Népsport, 1977. március (33. évfolyam, 51-76. szám)

1977-03-25 / 71. szám

XXXIII. 71. ♦ 1977. március 25 LABDARÚGÁS —— —— —-------------------­így nyert a Haladás és a Videoton Sárosi László Dalnoki Jenő Kovács Ferenc Ilovszky Rudolf ZX tavaszi idény legnagyobb meglepetését kétségkívül a Haladás Ollói úti győzelme és a Vi­­­­deotonnak a Vasas elleni­ biztos sikere hozta. A vasiak olyan bravúrt vittek véghez, amelyre eddig csak a Vasas és a Videoton volt képes a zöld-fehérek otthonában. A Videoton lelkesebben és tudatosabban játszott, mint a Vasas. A négy csapat edzőjétől arra kértünk választ, miért alakult így a két mérkőzés? A nyilatkozatok sok mindenre feleletet adnak. SÁROSI LÁSZLÓ: „A védelem réseit vettük célba” Kérdéseik Sárosi Lászlóhoz (Haladás): O Milyen taktikai elképzeléssel és elő­­érzettel küldte pályára csapatát?O A Haladás csatársora nem remekelt az elmúlt fordulókban. A Dorog ellen Halmosi, a Kaposvár ellen Kereki segítet­te két ponthoz csapatát. Mivel magyará­­za, hogy éppen ..a válogatott játékosokból álló FTC-védelem bizonyult tehetetlennek a szombathelyi rohamokkal szemben?­­ A négy tavaszi fordulóban hét pontot gyűjtött a Haladás. Megelégednének Szombathelyen a legjobb vidéki csapat cí­mének elnyerésével, vagy magasabbra tör az együttes? — Az utóbbi években rendszerint felnőt­tünk az FTC-hez, sokszor csak banánhéjon csúsztunk el. Bíztunk abban, hogy a bal­­szerencse végre nem minket tisztel meg jelenlétével, s elégedetten távozhatunk az Üllői útról. Taktikánk alapját a szervezett védekezésből gyors ellentámadásba átme­nő, sok mozgásos, lüktető játékmodor ké­pezte. Ennek szellemében a védekezésben mindenkinek vissza kellett húzódnia, hogy az ellenféllel saját térfelünkön találkozva, beszűkítsük támadásaik területét. Kulcsár feladata volt az irányítás, Halmosinak és Vörösnek pedig fel kellett zárkózniuk a támadásokhoz. A szélsőhátvédek is kap­tak támadó feladatot és elvben Kereki is nagyobb részt vállalt volna a szervezés­­be. De mivel a találkozó nagy részében kapunk elé szorultunk, a védőmunka el­látására szorítkozott ténykedésük. Közép­pályásaink a labda megszerzése után nyu­godtan leválhattak a keveset mozgó Nyi­lasiról és Ebedliről, a laza emberfogás kö­vetkeztében pedig lehetőség nyílt a labda­tartásra (a védelem tehermentesítésére), al­kalmanként pedig a gyors, hosszú indítás­ra, amikből azután góljainkat szereztük. — Zökkenők, kínkeserves mérkőzések után fokozatosan javult teljesítményünk és most végre támadásainkban is felfedezhető volt némi koncepció. Vegyük figyelembe, hogy a Dorog, a Kaposvár és a Békéscsaba el­leni mérkőzésen felállt védelmekkel szemben játszottunk, ezen a találkozón vi­szont egy támadásban levő csapat védel­mében támadt réseket vettük célba. — Megerősítettük helyünket az élcso­portban, de nem uralkodott el az elégedett­ség. Úgy tűnik, hosszas vándorlás után Ki­rály megtalálta igazi helyét. Vörös beépí­tése is jó húzásnak látszik. Ha Kereki job­ban kibontakoztatja szervező és befejező képességét, gólerősebbé válik támadójáté­kunk. Mi egyébként elégedhettek lennénk a vidék legjobbja címmel,­posvár ellen. A Haladás ellen már jobban kiütközött az egysíkúság, a kiismerhető­ség, valamint az összeszokottság hiánya. Éppen válogatott játékosaink mondtak cső­döt, ami természetszerű vereséghez veze­tett. Az elmúlt hetekben alig találkoztam a válogatottakkal. Hiányoztak az előkészü­leti mérkőzésekről is. — A két középpályás kritikán aluli tel­jesítményt nyújtott. Szinte egyhelyben áll­dogáltak, nem fogták emberüket, semmi veszélyt sem jelentettek a kapura. Sajnos, már a cserékkel sem tudtam újjáéleszteni a csapatot. Megfogyott az önbizalom, a lel­kesedés. Az első gól után beszóltam, hogy Bálint és Vépi cseréljen helyet. Vesztésre álltunk, ráadásul a csatárok mintha labi­rintusban kóvályogva keresgélték volna egymást. Állandóan beleütköztek a jól fel­épített szombathelyi falba. Reméltem, hogy Bálint lövőereje kihúz a csávából. Ezúttal azonban egyetlen számításom sem vált be. — Kértem, hogy sok keresztirányú moz­gással lazítsák fel a védelmet, széleken futtassák a labdát. Erre egymás hegyén­­hátán hemzsegtek középen. A legjobban védett frontszakaszon próbáltak áttörést ki­erőszakolni. Pusztai „árnyékéletet” élt a szélem. Igaz, hogy még véletlenül sem ka­pott használható átadást, így saját magunk mondtunk le ritka gyorsaságának hasznosí­tásáról. A legtöbb labdát magasan ívelték be a kapu elé, nem vették észre, hogy Ke­reki ezen a napon verhetetlen a levegő­ben. Akarat, lelkesedés, fegyelem nélkül fabatkát sem érnek a taktikai elképzelé­sek. Nem vigasz számunkra, hogy kultu­ráltan, higgadtan játszó együttestől szen­vedtünk vereséget. Csak magunkat okol­hatjuk, hogy lépéselőnyhöz jutattuk a Dó­zsát, szabadsága volt, mint vártuk. Csongrádinál most az a lényeg, hogy minél többet játsz­­szon, ezért szóba sem került lecserélése. Végül Karsait hoztam le a középpályáról, bár ő nem jelezte, hogy fáradt. De úgy éreztem, frissíteni kell, mert 3-1 után a Vasas kissé belelendült. Elölről Jankovicsot hívtam le, mert Wollektől vártam, hogy lendületet visz ebbe a sorba, de sajnos, megsérült, összességében azt mondom, hogy javult a játékunk, jobban ügyelt a csapat minden tagja, de megint bekövetkezett a visszaesés! — Feltétlenül számítunk arra, hogy most már egyre jobban belelendülünk. Úgy lá­tom, hogy Kovács László lassan talpra áll, így védelmünk stabilizálódik. Belelendül Csongrádi is, elöl pedig sokat várunk Bur­­csától. Remélem, hamarosan játszhat, sérü­lése rendbe jön. Nekünk a Haladással kell felvenni a csatát idén a vidék legjobbja címért. Megmondom, nem lesz könnyű fel­adat. Most a következő meccsekre ügye­lünk. Szerdán jön a Rába, majd mi uta­zunk Tatabányára. Most kell bizonyítani, mert fordult a kerék. DALNOKI JENŐ: „Csak magunkat okolhatjuk a vereségért”­ ­Kérdéseik Dalnoki Jenőhöz (FTC): O Mivel magyarázza most a találkozó előtti optimizmusát?O Mik voltak a gyenge teljesítmény ösz­­szetevői?O Mi indokolta Nyilasi és Ebedli lecse­rélését, valamint Bálint beállós posz­ton való szerepeltetését?— Bizonyára számoltak a szombathelyi „sorompóval”. Hogyan tervezték a vé­delmi fal áttörését? — Saját otthonában a jó Ferencváros mindenkit legyőzhet. Még a Dinamó Kijev ellen is bíznék győzelmükben. Különben is milyen edző az, aki nem derűlátóan ítéli meg bajnokságra törő csapata esélyeit, kü­lönösen saját pályáján? — Tavasszal még egyszer sem játszott igazán jól a gárda. A Ferencváros legna­gyobb erejét jelentő ritmusváltás mintha kiveszett volna a repertoárunkból. Mono­ton iramban küszködjük végig a mérkő­zéseket, és ha az ellenfél elkészül erejé­vel, az utolsó félórában felülkerekedünk. Ez történt a Diósgyőr, a Dorog és a Ka­ KOVÁCS FERENC: „Fordult a kerek!” Kérdések Kovács Ferenchez (Videoton): Ő örült vagy kissé tartott a folytatás­tól 3—0-nál? © Milyen hangulat uralkodott a szünet­ben? Mit kért a csapattól? О Volt-e különleges taktikai terv erre a 90 percre? Várható-e jó folytatás? — Természetesen boldog voltam. Nagyon jól játszott a csapat az első félidő első felé­ben.. Minden sikerült, valamennyi ziccer be­jött, de azonnal felötlött bennem, hogy min­den szinte kísértetiesen hasonlít a Honvéd elleni meccsre. Később kicsit megnyugodtam. A csapat jobban tartotta a labdát a szünetig, mint a piros-fehérek ellen. Ügyeltek egy­másra a játékosok, több volt az akarat, szinte mindenkiben. Gondolom, felötlött bennük, hogy tavasszal milyen rosszul ment. _— Mindezt elmondtam a szünetben a já­tékosoknak, s azt is kértem, hajtsák ki magukat! A második félidőben ugyanis két játékost cserélek. Egyet a középpályán, egyet pedig a támadósorban. Azt is kö­zöltem, aki úgy érzi, majd szünet után, hogy fáradt, jelentkezzen. A hangulatról csak annyit, hogy mindenki örült, de aho­gyan az arcokat figyeltem, észre kellett vennem az aggódást is, így van ez, ha egy csapat már korábban kiengedett a kezé­ből sorsdöntő pontokat... — Erre a mérkőzésre alaposan felké­szültünk. Úgy döntöttem, hogy Véghet és Fejest felcserélem. Végh alkalmasabbnak tűnt arra, hogy Izsót semlegesítse, Fejes pedig olyan küzdőmodorn játékos, aki ké­pes Kovács lefogására. Elképzelésemet a két játékos messzemenően megvalósította. A középpályán is sokat töprengtem. Végül az alakult ki bennem, hogy a harcos és mozgékony Nagy II tartsa szemmel Mül­­lert. Jancsi képes arra, hogy lefogja a Vasas karmesterét, s róla úgy indítson, hogy minél nagyobb hasznát vegyük. Kar­sai helyezkedett el az utasítás értelmében Zombori mozgásterületén. Ismerve a Vasas­­középpályást, úgy éreztem, hogy itt érvé­nyesíthetem leginkább Karsai szervezőkész­ségét. Ha Karsai többre lett volna képes most, akkor ebből a taktikai húzásból is tudtunk volna kamatoztatni. Csongrádinak maradt Gass. Ellenfele most nagyon tartóz­kodó volt, így emberünknek több mozgást ILLOVSZKY RUDOLF: „Nem csupán Mészáros a hibás!” Kérdések Illovsz­ky Rudolfhoz (Vasas): — Mit mondott a szünetben játékosainak? Tudott-e hatni rájuk, hogy megszűn­jön a szinte sokkos állapot? · Milyen tanulságokat vont le a mér­kőzésből, hogyan tovább? — Olyan gyorsan jöttek a gólok, hogy alig tudtuk követni az eseményeket a kis­­padról. Szinte nem akartam hinni a sze­memnek. A mérkőzés előtt azt mondtam a játékosoknak: legalább döntetlent vá­runk tőlük, de a cél a győzelem kivívása volt Székesfehérvárott. Erre jogosított fel tavaszi jó szereplésünk, és a Videoton ed­digi mérlege. Ilyen nagy csalódás régen ért minket. Védelmünk csődöt mondott, Mé­száros szerintem két gólban benne volt. Bár nagyon sajnáltam a válogatott keret­be éppen most visszakerült kapust, de úgy döntöttem, hogy lehozom a pályáról. Nem vehettem figyelembe egyéni érdekeit, nem helyezhettem a csapat fölé! A csere egyéb­ként engem igazolt. Tamás ragyogóan vé­dett, pedig nem könnyű úgy beállni a ka­puba, hogy az ellenfél 3 góllal vezet. Itt most ki kell jelentenem, hogy nem óhaj­tom Mészáros nyakába varrni a vereséget. Az egész csapat hibás! Minden olyan jó tulajdonság hiányzott az együttesből, amely eddig jellemezte. — Kértem a játékosokat, próbáljanak ma­gukhoz térni. Felvillantottam az újvidéki példát, ahol 0—2-ről egyenlítettünk, a KK-mérkőzésen. Amikor mentek kifelé, még azt jegyeztem meg intelmü­l: fejezzék be tisztességgel ezt a meccset. Sajnos, csak rövid időszakra lángolt fel a csapat. Hiány­zott a­­lelkesedés, a tervszerűség és az erő jó néhány játékosból. 1—3-nál felvillant valami, de ez kevés volt. Pedig látszott: lankad a Videoton. De sem a védelemben, sem a középpályás sorban, sem pedig elöl nem volt meg az az akarat, lendület, amit már joggal vár el mindenki tőlünk. A Vi­deoton megérdemelte a győzelmet. Jobban összpontosított, akart, lelkesebb volt, mint mi! — A Videoton-mérkőzés egy a tavaszi 17 találkozóból, tehát nincsen ok a kétség­­beesésre. De magunkat csapnánk be, ha nem vonnánk le a tanulságokat. Ezt akkor tesszük meg, ha válogatott játékosaink visz­­szajönnek, tehát a jövő hét elején. El kell gondolkodni azon, hogy miként tud elle­nünk két gólt szerezni egymás után ugyan­abból a szituációból az ellenfél. Mindkét szöglet a bal oldalról jött, s mi a saját kapunk előtt nem tudtunk közbeavatkozni. Aztán az is elgondolkodtató, hogy miért esett ennyire vissza mindenki. Egyetlen jó teljesítmény volt csak, ez pedig Tamásé. Még Hegedűs tetszett, legalábbis viszonylag. A többiek? Nem részletezem hibáikat, olyan sok volt. Most az a cél, hogy gyorsan ren­dezzük sorainkat. A Dorog, a Dunaújváros és a DVTK következik. Ki fogjuk köszö­rülni a csorbát. Milyen gondolatok foglalkoztatták 0—3 után a kispadon?­­ (Folytatás az 1. oldalról)­ ­... Mi várható Allamtéban? Az alapfelállásuk 4—4—2 volt, s inkább hátsó biztonság jelle­mezte a játékukat mindaddig, amíg Bajevics gólt nem rúgott. És ekkor jött az első ritmus­váltás! Mintegy gongszóra meg­lódult az egész csapat, s szinte hihetetlenül hangzik, de perce­ken keresztül egész pályás letá­madást alkalmaztak. Olsansz­­kij, aki addig hátul területet védett, felnyomult középpá­lyára, Konykov és Burjak csa­­társzerűen játszott, Kipiani és Fjodorov gyorsan megtámadta a jugoszláv védőket, Kruglov, a jobbhátvéd pedig, amikor fel­nyomult, s a balhátvéd Habd­­zsabdics leszerelte, Kruglov nem rohant hátra, hanem a 16-osnál megpróbálta visszaszerezni a labdát, míg Novikov felügyelte a mögötte szabadon hagyott te­rületet. Mi sokat beszélünk, s írunk a ritmusváltás fontosságáról, de a Néphadsereg-stadionban ízelítőt kaphattunk abból, miként kell ezt csinálni a gyakorlatban. Mert jött a folytatás is. Blohin egyenlítése után még fokozták az iramot a fehéringesek. De 3— 1 után újra visszaálltak a 4— 4—2-re, lassítottak, tartották a labdát, lefékezték az ellen­felet, de ezzel a szinte passzív játékkal is irányítottak. A mér­sékelten játszó jugoszlávok pe­dig közben valósággal vergőd­tek, mert még a labda birtoká­ban sem tudtak mit kezdeni a saját térfelükre behúzódó el­lenféllel szemben. Veszelino­­vics, a jugoszlávok egykori vá­logatott jobbösszekötője, a Voj­­vodina edzője bosszúsan csap­kodta a térdét, s dohogott: „így nem lehet, mindent közé­pen akarunk megoldani, s mi­lyen lassan, kényelmesen, sok adogatással. ..” Hiába harsogott a nézőtér, zú­gott a „Plavi” bíztatás, a jugo­szlávok nem találták meg az ellenszert. De bátran állítjuk: egy sokkal jobb csapat is nehe­zen boldogult volna, mert a szovjet együttes olyan tudatos, sokmozgásos játékot mutat be középpályán, amilyennel szem­ben csak mesterien megszerve­zett vegyes védekezéssel lehet pályára. Félek, hogy a középső harmadban nem tudjuk megfé­kezni a szovjet csapatot, pedig ott bontakoztatják ki a táma­dásokat. Mi elsősorban a romá­nok elleni VB-selejtezőre ké­szülünk, de mit ér ez akkor, ha nem küldhetem pályára azokat, akiket majd ellenük szerepel­tetni akarok. Igaz, ennek is varr előnye, kipróbálhatok né­hány fiatalt, no meg a lelátón helyet foglaló román megfi­gyelő nem tudhat meg semmit az igazi játékunkból.” Toplak problémái számunkra másodrangúak voltak. Mi a nagy ellenfélre, a Szovjetunió válogatottjára voltunk kíván­csiak. Szerényen jöttek Belg­rádira. Az újságokba nem nyi­latkoztak. A Hotel Moszkvából, ahol laktak, csak annyi szűrő­dött ki, hogy Szimonyan, az egykori kiváló játékos, a csa­pat szakvezetője nagyon nyu­godt, s a mérkőzést a VB-fel­­készülés egyik fontos állomásá­nak tekinti, egy olyan erőpró­bának, amelyen győzelemmel kell megerősíteni a játékosok hitét, önbizalmát. Nos, ez si­került is! Ki mit látszik ? Barátival a nézőtéren egy ideig ba­jban voltunk, mert Ibanez sípszava után már vagy tíz perc is eltelt, s még mindig nem tudtuk megállapítani, hogy a szovjet csapatban ki mit ját­szik, legalábbis középpályán, s elöl. Az ellenfél kapujához leg­közelebb tanyázó Blohin és a legmesszebb helyezkedő söprö­­gető Novikov közötti területen olyan kavargó, higanyszerű, vál­tozékony és gyors volt a moz­gás, s mélységben és keresztben is lendületes a futás, a helyvál­tás, hogy az alapfelállási formát nehéz volt felrajzolni. A telje­sen kötetlenül villogó Blohin mellé hol középen, hol vala­melyik szélen Fjodorov nyargalt előre, kihasználva viharos gyor­saságát, vagy pedig jött a nyurga, barna bőrű, nagyszerű tempóérzékkel rendelkező Ki­­piani. Baróti megállás nélkül jegy­zetelt, felrajzolta a játékosok elhelyezkedési, mozgási terüle­tét, s elismerően mondta: „Kö­zépen szinte gyűrűbe fogják az ellenfelet, elzárják a kapuhoz vezető utat, mesterien tartják a labdát, s láthatóan gyors el­lentámadásokra törekednek. Na­gyon tudatos a játékuk. Azt játsszák, amit a Dinamó Kijev, különösebb törés, zökkenő nél­kül.” Ritmasvóltós felvenni a harcot. A területvé­delmet ugyanis gyors beindulá­sokkal szétzilálják, a követő em­berfogásnak pedig megtalálják azt a fortélyát, hogy közben tár­saik számára szabad támadási területet nyitnak. Mindezt persze rengeteg mozgással érik el. A szövetségi kapitány meg is jegyezte: „Egyszerűen nincs megállás, mindenki készen áll társa kisegítésére, s ha megszer­zik a labdát, máris van legalább két olyan szabad ember, akihez passzolni lehet.” Sajátos stílus A szovjet válogatott belgrádi játéka is hűen tükrözte annak a megállapításnak a helyességét, hogy a szovjet futball a régebbi évekhez képest alaposan átala­kult. Nem olyan kemény, mint egykor volt, kevésbé dominál az erő, a rohanás, de csapatjátéka sokkal tudatosabb, kombinatí­­vabb, látványosabb, magán hor­dozza sajátos stílusjegyeit, csil­logtatja a kifinomult technikát. És vannak nagy egyéniségei, akik döntő módon befolyásolják az egész csapat játékát. Ilyen Aszta­­povszkij, a gumiember, a­z új nagy kapus, az ördöngős techni­kájú Konykov és Burjak, s a leg­fényesebb csillag Blohin, aki szél­sőben párját ritkítja, mert nem­csak szélvészgyors, ügyesen cse­lez, hanem taktikailag is na­gyon érett, a legnehezebb hely­zetekben is feltalálja magát. Ha egyedül van, tartja a labdát, cselez, amíg társai fel nem zár­kóznak melléje. Amikor pedig rés van a kapu felé vezető úton, már villámként tör előre. Zsenia­litását a negyedik gól előtt is bebizonyította. Jobbszélen elszá­guldott, lerázta Hadziabdicst, de megtámadta Bogdán. Blohin ek­kor felnézett, be akarta adni a labdát, de látta, hogy társai lemaradtak, nem tudták követni a támadást, erre gyorsan eldön­tötte: egyénileg kell kezdemé­nyeznie, lecselezte Bogdánt is, bent járt már a 16-oson belül, amikor Bogdán lerántotta. Ebből lett a 11-es, s a negyedik gól-Útban Hazafelé, miután már megvitattuk a szovjet csapat erényeit, arról is beszélgettünk, hogy a kitűnő együttesnek is vannak sebezhető pontjai! Krug­lov, a jobbhátvéd nem elég gyors, a hátvéd négyes közepén sem Olsanszkij, sem Novikov nem tartozik a legjobb fejelő közé, legyőzhetők a légtérben, s hatásos fegyvernek látszik a széleken való rohamozás is. Ba­róti már előretekintett, amikor azt mondta: „Meg kell talál­nunk középpályás játékuk ellen­szerét! ...” Csend telepedett közénk. Bizo­nyára mindhárman arra gondol­tunk: miként? Aztán a spanyolok elleni mér­kőzésre terelődött a szó. Alican­­téra, amely újabb erőpróbája lesz válogatottunknak. Baróti vitte a szót: — Kitűnő a spanyol csapat. Kultúráltan játszanak, techniká­sak, gyorsak, az utóbbi években szép eredményeket értek el. Sokkal jobban kell játszanunk, mint Teheránban, mert külön­ben nem számíthatunk sikerre. És az összeállítás? — Majd csak Alicantéban, az edzések után döntök. A véde­lemmel Teheránban elégedett voltam, aligha változtatok, bár Török már felépült. Középpá­lyán esetleg Zomborit szerepel­tetem. Kovács lehet a középcsa­tár, Váradi a balszélső. Feltét­lenül élek majd a csere lehető­ségével is. Elképzelhető, hogy ez a csa­pat lép majd pályára: Gujdár — Martos, Bálint, Ke­reki, Tóth J. — Nyilasi, Pintér, Zombori — Fazekas, Kovács, Váradi. Elhagytuk már Újvidéket, amikor bekapcsoltuk a rádiót, kíváncsiak voltunk a huszon­egyedik forduló eredményeire. Elkomorult Baróti, amikor meg­tudta, hogy a Ferencváros és a Vasas is kikapott! Bosszúsan meg is jegyezte: — Erre a két csapatra épül a válogatott!__Képzelem, milyen hangulatban vannak a fiúk!... Nem győzünk majd lelket ver­ni beléjük.. . Éjjel fél kettőkor fékeztünk az Üllői úti Aero szálló előtt. Reg­gel a kapitány már korán talpon volt, mert érdekelték a legap­róbb részletek is. Miért cserél­ték le Mészárost és Nyilasit? Hogyan játszottak a többiek? Nos, nem­­volt valami rózsás hangulatban, amikor a csapat be­kászálódott az autóbuszba, s el­indult a Ferihegyi repülőtérre. Reméljük Alicantéban Baróti és a csapat is megvígasztalódik. Újabb erőpróba Borbély Pál Németh Gyula NÉPSPORT 3

Next