Népsport, 1975. november (31. évfolyam, 258-282. szám)

1975-11-12 / 266. szám

XXXI. 266. ♦ 1975. november 12 NÉPSPORT 5 TORNA ♦ Párizs a 78-as VB színhelye + Ketten Japánban * Matulai Zsuzsa a világutazó Tóth Margit volt a magyar csapat — és egyben ?z egész mezőny — | legjobbja a Lengyelországban rendezett hármas találkozón ? KAJAK-KENU ____________________________________________ Tá vol Szekszárdtól Tornászaink ..mozgása” az év végére úgy felgyorsult, hogy alig lehet követni az elutazó, versenyző és érkező válogatot­tak útját. A világon mindenütt hajráznak e snortág legjobbjai, akik a jövő év derekán sorra kerülő olimpiára készülve ezek­ben a hetekben keresik az al­kalmat a nagy ellenfelekkel való találkozásra, a versenyzésre. + Két tornászunk, Donáth i Fe­renc és Matulai Zsuzsa a na­pokban villámlátogatást tett Kanadában, ahol Torontóban egynapos nemzetközi egyéni versenyen vettek részt. A' Milk- meet elnevezésű találkozón mindketten ötödik helyen vé­geztek. A férfiversenyt az NSZK-beli Gienger nyerte, a nők között egy hazai tornász- nő lett az első. A verseny szen­zációját a szovjet Filatova szál­lította, aki talajon, akárcsak az IBV-n, ahol összetett győztes volt — tisztán megugrottá a dupla szaltót. A másik szenzá­ció az volt, hogy a versenyt 16 ezer' ember tekintette meg a helyszínen! + Matulai Zsuzsa Izgalmas napo­kat hagyott maga mögött. Isme­retes, hogy már a londoni Vi­lág Kupára is két nappal ké­sőbb tudott csak elutazni, mint a magyar küldöttség többi tagja és élménydús utazás után ép­pen csak odaért a verseny kez­detére. Londonból a köd miatt késve érkezett haza és emiatt a kanadai versenyre sem tudott időben elindulni, ismét csak egyedül vágott neki a hosszú utazásnak. De az természetesen már nem sikerült neki, hogy az elmúlt hét végén Lengyel- országban szereplő női váloga­tottunkat utolérje. Donáth Fe­renc küzdőtérre léphetett a Sportcsarnokban a lengyelek el­leni találkozón, a női váloga­tott azonban nélkülözni volt kénytelen Matulai Zsuzsát. A hármas találkozón — a len­gyelek mellett svájciak voltak még az ellenfeleink — biztosan győzött a magyar női gárda, pe­dig Matulain kívül Egervári sem szerepelhetett, ö janán útja előtt oltást kapott és belázasodott. Az egyéni versenyben öt magvar tornásznő végzett az élen. Tóth Margit győzött, mégpedig rend­kívül kiegyensúlyozott teljesít­ményt nyúitva. Három szeren 9.3 pontot kapott, gerendán pe­dig a nap legmagasabb értékét, 9.4-et érdemelte ki. A találkozó eredménye: 1. Magyarország 364.05, 2. Lengyelország 356.15, 3. Svájc 350.60. Egyéni összetett: 1. Tóth Margit (m) 73.65, 2. Ke­lemen (m) 73.55, 3. Nagy Zs. (m) 72.65, 4. Gyuha (m) 72.05, 5. Figlár (ml 71.90, 6. Krawieczek (lengyel) 71.55. + Női válogatottunk következő ellenfele az NSZK csapata lesz. A találkozó színhelye szomba­ton és vasárnap a Körcsarnok, (kezdés 16, illetve 10 óra). A vendégek számára ez olimpiai selejtező, szombaton az előírt, vasárnap a szabadonválasztott gyakorlatok bemutatására ke­rül sor. Sérülések miatt csak tartalékosán állhat ki a vendég­csapat, nem láthatjuk például XJta Schomt, aki 16 évesen az 1973. évi Európa-bajnokságon ló­ugrásban bronzérmet szerzett és összetettben a hatodik volt A hírek szerint a csapat tagjai: Bieger, Oltersdorf, XVöhrle, Bieg, Schubert, Kiihl. Tartalék: Leh- mann. Nekünk nincsenek össze­állítási gondjaink, valószínűleg több fiatal is szóhoz jut majd a kétnapos találkozón. + Kedden a két vezető edző, Horváth Leona és Bordán Dezső kíséretében elutazott a hagyo­mányos őszi japán körverseny­re két válogatott tornász, Ma­gyar Zoltán és Egervári Márta. Érdekesség ebben az, hogy