Népsport, 1976. január (32. évfolyam, 1-26. szám)

1976-01-23 / 19. szám

XXXII. 19. ♦ 1976. január 23 LABDARÚGÁS NÉPSPORT 3 A végcél egy csendes kis borozó? Akik nem szeretik, azok sem tagadják: Zámbó Sándor a ma­gyar labdarúgás elmúlt évtize­dének egyik kiemelkedő játéko­sa. Az már az ő balszerencsé­je, hogy erre az évtizedre esett a sportág hazai hanyatlásának időszaka. Nem az ő vétke csu­pán a marseille-i kisiklás, a legutóbbi VB-selejtező kudarca, « az olimpiai szerepléstől való búcsú. Amiért elmarasztalható, az nem annyira a játéka, mint... Játék és botrány Feszült, ideges, nem érti, mi­ért is keresem. — Mit lehet rólam írni? — kérdez vissza. Aztán, anélkül, hogy bármit mondanék, hozzá­teszi: — Egyetlen dolgot mondha­tok: nem vagyak még öreg! Ezt hamarosan á pályán is be fogom bizonyítani! Megnyugtatom, már amennyi­re válaszom megnyugtató lehet: — Nem a koráról akarok ír­ni, hanem a viselkedéséről. Egy klasszisjátékos a figyelem kö­zéppontjában áll. Hétről hétre ezrek és ezrek vesznek róla példát, utánozzák nemcsak a mozdulatait, hanem a magatar­tását is... Lehiggad. Furcsa: mintha keHLametlenefob témát várt vol­na. Mintha erről szívesebben beszélne, mint a koráról, ami­ről pedig — nem tehet. Tíz perc gondolkodási időt kér, azután megjelenik és kü­lönösebb bevezető nélkül várja a kérdéseket. Beínte óvatosan, rosszat sejtve, később egyre jobban belemelegedve, pillanat­nyi megállás, fontolgatás nél­kül válaszol. Beszélgetésünk egyre folyamatosabb, a végén már szinte kérdezni sem kell. Van mondanivalója... — Nemcsak kitűnő játékos­ként, hanem botrányok, vere­kedések főszereplőjeként is be­került a neve a köztudatba, leg­utóbb pedig nem kis része volt abban, hogy az Újpesti Dózsá­nak búcsúznia kellett a BEK- től. Felesleges krakélereskedésé- ért kiállították, s ezután lőtte a továbbjutást jelentő gólt a Benfiea... — Nagyon megbántam — fe­leli a szokottnál lényegesen hal­kabban. — Valósággal lelki be­teg voltam két hétig, nem mer­tem az utcára, emberek közé menni. De azért hozzátartozik e dologhoz, hogy nemcsak miat­tam estünk ki. Portugáliában, az első mérkőzésen, amikor öt gólt kaptunk, sérülésem miatt nem játszottam. S itthon, ki­állításom után is lett volna mód elhárítani azt a támadást... — Az eseten túl: mi az oka annak, hogy annyi kifogás van a viselkedésére, a modorára? Hogyan kerülhetett például ösz- szetüzésbe a hatósági közegek­kel, s verekedett eszpresszóban? Nem érezte a felelősségét an­nak, amit éppen rendkívüli ké­pességei, s az ezáltal szerzett hírneve jelent? ... — Dehogynem! — válaszol rögtön. — De azok, amiket fel­idézett, régi dolgok. Félórával utána már legszívesebben visz- szacsináltam volna mindegyik esetet. S egyébként is, azóta sokat változtam. — A legutóbbi kiállítása nem ezt bizonyítja ... — Olyan a természetem — tör ki belőle —, hogy hamar felmegy bennem a pumpa. De azt nyugodtan állíthatom: soha nem rossz szándékból vereked­tem! Ma is sokszor elkap a hév. Az idegességemnek azon­ban megvan az oka. A feleségem például üzletvezetői tanfolyamot végzett, s ma ebben a munka­körben dolgozik. De nem a leg­csendesebb környéken, s itt ki van téve sértő kijelentéseknek is, amiket nem tudok szó nél­kül elviselni... — A vendéglátóipar jól fizető állásai tele vannak