Népsport, 1976. november (32. évfolyam, 263-287. szám)

1976-11-06 / 267. szám

XXXII. 267. 1976. november 6. i Móra Ferenc­nak a nyomát kereste, akik már évezredekkel ezelőtt felfedezték a fonyódi hegyet, erdőinek va­rázsát és főképpen a panorá­mát, amelyet a Balaton túlsó partjáról tükröz a víz. A Szent­­­­györgyhegy, a Gulácsi-hegy, a Badacsony és a többi régen el­csendesült vulkán, a kékbe ját­szó erdők koszorúja olyan lát­vány, amelyhez foghatót talán csak a riói öbölben lát az em­ber. Nincs senki, akit ez a lát­vány meg ne fogna. Különösen innen, a déli partról, mert köz­bekapjuk a vizet is, amely megkettőzi a panorámát, csak éppen megfordítja. Sokan álmo­doztak már ennek a kis, ugyan­csak kialudt vulkánnak a tete­jén, magam is egy nagyon lel­­kes építészmérnök társaságában, ezelőtt jó húsz évvel. Dióshegyi Ernő, sajnos, ma már nem él. Tulajdonképpen az ő emléké­nek szól ez a cikk, s persze mindazoknak, akiknek köszön­hetően többet találunk ma a fonyódi hegyen, mint annak ide­jén. A fáradhatatlan és önzet­len építész, aki a sportot is nagyon szerette, nem tervezett , hiába. Igaz, több tervet is elkészített, bár erre­­senki sem kérte. Az is igaz, hogy a tervei megva­lósulását nem érhette meg. De mindenképpen egyike volt azoknak, akik rájöttek, hogy a fonyódi hegy nemcsak csodála­tos körképet mutat a turistá­nak, hanem kitűnő lehetőséget­ kínál sportlétesítmény építésé­re is. A több min­t húsz évvel ezelőtt lezajlott kerékpárverseny alkal­mával cipelt fel a hegyre és mutatott meg egy keskeny völ­gyet, ezekkel a szavakkal: — Ezt a helyet a természet eleve stadionnak teremtette. A völgy alját kellene csak fel­tölteni, közben három oldalról a hegy adja a lehetőséget a lelá­tó építéséhez és mindehhez néz­­­­ze meg a kilátást! Szűkszavú ember volt. Beszélt azonban helyette mindaz, amit­­ megmutatott. Ott álmodoztunk, de őszintén szólva nem hittem, hogy lesz Fonyódon elég pénz egy ilyen kis stadion építésé­hez. Ezt meg is mondtam. Ő azonban nem hagyta magát le­beszélni és megmutatta első ter­vét, amelyet úgy magának vá­zolt fel. Ezzel sorra járta a fe­lettes hatóságokat, persze, nem egyedül, mert voltak nagyon lel­ .' " m­ ... ■ TM TM ■ ■» m m m m w ■■ wm $ i kes segítői, például Borbély Gyuri bácsi, aki az idén ünnepli 86. születésnapját, vagy Zákányi Kálmán, aki még ma is a Fo­nyódi Petőfi SK elnöke. A terv szép volt, mindenkinek tetszett, de nyomban feltették a sztereo­tip kérdést: — Miből? Dióshegyit ez sem lankasztot­­ta. Olcsóbb tervet készített, nem is egyet. Könnyű dolga volt, mert a környék és a táj olyan, hogy nem lehet beléje rosszat tervezni. Az évek múltak, tervésze meghalt, de a gondolat, amely az agyában megszületett, élt. És az életben maradottak addig jártak-keltek, szervezked­tek, amíg sikerült­­ elérniük, hogy meginduljon az építke­zés. Mindez húsz évbe került. Nagy idő, tíz év híján egy em­beröltő. De meg kell nézni ma is például Zákányi Kálmánt, aki éppen most megy nyugdíjba, hogy vajon hiábavaló volt-e a sok idegeskedés, mert rajta nem látszik semmi. Két évvel­­ezelőtt ebben a völgyben, amelynek az oldalá­ról annak idején Móra Ferenc is nézte a túlsó part panorá­máját és amelynek a fái alatt kelta sírokat, sőt, bronzkori le­leteket is talált, megszületett egy ministadion. Tulajdonképpen a megnyitójá­ra kellet­t volna elmennünk, ha tudtunk volna róla. De a fonyó­­diak nem saját magukat admi­nisztrálták, hanem elképzeléseik