női tornászaink — Békési Ilona, Ke­lemen Márta, Medveczky Krisz­tina, Császár Mónika — már többször szerepelhettek ezen a rangos versenysorozaton, idén először fordult elő, hogy magyar férfi tornászt is kitüntettek meghívásukkal a rendezők. + Ugyancsak a magyar férfi tor­nasport nagyszerű előrelépésének elismeréseként kell értékelni azt a tényt, hogy az olimpiai selej­tező csapatversenyek sorában a hónap végén Phenianban rende­zendő Koreai NDK—Szovjet­unió férfi csapattalálkozó semle­ges zsűrijének egyik tagja, Vr- vári Sándor, a. Magyar Torna Szövetség szakfelügyelője lesz. + Francia hírügynökség jelenti, véglegesnek tekinthető, hogy az 1978. évi tornász világbajnoksá­got Franciaország rendezi. A francia szövetség úgy határozott, hogy az esemény színhelye Pá­rizs lesz. + Az Újpesti Dózsa férficsapata november 21—23-án Bukarest­ben a tornász belügyi sparta- kiádon szerepel. November 18- án indul útnak, 21-én lesz az egyéni és csapatverseny, 23-án pedig a szerenkénti döntő. Az U. Dózsa női gárdát nem indít, a férficsapat tagjai: Molnár Im­re, Bánki Tamás, Berkest György, Ricz Péter, Fekecs László, Kőszegi Vilmos és Szabó Gyula. + Itthon, vidéken is lesz még idén egy szép tornaverseny. Mint minden évben, Szombathelyen, a Művelődési és Sportházban ren­dezik az Asztalos János emlék- versenyt november 29—30-án, Ekkor egy verseny keretében szerepel a torna négy szakága, szombaton a férfi és női szer­tornászok, vasárnap a ritmikus sportgimnasztika és az akroL t- tikus torna képviselői mutatkoz­nak be a szombathelyi közön­ségnek. Nem tudom, más hogy van vele,1 én mindig szívesen ol­vasom a bökverséket. íme a legújabb: 1 Kikötésnél ne szaladj a partnak, Szobádban sem mész orroddal a falnak. Hát magadnak, ha nem akarsz ilyest, Kajakodnak miért ilyennel fizess? ö sem szeret kőreszelőn csúszni! Csak a puha, sima vizen úszni... No, nem valószínű, hogy bár­melyik irodalmi lapunk szer­kesztője holnaptól kezdve szer­ződtetni kívánná az ismeretlen szerzőt. De az alkalmi rimfara- gónak feltételezhetően nem is ez volt a célja. Inkább csak az, hogy a kikölcsönzött kajak többnyire dilettáns evezősét ne a sporttal össze nem egyeztet­hető, szigorú: „Tilos a hajóval a partnak ütközni!" mondattal figyelmeztesse. + A versikét egyébként a Szek­szárdi Központi SE fadd-dom- bori csónakhúzában olvastam. Az előzményekből pedig remél­hetően kiderül, hogy ezen a helyen mind a mai napig ren­deltetésszerűen használják az úgynevezett „Kilián-kajakokat”. Bárki — és az egyre jobban ki­épülő üdülőterületen mind töb­ben vannak ilyenek — odame­het a csónakházba, s csekély kölcsönzési díj fejéiben evezhet a Duna holt ágán. A holt ág vizére mondhat­nánk mi is, a verset Idézve: „puha, sima”, de személyes ta­pasztalataink alapján még azzal is kiegészíthetnénk, hogy cso­dálatos. Ráadásul, a fél patkó formájú holt ágban van egy három kilométeres egyenes. Olyan ideális kajak-kenu és evezős versenypályát formált „magától” a víz, a tenmószet, amelynek kialakítása más he­lyütt sok-sok millió forintba került vagy kerülne. Kétoldalt a nádas fogja fel a hullámo­kat, ha éppen vannak hullá­mok. De nemigen vannak. Ezen a vízen mind ősszé két motor­csónak haladhat. Az egyik a vízirendőrségé, a másik a sportegyesület edzőjéé, Héder Istváné. Első pillantásra úgy tűnhet, hogy Szekszárd kajak-kenu sportja csak a véletlennek kö­szönhető. Persze, Ilyen véletle­nek nincsenek. Véletlennek lehet viszont mondani, hogy Héder István amr.ak idején éppen abba a kislányba szeretett bele, aki viszonozta érzelmét és házasság lett a dologból. Az is lehet a véletlen műve, hogy az asz- szonyt a szekszárdi kórházban