedig senki sem támadta meg Izsót. Sokan voltak hátul, s valahogy megoszlott a felelősség. A három gólban persze közrejátszott Kovács kapus mérsékelt tel­jesítménye, két gólban is ludas volt, nem érdemelt jobbat 4-es osztályzatnál. A Vasas ügyesen kihasználta a Videoton játák­ának szerkezeti gyengeségeit. Azt pél­dául, hogy a vendégek csak két csatárral játszottak. Ez lehetőséget biztosított arra, hogy néha két védő is előre merészked­jék. Többnyire Török tette ezt, így közé­pen létszámfölényt biztosított, elöl pedig a csatárok ügyesen elmozogtak, főleg Izsó és Kovács, ezzel utat, rést nyitva a töb­bieknek, főleg Komjátinak és Zomborinak. Kétségtelen tény, hogy a Videoton a Fáy utcában eleve lemondott a gyakori táma­dások, a játék kézben tartásának, irányí­tásának lehetőségéről!­­ Az egyik mert változtatni, a másik nem idegenben játszott az ötödik helyezett DVTK is, mégpedig kezdetben nagyon fél­szegen. A diósgyőriek teljesen átengedték a kezdeményezési területet a Tatabányá­nak. Úgyszólván csak a védekezéssel tö­rődtek, sokan tanyáztak a kapu előtt, s vagdosták előre a labdát. A tömör véde­kezés ellenére adódtak helyzetek a hazaiak előtt, de a diósgyőriek szerencséjére eze­ket nem tudták kihasználni. Szünet után a vendégek rádöbbentek arra, hogy amit addig játszottak, az nem vezethet jóra. Most már többet törődtek a kezdeménye­zéssel, a labdatartással. Feljavult az össz­­játékuk, mert bátrabban vállalkoztak fel­­nyomulásra, ésszerűbben helyezkedtek, szükség esetén elmozogtak ellenfelüktől. Elérték, hogy kapujuk felszabadult a nagy nyomás alól, megnyugodtak, lehiggadtak, s időnként veszélyesen támadtak. Aligha vitték volna el az egyik pontot Tatabá­nyáról, ha az első félidőbeli játékmódot követik. Talán még győzhettek is volna, ha nem csupán egy pont igényével lép­tek volna pályára. A Szeged eddig hazai pályán szép sike­reket ért el, s ezt elsősorban támadó tak­tikájának, lelkes küzdőszellemének köszön­heti. Nyilvánvaló volt, hogy a SZEOL­­ Kispesten a sokkal jobb játékerőt, nagyobb­­ tudást képviselő Bp. Honvéd ellen különös gondot fordít majd hátsó játékának meg­szervezésére. De ami ilyen vonatkozásban történt, az már túlzás! A Szeged ugyanis még kísérletet sem tett a gólszerzésre, sőt támadásvezetésre is alig! Szinte nevetséges volt, hogy még a csatárok is a saját tér­felükre húzódtak vissza, s amikor bir­tokukba került a labda, nem voltak haj­landók támadásba lendülni. Inkább a sze­gedi térfélen, keresztirányban való mozgás közben tartották a labdát, passzolgattak. Igazán ritkaságszámba ment, amikor Antal, Szeghalmi, Kozma vagy Hangos felbukkant elöl, átmerészkedett a Honvéd térfélére. Ehhez még csupán annyit, hogy a szege­diek egyetlenegyszer sem veszélyeztették Gujdár kapuját,a derék kapus labdát sem kapott! A játék képe így teljesen egysíkú, sivár volt. A Bp. Honvéd egy kapura ját­szott, s csupán az volt kérdéses, hogy milyen arányban győz. Ezek a példák is bizonyítják, hogy a bátortalan játékfelfogás eleve bukásra van ítélve. Persze, ahhoz, hogy egy csapat tá­madó szellemben merjen játszani, nem­csak elhatározás szükséges, hanem meg­felelő felkészültség is. Ez adja az egész­séges önbizalmat, a