ellentmon­dásokkal, amelyekkel már az induláskor számolni kell... — Igaz, igaz. Nem is csak ez az oka a balhéknak. Az alaptermészetem túlságosan hir­telen, kicsit forróvérű vagyok. Es ha megbántanak, bizony nem szeretek adós maradni! A következmény — nem számít (Eszembe jut, hogy néhány perccel azélőtt, az öltözőben nem ilyen finoman fogalmazott. Később Dunai Anti magyarázta meg: „Kikaptak egy góllal az edzömérközésen, s ez nagyon megviselte...") — Természetes, hogy a sérté­seket nem hagyja szó nélkül, az pedig erény, hogy minden vereség bántja. De a reagálásai nem méltóak egy válogatott sportolóhoz .. .■ Nem szokta 'át­gondolni, hogy egyes cselekede­teinek milyen következményei lehetnek? Rázza a fejét — Soha nem gondolkozom előre! Mindig az adott pillanat­ban döntöm el, hogy mit is csinálok. A pályán rendszerint ezért találom meg a jó meg­oldást — A pályán... A pályán kí­vül viszont nem törődik azzal, hogy milyen véleményt alakit ki magáról? Sok ezren ismerik... — Hogyne törődnék ezzel! De az alaptermészetemen nem tu­dok változtatni! — A jövőjéről milyen el­képzelései vannak? — Pillanatnyilag nem töröm rajta a fejem. Az biztos, hogy edző nem akarok lenni. Ha a tiszti akadémiát kijárom, akkor minden máskép alakult volna. De, sajnos, nem volt időm to­vábbtanulni, a válogatottság, s az egyesületem nagyon lekö­tött. Egy dolgot azért talán tervezek: a mostaninál csende­sebb környéken szeretnék a feleségemmel együtt vezetni egy borozót... — Milyen végzettsége van? — Nyolc általánosom. És van egy Iparigazolványom. Aztán hirtelen, elvágva a té­mát, hozzáteszi: — Még játszom! És sokáig játszani szeretnék! — Mégis, meddig? Harminc- kettedik évében van ... Látszik rajta, hogy ez a téma foglalkoztatja a legjobban. — Göröcs, Solymosi és a többiek példája után, anélkül, hogy bárkit is meg akarnék bántani ezzel a feltételezéssel, fel kell készülnöm a búcsúra. Lehet, hogy a mostani idény végén, ha nem leszünk bajno­kok, köziik velem: nincs rám szükség. Pedig nagyon szere­tem a játékot! És egyáltalán nem érzem idősnek magam. Sze­retem a Dózsát is. Ha elkülde­nek, abbahagyom. Ha viszont nem így lesz. még évekig ját­szani szeretnék! — Nem érzi, hogy adósa ma­radt a sportágának? Csodálkozik. És azt hiszem, nagyon • őszinte szándékkal mondja: — Nagyon sokat köszönhetek a Labdarúgásnak. Annyit, hogy azt elmondani sem tudom. Min­dent, mindent... Erkölcsileg, anyagilag. De nem érzem adós­nak magom! Nyugodtan kije­lenthetem: a pályán, játék köz­ben mindig igyekeztem a tőlem telhetőt megtenni. Adósság? — elmereng a szón. — A világ- bajnokságokra nem jutottunk ki, s most az olimpiára sem. Ebben részem van nekem is, nem is kis részem. De az nem jut eszébe senkinek, hogy annak idején, 1969-ben három gólt rúgtunk a világbajnoki se­lejtezőn a csehszlovákoknak és 3:1-ről egyenlítettek? Hogy a svédeknek 1973-ban ugyancsak három gólt lőttünk, az osztrá­kok ellen két góllal vezettünk, mégsem nyertünk? Nem csak a csatárok hibásak abban, hogy kiestünk! — Mindebből kiderül, hogy sokat foglalkoztatják a váloga­tott kudarcai, s a pályafutásá­val kapcsolatos kérdőjelek. Pon­tosabban: úgy érzi, hogy van mit tisztáznia ... — Tudja, mit akarok? — reagál rögtön. — Bebizonyítani, hogy ott, a helyem nemcsak a csapatban, hanem a válogatott- bán