Népsport, 1977. május (33. évfolyam, 103-128. szám)

1977-05-15 / 115. szám

XXXI. 115. ♦ 1977. május 15 TEKE „Jó lenne a mesterhármas!” • Az óriás gesztenyefák ugyanúgy kigyújtották fehér lámpásaikat az egri strand környékén, mint tavaly ilyenkor. Az Eger Szállót ugyanúgy tekézők népesítik be, mint tavaly ilyenkor. Az egri műanyag borítású tekepályán ugyanúgy dőlnek a bábuk, mint tavaly ilyenkor. Vajha minden úgy folytatódna, mint tavaly! Hiszen — csak emlékeztetőül: tavaly a magyar tekézők egy „szekérderékra” való éremmel tértek haza a bécsi világbajnokságról. MÉGIS MÁS Ám míg tavaly a felnőtt válogatottak töltötték a VB előtti utolsó napjaikat Egerben, most az ifjúságiak teszik ugyanezt. És nem világbajnokság, hanem „csak” Európa-bajnokság előtt. Ez utóbbi azonban tulajdonképpen semmiféle különbséget nem jelent. A tavalyi világbajnokságon is csak európai országok legjobbjai vettek részt. Tavaly zökkenőmentesen kezdődött a felkészülés utolsó szakasza. Tavaly Hermann József, a szövetség elnöke a versenyzők edzését figyelve várt bennünket, most, kicsit bánatosan, a tekepálya betonkerítését támasztva mondja: — Én nem tudom, mi lehet velük! Megbeszéltük, hogy itt találkozunk tíz órakor, aztán sehol senki. A kapu meg zárva... De még mielőtt kalandos képzelettel utánajárnánk, mi történhetett a magyar takézőkkel Egerben? A hírnök jön és fényt derít a történtekre. Pontosabban, fényt a sötétségre. Mert ezúttal viszonylagos sötét borul a tekepályára. Áramszünet van. A helybeliek előre értesültek róla, hogy karbantartási munkák miatt egy délelőttre szünetel az áramszolgáltatás, csak valahogy nem tudatosult bennük, hogy ez a nap arra az időszakra esik, amikor már elkezdi az ifjúsági válogatott a felkészülés utolsó szakaszát. Ezért a válogatott a strandon található. A STRANDON Nincs kifejezetten strandidő. A nap valahol a felhők mögött, a válogatott csapat fiú tagjai a füvön, labdával. — Most egy kicsit levezetnek — mondja Hankó György, a fiúk edzője. — Túl vagyunk már egy kiadós edzésen, most hadd focizzanak ... — Milyen edzésen? — Erőnlétin. Nem is olyan nagy baj, hogy ma nem működött az automatika Kustán Jánosnénak — ő a lányok edzője — ugyanez a véleménye. — Kicsit túlhajtották magukat a versenyzők. Igaz ugyan, hogy a mi sportágunkban a szokásosnál valamivel magasabb az ifjúságiak felső korhatára, de azért ezek a versenyzők mégsem felnőttek. Ennek ellenére klubcsapatukban mindannyian a felnőttek között játszanak. Ugyanazt az erős terhelést kapják, mint a felnőttek. A bajnoki mérkőzések során keresztülkasul utazzák az országot... Várnairól és Kristyánról nem is beszélve ... Beszéljen akkor Várnai és Kristyán. Ők ketten ugyanis tavaly a felnőtt világbajnokságon a felnőtt magyar csapat tagjaiként nyertek aranyérmet, illetve Kristyán az egyéniben is egyet.. . Azóta is rendre erősségei mindkét válogatottnak. — Fáradtak tehát? Kristyán Zsuzsa: — Hát... Voltunk már frissebbek is... — Vajon az EB kezdetéig ki tudják pihenni magukat? Várnai Éva: — Azért vagyunk itt. És reméljük, hogy sikerülni is fog. Amikor beszélgettünk, még nem tudtuk, hogy Kristyánnak nem fog sikerülni. Amikor vége lett az áramszünetnek, az első pályaedzésen, a