megvalósítását és nekik lett iga­zuk, mert létesítményüknek híre ment és most már mindenki em­legeti, így hallottam meg én is, hogy az, amiről álmodoztunk ezelőtt több mint húsz évvel, most már nemcsak valóság, ha­nem még több is, mint amiről mi annak idején beszéltünk. Jár­vás János, a létesítmény gondnoka, a világ legtermésze­tesebb hangján mondja: — A labdarúgópálya és a fu­tópálya mellé, a kispályákat ne is említsük, építettünk egy sportszállót. Ebben a sportszál­lóban 75 vendéget tudunk el­látni, sőt étkeztetni is. A pálya az egyesületé, a sportszállót és a hozzá tartozó kiszolgáló létesít­ményeket a megyei sporthivatal vette gondjaiba, de­­ezt a szó igaz értelmében kell érteni, mert a sporthivatal csakugyan törő­dik vele. Először is jó sok pénzzel segített, aztán pedig ar­ra is gondja van, hogy ne le­gyenek üresek a szobák. Mindig van itt valamiféle­­ edzőtábor. Labdarúgók, röplabdázók, kézi­labdázók, birkózók, cselgáncso­­zók járnak hozzánk és minden­ki nagyon elégedett. — Akadnak-e olyan idősza­kok, amikor a sportolók nem tartanak igényt a sportszállóra? — Igen, főképpen a verseny­­idényben, de nálunk olyankor sem hal ki a sportszálló, mert a különböző politikai és tömeg­­szervezeteknek rendelkezésére bocsátjuk, így aztán a KISZ- tábortól kezdve a vasutas ta­nácskozásig sok mindenféle ese­mény zajlik nálunk. Befut az elnök­­nekL£ hírét vette látogatásunknak. Zá­kányi Kálmán, aki szinte az első pillanattól tanúja, sőt ré­szese volt ennek az építkezés­nek, nyilván nem lehet távol akkor sem, amikor másoknak kell megmutatni. — Tulajdon­képpen nem is an­nak örülök a legjobban — mond­ta —, hogy ez a kis sportpalota itt megépült, hanem annak, aho­gyan megépült. Fonyódnak 4000 lakója Van, no, persze, csak ilyenk­or ősszel, nyáron sokkal több, de ez a négyezer fonyódi mindent megtett azért, hogy Dióshegyi Ernő álma valóra vál­hasson. Nem kellett senkitől társadalmi munkát kérni, jöttek az emberek maguktól és jöttek a vállalatok is. Az építőipari kisz és a tőzegkitermelő válla­lat különféle brigádjai és gépei nagyon meggyorsították és meg­könnyítették a munkát. Aztán jöttek a KISZ-esek, az iskolák, a vasutasok, sőt még a kisipa­rosok is! Amikor pedig a köz­ségi tanács látta, hogy valóban komoly dologról van szó, szin­tén a zsebébe nyúlt, persze, a maga szerény lehetőségei szerint és végül az OTSH is felfigyelt ránk és elismerését nemcsak Szavakban, hanem pénzben is kifejezésre juttatta. így hát vé­gül elkészültünk, persze, még volna mit építeni, például beton nézőteret a pálya somogyi ol­dala felé eső részen. — Ezek után nem kétlem, hogy ez a beton lépcsősor ugyancsak felépül majd, de vet­te-e hasznát Fonyód sportélete az új létesítménynek? — Természetesen! A fonyó­di Petőfi fejlődése ugrásszerű méreteket öltött 1974, tehát a létesítmény megnyitása óta. A női kosárlabdacsapatunk például komolyan esélyes arra, hogy az NB II-be jusson, elég jók a labdarúgóink, a sakkozóink, sőt, bár ehhez a stadionnak nincs köze, nagyon szépen fejlődik a kajak-kenu szakosztály is. A kajak-kenu edzések természete­sen a vízen zajlanak, de a szak­osztály megalakulásában nyilván szerepet játszott az az általá­nos lelkesedés is, amely itt, a sporttelep építése közben az em­bereket elfogta. Végigjárjuk az egész komp­lexumot, a pálya olyan sima, mint a biliárdasztal, a füve jó, a futópályára most terítik az új piros salakot. A szállodai szo­bák kényelmesek, tiszták, az étterem tágas és azt mondják, hogy nagyon jól főznek a kony­hában. Zákányi be is akarja bi­zonyítani és invitál bennünket vacsorára, de sietni kell. Mind­abból, amit láttunk, nyugodt lé­lekkel hisszük el azt is, hogy jól főznek a sportszálló éttermé­nek konyhájában. Mielőtt autóba melsi­állok a hegyoldalon, közvetlenül alattam a pálya zöld gyepe, bal oldalt az épületek, a túlsó ol­dalon a lombjukat hullató fák sokszínű koronája, lejjebb a Balaton, amely még ilyenkor is szép, amikor halvány ködök szállnak fel és néha engednek látni valamit a Badacsonyból, néha nem. Jó kemény októberi szél jön, mélyet szívok belőle és még egy­szer magamba iszom ezt a csodálatos látványt. Aztán arra gondolok, hogy az élet nagyon igazságtalan. Diós­hegyi Ernőnek ugyanis ott kel­lett volna állnia mellettem. Szombathy István » % J % ! ! ! SOMOGY MEGYÉBŐL JELENTJÜK AZ ÁLOM VALÓRA VÁLT EMLÉKLAP% 1 ■BUBÉLTf BYftWT, | .-e­t | , .pwiErhii mmtíjrét FemU, 1776. mtm* 7. ZtóW Kiírni, CSELGÁNCS TÁJ­KÉP, SIKER UTÁN , Csendes délután. Már amennyire csendes lehet a sportág egyik vezető szakosz­tályában, hónapokkal az olim­pia és napokkal a hazai bajnok­ság után... Olyan versenyek után, amelyeken évek munkája kerül mérlegre. És amelyeket — ki így, ki úgy — mérlegre is tesznek. 1t versenyló Patek Károly huszonhárom éves, civilben szemüveges, halk szavú fiatalember. Sérült, nem vetkőzhet neki, mégis: egy, órá­val az edzés kezdete előtt már a terem padján ül, magányo­sain. 1974 márciusában lemondtak róla az orvosok. Végül a pozso­nyi ,,csodadoktor”-hoz fordult, s 1975 tavaszán újra kezdte az edzéseket. Kezdte, jobban mond­va, folytatta, mint korábban, nagy-nagy, sikert teremtő el­szántsággal. A napokban, Kecskemétem életében először felnőtt egyéni bajnoki címet szerzett. A magyar cselgáncs legviharosabb, egyszer­smind legsikeresebb súlycsoport­jában, a 63 kg-ban. Ott, ahol nem is olyan régen még három másik versenyző viaskodott a hazai győzelmekért, a világver­senyeken való indulásért: Tun­­csik, Szabó Ferenc és Kollár. Ott, ahol a „másik” sikereit sokszor nehezebben viselték el, emésztették meg, mint a „sa­ját” kudarcait... Olyannyira akarták ezt a sikert. Táncsik most sérülés miatt hiányzott. Kollár katonai szol­gálata miatt maradt távol. Sza­bó viszont ott volt. És Patek Szabót legyőzve lett bajnok. Amikor — nem sokkal a mérkőzés befejezése előtt — sikerrel kontrázta ellenfele ak­cióiját, egy pillanatra elfeledke­zett magáról, a közönségről, el­lenfeléről, talán az egész világ­ról . .. Égnek repítette karjait, füléig húzta száját. A győzelem igazi, tiszta bol­dogsága szállta meg. Ami ezalatt, s ezután játszó­do­tt le, az már a sport kevés­bé szép, kevésbé tiszta arcához tartozik. Egyesületi érdekektől felszított haraghullámok csaptak a magasba, hibáztatta a bírókat a vesztes, de még a győztes tá­bora is. Patek ott, ak­kor és most sem csinál mást, mint örül és csen­desen mondja: „Pályafutásom legboldogabb perce volt. . Az edző Króner Ferenc, a Bp. Sparta­cus vezető­edzője asztalánál ül s néhány szabad percet áldozza a beszélgetésre. A sportág egyik leglelkesebb, leglelkiismerete­sebb egyénisége. Versenyzője, Varga Imre például már Mont­realban volt, amikor Króner idehaza megismerte a sorsolását. Megtudta, hogy első ellenfeléül az NDK Európa-bajnokát, Lo­­renzet kapta. Nosza, végigele­mezte a kitűnő cselgáncsozóról készült filmeket, s az ebből gyűjtött tapasztalatokat meg­üzente a világ másik felén