Népsport, 1976. február (32. évfolyam, 27-51. szám)
1976-02-01 / 27. szám
XXXII. 27. ♦ 1976. február 1. ____________________________________________________ NÉPSPORT 3 LABDARÚGÁS Mindig magasabbra (Vili.) Kék-fehér tervek: feljebb a táblázaton Az egyik edzőpályán még érintetlen volt a fehér hótakaró. Legalábbis belül. Kint a szélén három kékmelegítős fiú csörtetett körbe-körbe, lassan szabályos kis csapást hagyva maga mögött. Ők hárman voltak a lábadozók. Akik egyelőre csak egy részét végeztek a közös munkának. Vagyis csak futottak. Egy ideig a fent említett havas edzőpályán, később ki onnan. Ugyanis a pályagondnok eltanácsolta a kis különítményt, odább egy házzal. Pontosabban egy pályával. Oda, ahonnan már korábban letolták a havat. — Tudniillik, ha mi letapossuk, nehezebb lesz letisztítani azt a pályát— mondta az egyik lábadozó, Siklósi János, s Csorna, valamint Gőgös társaságában új terepet választott a további szaladgáláshoz. Bokáig érő pályán A többiek a „lepucolt” játéktéren ügyködtek. Ezen alig volt némi hó, volt viszont sár, bokáig érő latyak. Futni azért lehetett rajta. A vezető edző, Keszthelyi Mihály az alapvonal mögött állt, s nézte a játékosokat. Akik odabent gondosan dagasztották a sarat. Bácsalmási edző irányítása mellett. — A hangulat? — kérdeztük a mestert. — Rendben mennek a dolgok. Mindenki végzi a feladatát, ráadásul különösebb nógatás nélkül. — Senki sem igyekszik „lenyelni” belőle egy kicsit? Nem emelkedik meg időnként a „sérülések” száma manapság? — Nem mondhatnám. Sőt, még olyan is akad, aki eltitkolja amikor fáj a lába. — Például? — Például Török Jóska. A futóverseny előtt Komáromban meghúzódott. Csütörtökre azonban csak összeszedte magát, s a harmadik lett. Azt hiszem aligha tudtam volna lebeszélni arról, hogy elinduljon a versenyen. Ami a futást illeti, Törökön kívül is akad nálunk néhány jó futó. — Török után ki volt a legjobb MTK-VM-es? — Kiss Tibor. Már jó ideje fagyoskodtunk, amikor jött Csorna, s közölte a vezető edzővel, hogy lefutották a fejadagot. — Jól van — mondta a szakember, s elbocsátotta, labdaúsztatás közben a pályán már komoly szerephez jutottak a labdák is. Ezek jobb időben nyilván kedélyesen pattogtak volna, most viszont erre nem volt módjuk, annál inkább a rendszeres fürdőzésre. Vízben úszó labdát pedig általában bonyolult dolog az oldalvonal mellől beívelni a kapu előterébe. A legjobb példa volt erre Csetényi esete. A hátvéd nagy lendülettel érkezett meg az alapvonal közelébe, s jobbára előtte volt a labda is. Amely eddig úgy-ahogy, gurult, csak éppen a beadás előtti pillanatban makacsolta meg magát. Mármint a pettyes. Amikor a játékos lendítette a lábát, a fránya jószág egyszerűen leállt a vízben. Mivel Csetényi ugyanezt nem tudta hasonló gyorsan utána csinálni, így persze, hogy órási kiflit rúgott. Másodszor aztán már számított a védő a labda „viccelődésére”, ettől függetlenül a dolog megint csak megismétlődött, s Borsó futhatott vissza a háta mögé érkező labdáért. — Hát, ez van — mutatta a vezető edző. — Pedig most már egyre többet kell foglalkozniuk a játékosoknak a labdával. A kapura lövöldözők közül kivált Török József, s most ő jött oda az edzőhöz. — Misi bácsi, eddig jóformán nem is éreztem a combom. De a rúgásoknál fáj... " — Akkor ezt most hagyd ki — mondta a mester, jelentőség, teljesen nézett rám. — Bemehetsz, ülj be a meleg vízbe. — Holnap játszom? — indult el a játékos. — Majd meglátjuk. Kikre számítanak? Aztán arrább ballagtunk, mert túl közel voltunk a kapuhoz, s ezt időközben tűz alá vették a kékmelegítős labdarúgók, ennek következtében egy-egy „fáradt „lövedék” körülöttünk csapódott a hódomb oldalába. — Mindenki harcképes? — kérdeztem, s próbáltam