negyedik vagy az ötödik gurításnál kibicsaklott a bokája. Új tornacipőt vett fel, azt akarta „bejáratni” az EB-ig. Az új cipő talpa jobban tapadt, mint a régié. A lánycsapat tagjai — Ábrahám, Szakál, Túri, Tomozi és Burányi — most tehát nem túlságosan boldogak. Mert úgy tűnik, nincs igazi vezéregyénisége a csapatnak. A PROGRAM közben a fiúk is a foci végére érnek. Kényelmes fapadok sorakoznak a strandon — mind üres, míg csak rá nem telepednek a fiúk. Nagy Laci csak úgy, trikóban dacol az idővel, a többiek melegítőt húznak. A társalgás pedig arról folyik, milyen nagy keletje lehet ezeknek a padoknak akkor, amikor igazán süt a nap. Aztán szó esik filmekről és még sok egyébről. Kivéve a tekét. Az embernek fáj a szíve erre terelni a szót, de hát az ilyesmi a szakmával jár. Nagy László a korelnök, két ifjúsági Európa-bajnokságon nyert már eddig csapatiaranyat. Mit is mondhatna most mást, mint: — Jó lenne a mesterhármas! Csak hát míg korábban ott volt a csapatban Csányi, akire építeni lehetett, most nincs itt. Ő már kiöregedett. — Most viszont itt van Nagy, akire szintén építeni lehet. Nem állítom, hogy a dicséretre elpirult Nagy Laci. Csak félrefordította a fejét és amikor visszafordult, zavart mosoly bujkált a szája szögletében. Egyébként a csapatra — Madák, Báli, Sági, Tarsoly, Varga, Horváth ugyanaz jellemző, mint Nagyra. Valahogy nehezen hiszik el a róluk szóló dicsérő szavakat, valamiért zavarba jönnek tőle. Pedig hát nincs rá okuk. A két edző elmondja, hogy — szerencsére — ezeknek a versenyzőknek technikailag már nincs mit tanulniuk a felkészülés utolsó hetében. Csak idegileg kell regenerálódniuk és fizikailag kell kipihenniük az eddigi nemzetközi és bajnoki mérkőzések fáradalmait. És lelkileg is össze kell szedniük magukat. Ez utóbbi feladathoz segítséget is kapnak. Erre ugyan még nem volt példa a sportágban, de most pénteken (és tizenharmadikán!) pszichológus érkezett hozzájuk. Tavaly a felnőttek maradtak a hagyományos módszereknél. A női csapat tagjai a strand területén négylevelű lóherét kerestek , és találtak. Magukkal vitték Bécsibe is. Felvilágosodott korunkban azonban jól tudjuk, hogy nem ezen múlt a sikerük. Hogy most az ifik nem kerestek és nem találtak, ezen sem múlhat semmi! Naményi József Dobás előtti összpontosítás. Bemutatja Tomozi, a Győri Hichards versenyzője A jelenlegi helyzetben szükség lesz minden gurítás előtt a nagyfokú koncentrálásra (Nemecz Ervin felvétele) ATLÉTIKA ír pályán, a múlthoz méltó jövőért Csak a hatodik helyen végzett a B-kategóriás szakosztályok rangsorában . • Utánpótlásnevelése nem volt megfelelő... A minősített versenyzők száma nem emelkedett. Ezek az elmarasztaló, negatív megállapítások egyik patinás egyesületünk, a BEAC atlétikai szakosztályára vonatkoznak. Arra a szakosztályra, amely még nem is régen élvonalbeliek sorát adta, s két éve a legerősebb B-kategóriásnak számított. Igaz, a fekete mezes E-betűsöknek akad mentségük. A visszaesés fokozatos és törvényszerű volt. 1973-ban megszűnt bázisuk, a nagy múltú BEAC-sporttelep és négy évet kellett várniuk arra, hogy ismét saját pályájuk legyen. A hosszú, otthontalan évek alatt meggyengült a szakosztály. Nem csoda, hiszen