Népsport, 1977. október (33. évfolyam, 234-259. szám)

1977-10-23 / 252. szám

XXXIII. 252. ♦ 1977. október 23 * AZ ÜNNEP HÉTKÖZNAPJAI AZ EZER EGYEDIKARC miART integet már mesz- UmVlI SZirex Óriásdaruk, egészen a metróállomásig ellátszanak. Nekünk még távolinak tűnik az olimpia, Moszkvában viszont máris eleven, lüktető valóság. Azt integeti a Luzsnyikisportkombinátban dolgozó hét daru is. Folyik a majdani olimpiai központ teljes felújítása, hmniha a fanfár már holnap szólítaná az ünnepélyes megnyitóra a világ legjobb sportolóit. Lenyűgözőek a száznyolcvan hektáron fekvő, valóságos sportváros adatai. Az olimpia idején nyolc sportágban folynak majd itt a küzdelmek, s egyidejűleg százhatvanezer nézőt fogad a hatalmas létesítmény — persze, a legnagyobb pályáin, termeiben, s mert a Luzsnyiki-kombinátnak mind a száznegyven létesítményére még az olimpiának sincs szüksége. . Az első pillanatban fel sem tűnik, hogy a kapuk nyitva állnak, s odabent, a parkban a moszkvaiak sétálnak. Pedig van ennek mélyebb, jelképes mondanivalója is, amelyet Alekszej Guszev, a kombinát igazgatóhelyettese mindjárt leszögez: — A Luzsnyiki-kombinát kapui mindig, mindenki előtt nyitva állnak... Az olimpiáról beszélgetünk aztán, az építkezésekről — felidézve a régit is, azt az építkezést, amely után 1956-ban átadták rendeltetésének a sportvárost ... A méretek makett egészen eltörpülsz idő, az a tizenhat hónap, amely alatt felépült a Luzsnyiki. EGY STADION £*gig a Luzsnyiki-kombináté méginkább az. Nem is egyszerű létesítmény, hanem sajátos gazdasági egység, hiszen van itt két étterem, négy — nevezzük úgy — eszpresszó, saját nyomda, géppark és garázs, szálloda, két előadótermes mozi... A sportlétesítményekről nem is szólva, amelyeken egy évben kétezer különböző esemény zajlik, amelyeken harminckét sportág leányai és fiai fordulnak meg — megfordul hetente harmincezer ember. Óriási szám, de hihetően valós, nem tűnik fel mellette a nyitott kapu gondolata sem — csak egy harmadik tény kapcsolja össze a kettőt... Az a bizonyos harmadik tény pedig akkor kerül elő, amikor Kév Nyikityin igazgató azt mondja, hogy a sportkombinát ezerkétszáz alkalmazottja között (pedig a kulturális létesítmények személyzetét nem számolják bele!) van egyebek között tizenöt testnevelő tanár, harmincat pedig szerződés köt a Luzsnyikihoz. Kérdőn nézek rá. Testnevelők? — Hiszen nyitva a kapu — kapom a választ. Egy mosolylyal viszont megkapom a lehetőséget is, hogy... Hogy leessen az a bizonyos tantusz. — ... a lakosság előtt is — mondom, jelezve, hogy leesett. — Igen, erről van szó — bólint rá Alekszej Guszev. — Szóval, a heti harmincezer — az nem mind sportoló? — Dehogynem. Hiszen sportoló az a tizenegyezer is, amelyik az egészségéért, egy kis felüdülésért jár ide. — Délutánonként? Mert megvárnám ... — Ó, hát vannak itt délelőtt is, főleg gyerekek... A létesítményeink és a testnevelőink az óvodás kortól a százévesekig mindenkit várnak. — Százéves?... — Elvileg igen. Gyakorlatilag? Azt hiszem, hetvenöt vagy hetvenhat éves most a legidősebb állandó vendégünk. NEM MEGYEK a drón egyik éttermében ebédelek, hogy egész nap figyelhessem a Luzsnyiki ezeregyedik arcát. Amíg az ebédre várok, átnézem a délelőtti jegyzeteimet. Meg a délutáni találkozó színhelyét is illene megkeresnem ... Mert az a beszélgetés valahogyan úgy zajlott Jevgenyij Orlov testnevelő tanárral, akit két futballpályányi területen, gyereksereg élén találtam. — Ne haragudjon — mentem oda hozzá —, nem vagyok itt ismerős ... Milyen foglalkozás ez? — A GTO tömegsportmozgalom követelményrendszerére készítem fel a gyerekeket. — Valamelyik iskola tanulói? — Nem, csak úgy összejöttek ... Egyébként van a Kuzsnyikinak egy úgynevezett Segítség az iskoláknak elnevezésű programja is, abban iskolák kapnak létesítményt a különböző foglalkozások és versenyek megrendezésére, meg a különböző sportágakkal való ismerkedésre... De ez nem az! A gyerekeket nagyon csábítja a GTO- jelvény, ám hogy megszerezzék, arra alaposan fel kell készülni. Hát, jönnek is!... Évente úgy negyvenezer körül mozog a számuk. — Önnek ez a fő hivatása? — Félig. Délutánonként OFP- foglalkozásokat tartok. — OFP?... — Igen, általános fizikai felkészítés a jelentése ... — Szóval, amolyan kondicionáló torna, felnőtteknek? — Az, de nemcsak felnőtteknek (bár én velük foglalkozom). Az általános foglalkozásokat mi már gyermekkorban kezdjük. Elvégre nem minden gyerek születik sportzseninek... A mozgás örömét azonban nekik is meg akarjuk adni. — Ma is lesz foglalkozás? — Hogyne, háromkor... — Ott leszek, így hát készülök a találkozóra. _ Végül egy építőmunkás igazít útba, ő is jól ismeri a Luzsnyiki zegzugait. — Talán maga is jár az OFP- re? — kérdezem. — Nem, hanem az üzemi bajnokság meccseit szoktuk itt játszani. Van hely, szívesen látnak ... A TORNATEREM falakkal... Jevgenyij Orlov elém jön: — No, ez az egyik csoportom ... — Hányszor jönnek hetente? — Ki kétszer, ki háromszor__ Irina Sznyezsova a legszorgalmasabb, ő más csoportokba is be-beugrik. Irina Sznyezsova legyint: — Jaj, hát nekem könnyű. Nyugdíjas vagyok, ráérek. — Sportolt valamikor? — Sajnos, nem. De bánom is! Tudja, úgy kerültem ide, hogy elkezdtem betegeskedni, amikor nyugdíjba mentem. Mondom az orvosnak: „Ej, Nyikolaj Petrovics, eljárt fölöttem az idő... Nézze, milyen nyavalyás lettem.” Erre ő azt mondja: „Ugyan, Irina Mihajlovna, nincs magának komoly baja, csak a kondíciója sínylette meg a nyugdíjat.” Ideküldött, idejöttem ... Most jól vagyok. Mondom Jevgenyij Orlovnak: — Szóval, „orvos” is... — Nem én vagyok az orvos, hanem mindenki a magáé... Szerencsére, sokan akarják viselni már ezt a képletes fehér köpenyt. ALEKSZEJ GUSZEV dában. Letelt a munkaideje, de az úgyis csak papíron létezik, hiszen itt nincs megállás. Meg aztán, árulja el végül, kíváncsi is, hogy mit szólok, tetszett-e ... Persze, nagyon. Amikor a metró felé ballagunk a délutáni szürkületben, még mindig nyitva állnak a kapuk. Várakozón. — Látom — mutatok egy hatalmas plakátra —, este koncert lesz a sportcsarnokban... — Igen, kulturális rendezvényekre is van helyünk, meg aztán a gazdaságosság sem utolsó szempont... — A tömegsportolók is fizetnek? — Tulajdonképpen csak jelképes összeget. A felnőttek alkalmanként úgy tizenkét és negyven kopejka között (de bérletet is válthatnak), a gyerekek viszont természetesen semmit. — A tévéközvetítések?... — Azok nem hoznak pénzt. Megállapodásunk van a tévével, hogy azt közvetítenek innen és akkor, amit és amikor akarnak. — Így a tévéből nem jut más, csak a konkurrencia? ... — No, nem. Nézze, ők — cserében — meghirdetik az eseményeinket, szóval, reklámozzák a huzsnyikit, már amennyire kell. Egyébként a tévé valamennyi, de nem sok nézőt tőlünk is elvon. Mégis megéri! Mert lehet ugyan, hogy tízezerrel kevesebben ülnek a nézőtéren — az eseményeket így viszont sok millióan élvezhetik. És ez a lényeg! A Luzsnyiki teljesen nyitott létesítmény... Ballagunk tovább. A hátunk mögött felfénylik a hatalmas felirat a sportkombinát bejáratánál: „dobro pozsalovaty”. Örülünk, hogy jöttél. Istenhozott. Szekeres István MOTORSPORT OLAJ A SISAKON Fülsértő hanggal fekete ruhás motoros repesztett a cél felé Visegrádon, a Panoráma út emelkedőjén. Időnként, egy-egy „halálkanyar” előtt lefékezte zajos gépét, hogy aztán az újabb egyenesben ismét a maximumot hozza ki belőle. Az elsőnek induló motoros — a szakértő közönség rögtön kitalálta — az utóbbi időben ritkán látott Drapál János volt. A Bp. Honvéd világhírű versenyzője az idén először — és egyben utoljára — indult hazai közönség előtt. — Köztudott, hogy itthon