Népsport, 1976. december (32. évfolyam, 288-313. szám)
1976-12-25 / 309. szám
2 NÉPSPORT Nem szabad a csúcson abbahagyni Tavely ilyenkor Németh Miklós itthoni az év atlétája lett és a gerelyhajító világranglista élén állt Vajon akkor mit várt magától, mire számított Montrealban? — Csak annyit mondhatok most utólag, hogy nagyon elszánt voltam. A 75-ös idény biztonságot adott, sikerült akkor, amikor kellett, komoly formába kerülnöm és időnként már valóban jól is dobtam. Ezt akartam az idén feltétlenül megismételni. Annyi kudarc után, amiért, túlzottan már nem mertem bizakodni. Amióta 1968-ban sérülések megtörték meredeken felfelé törő pályafutását, nemcsak itthon, de külföldön is beváltatlan ígéretnek tartották. Egyre nehezebben viselte el a sorozatos csalódásokat. A müncheni olimpia után még a legjobb barátja is azt tanácsolta, nincs értelme, hogy tovább folytassa. De nem akarta huszonhat évesen, ilyen dicstelenül befejezni pályafutását Két évvel később a római Európa-bajnokság okozott ismét keserves perceket, alaposan készült rá, mégis képtelen volt „összehozni” a helyes mozgást Már azon töprengett, hogy tényleg abbahagyja, de szerencsére a norvégok ellen csúcstávolságra szállt gerelye és ez visszaadta a kedvét. Kialakult benne, mire lehet képes, mit kell csinálnia, edzőjével, Kulcsár Gergellyel alaposan megbeszélték a további felkészülés, versenyzés részleteit Sikerült elképzeléseiket megvalósítani és szerinte ebben nagy része volt annak is, hogy az utolsó két évben végre nem hátráltatta komolyabb sérülés, vagy betegség. " Ahogy közeledett az olimpia, éreztem, hogy képes vagyok dobogós helyezésre. Roppant elégedetlen, kiábrándult lettem volna, ha nem kerülök az első három közé. Az utolsó hetekben minden nagyon jól ment az edzéseken, de a győzelemre nem mertem gondolni. Közismert, mennyire készült arra, hogy az első kísérlete jól sikerüljön. De őszintén megmondja, nem hitt abban, hogy az első dobással már nyerni lehet . Nagyon kemény, szoros versenyre számítottam, amely csak az utolsó sorozatokban dől el. Szerettem volna elsőre akkorát dobni, ami biztonságot ad, de azért még tudjak fokozni. Mert nem egy nagy versenyen úgy jártam, hogy a jó kezdés túlzottan megnyugtatott és utána már képtelen voltam javítani. Azok az ellenfelek, akik a kezdeti sikertelenség után dobásról dobásra jöttek fel, a végén egyre hátrább szorítottak. Nem akartam, hogy ez a hiba megismétlődjék. Az olimpiai döntőben az a bizonyos első dobás egycsapásra eldöntötte a versenyt , huszonnyolc évvel édesapja londoni kalapácsvető győzelme után Németh Miklós Montrealban elérkezett a csúcsra, hiszen megvalósította minden sportoló vágyát, a világ legnagyobb versenyét a világ legjobb eredményével nyerte meg. Lehet-e ennél még többet elérni? — Igen! Megismételni — válaszolja határozottan. — Annyi küszködés után végre megtaláltam az utat, a módot ahhoz, hogy sikeres versenyző legyek, most hagyjam abba? Nem akarok senkit sem megbántani, de szerintem az a sportoló, aki a csúcson vonul vissza, ha csak nem nyert meg már minden lehetőt, egy kicsit gyáva, félti a hírnevét. Én már a győzelem után mindjárt elhatároztam, hogy folytatom. Komolyan gondolja, amit mond, erről találkozásunk színhelye is tanúskodik. Az Olimpiai Csarnokban, edzés közben beszélgetünk. Alig érkezett haza a franciaországi bemutatókról, néhány órával később már edzést tartott. Egyetlen napot sem hagy ki! Januártól már át akar térni a napi kétszeri munkára. Milliók látták a képernyőn — ■zó szerint — magasba szökkenő ujjongását a nagy dobás után. De vajon e győzelem felejthetetlen élménye, az önfeledt boldogság percei és órái után a versenyidény folytatásában nem okozott-e gátlást, elfogódottságot a bajnoki cím? — Augusztus elején, első finnországi versenyemen bizony nagyon ideges voltam. A hazatérést követő napokban Itthon a kellemes kötelezettségek, a fogadások, az ünneplések közben az edzésekből kiestem. Hiún mindjárt a bizonyításra áhítozó Hovinennel találkoztam, bevallom, megijedtem. Kikaptam tőle, de azért 89-en felül dobtam és ez megnyugtatott. Két nappal később, Helsinkiben, már alaposan visszavágtam Hovinennek. Én nem féltem és továbbra sem félek a vereségtől. Ha az ember lelkiismeretesen edz, nyugodtan vállalhatja a versenyt, s ha kidobja a pillanatnyi formáját, nem kell bánkódnia amiatt, ha egyszer-egyszer kikap. Szerintem csakis ez a helyes módja a nagy versenyekre való felkészülésnek és azokat, akik kerülgetik az ellenfeleket, a döntő pillanatokban kellemetlen meglepetések érhetik. Mi nem ezt az utat követjük, hazai állandó versengésünk solsat használ, mert minden itthoni versenyt is komolyan kell venni. Még egyszer kanyarodjunk vissza az olimpiához. Azt hiszem, sokakat érdekel, vajon optimális volt-e az a világcsúcsdobás? Saját érzése, no, meg a filmfelvételek alapján határozottan állítja: nem. A jobb láb helyzete a kidobás előtt lehetett volna bizony előnyösebb, de még nagyobb hiba, hogy törzsével kissé elfordult balra és ha jó szögben is, de jobbra szállt ki a gerely. S végül nem utolsó tényező, hogy a zárt stadionban hiányzott a szél, márpedig, ha kedvező irányú, közismerten métereket segíthet. Szóval a világcsúcs még nem jelenti a „plafont". — Amikor húszéves koromban 87-et hajítottam, egyszerűen nem hittem el magamnak, hogy a következő évben javíthatok, pedig edzettem én akkor is és sérült sem voltam még. Most már nincsen ilyen gátlásom. Olimpiai bajnok és világcsúcstartó létemre is ösztönöz a további kemény munkára, hogy túlszárnyaljam ezt az eredményt. Októberben múlt harmincéves, elég példa áll előtte Kulcsártól Lusisig, hogy a gerelyhajítók milyen sokáig megőrizhetik képességeiket. Németh Miklós most már előre néz, nemcsak a jövő, hanem a következő évekre. Minden idény fontos, mert az egyik munkájára épül a másik, ez biztosítja a folyamatosságot. Ezért döntő, hogy az ember sérülésmentesen tudjon készülni, mert ha hosszabb időt ki kell hagynia, az elvesztett képességeket már nagyon nehéz pótolni. Jövőre komoly versenyek következnek, nagy dicsőség volna bekerülni az európai válogatottba. Szeretném letenni a névjegyemet az 1978-as prágai Európa-bajnokságon is, bár ez inkább közbeeső állomás lesz. Az igazi célom a moszkvai olimpia, hacsak a többiek itthon nem szorítanak ki a csapatból — teszi hozzá nevetve. * Már veszi le a melegítőjét, megy befejezni a napi edzéspenzumot. Az évek láncában sokszor volt nehéz, terhes, fárasztó az edzés, de enélkül már szinte el sem tudná képzelni az életét. Subert Zoltán XXXII. 309.