szétszórtan edzettek, igazán jó körülmények között csak a legjobbak készülhettek. Az edzések után együttlétre, közösségi életre nem volt helyi lehetőség. A mostoha edzéskörülményekről árulkodik a létszám fokozatos csökkenése is. Amíg 1971- ben a szakosztálynak 230 versenyzője volt, addig a múlt év végén már csak 189. Egy részük is csak papíron, hiszen szinte lehetetlen volt figyelemmel kísérni, kik is edzenek valóban rendszeresen. Ez volt a mélypont. Egy már-már szétesőben levő szakosztály kapott végre a Bogdánfy utcában otthont, szép, tágas pályát. A BEAC új sporttelepén mindenütt élénk élet, nyüzsgés fogadja a látogatót. A létesítmény fekvése kitűnő. Néhány száz méterre a Duna és szinte karnyújtásnyira lakóépületek sorakoznak, lakásaikban a jövő atlétareménységeiiek százaival. És Naponta legalább tizen telefonálnak az irodákba, hogyan hozhatnák ide a gyerekeiketmondja Nyerges Mihály, az atléták vezető edzője. " Újra meg kell teremteni utánpótlásbázisunkat, hiszen a hosszú albérlet alatt elmaradoztak a környékbeli fiatalok, illetve más egyesületekbe kerültek. A házigazda, (vagy inkább a társbérlő) jogos büszkeségével vezet körbe a szemre is tetszetős székházban, öt, egyenként kétemeletes épület alkotja a BEAC új fellegvárát. A földszinten öltözők, kiszolgáló helyiségek, alkalmi kondícióterem — a tornaterem ugyanis még nem készült el —, az emeleteken irodák, pihenőszobák. A második emeleti teraszról nagyszerű kilátás nyílik az egész sporttelepre. Két, labdarúgópálya nagyságú füves térség, bitumenes és salakos kézilabdapályák, teniszpályák, és természetesen az atléták salakos „birodalma”. Az új pálya, a különböző ugró- és dobóhelyek elhelyezése a müncheni Olimpiai Stadion hű mása. Most már csak az atlétákon múlik, mikor érik el a régi szintet. Ezt kérdezzük a vezető edzőtől is: mikor? IS Meggyőződésem, hogy kéthárom év múlva. Jelenleg a fiatalok toborzása, a létszám növelése a legfontosabb feladatunk. Különösen a női számokban gyengültünk meg, tavaly csak a 21. helyen végeztünk, öt iskolával van kapcsolatunk. Most sorozatosan kiválasztó versenyeket rendezünk, a tehetségeket kiemeljük, így igyekszünk biztosítani a sportiskola és a serdülőcsapat utánpótlását. Nehéz lentről indulni, de a hagyományok köteleznek! Edzéslehetőségeink most már ideálisak, szakmai téren is jól állunk, tizenegy edző foglalkozik a versenyzőkkel. Ma a gerelyhajító Erdélyi, a gyalogló Stankovics és az ötpróbázó Balatoni Anna a szakosztály erőssége. A fiatalok közül feltétlenül meg kell említeni a vágtázó Sereg, Süveges és Szabó Mária, a 400-as Széll, a középtávfutó Gulyás, a gátfutó Árendás és a rúdugró Ferenczi nevét, tőlük sokat várunk. A közelmúltban változás történt az egyesület vezetésében. A volt sokszoros válogatott vágtázó, Mihályfi László lett az új ügyvezető elnök. Eddig a szakosztály szakmai munkájában vett részt, most egy egész egyesület gondjai hárulnak rá. SS Természetesen nem lehetek elfogult az atléták iránt, de tény, hogy egyesületünk legerősebb szakosztálya az atlétikai, s jó szerepléséhez igyekszünk minden feltételt biztosítani — mondja. — Nagyszerű érzés, hogy újra van otthonunk. Fejlesztési terveinkben szerepel a tornaterem