Népsport, 1976. december (32. évfolyam, 288-313. szám)

1976-12-17 / 302. szám

XXXI. 302. ♦ 1976. december 17 ül „ Csak egy akartam Miért vonult vissza a bajnok? QD Bardóczi László, a Gyöngyösi VSC válogatott sízője, az ez évi 10 kilométeres biatlonbajnok visszavonult. Nem versenyez többé. Ha sízőink közül bárki­ről hallottam volna hasonlót, nem csodálkozom ennyire, mint a gyöngyösi versenyző vissza­vonulásán. Talán éppen azért, mert az ő sportpályafutása rend­­hagyóan alakult... Tehetséges síugróként tűnt fel annak idején, és 1969-ben már a válogatott tagja volt, amikor súlyos baleset érte. A tizenhét éves fiú az ausztriai Mühl­­bachban az egyik ugrás után ,,belecsapódott” a földbe — jobb combja hat helyen eltört. Deré­kig gipszben, még a kórházi ágyon elhatározta, hogy újra kezdi. A fájdalom sem törte meg akaratát, újra járni, majd sízni tanult. S a makacs kitar­tás eredménye, hogy megnyerte a nehéz csatát, visszakerült a válogatottba és felnőtt országos bajnokságot nyert. QD Kicsit lefogyott. Vagy csak a gyöngyösi Pálma presszó­ sápadt világítása nyújtja meg az ar­cát? Hallgatunk. Vihar előtti csend. Aztán kifakadt a „bu­rok”: — Az idén tavasszal volt egy egyesületi gyűlés, amelyen a Vezetőség eldicsekedett, hogy milyen sokat költött a verseny­zők felszerelésére és jutalmazá­sára. Talán fel sem szólaltam volna, ha nem néhány nappal azelőtt van a biatlonbajnokság, ahol a juniorok úgy nyertek váltóbajnokságot, hogy mind a négy versenyző az én lécemmel indult. Felálltam és elmondtam, hogy érthetetlen, hogy mire ment el a pénz, amikor nekünk nincs megfelelő felszerelésünk. Erre azt válaszolták, hogy ne vitatkozzam. Világítás ide, világítás oda, Bardóczi arca közben kipirult, és a lassan felhalmozódott sé­relmek feltarthatatlanul öm­le­nek belőle. — A szakosztálynak sok hoz­zám hasonló vagy még tehetsé­gesebb versenyzője volt. Hol vannak most ők? Miért hagyták abba? Egyedül maradtam, mert a sportág szeretete vakká tett. Sérülésem után csak az érde­kelt, hogy ismét az élmezőny­be kerüljek... És hogy irigyel­­tem azokat a versenyzőket, akiknek edzőjük volt. Én min­dig egyedül edzettem, mert Hor­váth Béla, az edzőnk az el­múlt négy év alatt sokat mon­dok, ha tíz edzésemen volt ott. Pedig milyen jó lett volna, ha van egy mesterem, aki néha azt mondja: Lacikám. Legyél rá egy lapáttal... Kis szünet után: — Hogy elkezdem-e újra? Ta­lán, ha találok egy olyan ed­zőt, aki foglalkozik és törődik velem. QD — Lacit én nagyon szeret­tem ... — magyarázza Madár Sándor, a GYVSC elnöke —, nagyon meglepett, hogy abba­hagyta a síelést. Van még egy vitás ügye, az egyesületnek tar­tozik két pár léccel. Ezt a jövő­ben szeretném vele tisztázni. Horváth Béláról, az edzőről faggatom. Az egyesület vezető­jének­ válaszaiból kiderül, hogy nem­­ egészen tájékozott a szak­osztály problémáiról. — Nem is tudtam, hogy Bar­dóczi a válogatott edzőjének, Holló Miklósnak az edzésterve alapján dolgozott az utóbbi évek­ben. Horváth Bélát az elmúlt ősszel írásban figyelmeztettük magatartásbeli hibái miatt. Már felmerült, hogy megválunk Hor­­váthtól, de az egyesület veze­tőségének a többsége — eddigi érdemeit figyelembe véve — mellette szavazott. GD Ha a gyöngyösi, látogatásunk során nem is, de utána sikerült beszélgetnünk Horváth Bélával. Az edző nem volt valami beszé­­lés kedvében, kérdéseinkre rö­viden válaszolt: — Bardóczinak nincs igaza! Szerintem a versenyzést mun­kahelyváltoztatás és családi okok miatt hagyta abba ... — Az igaz, hogy a juniorok a váltóbajnokságon Laci lécével indultak, de azok a lécek az egyesületé voltak... — Alapítótagja vagyok az egyesületnek, és nem dicseked­ni­ akarok, de működésem alatt több létesítményt építettünk ... — Hát, nem tudok mindenütt ott lenni! Mellékállásban 30—40 sízővel foglalkozom. Amikor Bardóczi edzett, akkor én a fiatalokkal voltam elfoglalva, ezért nem irányíthattam a fel­készülését ... — S ami az anyagiakat illeti, nálunk minden tétel vezetve van, az elszámolást meg lehet nézni... QD Schaffer János, a biatlon - szakág vezetője — mivel pon­tosan nem ismeri Bardóczi visz­­szavonulásának­ hátterét — nem nyilatkozik az ügyről, viszont a két főszereplőről szívesen el­mondta véleményét. — Bardóczi Lászlót a válo­gatott összeállításakor első he­lyen vettük figyelembe. Sífutó tudása a magyar mezőnyben ki­emelkedő, s ha lövészetben fej­lődik, akkor a biatlonválogatott erőssége lehetne. Laci jó ver­senyzőtípus, szorgalmát pedig a sízők között példaként emleget­ték. Azt felróhatom neki, hogy problémáival nem fordult a szövetséghez, hiszen eddig is mindig segítettünk. Személy sze­rint én kissé hibásnak érzem magam, mert felkereshettem vol­na őt, hiszen nem áll a biatlon­szakág olyan jól, hogy Bardóczit nélkülözni tudja. — Horváth Béla jó szervező, és ennek köszönheti eredmé­nyeit. Megítélésem szerint köze­pes az edzői felkészültsége. Munkája rapszódikus, igen sok fiatal versenyzőt toboroz, vi­szont nagyon keveset tud meg­tartani közülük. Emberi tulaj­donságai vitatottak, ezért a szö­vetség az utóbbi években mint csapatvezetőt nem vette figye­lembe.­ ­ Bardóczi László nem fegyelmi, vagy átigazolási problémák miatt hagyta abba a versenyzést. Sé­rülése után önmagát le tudta győzni, amikor viszont a szak­osztály problémáival került szembe, olyan kőfalba ütközött, amelyről az ő kemény akarata is visszapattant. Az ügy vizsgálata során több „tanulságos” kérdés merült fel: Hogyan ellenőrzik a kis egye­sületek pénzügyi kiadásait? A GYVSC vezetősége miért nyu­godott bele, hogy az amúgy is leterhelt Horváth Bélára hárul­jon minden feladat a szakosz­tályban? S egy, a fiatalokkal, a jövő nemzedékét nevelő edzőnél mi a döntőbb: szakmai tudása, szervezőkészsége, vagy pedig emberi magatartása? De az alapkérdés: miért ma­radt magára a bajnok? Salánki Miklós A jövő évi versenyeken a válogatott erőssége lehetne... NÉPSPORT 5 FEJÉR MEGYÉBŐL JELENTJÜK Majális a tó partján A társadalmi fejlődés követ­kezménye, hogy kisközségeket, gyengébben gazdálkodó termelő­­szövetkezeteket összevonnak kö­zös irányítás alá. A központosí­tással rendszerint együtt jár a sportkörök, a sportegyesületek összevonása is. Amennyire cél­szerűnek és hasznosnak bizonyul a nagyközségi tanácsok, a na­gyobb területen gazdálkodó me­zőgazdasági egységek létrehozá­sa, annyira nem törvényszerű, hogy a sportegyesületi centrali­záció is mindenütt sikerrel jár­jon. A központosított egyesület ugyan megerősödik, de közben elhalhat a központtól távol eső község sportja. A helyben lakó és ott is dolgozó, sportolni is vágyó ember nem szívesen uta­zik, kerékpározik azért, hogy a központi létesítményeken fociz­zon, kézilabdázzon, pingpongoz­zon. Az összevonás ott jár siker­rel, ahol a megerősödött köz­pontosított sportegyesület gon­doskodik a távolabb élők, dol­gozók testneveléséről és sportjá­ról is. Ilyen sportegyesület a Velen­cei-tó déli partján az Agárdi MEDOSZ SE. Tömegből minőség Az Agárdi Állami Gazdaság központjában, az egykori Nádas­­dy kúria díszfákkal, dísznövé­nyekkel teli parkjában gondo­zott röplabdapálya figyelmeztet arra, hogy az itt dolgozók szere­tik a sportot. Bent, az épület­ben pedig Varga Ferenc, a MEDOSZ SE ügyvezető elnöke erősítette meg első benyomá­sunkat: — Valóban szeretik a dolgozók a sportot, amit mi sem bizonyít­hat jobban, mint az a tény, hogy a több szakosztályt is foglal­koztató MEDOSZ SE a gazda­ságban folyó tömegsportból