Népsport, 1975. december (31. évfolyam, 283-306. szám)

1975-12-18 / 297. szám

XXXI. 297. ♦ 1975. december 18 LABDARÚGÁS LABDARÚGÁS - 1975. ŐSZ A BÍRÁSKODÁS JELENSÉGEI­ ­.A hazánkba látogató külföldi játékvezetők, edzők ismétlődően megállapítják, hogy a mi pá­lyáinkon általában rend van. Nyoma sincs azoknak a már­­már elviselhetetlen botrányok­nak, hisztérikus jeleneteknek, amelyek másutt nemcsak a ren­dezőknek, de olykor a nézők­nek is sok gondot okoznak. A játékosok ritkán feleselnek a bí­róval, csak elvétve fordul elő súlyosabb sérülést okozó sza­bálytalanság, s minden eddiginél kevesebb a lehetőség az időhú­zásra.’’ Ezt írtuk lapunk december 8-i számában, s most ezt kiegé­szíthetjük azzal, hogy bíráink többsége sok mindent elkövetett a JB két évvel ezelőtt hozott határozatainak megvalósításáért. Erélyesen fegyelmeztek, nem tűrték meg a legyintgetést, a reklamálást, a labda sípszó utáni elrúgását és sokat tettek annak érdekében is, hogy felgyorsuljon a játék. Ha kezdetben voltak is túlkapások, az új gyakorlat egy­re inkább meghonosodott, s ma már ott tartunk, hogy nyugodtan elmondhatjuk: nálunk zavarta­lan a pályák légköre. Fizikailag is felkészültek Nagyon örvendetes, hogy a Já­tékvezető Bizottság egyre többre törekszik. Nem elégszik meg például a játékvezetők rendsze­res elméleti továbbképzésével, hanem minden eddiginél több gondot fordít fizikai felkészült­ségükre is. Szerencsére már messze vagyunk attól az időtől, amikor a mérkőzésre való ké­szülődést legfeljebb egy hétközi lábteniszcsata jelentette. A mai idők bírái hetenként két al­kalommal — némelyikük több­ször is — rendszeres, speciális edzést tartanak olyan megter­heléssel, ami alkalmassá teszi őket a magas szintű követelmé­nyek, tesztvizsgák teljesítésére. Régebben a Budapest-bajnok­­ságban szereplő játékosok sem gyakoroltak annyit, mint a je­lenlegi játékvezetők! Nem véletlen, hogy a ma­gyar pályákról eltűntek a poca­kos, lomha­ mozgású, kis terü­leten helyezkedő bírák, s he­lyükre olyanok kerültek, akik sokat és gyorsan tudnak futni, nem maradnak le a támadások­ról és annak érdekében, hogy közelről lássák az eseményeket, még a büntetőterületen belül is felbukkannak! Az a tény, hogy a labdarúgó mindig maga körül, a közelben látja azt, aki a sípot fújja, ön­magában is fegyelmező erő. Úgy érzi magát ilyenkor a játékos, mint az a gépkocsivezető, aki észreveszi, hogy rendőrautó van a nyomában, fegyelmezettebben közlekedik, vigyáz, ne kövessen el szabálysértést. Kapusjáték és a 9 méter És jó dolog az is, hogy a ma­gyar JB gyorsan reagál a nem­zetközi életben érvényes új ha­tározatokra, döntvényekre, mó­dosításokra, s a változásokat az elsők között alkalmazza. Ilyen volt ősszel a kapus játékra vo­natkozó szabálynak a finomítá­sa, amely felsorolja, hogyan nem szabad akadályozni a labda ka­pus általi gyors játékba hozá­sát. Ezzel kapcsolatban nyilat­kozta dr. Szilágyi György, a FIFA játékvezető instruktora: „Nem szabad a kapus elé állni, előtte ide-oda ugrálni abból a célból, hogy ne tudja játékba hozni a kezében tartott labdát. Nem szabad a szögletnél a ka­pus elé helyezkedni a labda meg­játszásának szándéka nélkül. Végül nem szabad a kapus felé emelni a lábat, amikor ki akar­ja rúgni a