is! Hogy nem én rajtam múltak a kudarcok! Nem lesz könnyű feladat. Sok előítélet van a harmincon felüliek kor­osztályával szemben. Az Új­pesti Dózsában lassan már csak Fazekassal maradok a kez­dőcsapatban az idősebbek kö­zül. Igaz, tudom, ez az élet rendje, legalábbis így mondják. De azért gondolja meg: mi­lyen idegesítő dolog úgy ját­szani, hogy az embernek a karmesteri pálcát kell tartania, ugyanakkor pedig meg kell har­colnia a puszta elismerésért is! A rossz szereplés után az idő­sebbekre mondják először, hogy hibáztak. A fiatalokkal talán minden rendben van? Néha úgy érzem, hogy az a baj: túlságo­san is haverkodunk ve­lük. Aztán a kevésbé intelligen­sek később egyenrangúnak érzik magukat s azt hiszik, hogy a szö­veggel mindent pótolni lehet. Pedig a pályán csak a játék szá­mít! Zámbó és as egyéniség Csiak a játék?! Ebben nem értünk egyet. Kü­lön lehet-e választani a játékot a sokszor éppen azt meghatá­rozó magatartástól, viselkedés­től? El lehet-e választani a klasszis szinten, sokszor lelke­sen, szellemesen futballozó Zám- bót — a nemegyszer meggon­dolatlanságával csapatát is sújtó Zámbótól?! Játék és magatar­tás szorosan összetartozik. Együtt adja ki a játékost, sze­rencsés esetben a nagybetűvel írt Egyéniséget. Az Egyénisé­get, akire — Zámbó szerint is — a legnagyobb szüksége van ma a magyar válogatottnak. Az Egyéniséget, aki nemcsak sze­reti, nemcsak játssza ezt a játékot, hanem tisztában van vele: a labdán kívül emberek is körülveszik, cselekedetei iwgyanügy jellemzőek lehetnek rá, mint lövésed, cselei, sőt: jellemzőek lehetnek arra a korszakra is sportágaiban, amely­ben kiemelkedett társai közül. ' Hogy Zámbó Sándor, rendkí­vüli adottságai ellenére még­sem tartozik a nagybetűvel írt Egyéniségek közé, hogy egyre sűrűbben kényszerül emlegetni a korával járó hátrányokat, hogy nemritkán ideges, meggondo­latlan, annak okát maga fej­tette meg: „Nem akarok és nem is tu­dok előre gondolkozni. Sem a pályán, sem az életben .. Utólag legfeljebb azon el­mélkedhetünk: Kár, hogy má­sok nem szoktatták, ha úgy tetszik, nem kényszeritették pá­lyafutása kezdetétől fogva a fe­lelősségteljesebb viselkedésre! A tanulságot egyszer — amíg késő nem lesz — neki kell le­vonnia. S az ő példáján ke­resztül talán levonhatják má­sok is. Bocsák Miklós Mérföldkő filmszalagon A Játékvezető Bizottság ve­zetőinek felkérésére, egy népstadionbetí kettős mér­kőzésen nem szerelt le az adás végén a televízió stáb­ja. Az első találkozót egye­nes adásban sugározták, a másodikon, a Ferencváros— Vasas rangadón — a játék­vezetőt követte a kamera! Persze titokban, nehogy Há­mori Lászlót megzavarja a szokatlan filmszerep. Volt neki enélkül is elég teher a vállain; végre ismét zsúfolt nézőtér, dobok, zászlók, kó­rusok ... és a pályán két ambiciózus csapat, amelyek­nek nagyon-nagyon kellett mind a két pont __ Mos t, utólag kiderült, hogy az operatőr az első per­cek után panaszkodott: fá­rasztó a reflexekkel vívott küzdelem. Amióta a gép mö­gé állt, a labdát követte az optikával, és ha lekésett az akciókról, az hibának szá­mított. Most is magától ta­pad rá a keze, a szeme, a tudata, a már-már megin­duló mozdulatot kell fehát minduntalan lefékezni, hogy a „főhős", a játékvezető ma­radjon premier plánben. Ez később — Hámori jóvoltából — egyre könnyebb feladattá vált, s elkészült a film, amely összevágva, hangosít­va, egyszóval „szalonképe­sen", nagyszerű szemléltető eszköze a játékvezetők most folyó továbbképző tanfolya­mának. Pereg a film ... Hámori versenyt fut a lab­dával, s a többi játékvezető itt, a szobában szurkol ne­ki, nehogy lemaradjon. A hangszóróban fütty harsán a lelátóról, mi azon­ban felnagyítva látjuk, hogy nincs igazuk a tiltakozók­nak: Ebedli félreérthetetle­nül gáncsolt. Én ezt a következtetést vo­nom le, a továbbképzést irá­nyító Zsolt István azonban egészen másra hívja fel a kollégák figyelmét: — Ha valakinek titokban még mindig gondot okozott, hogy miért adtuk fel az át­lós irányban történő moz­gást, fiatalkorunk játékve­zetői alaptételét most össze­írhatja az érveket. A legfonto­sabb: csak úgy lehet min­denütt jelen a játékvezető, hogy szakít a hagyományok­kal és a beidegzésekkel, bát­ran bemegy a 16-oson belül­re is. Mindenüvé, ahol a labda van! íme. egy akció: közeli lö­vés, kapufa, egy hátvéd nyújtott lábbal akar szerel­ni, mégis újabb lövés és a gólvonalról ment valaki. Bo­nyodalmak sokasága, elgon­dolni is rossz, mi lett vol­na, ha Hámori nem az alap­vonalon áll. A kapufa mel­lett, azaz: az egyetlen jó, a legjobb helyen! Nem is vitatkozik senki, sem a pályán, sem itt, a te­remben. A képernyőn to­vább hullámzik a játék, s milyen csalfa az emlékezet: újra és újra felfedezem, hogy későbbi veresége ellenére a Vasas játszik meggyőzőbben. Futnak és harapnak, vagy in­kább fordítva: mindenütt ott vannak, s ha a helyzet úgy kívánja, beledobiák ma­gukat a labda útjába. Zsolt: — Hámori itt személyte­len. A magyar játékvezetői kar élvonalát képviseli. Ugyanígy fordítotok hátat mindannyian a kapunak a mellé-fölészálló lövések után, hogy mielőbb a pálya köze­pére jussatok, megelőzzétek a kirúgást. Pedig a labdáról sosem szabad levenni a sze­met, mögöttetek a szabályta­lanságok egész sora történ­het... Na, és az oldalvonal­ról kapu elé ívelt szabadrú­gásoknál a sorfal távolsága! A bíró áll kilenc méterre, a védők talán négyre, vagy öt­re. Mégsincs egy szava sem hozzájuk. Hányszor beszél­tünk pedig már róla!... Pereg a film... És olykor megáll, visszapörget a tech­nikus, hogy a kritikus moz­zanat, a kifogásolt hiba újra felvillanjon a vásznon, s az emlékezetbe rögződjék: ezt nem szabad! Hámori most is beleizzad a produkcióba, pedig egy­re nyilvánvalóbb, hogy azon a rangadón fényesen helyt­állt. Bárki utánanézhet: ver­senyt futott valamennyi1 ak­cióval és bár olykor tetemes hátránnyal indult — rendre utolérte a labdát! 43 éve­sen! Két évvel azután, hogy behívatták a JB-be és fi­gyelmeztették: ha nem ja­vítja meg jelentősen erőnlé­tét — lemondanak róla. A játékvezető most várja a FlFA-jelvényt, ami a vi­lág minden bírójának a csú­csot, az álmok beteljesedését jelenti. Mi pedig a játékve­zetőkkel együtt köszönjük a Televíziónak, hogy segítsé­get nyújtott a világ első ilyen jellegű filmjének az el­készítéséhez. Mérföldkő — filmszalagon! Furcsa páro­sítás, de így van, s nagy öröm, hogy ezt a követ mi rakjuk le a labdarúgás fej­lődésének az útján. (borbély) Mindig magasabbra (fi.) .Húsz az tizennyolc? A terem közepén Németh La­jos, a Videoton másodedzője. A vezető edző sehol. „Rosszkor jöttek — magyarázza Németh —, Kovács Ferencnek Májerral és Csongrádival, a két sérülttel ellenőrzésre kellett utaznia Bu­dapestre." „Edzés azért lesz?" „Hát persze." Döngenek a falak, pattognak a labdák. Egymást követik a gya­korlatok. Kovács László, a vá­logatott kapusok edzésén van, Szalmásy még mindig harckép­telen, így csak tizennyolcán kö­vetik Németh utasításait. „Labdavezetés!” — harsan az edző hangja. Mialatt a játéko­sok körbe-körbeszaladnak, Né­meth Lajos rendelkezésünkre áll. „Milyen akkor edzést tartani, amikor nincs jelen a vezető ed­ző? Észre lehet ezt venni a já­tékosok mozgásán?” A másod­edző őszinte és korrekt. Mond­hatná: egyedül is ugyanúgy ösz- sze tudja fogni a társaságot, ne­ki is megvan a kellő tekinté­lye. Mondhatná, de nem mond­ja. „Az embert, amikor egyedül van, a gyakorlatanyag köti le. Aki az edzést vezeti, egy-egy játékosra nem tud annyira fi­gyelni, képtelen igazán ellenő­rizni.” Ellenőrzésre szükség van Néhány perc múlva mindezt Vass István egy személyes pél­dával be is bizonyítja. A fel­adat a következő: a labdarúgók párokat alkotnak, egyikük négy- kézlábra ereszkedik, a másik oda-vissza hússzor átugrik fe­lette. Vass Czeczeli fölött rep­ked. Egy, kettő, három, négy, öt, hat. .. aztán vége. Megáll, a to-' vábbiakban már csak csicsereg. Azért nem ez a jellemző. Ko­vács Józsefnél a húsz az húsz és a látottak alapján Nagy II is jól számol. Nagy III és Wollek azonban, különösen ha fekvőtá­maszról van szó, már olykor té­ved ... Amikor az edzés után a má­sodedzővel és a játékosokkal be­szélgetünk, a téma azonos: az öntudat! „Szerintem — kezdi Németh Lajos — az elmúlt évekhez képest a mennyiség emelkedett a legkevésbé. Á múltban is nagyón solcat dol­goztunk. Amiben kétségtelenül előre léptünk, az a minőség és a fegyelem. — Gyorsan hozzá­teszi: — még ha néhány mo­mentum ez ellen is szólt." „Ha valaki egy-kettőt lecsíp a gyakorlatokból, abból igazán nem kell ügyet csinálni — így Fejes. — Amit mi le-lecsalunk, azt az edzők eleve bekalkulálják. Jól tudják: ha húszat mondanak, az nálunk csak tizennyolc." Érdekes, mert mindezt olyan csapat játékosa mondta, amely — bátran kijelenthetjük, hiszen nemcsak a másodedző szavai, ha­nem az eredmények is ezt iga­zolják — a Ferencváros mellett sok vonatkozásban talán a leg­többet fejlődött. Fizikai és technikai képzettségben, állóké­pességben, erőnlétben, taktikai vonatkozásban és — hozzáállás­ban. Ha náluk, a Videotonnál ma egyeseknek tizennyolcat je­lent a húsz, akkor mennyit je­lenthetett az a múltban, vagy mennyit jelent máshol? Nem véletlen Időközben megérkezik a ve­zető edző. Kovács Ferenc — ért­hető — hirtelenjében nem érti a fenti kérdést. Beszámolunk neki tapasztalatainkról: néhá­nyan kevesebbet csináltak stb. Neveket nem mondunk. Azt mondja, ő úgyis kitalálja. Fél percig fürkészi a névsort, majd megszólal: „Vass..." Csendben figyeljük. „Talán Wollek és Nagy III.” Most már bámuljuk. „Mi úgy éreztük, véletlen, hogy ezt a három játékost „szúrtuk ki”. Most, ma éppen ők. hibáz­tak. Nem is akartunk ebből messzemenő következtetéseket levonni.” „Nem, ez nem vélet­len!” — hangzott a válasz. — Vass Pista, hát, hogy is mond­jam, kilóg a csapatból. Wollek egész héten a leglassúbb volt. Sérülése miatt hosszabb kiha­gyásra kényszerült, elnehezedett, most szinte kínlódik, nehezen bírja a terhelést. Nagy 111 az összes közül a legkevésbé tud „szenvedni”, márpedig ebben a ciklusban nemegyszer erre van szükség. Ahol van rá mód, ott könnyít. Mentségére szól, hogy a térde még mindig nincs telje­sen rendben.” Ami a távollétét illeti, Kovács Ferenc kifejtette: náluk erre vi­szonylag többször is sor kerül. Amikor a válogatottnál segéd­kezik, Németh Lajos mindig egyedül marad. A többség azon már túlhaladt, hogy csak akkor hajtson, ha lesik. A Videoton­nak sikerült éveken át meg­őriznie vezető helyét az élvo­nalban, s ez nagy felelősséget ró a játékosokra. Felhívták ma­gukra a figyelmet! Ma már ha­zai földön bárhol játszanak, si­kernek számít legyőzni őket. A játékosok tudják, mit jelent számukra, ha az élbolyban ma­radnak, ebből fakadóan azzal is tisztában vannak: mit miért tesz­nek. Nagy általánosságban még könnyelműség lenne kijelente­ni, de a labdarúgók jelentős há­nyada már látja mindennapi munkájának értelmét. Kovács Ferenc itt elgondolko­dott. „A ma délelőtti edzésen történtek ismeretében is azt mondom, ha előfordulna egy olyan eset, hogy se én, se a másodedző nem érne rá, a Vi­deoton játékosai már akkor is végrehajtanák a feladatot. Va­lami megindult nálunk. Nem véletlen, az őszi harmadik he­lyezés: idén már jóval maga­sabbról indultunk, mint ko­rábban. Például a futóeredmé­nyek is ezt bizonyítják, önma­gukért beszélnek." Magasabb szintről indultak Elővesz egy hatalmas dossziét. Időpont: 1975. január 14. 3600 méteres futás: Csongrádi 13:30, Végh 13:30, Tieber 14:10, Karsai 14:57, Czeczeli 15:12 (!). 1976. január 20-án Pálfai Já­nos, az MLSZ ellenőre ugyan­ezen a távon ugyanezeknél a játékosoknál az alábbi időket mérte: Csongrádi 12:56, Végh 12:56, Tieber 13.12, Karsai 14:30, Czeczeli (ugyancsak felkiáltó­jellel!) 13:40. Hatalmas a fejlő­dés, akárcsak a 10x30 méternél. Ebben Karsai 0.5 másodpercet, Csongrádi 0.6-ot, Jankovics 0.5- öt javult. Átlagban 0.3—0.4 mp a különbség... A vezető edző az edzésnaplót is előveszi. Üjabb és újabb bi­zonyságokat kapunk a fejlődés­ről, de a legdöntőbb érv most is a játék: a székesfehérváriak az őszi idényben hazai pályán egyetlen vereséget sem szenved­tek. Csupán egv gólt kaptak, azt is tizenegyesből! „Haladásnak számit — így az edző —, hogy ma már a huszon- kettes keretben legalább tizen­nyolc közel egyenértékű játéko­som van. A válogatottjelölt Má- jer sérülését ugyanúgy el tud­tuk viselni, mint Tieberét. A tények, a számok, a kimutatha­tó, látható dolgok mind a ma­gasabbra törekvést jelzik. Most már csak azt kell elérni, hogy a játékosoknál legbelül, a fejek­ben is minden elrendeződjön. Apróságnak tűnik, mégis nagy jelentőséget tulajdonítok neki, hogy a húsz mindig húsz le­gyen!” Igaza van Kovács Ferencnek, erre ma még, sajnos mindenütt nagyon kell ügyelni. Pedig már az általános iskola első osztá­lyában tananyag... Gyárfás Tamás 1. Ki nyeri az MLSZ mezei futóversenyét január 29-én? 2. Melyik csapat bizonyul a legjobbnak? 3. A játékosok közül ki fut be utolsónak a célba? ....... Név : Cím: A szavazólapnak, levelezőlapra ragasztva, 1976. január 28-án délig kell szerkesztőségünkbe érkeznie. (Cím: 1918 Budapest, Vili., Somogyi Béla utca 6.) I

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék