Népsport, 1977. november (33. évfolyam, 260-284. szám)
1977-11-11 / 268. szám
XXXIII. 268. ♦ 1977. november 11 APRÓSÁGOK ÖTVENEDSZER. Nagy válogatottunk 519 mérkőzése közül 110 végződött döntetlenül. A mostani „jubileumi” eredmény: legjobbjaink ötvenedszer értek el 1-1-et! JÓ NAP! November kilencedikén mindössze kétszer játszott legjobb tizenegyünk. Először 1919-ben, akkor Budapesten 3-2-re verte Ausztriát, és most idegenben, Prágában is közel állt a győzelemhez. 606 — 189 — 7. Halász István a 606. válogatott játékos, illetve 189. a magyar gólszerzők sorában, s a Tatabányai Bányász csapatából hetedikként került a legjobbbak közé. Ú 1 LABDARÚGÁS Prága után nyugodtan várhatjuk a La Paz-i visszavágót Azok a magyar játékosok, akik Prágában szerdán délután átlépték a Spartastadion kapuját, aligha gondoltak vissza arra a nyolc évvel ezelőtti, rossz emlékű VB-selejtező mérkőzésre, amikor válogatottunk 3-1-es vezetés után kénytelen volt megelégedni döntetlennel, aztán elbukott Marseille-ben. Legfeljebb Fazekas fejében fordult ez meg, hiszen a régiek közül csak ő játszott ezen a találkozón. Akkoriban harsogott, tombolt a szurkolósereg, zengett, zúgott az aréna. Most egészen más képet mutatott. Foghíjas volt a lelátó, szemerkélt az eső, s a hazai nézőknek nem volt kedvük kórusban énekelni, zászlót lengetni. Egykedvűen nézték, hogy mire lesz képes megfiatalított, átszervezett csapatuk. Hangulatuk hű tükörképe volt annak a fájdalomnak és bosszúságnak, amely amiatt töltötte el őket, hogy nemzeti tizenegyük nem lehet ott Argentínában. És úgy tűnt, hogy némi szomorúsággal figyelték azt a maroknyi magyar tábort, amelynek fiatal tagjai szívet melengetően szurkoltak, éltették a magyar válogatottat, mert alighanem ott lesz Argentínában, s hevesen buzdítottak akkor is, amikor a mieink az első félidőben és a mérkőzés hajrájában forró perceket éltek át. Rab módosult szerepköre A magyar válogatott tekintélye az utóbbi másfél év jó eredményeinek hatására alaposan megnövekedett, s ezzel egyidejűleg megerősödött játékosaink önbizalma is. Noha Nyilasi és Pintér nélkül érkeztek Prágába, senki sem félt vereségtől, vagy legalábbis szavakban mindenki azt hajtogatta, hogy mi vagyunk az esélyesebbek! Ha nem is mondták ki, de érezhetően az volt a gondolatuk, hogy egy válogatott csapat egy-két kiválóságának hiánya ellenére nem lehet tartalékos! A mérkőzés előtt Baráti Lajos is arról beszélt, hogy alapjaiban ugyanazt próbálják majd játszani, mint a legutóbbi mérkőzéseken. De megemlítette azt is, hogy idegenben azért jobban kell ügyelni a védekezésre. Azt tervezte, hogy Rab, Kereki mellett, második beállóst játszik majd, ily módon szilárdítja a hátvédsort. Ez az elgondolás jónak is látszott, hiszen így Rab ugyanazt a feladatot látta volna el, amelyet a Ferencvárosban szokott. Az ellenfél azonban áthúzta számításunkat. Vaclav Jezek — nem kis meglepetésre — a bajnoki mérkőzéseken gólerős Kroupát nem azzal bízta meg, hogy elöl tanyázva, a leshatár táján helyezkedve, minden idegszálával kapura törjön, hanem hátra vonta. Kroupa is szervezte a játékot, épített, s csak nagy ritkán, lendületből próbált a védők közé betörni. Ez a tény játékfelfogásbeli módosításra kényszerítette Rabot, mégpedig arra, hogy Kroupa után menjen, mert ha nem, a középcsatár szabadon építhet. A bökkenő az volt, hogy Rab szerelésben még csak helytállt, de támadásban képtelen volt kombinálni, felmenni, egyénileg vállalkozni, szóval szervezni a játékot. Bizony, a középpálya tengelyéből nagyon hiányzott Pintér hatalmas munkabírása, az olyan középpályás játékmód, amely kapcsolatot teremt a csapatrészekkel, lüktetést ad az együttesnek, megszabja a játék ritmusát, segít az egység, a jobb összhang megteremtésében, a labda gyakoribb birtoklásában. SefortaSibiull, kas területcsi De más okai is voltak annak, hogy az első félidőben védekezésre kényszerültünk. Ezek közé tartozik, hogy valamennyi magyar játékos mozgási területe leszűkült, a 16-osunk és a félvonal közé korlátozódott. Persze, mindez nem Baróti kívánságára történt, hanem egyrészt a csehszlovákok által ránk kényszerített helyzetből, viharos támadásvezetéseikből, másrészt a mieink bátortalanságából! A mérkőzés után senki sem tudott magyarázatot adni arra, hogy miért nem mertek felmenni a szélsőhátvédek, vagy olykor Kereki, de méginkább a középpályások? Amikor Mészároshoz került a labda, megnehezült a hátulról való támadásindítás: a kapus nem tudta kinek dobni vagy rúgni a labdát, mert senki sem merte otthagyni ellenfelét, pedig a labdatartást vagy az irányítást, a támadásokat éppen az biztosítja, ha lépcsőzetes a helyezkedés, sok a labda nélküli mozgás, van lehetőség annak megválasztására, kihez menjen a passz, ki van jobb helyzetben. Így aztán a labda mindig jött vissza, s ha a csehszlovákok között akadt volna egy jó befejező csatár, könnyen gólt kaphattunk volna. Nagyon vártuk már a félidőt, annak reményében, hogy a szövetségi kapitány felhívja a játékosok figyelmét a hibákra, s azt is elmondja majd nekik: mit tegyenek annak érdekében, hogy változzék a helyzet. Meg is kérdeztük Barótit, mit mondott a szünetben? — Azt, hogy ha továbbra is hasonló felfogásban játszunk, akkor csak veszthetünk, mert nem bírhatjuk végig a csehszlovákok nagy nyomását. Ebből tehát feltétlenül ki kell törni, ritmust kell váltani, bátrabban kezdeményezni, szükség esetén otthagyni az ellenfelet. És többet, sokkal többet mozogni oldalirányban, a labda birtokában pedig a szó igazi értelmében játszani. Egyénileg is vállalkozni, s amint lehet, felnyomulni. Ami eddig történt az kevés! Tűzről pattant legénység Nem tudni, mi történt még az öltözőben, de tény, hogy szünet után tűzről pattant magyar legénység futott ki a pályára. Egy olyan együttes, amely a második félidő nagyobb részében képes volt a kormánypálcát kiragadni az ellenfél kezéből. Ekkor már jobban kihasználtuk a pálya egész területét, átléptük a posztok szorosan vett határvonalait. Végre felbukkant Kereki a középpályán. Zombori új erőre kapott, elnyargalt a bal szélen, megtette ezt a másik oldalon Halász és, a csere után, befutotta a pálya közepét Nagy is. Ha Törőcsik ebben az időszakban megközelítően úgy játszott volna, mint a korábbi mérkőzéseken, veszélyesebb, lendületesebb, ötletesebb lett volna a támadójátékunk, hiszen ő egyéni bravúrokra is képes. Meglepte a csehszlovákokat, hogy szünet után olyan csapattal találták magukat szembe, amely nemcsak felfokozott küzdőképességgel harcolt, hanem iramot is diktált. Most a fordítottja történt annak, ami az utóbbi idők válogatott mérkőzésein, amikor is a magyar együttes az első félidőben kitett magáért, de szünet után mintegy félórára visszaesett, teljesen elszürkült, szinte fáradtnak látszott. Nos, Prágában éppen a szünet utáni játék hozott változást, mert