hitet, a vállalkozó szellemet, a bátorságot. És ez biztosítja az idegenben való helyt­állást. A bordás (fehérben) így lőtte a Csepel vezető gólját az újpestiek kapujába. Rothermel és víg Kellner már tehetetlen (Erd­ősi Ágnes felvétele) Kajás, az SBTC jobbszélsője (sötét szerelésben,) már elgurította a labdát a ZTE kapusa, Belemányi mellett, de a „pettyes” ezúttal elkerülte a kaput. Filé és Antoni közelről figyeli az eseményt (Koppány György felvétele) NÉPSPORT . NB I ŐSZIKÉK A Hungária körúton is 6N­yilat szetett méghozzá úgy, hogy mindkét játékos talpalt. Kis híján szikrázott a levegő, valamint a két sípcson­t. A nyurga ferencvárosi fiú a pályán maradt, s játszott tovább. Az MTK-VM védőjátékosa viszont fájdalmas arccal, vérző lábbal bicegett az öltözőbe. Végül, persze, kiderült, hogy Nyilasi lábszára sem azért úszta meg a talpalást, mert edzettebb a Siklósiénál, hanem­ rajta volt sípcsontvédő.­­ Siklósin nem. Manapság a legtöbb labdarúgó kifejezetten nyűgnek ér­­­­zi a sípcsontvédőt. „Nagyapáink elavult divatja” — legyin­tenek és félrelökik. Pedig — mint azt Nyilasi esete is bi­zonyítja — hasznos, holmi az, súlyos sérülésektől óvhatja meg viselőjét. Ha Siklósi is felvette volna a mérkőzés előtt, biztosan nem keletkezett volna csúnya, zúzott seb a lábszárán. Kh­nod­on mielőtt melegíteni indult a hazai­­ együttes, dr. Lakat Károly rövid beszé­det intézett a társasághoz. Amit mondott, elsősorban néhány fiatalnak, pontosabban: Morgósnak és Fehérvárinak cí­mezte. Nyomatékosan felkérte a fiatalembereket, hogy el­lentétben az elmúlt hetekben „előadott produkcióikkal”, szedjék össze magukat. Hangsúlyozta, nem igényel szipor­kázó játékot tőlük, mindössze azt kéri, ne álldogálják végig a 90 percet, ne poroszkáljanak, ne kerüljék el látványosan a labdát és az ellenfél védőit. Ha mást nem, csak igye­kezetet lát tőlük, már elégedett lesz mindkettőjükkel. Aztán kezdődött a játék, és hamar kiderült, hogy a mesteredző intése ezúttal is süket fülekre talált. Az egyéb­ként tehetséges, de ezt meglepően jól „titkoló” szélső, Fehérvári János 55 percen keresztül — még le nem cserél­ték — jóformán 100 métert sem futott, de Morgós sem szakadt meg az igyekezettől. Az utóbbi Fehérvári lecse­réléséből vont csak le némi következtetést, mert ettől kezd­ve már jobban szedte a lábait. Amikor Fehérvári beballagott az öltözőbe, egy szó­kimondó szurkoló utána kiabált: *"— Szép volt, Bige — így becézik a fiút —, most a meleg öltözőben nyugodtan aludhatsz tovább. Majd itt „húznak” helyetted az öregek ... Mármint Szűcs, Páncsics és a többiek. Mert a piros­fehéreknél egyelőre azok húznak. De meddig? És mi lesz, ha ők már elfáradnak? » ^ai^ótariánhím a mérkőzés napján ünnepelte . ■* 34. születésnapját a hazaiak örökifjú szélsője, Jeck Ferenc. A ma is gyors, és jól cselező csatár a mérkőzés előtt átvett egy kötetre való jó­kívánságot, de azzal ment melegíteni, hogy: — Én a mérkőzés után szeretnék majd ünnepelni. Közben is ünnepelt. Pontosabban — ünnepelték. A társak. Például a 34. percben, amikor Földi beadását ele­gánsan helyezte Belemányi kapujának jobb alsó sarkába. Persze, a végén nagyon boldogan jött le a játéktérről. Az ő vezérletével a salgótarjáni csatárok öt góllal terhel­ték meg a zalaegerszegiek hálóját!