Népsport, 1976. december (32. évfolyam, 288-313. szám)

1976-12-25 / 309. szám

2 NÉPSPORT Nem szabad a csúcson abbahagyni Tavely ilyenkor Németh Mik­lós itthoni az év atlétája lett és a gerelyhajító világranglista élén állt Vajon akkor mit várt magától, mire számított Mont­realban? — Csak annyit mondhatok most utólag, hogy nagyon el­szánt voltam. A 75-ös idény biztonságot adott, sikerült ak­kor, amikor kellett, komoly for­mába kerülnöm és időnként már valóban jól is dobtam. Ezt akartam az idén feltétlenül meg­ismételni. Annyi kudarc után, ami­ért, túlzottan már nem mer­tem bizakodni. Amióta 1968-ban sérülések megtörték meredeken felfelé tö­rő pályafutását, nemcsak itthon, de külföldön is beváltatlan ígé­retnek tartották. Egyre nehezeb­ben viselte el a sorozatos csa­lódásokat. A müncheni olimpia után még a legjobb barátja is azt tanácsolta, nincs értelme, hogy tovább folytassa. De nem akarta huszonhat évesen, ilyen dicstelenül befejezni pályafutá­sát Két évvel később a római Európa-bajnokság okozott is­­­­mét keserves perceket, alaposan készült rá, mégis képtelen volt „összehozni” a helyes mozgást Már azon töprengett, hogy tény­leg abbahagyja, de szerencsére a norvégok ellen csúcstávol­ság­ra szállt gerelye és ez vissza­adta a kedvét. Kialakult benne, mire lehet képes, mit kell csi­nálnia, edzőjével, Kulcsár Ger­gellyel alaposan megbeszélték a további felkészülés, versenyzés részleteit Sikerült elképzelései­ket megvalósítani és szerinte eb­ben nagy része volt annak is, hogy az utolsó két évben végre nem hátráltatta komolyabb sé­rülés, vagy betegség. " Ahogy közeledett az olim­pia, éreztem, hogy képes va­gyok dobogós helyezésre. Rop­pant elégedetlen, kiábrándult lettem volna, ha nem kerülök az első három közé. Az utolsó hetekben minden nagyon jól ment az edzéseken, de a győ­zelemre nem mertem gondolni. Közismert, mennyire készült arra, hogy az első kísérlete jól sikerüljön. De őszintén meg­mondja, nem hitt abban, hogy az első dobással már nyerni le­het . Nagyon kemény, szoros versenyre számítottam, amely csak az utolsó sorozatok­ban dől el. Szerettem volna el­sőre akkorát dobni, ami bizton­ságot ad, de azért még tudjak fokozni. Mert nem egy nagy versenyen úgy jártam, hogy a jó kezdés túlzottan megnyug­tatott és utána már képtelen voltam javítani. Azok az ellen­felek, akik a kezdeti sikertelen­ség után dobásról dobásra jöt­tek fel, a végén egyre hátrább szorítottak. Nem akartam, hogy ez a hiba megismétlődjék. Az olimpiai döntőben az a bi­zonyos első dobás egycsapásra eldöntötte a versenyt , huszon­­nyolc évvel édesapja londoni kalapácsvető győzelme után Né­meth Miklós Montrealban elér­kezett a csúcsra, hiszen megva­lósította minden sportoló vá­gyát, a világ legnagyobb verse­nyét a világ legjobb eredmé­nyével nyerte meg. Lehet-e en­nél még többet elérni? — Igen! Megismételni — vá­laszolja határozottan. — Annyi küszködés után végre megtalál­tam az utat, a módot ahhoz, hogy sikeres versenyző legyek, most hagyjam abba? Nem aka­rok senkit sem megbántani, de szerintem az a sportoló, aki a csúcson vonul vissza, ha csak nem nyert meg már minden le­hetőt, egy kicsit gyáva, félti a hírnevét. Én már a győzelem után mindjárt elhatároztam, hogy folytatom. Komolyan gondolja, amit mond, erről találkozásunk szín­helye is tanúskodik. Az Olim­piai Csarnokban, edzés közben beszélgetünk. Alig érkezett ha­za a franciaországi bemutatók­ról, néhány órával később már edzést tartott. Egyetlen napot sem hagy ki! Januártól már át akar