Népsport, 1975. december (31. évfolyam, 283-306. szám)
1975-12-18 / 297. szám
XXXI. 297. ♦ 1975. december 18 LABDARÚGÁS LABDARÚGÁS - 1975. ŐSZ A BÍRÁSKODÁS JELENSÉGEI .A hazánkba látogató külföldi játékvezetők, edzők ismétlődően megállapítják, hogy a mi pályáinkon általában rend van. Nyoma sincs azoknak a mármár elviselhetetlen botrányoknak, hisztérikus jeleneteknek, amelyek másutt nemcsak a rendezőknek, de olykor a nézőknek is sok gondot okoznak. A játékosok ritkán feleselnek a bíróval, csak elvétve fordul elő súlyosabb sérülést okozó szabálytalanság, s minden eddiginél kevesebb a lehetőség az időhúzásra.’’ Ezt írtuk lapunk december 8-i számában, s most ezt kiegészíthetjük azzal, hogy bíráink többsége sok mindent elkövetett a JB két évvel ezelőtt hozott határozatainak megvalósításáért. Erélyesen fegyelmeztek, nem tűrték meg a legyintgetést, a reklamálást, a labda sípszó utáni elrúgását és sokat tettek annak érdekében is, hogy felgyorsuljon a játék. Ha kezdetben voltak is túlkapások, az új gyakorlat egyre inkább meghonosodott, s ma már ott tartunk, hogy nyugodtan elmondhatjuk: nálunk zavartalan a pályák légköre. Fizikailag is felkészültek Nagyon örvendetes, hogy a Játékvezető Bizottság egyre többre törekszik. Nem elégszik meg például a játékvezetők rendszeres elméleti továbbképzésével, hanem minden eddiginél több gondot fordít fizikai felkészültségükre is. Szerencsére már messze vagyunk attól az időtől, amikor a mérkőzésre való készülődést legfeljebb egy hétközi lábteniszcsata jelentette. A mai idők bírái hetenként két alkalommal — némelyikük többször is — rendszeres, speciális edzést tartanak olyan megterheléssel, ami alkalmassá teszi őket a magas szintű követelmények, tesztvizsgák teljesítésére. Régebben a Budapest-bajnokságban szereplő játékosok sem gyakoroltak annyit, mint a jelenlegi játékvezetők! Nem véletlen, hogy a magyar pályákról eltűntek a pocakos, lomha mozgású, kis területen helyezkedő bírák, s helyükre olyanok kerültek, akik sokat és gyorsan tudnak futni, nem maradnak le a támadásokról és annak érdekében, hogy közelről lássák az eseményeket, még a büntetőterületen belül is felbukkannak! Az a tény, hogy a labdarúgó mindig maga körül, a közelben látja azt, aki a sípot fújja, önmagában is fegyelmező erő. Úgy érzi magát ilyenkor a játékos, mint az a gépkocsivezető, aki észreveszi, hogy rendőrautó van a nyomában, fegyelmezettebben közlekedik, vigyáz, ne kövessen el szabálysértést. Kapusjáték és a 9 méter És jó dolog az is, hogy a magyar JB gyorsan reagál a nemzetközi életben érvényes új határozatokra, döntvényekre, módosításokra, s a változásokat az elsők között alkalmazza. Ilyen volt ősszel a kapus játékra vonatkozó szabálynak a finomítása, amely felsorolja, hogyan nem szabad akadályozni a labda kapus általi gyors játékba hozását. Ezzel kapcsolatban nyilatkozta dr. Szilágyi György, a FIFA játékvezető instruktora: „Nem szabad a kapus elé állni, előtte ide-oda ugrálni abból a célból, hogy ne tudja játékba hozni a kezében tartott labdát. Nem szabad a szögletnél a kapus elé helyezkedni a labda megjátszásának szándéka nélkül. Végül nem szabad a kapus felé emelni a lábat, amikor ki akarja rúgni a labdát.” Angliában még ki sem hirdették ezt a döntvényt, amikor a mieink a pályán már alkalmazták, s most az őszi hajrában már elég egységes módon. Régebben sokat bosszankodtunk amiatt, hogy a játékvezetők nem tartják be a 9 m-es , pontosan 9 m 15 cm-es — távolságot, a szabadrúgásoknál megengedik, hogy a vétkes csapat tagjai sokkal közelebb helyezkedjenek a labdához. Ily módon lehetőséget adtak arra, hogy a szabálysértők megnehezítsék a gól elérését. Ősszel több esetben láthattuk, hogy a játékvezetők hátrább rendelték a sorfalat, kimérték a 9 m-t, s ha még mindig akadt rakoncátlankodó, aki akadályozta a szabadrúgás elvégzését, a figyelmeztetéstől sem riadtak vissza. Persze, még közel sincs minden rendben — még gyakoriak az 5—6 m-re helyezkedő sorfalak (!) —, de javulás mindenesetre észlelhető. Csupán erély, fellépés kérdése, hogy a szabálykönyv ide vonatkozó paragrafusa maradéktalanul érvényesüljön. Ha majd a játékosok meggyőződnek arról, hogy valamennyi játékvezető nagy gondot fordít a 9 m betartására, s nem tűrnek huzavonát, akkor még gyorsabban elérik céljukat. Fiatalítás, utánpótláskeret Dicséri a JB-t az is, hogy változatlanul bátor kézzel nyúl a fiatalokhoz. Alighogy megismertük Győri és Tátrai nevét, bemutatkozott az élvonalban Lauber, Tompa, Pádár és Jaczina. És ezek a bírák igazolták tehetségüket. Egyre jobban érződik az utánpótláskeret működésének jótékony hatása is. Páldi Ede vezetésével összegyűjtötték azokat a legtehetségesebb fiatalokat, akik egyik NB-s keretnek sem tagjai. Negyvenketten vannak. Rendszeresen foglalkoznak velük, szinte minden mérkőzésen ellenőrzik őket. A korhatár: 35 év! Egy év eltelte után a többség az NB III-as keretbe kerül, s fokozatosan egyre nagyobb feladatot kap. A foglalkoztatásnak ilyenmódja lehetővé teszi, hogy az igazán tehetséges, rátermett játékvezetők viszonylag gyorsan az élvonalba kerüljenek. Az emberekkel való törődés egyik szép példája, hogy a JB a korhatárt elért, visszavonuló bírókat ünnepélyes keretek között búcsúztatja, mint ahogyan tette azt a Videoton—Ferencváros mérkőzés előtt Neuber dr. esetében is. Ez is egy módja annak, hogy a búcsúzók szeretettel gondoljanak vissza arra a testületre, amelynek évtizedeken keresztül tagjai voltak, s akkor is kötődjenek a JB-hez, amikor már letették a sípot vagy a partzászlót. Az elbírálás nem egységes A JB tehát nagv igyekezettel munkálkodik a magyar labdarúgás fejlesztéséért, de még sokat kell tennie! A testtel való játék megítélése például nem egységes, a lökések, ütközések elbírálása sokkal inkább ötletszerű, mint egységesen tudatos! Zsolt István bíráskodásának utolsó éveire tehető az az időszak, amikor a magyar játékvezetők megpróbáltak rálépni egy új útra, úgy bírálni el a testtel való játékot, ahogyan az külföldön, elsősorban Angliában szokásos. Engedték az erőteljes elsodrásokat, nem sípoltak, ha ennek következtében a játékos földre huppant. Azt akarták, hogy ezt a szerelési, ütközési módot megszokják és a nemzetközi porondon ne kerüljenek hátrányba. Később némi zűrzavart szült az a gyakorlat, hogy egyesek többet engedtek meg a kelleténél, ami sorozatos szabálytalanságokhoz vezetett. A Szilágyi dr. vezette JB felfigyelt erre, megpróbált rendet csinálni. Átmenetileg sikerült is, de aztán megint az a felfogás került előtérbe, amely óvta a játékosokat a közelharctól. Most is ott tartunk, hogy a magyar pályákon alig látni kemény, férfias összecsapásokat, elsodrásokat, erőteljes lökéseket. Ettől a sípszó is elszoktatta a mieinket, no meg az edzők sem igen oktatják a testtel való játék erőteljesebb módozatait. Úgy véljük, ilyen vonatkozásban lépni kell, elsősorban az edzőknek, a játékosoknak, de a bíráknak is, hogy külföldön vagy külföldiek bíráskodása esetén ellenfeleink ne élvezzenek velünk szemben előnyt. Partjelzés és magatartás —■ ■ Sajnos a partjelzésben nincs javulás, pedig olyanok kezében van a zászló, akik hétről hétre a partvonalak mentén mozognak, tehát csak a partjelzést gyakorolják. Sok a téves intés, mert a partjelzők jelentős része figyelmetlen vagy rosszul helyezkedik! Elég fél métert lemaradni az utolsó védőjátékos vonaláról, hogy valaki a csatár helyzetét tévesen ítélje meg! Emiatt aztán sok partjelzőt felül kell bírálni. Látszólag apróságok, de alkalmasak arra, hogy a pályán egyszeriben ideges legyen a légkör. Úgy látszik, az eddiginél is több gondot kell fordítani a speciális képzésre éss mellőzni azokat, akikrőleigazolódik, hogy nem alkalmasak partjelzésre. És végezetül valamit, ami külsőség, a játékvezetők fellépésével kapcsolatos. A JB dicséretes igyekezettel azon fáradozik, hogy a szabályok őrei ne legyenek reflektorfényben, kerüljék a feltűnést, maradjanak szerényen a háttérben. Még a sípot is úgy fújják: ne legyen abban semmi „hivalkodás”. Magatartásuk azonban legyen tiszteletet parancsoló, határozott. Nos, általában ilyen is! A kivételt azok jelentik, akik a figyelmeztetést látványosan alkalmazzák, mégpedig úgy, hogy mindjárt a kijárat felé mutogatnak. Ilyenkor összeszaladnak a játékosok, a szurkolók pedig várják, hogy a szabályt sértő labdarúgó elhagyja a pályát. Végül aztán kiderült, hogy a bíró ezt nem igényli, a hadonászással csak azt akarta kifejezni : legközelebb nem marad el a kiállítás sem! Az sem rokonszenves, amikor a bíró meszsziről, ujjgörbítéssel csalogatja, hívja magához a játékost. Ezek iskolás módszerek, a pályán nincs rájuk szükség. Gondoljuk, így véli a JB is. És ha igen, tesz is valamit az orvoslás érdekében. Németh Gyula A játékosok másként viselkednek a pályán, ha közelükben érzik a játékvezetőt. Képünkön: Bana játékvezető versenyt fut a labdával és a támadással a Ferencváros—ZTE mérkőzésen. Hétéves koráig Törökbálinton élt. Az udvarukban lakott a helyi csapat szertárosa, akitől gyakran kapott egy-egy kiszuperált futball-labdát, s ezek társaságában töltötte el szabad ideje döntő részét. Persze, „tapasztalatcserékre” is eljárt, ugyanis édesapja mindig magával vitte a Törökbálint hazaimérkőzéseire. Később Felsőgödre költöztek, s itt is volt bőven alkalma a futballozásra. 15 éveskorában döntő változás történt az életében. Nemcsak azért, mert a Könyves Kálmán Gimnázium tanulója lett, hanem mert leigazolta őt az Újpesti Dózsa. Kitűnő edzők — Balogh Sándor, Kirádi Ervin, Kirschhoffer Gyula — oktatták a labdarúgásra, s olyan játékosokkal kergette együtt a labdát hétről hétre, mint Nagy László, Tóth András, Dunai Ede. Érettségi után bizonytalanná vált a helyzete a lila-fehér együttesben. Egyszerűen nem tudta, számít-e a játékára a bajnokcsapat, vagy sem. Egyik napon aztán megkereste őt Váciról Pálinkás János, s azt mondta neki: szívesen látnák Vácott az NB III-as gárdában. Némi töprengés után elfogadta a meghívást. Jól játszott a Csapatban, jól is érezte magát a fiúk között, de soha nem adta fel nagy álmát azt, hogy egyszer az NB I-ben játszhasson. Várt, s nem hiába. Egy szép napon ismét kopogtattak Fedoréknál, Szombathelyről keresték. A 26 éves labdarúgó egy percet sem habozott, azonnal aláírt a Haladás VSE-hez. Tudta, nem lesz könnyű dolga, más az NB III, s megint más az élvonal. Mások a követelmények, az elvárások, sokkal, de sokkal többet kell nyújtani, mint Vácott. Mégsem félt, érzett magában annyi erőt, hogy felvegye e harcot a csapatba kerülésért. A Perint partján örült, különösen annak, hogy Vácott Jenái István sokszor keményen megdolgoztatta. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy sohasem kellett őt különösebben nógatni lelkesen, odaadóan készült mindig, így nem volt nehéz átvenni azt az ütemet, amelyet az NB I-es csapat követelményei diktálnak. A Balaton Kupában, először csak cserejátékosként léphetett pályára. Aztán Sárosi László közölte vele, hogy a Rákóczi ellen már tagja a kezdő tizenegynek. Kaposvárott és Szombathelyen is jól játszott, s lőtt egy-egy gólt. Ezután már senkit sem lepett meg, hogy Fedor Sándor, a Haladás zöld-fehér mezében élete első NB I-es mérkőzésén kifutott a pályára. És éppen az Újpesti Dózsa ellen. Eleinte bizony torkában dobogott a szíve a középpályásnak, aztán pár perc után megnyugodott, s már úgy játszott, mintha régóta az NB I-ben kergette volna a labdát. Fedor szeptember 12-én ünnepelte 26. születésnapját Ha kicsit későn, is de teljesült a vágya, élvonalbeli labdarúgó lett. Augusztus 30-tól sorozatban 11 bajnoki és négy KEK-mérkőzésen szerepelt a zöld-fehér színekben. A november 5-i, Sturm Graz elleni visszavágó mérkőzésen bekopogott hozzá a szomorúság. Egy perc sem telt el a játékidőből, amikor a nagy lendülettel érkező Steiner labda helyett Fedor jobb bokáját találta telibe. A fiú a földre zuhant, úgy vitték le a pályáról. Az orvosi vizsgálat később megállapította a szomorú diagnózist: lábtörés. A csapata többi hazai mérkőzését már csak a lelátóról szurkolhatta végig. Noha fájt a lába, mégis boldog volt, örült együttese sikereinek és bizony az is nagyon jól eset neki, hogy ismeretlen emberek barátságosan üdvözölték, s mielőbbi felépülést kívántak. A szerény, szimpatikus, tehetséges játékos rövid idő alatt a Haladás VSE egyik kulcsembere lett, s a szombathelyi szurkolók alig négy hónap alatt szívükbe zárták. Fedor Sanyinak most csak egy kívánsága van.januárban együtt kezdeni az alapozást a csapat többi játékosával. Az orvosok szerint ennek nem lesz akadálya. Kiss Antal Lábadozóban NÉPSPORT 3 „Kiválasztottak”* a kopogóson A bal kapufa KísKLgött a papa, előttük meg a gyerétt söprögetett. Persze, az említett két szülő — bár időnként ők is tettek néhány rúgómozdulatot — a játéktéren kívül helyezkedett el, de így is hathatós támogatással látta el a kapu előtt serénykedő fiút. A 80 perc alatt egy terjedelmes szakkönyvre való szakmai tanáccsal vértezték fel gyermeküket. A papa adta a szakszerűbb utasításokat, míg a mama leegyszerűsítette a dolgot, többnyire csak az alábbi, kifejezetten célravezető felszólítást küldte a srác felé: — Rúgd már el a labdát! És Husi — ahogyan őt a partvonal mellett álldogáló KSI- edző, Ökrös Sándor kedvesen becézte — az esetek döntő többségében el is rugdosta a kapu felé érkező labdákat. Nem sokkal múlt dél, a levegő csípett, a salakos pálya pedig kopogott, mint a beton. Aki ezen a talajon egy lendületesebb vágta után valami okból kifolyólag elesett, azt „kiskanállal” kellett összekaparni a földről. E zord kilátás sem vette azonban el a két csapat játékosainak kedvét a rohangálástól. Na, persze, a mérkőzés rangját nagyban emelte az a tény, hogy ezúttal válogatott találkozóról volt szó, s ebből az alkalomból mind a két együttes tagjai címeres mezt viseltek. A fehér trikósok válogatottjai a Képes Sport és a Magyar Rádió tehetségkutató akciójának keretében tűntek fel, míg a másik gárdát különböző NB-s klubokból szedték össze a szakvezetők. Tizennégy-tizenöt éves fiú mind, akiket az elkövetkezendő időben nem csupán megkülönböztetett figyelemmel kísérnek az ezzel a feladattal megbízott edzők, hanem továbbképzésükről is gondoskodnak majd. Mert ezekkel a kis fickókkal komoly terveik vannak a szakembereknek. Ha fejlődésük törésmentes lesz, ha tehetségük a várt ütemben bontakozik ki, akkor négy esztendő múlva ebből a társaságból kerül majd ki az UEFA- csapat gerince. Azt már most, rövid szemlélődés után is meg lehetett állapítani, hogy a két gárdában akad néhány kifejezetten ügyes kis legény, akik még a pocsék talajon is remekül bántak a labdával, ügyesen cseleztek, s labdáiknak szeme volt. Az NB-s csapatokból válogatott együttesben például a középcsatár, a fekete fejű Szabó gyerek keverte meg időnként a „Husiék” védelmét. S míg azok a labda keresésével voltak elfoglalva, addig a kis csatár már szemtől szemben állt a kapussal. Más kérdés, hogy vele többnyire nagyon udvarias volt. Avilágért sem akarta, hogy a szegény fiú kezét-lábát törje a kőkemény talajon, nem ugrasztotta egyik vagy másik sarokba, hanem, hogy megkímélje a hirtelen irányváltoztatásoktól, egyszerűen telibe találta a labdával. Esetleg ijesztésként eltalálta valamelyik kapufát. Az ifikapitány, Rákosi Gyula már ismerte ezeket a figurákat, mert amikor elszaladt mellette a fiú, beszólt neki: — Megint a cipő kicsit kimerítő választ ezért elmesélte a körötte állóknak, hogy a csatár egy korábbi meccsen, a Danuvia-pályán ugyancsak kihagyott egy sereg nagy gólhelyzetet. Amikor ennek okáról faggatta őt Rákosi, azt mondta, azért nem tudta berúgni az üres kapuba sem a labdát, mert háromszámmal kisebb a cipője, s emiatt „ökölbe” kellett szorítania a lábát. Mindennek az a fránya lábbeli az oka. Szünet után Rákosi konzultált Ziegler Jánossal, az NB-s válogatott edzőjével. — Mint láthatod, vannak ügyes akciók meg helyzetek is, de ez utóbbiakat mind kihagyják. Persze, vannak itt még jócskán hibák, de azért a két csapatban akad jó anyag ... A két kezével mutatta, hogy ezt az anyagot gyúrni kell, alakítgatni, formálni, akkor ki lehet hozni belőle sok mindent. Ami az edzőket illette, az érdekelteken kívül még jó néhányan körülállták a pályát. Az alapvonal mögött telepedett le Ivanics Tibor, a Dorog szakvezetője, míg a domboldal mellett Perecsi Tibor, az Ikarus edzője figyelte az eseményeket, őt nyomban „leleplezte” egykori klubtársa, az ifjúsági válogatott kapitánya, Rákosi Gyula. A barátságos ölelgetések után keresztkérdéseknek vetette alá. — Mi szél hozott ide, Tibikém? Perecsi mosolygott — A futball. Még mindig szeretem ezt a játékot... Persze, túl a futballszereteten, azért sok szakember nem csupán elmerül a játék nézésében, hanem ki is választ magának néhány tehetséges gyereket. A Képes Sport és a Magyar Rádió tehetségkutató akciója nyomán feltűnt gyerekek közül néhányan már „elkeltek”, az ő fejlődésükről tehát máris gondoskodnak. A mírké/ps végin 1:1_pe vés~ fi IIILl nYíCJ zödött, s a gyerekek ebédelni mentek. Velük tartottak az edzők és a vezetők, 8 elindult Erdei Pál is. Miközben a távozók után nézett, megjegyezte: — Nagyon régen törődtek úgy az utánpótlással, mint napjainkban! Ez pedig nagyon jó dolog. v. s. Sándor János némasága A Dunaújvárosi Járásbíróság a napokban tárgyalta a többszörösen büntetett előéletű Pék Sándor 36 éves zirci lakos bűnügyét. Pék „János” újra beszél! Gyógyulást hozó 11-es! A Kaposvári Rákóczi—Vasas NB I-es labdarúgó-mérkőzést hallgató „beteg”, akit kórházban „gyomorvérzéssel” kezeltek, tizenegy évi némaság után a rádióriporterrel együtt kiáltotta: „11-es!” Az ügy nagy port vert fel, az orvosi magyarázat is készen állt: a szurkolás izgalma, a sokkhatás és így tovább. Aztán a néma férfi, iratait hátrahagyva, megszökött a kaposvári kórházból. Utólag derült ki, hogy Pék Sándor (és nem János!) némának mímelte magát, színlelt betegséggel vette igénybe több kórház ellátását. Elfogták a Dunaújvárosi Rendőrkapitányság köröztetésére, mert Dunaújvárosban még júliusban kórházban feküdt, az utcáról vitték be, ahol rosszul lett... Akkor még beszélt. És lopott! Pénzt, értéktárgyakat — a valódi betegektől A szélhámost — visszaesőként — többrendbeli csalás és lopás bűntettében marasztalta el a Dunaújvárosi Járásbíróság és 2 év 4 hónapi szabadságvesztésre ítélte, 3 évre eltiltotta a közügyektől, ezenkívül kötelezte az okozott kár megtérítésére. Az NB II góllövőlistájának élmezőnye 17 gólos: Jakab (Budafok). 13 gólos: Loch (Nagybátony). 12 gólos: Zöldi (Budafok). 11 gólos: Mártha (Dunaújváros), Lipták (KEF SE). 10 gólos: Berecz (BVSC), Peszeki I (Dorog), Szepesi (Dunaújváros), Dárdai P. (Pécs). 9 gólos: Tóth K. (Budafok), Alapi (FÖSPED), Pintér (Izzó), Pogány (KKFSE), Pálos (MÁV DAC), Papp M. (Oroszlány). 8 gólos: Révai (Bábolna), Dukai (Oroszlány), Horváth (Várpalota). 7 gólos: Nagy I. (BVSC), Bartók (Dunaújváros), Dosonczy (FÖSPED), Menyhárt (KKFSE), Kozenkov (MÁV DAC), Magos (SZMTE), Ebedli, Molnár (Volán). 6 gólos: Korsós (Bábolna), Szilasi (Dorog), Szolnoki (SZMTE), Bartosik (Volán). 5 gólos: Kiss, Maczkó (DVSC), Timár (Dunaújváros), Menczel (Izzó), Pál (Komló), Fürtös (SZMTE), Szöllősi (Várpalota).