labdát.” Angliában még ki sem hirdet­ték ezt a döntvényt, amikor a mieink a pályán már alkalmaz­ták, s most az őszi hajrában már elég egységes módon. Régebben sokat bosszankod­tunk amiatt, hogy a játékveze­tők nem tartják be a 9 m-es , pontosan 9 m 15 cm-es — távolságot, a szabadrúgásoknál megengedik, hogy a vétkes csa­pat tagjai sokkal közelebb he­lyezkedjenek a labdához. Ily mó­don lehetőséget adtak arra, hogy a szabálysértők megnehezítsék a gól elérését. Ősszel több esetben láthattuk, hogy a játékvezetők hátrább rendelték a sorfalat, ki­mérték a 9 m-t, s ha még min­dig akadt rakoncátlankodó, aki akadályozta a szabadrúgás el­végzését, a figyelmeztetéstől sem riadtak vissza. Persze, még közel sincs minden rendben — még gyakoriak az 5—6 m-re he­lyezkedő sorfalak (!) —, de ja­vulás mindenesetre észlelhető. Csupán erély, fellépés kérdése, hogy a szabálykönyv ide vo­natkozó paragrafusa maradékta­lanul érvényesüljön. Ha majd a játékosok meggyőződnek arról, hogy valamennyi játékvezető nagy gondot fordít a 9 m be­tartására, s nem tűrnek huza­vonát, akkor még gyorsabban el­érik céljukat. Fiatalítás, utánpótláskeret Dicséri a JB-t az is, hogy vál­tozatlanul bátor kézzel nyúl a fiatalokhoz. Alighogy megismer­tük Győri és Tátrai nevét, be­mutatkozott az élvonalban Lau­­ber, Tompa, Pádár és Jaczina. És ezek a bírák igazolták te­hetségüket. Egyre jobban érző­dik az utánpótláskeret működé­sének jótékony hatása is. Páldi Ede vezetésével összegyűjtötték azokat a legtehetségesebb fia­talokat, akik egyik NB-s keret­nek sem tagjai. Negyvenketten vannak. Rendszeresen foglalkoz­nak velük, szinte minden mér­kőzésen ellenőrzik őket. A kor­határ: 35 év! Egy év eltelte után a többség az NB III-as keretbe kerül, s fokozatosan egyre nagyobb feladatot kap. A foglalkoztatásnak ilyen­­módja lehetővé teszi, hogy az igazán tehetséges, rátermett játékveze­tők viszonylag gyorsan az élvo­nalba kerüljenek. Az emberekkel való törődés egyik szép példája, hogy a JB a korhatárt elért, visszavonuló bírókat ünnepélyes keretek kö­zött búcsúztatja, mint ahogyan tette azt a Videoton—Ferencvá­ros mérkőzés előtt Neuber dr. esetében is. Ez is egy módja an­nak, hogy a búcsúzók szeretet­tel gondoljanak vissza arra a testületre, amelynek évtizedeken keresztül tagjai voltak, s ak­kor is kötődjenek a JB-hez, amikor már letették a sípot vagy a partzászlót. Az elbírálás nem egységes A JB tehát nagv igyekezettel munkálkodik a magyar labda­rúgás fejlesztéséért, de még so­kat kell tennie! A testtel való játék megítélése például nem egységes, a lökések, ütközések elbírálása sokkal inkább ötlet­szerű, mint egységesen tudatos! Zsolt István bíráskodásának utolsó éveire tehető az az idő­szak, amikor a magyar játék­vezetők megpróbáltak rálépni egy új útra, úgy bírálni el a testtel való játékot, ahogyan az külföldön, elsősorban Angliában szokásos. Engedték az erőteljes elsodrásokat, nem sípoltak, ha ennek következtében a játékos földre huppant. Azt akarták, hogy ezt a szerelési, ütközési módot megszokják és a nemzet­közi porondon ne kerüljenek hátrányba. Később némi zűrza­vart szült az a gyakorlat, hogy egyesek többet engedtek meg a kelleténél, ami sorozatos sza­bálytalanságokhoz vezetett. A Szilágyi dr. vezette