lévő versenyzőjének, aki ezt köve­tően — győzött! Az edző aludt már néhányat az olimpia, s a bajnokság után is, míg eddig a beszélgetésig el­jutottunk. A higgadt, baráti hangig.. . — Négy bajnoki címet szerez­tünk, s Patek megnyerte a pe­helysúlyúak versenyét... Azt hiszem, ez önmaga helyett be­szél! Kár volt ennek a győze­lemnek, ezeknek a győzelmek­nek az ízét elrontani, igazságos­ságát megkérdőjelezni! Márpe­dig akkor, s később is néhányan ezt tették. — Mi is azt tapasztaltuk, hogy erősen megoszlott a szakem­berek, s főleg az ott küzdők hí­veinek véleménye... — Akkor, abban a csarnok­ban párhuzamosan folyt az ab­szolút kategória döntője a 63 kilósokéval, s két mérkőzést egyszerre nagyon nehéz követ­ni. Ez nehezítette meg sokaknál a tisztánlátást__ — A lényeg mégiscsak a győ­zelem. — így igaz ... Kezdetben en­gem is elragadtak az indulatok, de most már másként látom a dolgokat. Talán Patek öröme maradt meg bennem leginkább, amikor odajött hozzám és köny­­nyezve mondta: „Tízéves sport­pályafutásomat szebben nem is ünnepelhettem volna__” Eze­kért az örömökért érdemes dol­gozni! A szakosztály öt évvel ezelőtt, 1971-ben ért el hasonlóan szép sikert a Bp. Spartacus a bajnokságon. A megszerezhető hat elsőségből akkor is négy jutott neki, sőt, két második és három harma­dik hely is! Olyan teljesítmény volt ez, amely után joggal vall­hatták magukat a sportág első számú hazai gárdájának. Ezek az eredmények­ később a nem­zetközi porondon is tükröződ­tek. 1993-ban a két Szabó ré­vén (akkor még Szabó Ferenc is a szövetkezetiek versenyzője volt) világversenyek érmét, il­letve értékes pontjait is haza­hozhatták. 1974-ben Varga állha­tott az EB dobogójára, Kollár pedig ötödik lett. S aztán . . Elemezett az olimpia éve. A Bp.­­ Spartacus sok pályázójá­ból végül csak­ Varga Imre utazhatott Montrealba, s Lorenz legyőzése után ő is kiesett. In­nen ered az érzékenység, amely tompítja a Spartacus-sik­er örö­mét. „Második hely megszerzé­sére tartottam képesnek Vargát. Ha ezüstérmet szerez, most ki­húzott mellel sétálhatnék ide­haza­­” — mondja az edző. A hazai bajnokság négy aranyérme tulajdonképpen­­ gyógyír lehetett a sebekre. De furcsamód, éppjen ez a kárpót­lást nyújtó Kikér hozta felszín­re a már elfeledettnek tűnt tüs­kéket, vélt és valós sérelme­ket: „Vajon, ha több verseny­­zőnk indul az olimpián .. Kevesen tették oly pontosan a helyükre ezeket a megjegy­zéseket, mint éppen Horváth István, a válogatott vezető­ed­zője: — Meg kell érteni őket. Meg kell érteni, mert a Spartacus az utóbbi másfél évben sokat veszített pozícióidból... Az edzsisi Csendes délután. Már amennyire csendes le­het ... Igaz, a háttér „zaja” idáig nem jut el Az érzelmek felszított hullámai ebbe a te­rembe, ahol munka folyik — nem jutnak el. Csend még sincs... Napjá­ban három­százötven, néha több cselgáncsozó fordul meg a Szentkirályi utcában. Köztük százötven versenyző, s a 10—14 évesek, valamint a 15—18 éve­sek tanfolyamainak kétszáz fia­talja. Hat edző — egy fő — és öt mellékfoglalkozású — jut va­lamennyi­ükre. Itt nagyon kell szeretni a cselgáncsot ahhoz, hogy a sok tehetség közül néhány kiugor­­jon, magasba törtjön... És itt nagyon szeretik is. Edzéseiket nézve legfeljebb egyet kívánhat az ember: egy „csodagépet” amely objektívvá tehetné a cselgáncsban néha szubjektív, vagy legalábbis an­nak vélhető bírói, kritikai ítéle­teket. Kár, hogy ilyen csodagép nem készülhet... Bocsák Miklós Patek Károly, legsikeresebb súlycsoportunk, a pehelysúly, idei magyar bajnoka NÉPSPORT 5 Sport és ifjúság /fi sport bennem mindig az ifjúságot idézi és az ifjú­­/f.­ság a sportot. Egyetlen ikercsillag ez a kettő. És a Titi sport önmagában is több, mint a stadionok, a tartánpályák, több a kajakok alatt sistergő vizek, a csarnokok ádáz versenyeinél. Az ifjúságot sem az évek mérik. Az ifjúság is több, mint az élet elkerített része. Nemrégiben olvastam, hogy egy — a századik évé­hez közeledő — férfi ma is rendszeresen hosszú kilométe­reket fut, s ezt a „csodát” a rendszeres testedzésnek, a sportnak tulajdonítja. Ő a kilencedik évtizedében is ifjú maradt. A sport bennem mindig az ifjúságot idézi és az ifjú­ság a sportot. A kettő együtt pedig valami olyan tulaj­donságot, melyet a demokratizmusra való hajlam tulajdon­ságának neveznék. A sport és az ifjúság — együtt is, külön-külön is — táplálja bennünk az igazságra való­­ érzékenységet, a jobb egyértelmű jobbságát, a verseny tisztaságát, a vélemények kifogástalan cseréjét, a véle­mények egyértelműségét. Azaz azt a fajta társadalmi de­mokratizmust, ami egyik leglényegesebb összetevője ko­runk magyar társadalmának. A sport bennem mindig az ifjúságot idézi és az ifjú­ság a sportot. Olyan ikercsillag-fogalom ez a kettő, ame­lyik állandóan jelen van mindennapjainkban. Az ifjú­sági törvény és a társadalom rendszeres testedzésre való ösztönzése milliókat foglalkoztat, tulajdonképpen egyet­len közös célért: az ország és a szocialista társada­lom jövőjéért. Napjainkban az ifjúsági parlamentek ko­rát éljük, melyeken a „felnőttek” számot adnak, hogy mit tettek az ifjúságért, és számot adnak az „ifjak” is, mit tettek — önmagunkért! A sport bennem mindig az ifjúságot idézi és az ifjú­ság a sportot. Olvasom a híradásokat, hogy a sport­egyesületek ifjúsági parlamentjei miként vitatják meg a k­özös gondokat, miként tudnak a tárgyaló felek szá­mot adni közös dolgaikról. Van miről számot adni. Gond is, vígasság is, de hát a legfontosabb az, hogy van — sőt, kell! — miről beszélni sportolóinkkal, fiatal­jainkkal, azaz sportoló fiataljainkk­al. Vannak lehetősé­geink és vannak feladataink — az élet szabja meg ezeket —, de nem tőlünk függetlenül. A sport bennem, mindig az ifjúságot idézi és az ifjú­ság a sportot. Jó tudni, hogy az ifjúság a demokratizmus alapvető fórumain — az ifjúsági parlamenteken — az ifjúság és a sport táplálta őszinteséggel szólal meg, mond­ja el örömét és bánatát, kutatja a „hogyan lehet jobb?” újabbnál újabb útjait, nem „púderszöveggel” takarva el az igazságot, hanem épp azzal a szándékkal, hogy távol tartson önmagától minden valót hamisító szépítőszert. És ha valahol mégis másként lenne, akkor ott baj van nem­csak az ifjúsággal, hanem a sporttal is. A sport bennem mindig az ifjúságot idézi és az ifjú­ság a sportot. Ennek az ikercsillag-létnek a törvény­­szerűségei biztatnak, hogy ifjúságunk tanácskozásai azt hozzák, amit az egész társadalom vár tőlünk. A jövő szol­gálatát teljes szívvel és tiszta szívvel. Azoknak az új utaknak a megtalálását, amelyek bizton kerülik el a múlt­­ buktatóit. Azoknak az új utaknak a megtalálását, melyek talán több áldozatot, nagyobb fáradságot követelnek, mint a régiek, de nélkülük nem lehet a csúcsra jutni. Pedig ebben is közös a sport és az ifjúság: mindig új csúcsokra tör. Rózsa András ­ KÉZILABDA VÁLOGATOTTSÁG - JUTALOMKÉNT A két magyar—holland barát­ságos női kézilabda-mérkőzést