nőtt ki. Valamikor 1970-ben kezd­tünk el röplabdázni, kézilabdáz­ni, részt vettünk a MEDOSZ kü­lönböző sportversenyein, majd 1973-ban megalakult a termé­szetbarát­ szakosztály is. Ami­kor aztán 1974-ben a járási sportfelügyelőség, a gárdonyi nagyközségi tanács javaslatá­ra megalakítottuk a MEDOSZ SE-t, csak az alapszabályt kel­lett elfogadtatni, hiszen a tag­ság már adott volt. Részben, mert az állami gaz­daság dolgozóihoz azonnal csat­lakoztak a gárdonyiak, akiknek egyszakosztályos — labdarúgó — egyesületét is alig tudta el­tartani a helyi termelőszövetke­zet. A tömegsporthagyom­ányok, a gárdonyiakkal kötött fúzió után joggal gondolhatnák, hogy a MEDOSZ SE-ben a labdajátékok, illetve elsősorban a labdarúgás viszi a prímet. ,Nem így van, s hogy miért, arra Varga Ferenc adta meg a választ. — Egykori igazgatónk, a MÉM miniszterhelyettese, a MEDOSZ SE díszelnök­e, Vancsa Jenő, azt javasolta, hogy a sportegyesület vegye figyelembe a Velencei-tó adta lehetőséget, a velencei-tavi sportiskolát, s ezekre alapozva alakítsa ki a minőségi szakosz­tályát. Oszvald László, az igaz­gatónk, a MEDOSZ SE elnöke és az elnökség megfogadta a tanácsot: Legeredményesebb szakosztályunk a vizeseké. Előnyös szerződés A MEDOSZ SE a megalaku­lásakor szerződést kötött a ve­lencei-tavi sportiskolával A meg­állapodás értelmében a sportis­kolából kikerülő fiatalok a MEDOSZ SE-ben folytathatják a versenyzést, cserében a sport­­egyesület évente negyvenezer fo­rinttal támogatja őket. Ilyen elő­nyös, kölcsönös szerződés után nem csoda, hogy a huszonkét evezős között öt ifjúsági válo­gatott kerettag van, kettő, Barcs Gabriella és Pénzes Gyöngyi pedig a Magyar Nép­­köztársaság Érdemes sportolója. A vitorlázók közül csak hat aktív sportoló van (kettő válo­gatott kerettag), a többi hatvan a szórakozásért, a testedzés örö­méért űzi a sportágat. Várható, hogy számuk tovább is nő, hi­szen rövidesen elkészül a min­den igényt kielégítő csónak­ház. J­önösseffrömseilérs A focisták változatlanul a já­rási bajnokságban gyűjtik a pontokat. A negyvenhét termé­szetjárónak tulajdonképpen az a legnagyobb érdeme, ami az egész sportegyesületé: nemcsak ma­gukra gondolnak, hanem az egész állami gazdaság dolgozói­ra és a nagyközségi tanácshoz tartozó négy falu — Gárdony, Agárd, Dinnyés, Zichyújfalu — lakóira is. Szervezik, vezetik a­­ nyílt túrákat, a kirándulásokat. Az állami gazdaság 2200 dol­gozója egymástól távoli mun­kahelyeken dolgozik. Elképzel­hetetlen, hogy bejárjanak Agáré­ra sportolni, versenyezni, akik például a központtól 50 kilomé­terre élnek. Ezért a gazdaság a munkahelyeken is sportolási le­hetőségeket teremtett. Csak 1976- ban hat kispályát adtak át ren­deltetésének. Zichyújfaluban ké­zi- és labdarúgópálya, Gárdony­ban ugyancsak focipálya és lő­tér — de készül már a kézilab­dapálya is —, Csillikpusztán és Elzamajorban röplabda- és foci­pálya áll a sportolni vágyók ren­delkezésére, hogy csak néhány létesítményt említsünk a sós közül. Gárdony Nagyközségi Tanács elnökével, Mészáros Antallal is beszélgettünk az Agárdi ME­DOSZ SE-ről, ő úgy vélekedett: — Nagyon örülünk a víziszak­osztály eredményeinek, de még inkább annak, hogy a sportkör rendkívül nagy figyelmet fordít a dolgozók és a hozzánk tartozó községek lakóinak sportéletére, említek ezzel kapcsolatban egy példát. A sportegyesület meg­hirdette a kispályás labdarúgó­bajnokságot a négy község és az állami gazdaság dolgozói ré­szére. Százhúsz csapat rúgja tavasztól őszig a labdát, s egy­­egy mérkőzést általában száznál többen is megnéznek. S ebben nemcsak az a jó, hogy rendsze­resen sportolnak a felnőttek, ha­nem az: baráti kapcsolatok ala­kulnak ki a községek a hivata­lok, a mezőgazdasági