JB felfigyelt erre, megpróbált rendet csinál­ni. Átmenetileg sikerült is, de aztán megint az a felfogás ke­rült előtérbe, amely óvta a já­tékosokat a közelharctól. Most is ott tartunk, hogy a­­ magyar pályákon alig látni kemény, fér­fias összecsapásokat, elsodráso­kat, erőteljes lökéseket. Ettől a sípszó is elszoktatta a miein­ket, no meg az edzők sem igen oktatják a testtel való játék erőteljesebb módozatait. Úgy véljük, ilyen vonatkozásban lépni kell, elsősorban az edzők­nek, a játékosoknak, de a bí­ráknak is, hogy külföldön vagy külföldiek bíráskodása esetén el­lenfeleink ne élvezzenek velünk szemben előnyt. Partjelzés és magatartás —­­■ ■ Sajnos a partjelzésben nincs javulás, pedig olyanok kezében van a zászló, akik hétről hétre a partvonalak mentén mozog­nak, tehát csak a partjelzést gyakorolják. Sok a téves intés, mert a partjelzők jelentős része figyelmetlen vagy rosszul he­lyezkedik! Elég fél métert lema­radni az utolsó védőjátékos vo­naláról, hogy valaki a csatár helyzetét tévesen ítélje meg! Emiatt aztán sok partjelzőt fe­lül kell bírálni. Látszólag apró­ságok, de alkalmasak arra, hogy a pályán egyszeriben ideges legyen a légkör. Úgy látszik, az eddiginél is több gondot kell fordítani a speciális képzésre éss mellőzni azokat, akikről­­­eigazolódik, hogy nem alkalmasak partjel­zésre. És végezetül valamit, ami kül­sőség, a játékvezetők fellépésé­vel kapcsolatos. A JB dicsére­tes igyekezettel azon fáradozik, hogy a szabályok őrei ne legye­nek reflektorfényben, kerüljék a feltűnést, maradjanak szerényen a háttérben. Még a sípot is úgy fújják: ne legyen abban semmi „hivalkodás”. Magatartásuk azonban legyen tiszteletet pa­rancsoló, határozott. Nos, általá­ban ilyen is! A kivételt azok jelentik, akik a figyelmeztetést látványosan al­kalmazzák, mégpedig úgy, hogy mindjárt a kijárat felé mutogat­nak. Ilyenkor összeszaladnak a játékosok, a szurkolók pedig várják, hogy a szabályt sértő labdarúgó elhagyja a pályát. Vé­gül aztán kiderült, hogy a bí­ró ezt nem igényli, a hadoná­szással csak azt akarta kife­jezni : legközelebb nem marad el a kiállítás sem! Az sem ro­konszenves, amikor a bíró mesz­­sziről, ujjgörbítéssel csalogatja, hívja magához a játékost. Ezek iskolás módszerek, a pályán nincs rájuk szükség. Gondoljuk, így véli a JB is. És ha igen, tesz is valamit az orvoslás érdekében. Németh Gyula A játékosok másként viselkednek a pályán, ha közelükben érzik a játékvezetőt. Képünkön: Bana játékvezető versenyt fut a labdával és a támadással a Ferencváros—ZTE mérkőzésen. Hétéves koráig Törökbálinton élt. Az udvarukban lakott a he­lyi csapat szertárosa, akitől gyakran kapott egy-egy kiszupe­­rált futball-labdát, s ezek tár­saságában töltötte el szabad ideje döntő részét. Persze, „ta­pasztalatcserékre” is eljárt, ugyanis édesapja mindig ma­gával vitte a Törökbálint hazai­­mérkőzéseire. Később Felsőgöd­re költöztek, s itt is volt bőven alkalma a futballozásra. 