azonosítani magamban a szemekre húzott sapkák alatti arcokat, de hamar feladtam. — Takács és Kovács Béla sérült. Takács hamarosan ismét bekapcsolódik a munkába, Kovács Béla térdsérülése súlyosabbnak látszik. A későbbi vizsgálatok tisztázzák majd, mi is a szúró fájdalom oka. Érkezett egy újabb játékos Kiss Tibor. — Misi bácsi, fáj a térdem — mutatta a lábát. — Egy nehéz labda elrúgása után éreztem először... sez edző nézte a játékost, de egy ideig nem szólt egy szót sem. — Ha lehetne, akkor nem erőltetném a rúgásokkal... — tette hozzá Tibi, majd amikoerre sem reagált edzője, hozzátette. —... Persze futni azért tudok. Fussak?... És már indult is, mert az edző nem ellenezte a dolgot. — Tényleg, korábban bajlódott a térdével — jegyezte meg a szakember, csak a rend kedvéért, majd hozzátette: — Ami Kiss Tibort illeti, a szorgalmasok, az igyekvők közé tartozik a foglalkozásokon. Ezt már az edzésre kilátogató ellenőrök is észrevették. Koritár viszont lövöldözött. Időnként majd kitépte a hálót. Látta a vezető edző, hogy nézem a csatárt, így őt is értékelte. — S itt van Koritár. Az ő edzésmunkájára sem mondhatok egy rossz szót sem. Legalábbis eddig nem. Pedig ő is a vagányok közé tartozik... Hát, igen! Hol van az megírva, hogy a „vagányok” a munkában nem „legénykedhetnek”? Azzal csak növelik ázsiójukat, ha egyszer végül is bebizonyítják, ha kell, lehet rájuk számítani. S most kellene. Ugyanis elég rosszul áll a csapat szénája. Volna hová — Meddig tart a mai foglalkozás? — kérdeztem a szakembertől, amikor már , kezdtem kihűlni, s emiatt a távozás gondolatával foglalkoztam. Keszthelyi Mihály ránézett az órájára. — Már letelt a hivatalos „munkaidő”, tehát ez túlórázás. — Mi lesz tavasszal? — tettem fel a radikális búcsúkérdést. — Remélem, kapaszkodás... S, hogy el ne értsem, hozzátette: — ... Felfelé a táblázaton. Hát hely van erre előttük. Jócskán. Várkonyi Sándor Az NSZK csapatát szinte odaszegeztük kapujához. Csapatunk, beleértve a védőjátékosokat is, egy emberként támadásba lendült. Mindnyájunkat magával ragadott a lelkesedés, s ez a lelkesedés akkora volt, hogy a nagyszerű képességű vendégek, akik tapasztalat és a labdakezelés szempontjából magasan felülmúltak bennünket, képtelenek voltak bármit is csinálni ellenünk. .. .De távolodjunk el most gondolatban egy kicsit ettől a mérkőzéstől, s képzeljük magunk elé, hogyan zajlik le mindez húsz évvel később, napjainkban. A mérkőzés a vége felé jár, a Szovjetunió a világbajnokkal szenben 2:1 arányban vesztésre áll. Akadna-e valaki akár a pályán, akár a lelátón, aki ezt katasztrófának, valami lehetetlen és megengedhetetlen dolognak tartaná? „No és? A világ legjobb csapatával szemben tisztességes gólaránnyal alulmaradtunk. . Már az is jó, hogy egyenrangú, legalábbis majdnem egyenrangú ellenfelek voltunk. Ezt a vereséget senki sem kéri tőlünk számon, ez természetes és megbocsátható. ..” Ezeket, a soha le nem zajlott mérkőzésről, soha el nem hangzott szavakat idézve mégsem képzelődöm, mégsem túlzom el a dolgokat. Nem ezt a képzeletbelit, de több más mécseset éppen így 'vesztettünk el így vesztettünk később az NSZK ellen, így maradtunk alul az angolokkal, ' brazilokkal és a svédekkel szemben Nemcsak idegenben hanem otthon is. A hangulat - 'alván, a lelátón olyan volt mintha mi sem történt volna minden rendben, vm. minden úgy történt, ahogy történnie kellett, az ember az árnyékát át nem lépheti. .. De, aki meggyőző győzelmeket akar elérni a sportban, annak arra kell törekedni, hogy igenis átlépje saját árnyékát, hogy képes legyen új erőforrásokat felfedezni magában és a győzelem érdekében ki is adja azt magából. .. .