♦ 1976. december 25 „A vívásban csak álmodni lehet” A montreali olimpia hetedik napján a Winter Stadion élesen világított interjúszobájában fáradt újságírók egy fáradt győztest faggattak. Érdekes és szokványos kérdéseket tettek fel Tordasi Ildikónak, akinek néha sikerült a szokványos kérdésekre is érdekesen válaszolnia. Volt, hogy — amit a páston sohasem tett meg — megadta magát. Az egyik kérdés — jól emlékszem — a következő volt: — Milyen érzés két nagy világverseny, két világbajnokság második helyezése után végre győzni? Ildi nagyon őszintén felelt: — Nézzék... Még nem tudom. Idő kell hozzá, amíg azember tudatosítja az érzéseit. Majd otthon megmondom. A " Soha jobb alkalom nem kell megismételni a kérdést, mint ez a karácsony előtti. Tordasi jó ideje itthon van. Sőt. Azt is mondhatnánk, otthon kerestük a második otthonában, a vívóteremben, a válogatott edzésének végén. De kimerítő választ most sem tud adni: — Jó érzés. De nem hinném, hogy most különb, vagy több, vagy más lennék, mint Montreal előtt voltam. Mellettünk Kovács Edit csomagol. A hatalmas vívózsák elnyeli a pengét, Jsmét, fejvédőt Ildi odaszól neki: — Mondd meg, légy szíves a férjemnek, hogy egy bizonyos okból kicsit később megyek majd ... Várjon. A bizonyos ok: Ildi abból az alkalomból ad interjút, hogy ő lett az év sportolója. Egyébként 1973 után, már másodszor. — Számított rá? — Ez is egy jó érzés. Mert valahol ez is egy verseny, amit megnyertem. Versenyt nyerni pedig... — Nem baj, hogy megváratjuk a férjét? — Azt hiszem, hozzá kell szoknia megint, hogy kicsit megint többet foglalkozom majd a vívással, többet is beszélek róla. — Megint? — Igen. Az olimpia óta nem nagyon beszéltünk vívásról. Inkább csak előtte. Akkor is inkább a férjem jósolt... — Sikerrel? — Félig. Azt mondta az olimpia előtt, hogy van esélyeim. Illetve egészen konkrétan megmondta, hogy én nyerem. Aztán ugyanígy megmondta például az első válogatóverseny előtt, hogy bár erősködtöm, úgyis Kovács Edit nyert. Úgy is lett__ Aztán a magyar bajnokság előtt is megmondta, hogy egy picivel, de megnyerem. Holtverseny után nyertem. Van érzéke a jósoláshoz is. — De miért mondta, hogy csak félig váltak be a jóslatai? — Mert sajnos csak félig... ő számított a csapataranyra is. De ne keseregjünk! Én legalábbis most örülök, hogy nagyon jó évet zárok. ift . Sorra vesszük az év eredményeit. Tordasi Ildi az első helyen Szőcs Bertalant említi, akinek ugyanolyan érdemei vannak ezekben az eredményekben, mint neki. És névtelenül ugyan, de megemlékezik mindazokról, akik hozzájárultak a sikerhez. Azok, akik megtervezték és azok, akik felépítették az új lakását, azok, akik tavaly létrehozták az új vívótermet, azok, akik megszámlálhatatlan perceken keresztül asszóztak vele a felkészülés folyamán... Azok.TM Hosszú a lista. Az eredménylista élére viszont az olimpiai arany kerül. Aztán a hazai ranglista, amelyet — megint csak — Kovács Edittel együtt vezet. Aztán az országos bajnoki arany. Nemzetközi eredmény? Második hely csapatban a BEK- ben, egyéni versenyen ötödik hely a Martini és a Jeanty Kupán, és még egy felemásnak értékelhető versenyeredmény, Göppingenben a legjobb 24 között esett ki... — Az a helyzet, hogy tavaly, amikor nyertem ugyanezeken a versenyeken, rápihentünk előtte. Most eszünkbe sem jutott Sőt Göppingen előtt három napig szinte egyfolytában vívtam a BEK-ben. De jól is van ez így. Magyar bajnokságot, meg Martinit lehet nyerni bármikor. De, mint idén, ezeket a győzelmeket bármikor elcserélném az olimpiai aranyért. Aranyos humor rejtőzik ezekben a szavakban., Mert ,hogy igaz, magyar bajnokságot, meg Martinit valóban lehet nyerni bármelyik évben. Mégis az jut eszembe róla: akad azért néhány tucat vívónő a világon, aki odaadna pár hónapot az életéből — mondjuk — egy Martini győzelemért , pár hónap — a szó szoros értelmében — kettő. Ennyit pihent az olimpia után Tordasi. Most úgy emlékszik vissza rá, hogy nagyon sokat pihent. Aztán csak a beszélgetés során tudatosodik benne, hogy ez a kettő nem is olyan sok. Máskor, általában a júliusi világbajnokság után kezd pihenni, és máskor sem kezdi hamarabb a vívást korábban, mint október eleje. — És mégis, mi jelentette a pihenést? — Minden, amire máskor nem jut időm ... — Például? — Uszodába jártam. Azt hiszem, említettem már, hogy Tordasi szavaiban nem ritkán aranyos humor rejtőzik. — Aztán ide-oda mentünk a férjemmel. Rendbe tettem otthon a virágaimat. — Az nagy munka? — Hát, azt hiszem, elég nagy. Az egyik szobánkban van egy nagy pálma, a másikban egy polcrendszeren hatvankét cserép. De hát egy vívónak nem muszáj kizárólag a vívást szeretnie. — Mindig szeret vívni? — Ha nem fáj a vállam, mindig. — Most nem fáj? — Szerencsére nem. vélik az ilyen beszélgetést — de még őszintén kíváncsi is vagyok — azzal befejezni, hogy milyen terveket sző az év női sportolója a jövő évre. — Konkrét tervem csak egy van. Vívni fogok. — Ezt úgy érthetem, hogy edzeni és versenyezni. — Persze. — És sokat? — Sokat. Ugyanannyit, mint idén. Ennél kevesebbel nem lehet eredményt elérni, ennél több, már káros. Biztos vagyok benne, hogy amit most végzünk Szőcs Bertalannal, az az optimális. — Említette azt, hogy eredményt akar elérni. Mi számítana eredménynek? — Azt, hogy mi lehet számomra eredmény, azt hiszem, nem nehéz kitalálni. De, hogy mi lesz a valóságban? "Sas szünet után folytatja: — A vívásban csak álmodni lehet. Ha jól értem, amit mondani akart, szép álmokat kívánok. Tordasi Ildikó. Szép álmokat... Éber akarattal! (n—n Szellemesen, látványosan, eredményesen Nincs az országban még egy olyan sikeres csapatsport, mint a vízilabda. Nincs a világon még egy olyan ország, amelynek vízilabdacsapata megközelítően annyi szép olimpiai sikerrel büszkélkedhetne, mint a magyar válogatott. Komjidi Béla csapata 1928- ban mutatkozott be az olimpián és azonnal a második helyet sikerült megszereznie. Attól kezdve nem volt olyan olimpia, amelyről a magyar válogatott érem nélkül tért volna haza. 1932-ben, 1936-ban, 1952-ben, 1956-ban, 1964-ben és most, Montrealban aranyérmes lett a gárda. 1948-ban és 1972-ben ezüst-, 1960-ban és 1963-ban pedig bronzérmes volt. De világbajnoki első helyezése és több Európa-bajnoki aranyérme is van a magyar vízilabdázóknak. Nemzetközi tornagyőzelmeinek pedig szinte se szeri, se száma nincs. Idén páratlan nagy fölénnyel, három pont előnnyel lett első az olimpián a magyar együttes, de megnyert minden nemzetközi tornát — komoly ellenfelek, az NSZK-beli és az olasz válogatotton kívül minden számottevő válogatott ott volt ezeken a tornákon — amelyen elindult. Első lett a hollandiai Amersfoortban a holland, a román, a jugoszláv és a kubai válogatott előtt Ugyancsak pontveszteség nélkül nyerte a kolozsvári tornát, megelőzve és legyőzve a szovjet, a román, a kubai, az ausztrál és a bolgár csapatot. A Tungsram Kupán is csak nyert válogatottunk. Ekkor a holland, a román, az amerikai, a mexikói és a kanadai együttes ellen. És aztán jött az olimpia. Ismét csupa győzelem: az ausztrál, a kanadai, az NSZK-beli (kétszer is), a holland, a román, az olasz válogatott ellen. Csupán az utolsó mérkőzésen vesztett egy pontot e csapat a jugoszlávok ellen, de akkor már az eredménytől függetlenül biztos első volt. Mi lehet a titka ennek a nagy fölénynek, a