15 éves­­korában döntő változás történt az életében. Nemcsak azért, mert a Könyves Kálmán Gim­názium tanulója lett, hanem mert leigazolta őt az Újpesti Dózsa. Kitűnő edzők — Balogh Sándor, Kirádi Ervin, Kirsch­­hoffer Gyula — oktatták a lab­darúgásra, s olyan játékosokkal kergette együtt a labdát hétről hétre, mint Nagy László, Tóth András, Dunai Ede. Érettségi után bizonytalanná vált a helyzete a lila-fehér együttesben. Egyszerűen nem tudta, számít-e a játékára a bajnokcsapat, vagy sem. Egyik napon aztán megkereste őt Vác­iról Pálinkás János, s azt mond­ta neki: szívesen látnák Vá­cott az NB III-as gárdában. Némi töprengés után elfogadta a meghívást. Jól játszott a Csa­patban, jól is érezte magát a fiúk között, de soha nem adta fel nagy álmát azt, hogy egy­szer az NB I-ben játszhasson. Várt, s nem hiába. Egy szép na­pon ismét kopogtattak Fedorék­­nál, Szombathelyről keresték. A­ 26 éves labdarúgó egy per­cet sem habozott, azonnal alá­írt a Haladás VSE-hez. Tudta, nem lesz könnyű dolga, más az NB III, s megint más az élvo­nal. Mások a követelmények, az elvárások, sokkal, de sokkal többet kell nyújtani, mint Vá­cott. Mégsem félt, érzett magá­ban annyi erőt, hogy felvegye e harcot a csapatba kerülésért. A Perint partján örült, külö­nösen annak, hogy Vácott Jenái István sokszor keményen meg­dolgoztatta. Az igazsághoz per­sze hozzátartozik, hogy sohasem kellett őt különösebben nógatni lelkesen, odaadóan készült min­dig, így nem volt nehéz átven­ni azt az ütemet, amelyet az NB I-es csapat követelményei diktálnak. A Balaton Kupában, először csak cserejátékosként léphetett pályára. Aztán Sárosi László közölte vele, hogy a Rákóczi el­len már tagja a kezdő tizen­egynek. Kaposvárott és Szom­bathelyen is jól játszott, s lőtt egy-egy gólt. Ezután már sen­kit sem lepett meg, hogy Fe­­dor Sándor, a Haladás zöld-fe­hér mezében élete első NB I-es mérkőzésén kifutott a pályára. És éppen az Újpesti Dózsa el­len. Eleinte bizony torkában do­bogott a szíve a középpályás­nak, aztán pár perc után meg­nyugodott, s már úgy játszott, mintha régóta az NB I-ben ker­gette volna a labdát. Fedor szeptember 12-én ün­nepelte 26. születésnapját Ha ki­csit későn, is de teljesült a vá­gya, élvonalbeli labdarúgó lett. Augusztus 30-tól sorozatban 11 bajnoki és négy KEK-mérkőzé­sen szerepelt a zöld-fehér színekben. A november 5-i, Sturm Graz elleni vissza­vágó mérkőzésen bekopogott hozzá a szomorúság. Egy perc sem telt el a játékidőből, amikor a nagy lendülettel érke­ző Steiner labda helyett Fedor jobb bokáját találta telibe. A fiú a földre zuhant, úgy vitték le a pályáról. Az­­ orvosi vizsgá­lat később megállapította a szomorú diagnózist: lábtörés. A csapata többi hazai mérkőzé­sét már csak a lelátóról szur­kolhatta végig. Noha fájt a lába, mégis boldog volt, örült együtte­se sikereinek és bizony az is nagyon jól eset neki, hogy is­­meretlen emberek barátságosan üdvözölték, s mielőbbi felépülést kívántak. A szerény, szimpatikus, tehet­séges játékos rövid idő alatt a Haladás VSE egyik kulcsem­bere lett, s a szombathelyi szur­kolók alig négy hónap alatt szí­vükbe zárták. Fedor Sanyinak most csak egy kívánsága van.