Népsport, 1976. február (32. évfolyam, 27-51. szám)

1976-02-01 / 27. szám

XXXII. 27. ♦ 1976. február 1 LOVAGLÁS-ÖTTUSA Ez 3 fill mm fsgy Medafenése Ferdinándy Géza aranyérmet szerzett 1955-ben az öttusa-világbajnokságom. Akkor, amikor a sportág kulcsszáma még a lovaglás volt. Amikor az öt kilométer hosszú, ismeretlen, nehéz terepen szinte kizárólag rögzített, természetes akadályokkal kellett megbirkózniuk a lovaknak és a lovasoknak. Ha az állat nem emelte eléggé a lábát , kíméletlenül felbukott. Kemény, ugyanakkor nagyszerű próbatétel volt! Ferdinándy Gézát technikás, jó érzékű , és főleg eredményes lovasként jegyezték, de nem csupán az érzéke — a hozzáállása is remek volt. Versenylód pályájának befejeztével edzőként oktatta a fiatal öttusázókat és csupán akkor vett búcsút a sportágtól, amikor annak első száma a terepről végképp beszorult a lovardába. Ez utóbbi tény egyébként már önmagában is szomorú. Az öttusa savát-borsát jelentő lovaglás követelményei ma már — egy-két kivételtől eltekintve — szánalmasan alacsonyak. Tovább rontja a helyzetet, hogy a versenyszám állandó színhelyének, a Nemzeti Lovardának az állapota — enyhén szólva is — kritikán aluli. A pályán száll a por, vagy áll a latyak. Télen pedig egyszerűen megbénul az élet a kőkemény talajon. Az öltöző, a zuhanyozó látványa lehangoló. Nincs megfelelően megoldva a közönség elhelyezése sem. Néhány esztendővel ezelőtt a rangosabb lovasversenyeket a Mezőgazdasági Kiállítás területén levő pályán, jónak mondható körülmények között rendezték. Füves pályán, nagy közönség előtt. Ma hatalmas pavilon áll e helyen. Az öttusázók és a lovasok mezőnye tehát kénytelen-kelletlen a Nemzeti Lovardában száll lóra. Még akkor is, ha az eseményre 10—15 országból érkeznek versenyzők. Kicsit pirulunk, kicsit szégyenkezünk, no, de mit lehet tenni? Ez van.... Illetve... — Ha kedved szottyan egy kis lovaglásra, ugorj le egyszer hozzánk, Tökre — mondta Ferdinándy Géza, amikor néhány hete összefutottunk a Sportcsarnokban. — A kiadós izomlázat és a jó témát garantálom. Egyikben sem csalódtam. — Az Ebadtára ülj — mondta Ferdinándy, majd megmutatta, hogy hol találom a nyerget és a kantárt. — A Sas majd elvezet az érdekesebb helyekre. Az utóbbi ellen nem is volt kifogásom, hiszen az öttusaberkekben „Sas”-nak elkeresztelt Geleta Károly nagyszerűen ismerte a környéket. Ebadta azonban meglehetősen ellenséges szemmel méregetett az állásából. Kilovagoltunk. Gyönyörű volt a vidék. A szél ugyan csaknem lefújt a nyeregből, a látvány azonban mindenért kárpótolt. Alattunk barátságos, piros tetejű házak: Perbál, Zsámbék, távolabb Bajna ... no, és a kiindulási hely, Tök. „Nyáron úsztatni járunk a tóra" — mondja Sas. Vágta. Caporai megy elöl Ő a rangidős. Ebadta fiatalos lendülettel utána. Az erdőben megugratunk néhány akadályt. Valószínűtlenül zöld a fű, csupán a fák kopár koronái emlékeztetnek a januárra. „Ez a föld sohasem fagy keményre. Egész évben tudunk rajta dolgozni." Huszonhét kilométerre vagyunk a fővárostól... Visszafelé a tsz lovaspályája mellett jövünk el. A bekerített, füves terület közepén nagyszerű bank-kombináció. (bank: kisebb dombot szimbolizáló akadály), odább két vizesárok ... A kerítésen túl hangulatos faépítmény, a versenybíróság főhadiszállása. .. — Ezenkívül két darab 80x70 méteres, szintén füves bemelegítő pályánk is van — mondja Ferdinándy, miután lekászálódtunk a nyeregből. — Kakusz József tsz-elnök és Mészáros Lajos, a sportkör vezetője a tagsággal karöltve szinte minden támogatást megad a szakosztálynak. Erkölcsileg is, anyagilag is. Három évvel ezelőtt került Ferdinándy Géza Tökre. És alig három esztendővel ezelőtt alakult meg az ő javaslatára, az említettek támogatásával, a tsz lovasegyesülete, a Vadaskerti Lovas Klub. A szakosztály rövid fennállása ellenére máris néhány jó eredménnyel dicsekedhet. Tsz-ek közötti nagyszabású versenyeikre gyakran 800—1000 ember is kíváncsi. Rajthoz álltak a lovas Budapest-bajnokság fordulóin is. A klub legeredményesebb versenyzője, Geleia Károly 1975- ben négy számot nyert, de jól szerepelt rajta kívül az egykori öttusázó Móczár István, valamint a 18 éves Sárkány Éva is. A „nagy szám” azonban mégsem ez. A közelmúltban a felnőtt és a junior VB-re készülő öttusázók több alkalommal ellátogattak Tökre. Kiadósokat lovagoltak, élvezték az ismeretlen pályát, a terepet. Hasznos és kellemes órákat töltöttek a vidéki lovasoknál. Ekkor született meg az ötlet: mi lenne ha?... Ha az öttusasport rangos eseményeinek lovasszámát nem a Nemzeti Lovardában, hanem attól 27 kilométerre. Tökön rendeznék. És valóban. Miért ne?... Két vélemény az elképzelésről. Balczó András: „A vadaskerti lehetőségek egészen nagyszerűek. Nagy kár lenne kihagyni. .." Szabicsi István: „A Nemzeti Lovarda beszürkült, besavanyodott lovai és lovasai számára Vadaskert újjászületést jelentene. ..” Ferdinándy Géza pedig az aggályoskodókat nyugtatja meg: „Saját erőnkből képesek vagyunk akár nemzetközi versenyek rendezésére is. Az istállókban közel 40 lovat tudunk elhelyezni.” A legfontosabb azonban bizonyára az, hogy ezekre a versenyekre mindenféle hírverés nélkül is — ellentétben a budapesti 100—150-nel — legalább 3000 ember lenne kívánod. Nagyszerű alkalom a sportág népszerűsítésére. A felmerülő nehézségek aligha jelentősek. Tök Budapesttől 27 km-re fekszik. Kocsival 25, busszal 50 perc. Két-háromszáz autó számára van parkolóhely. Ami pedig az étkezés miatti aggodalmakat illeti: közvetlenül a lovaspálya mellett található a 100—150 személyt befogadó, olcsó és hangulatos Patkó-csárda. Pilhál György Geleta Károly, a Vadaskerti Loas Klub legeredményesebb tagja KI ÚSZÁS A Pelle-ügy, ami — nem ügy Az uszodai „zuhanyhíradó”, mint már oly sokszor, ezúttal sem volt egészen jól informált. A Pelle-ügyből egyszerűen — nem lett ügy! Pedig már nemcsak a medencék környékén mesélték december végén, január elején, hogy az egriek nagyreményű gyorsúszója várost, uszodát, edzőt és esetleg egyesületet is változtat: feljön a fővárosba, s a Vasasban folytatja korábban töretlenül felfelé ívelő — utóbb, sajnos, megtört lendületű — versenyzői pályafutását. Az átigazolásból, sőt, a Budapestre költözésből sem lett semmi! Ha lassan is, de elcsitultak a kedélyek, Pelle Judit ismét Egerben edz, Visontai József és Utassyné Gyergyás Magda szakmairányítása mellett. Mi ebben a szenzáció? Miért kell ekkora hűhót csapni egy pletykánál alig több híresztelés miatt? Joggal merülhetnek fel ezek a kérdések a közöltek után ... Nos, a szállongó híreknek volt némi alapjuk és van bőven tanúságuk. Pelle Judit, ez a nyurga, hosszú karú, hosszú lábú, kifejezetten úszásra termett tinédzser 1974 augusztusában, a bécsi Európa-bajnokságon hívta fel magára először a figyelmet. Már azzal is, hogy egyáltalán nem volt megilletődött (pedig alig múlt 15 éves, élete első igazán jelentős versenye volt az EB), egyéni csúcsot úszott a száz gyors előfutamában, országos rekordot a kétszáz selejtezősben és azután... Hát igen. Ekkor kezdődött minden! Pelle minden előzetes várakozást felülmúlva szerepelt az ötödik helyezett vegyesváltó hajráembereként: percen belüli (pontosan: 59.56 mp) részidőt repesztett! Kereken egy másodperccel jobbat, mint annak előtte bármikor és, ugye, a repülőváltás egymagában nem ér ennyit... Elkönyvelték, mint istenáldotta tehetséget, lesték a stoppert, amikor legközelebb rajtkőre lépett: vajon állandósul-e a rangot adó percen belüli eredmény? A válasz egyértelmű és tagadó volt: Pelle meg sem közelítette bécsi bravúrját. Sőt! Tavaly éppenhogy túl tudta szárnyalni korábbi hivatalos egyéni csúcsát. Az EB évében 1:00.56- tal, tavaly 1:00.52-vel volt a legjobb hazai női sprinter. És ráadásul nem is csupán a tizedekkel volt baj, stílusa is szemlátomást romlott, kedveszegett lett, rossz volt nézni, amikor felkapaszkodott a rajtkőre. Pelle Judit tizenhat esztendős korára elfelejtett mosolyogni... „Egyszerűen kibírhatatlan volt a légkör körülöttem. Először is nem ment az úszás, azután, persze, jöttek az enyhén szólva is csúfolódó megjegyzések, hogy úgy sem lesz belőlem senki. És amikor hazamentem az uszodából, otthon minden kezdődött elölről. Elhiszem, a szüleim csak jót akartak nekem, de kimondhatatlanul idegesítő volt, hogy minden az úszás körül forgott ...” Így emlékezik ma Pelle Judit és ez már önmagában nagyon elkeserítő, lehangoló dolo. Ami egy kicsit enyhít az egészen, az a mosolya ... Pelle jó néhány év alatt összesen nem mosolygott annyit, mint a bevezető monológot követő percekben. Úgy tűnik, átesett a krízisen! Nem véletlen a szóhasználat, mert már-már valóban orvosi esetről volt szó. Az idegesség, az ingerültség odáig fajult, hogy a szülők (!) elhatározták: kiszakítják lányukat eddigi környezetéből. Amolyan „mindegy, hogy mi és hogyan, csak változzon valami” — szemlélet hatalmasodott el rajtuk, s minden különösebb előkészület — és természetesen bejelentés — nélkül feljöttek Budapestre. Jutkát sok éves barátság fűzi a Vasas válogatott hátúszójához, Czövek Zsuzsához, így kézenfekvőnek látszott a választás: jöjjön a Vasas! Ölveczky Vilmos, a piros-kékek edzője — nem is titkolja! — meglepődött, amikor az egri trió beállított hozzá. Meglepődött, de a lelke mélyén bizonyára örült (ki nem tette volna ugyanezt úszóedzőink közül?!) a jelentkezésnek. Azt ugyan elfelejtette megkérdezni, hogy az egriek, a Dózsa vezetői, edzői mit szólnak, egyáltalán tudnak-e a családi döntésről, de — és ezt mindenképpen a javára kell írni! — azonnal bejelentette a történteket egyesületének és a szövetségnek. Következett volna a szokásos huzavona. Kiadják, nem adják ki... Kivár egy évet, vagy türelmetlenebb és inkább visszamegy Egerbe ... Olyan ez, mint a libikóka! Egyszer fent, egyszer lent szigorú menetrend szerint ... Ezúttal azonban a szövetség váratlan és nagyon határozott lépésre szánta el magát, közbeszólt. Méghozzá szakmai megfontolások alapján!■ A szövetségvezetői elmentek Egerbe is, tárgyaltak mindenkivel, aki érintett volt az ügyben. A legnagyobb segítséget Pusztai Lászlótól, a Heves megyei TSH elnökétől kapták, aki elmondta: „Egerben óriási tradíciói vannak az úszásnak. Persze, a közvélemény általában a kimagasló sikerekre emlékszik, nekünk viszont meg kellett küzdenünk a gyakori nehézségekkel, edzőválságokkal is. Az ötvenes években keseregtünk, hogy elment Egerből Bakó Jenő, azután valósággal megsirattuk Válent Gyulát... De talpra kellett állnunk ahhoz, hogy a szokott színvonalat hozni tudjuk. És mindig talpra álltunk! Legutóbb éppen a jelenleg is dolgozó edzői kollektíva segítségével. Eszemben sincs védőbeszédet tartani Visontai József személyével kapcsolatban, de mi elégedettek vagyunk vele is, Gyergyák Magdival is. Bízunk bennük, bízunk a tehetségekben még akkor is, ha gyakran a szemünkre vetik: kevés a kimagasló klasszis. Reméljük, hogy ilyenek is születnek még Egerben ... Pelle Judit például az ilyen reménységek közé tartozott és tartozik ma is! Nem mondunk le róla! A szülők biztosan lányuk javát akarták, de elhamarkodottan döntöttek a Budapestre költözésről, az esetleges átigazolásról. Türelmetlenek voltak, meg sem próbálták itthon keresni a bajok okát. Amikor erre sor került, kiderült, hogy van megoldás is... Pelle ma alaposan megváltozott felfogásban, más, ha úgy tetszik, jobban egyénre szabott módszer szerint végzi edzéseit. Itthon, Egerben, Visontainál... Amikor nagyító alá helyezzük a Pelle-sztorit, s egyben az egri úszósportot, akkor pillanatra felmerülhet: vajon holtpontra jutott-e a sportág vidéki fellegvára? Az események szabálytalan menete (a szabályos, sajnos, az átigazolási huzavona lett volna!) azonban meggyőzött arról, hogy nincs erről szó. Rendkívüli áldozatokra kész szülők is meginoghatnak, türelmetlenné válhatnak egyszer, tehetségeknél is előfordul némi megtorpanás. De mindennek nem kell törvényszerűen megbontania egy egészében véve reménykeltően dolgozó közösség egységét, megzavarnia lelki-idegi nyugalmát. Szolgáljon az egri példa mindezek tanulságául... Serényi Péter „... Idegesítő volt, hogy minden az úszás körül forgott..." NÉPSPORT 5 JVA BIHE A versenyek varázsa Van-e nagyobb élmény egy sportot szerető ember számára, mint részesévé válni egy izgalmas, küzdelmes, fordulatokban gazdag versenynek vagy mérkőzésnek? Éppen az a csodálatos, hogy szinte teljesen egyformán osztozik ebben az érzésben a küzdelem tevékeny résztvevője és nézője, sőt, azok sem vonhatják ki magukat hatása alól, akik rendezőként vagy versenybíróként vannak jelen az eseményen. .... Sportról beszélgetvén gyorsan kiderül, hogy a legtöbb ember őrizget magában egy-egy számára feledhetetlen élményt gyermek- vagy ifjúkorából. Versenyket, mérkőzéseket emleget, amelyen sikert aratott, kritikus helyzetben gólt rúgott, de még ha kénytelen volt is meghajolni a nagyobb tudás előtt, legalább becsülettel helytállt. _ Akik ma járnak úttörők és ifjúságiak versenyeire, mérkőzéseire, gyakran tapasztalhatják, hogy a gyerekek küzdelme, erőfeszítése, sportteljesítménye, azaz versenyzése éppen úgy adhat élményeket, mint a felnőtt bajnokok, a csúcstartók, az országos válogatottak összecsapása. Méltán tartják sokan, hogy a sport legnagyobb varázsát maga a verseny adja, illetve azok az érzelmek, amelyek a résztvevőkben és a nézőkben a verseny alakulása során fakadnak. IVapjaink fiatalsága joggal vethetné szemünkre, hogy a * ’ sport legszebb varázsát, a versenyt nem tesszük kellő arányokban közvetlenül is hozzáférhetővé a számukra. Furcsa ellentmondásnak tűnik ezt kijelenteni éppen most, amikor alig egy hete múlt, hogy ezeken a hasábokon nyilvánosságra hoztuk a magyar sport 1976. évi hazai és nemzetközi versenynaptárát, amely az esztendő minden egyes napjára tartogat nem is egy, hanem több jelentős sporteseményt és feltétlenül alkalmas arra, hogy megfelelően foglalkoztassa az országunkban jelenleg űzött harminckilenc sportág legjobbjait, középmezőnyét és annak közvetlen utánpótlását. De mi lesz azokkal, akik nem tartoznak ezekbe a kategóriákba? Hogyan ismerkedjenek meg a versenyek varázsával azok a gyerekek, akik napjainkban elkerülhetetlenül kívül rekednek a sport világán? Érdemes átnézni az elmúlt két évtized statisztikai adatait és ebből a szemszögből vizsgálni a fiatalok sportolási lehetőségeit. Nagyon jellemző adat például, hogy a különböző sportágakban igazolt versenyzők összlétszáma nem változott lényegesen az elmúlt húsz évben, 250 és 290 ezer között mozgott, annak ellenére, hogy több alkalommal is jelentős erőfeszítések történtek ennek a létszámnak a növelésére. De hiába, mert sem a sportszervezetek nem készültek fel nagyobb létszámú versenyzőgárda foglalkoztatására, sem az alsófokú versenyrendszer nem változott úgy, hogy kényszerítette volna erre a sportszervezeteket. Húsz esztendő adatainak a birtokában nagyon egyértelműen lehet megállapítani, hogy bár az igazolt versenyzők összlétszámának körülbelül 60 százalékát mindig az úttörő, a serdülő, az ifjúsági és a junior korú sportolók tették ki, az összlétszám évről évre csak nagyon kevéssé változott, mert a felnőtté válás küszöbén, sokszor pedig még előbb ezeknek a fiataloknak egy nagyon tekintélyes része — elsősorban a rendszeres és kellő színvonalú foglalkoztatás hiányában — elszokott a sportpályáktól. Jelenleg például a körülbelül 285 000 igazolt versenyzőnek csak 38 százaléka tartozik a felnőtt korosztályhoz, a többiek úttörők, serdülők, ifjúságiak. Összlétszámuk azonban még így is csak 176 700 az egész országban, s ez azt jelenti, hogy a 8—18 éves korosztályoknak nem sokkal több, mint tíz százalékát sikerült csak bekapcsolni a rendszeres versenyzésbe. Annak idején, 1969-ben a magyar sport legfelső szerve, az MTI Országos Tanácsa hosszútávú programot fogadott el a sportágak, általában a versenysport fejlesztésére. Ez a program a sportszervek feladatává tette többek között a „sportmozgalomban rendszeresen részt vevők számának a növelését és foglalkoztatásuk színvonalának az emelését." Azt is kimondta, hogy a tömegek foglalkoztatásában „alapvető módszerként a verseny mozgató erejét kell alkalmazni.” Sok próbálkozás történt az elmúlt öt esztendő alatt