és a futófolyosó megépítése. Az új pálya megoldotta régi problémánkat, most már szinte korlátlan számban tudunk a fiatalokkal foglalkozni. És ez a döntő! A korszerű, új pályán az E- betűsök kijuthatnak a hullámvölgyből. Az egyesület és a szakosztály vezetői is tudják, hogy csak az utánpótlás erősítése biztosíthatja a múlthoz méltó jövőt. (jakab) KAJAK-KENU A sportág újabb térhódítása A Nemzetközi Kajak-kenu Szövetség (ICF) bürója, Splitben tartotta legutóbbi ülését, amelyen részt vett a szövetség elnöke, a francia Charles de Coquereaumont, főtitkára, az olasz Sergio Orsi, és első alelnöke, a magyar Bonn Ottó. A magyar szakember hazaérkezése után a következőkben foglalta össze a tanácskozás napirendi pontjain szereplő legfontosabb kérdéseket. — Megtárgyaltuk az ez évi felnőtt világbajnokság és ifjúsági Európa-bajnokság előkészületeiről előterjesztett jelentéseket, foglalkoztunk a Montreal óta végzett munka értékelésével, az egyes bizottságok jelentéseivel. Az ülésen hangzott el az a bejelentés, hogy az 1979. évi, szintén Splitben rendezendő, Földközi-tengeri Játékok műsorára fölvették a kajak-kenut is, amit a sportág további térhódításaként értékelhetünk. Ezt bizonyítja egyébként az is, hogy újabb négy ország, Irán, Izrael, Pakisztán és Peru érdeklődött a szövetségnél felvétele ügyében. Elénk került két javaslat is, az egyik: vegyük föl a maratoni távokat is az ICF hivatalos versenyprogramjába. A másik — az NSZK szövetségének javaslata —, tegyük lehetővé, hogy a vakokat is bevonjuk a sportágba. Elképzelésük szerint kajak kettesben indulhatnának, oly módon, hogy a kettesben a vezérevezős egy látó sportoló lenne. Elképzelésüket a gyakorlatban a duisburgi EB-n próbálják majd ki. IV. BUDAPESTI NEMZETKÖZI SPORTFILMFESZTIVÁL Búcsú, díjki (Folytatás az 1. oldalról) filmjének ítélték egyhangúan. A nemzetközi újságíró zsűri a MÚOSZ díját a Vízisí (spanyol, rendezője: Juan Manuel de la Chica) című filmnek ítélte, szintén egyhangúan. Kondor István, a nemzetközi zsűri magyar elnöke, a gálaesten a következőket mondotta: — A IV. Budapesti Nemzetközi Sportfilmfesztivál elérte célját, a benevezett filmek versenyével, a nemzetközi találkozókkal és tapasztalatcserével hasznosan szolgálta a sportfilmgyártás fejlesztését és a békés versengésnek a helsinki megállapodásban is megerősített célkitűzéseit. A látott filmek túlnyomó többsége hatékony segítséget nyújtott a versenysport és a tömegtestnevelés jó irányban történő fejlesztéséhez. Külön öröm számunkra, hogy az utóbbiak jól szolgálják a sport egészségvédő hatását... A jól sikerült rendezvénysorozat tehát befejeződött, vasárnap azonban még látható néhány győztes film. A XXI. Nyári Olimpiai Játékokat a Vörös Csillag Filmszínházban, az Ismét rajthoz állok című filmet pedig a Híradómoziban vetítik. NÉPSPORT 5 NAPIRENDEN A VASUTASOK SPORTJA A magyar vasutas sportegyesületek élete és munkája nemcsak szerves, elidegeníthetetlen része a magyar élsportnak, hanem egyik legjelentősebb összetevője is. Ezt bizonyítandó, elég talán csak utalni arra, hogy az újkori olimpiai játékok 105 magyar aranyérme közül 17 vasutassportolót ékesít. Történeti tény az is, hogy néhány vasutas sportegyesület — többek között a BVSC, a Törekvés, a Testvériség vagy éppen a Debreceni VSC, és a Szombatheld Haladás VSE — immáron sok-sok évtizede bölcsője a sportnak. Az sem tartozik a féltve őrzött titkok közé, hogy éppen a vasút építette ki az egész országot behálózó sportszervezetét az elsők között, s ezzel a modern sportok leghatékonyabb terjesztői közé tartozik. A jelen még két figyelemre méltó ténnyel tetézi ezt az érdemhalmazt. Az egyik tény az, hogy napjainkban 72 vasutas sportegyesület 296 szakosztályában 137 ezer versenyző sportol. A másik: 152 ezer dolgozót köt mindennapi munkája a vasúthoz, s minden harmadik vasutasdolgozó több-kevesebb rendszerességgel „tömegsportol.” Mi indokolja, hogy a fenti dolgokat felemlegessük? Elvégre nincs vasutasnap, nincs ünnepi alkalom, nincs kitüntetett évforduló. Vannak viszont a „szürke”, dolgos hétköznapok, s az apropót éppen ezek adják. A Vasutasok Szakszervezete és a KPM Vasúti Főosztálya (azaz a MÁV Vezérigazgatósága) ugyanis példamutató önvizsgálatot tartott a közelmúltban, és nem kevésbé példamutató sportfejlesztési koncepciót (sőt programot!) dolgozott ki az elkövetkezendő öt esztendőre. Az önvizsgálat példamutatása mindenekelőtt abban nyilvánult meg, hogy a le nem becsülhető eredmények ellenére sem elégedettek a vasutassport gondozói. A koncepció, és a program példamutatását viszont az bizonyítja, hogy a meglevő alapokra építve „álmodták” meg alakítói. Így születhetett meg az a nagyon is valóságos álom, amely szerint az egységes vasutassport (tehát az élsport és a tömegsport) színvonala lényegesen emelkedni fog. A vasutas versenysport fejlesztési feladatai tulajdonképpen az OTSH és a MOB elképzeléseiből sarjadzanak — ami rendjén is van így, hisz a vasutassport szerves része az egyetemes magyar sportnak —, ugyanakkor sajátos elképzelések is fűszerezik az általánost, ami ugyancsak rendjén levő, hiszen a vasút lehetőségei (és korlátai) különböznek az általánostól. Közös elképzelés például az, hogy 1980-ig 20 százalékkal növekedjék a versenysportban részt vevők száma, legyen több „A”- és „B’-kategóriás szakosztály az egyesületeken belül, vagy — ami a puszta számoknál fontosabb — „az olimpiai szereplést befolyásoló sportágakban egyesületenként az eredményességet biztosító követelményrendszert kell kidolgozni és minden egyesületnél ennek érvényt kell szerezni.” A célhoz vezető út azonban már „sajátos” vidéken vezet át. A MÁV jóléti alapjából például 1971—1976 között 302,8 millió forintotfordítottak sportcélokra, s ezt az összeget még megemelte az egyes munkahelyek sportért hozott anyagi áldozata. E tekintélyes summa az V. ötéves tervben tovább növekszik, és csupán sportlétesítmények fejlesztésére 116,3 millió forint felhasználását tervezik. Ám ezt a még tekintélyesebb összeget nemcsak a forintok növekvő mennyisége teszi jelentősebbé, hanem a hatékonyabb felhasználás is. Például csökken a vasút által kiemelt sportegyesületek száma — húszról tízre —, de a maradék tíznek nemcsak a feladatai, hanem a jogai és anyagi eszközei is megnövekednek. Az anyagi eszközökkel való differenciálás, a tennivalók konkrétmeghatározása, a személyi-anyagi feltételek szüntelen javítására való törekvés a jelek szerint gondosan megtervezett, áttekinthető. Az egyértelmű számonkérés lehetőségét is magában hordozza. Ez pedig ugyancsak fontos dolog, hisz nem ad lehetőséget „kiskapuk” nyitogatására. Végül az sem lebecsülendő, hogy a vasutasok gazdasági-társadalmi vezetése a sportszakmai feladatok teljesítését segítendő, szakági bizottságokat hoz létre hagyományos „vasutas” sportágakban: labdarúgásban, vívásban, úszásban, súlyemelésben, ökölvívásban, birkózásban, atlétikában, illetve tömegsportban! Apropó, tömegsport! Napjainkban, amikor az „Edzett ifjúság” ideálja kezd valóban társadalmi ideállá válni, a versenysporttal legalább egyenértékű, fontos terület lett a tömegek sportja, a rendszeressé váló testedzés. A 152 ezer magyar vasutas ötéves sportkoncepciójának nagy értéke, hogy a tömegsporttal, mint a versenysporttal egyenrangú társsal foglalkozik. „A magyar vasutas testnevelés- és sportmozgalom helyzete és fejlesztésének feladatai az V. ötéves tervben” című dokumentumban egy egységes — az „Edzett ifjúságért” — mozgalomhoz szervesen kapcsolódó — tömegsportelképzelés öltött testet. Érdemes idézni is néhány mondatot ebből a dokumentumból: „A tömegsportmozgalom országos, vasútigazgatósági és munkahelyi feladataira készüljön éves program és versenynaptár. A dolgozók testedzésének és sportjának alapvető területe a munkahely. Ezért a testnevelési és sportmunka feladatainak meghatározásakor a szakszervezeti bizottságok aszerint, hogy a munkahelyen működik-e sportegyesület, vagy sem, határozzák meg tevékenységük tartalmát és módszerét. Azokon a munkahelyeken, ahol sportegyesület működik, annak döntő szerepe régitén a testedzés tömeges elterjesztésében, szervezésében, fejlesztésében a feltételek megteremtésében. Az egyesülettel nem rendelkező munkahelyeken a szakszervezeti bizottság együttműködve a KISZ helyi szervezeteivel, lássa el ezt a feladatot. A gazdasági vezetés mindkét területen adjon segítséget.” Figyelemre méltó, hogy a tömegsporttal kapcsolatos elképzelésekben milyen nagy súlyt kapott az ifjúság testnevelése, az üdülőkben pihenők és a munkásszállásokon lakók sportolása, a természetjárás, a munkahelyi, munkaközi testnevelés, a tornagimnasztika elterjesztése a dolgozók körében, illetve általában a honvédelmi elő- és utóképzés. Végül az sem mellékes, hogy a vasutassport ötéves koncepciója a testnevelést és a sportot a dolgozók érdekvédelmi, illetve nevelési tevékenységének részeként tekinti, azaz a szociálpolitika fontos összetevői közé sorolja. És ennél a pontnál szeretnénk emlékeztetni arra, hogy a Vasutasok Szakszervezetének hatáskörébe tartozó vállalatoknál (MÁV, GYSEV, Utasellátó) 152 ezer bérből és fizetésből élő dolgozó van, s közülük 30 ezer rendszeresen kénytelen túlórázni. Ezek ismeretében nem túlzunk, ha azt írjuk: a vasutasok sportprogramja mindenekelőtt ettől igazán emberi program. A dolgok tényleges értékét, persze, valóságértékük adja. Ennek a vasutas sportkoncepciónak is az lesz az értékmérője, hogy mennyit sikerül megvalósítani belőle. Végleges választ ugyan csak az idő ad erre, de részben a vasutassport már említett hagyományai, részben a „minden szinten törődni a sporttal” elv túlmutatnak a reménykedésen.