várta a munka. Héder Istvánnak — katonaideje letöltése után — meg mindegy volt. hogy me­lyik városban telepedik le. Még azt is tekinthetjük véletlen­nek, hogy a jelenlegi edző le­génykorában éppen kajakozni kezdett Dunaújvárosban. Ugyanígy, hogy a kórház dol­gozóinak éppen a kajak tetszett leginkább, sportigényüket a Sió- csatoma keskenyke vizén ezzel a sporteszközzel elégítették ki. A személyes kapcsolat révén került közéjük Héder István is. Innen kezdve viszont nincs szerepe a véletlennek. A me­gye sportvezetői kaptak az al­kalmon, Héder Istvánt „kiemel­ték” a testgyakorlók közül, más feladattal. bízták meg. És nemcsak feladatot, hanem lehetőséget és segítséget is ka­pott. Hiszen egy ember számára — bármily szakértelemmel rendel­kező és ügyes szervező is lett légyen az — megoldhatatlan probléma lett volna éppen eb­ben a városban kajak-kenu sportot csinálni. Ami jó volt az alkalmi csónakázóknak, az már nemhogy nem jó egy ütő­képesnek tervezett kajak-kenu szakosztály számára, hanem kifejezetten elégtelen volt. A Sió-csatorna keskeny vízfelüle­tén versenyszerű edzéseket már nem lehetett tartani. így került a szakosztály Fa<Jd- Domboriba. Távol Szekszárdtól. Mert igaz ugyan, hogy a két település közti huszonöt kilo­métert egy autóbusz félóra alatt lefutja. Meg az is igaz, hogy ennyi időt bármelyik pesti ver­senyző eltölt az utazással, ha edzésre Indul. A nagy különb­ség viszont az, hogy Pesten, ha a versenyző lekésl az autó­buszt, pár perc múlva jön a másik. Székszárdon viszont? Nincs autóbuszjárat, amelyik a versenyzők igényeihez igazod­nék. A szakosztály először kölcsön- busszal oldotta meg a szállítás problémáját. Aztán, amikor már bebizonyosodott, hogy életképes a szakosztály, van értelme áldo­zatokat is hozni ezért a szak­osztályért, kiderült, hogy van olyan is, aki meghozza ezeket az áldozatokat. Héder István­ból főállású edző lett, a város pedig autóbusszal ajándékozta meg a szakosztályt! + A szakosztályban edző gyere­kek fejlődése eddig töretlen. Tíz arany-, négy ezüst- és nyolc bronzjelvényes fiatal fém­jelzi ma már ezt a szakosztályt, azt bizonyítva, hogy lehet ked­vezőtlen körülmények között is, ezeket leküzdve, sikereket el­érni, A fiatal szakosztály azonban ezzel még csak elindult egy úton. A következő lépés a tan­medence építése kell, hogy le­gyen. Kardos György, a megyei TSII elnökhelyettese büszkén mesélte, hogy a pénz már erre is megvan, a napokban vár­ható, hogy sikerül kivitelezőt is találni. i Héder István ugyancsak a gazda büszkeségével mutatta, hogy szélesítik — ha egyelőre nem is nagy szakaszon — a Sió-csatornát, s remélhetőleg eb­ből haázna lesz a szakosztály­nak Is. Az országos szövetség jövő­re Szekszárdnak, helyesebben Fadd-Domborinak adta a vidék­bajnokság megrendezésének jo­gát, mert erre Itt minden le­hetősége adott, és mert ettől is a kajak-kenu sport további he­lyi népszerűsödését várják. Távol Szekszárdtól — Szek- szárdon valami nagyszerű tör­ténik. Naményl József , TAPS ÉS TÜSKE Fanatism us A második félidőben lé­pett pályára Nené, a Benfica csatára. Tizenhármas szám­mal a hátán kergette a lab­dát az Újpesti Dózsa elleni labdarúgó BEK-mérkőzéfen. 