egységek között. Ki-ki kedvére A tanácselnök nem beszélt a MEDOSZ-sportnapokról, a Falu­si Dolgozók Spartakiádja helyi versenyeiről, a Ne csak nézd, csináld is négy sportágat fel­ölelő akcióról, amelyek szinte majálishoz hasonló ünnepi han­gulatot teremtenek a Velencei-tó déli partján. Arról sem szólt, hogy a velencei-tavi sportiskola 44x22-es tornaterme nem csak a minőségi sportéletet, hanem az agárdi és a gárdonyi általános iskola testnevelését is segíti, va­sárnaponként pedig kinyílik ka­puja a lakosság és az állami gazdaság dolgozói előtt. Kettőtől ötig, korra,nemre és sport­egyesületi tagságra való tekin­tet nélkül, kedvére sportolhat itt mindenki. ) Az agárdi egyesülés tehát nem­csak hogy jó, hanem példakép is lehet ott, ahol több község, tsz összevonásával egyetlen sport­kört hoznak létre. Akik esetleg kételkednének az agárdi helyzet rózsaszínűségé­­ben, szívesen látják tapaszta­latcserére a Velencei-tó partján. Mint ahogy a mesében van, aki nem hiszi , járjon utána... Varga Gyula VITORLÁZÓREPÜLÉS_______________________________________________________ A Mount Everestre még seki sem intett fel egyedül Nem jó egyedül. Keressük a kis és nagy közösségek­­ melengető biztonságát. Mégis néha szükségét érezzük, hogy kitörjünk ebből az óvó burokból. Magányra vágyunk. Időn­ként úgy érezzük, hogy túlságosan szervezett az életünk, a társadalom túlságosan megkönnyíti a dolgunk­at, a közös munkából ránk jutó rész nem teszi igazán próbára erőnket. . Néha csak azért kell a magány, hogy számba vegyük dolgainkat, az elvégzett és az előttünk álló feladatokat vagy hogy az egyedüllét csendjében pihenjünk, új erőt gyújtsunk. De néha azért keressük a magányt, hogy kipróbáljuk, mire vagyunk képesek — egyedül. Valaki egyszer azt mondta: úgy érzi, a sportolók magányos emberek. Izgalmasan érdekes vé­lekedés. Igaz lehet? Bizonyos, hogy minél nehezebben elérhe­tő célt tűz ki maga elé a spor­toló, annál inkább magára ma­rad a cél eléréséért vívott küz­delemben. A segítők serege le­marad. Útközben is sokszor, de a cél előtt, a döntő percekben, pillanatokban — egyedül vám. Nevét szólítják, kezébe veszi a sporteszközét, vagy beáll a rajt­hoz, és lehet körülötte akár százezer ember, magányosabb, mint az egyszemélyes űrkabin utasa. Nagyon sokan keresik és ta­lálják meg a sportban azt az egész embert próbára tevő fel­adatot, amivel birkózva meg­mérhetik önnön magukat, ere­jüket, kitartásukat, tűrőképessé­güket, jellemüket. De a legacélosabbak, a leg­magányosabb farkasok is rá­döbbennek előbb-utóbb arra, hogy a legmagasabb, a legcsá­bítóbb csúcsok ellenállnak a ma­gányos ember ostromának. A Mount Everest meghódítására in­duló expedíció tagjai közül csak nagyon kevesen jutnak el a csúcsra. Kevesen, de mindig legalább ketten.• A magányos sportolók között is a legmagányosabb a vitorlá­zórepülő. Elszakadva az ember lakhelyéül kijelölt földtől, a ma­darak birodalmába merészked­ve egyedül suhan erdők, mezők, folyók felett, állandóan változó körülmények között keresi a céljának legmegfelelőbb meg­oldásokat, másodpercek tört ré­sze alatt mérlegel és dönt. Dön­téseitől függ sikere vagy ku­darca, végletes helyzetben az élete is. A repülés minden csodája, má­mora, kockázata mellett éppen az a legvonzóbb a vitorlázó­­repülésben, hogy az egyéni tu­dás és jellem nagyszerű próba­tétele. Ezért rabja immár 26 éve Petróczy György, a magyar vi­torlázórepülők válogatottjának egyik legtapasztaltabb tagja, ön­magát úgy jellemzi, hogy sze­ret magányosan birkózni nehéz feladatokkal. Sokan, akik isme­rik, úgy vélik, távolságot tar­tó, magának való ember. És mégis ... Éppen ő az, aki fáradhatatlanul küzd a páros re­pülés elismertetéséért, aki