Úgy mentünk le a pályáról, hogy nem is hallottuk a nézőközönség éljenzését. Senmit sem láttunk, semmit sem hallottunk. Az öltözőben egymás után lerogytunk a székekre, nem volt erőnk egyetlen mozdulatra sem, még arra sem, hogy lehajoljunk és kifűzzük a cipőinket. Mosolyogni sem tudtunk. De kedvünk sem igen volt hozzá, annyira kivett belőlünk mindent ez a játék, hogy még a győzelem örömét sem voltunk képesek átérezni. Olyan volt ez, mint egy mély álom, vagy egy ájulás, melyből az ember csak fokozatosan tér magához, amikor a zaj, a vállveregetés, a kézfogások, a gratulációk még teljesen valószerűtlennek, az álom folytatásának tűnnek, csak később kezdenek érthetővé válni az egyes szavak, csak később ismeri fel az ember valaki hangját és egyszerre rájön, hogy mindez valóság, és a másfél órás küzdelem, a hálóba vágódó labdák, a játék képében bekövetkezett változás, az előretörő Tolja Maszlenkin szintén mind valóság volt. Az a mérkőzés a világbajnok ellen barátságos találkozó volt s a győzelem sem címeket, sem érmeket nem jelentett számunkra egyénileg, de futballunk szempontjából fontosabb volt minden hivatalos vagy döntő mérkőzésnél. A Szovjetunió válogatottja ismét erős, ütőképes és magabiztos volt. „Meghalt a király, éljen a király” — mondják a franciák. Annak idején nagyon fiatal futballistaként tanúi voltunk az 1952-es olimpiai csapatunk bukásának. A csapatot a szemünk láttára „fejezték le”. Nem bocsátották meg a jugoszláv csapattól az olimpián elszenvedett vereséget. Nyugalomba helyezték a kiváló edzőt, Borisz Arkagyijevet, feloszlatták a legjobb klubcsapatot a CSZK-t, ahol olyan nagy nevek játszottak, mint Bobrov, Nyikanorov, Nyikolajev és Grinyin. Ezt a döntést olyan emberek hozták, akik nem tudták felfogni, hogy ezzel milyen károkat okoznak a futballnak. Futballsportunk egy csapásra elvesztette válogatottját, vezető klubcsapatát és legjobb játékosait. Valamivel később, néhányuknak, igaz, megbocsátottak, s még játszogattak különböző csapatokban, de a korábbi színvonalra már egyikük sem tudta visszaverekedni magát. A morális sebek nem forrnak be. És most ismét van válogatottunk! Ritkán dicsérjük futballunkat, sőt inkább állandóan szidjuk, egyszer a nemzetközi küzdőtéren elszenvedett — sajnos egyre megszokottabbá váló — vereségek, egyszer a bajnokságban mutatott lélektelen, szürke játék miatt. Hol azért, mert az ötvenes, vagy hatvanas évek elejéhez hasonlóan nem neveltünk kiemelkedő személyiségeket, hol egyéb bűnökért. Mindez jogos — a mai futball sokkal több szemrehányást érdemel, mint bókot. De — és ez meggyőződésem — nem az elvont futballt kell bírálni, hanem a futball nagyon is konkrét vezetőit. A válogatott bukása és feltámadása nagyszerűen példázza, hogy mire képes egy okos és tapasztalt edző. Ha az ország futballpályáin — képletesen — fonnyadt vagy éretlen gyümölcsöket találunk, ez azt jelenti, hogy rossz kertészek vagyunk, vagyis rosszul dolgoznak azok az emberek akik a futballt irányítják. 75 ÉVES AZ MLSZ • Remények - csak remények Az 1956-os ellenforradalom alapjaiban rendítette meg a magyar labdarúgást. Nemcsak az aranycsapat tagjai szóródtak szerteszét a világban, hanem az az ifjúsági válogatott is, amelyik méltó utódja lehetett volna a régieknek. Gondolkodásra, a régi dicsőség visszasírására azonban nem volt idő, új alapokat kellett rakni, új úton kellett elindulni, hiszen nyakunkon volt az 1958-as svédországi világbajnokság. A szakvezetés a VB-re új csapatot formált. Ebben helyet kaptak az aranycsapat itthon maradt tagjai, s azok a játékosok, akik hosszabb ideje ostromolták ugyan a válogatottság kapuját, de a nagy sikerek idején csak a kispadig vagy még oda sem jutottak el. Ez az idős, tapasztalt, valamint fiatal, feltörekvő játékosokból összekevert együttes azonban — az