3:0-ás lila-fehér vezetés után ő volt az, aki Rothermel feje fölött a magyar hálóba rúgta a labdát, s ezzel szét- foszlatta a Dózsa továbbjutá­si reményeit. Röviddel a gól után volt egy jelenet, amely sokat elárult a sport szépségéből. Mario Wilson, a portugálok edzője is be­szaladt a pályára és átölelte Nenét. És — nem akarta el­engedni! Az volt a néző érzése, hogy hitet, erőt, ön­bizalmat akar adni Nenén keresztül a játékosainak, hogy tartsanak ki a még hátralevő időben. Az volt a néző benyomása, hogy szug- gerálni akarja Nenét, s ezért nem engedi el és tartja erő­sen a karjaiban. Sok példa van a sportpályán arra, ami­kor az edzők fanatizmusa szárnyakat adott a csapatnak és így következett be a si­ker. A lélektannak egyéb­ként is nagy szerepe volt ezen a mérkőzésen. Amikor a játékvezető sípja a mérkőzés végét jelezte, Nené sírva borult a zöld gyepre. k- a­Htstnerúng A röplabda NB II bajnoki címéért, az NB I-be történő feljutásért az idén két nagy múltú, korábban a válogatott játékosok egész sorát adó női együttes, a Miskolci VSC és a TFSE viaskodott egy­mással. A pályán elért ered-, mények alapján a Keleti csoport bajnokságát a TFSE nyerte, az MVSC a második helyen végzett. Ekkor jött a hideg zuhany: a miskolciak — Kutas Zita, Kelemen Éva és Moduna Ágnes jogosulat­lan szerepeltetése miatt — megóvták a TFSF,-vel szem­ben szeptember 27-én 3:0 arányban elvesztett mérkőzé­süket. Az óvást első fokon elutasította az MRSZ ver­senybizottsága, ám a döntés­be az MVSC vezetői nem nyugodtak bele! Fellebbeztek az intéző bizottsághoz s — nekik lett igazuk! A Magyar Röplabda Szö­vetség Intéző Bizottsága helyt adott a fellebbezésnek, megállapította, hogy a mis­kolciak óvása jogos. A szep­tember 27-1 mérkőzés ered­ményét 3:0 (45:0) arányban a miskolciak javára írta, ez­zel a Keleti csoport bajnoki címét is az MVSC szerezte meg. Nem tudni, hogy a TFSE vezetői ismerték-e a szabályt — mely szerint halasztott mérkőzésen csak azok a já­tékosok szerepeltethetők, akik az eredeti időpontban már az együttes játékosai voltak —, de ez tulajdonkép­pen lényegtelen is. Mert a szabályok nem ismerése sen­kit sem mentesít a felelős- ségrevonás alól. Z. O. Sérülés A tájfutó VB-ken úgy ke­zelik a férfi váltónkat, mint biztos pontszerző csapatot. 1962-ben Csehszlovákiában harmadikok lettünk és 1974- ben Viborgban is sikerült a legjobb hat között végeznie együttesünknek. De a sikerek sohasem jönnek maguktól. A váltók összeállítása nagyfokú takti­kai érzéket, megfelelő em­bereket kíván. Kockázatos dolog lenne például egy ru- tintalan újoncot hajráember­nek kinevezni. A helyes ösz- szeállítást csak sok verse­nyen lehet kikísérletezni. És éppen itt a bökkenő. Mert a váltóversenyek száma , hazánkban az utóbbi időkben alaposan megcsappant. Éppen ezért várták érthető öröm­mel a sportág szakvezetői a DVTK Kupát, az utolsó pil­lanatban kiírt, versenynaptá­ron felüli rendezvény váltó­cyó m ó t De a VB-váltó körüli csa­patösszeállítási problémák nem tisztázódtak. Nem tisz­tázódtak az egyik nagy esé­lyes, a pécsi Szabó László fegyelmezetlensége miatt. A tehetséges fiatal versenyző ugyanis a felkészülésnek egy furcsa módját választot­ta: a verseny előtti este fo­cizni ment és megsérült, így aztán a hosszú téli szü­net előtt semmi sem tisztá­zódott. H. G. MENEDÉK (Ennek az Írásnak a főszereplője híres sport­ember. Azoknak, akik is­merik, nem szükséges leírnom a nevét, azoknak pedig, akik nem ismerik, úgysem a neve a fon­tos, hanem a története.) É vek hosszú sora óta is­merem az edzőt. Mond­hatnám, jó barátjának tar­tom magam, ezernyi jelét ad­ta már a bizalmának. Ami­kor megismerkedtünk, a BVSC-ben dolgozott, a bir­kózócsapat egyik edzője volt. Akkoriban éppen remények­kel teli világban élt. —<• Ügy néz ki, azt re­besgetik, hogy ha az öreg nyugdíjba megy, akkor engem neveznek ki vezető edzőnek — súgta a fülembe óvatosan körül-körülpillantva, mintha attól tartana, valaki ellopja a titkát. — Őszintén megval­lom, alig győzöm kivárni. Ezernyi ötlet kavarog a fe­jemben, végre önállóan meg­valósíthatok valamit. Lelkesen, őszinte szenve­déllyel beszélt, hevült