­­januárban együtt kezdeni az alapozást a csapat többi játéko­sával. Az orvosok szerint en­nek nem lesz akadálya. Kiss Antal Lábadozóban NÉPSPORT 3 „Kiválasztottak”* a kopogóson A bal kapufa KísKL­­göt­t a papa, előttük meg a gye­rétt söprögetett. Persze, az em­lített két szülő — bár időn­ként ők is tettek néhány rú­gómozdulatot — a játéktéren kí­vül helyezkedett el, de így is hathatós támogatással látta el a kapu előtt serénykedő fiút. A 80 perc alatt egy terjedel­mes szakkönyvre való szakmai tanáccsal vértezték fel gyerme­küket. A papa adta a szaksze­rűbb utasításokat, míg a mama leegyszerűsítette a dolgot, több­nyire csak az alábbi, kifejezet­ten célravezető felszólítást küld­te a srác felé: — Rúgd már el a labdát! És Husi — ahogyan őt a part­vonal mellett álldogáló KSI- edző, Ökrös Sándor kedvesen becézte — az esetek döntő több­ségében el is rugdosta a kapu felé érkező labdákat. Nem sokkal múlt dél, a le­vegő csípett, a salakos pálya pedig kopogott, mint a beton. Aki ezen a talajon egy lendü­letesebb vágta után valami ok­ból kifolyólag elesett, azt „kis­­kanállal” kellett összekaparni a földről. E zord kilátás sem vet­te azonban el a két csapat já­tékosainak kedvét a rohangálás­tól. Na, persze, a mérkőzés rangját nagyban emelte az a tény, hogy ezúttal válogatott találkozóról volt szó, s ebből az alkalomból mind a két együttes tagjai címeres mezt viseltek. A fehér trikósok vá­logatottjai a Képes Sport és a Magyar Rádió tehetségkutató ak­ciójának keretében tűntek fel, míg a másik gárdát különböző NB-s klubokból szedték össze a szakvezetők. Tizennégy-tizenöt éves fiú mind, akiket az elkö­vetkezendő időben nem csupán megkülönböztetett figyelemmel kísérnek az ezzel a feladattal megbízott edzők, hanem to­vábbképzésükről is gondoskod­nak majd. Mert ezekkel a kis fickókkal komoly terveik van­nak a szakembereknek. Ha fejlődésük törésmentes lesz, ha tehetségük a várt ütemben bon­takozik ki, akkor négy esz­tendő múlva ebből a társaság­ból kerül majd ki az UEFA- csapat gerince. Azt már most, rövid szem­lélődés után is meg lehetett állapítani, hogy a két gárdá­ban akad néhány kifejezetten ügyes kis legény, akik még a pocsék talajon is remekül bán­tak a labdával, ügyesen cse­leztek, s labdáiknak szeme volt. Az NB-s csapatokból válogatott együttesben például a középcsa­tár, a fekete fejű Szabó gye­­rek keverte meg időnként a „Husiék” védelmét. S míg azok a labda keresésével voltak elfoglalva, addig a kis csatár már szemtől szemben állt a ka­pussal. Más kérdés, hogy vele többnyire nagyon udvarias volt. A­­világért sem akarta, hogy a szegény fiú kezét-lábát törje a kőkemény talajon, nem ugrasz­totta egyik vagy másik sarokba, hanem, hogy megkímélje a hir­telen irányváltoztatásoktól, egy­szerűen telibe találta a labdá­val. Esetleg ijesztésként eltalál­ta valamelyik kapufát. Az ifi­kapitány, Rákosi Gyula már is­merte ezeket a figurákat, mert amikor elszaladt mellette a fiú, beszólt neki: — Megint a cipő kicsit kimerítő választ ezért elmesélte a körötte állók­nak, hogy a csatár egy koráb­bi meccsen, a Danuvia-pályán ugyancsak kihagyott egy sereg nagy gólhelyzetet. Amikor en­nek okáról faggatta őt Rákosi, azt mondta, azért nem tudta berúgni az üres kapuba sem a labdát, mert három­­számmal ki­sebb a cipője, s emiatt „ököl­be” kellett szorítania a lá­bát. Mindennek az a fránya lábbeli az oka. Szünet után Rákosi konzultált Ziegler Jánossal, az NB-s vá­logatott edzőjével. — Mint láthatod, vannak ügyes akciók meg helyzetek is, de ez utóbbiakat mind­­ ki­hagyják. Persze, vannak itt még jócskán hibák, de azért a két csapatban akad jó anyag ... A két kezével mutatta, hogy ezt az anyagot gyúrni kell, ala­kítgatni, formálni, akkor ki lehet hozni belőle sok min­dent. Ami az edzőket illette, az ér­dekelteken kívül még jó néhá­­nyan körülállták a pályát. Az alapvonal mögött telepedett le Ivanics Tibor, a Dorog szak­vezetője, míg a domboldal mel­lett Perecsi Tibor, az Ikarus ed­zője figyelte az eseményeket, őt nyomban „leleplezte” egykori klubtársa, az ifjúsági válogatott kapitánya, Rákosi Gyula. A ba­rátságos ölelgetések után ke­resztkérdéseknek vetette alá. — Mi szél hozott ide, Tibi­­kém? Perecsi mosolygott — A futball. Még mindig sze­retem ezt a játékot... Persze, túl a futballszerete­ten, azért sok szakember nem csupán elmerül a játék nézé­sében, hanem ki is választ ma­gának néhány tehetséges gye­reket. A Képes Sport és a Magyar Rádió tehetségkutató akciója nyomán feltűnt gyere­kek közül néhányan már „el­keltek”, az ő fejlődésükről te­hát máris gondoskodnak. A mírké/ps végin 1:1_pe vés~ fi IIILl nYíCJ zödött, s a gyere­kek ebédelni mentek. Velük tar­tottak az edzők és a vezetők, 8 elindult Erdei Pál is. Miköz­ben a távozók után nézett, meg­jegyezte: — Nagyon régen törődtek úgy az utánpótlással, mint napja­inkban! Ez pedig nagyon jó dolog. v. s. Sándor­ János némasága A Dunaújvárosi Járásbíróság a napokban tárgyalta a több­szörösen büntetett előéletű Pék Sándor 36 éves zirci lakos bűn­ügyét. Pék „János” újra beszél! Gyógyulást hozó 11-es! A Ka­posvári Rákóczi—Vasas NB I-es labdarúgó-mérkőzést hall­gató „beteg”, akit kórházban „gyomorvérzéssel” kezeltek, tizenegy évi némaság után a rádióriporterrel együtt kiáltot­ta: „11-es!” Az ügy nagy port vert fel, az orvosi magya­rázat is készen állt: a szurko­lás izgalma, a sokkhatás és így tovább. Aztán a néma férfi, iratait hátrahagyva, megszökött a ka­posvári kórházból. Utólag de­rült ki, hogy Pék Sándor (és nem János!) némának mímelte magát, színlelt betegséggel vet­te igénybe több kórház ellátá­sát. Elfogták a Dunaújvárosi Rendőrkapitányság körözteté­­sére, mert Dunaújvárosban még júliusban kórházban fe­küdt, az utcáról vitték be, ahol rosszul lett... Akkor még beszélt. És lopott! Pénzt, értéktárgyakat — a valódi betegektől A szélhá­most — visszaesőként — több­­rendbeli csalás és lopás bűntet­tében marasztalta el a Dunaúj­városi Járásbíróság és 2 év 4 hónapi szabadságvesztésre ítél­te, 3 évre eltiltotta a köz­ügyektől, ezenkívül kötelezte az okozott kár megtérítésére. Az NB II góllövőlistájának élmezőnye 17 gólos: Jakab (Budafok). 13 gólos: Loch (Nagybá­­tony). 12 gólos: Zöldi (Budafok). 11 gólos: Mártha (Dunaúj­város), Lipták (KEF SE). 10 gólos: Berecz (BVSC), Peszeki I (Dorog), Szepesi (Dunaújváros), Dárdai P. (Pécs). 9 gólos: Tóth K. (Budafok), Alapi (FÖSPED), Pintér (Izzó), Pogány (KKFSE), Pálos (MÁV DAC), Papp M. (Oroszlány). 8 gólos: Révai (Bábolna), Dukai (Oroszlány), Horváth (Várpalota). 7 gólos: Nagy I. (BVSC), Bartók (Dunaújváros), Doson­­czy (FÖSPED), Menyhárt (KKFSE), Kozenkov (MÁV DAC), Magos (SZMTE), Ebedli, Molnár (Volán). 6 gólos: Korsós (Bábolna), Szilasi (Dorog), Szolnoki (SZMTE), Bartosik (Volán). 5 gólos: Kiss, Maczkó (DVSC), Timár (Dunaújváros), Menczel (Izzó), Pál (Komló), Fürtös (SZMTE), Szöllősi (Vár­palota).

Next