Ma­gyarországon az elsők között is­merte fel a lengyel repülők kez­deményezésének hasznát. Klub­jában, a Csepel Repülő Klub­ban már tíz éve repül párban­­ Szereday Pállal. A páros re­pülésnek tulajdonítja, hogy még mindig tartani tudja helyét az élvonalban és azt is, hogy idén a világbajnokságon hatodik lett, ami az eddigi legjobb magyar eredmény. A vitorlázórepülő-versenyen nincs páros szám, csak az egyén teljesítményét értékelik. A mi válogatási módszerünk is az egyéni siker hajszolását sugall­ta, mert bár párok repülnek, a jobb helyezést elérőnek van több esélye a válogatottságra. A nem­zetközi versenyekre a két leg­jobb eredményt felmutató repü­lő, nem pedig a legjobb páros utazhat. Pedig az összeszokott, egymást jól kiegészítő párosok egyéni eredménye is jobb lesz, mint két saját „szakállára” re­pülőé. Ezt bizonygatja szenve­délyesen Petróczy György. • 4- A páros repülés nagysze­rűen példázza e sportág legna­gyobb ellentmondását. A vitor­lázórepülés a magányosok sport­ja, mégis mind között talán a leginkább közösségi sport. A gé­pek műszaki előkészítése, az el­méleti tudás átadása, a repülés biztonságának megszervezése — kollektív munka. A repülő oda­fent — magányos küzdő. 4- Ha ketten összefognak és kötelékben repülnek, a gépben ugyan egyedül ülnek, de a cé­lért, a minél jobb eredmény el­éréséért azonban már együtt küzdenek. Legfontosabb a bi­zalom, egymás megismerése. A földi előkészítő munkák, edzé­sek közben, a magánéletben kell olyan barátokká válniok, akik ismerik és elismerik egymás tudását, jellembeli erősségeit. A repülés közben igen sok fel­adatot kell megoldani, figyelni kell a térképet, a terepet, a fel­hőzetet, a műszereket, a válto­zásokra gyorsan kell reagálni, dönteni. Már az is nagy segít­ség, ha a sok részfeladatot meg­osztják egymás közt a párok, rádiókapcsolat révén ellenőriz­hetik egymás megfigyeléseit, taktikai döntésekben véleményt cserélhetnek. Eközben új, érté­kes gondolatok születhetnek. Egyedül sokkal gyakrabban for­dul elő, hogy az embernek rossz ötlete támad... 4- A két gép nagyobb terü­leten „vizsgáztathatja” a légte­ret, több a lehetőség, hogy a pi­lóták jó emelkedő légáramlatot találnak, siklás közben is köny­­nyebb a jobb pályát megtalálni két géppel, mint egyedül. A pi­lóták között van, akinek, mint mondjuk, „madárérzék­e” van, jól érzi a levegőt, a másik mű­szakilag képzettebb, gondolkodó típus. Különböző adottságaink, küzdőmodorunk van, más-más feladat végrehajtása közben érezzük elemünkben magunkat. Két pilóta tehát ezernyi módon segítheti, kiegészítheti egymást. 4- Egy élményem legyen erre a bizonyíték. Egyszer külföldi versenyen, indulás előtt vettem észre, hogy hiányzik a térké­pem. Ez a hiány idegen tere­pen egyedül megoldhatatlan fel­adat elé állított volna. Társam azonban irányított, láttatta ve­lem a térképet, még akkor is, amikor leszállásra kényszerült. Sok más mellett még nem szól­tam arról a segítségről, amit a lelk­esítéssel adhatnak egymás­nak a kötelékben repülők. Az általában két hétig tartó ver­senyek során egy pilóta nem mindennap képes egyforma tel­jesítményre, lehet fáradt, indisz­ponált, de a társ, ha éppen ak­kor jobb formában van, átse­gítheti a holtponton. 4- Párban igazán eredménye­sen csak önzetlen pilóták repül­hetnek. A két pilóta közül az egyik jobb helyen fog végezni, mégpedig a másik segítségével. Hogy ki lesz végül a szerencsé­sebb, azt repülés közben nem lehet tudni. Én azonban meg vagyok győződve arról, hogy a kötelékben repülők mindegyike jobb helyezést ér el így, mint magára hagyva. • Búcsúzunk. És amíg kezet fo­gunk, ismét eszembe jut a Mount Everest, melynek csú­csára még senki sem jutott fel egyedül. Pap Kornélia

Next