évek óta nem talál legyőzőre. És külföldön? — Ott egyre nehezebb nyerni. Az élmezőny — ez körülbelül húsz-harminc motorost jelent — annyira szoros, hogy senki sem lehet biztos a győzelemben. — Mi kell manapság a nemzetközi mezőnyben való helytálláshoz? — Maximális technikai felszereltség, remek motorok, sok kockáztatás, bátorság. — Remek motorokat említett. A korábbi években ezzel Drapál Jánosnak sem volt gondja, hiszen a Yamaha gyártól kedvezményesen kapott motort és alkatrészt. — Sajnos, vége a régi szép időknek. Új vezetés van a gyár élén, már korántsem olyan adakozóak, mint régen . Keveset tudunk idei szerepléséről. — Elég balszerencsésen indult az idény. Május 1-én Salzburgban rendezték az első VB- futamot, de előtte egy héttel még nem volt motorom. Szinte az utolsó pillanatban kaptam egy 125 kcm-es Morbidellit. Mindössze egy edzésen próbálhattam ki, nem volt hozzá alkatrész, se szerszám, még át sem tudtuk alakítani a méreteimre — így tettem hetedik. — Négy VB-pontot szerzett, így már az első futam után túlszárnyalta tavalyi eredményét. — Pedig öt éve nem versenyeztem 125-ös motorral. Következett az NSZK-nagydíj Hockenheimben. Vizes volt a pálya, ez nekem kedvezett. Irtózatosan meghajtottam az elejét. Kockáztatnom kellett, mert kezdett száradni az út és ez a könnyebb testsúlyú, jobb motorral versenyző ellenfeleimnek kedvezett. Csak a világbajnok olasz Bianchi tudott velem tartani, az első körben húsz másodpercet vertünk a harmadikra. A második körben ott akartam hagyni az olaszt, amikor az egyik kanyarban 150-es tempóban kicsúszott alólam a gép. — Mi lett a bukás következménye? — Drága esés volt. Csúsztam néhány métert, de törés nélkül megúsztam. Nem úgy a motor. A jobb oldala teljesen összegyűrődött, így ami pénzt alkatrész vásárlására félretettünk, abból kellett helyrehozatni. — Következtek az újabb futamok. — Opatijában a harmadik helyről motorhiba miatt kellett kiállnom. Brnóban a 250-es Yamahával kedvező pozícióban voltam, de az előttem motorozó olasz gépében eltörött a sebességváltó. Amikor visszakapcsolt, az olajat ráfröcskölte a sisakom plexijére. Kénytelen voltam levenni, de szemvédő nélkül képtelenség kétszáz kilométeres sebességgel menni. Le kellett lassítanom, még szerencse, hogy a verseny végén történt a baj, így csak tízen tudtak megelőzni. — Kicsit sok a „jóból” egy szuszra. — Motorhibákkal, váratlan eseményekkel mindig számolni kell. Az volt a nagyobb baj, hogy a Morbidellit vissza kellett adnom, így most mindöszsze egy Yamahán van. — Korábban a nagyobb géposztályokban szerepelt jól. — Most ott indulok, amilyen gépem van. Nekem jobban fekszenek a nagyobb gépek, de a 350-esek között is csak úgy indulhatok, ha a 250-est átalakítom. — Ezek szerint az idén elkerülték a sikerélmények? — Erről azért szó sincs. Az igaz, hogy nem gazdagítottam VB-futam győzelmeimet, de a tízből csak ötön indultam. Megnyertem viszont öt nagy versenyt, kettőn második lettem. Nincs okom a szégyenkezésre, bár minden másképp alakult volna, ha Hockenheimben nincs akkora balszerencsém. — Hogyan utazik a versenyekre? — Az Ikarus-gyár korábban rendelkezésemre bocsátott egy autóbuszt. Ezzel utazunk, ebben alszunk és egyben ez a depó is. Ketten, a szerelőmmel vezetünk, főzünk, szerelünk meg azt csináljuk, amire éppen szükség van. — Két verseny közötti edzéslehetőség? — Foci, boksz, futás, erőfejlesztés. — Ezektől nem javul a kanyartechnika ... — Ha végigszáguldanék az M—7-esen, akkor javulna? Kanyar hiányában csak a motorom végsebességét mérhetném, azzal meg már régen tisztában vagyok. Pályáról továbbra is csak álmodunk. Pedig a közönség kíváncsi ránk, egy-egy futamért képesek eljönni Brnóba vagy Opatijába. — Nem túl megterhelő szinte egyszemélyben képviselni a magyar gyorsasági motorsportot a világ előtt? — Megszoktam. Tudomásul vettem, hogy a versenyeken csak magamra és a szerelemre számíthatok, így versenyzek nyár jó néhány éve és a körülmények várhatóan nem változnak a jövőben sem. Így csak abban bízhatunk, hogy a balszerencse és az olaj jövőre messze elkerüli Drapál Jánost. Jakab József Az a bizonyos egyetlen Yamaha, s gazdája, ezúttal egy 250-es futamban NÉPSPORT 5 NAPIRENDEN A játék öröme Napjaink egyik legizgalmasabb sportproblémája, hogy milyen ütemben és mértékben sikerül valósággá változtatni azokat az átgondolt és összehangolt terveket, amelyeknek célja a tanuló ifjúság és a felnőtt dolgozók tömegeinek egészségvédelme és harmonikus testi épülése. Nem tűnik túlzásnak megállapítani, hogy fontosabb ez az élsport minden sikerénél, még az olimpiai, a világ-, vagy az Európa-bajnoki győzelmeknél is. Ez az összevetés, persze, alapjában véve értelmetlen, hiszen a tömegsport és az élsport kapcsolata nyilvánvaló, egyik feltételezi a másikat és bármelyiknek a fejlődése, vagy visszaesése, sőt, akár egy helyben topogása elkerülhetetlenül kihat a másikra is. Sokszor elmondták, leírtuk, hogy a gazdagon virágzó tömegsport alapvető feltétele a sikeres élsportnak, de azt is, hogy a bajnokok nagyszerű teljesítményeinél, az egyének és a csapatok magas színvonalú küzdeleinél semm sem szolgálja jobban a sport népszerűsítését, megszerettetését. Amikor tehát azt hirdetjük, hogy sportéletünknek jelenleg nincs fontosabb feladata, min a gyerekek, a fiatalok tömegeinek megnyerése a rendszeres sportolás, az étel- ,re szóló testedzés számára, akkor egyszerre beszélünk szocialista életmódról, egészségvédelemről és sportkultúránk következetes fejlesztéséről. Szükségesnek látszik ezt éppen most elmondani, amikor az ország testkultúrájának fejlesztése iránti igény valóban társadalmi ígéreteket öltött, amikor párt-, állami és kormányhatározatok, jelentős társadalmi, szervek döntései szorgalmazzák a cselekvést és a mindenki által elfogadott tervek következetes valóra váltását. Számos jel figyelmeztet ugyanis arra, hogy a kezdeti lendület sok helyen hanyatlóban van, pontosabban fogalmazva a helyi szervek — s ezek között gondolunk sportegyesületekre, iskolákra, KISZ-szervezetekre, szakszervezeti bizottságokra stb. — a konkrét feladatok végzése során gyakran zavarba jönnek, a kisebb és a nagyobb akadályok láttán megállnak, haboznak, és a drága időt vesztegető tétovasággal keresik a kiutat. Olyan,jelek is mutatkoznak, hogy az a széles körű társadalmi összefogás, amely a tervek születése idején anynyira biztatóan szerveződött és amelynek léte és akcióképessége ma is alapvető feltétele a sikernek, itt-ott tere-tdezőben van. Emberi gyengeségek, hatásköri perpatvarok zavarják számos helyen az együttműködést, s ebben a te-ekintetben a feladatok kisajátítása, a segítő, a közreműködő szándék kizárása éppen olyan káros, mint a nemtörő fdömség és a hanyagság. Különösen ártanak az ügynek azok az egyébként értelmetlen és mondvacsinált viták, amelyek többnyire az iskolák, jobban mondva egyes pedagógusok, testnevelők és a sportági szakszövetségek, a sportegyesületi edzők között borzolják az idegeket és hátráltatják — kivétel nélkül minden esetben — az eredményes munkát. Pedig mindaddig, amíg iskoláink létesítményekkel, felszereléssel és szakkáderekkel való ellátottsága annyira hiányos, mint jelenleg és sajnos, még jó néhány esztendőn át így lesz, csak a pedagógusok és a sportvezetők szoros és tervszerű együttműködésével oldhatók meg az ifjúság rendszeres és magasabb szintű testedzésének feladatai. A kép persze nem annyira negatív, mint a fentebb elmondottakból erre következtetni lehet. A szép és sportolásra kiválóan alkalmas őszt nagyon sok helyütt hasznosították és jelentősen előbbre léptek elsősorban az Edzett ifjúságért tömegsportmozgalom időszerű feladatainak végzésében. Az iskolák és sportszervek együttműködésének is akadnak szép számmal elismerést érdemlő példái, sok helyütt értették meg, hogy az ifjúság tömegsportja csak a versenyek, a sportolási alkalmak sokaságával fejleszthető és a közös programok, a közös rendezvények egész sorát bonyolították le. Sőt, nem is egy helyen, az egyesületi edzők, vezetők segítették az általános iskolákat a most ősztől bevezetett teljesítménymérés fontos és az új tanterv szempontjából is nagy jelentőségű feladatának végzésében. Egyre több szakember érti meg, hogy a tömegsport szervezése, a gyerekek tömegeinek a megnyerése és megtartása a sport számára, azaz életre szóló testedzési szokások kialakítása a fiatalokban egészen más módszereket követel, mint ahogy eddig dolgoztak a szakosztályokban. Kezdenek rájönni az érdekeltek arra, hogy nem elég a gyerekeket megtanítani futni, ugrani, dobni, vagy éppen labdázni. A testnevelési foglalkozások csak akkor hozzák meg a kívánt eredményt, ha a gyerekek nem kötelességszerűen végzik feladataikat, ha a nevelőnek sikerül felébresztenie a gyerekek képzelőerejét, ha játéknak, szórakozásnak érzik a sportolást. Példaként lehet idézni azt az egykori falusi pedagógust, aki még az MHK-mozgalom szervezése idején azzal „vadította meg” tanítványait, hogy olimpiát rendeztetett velük. Akkor még nem volt úttörő olimpia — talán az ötlet is innen származik —, de a londoni játékok sikerednek az emlékei még elevenen éltek. A tágas iskolaudvaron a gyerekek maguk jelölték ki a pályákat, szüleik segítségével készítették el a szereket, állították össze a beosztásokat stb. Csapatokat alkottak, minden gyerek minden számban indult és gondosan rögzítették az elért eredményeket. Még nem hivatalos olimpiai pontversenyt is vezettek, a csapatok az olimpiákon általában sikeresen szereplő országok neveit vették fel, és a csapattagok nemegyszer bámulatra méltó teljesítményre voltak képesek színeik védelmében. Négy szombat-vasárnap tartottak a versenyek, s ebben a hónapban a falu egyébről sem beszélt, mint az olimpiáról. A gyerekek szüleiket is „megfertőzték”, az olimpiát követőleg született meg a döntés, hogy sportkört alakítanak és sportpályát építenek. Az MHK-próbát persze mindenki teljesítette, a jelvények ünnepélyes átadása pedig felért egy kisebb népünnepéllyel. A hely, a körülmények ott és akkor különösen kedveztek. De a fiatalok ma sem mások, ma is képes elragadni őket a játék varázsa... Ezért döntő jelentőségű a tömegsport mai formáinak szervezésekor is, hogy működjön a gyerekek fantáziája. Az is bebizonyosodott már nagyon sokszor, hogy a fiatalok sportolása akkor a legeredményesebb, ha mindig magában rejti a versengés elemeit. Míg a felnőttek sokszor húzódoznak a versenyzéstől, szívesebben foglalkoznak a testépítés egyedül is elvégezhető formáival, addig a gyerekek mindig kaphatók rá. Különösen kaphatók akkor, ha úgy érzik, hogy velük egyenrangú ellenfelekkel találkozhatnak. Ezért olyan nagy jelentőségű a korosztályok rendszeresítése minden gyermeksportban. Közeleg a tél, fokozatosan romlanak a szabadtéri sportolás feltételei. Mégsem szabad belenyugodni abba, hogy ami sikeresen kezdődött az utóbbi hónapokban, az egyszerűen abbamaradjon a rossz idő beálltával. A tél is nyújt lehetőségeket, szánkózásra, korcsolyázásra, síelésre, kirándulásra, ezeket messzemenően ki kell használni, s közben elő lehet készíteni a tavaszt. A sport szervezői számára a tél a legtöbb munkát adó időszak, s ez alól a tömegsport érdekében munkálkodók sem kivételek. Most következik a jövő évi program kidolgozása, annak a sok sportversenynek, sportolási alkalomnak a megtervezése, aminek segítségével céljainkat meg lehet valósítani. De már most gondolni kell arra, hogy ezeken az eseményeken ott legyen a játék öröme is.