mon­datai egyre merészebb gon­dolatok felé sodorták. Örö-i volt hallgatni, lázas szavai­ból szinte bennem is felépült a remények kohója. Néhány hónappal később találkoztunk ismét. Haja a tarkójára nőve göndörödött a válla fölé, az arca borostásan sötétlett, zavaros, gyulladt szemeivel révetegen bámulta a világot. Alig-alig ismert meg. — Mi van veled? — kér­deztem leplezve megrökönyö­désemet. — Semmi — mordult zár­kózottam — Elmentem a BVSC-ből. A Fradiba. — De hát miért? — tört fel belőlem a döbbenet. — Hiszen gyerekkorod óta a BVSC-hez köt minden. Ti­zenegy országos bajnokságot nyertél a vasutasok színei­ben, évekig edzősködtél ott, oktatói minősítést szereztél, legutóbb arról volt szó, hogy te leszel a vezető edző. Mi történt? — Csak annyi, hogy még­sem én lettem a vezető ed­ző. Azt mondták, az elmúlt években sokszor nem volt megfelelő a magatartásom, még egy ideig bizonyítanom kell, hogy gyökeresen meg­változtam. — És te? Te mit válaszol­tál erre? , — Mit? Már elmúltam negyvenéves. Vitán felüli, korábban sok hülyeséget csi­náltam, de hát miként lehet azt bizonyítani, hogy meg­változtam? Akárhogy dolgo­zom, azokat a dolgokat ne­héz elfeledtetni, sőt, aki akarja, az soha nem is felej­ti el. Mondtam a klub elnö­kének, hogy ez a sok bizo­nyítás fog felőrölni, és mire abba a helyzetbe kerülök, amelyben igazán tudnék bi­zonyítani, addigra keserű, csalódott ember leszek, aki­nek egy valamirevaló, ép gondolata sincs már. Keserűen, kérdőn nézett rám. Vigasztalni akartam, türelemre intenél szerettem volna szétfoszlatni a estigge- dését, de hiába. Apatikusan, közönyösen hallgatott, aztán elköszönt. A búcsúzáskor enerváltan nyújtott kezet. Mi lesz vele? — töpreng­tem. Mi lesz azokkal, akik nem győzik kivárni az időt, amíg végre igazán jó bizo­nyítási lehetőséghez jutnak. És valóban, gondolunk-e ar­ra, hogy miközben e bizo­nyítási időt húzzuk, nyilván azért, hogy biztosak legyünk döntésünk helyességében, fel­őröljük az embert és az már-már rokkantán vívja ki a maga helyét a világban. T’eltek-múltnk a hetek! Hónapokig nem láttuk egymást, hírt sem hallottam felőle. Nemrégiben aztán te­lefonált. Edzésre hívott, a tanítványai edzésére. Féltem a találkozástól, a kiégett, közömbös embertől, sivár meghasonlottságától, szomorú, szemrehányó, vád­ló tekintetétől. Beszélni sem akartam vele, de azért el­mentem, meglapultam egy függöny mögött. Egy sereg gyerek élén vo­nult be a terembe. Üdén, mosolyogva. Magabiztos han­gon vezényelte a gyakorlato­kat, friss, ruganyos mozdula­tokkal mutatta be a fogáso­kat. Látszott rajta, hogy él­vezettel, örömmel csinálja. A gyerekek figyelmes arccal lesték a szavait, megható igyekezettel hajtották végre az utasításait. Ahogy fogy­tak a percek, úgy merészked­tem elő a rejtekhelyemről. Meelátott, intett a fejével, én pedig jeleztem, hogy a vé­gén megvárom. — Megbékéltél a világgal és önmagaddal? — kérdez­tem köszönés helyett, amikor mellém lépett. — Nem. Éppen ellenke­zőleg! Nem adtam meg ma­gam. De már nem törődök a bizonyítással, már felhagy­tam azzal, hogy figyeljem, mások miként vélekednek rólam. Nem érdekel, dolgo­zom. A gyerekekkel, a leg­kisebbekkel. Kirekesztettem magamból a világot. Nem ügyeskedem. — Erre szokták mondani: a munkába menekült... — Szamárság! Csak rá­jöttem, hogy más a munka és más a bizonyítás. Én dol­gozni akarok. ' Lehet, hogy ez valóban menedék, de mindegy. Nem könnyen ju­tottam el idáig, de sikerült, s most nagyon elégedett va­gyok. — És a terveid? — Megvannak. De már nem beszélek róluk senkinek ... Nem beszél róluk. Csak megvalósítja! Bocs Ferenc

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék