Népsport, 1976. november (32. évfolyam, 263-287. szám)
1976-11-06 / 267. szám
XXXII. 267. 1976. november 6. i Móra Ferencnak a nyomát kereste, akik már évezredekkel ezelőtt felfedezték a fonyódi hegyet, erdőinek varázsát és főképpen a panorámát, amelyet a Balaton túlsó partjáról tükröz a víz. A Szentgyörgyhegy, a Gulácsi-hegy, a Badacsony és a többi régen elcsendesült vulkán, a kékbe játszó erdők koszorúja olyan látvány, amelyhez foghatót talán csak a riói öbölben lát az ember. Nincs senki, akit ez a látvány meg ne fogna. Különösen innen, a déli partról, mert közbekapjuk a vizet is, amely megkettőzi a panorámát, csak éppen megfordítja. Sokan álmodoztak már ennek a kis, ugyancsak kialudt vulkánnak a tetején, magam is egy nagyon lelkes építészmérnök társaságában, ezelőtt jó húsz évvel. Dióshegyi Ernő, sajnos, ma már nem él. Tulajdonképpen az ő emlékének szól ez a cikk, s persze mindazoknak, akiknek köszönhetően többet találunk ma a fonyódi hegyen, mint annak idején. A fáradhatatlan és önzetlen építész, aki a sportot is nagyon szerette, nem tervezett , hiába. Igaz, több tervet is elkészített, bár erresenki sem kérte. Az is igaz, hogy a tervei megvalósulását nem érhette meg. De mindenképpen egyike volt azoknak, akik rájöttek, hogy a fonyódi hegy nemcsak csodálatos körképet mutat a turistának, hanem kitűnő lehetőséget kínál sportlétesítmény építésére is. A több mint húsz évvel ezelőtt lezajlott kerékpárverseny alkalmával cipelt fel a hegyre és mutatott meg egy keskeny völgyet, ezekkel a szavakkal: — Ezt a helyet a természet eleve stadionnak teremtette. A völgy alját kellene csak feltölteni, közben három oldalról a hegy adja a lehetőséget a lelátó építéséhez és mindehhez nézze meg a kilátást! Szűkszavú ember volt. Beszélt azonban helyette mindaz, amit megmutatott. Ott álmodoztunk, de őszintén szólva nem hittem, hogy lesz Fonyódon elég pénz egy ilyen kis stadion építéséhez. Ezt meg is mondtam. Ő azonban nem hagyta magát lebeszélni és megmutatta első tervét, amelyet úgy magának vázolt fel. Ezzel sorra járta a felettes hatóságokat, persze, nem egyedül, mert voltak nagyon lel .' " m ... ■ TM TM ■ ■» m m m m w ■■ wm $ i kes segítői, például Borbély Gyuri bácsi, aki az idén ünnepli 86. születésnapját, vagy Zákányi Kálmán, aki még ma is a Fonyódi Petőfi SK elnöke. A terv szép volt, mindenkinek tetszett, de nyomban feltették a sztereotip kérdést: — Miből? Dióshegyit ez sem lankasztotta. Olcsóbb tervet készített, nem is egyet. Könnyű dolga volt, mert a környék és a táj olyan, hogy nem lehet beléje rosszat tervezni. Az évek múltak, tervésze meghalt, de a gondolat, amely az agyában megszületett, élt. És az életben maradottak addig jártak-keltek, szervezkedtek, amíg sikerült elérniük, hogy meginduljon az építkezés. Mindez húsz évbe került. Nagy idő, tíz év híján egy emberöltő. De meg kell nézni ma is például Zákányi Kálmánt, aki éppen most megy nyugdíjba, hogy vajon hiábavaló volt-e a sok idegeskedés, mert rajta nem látszik semmi. Két évvelezelőtt ebben a völgyben, amelynek az oldaláról annak idején Móra Ferenc is nézte a túlsó part panorámáját és amelynek a fái alatt kelta sírokat, sőt, bronzkori leleteket is talált, megszületett egy ministadion. Tulajdonképpen a megnyitójára kellett volna elmennünk, ha tudtunk volna róla. De a fonyódiak nem saját magukat adminisztrálták, hanem elképzeléseik megvalósítását és nekik lett igazuk, mert létesítményüknek híre ment és most már mindenki emlegeti, így hallottam meg én is, hogy az, amiről álmodoztunk ezelőtt több mint húsz évvel, most már nemcsak valóság, hanem még több is, mint amiről mi annak idején beszéltünk. Járvás János, a létesítmény gondnoka, a világ legtermészetesebb hangján mondja: — A labdarúgópálya és a futópálya mellé, a kispályákat ne is említsük, építettünk egy sportszállót. Ebben a sportszállóban 75 vendéget tudunk ellátni, sőt étkeztetni is. A pálya az egyesületé, a sportszállót és a hozzá tartozó kiszolgáló létesítményeket a megyei sporthivatal vette gondjaiba, deezt a szó igaz értelmében kell érteni, mert a sporthivatal csakugyan törődik vele. Először is jó sok pénzzel segített, aztán pedig arra is gondja van, hogy ne legyenek üresek a szobák. Mindig van itt valamiféle edzőtábor. Labdarúgók, röplabdázók, kézilabdázók, birkózók, cselgáncsozók járnak hozzánk és mindenki nagyon elégedett. — Akadnak-e olyan időszakok, amikor a sportolók nem tartanak igényt a sportszállóra? — Igen, főképpen a versenyidényben, de nálunk olyankor sem hal ki a sportszálló, mert a különböző politikai és tömegszervezeteknek rendelkezésére bocsátjuk, így aztán a KISZ- tábortól kezdve a vasutas tanácskozásig sok mindenféle esemény zajlik nálunk. Befut az elnöknekL£ hírét vette látogatásunknak. Zákányi Kálmán, aki szinte az első pillanattól tanúja, sőt részese volt ennek az építkezésnek, nyilván nem lehet távol akkor sem, amikor másoknak kell megmutatni. — Tulajdonképpen nem is annak örülök a legjobban — mondta —, hogy ez a kis sportpalota itt megépült, hanem annak, ahogyan megépült. Fonyódnak 4000 lakója Van, no, persze, csak ilyenkor ősszel, nyáron sokkal több, de ez a négyezer fonyódi mindent megtett azért, hogy Dióshegyi Ernő álma valóra válhasson. Nem kellett senkitől társadalmi munkát kérni, jöttek az emberek maguktól és jöttek a vállalatok is. Az építőipari kisz és a tőzegkitermelő vállalat különféle brigádjai és gépei nagyon meggyorsították és megkönnyítették a munkát. Aztán jöttek a KISZ-esek, az iskolák, a vasutasok, sőt még a kisiparosok is! Amikor pedig a községi tanács látta, hogy valóban komoly dologról van szó, szintén a zsebébe nyúlt, persze, a maga szerény lehetőségei szerint és végül az OTSH is felfigyelt ránk és elismerését nemcsak Szavakban, hanem pénzben is kifejezésre juttatta. így hát végül elkészültünk, persze, még volna mit építeni, például beton nézőteret a pálya somogyi oldala felé eső részen. — Ezek után nem kétlem, hogy ez a beton lépcsősor ugyancsak felépül majd, de vette-e hasznát Fonyód sportélete az új létesítménynek? — Természetesen! A fonyódi Petőfi fejlődése ugrásszerű méreteket öltött 1974, tehát a létesítmény megnyitása óta. A női kosárlabdacsapatunk például komolyan esélyes arra, hogy az NB II-be jusson, elég jók a labdarúgóink, a sakkozóink, sőt, bár ehhez a stadionnak nincs köze, nagyon szépen fejlődik a kajak-kenu szakosztály is. A kajak-kenu edzések természetesen a vízen zajlanak, de a szakosztály megalakulásában nyilván szerepet játszott az az általános lelkesedés is, amely itt, a sporttelep építése közben az embereket elfogta. Végigjárjuk az egész komplexumot, a pálya olyan sima, mint a biliárdasztal, a füve jó, a futópályára most terítik az új piros salakot. A szállodai szobák kényelmesek, tiszták, az étterem tágas és azt mondják, hogy nagyon jól főznek a konyhában. Zákányi be is akarja bizonyítani és invitál bennünket vacsorára, de sietni kell. Mindabból, amit láttunk, nyugodt lélekkel hisszük el azt is, hogy jól főznek a sportszálló éttermének konyhájában. Mielőtt autóba melsiállok a hegyoldalon, közvetlenül alattam a pálya zöld gyepe, bal oldalt az épületek, a túlsó oldalon a lombjukat hullató fák sokszínű koronája, lejjebb a Balaton, amely még ilyenkor is szép, amikor halvány ködök szállnak fel és néha engednek látni valamit a Badacsonyból, néha nem. Jó kemény októberi szél jön, mélyet szívok belőle és még egyszer magamba iszom ezt a csodálatos látványt. Aztán arra gondolok, hogy az élet nagyon igazságtalan. Dióshegyi Ernőnek ugyanis ott kellett volna állnia mellettem. Szombathy István » % J % ! ! ! SOMOGY MEGYÉBŐL JELENTJÜK AZ ÁLOM VALÓRA VÁLT EMLÉKLAP% 1 ■BUBÉLTf BYftWT, | .-et | , .pwiErhii mmtíjrét FemU, 1776. mtm* 7. ZtóW Kiírni, CSELGÁNCS TÁJKÉP, SIKER UTÁN , Csendes délután. Már amennyire csendes lehet a sportág egyik vezető szakosztályában, hónapokkal az olimpia és napokkal a hazai bajnokság után... Olyan versenyek után, amelyeken évek munkája kerül mérlegre. És amelyeket — ki így, ki úgy — mérlegre is tesznek. 1t versenyló Patek Károly huszonhárom éves, civilben szemüveges, halk szavú fiatalember. Sérült, nem vetkőzhet neki, mégis: egy, órával az edzés kezdete előtt már a terem padján ül, magányosain. 1974 márciusában lemondtak róla az orvosok. Végül a pozsonyi ,,csodadoktor”-hoz fordult, s 1975 tavaszán újra kezdte az edzéseket. Kezdte, jobban mondva, folytatta, mint korábban, nagy-nagy, sikert teremtő elszántsággal. A napokban, Kecskemétem életében először felnőtt egyéni bajnoki címet szerzett. A magyar cselgáncs legviharosabb, egyszersmind legsikeresebb súlycsoportjában, a 63 kg-ban. Ott, ahol nem is olyan régen még három másik versenyző viaskodott a hazai győzelmekért, a világversenyeken való indulásért: Tuncsik, Szabó Ferenc és Kollár. Ott, ahol a „másik” sikereit sokszor nehezebben viselték el, emésztették meg, mint a „saját” kudarcait... Olyannyira akarták ezt a sikert. Táncsik most sérülés miatt hiányzott. Kollár katonai szolgálata miatt maradt távol. Szabó viszont ott volt. És Patek Szabót legyőzve lett bajnok. Amikor — nem sokkal a mérkőzés befejezése előtt — sikerrel kontrázta ellenfele akcióiját, egy pillanatra elfeledkezett magáról, a közönségről, ellenfeléről, talán az egész világról . .. Égnek repítette karjait, füléig húzta száját. A győzelem igazi, tiszta boldogsága szállta meg. Ami ezalatt, s ezután játszódott le, az már a sport kevésbé szép, kevésbé tiszta arcához tartozik. Egyesületi érdekektől felszított haraghullámok csaptak a magasba, hibáztatta a bírókat a vesztes, de még a győztes tábora is. Patek ott, akkor és most sem csinál mást, mint örül és csendesen mondja: „Pályafutásom legboldogabb perce volt. . Az edző Króner Ferenc, a Bp. Spartacus vezetőedzője asztalánál ül s néhány szabad percet áldozza a beszélgetésre. A sportág egyik leglelkesebb, leglelkiismeretesebb egyénisége. Versenyzője, Varga Imre például már Montrealban volt, amikor Króner idehaza megismerte a sorsolását. Megtudta, hogy első ellenfeléül az NDK Európa-bajnokát, Lorenzet kapta. Nosza, végigelemezte a kitűnő cselgáncsozóról készült filmeket, s az ebből gyűjtött tapasztalatokat megüzente a világ másik felén lévő versenyzőjének, aki ezt követően — győzött! Az edző aludt már néhányat az olimpia, s a bajnokság után is, míg eddig a beszélgetésig eljutottunk. A higgadt, baráti hangig.. . — Négy bajnoki címet szereztünk, s Patek megnyerte a pehelysúlyúak versenyét... Azt hiszem, ez önmaga helyett beszél! Kár volt ennek a győzelemnek, ezeknek a győzelmeknek az ízét elrontani, igazságosságát megkérdőjelezni! Márpedig akkor, s később is néhányan ezt tették. — Mi is azt tapasztaltuk, hogy erősen megoszlott a szakemberek, s főleg az ott küzdők híveinek véleménye... — Akkor, abban a csarnokban párhuzamosan folyt az abszolút kategória döntője a 63 kilósokéval, s két mérkőzést egyszerre nagyon nehéz követni. Ez nehezítette meg sokaknál a tisztánlátást__ — A lényeg mégiscsak a győzelem. — így igaz ... Kezdetben engem is elragadtak az indulatok, de most már másként látom a dolgokat. Talán Patek öröme maradt meg bennem leginkább, amikor odajött hozzám és könynyezve mondta: „Tízéves sportpályafutásomat szebben nem is ünnepelhettem volna__” Ezekért az örömökért érdemes dolgozni! A szakosztály öt évvel ezelőtt, 1971-ben ért el hasonlóan szép sikert a Bp. Spartacus a bajnokságon. A megszerezhető hat elsőségből akkor is négy jutott neki, sőt, két második és három harmadik hely is! Olyan teljesítmény volt ez, amely után joggal vallhatták magukat a sportág első számú hazai gárdájának. Ezek az eredmények később a nemzetközi porondon is tükröződtek. 1993-ban a két Szabó révén (akkor még Szabó Ferenc is a szövetkezetiek versenyzője volt) világversenyek érmét, illetve értékes pontjait is hazahozhatták. 1974-ben Varga állhatott az EB dobogójára, Kollár pedig ötödik lett. S aztán . . Elemezett az olimpia éve. A Bp. Spartacus sok pályázójából végül csak Varga Imre utazhatott Montrealba, s Lorenz legyőzése után ő is kiesett. Innen ered az érzékenység, amely tompítja a Spartacus-siker örömét. „Második hely megszerzésére tartottam képesnek Vargát. Ha ezüstérmet szerez, most kihúzott mellel sétálhatnék idehaza” — mondja az edző. A hazai bajnokság négy aranyérme tulajdonképpen gyógyír lehetett a sebekre. De furcsamód, éppjen ez a kárpótlást nyújtó Kikér hozta felszínre a már elfeledettnek tűnt tüskéket, vélt és valós sérelmeket: „Vajon, ha több versenyzőnk indul az olimpián .. Kevesen tették oly pontosan a helyükre ezeket a megjegyzéseket, mint éppen Horváth István, a válogatott vezetőedzője: — Meg kell érteni őket. Meg kell érteni, mert a Spartacus az utóbbi másfél évben sokat veszített pozícióidból... Az edzsisi Csendes délután. Már amennyire csendes lehet ... Igaz, a háttér „zaja” idáig nem jut el Az érzelmek felszított hullámai ebbe a terembe, ahol munka folyik — nem jutnak el. Csend még sincs... Napjában háromszázötven, néha több cselgáncsozó fordul meg a Szentkirályi utcában. Köztük százötven versenyző, s a 10—14 évesek, valamint a 15—18 évesek tanfolyamainak kétszáz fiatalja. Hat edző — egy fő — és öt mellékfoglalkozású — jut valamennyiükre. Itt nagyon kell szeretni a cselgáncsot ahhoz, hogy a sok tehetség közül néhány kiugorjon, magasba törtjön... És itt nagyon szeretik is. Edzéseiket nézve legfeljebb egyet kívánhat az ember: egy „csodagépet” amely objektívvá tehetné a cselgáncsban néha szubjektív, vagy legalábbis annak vélhető bírói, kritikai ítéleteket. Kár, hogy ilyen csodagép nem készülhet... Bocsák Miklós Patek Károly, legsikeresebb súlycsoportunk, a pehelysúly, idei magyar bajnoka NÉPSPORT 5 Sport és ifjúság /fi sport bennem mindig az ifjúságot idézi és az ifjú/f.ság a sportot. Egyetlen ikercsillag ez a kettő. És a Titi sport önmagában is több, mint a stadionok, a tartánpályák, több a kajakok alatt sistergő vizek, a csarnokok ádáz versenyeinél. Az ifjúságot sem az évek mérik. Az ifjúság is több, mint az élet elkerített része. Nemrégiben olvastam, hogy egy — a századik évéhez közeledő — férfi ma is rendszeresen hosszú kilométereket fut, s ezt a „csodát” a rendszeres testedzésnek, a sportnak tulajdonítja. Ő a kilencedik évtizedében is ifjú maradt. A sport bennem mindig az ifjúságot idézi és az ifjúság a sportot. A kettő együtt pedig valami olyan tulajdonságot, melyet a demokratizmusra való hajlam tulajdonságának neveznék. A sport és az ifjúság — együtt is, külön-külön is — táplálja bennünk az igazságra való érzékenységet, a jobb egyértelmű jobbságát, a verseny tisztaságát, a vélemények kifogástalan cseréjét, a vélemények egyértelműségét. Azaz azt a fajta társadalmi demokratizmust, ami egyik leglényegesebb összetevője korunk magyar társadalmának. A sport bennem mindig az ifjúságot idézi és az ifjúság a sportot. Olyan ikercsillag-fogalom ez a kettő, amelyik állandóan jelen van mindennapjainkban. Az ifjúsági törvény és a társadalom rendszeres testedzésre való ösztönzése milliókat foglalkoztat, tulajdonképpen egyetlen közös célért: az ország és a szocialista társadalom jövőjéért. Napjainkban az ifjúsági parlamentek korát éljük, melyeken a „felnőttek” számot adnak, hogy mit tettek az ifjúságért, és számot adnak az „ifjak” is, mit tettek — önmagunkért! A sport bennem mindig az ifjúságot idézi és az ifjúság a sportot. Olvasom a híradásokat, hogy a sportegyesületek ifjúsági parlamentjei miként vitatják meg a közös gondokat, miként tudnak a tárgyaló felek számot adni közös dolgaikról. Van miről számot adni. Gond is, vígasság is, de hát a legfontosabb az, hogy van — sőt, kell! — miről beszélni sportolóinkkal, fiataljainkkal, azaz sportoló fiataljainkkal. Vannak lehetőségeink és vannak feladataink — az élet szabja meg ezeket —, de nem tőlünk függetlenül. A sport bennem, mindig az ifjúságot idézi és az ifjúság a sportot. Jó tudni, hogy az ifjúság a demokratizmus alapvető fórumain — az ifjúsági parlamenteken — az ifjúság és a sport táplálta őszinteséggel szólal meg, mondja el örömét és bánatát, kutatja a „hogyan lehet jobb?” újabbnál újabb útjait, nem „púderszöveggel” takarva el az igazságot, hanem épp azzal a szándékkal, hogy távol tartson önmagától minden valót hamisító szépítőszert. És ha valahol mégis másként lenne, akkor ott baj van nemcsak az ifjúsággal, hanem a sporttal is. A sport bennem mindig az ifjúságot idézi és az ifjúság a sportot. Ennek az ikercsillag-létnek a törvényszerűségei biztatnak, hogy ifjúságunk tanácskozásai azt hozzák, amit az egész társadalom vár tőlünk. A jövő szolgálatát teljes szívvel és tiszta szívvel. Azoknak az új utaknak a megtalálását, amelyek bizton kerülik el a múlt buktatóit. Azoknak az új utaknak a megtalálását, melyek talán több áldozatot, nagyobb fáradságot követelnek, mint a régiek, de nélkülük nem lehet a csúcsra jutni. Pedig ebben is közös a sport és az ifjúság: mindig új csúcsokra tör. Rózsa András KÉZILABDA VÁLOGATOTTSÁG - JUTALOMKÉNT A két magyar—holland barátságos női kézilabda-mérkőzést megelőző napokban rövid hír jelent meg az újságok hasábjain: „Lotallemné Bognár Erzsébet hosszú esztendők óta nyújtott remek játéka jutalmául a hollandok ellen helyet kap a válogatottban. A csepeli játékos már évekkel ezelőtt magára húzhatta volna a címeres mezt, de családi okok miatt mégsem került sor szerepeltetésére.” A hír hallatán önkéntelenül is felkapjuk fejünket, hiszen a jutalom-válogatottság a sportág történetében egyedülálló. — Erzsikére, mint tehetséges fiatalra figyeltem fel a Postásban — mondta Török Bódog, a válogatott edzője. — Nagyon tetszett a játéka, s már azzal foglalkoztam, hogy beválogatom a keretbe, de aztán vidékre igazolt. Később visszakerült Budapestre, remekül játszott, de két kisgyermeke miatt már nem volt lehetőség szerepeltetésésére. Közben leérettségizett, majd családjával házépítésbe kezdett. Úgy érzem, hogy aki ilyen körülmények mellett is annyit tesz a kézilabdázásért, az megérdemli, hogy válogatott legyen. Ez a megbecsülés válogatottsága. Figyeltük Latallemét az elmúlt pénteken a két válogatott első összecsapása előtt. Izgatottan járkál fel-alá, alig tudta kivárni a csapatok felvonulását. Kipirult arccal, könnyes szemekkel hallgatta a Himnuszt, majd — mint a többiek mondták — elcsukló hangon köszönte meg az első válogatottságáért járó emlékszlakettet. Aztán elkezdődött a találkozó ... Az első percekben sehogy sem találta helyét, de rövidesen feloldódott a feszültsége. A találkozó lefújása után végtelenül boldog volt. És másnap, szombaton, újra szerepelt a válogatottban. — Életem legszebb „víkendje” volt — mondta Lotallemé. — Tizenöt éven keresztül szerepeltem az első osztályban, mindig vártam, hogy egyszer meghívnak a keretbe. Később elkönyveltem magamban, hogy már idős vagyok. Azt hiszem, érthető, hogy ezek után milyen boldogságot jelentett ez a meghívás. Nem akartam elhinni, hogy harminckét évesen ünneplem első válogatottságomat. — Úgy tudjuk, ez családi „örökség”__ — Édesanyám, Bognár Ferencné is ilyen idős korában került a válogatottba annak idején. Úgy látszik, ez már családi hagyomány lesz nálunk. A Bognár-családban nemcsak a mama volt kézilabdás, hanem a családfő Bognár Ferenc is, aki játékospályafutása után , edző lett. Erzsi a szüleitől vett példa alapján választotta ezt a sportágat. — A Fáy András Gimnáziumba jártam, ahol testnevelőm, Halmos tanár úr remek kézilabdacsapatot alakított ki. Ott szerettem meg igazán ezt a játékot. Erzsit ezután csak a játék érdekelte, a gimnáziumból is kimaradt. Több mint négy évig szerepelt a Postásban, majd 1967-ben Ózdra került. Hamar beilleszkedett a csapatba. A találkozókon ő lőtte a legtöbb gólt. A bajnokság befejezése után a negyedik helyet foglalta el a góllövőlistán. A következő két bajnoki idényben is bizonyította klasszisát, szinte alig tudták tartani. Ezután megszületett első gyermeke, Andrea. Hamar visszatért a pályára, de már Csepelen. Nem látszott meg rajta a kihagyás, csakúgy, mint később, 1973-ban, amikor Henriette születése után tért vissza dolgozni és játszani. Erzsi sokszor érezte úgy, hogy nem bírja tovább, végül mégis folytatta. Most, 16 év játék után sem érzi, hogy abba kell hagyni, de gyermekei miatt azért már foglalkozik a visszavonulás gondolatával. A KEK-mérkőzések befejezése után szeretne búcsút mondani. Persze, ahogy Lotallemét ismerjük, lehet, hogy elodázza még egy kicsit L. Kelemen Gábor