Népsport, 1976. december (32. évfolyam, 288-313. szám)

1976-12-25 / 309. szám

4 NÉPSPORT A PILLANAT EMBEREI Ritka ajándékkal áldotta meg őket a sors: olyan tehetséggel és képességgel, hogy életüket vagy annak igen jelentős részét vé­­gigjátszhatják! És játszani hány, de hány he­lye® s mily sokféleképpen le­­he­t... S ha ezt valaki igazán tudja, az: Kovács István, a szí­nész és Kovács István a labda­rúgó. A jó publikum alkotótárs A Pesti Színház színésztársal­­gójábam, a vasajtón keresztül is felszűrődik a tapsvihar. Befeje­ződött egy jelenet Hernádi Gyu­la „Királyi vadászat” című da­rabjából. Van, aki még a szín­padon játszik, de Tordy Géza sietve érkezik. Az öltöztető már várja. Ruha le, ruha fel. Marton László rendező szinte futva jön, aztán belép a társal­góba Kovács István. Elegáns, min­t mindig. A zsakett úgy áll rajta, mintha ráöntötték volna. — A közönségnek meghatáro­zó szerepe van — említi, miköz­ben leveszi a kabátot és precíz mozdulatokkal akasztóra helyezi, majd be az öltözőbe: — Ráérsz ugye? Régen jársz? Megnyugtatom, hogy nem sietek. Ez az este az övé, s azé a gondolaté, hogy mit je­lent számára a játék, a színpa­don és a futballpályán. — Válasszuk ketté a színpadot és a zöld gyepet — mondja —, bár játéktér mindkettő, de vé­leményem szerint a két játék között nincs egyetlen rokonvo­­nás sem. Vitatkozó kedvemben vagyok. — Egyet már említett is... Kérdőn néz. — Igen, igen. A közönség ha­tását a játék színvonalának ja­vítására és a színészek — „já­tékosok” — teljesítményének negatív, vagy pozitív irányba való terelésére. — Valóban. Ez igaz. Nemcsak bennünket, színészeket emel ala­kítás közben magasra, vagy ta­szít a mélybe, hanem a labda­rúgókat is. Sokkal, de sokkal jobb, olyan közönség előtt ját­szani, amelyik az első pillanat­tól kezdve lelkesedik. Biztos, hogy az a játékos, vagy csapat jobban harcol, jobban játszik, amelyiket a közönség ovációval, vastapssal, lelkesítő rigmusokkal fogad, mint az, amelyiket kigú­nyolják ... A futballpályán, a stadionokban ez azonnal lemér­hető. Még a kezdés előtt! De­cibelekben is... — A színházban ez idegen, hiszen nem szokás már akkor vastapsba kezdeni, amikor még csak a vasfüggöny ment fel... Elnyúlik a fotelban, kényelme­sen kinyújtva a lábát. — Mi a csendből is következ­tetni tudunk! Vagy egy-egy ap­ró pisszenésből. Ahogy elkezdő­dik az előadás, tudjuk, jó-e a közönség, vagy rossz. — És ha rossz, akkor ímmel­­ámmal játszik a színész? Felcsattan a hangja: — Nem! Az ember mindig a maximumra törekszik. Csak a rossz közönség előtt nehezebb. A jó publikum alkotótársa lesz az embernek. És, persze, mi ma­magunknak és egymásnak is játsszunk, hiszen a színház, egy­­egy előadás, az csapatjáték. Kö­zösen, egymást segítve küzdünk meg jelenetről jelenetre a si­­kerér­t, a tapsért... — A futball is csapatjáték! — Akkor van még egy rokon­­vonás a színház és a labdarúgás között! És valószínű, hogy még találunk egyet-kettőt — Sportoló sohasem akart lenni. — Nem. Bár kajakoztam, majd kosaraztam, főiskolás koromban pedig lovagoltam, vívtam. De mióta az eszemet tudom, mindig színész akartam lenni. Imádok játszani. — Akkor játsszunk további Egy-egy jó passznak, bocsánat, végszónak