kitűnő teljesítménynek? Sikerült egy olyan válogatottat összehozni, amelyben minden feladat megoldására alkalmas játékosok vannak. A kezdő hetes — összevetve a régebbi aranycsapatokkal — még a múltat szépítő legendákat is figyelembe véve, legalább olyan jó volt, mint bármelyik korábbi magyar válogatott. Az uszodában az edzők, vezetők döntő többsége érezte, hogy egységes álláspontot kell képviselni a sikeres szereplés érdekében. Ezúttal nem kerülte válogatottunk az ellenfeleket. Igyekeztek a vezetők még az olimpia előtt a legnehezebbnek ígérkező ellenfelekkel is létrehozni mérkőzéseket Tulajdonképpen az olaszokon és az NSZK-belieken kívül minden számottevő válogatottal találkozott, játszott csapatunk. Meg tudták figyelni a szakvezetők: mit is tudnak az ellenfelek? A rendkívül céltudatos, kemény felkészülés alatt mindenféle támadási és védekezési változatot kipróbált, gyakorolt a válogatott. Az elmúlt évben gyengén ment az emberelőnyös helyzetek kihasználása. A szovjetek akkor egy új védekezési felállással, bizony, igencsak meglepték a mieinket Elmondani nem lehet, mennyit gyakorolták a mieink az emberelőnyös helyzeteket és a védekezést. Ma már elárulható: Gyarmati Dezső szövetségi kapitány például arra is gondolt hogy az emberhátrányos védekezésnél esetleg Cservenyákot, a válogatott egyik kapusát a mezőnyben szerepelteti. Alaposan átgondolt, kikísérletezett tervek voltak ezek. Érdekes — persze érthető is —, hogy a magyar válogatott elsősorban a két régi, nagy ellenfél, a szovjet és a jugoszláv csapat ellen készült. A taktikai gyakorlatok döntő többsége ezt a célt szolgálta. A sors kiszámíthatatlansága aztán úgy hozta, hogy a szovjetekkel nem is kellett a mieinknek mérkőzni, hiszen nem jutottak be a hatos döntőbe, a jugoszlávokkal pedig már csak akkor, amikor mindegy volt: győzünk vagy kikapunk. Tökéletesen sikerült az egyéni felkészítés. Szívós István például kétszer olyan energiával, szorgalommal edzett, mint a korábbi években. És ennek köszönhető, hogy rendkívül hasznossá sikerült átalakítani játékát. Főleg védekezett, de, ha úgy hozta a helyzet, előre is tört, tartotta a labdát, vagy kapura lőtt. Az előző évek Szívósa ezt a feladatot nem tudta volna ellátni. Faragónál remekül sikerült a formaidőzítés. Ráadásul idén megszűnt nála a korábbi évekre jellemző gátló dolog: egy-egy csapat ellen — elsősorban a szovjetekre és a jugoszlávokra gondolunk — gátlásokkal küzdött. Idei teljesítményével egyértelműen minden idők legnagyobbjai közé küzdötte fel magát. Az olimpián parádés dolgokat, óriási gólokat láthattunk tőle. Molnár Endre pedig bravúros védések sorozatával járult hozzá az aranyéremhez. De a többi játékost is megemlíthetnénk, hiszen valamennyien maradéktalanul ellátták a rájuk bízott taktikai feladatokat. És volt még valami a csapatnál, amivel régebben nem mindig lehettünk elégedettek. Amikor kellett, óriási akaraterővel küzdöttek. Vesztésre álló mérkőzéseket — például az olaszok már két góllal vezettek — tudtak megfordítani, mert a jó felkészülés tudatában egészséges önbizalommal játszottak. A nagy világversenyek győztesei mindig valamilyen újítással, meglepetéssel, taktikai húzással rukkolnak ki. A magyar válogatott újítása ebben az esztendőben az akciódús, látványos, szellemes vízilabda volt A közönség és a sportág érdekében ennél többet nem is lehet tenni. És erre csak olyan kitűnő csapat képes, mint amilyen az idei magyar válogatott volt. Kocsi Tibor