térni a napi kétszeri mun­kára. Milliók látták a képernyőn — ■zó szerint — magasba szökkenő ujjongását a nagy dobás után. De vajon e győzelem felejthe­tetlen élménye, az önfeledt bol­dogság percei és órái után a versenyidény folytatásában nem okozott-e gátlást, elfogódottságot a bajnoki cím? — Augusztus elején, első finnországi versenyemen bizony nagyon ideges voltam. A haza­térést követő napokban Itthon a kellemes kötelezettségek, a fo­gadások, az ünneplések közben az edzésekből­­ kiestem. Hiún mindjárt a bizonyításra áhítozó Hovinennel találkoztam, beval­lom, megijedtem. Kikaptam tő­le, de azért 89-en felül dobtam és ez megnyugtatott. Két nappal később, Helsinkiben, már ala­posan visszavágtam Hovinennek. Én nem féltem és továbbra sem félek a vereségtől. Ha az em­ber lelkiismeretesen edz, nyu­godtan vállalhatja a versenyt, s ha kidobja a pillanatnyi formá­ját, nem kell bánkódnia amiatt, ha egyszer-egyszer kikap. Sze­rintem csakis ez a helyes mód­ja a nagy versenyekre való fel­készülésnek és azokat, akik ke­rülgetik az ellenfeleket, a dön­tő pillanatokban kellemetlen meglepetések érhetik. Mi nem ezt az utat követjük, hazai ál­landó versengésünk solsat hasz­nál, mert minden itthoni ver­senyt is komolyan kell venni. Még egyszer kanyarodjunk vissza az olimpiához. Azt hi­szem, sokakat érdekel, vajon op­timális volt-e az a világcsúcs­dobás? Saját érzése, no, meg a filmfelvételek alapján határozot­tan állítja: nem. A jobb láb helyzete a kidobás előtt lehetett volna bizony előnyösebb, de még nagyobb hiba, hogy törzsével kissé elfordult bal­ra és ha jó szögben is, de jobbra szállt ki a gerely. S végül nem utolsó tényező, hogy a zárt stadionban hiányzott a szél, márpedig, ha kedvező irá­nyú, közismerten métereket se­gíthet. Szóval a világcsúcs még nem jelenti a „plafont". — Amikor húszéves koromban 87-et hajítottam, egyszerűen nem hittem el magamnak, hogy a következő évben javíthatok, pedig edzettem én akk­or is és sérült sem voltam még. Most már nincsen ilyen gátlásom. Olimpiai bajnok és világcsúcs­­tartó létemre is ösztönöz a to­vábbi kemény munkára, hogy túlszárnyaljam ezt az eredményt. Októberben múlt harmincéves, elég példa áll előtte Kulcsártól Lusisig, hogy a gerelyhajítók milyen sokáig megőrizhetik ké­pességeiket. Németh Miklós most már előre néz, nemcsak a jövő, hanem a következő évekre.­­ Minden idény fontos, mert az egyik munkájára épül a má­sik, ez biztosítja a folyamatos­ságot. Ezért döntő, hogy az em­ber sérülésmentesen tudjon ké­szülni, mert ha hosszabb időt ki kell hagynia, az elvesztett képességeket már nagyon nehéz pótolni. Jövőre komoly verse­nyek következnek, nagy dicső­ség volna bekerülni az európai válogatottba. Szeretném letenni a névjegyemet az 1978-as prá­gai Európa-bajnokságon is, bár ez inkább közbeeső állomás lesz. Az igazi célom a moszkvai olimpia, hacsak a többiek itthon nem szorítanak ki a csapatból — teszi hozzá nevetve. * Már veszi le a melegítőjét, megy befejezni a napi edzés­penzumot. Az évek láncában sokszor volt nehéz, terhes, fá­rasztó az edzés, de enélkül már szinte el sem tudná képzelni az életét. Subert Zoltán XXXII. 309.­­♦ 1976. december 25 „A vívásban csak álmodni lehet” A montreali olimpia hetedik napján a Winter Stadion éle­sen világított interjúszobájában fáradt újságírók egy fáradt győztest faggattak. Érdekes és szokványos kérdéseket tettek fel Tordasi Ildikónak, akinek néha sikerült a szokványos kérdések­re is érdekesen válaszolnia. Volt, hogy — amit a páston so­hasem tett meg — megadta ma­gát. Az egyik kérdés — jól em­lékszem — a következő volt: — Milyen érzés két nagy vi­lágverseny, két világbajnokság második helyezése után végre győzni? Ildi nagyon őszintén felelt: — Nézzék... Még nem tu­dom. Idő kell hozzá, amíg az­­ember tudatosítja az érzéseit. Majd otthon megmondom. A " Soha jobb alkalom nem kell­ megismételni a kérdést, mint ez a karácsony előtti. Tordasi jó ideje itthon van. Sőt. Azt is mondhatnánk, ott­hon kerestük a második ottho­nában, a vívóteremben, a válo­gatott edzésének végén. De kimerítő választ most sem tud adni: — Jó érzés. De nem hinném, hogy most különb, vagy több, vagy más lennék, mint Mont­real előtt voltam. Mellettünk Kovács Edit cso­magol. A hatalmas vívózsák el­nyeli a pengét, Jsmét, fejvé­­dőt Ildi odaszól neki: — Mondd meg, légy szíves a férjemnek, hogy egy bizonyos okból kicsit később megyek majd ... Várjon. A bizonyos ok: Ildi abból az alkalomból ad interjút, hogy ő lett az év sportolója. Egyébként 1973 után, már másodszor. — Számított rá? — Ez is egy jó érzés. Mert valahol ez is egy verseny, amit megnyertem. Versenyt nyerni pedig... — Nem baj, hogy megváratjuk a férjét? — Azt hiszem, hozzá kell szoknia megint, hogy kicsit me­gint többet foglalkozom majd a vívással, többet is beszélek róla. — Megint? — Igen. Az olimpia óta nem nagyon beszéltünk vívásról. In­kább csak előtte. Akkor is in­kább a férjem jósolt... — Sikerrel? — Félig. Azt mondta az olim­pia előtt, hogy van esélyeim. Il­letve egészen konkrétan meg­mondta, hogy én nyerem. Az­tán ugyanígy megmondta pél­dául az első válogatóverseny előtt, hogy bár erősködt­öm, úgyis Kovács Edit nyert. Úgy is lett__ Aztán a magyar baj­nokság előtt is megmondta, hogy egy picivel, de megnyerem. Holtverseny után nyertem. Van érzéke a jósoláshoz is. — De miért mondta, hogy csak félig váltak be a jóslatai? — Mert sajnos csak félig... ő számított a csapataranyra is. De ne keseregjünk! Én leg­alábbis most örülök, hogy na­gyon jó évet zárok. ift . Sorra vesszük az év ered­ményeit. Tordasi Ildi az első helyen Szőcs Bertalant­ említi, akinek ugyanolyan érdemei vannak ezekben az eredményekben, mint neki. És névtelenül ugyan, de megemlékezik mindazokról, akik hozzájárultak a sikerhez. Azok, akik megtervezték és azok, akik felépítették az új lakását, azok, akik tavaly lét­rehozták az új vívótermet, azok, akik megszámlálhatatlan perce­ken keresztül asszóztak vele a felkészülés folyamán... Azok.TM Hosszú a lista. Az eredménylista élére vi­szont az olimpiai arany kerül. Aztán a hazai ranglista, ame­lyet — megint csak — Kovács Edittel együtt vezet. Aztán az országos bajnoki arany. Nemzetközi eredmény? Má­sodik hely csapatban a BEK- ben, egyéni versenyen ötödik hely a Martini és a Jeanty Kupán, és még egy felemásnak értékel­hető versenyeredmény, Göp­­pingenben a legjobb 24 között esett ki... — Az a helyzet, hogy tavaly, amikor nyertem ugyanezeken a versenyeken, rápihentünk előt­te. Most eszünkbe sem­ jutott Sőt Göppingen előtt három na­pig szinte egyfolytában vívtam a BEK-ben. De jól is van ez így. Magyar bajnokságot, meg Martinit lehet nyerni bármikor. De, mint idén, ezeket a győzel­meket bármikor elcserélném az olimpiai aranyért. Aranyos humor rejtőzik ezek­ben a­­ szavakban., Mert ,­hogy igaz, magyar bajnokságot, meg Martinit valóban lehet nyerni bármelyik évben. Mégis az jut eszembe róla: akad azért né­hány tucat vívónő a világon, aki odaadna pár hónapot az életéből — mondjuk — egy Mar­tini győzelemért , pár hónap — a szó szoros értelmében — kettő. Ennyit pi­hent az olimpia után Tordasi. Most úgy emlékszik vissza rá, hogy nagyon sokat pihent. Az­tán csak a beszélgetés során tudatosodik benne, hogy ez a kettő nem is olyan sok. Más­kor, általában a júliusi világ­­bajnokság után kezd pihenni, és máskor sem kezdi hamarabb a vívást korábban, mint október eleje. — És mégis, mi jelentette a pihenést? — Minden, amire máskor nem jut időm ... — Például? — Uszodába jártam. Azt hiszem, említettem már, hogy Tordasi szavaiban nem ritkán aranyos humor rejtőzik. — Aztán ide-oda mentünk a férjemmel. Rendbe tettem ott­hon a virágaimat. — Az nagy munka? — Hát, azt hiszem, elég nagy. Az egyik szobánkban van egy nagy pálma, a másikban egy polcrendszeren hatvankét cse­rép. De hát egy vívónak nem muszáj kizárólag a vívást sze­retnie. — Mindig szeret vívni? — Ha nem fáj a vállam, min­dig. — Most nem fáj? — Szerencsére nem. v­élik az ilyen beszélgetést — de még őszintén kíváncsi is vagyok — azzal befejezni, hogy milyen terveket sző az év női sportolója a jövő évre. — Konkrét tervem csak egy van. Vívni fogok. — Ezt úgy érthetem, hogy edzeni és versenyezni. — Persze. — És sokat? — Sokat. Ugyanannyit, mint idén. Ennél kevesebbel nem le­het eredményt elérni, ennél több, már káros. Biztos vagyok benne, hogy amit most végzünk Szőcs Bertalannal, az az op­timális. — Említette azt, hogy ered­ményt akar elérni. Mi számí­tana eredménynek? — Azt, hogy mi lehet szá­momra eredmény, azt hiszem, nem nehéz kitalálni. De, hogy mi lesz a valóságban? "Sas szünet után folytatja: — A vívásban csak álmodni lehet. Ha jól értem, amit mondani akart, szép álmokat kívánok. Tordasi Ildikó. Szép álmokat... Éber akarattal! (n—n ­ Szellemesen, látványosan, eredményesen Nincs az országban még egy olyan sikeres csapatsport, mint a vízilabda. Nincs a világon még egy olyan ország, amelynek ví­zilabdacsapata megközelítően annyi szép olimpiai sikerrel büszkélkedhetne, mint a magyar válogatott. Komjidi Béla csapata 1928- ban mutatkozott be az olimpián és azonnal a második helyet sikerült megszereznie. Attól kezdve nem volt olyan olimpia, amelyről a magyar válogatott érem nélkül tért volna haza. 1932-ben, 1936-ban, 1952-ben, 1956-ban, 1964-ben és most, Montrealban aranyérmes lett a gárda. 1948-ban és 1972-ben ezüst-, 1960-ban és 1963-ban pe­dig bronzérmes volt. De vi­lágbajnoki első helyezése és több Európa-bajnoki aranyérme is van a magyar vízilabdázók­nak. Nemzetközi tornagyőzelmei­nek pedig szinte se szeri, se száma nincs. Idén páratlan nagy fölénnyel, három pont előnnyel lett első az olimpián a magyar együttes, de megnyert minden nemzetközi tornát — komoly el­lenfelek, az NSZK-beli és az olasz válogatotton kívül minden számottevő válogatott ott volt ezeken a tornákon — amelyen elindult. Első lett a hollandiai Amersfoortban a holland, a román, a jugoszláv és a kubai válogatott előtt Ugyancsak pontveszteség nélkül nyerte a kolozsvári tornát, megelőzve és legyőzve a szovjet, a román, a kubai, az ausztrál és a bolgár csapatot. A Tungsram Kupán is csak nyert válogatottunk. Ek­kor a holland, a román, az amerikai, a mexikói és a kana­dai együttes ellen. És aztán jött az olimpia. Ismét csupa győze­lem: az ausztrál, a kanadai, az NSZK-beli (kétszer is), a hol­land, a román, az olasz válo­gatott ellen. Csupán az utolsó mérkőzésen vesztett egy pontot e csapat a jugoszlávok ellen, de akkor már az eredménytől függetlenül biztos első volt. Mi leh­et a titka ennek a nagy fölénynek, a ki­tűnő teljesítménynek? Sikerült egy olyan válogatottat össze­hozni, amelyben minden fel­adat megoldására alkalmas já­tékosok vannak. A kezdő hetes — összevetve a régebbi arany­csapatokkal — még a múltat szépítő legendákat is figyelem­­­be véve, legalább olyan jó volt, mint bármelyik korábbi magyar válogatott. Az uszodá­ban az edzők, vezetők döntő többsége érezte, hogy egysé­ges álláspontot kell képviselni a sikeres szereplés érdekében. Ezúttal nem kerülte váloga­tottunk az ellenfeleket. Igye­keztek a vezetők még az olim­pia előtt a legnehezebbnek ígér­kező ellenfelekkel is létrehozni mérkőzéseket Tulajdonképpen az olaszokon és az NSZK-belie­­ken kívül minden számottevő válogatottal találkozott, játszott csapatunk. Meg tudták figyelni a szakvezetők: mit is tudnak az ellenfelek? A rendkívül cél­tudatos, kemény felkészülés alatt mindenféle támadási és védeke­zési változatot kipróbált, gya­korolt a válogatott. Az elmúlt évben gyengén ment az ember­előnyös helyzetek kihasználása. A szovjetek akkor egy új vé­dekezési felállással, bizony, igen­csak meglepték a mieinket El­mondani nem lehet, mennyit gyakorolták a mieink az em­berelőnyös helyzeteket és a védekezést. Ma már elárulha­tó: Gyarmati Dezső szövetségi kapitány például arra is gon­dolt hogy az emberhátrányos védekezésnél esetleg Cservenyá­­k­ot, a válogatott egyik kapusát a mezőnyben szerepelteti. Alaposan átgondolt, kikísérletezett tervek voltak ezek. Érdekes — persze érthető is —, hogy a magyar válogatott el­sősorban a két régi, nagy el­lenfél, a szovjet és a jugo­szláv csapat ellen készült. A taktikai gyakorlatok döntő többsége ezt a célt szolgálta. A sors kiszámíthatatlansága aztán úgy hozta, hogy a szovjetekkel nem is kellett a mieinknek mérkőzni, hiszen nem jutottak be a hatos döntőbe, a jugoszlá­­vokk­al pedig már csak akkor, amikor mindegy volt: győzünk vagy kikapunk. Tökéletesen sikerült az egyéni felkészítés. Szívós István pél­dául kétszer olyan energiával, szorgalommal edzett, mint a ko­rábbi években. És ennek kö­szönhető, hogy rendkívül hasz­nossá sikerült átalakítani játé­kát. Főleg védekezett, de, ha úgy hozta a helyzet, előre is tört, tartotta a labdát, vagy kapura lőtt. Az előző évek Szí­vósa ezt a feladatot nem tud­ta volna ellátni. Faragónál re­mekül sikerült a formaidőzítés. Ráadásul idén megszűnt nála a korábbi évekre jellemző gátló dolog: egy-egy csapat ellen — elsősorban a szovjetekre és a jugoszlávokra gondolunk — gátlásokkal küzdött. Idei telje­sítményével egyértelműen min­den idők legnagyobbjai közé küzdötte fel magát. Az olimpián parádés dolgokat, óriási gólo­kat láthattunk tőle. Molnár Endre pedig bravúros védések sorozatával járult hozzá az aranyéremhez. De a többi játé­kost is megemlíthetnénk, hi­szen valamennyien maradéktala­nul ellátták a rájuk bízott tak­tikai feladatokat. És volt még valami a csapat­nál, amivel régebben nem min­dig lehettünk elégedettek. Ami­kor kellett, óriási akaraterővel küzdöttek. Vesztésre álló mérkőzéseket — például az olaszok már két gól­lal vezettek — tudtak megfor­dítani, mert a jó felkészülés tudatában egészséges önbizalom­mal játszottak. A nagy világversenyek győz­tesei mindig valamilyen újí­tással, meglepetéssel, taktikai húzással rukkolnak ki. A ma­gyar válogatott újítása ebben az esztendőben az akciódús, lát­ványos, szellemes vízilabda volt A közönség és a sportág ér­dekében ennél többet nem is lehet tenni. És erre csak olyan kitűnő csapat képes, mint ami­lyen az idei magyar válogatott volt. Kocsi Tibor

Next