nincs szerepe? — Dehogynem, nem mindegy, hogyan kapja az ember. Bár mi kötött szöveget mondunk, nem tudunk rögtönözni, mint a lab­darúgók, mégsincs két azonos előadás. Minden nap más és más lehet a mozgás, egy ajtó kinyi­tása, egy gesztus, vagy bár­mi... Nekünk minden pillanatot ki kell használni, mert ha el­­szalalatjuk, szegényebbek le­szünk. Mi a pillanat emberei va­gyunk, akárcsak... — Akárcsak a futballisták! A mérkőzéseken sincs soha két azonos helyzet, két azonos moz­dulat, két azonos gól. A zöld gyep történései is megismételhe­tetlenek. — Tehát három ... — Ennyi a magyar igazság! Tovább nem jutunk, mert „végszó” érkezik az ügyelőtől: „Kovács Pista... színpadra ..., Kovács Pista ... színpadra.. A zsakettjáért indul, de még megkérdem: " — Szereti a futballt? — Nézni. Ha jó! És a gólok­nak nagyon tudok örülni. A futballban a gól a csattanó, s enélkül nincs és nem lehet jó egy előadás. Fél perc múlva már a szín­padon játszik... ,,A felezővonalnál kell búcsúznunk“ Ilovszky Rudolf sípszava vé­get vet a játéknak. Az ádáz kis­kapus csata harci zaja elül. A hirtelen beállt csendben tisztán lehet hallani a terem túlsó sarkából, a lábát a labdán pi­hentető játékos hangját: — Mester, lehet még egy ki­csit játszani? Ilovszky beleegyezően bólint: — Lehet, Pista. Az edzés véget ér, a játékosok közül tízen, tizenketten futva távoznak. Tízen viszont marad­nak. Sípszó harson, labda pattan és megkezdődik a játék. Lövések záporoznak a kapu mellé, fölé. Percek telnek el, míg egy-egy bombaerős lövés után megzörren Janiga hálója. Gól. A sikeres játékos magasba len­díti karját, s belecsap a leve­gőbe. — Fantasztikus, hogy szeret játszani és gólt lőni ez a Ko­­vács — mormogja a fogai kö­zött Illovszky. — Ha lehet ját­szani, biztos, hogy marad. Meg­szűnik neki a külvilág, ha lab­da van a közelében. És miután semmi sem tart örökké, ez a mérkőzés is véget ér. Kovácsék győznek és elége­detten távoznak a zuhanyozóba. Néhány perc múlva odaül a folyosó padjára, mellém. — Miért szeret ennyire játsza­ni? — kérdem. — Nekem a labda a minde­nem! Azt mondják, hogy rúgni előbb tanultam meg, mint be­szélni. — Ebben van némi túlzás ... — Lehet­ne az tény, hogy már kilencéves koromban iga­zolt játékos voltam. Édesapám klubelnök volt Nagybátonyban és évekig a pályán laktunk, míg iskolába nem mentem, reggeltől estig játszhattam. Focistának készültem. Hiszek a gyerekkori elhatározásokban az elhivatott­ságban ... Itt van például a fi­am. Még csak egy-két szót tud mondani, fogalma sincs arról, hogy milyen mesterségek, fog­lalkozások vannak, de kézzel hozzá sem nyúl a labdához. Pe­dig nem tanítottam, nem mond­tam neki. Ösztönös, amit csinál. — Mit jelent egy labdarúgó­nak a játék? — Ezt szavakkal szinte nem is tudom kifejezni. A játék „fel­találója” volt szerintem a leg­nagyobb zseni, mert a játszás öröménél nincs szebb. Nekem az a szerencse jutott, hogy a lab­dával játszhatok. Ez engem is szórakoztat, meg másokat is. Magamnak is örömet tudok sze­rezni és a szurkolóknak is. Egy futballista, vagy egy színész éle­te, játéka kettős célt szolgál. Mi rokonok vagyunk, hiszen ne­künk , életünk a játék! Csak annyiban különbözünk, hogy ők nyugdíjig a pályán, a színpadon tudnak maradni, mi viszont éle­tünk felezővonalánál el kel, hogy búcsúzzunk a gyeptől. — A futballisták is játszhat­nak, hiszen van öregfiúk-baj­­nokság... — De az más! Az már csak a saját szórakoztatásunkra jó. Az az igazi, amikor nézőink vannak és az ember tudja, hogy a közönség produkciót vár, azért vesz jegyet, azért jön ki a mérkőzésre. Az ember szín­házba, moziba oda megy, ahol kedvére való darabot játszanak, ahol kedvencei lépnek fel. Nem véletlen, hogy a Nemzeti Szín­háznak más a közönsége, mint a Vígszínháznak, vagy a Madách Színháznak. De az sem, hogy valaki a Vasasnak, az FTC-nek,­­vagy az V. Dózsásnak szurkol. A szeretet, a népszer­űség fokmé­rő, elhelyez bennünket egy rangsorban. De nem is ez a lé­nyeg, hanem az, hogy tudnak létezésünkről és arról, hogy ját­szunk. Néha jól, néha rosszul. Mindenki örülni, szórakozni akar az előadáson és a mérkő­zésen és nem bosszankodni. De­­hát mi is emberek vagyunk ... Nekünk is lehetnek gondjaink, fájhat a fogunk, a gyomrunk, beteg lehet a gyerek. Ez persze a közönséget nem érdekli. Csak a produktumra kíváncsi. — És nincs igaza? — Dehogy nincs. És joggal el is várhatja, hogy mi, akik ját­szani szeretünk, minden helyzet­ben a legjobbra törekedjünk. De ehhez néha egy játékos kevés. Szükség van a csapattársait és a közönség segítségére, megértésé­re, támogatására. És a bizalom­ra. Arra, hogy higgyék el ne­künk, hogy mi mindig és min­denkor a lehető legjobbat akar­juk produkálni. — Cseréb­e névrokonával? Gondolkodás nélkül válaszol: — Talán, arcot, mert jóképű férfi. Talán... Egyébként nem j­ó jó színész és biztos nem len­ne hasonlóan jó futballista. Én pedig rossz, csapnivalóan rossz színész vagyok. Még egy 11-est sem tudok, tudtam soha „meg­játszani” ... Hát akkori * Játék! Hány, de hány helyen és mily sokféleképpen lehet... Úgy is, ahogy Kovács István, a színész teszi és úgy is, ahogy Kovács István a labdarúgó. Maradjanak örökké „gyere­kek”, hogy mi is azok marad­hassunk, élvezve­ a játék örö­mét ... Lantos Gábor (Hl.) — A fáskörben egy al­kalommal — meséli Ruzicska Guttmannn Emil — Orth, Platt­­kó, Takács II és én ronggyá rúgtuk az ötös bőrt és ott áll­tunk megfürödve. Mert nagyon akartunk tovább játszani. Na, gyerünk az Ese bácsihoz, mond­tuk. A Stefánia úti sporttele­pen ugyanis lakott egy szertá­ros-mindenes, aki pénzért köl­csönzött labdát. Igeni ám, de ne­künk nem volt egy fityingünk sem. Már-már lógó orral vissza­indultunk, amikor Gyuri hirte­len levette az ingét és odaadta zálogba. Az iskolacsapatban és a kü­lönböző ifiválogatottakban a szakemberek kezdenek felügyel­ni a játékára. Persze, a nagy klubok még nem vetik ki rá a hálójukat. De erre a „horgá­szásra” sem kell sokáig várnia. Egy nap a híres MTK az ő első „hivatalos” egyesületével, a Re­mény SC-vel játszik ifjúsági mérkőzést. Gyuri még tizenöt éves sincs és már 180 centimé­ter magas. Nem nehéz felfedez­ni az alakját azoknak, akik a lelátóról szemlélik a találkozót. De nem kell nagy szakértelem ahhoz sem, hogy valaki meg­állapítsa: kivételes képességű já­tékos bontogatja szárnyait! A fiatalok mérkőzését meg­tekinti sok „lesben álló” edző és vezető is. Brüll Alfréd, az MTK elnöke megkérdezi dr. Fodor Henrik főtitkártól: — Ki ez a srác? — Majd megnézem — jön a válasz —, egyelőre még csak a nevét tudom: Orth. — Jó mozgása van — folytat­ja Brüll. — Elég gyors is. Fe­jelni is tud. Jimmy Hogan, a kék-fehérek angol edzője sem állja meg szó nélkül: — Yes... ezt a fiút meg kell szereznünk! Reiner Sándor, a Vasas régeb­bi edzője, majd intéző-vezetője tisztán hallja a diskurzust. Hir­telen eszébe jut, hogy Kiss Sa­nyi már felhívta a figyelmét er­re a fiúra. Láttam egy gyere­ket — mesélte —, aki közénk való. Olyan szerény, hogy a szavát is alig tudod venni. És mit tud csinálni a labdával! Rei­ner elhatározza, hogy az MTK elől megkaparintja az új tehet­séget. De hogyan? Brüllel ő nem tud konkurálni! Ebben a pilla­natban segítségére siet a szeren­cse. Mert jön valaki és közli a kék-fehérek vezetőségével, hogy az épületben kezdődhet az el­nökségi ülés. Brüllék bevonulnak tárgyalni, Reiner pedig leigazol­ja az egész Remény SC-t a Va­sasba! Mert ha csak Orthhoz nyúl, könnyen kudarcot vall a játékosszerzési képessége! 1916 májusában Görgei Arthur 99 éves korában meghal. Orthné kesereg a Dalnok utcában. El­ment a szabadságharc honvéd­­parancsnoka, egy hős volt, fiam ... Jaj, istenem, szaladj le, hozzál két mosószappant! Június 4-én az osztrákok el­len játszunk. A magyar csapat­ba nyolc MTK-s kerül — a ki­lencedik nem kapott eltávozást a katonaságtól —, az előmeccs pedig a Magyar Labdarúgó Szö­vetség—Ifjúsági Labdarúgó Szö­vetség mérkőzés. Az MLSZ együt­tesét erősíti Orth György, a Va­sas reménysége. Hogan edző ha­mar kijön a pályára, kíváncsi a fiatalokra. Már a félidőben fel­piszkálja Brüll érdeklődését, il­letve az elnök fülébe súgja: még mindig fáj a foga az Orth gye­rekre! Brüll csali bólint — mint aki ezt mondja: ne félj, ő a miénk lesz —, leül a páholyba, nézni a meccset. De ezen a na­pon még nem történik semmi. Nem sokkal később — július 27-én — a Vasas sorsdöntő osz­­tályozót játszik a KAOE ellen. Ezen dől el, hogy a piros-kékek bekerülnek-e a legjobbak ligá­jába. Hogan edző készítette fel őket, a kapus Plattkó, a jobb­fedezet Orth — aki először ját­szik felnőtt csapatban — és a győztes: a Vasas. Csuda nagy az öröm, tivuri csak Francz Döme gratulációját fogadja közömbö­sen. Hogy miért? Ezt is el­mondja Ruzicska Guttmann: — A Vasas általában a BKV- pályán edzett. Mi, srácok, vala­mi miatt mindig félve mentünk ki. Az edzőnk ugyanis, akinek nagy érdeme volt a piros-kékek játékstílusának kialakításában, kissé kegyetlenül bánt velünk. Egyszer például a VAC-ban Bo­ros Bandit bottal kergette el az edzésről, a fiú szerelésben sza­ladt haza. És nem riadt vissza egy-két atyai pofon kiosztásá­tól sem. Én is kaptam tőle egy hatalmas fülest. Szóval, edzet­tünk, s Gyuri valamit nem jól csinált, persze véletlenül, mert ő aztán szófogadó, szorgalmas volt. Francz viszont ezt a jele­netet vette alapul. Magához hí­vatta, ő pedig el sem képzelte, hogy valaki megütheti, hiszen a légynek sem ártott. Csakhogy a kitűnő szakember nem volt szen­timentális. Lekevert egy akkora pofont Orthnak, hogy a fal ad­ta a másikat. Gyuri meg sem mukkant, mintha ezt a csapást a sors írta volna elő a részére, könnyezve visszajött és foly­tatta a gyakorlatot. Az élet pofonját azonban az edző kapta! Méghozzá attól, aki­nek ő adta. Történt ugyanis, hogy Brüll megelégelte a vára­kozást és elérkezettnek látta az időt arra, hogy beszéljen Rei­­nerrel. — Ide hallgasson, Sándorkám, ha igazán szívügye ennek a fiú­nak a fejlődése, akkor elengedi őt az MTK-ba. Nézze, maguk most kerültek fel az első osz­tályba, ahol mi ismét bajnoksá­got nyerünk. Nemzetközi talál­kozókon szerepelhet, könnyeb­ben bekerülhet a válogatottba, magának magyarázzam? Jobb sora lenne, higgye el! Igen — mereng el Reiner —, megérdemelnék, hogy átadjuk nekik Orthot. Elvégre ők is na­gyon rendesek voltak hozzánk, segítettek megoldani pálya­­gondjainkat, hiszen még min­dig a Hungária úton játszunk! — Brüll úr — mondja —, be­szélek a vezetőséggel! És megvárja Orthot a Rákosi kávéházban. Gyuri már tud valamit, mert szomorúan lép be a helyiségbe, nem rendel semmit, csak leejti magát a székre, Sanyi bácsi mellé. — Elmegyek... Pedig a Vasas jó hozzám. Beíratott a keres­kedelmibe is. De az MTK-ba ke­rülni, a válogatottak közé ... Meg aztán egyesek szerint itt csak dajkálom a labdát. És kü­lönben is, unom már az edző bánásmódját! Reiner sóhajt, megveregeti a fiú vállát, s nagy kő, esik le a szívéről, hogy nem neki kell be­jelentenie a változást. Gyuri má­sodszor akkor „vág vissza” a megszégyenítő pofonért, amikor az MTK — jó néhány évvel ké­sőbb — szerződtetni akarja Francz Dömét edzőnek. Brüll elé áll, és bátran kimondja: — Ha idehozza őt, én elme­gy­ek. Pedig az isten a megmondhatója, mennyire nem bosszúálló, hi­szen kenyérre lehet őt kenni! De azt a pofont valahogy nem tudja elfelejteni. Ez az első és az utolsó eset, hogy ő feltéte­leket szab. Mondani sem kell, hogy Brüll más edző után néz. Orth Gyuri tehát a Vasas első, az FTC elleni mérkőzésén — szeptember 17-én — már nem játszik a piros-kékeknél. Az át­igazolás december 15-én törté­nik. Az MTK-ban — 15 éves korá­ban — jobbösszekötőként debü­tál. Hámori Tibor (Folytatjuk.) VOLT EGYSZER EGY JÁTÉKOS... ORTH GYÖRGY NYOMÁBAN Orth és Jimmy Hogan 25 éves korában ... XXXII. 309. ♦ 1976. december 25. Karácsonyi búcsú Hosszú, több éves, ke­mény, következetes, kitartó munka végére kerül pont va­sárnap délelőtt 11 órakor a Sportcsarnokban. Karácsony másnapján játss­zák búcsú­­mérkőzésüket a KSI női kosárlabda-szakosztályának 1957-ben és 1958-ban szü­letett játékosai, Bild Kata­lin, az edző hosszú időn ke­resztül azon töprengett, ho­gyan tehetné a lányok szá­mára legünnepélyesebbé a búcsút. Hívják ki a váloga­tottat? Esetleg egy külföldi mérkőzésre kerüljön sor? Végül is úgy döntött, játsza­nak „csak” egymás ellen a „gyerekek”, így lesz a leg­bensőségesebb, legcsaládia­­sabb és talán a legemléke­zetesebb ez az utolsó nagy találkozás. Az edző vala­mennyi tanítványa ott lesz a mérkőzésen. Azok is, akik időközben más egyesületbe igazoltak, akik már más klubot erősítenek. Dalnoki és Váczi, a két válogatott ma már a TFSE játékosa. Gá­bor, Kilián is a főiskolások színeiben játszik. Hegyi, a Bp. Spartacus, a bajnokcsa­pat tagja, Halász és Szabó a BSE, Témái pedig a BEAC sportolója. A játékot azon­ban valamennyien a KSI-ben tanulták, itt szerettették meg velük. Természetesen pályá­ra lépnek azok is, akik még a rájátszáson is a sportisko­la színeiben küzdöttek: Bo­gár, Daróczy, Gajdán, Sá­márd, Tarkovács és Ungár — a jövő reménységei is. Az edzőnő életének csodá­latos pillanatait jelentheti majd ez a búcsúmérkőzés. A két csapat játékában közel egy évtizedes munkáját lát­hatja majd a közönség. A ta­lálkozó, illetve az azt kö­vető bankett után a játéko­sok szétszélednek. A szabá­lyok értelmében megválnak az egyesülettől. Az edző ma­gára, azaz játékosok nélkül marad. Az NB I-től is el­köszön. Egyesülete minden bi­zonnyal toborzót hirdet. És az edző ismét elkezd kutatni a csöppségek között. Aztán lázas munkához lát, hogy úgy tíz év múlva újfent, több tucatra való nagy te­hetséget adjon át a magyar kosárlabdasportnak. Nézőcsúcsot várnak hétfőn Angliéban­ ­Folytatás az 1. oldalról Derby­ Leicester: Mackay me­nedzser menesztése óta nagy a forgalom a volt bajnokcsapat háza táján, Hales, a II. liga volt gólkirálya is a kék-fehéreket erősíti, a Leicester viszont 20 mérkőzéséből tizenegyszer dön­tetlenül végzett. Leeds—Manchester City: Don Revie volt csapata még nem ta­lálta meg az eltávozott nagysá­gok utódait. A City eddigi tak­tikáján változtatva idegenben csak védekezik, s egyszer kapott ki idei kilenc idegenbeli mérkő­zésén. Liverpool—Stoke: A bajnok­csapat háromszor egymás után vesztett, az anyagi gondokkal küzdő Stoke viszont két legjobb­ja (Greenhoff és Hudson) eladá­sával próbálta rendbehozni szé­náját, ha valahol, úgy Liverpool­ban biztos a hazai siker. Manchester United—Everton: A hullámvölgybe került Man­chester nyolc hete nyert utol­jára, ideje lenne hát végre 2 pontot szerezniük Macariéknak. Az Everton az utóbbi hetekben fél vagyont költött új szerzemé­nyeire, így minden tehetséges az Old Trafford stadionban. Middlesbrough—Aston Villa: A Jackie Charlton vezette ven­déglátók kilenc hazai mérkőzé­sükön hét gólt lőttek és négyet kaptak, a vendégeknél játszik viszont a tizenkilenc mérkőzé­sen 17 gólt szerzett Gray, a gól­királyjelölt. Norwich—Queens Park: A Norwich nem mondható nagy csapatnak, de a múlt idényben is 3—2-re verték vendégeiket, s ezzel lett bajnok a Liverpool. Tottenham—Arsenal: Vérbeli észak-londoni rangadó, testvér­háború a javából. Jennings, a hazaiak kiváló kapusa sérüléssel bajlódik, a lendületbe jött Arse­­nalt pedig még Hudson, az új szerzemény is segítheti. West Bromwich—Bristol City: A két újonc találkozója is hazai győzelmet ígér, bár Hunter (Leeds) és Cormack (Liverpool) a két öreg harcos bevetése a hatvanöt év után a legjobbak között szereplő Bristol mellett szól. Végül, röviden a második liga­beli mérkőzésekről: Bolton—Nottingham. A két bajnokjelölt közül a Bolton ed­digi kilenc hazai mérkőzéséből nyolcat megnyert. Bristol Ro­­vers—Wolverhampton: A ven­dégek legeredményesebb angol csapatként már negyvenöt gólt lőttek az idei bajnokságban. Milwall—Charlston: Vérbeli dél-londoni rangadó, hallatlan kemény belemenésekkel, elfo­gult közönséggel; Notts County —Hull: Mindkét középcsapat sze­retne előbbre törni, a vendégek­nél Bremner, a Leedsből érke­zett kis vörös a kapitány... Leslie Vernon

Next