akkori magyar mércét figyelembe véve — kudarcot vallott a világbajnokságon. Az utolsó remény a Wales elleni megismételt találkozó „János király”, azaz John Charles jóvoltából a semmibe szállt. (Emlékszem — tavasz volt. A hófoltok már felszakadozóban voltak a Rózsadomb lankáin, mi 8—10 éves srácok abban az esztendőben először merészkedtünk ki a Marczibányi téri pályára — focizni egy kicsit, javában pattogott már a labda, megszülettek az első gólok is, amikor egyikünk — ha jól emlékszem Lódi Laci, ma az SZMTE játékosa — felkiáltott: „Én vagyok Albert Flórián!” Úgy néztünk rá, mintha először látnánk... Hát ennek meg mi baja? Látta értetlenségünket, s megjegyezte: „Pupákok, az ám a focista! Láttam vasárnap a Fradi-meccsen. Válogatott lesz, meglátjátok...” Játszottunk tovább, de az Albert névnek egyelőre nem lett kelendősége közöttünk. Mígnem egy fél év elteltével Lódi Laci a Népsportot lobogtatva érkezett a délutáni rangadóra. „Olvastátok, holnap a svédek ellen Albert a középcsatár.") Az úgynevezett „új” magyar válogatott 1959. június 28-án a Népstadionban mutatkozott be 72 OCC-es közönségének. A 3:2 arányú győzelemmel végződött találkozón játszott először a Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi csatársor, akiknek nevétől éveken át hangos volt a lelátó. Ismét kezdtek összerázódni, nagyobb terveket szövögetni. A célok gálájának csúcsán az 1962-es chilei világbajnokság állt, ahol a régi tekintély visszaszerzésének reménye kecsegtetett... S a világbajnokságig vezető út nagy része fényes győzelmekkel volt övezve. Nem kisebb labdarúgóhatalmak véreztek el a magyar válogatottal szemben, mint Jugoszlávia, az NSZK, Svájc, Anglia, Lengyelország, Ausztria, az NDK, Hollandia. A VB 16-os döntőjébe simán bejutottunk, s bár az együttes téli dél-amerikai túrája gyenge eredményeket hozott — három mérkőzésből egyet sem nyert a csapat, sőt, Chilétől 5:1 arányú vereséget szenvedett —, mindenki bízott abban, hogy a hátralevő néhány hónap alatt igazi egységgé kovácsolódik a gárda, s legalább a legjobb négy közé jut a világ labdarúgócsapatainak legnagyobb fesztiválján. (Emlékszem a nyár volt. A filmből és slágerből azóta már jól ismert hosszú, forró nyár. Iskolatáskáinkban a tankönyvek között rongyosra olvasott Népsportok lapultak. Százszor, ezerszer elolvastuk, megtárgyaltuk, lejátszottuk a mérkőzéseket, otthoni gombfocicsapatainkat átfényképeztük a „chileiekkel”. Nem készültünk az órákra, először azért, mert a csapat 2:1-re legyőzte az angolokat, aztán azért, mert egy hatost rúgtunk a bolgároknak, végül azért, mert az argentinok elleni 0:0 a legjobb nyolc közé jutást jelentette. A csehszlovákok elleni mindent eldöntő találkozóról összefoglalót közvetített a televízió. A matekóra természetesen ugrott, valamennyien Lados Gyuriéknál szorongva bámultuk a képernyőt. Együtt rúgtunk kapura a csatárokkal, együtt repültünk Grosiccsal a labda után , hiába .. . Schroiff, a veterán csehszlovák csodakapus úgy védett, mint egy párduc. Scherer egyetlen távoli, sokáig pattogó lövése pedig elég volt arra, hogy mi a szó szoros értelmében könnyezve álljunk fel a képernyő mellől. Kiestünk .. Már le sem játszottuk a délutánra megbeszélt meccset, siettünk haza — tanulni! ... S ez akkor súlyosabb kritikának számított bárminél.) Az élet persze nem állt meg. Ha Chilében nem sikerült, majd sikerül 1966-ban Londonb-é. A szurkoló azért szurkoló, hogy örökké reméljen, reménykedjen. Göröcs és Albert után új tehetségek jelentkeztek, Farkas János, Bene Ferenc, Solymosi Ernő, Nagy István, Rákosi Gyula került be gyors egymásutánban a csapatba. A hangulat ezekben az években kísértetiesen hasonlított a Chile előtti időszakhoz. Mindenki bízott, mindenki reménykedett, mindenki a játékosokat ajnározta. Új sztárok, dédelgetett kedvencek születtek, a látszólag értékes győzelmek fényében elsikkadt a munka, a becsületes felkészülés. Ebben az időszakban még az is fekete báránynak számított, aki megpróbálta felemelni a hangját a keményebb munka érdekében, aki óvott az elkényelmesedéstől. Pedig a marseille-i végsőnek mondott kudarc alapjait ezekben az években „rakták le” vezetők, játékosok, edzők egyaránt. A klubokban közel sem folyt olyan edzésmunka, amelyre a későbbiek során bátran építeni lehetett volna. Az eredmények még jöttek — aranyérmet nyertünk 1964-ben a tokiói olimpián, az EB négyes döntőjében harmadik lett a magyar csapat —, de ez sokkal inkább néhány kiemelkedő képességű játékosnak volt köszönhető, mintsem a kollektív csapatmunkának, egységnek. Akkori nemzetközi mércével kiemelkedő képességű játékosaink voltak, de válogatott szinten, a legvégsőkig soha sem tudtunk kitartani, az utolsó akadályokon rendre elbuktunk. S ez nem a sokat emlegetett szerencse—balszerencse kérdése volt. A játékosok becsületére legyen mondva: az angliai VB-re mindenki nekidurálta magát, s ekkor egy hónapon át szinte az egész világ a magyarokról beszélt. Kifejezetten jó eredményt ugyan ekkor sem értünk el — a legjobb nyolc között a szovjet válogatott elbúcsúztatta a magyar csapatot a további küzdelmektől — de ritkán látott nagyszerű játékkal legyőztük a világbajnoki címet védő brazil válogatottat, s így 1966. július 15-ének délutánja futballtörténelmi dátumként vonult be a köztudatba. Mindez leplet borított a hibákra, ismét elmaradt a határozott kezű renoválás, a brazilok elleni diadaltól voltak hangosak az öltözők, s csak nagyon keveseknek jutott eszébe, hogy képességei alapján az akkori magyar válogatott akár világbajnok is lehetett volna . .. A londoni VB-t követő évek aztán bebizonyították a bajt sejtők igazát. A változás, az új szemlélet elterjesztése egyre késett, a magyar csapatok tovább játszották a maguk cizellált, de már nem eredményes labdarúgását, s nem vették észre, hogy a világ állva hagyott bennünket! Illetve észrevették, mert észre kellett venniük... A következő, 1970-es mexikói világbajnokságra a magyar válogatott már nem tudta megszerezni a részvételi jogot.. . Győzött az önfejűség, a sértődősdi, s a pályákra többnyire csak a futballcipők futottak ki. Pedig a mi kezünkben volt a lehetőség! Prágában 3:1-es vezetést kellett volna megtartani — 3:3 lett a vége, s így Marseille-ra várt a döntő szó kimondása. S Marseille „válaszolt” is ..." Az évek óta tartó lazaságokra, a szervezetlenségre, a játékosuralomra egyaránt. Egy hideg decemberi estén a magyar válogatott 4:1 arányú vereséget szenvedett a csehszlovákoktól, s a mexikói VB-re induló repülőgép feldélzetére északi szomszédaink szálltak fel. 1954 óta 1970-ben Mexikóban először rendeztek labdarúgóvilágbajnokságot a magyar válogatott nélkül... (Emlékszem — tél volt. Cudar, csontfagyasztó tél. 1969 karácsonya előtt néhány nappal egyik régi kedves iskolatársammal, Szenes Andrissal találkoztam a Mártírok útján. Középcsatár majd középhátvéd volt az iskolacsapatban, élt-halt a labdarúgásért, minden gondolata a kerek labda körül forgott. Szomorúnak, levertnek tűnt. Régen kinőttünk már a Marczibányi téri grundfocista korból, mégis először ezekre a napokra emlékezett. Aztán a válogatottról beszélt. Előbb reménytelennek ítélte meg a helyzetet, majd kibújt bendre a szurkoló, s így búcsúzott: „Nem baj. 1974-ben, Münchenben majd ott leszünk.”) 1974-ben Münchenben is a magyarok nélkül rendeztek labdarúgó-világbajnokságot. De ez már a következő fejezet témája... Lakat T. Károly Szűcs, Göröcs és Mészöly köszönti a gólszerző Farkast (Folytatjuk.)