ennek a határozatnak a megvalósítása érdekében. Ezek közé lehet sorolni többek között azokat az intézkedéseket, amelyeket az MLSZ hozott a fiatalok nagyobb arányú bekapcsolása, felkészítése és versenyeztetése érdekében. Az 1975—76. évi bajnoki kiírásban rögzítette, hogy a különböző osztályokban hány ifjúsági és serdülő csapatot kell az egyesületeknek működtetniük. Mivel az egyesületek meggyőződhettek róla, hogy a szövetség komolyan gondolja ennek az előírásnak a megtartását, egyszeriben megsokasodott a serdülő és az ifjúsági csapatok száma, s jelenleg ezekben több mint negyvenezer fiatal rúgja a labdát. Hasonló jelenséget figyelhettünk meg az atlétikai határozat végrehajtása során. Az atléták ugyan nem adminisztratív úton, hanem szervezési és propaganda módszerekkel, de mégis jelentősen növelték az edzésekbe és versenyekbe bekapcsolódó fiatalok számát. Nagy kérdés azonban, hogy mennyit tudnak megtartani közülük? Lényeges különbség van ugyanis a rendszeres sportolás és a között, hogy valaki egy-két iskolai vagy tömegversenyen elindul. Versenysportunk fejlesztésének egyik legnagyobb problémája éppen az, hogy az a versenyrendszer, amely a felszabadulást követőleg az ötvenes években országunkban kialakult, nagymértékben stabilizálódott is. A bajnokságok átszervezése, a versenyek felépítettségében bekövetkezett változtatások közvetlenül mindig a középmezőnyt és az élvonalat érintették. A „gála alapjának” versenylehetőségein az országos intézkedések csak keveset módosítottak, s az olyan kezdeményezések, mint például a nagyszerű úttörő-olimpia sem tudott ezen a helyzeten változtatni, mert különböző szintű versenyei közül éppen az alapfokúak sekélyesedtek el. A körülmények napjainkban egyre inkább sürgetik a serdülők, az ifjúságiak alsó szintű versenyeinek, bajnokságainak a kiépítését. A közvélemény szorgalmazza a fiatalok egészséges nevelése érdekében a sport terjesztését, élénkül az iskolák sportélete is, az OTSH állásfoglalásai a labdarúgás, az atlétika, az úszás népszerűsítésére és fejlesztésére pedig új távlatokat nyitnak az egész sportmozgalom számára. Égetően szükséges tehát már napjainkban is, de még inkább az elkövetkező esztendőkben az alapfokú versenyek rendszerének kiépítése elsősorban azokban a sportágakban, amelyekben a tömegesítés, az ifjúság bevonása leginkább megoldható. Hatalmas feladatok várnak ebben a munkában a megyei, a járási és a városi sportági szakszövetségekre, amelyeknek a saját területükön nagy öntevékenységgel kell megtalálniuk a legjobb megoldásokat. Helyes lenne, ha ezek a szervek ebben a tekintetben nem ragaszkodnának feltétlenül a közigazgatási határokhoz, hanem elsősorban az anyagilag legkevésbé terhes, a szervezésileg legkönnyebben lebonyolbító bajnokságok és versenyek rendezését helyeznék előtérbe. Az így a lényeg: a fiataloknak tavasztól őszig sok-sok versenyre, tétért folyó mérkőzésre van szükségük, mert csak így ismerhetik meg a sport igazi varázsát, így válhatnak valóban sportemberré aki nem szakad el a pálcától egy-egy csalódás és kudarc után, vagy iskoláinak befejeztével, esetleg körülményeinek módosulása miatt. Versenyekre, mérkőzésekre van szükség, mert alapfokon ezek a sport éltető elemei. Ardai Aladár