megelőző napokban rövid hír je­lent meg az újságok hasábjain: „Lotallemné Bognár Erzsébet hosszú esztendők óta nyújtott remek játéka jutalmául a hol­landok ellen helyet kap a válo­­­gatottban. A csepeli játékos már évekkel ezelőtt magára húzhatta volna a címeres mezt, de családi okok miatt mégsem került sor szerepeltetésére.” A hír hallatán önkéntelenül is felkapjuk fejünket, hiszen a ju­talom-válogatottság a sportág történetében egyedülálló. — Erzsikére, mint tehetséges fiatalra figyeltem fel a Postás­ban — m­ondta Török Bódog, a válogatott edzője. — Nagyon tetszett a játéka, s már azzal foglalkoztam, hogy beválogatom a keretbe, de aztán vidékre iga­zolt. Később visszakerült Buda­pestre, remekül játszott, de két kisgyermeke miatt már nem volt lehetőség szerepeltetésésére. Közben leérettségizett, majd családjával házépítésbe kezdett. Úgy érzem, hogy aki ilyen kö­rülmények mellett is annyit tesz a kézilabdázásért, az megérdem­li, hogy válogatott legyen. Ez a megbecsülés válogatottsága. Figyeltük Latallemét az el­múlt pénteken a két válogatott első összecsapása előtt. Izgatot­tan járkál fel-alá, alig tudta ki­várni a csapatok felvonulását. Kipirult arccal, könnyes sze­mekkel hallgatta a Himnuszt, majd — mint a többiek mondták — elcsukló hangon köszönte meg az első válogatottságáért járó emlékszlakettet. Aztán elkezdő­dött a találkozó ... Az első per­cekben sehogy sem találta he­lyét, de rövidesen feloldódott a feszültsége. A találkozó lefújása után végtelenül boldog volt. És másnap, szombaton, újra szere­pelt a válogatottban. — Életem legszebb „víkendje” volt — mondta Lotallemé. — Tizenöt éven keresztül szerepel­tem az első osztályban, mindig vártam, hogy egyszer meghívnak a keretbe. Később elkönyvel­tem magamban, hogy már idős vagyok. Azt hiszem, érthető, hogy ezek után milyen boldog­ságot jelentett ez a meghívás. Nem akartam elhinni, hogy har­minckét évesen ünneplem első válogatottságomat. — Úgy tudjuk, ez családi „örökség”__ — Édesanyám, Bognár Fe­rencné is ilyen idős korában ke­rült a válogatottba annak idején. Úgy látszik, ez m­ár családi ha­gyomány lesz nálunk. A Bognár-családban nemcsak a mama volt kézilabdás, hanem a családfő Bognár Ferenc is, aki játékospályafutása után , edző lett. Erzsi a szüleitől vett példa alapján választotta ezt a sport­ágat. — A Fáy András Gimnázium­­­ba jártam, ahol testnevelőm, Halmos tanár úr remek kézilab­dacsapatot alakított ki. Ott sze­rettem meg igazán ezt a játé­kot. Erzsit ezután csak a játék ér­dekelte, a gimnáziumból is ki­maradt. Több mint n­égy évig szerepelt a Postásban, majd 1967-ben Ózdra került. Hamar beilleszkedett a csapatba. A ta­lálkozókon ő lőtte a legtöbb gólt. A bajnokság­ befejezése után a negyedik helyet foglalta el a góllövőlistán. A következő két bajnoki idényben is bizonyí­totta klasszisát, szinte alig tud­ták tartani. Ezután megszületett első gyermeke, Andrea. Hamar visszatért a pályára, de már Csepelen. Nem látszott meg raj­ta a kih­agyás, csakúgy, mint később, 1973-ban, amikor Hen­riette születése után tért vissza dolgozni és játszani. Erzsi sokszor érezte úgy, hogy nem bírja tovább, végül mégis folytatta. Most, 16 év játék után sem érzi, hogy abba kell hagy­ni, de gyermekei miatt azért már foglalkozik a visszavonulás gondolatával. A KEK-mérkőzé­­sek befejezése után szeretne búcsút mondani. Persze, ahogy Lotallemét is­merjük, lehet, hogy elodázza még egy kicsit L. Kelemen Gábor

Next