­ A Fáy utcában tizenhárom szögletet rúgott a­­ vendég Videoton, s ezekből 13 „életveszélyesen” érkezett meg a kapu elé. A fő ok:­a a szögleteket a székesfehérváriak csapatkapitánya, Karsai László küldözgette be a szögletzászlóktól. ( Kezdte úgy, hogy jobbról a bal kapufára csavarta a lab­dát, mire a védők kezüket-lábukat törték kis híján. A követ­kező szöglet után természetesen már elállták azt a sarkot, s várták a labdát. Az jött is, de nem oda. Most a másik kapufa felé süvített, s Török majdnem a saját kapujába vágta. Valamikor egy szögletre azt mondták — fél gólt ér. Az utóbbi időben már nem mondják. Mert nemhogy felet, de még negyed, sőt, nyolcad gólt sem ér egy szöglet. Pedig érhetne. Ha, mondjuk, gyakorolnák. Ahogy Kar­sai teszi. Mert bármennyire is furcsán hangzik, szögletet is tudni kell rúgni. Tata­bányán a hazaiak jobbszélsője, Hegyi nyu­g­ván végignézte az Újpesti Dózsa— Benfica BEK-visszavágó mérkőzést, ugyanis az ott látottak­ból igyekezett hasznosítani valamit. A legmélyebb benyo­mást Bene Ferenc második gólja gyakorolhatta a fiúra, amikor a válogatott középcsatár a kirúgáskor feldobott lab­dát bravúrosan a hálóba pöckölte a megdöbbent Ilenrique kapus orra előtt. A kis szélső is nemegyszer ott settenkedett a diósgyőri kapus, Veréb körül, s figyelte, hátha lehet valamit keres­ni. A 73. percben aztán úgy érezte, eljött a pillanat. Veréb elcsípte a labdát, s jött vele kifelé, hogy kirúgja a mezőny­be. Hegyi is sétált visszafelé, de félszemmel a kapust fi­gyelte. A kapus viszont a csatárt. A tizenhatos előtt a kapus úgy csinált, mint aki fel akarja dobni a labdát, de csak a mozdulat volt „igazi”. A labda ott maradt a tenye­rei között. Hegyi azonban már lendítette a lábát, s püff, belerúgott­­ a kapus kezébe. Persze, rögtön elnézést kért. Csak azért nem szoríthatta meg a kapus kezét, mert az nem merte odanyújtani. Húzogatta, simogatta ... Csepelen a kezdés előtt a szokásos mély csend­­ honolt a nézőtéren. Mintha nem is futballmeccsre, hanem hangversenyre jött volna a szurkoló­­sereg. Aztán a kezdésre megérkezett a Hungária körútról vagy kétszáz fradista. Óriási hangzavar közepette csörtettek be, lobogtatták a zöld-fehér zászlókat, s noha korábban már 90 percet átkiabáltak, ez jóformán meg sem látszott a hang­erejükön. Nyomban letelepedtek, s nekiláttak buzdítani a Csepelt. Mintha a saját fiaik lettek volna, úgy éltették sorban Wébert, Vellait, Somogyit, Hunyadit és a többieket, csak azért, hogy lehetőleg minél alaposabban elverjék a konkurrenciát. Az Újpesti Dózsát. 15 percig állhatatosak voltak, s fátyolosra kiabálták a hangjukat. De a csepelieknek kiabálhattak. Azok nem ló­dultak meg úgy, mint a ferencvárosiak, ők tartották a megszokott ritmusukat. Negyedóra után változtattak taktikájukon a „vendég­­munkások”. Ha a pályán levőket nem, a lelátón ücsörgő­ket próbálták fellelkesíteni ezzel az ütemes rigmussal: — Nyugdíjasok, szurkoljatok! De azok sem szurkoltak. Erre felkerekedett az egész társaság és elment haza. Úgy érezték, itt hiába törik ma­gukat. Pedig végül egy pontot szerzett a Csepel — nekik is.. . |___________|

Next