a mieink képesek voltak újítani. Baróti ezzel kapcsolatban nagyon tárgyilagosan azt mondta, hogy ez azért is volt így, mert az első félidőben kevesebbet futottak a játékosok, mint amennyi szükséges lett volna: maradt tartalékerejük! Arra azonban, sajnos, nem hogy a hajrában elkerüljük a gólt, amely végül győzelemtől fosztotta meg nemzeti tizenegyünket. De idegenben, a nagy becsvággyal küzdő csehszlovákok ellen, még akkor is értékes ez a döntetlen, ha a hazai együttesben négy újonc szerepelt: Hruska, Bilsky, Jarusek és Vojacek. A magyar csapat egyre magasabbra szökő ázsiójára egyébként jellemző, hogy a mérkőzés után a vendéglátók büszkék voltak az 1-1-re, sikerként könyvelték el. Olyannyira, hogy a Ceskoslovensky Sport első oldalas, háromhasábos tudósításának ezt a címet adta: Nem volt se csárdás, se győzelem! Arról ír a lap, hogy a magyar válogatott eredményei nagy tiszteletet parancsolnak, ezért átszervezett, fiatal együttesüket nagyon féltették egy esetleges vereségtől. Megállapítja: „A magyarok válogatottja összeszokott csapat benyomását keltette, s számunkra jó dolog, hogy rutintalan játékosainkkal nagy küzdelemre kényszerítettük őket, s megakadályoztuk győzelmüket.. Nagyon figyelemre méltó a Rudé Právónak az a megállapítása, hogy a magyar válogatottat az Argentínába jutás közelsége kellő önbizalommal is felvértezte. „incs tartalék! Elismerést érdemel az is, hogy Csehszlovákia ellen öt olyan játékos szerepelt, aki a Bolívia elleni első találkozón nem: Mészáros, Bálint, Martos, Halász és Rab. Ez közel fél csapat! Túl a kényszerhelyzeten — Nyilasi és Pintér sérülésén — tudatosságot tükröz az, hogy a szövetségi kapitány nagyon megfontoltan szerepelteti, „tűzben tartja” a VB-keret tagjait. Mindenkinek játéklehetőséget biztosít, hogy minél jobban érvényt szerezzen az elvnek, a keret egyetlen tagja sem tekintheti magát tartaléknak, mert bármelyik pillanatban sor kerülhet a játékára. Mészáros és Bálint például már a Bolívia elleni mérkőzés előtt tudta, hogy Prágában játszik. És mindketten meg is tették a magukét. Mészáros két éve nem védett a válogatottban, s Prágában úgy őrizte a hálót, olyan magabiztosan, mintha állandó kapuvédője lett volna a csapatnak. A kitűnő Gujdárt kitűnő Mészáros váltotta fel. Nem csoda, hogy a csehszlovákok — akik Viktor visszavonulása után kétségbeesetten keresik az utódját — kapusaink miatt irigyelnek bennünket. És csaknem valamennyi poszton azonos a helyzet. Török és Martos, Bálint és Kocsis, Fazekas és Pusztai, Váradi és Nagy szerepeltetése bármilyen változatban megnyugtató megoldásnak látszik. S ez azért is nagyon örvendetes, mert sorozatmérkőzéseken sok játékosra van szükség. Nemcsak azért, mert sérülések történhetnek, hanem azért is, mert a taktikai variációk tárháza gazdagabb, több lehetőség van ütőképesebb csapat összeállítására, az ellenfél erejétől, játékmódjától függően. A Bolívia elleni 6-0, a prágai 1-1, s az év néhány kitűnő eredményének birtokában nyugodtan várhatjuk La Pazt, a VB- visszavágót. Annak reményében, hogy válogatott csapatunk Argentínáig még képes lesz további erősödésre. Németh Gyula Egy izgalmas pillanat a kapunk előtt. Bálint a földön vert helyzetben, Tóth J. ijedten nézi a labda útját. Kereki Bilsky közelében helyezkedik, Mészáros pedig már balra mozdul, de szerencsénkre a lövés után a labda Bilskyben elakadt (MTI fotó: Petrovits László felvétele) Mozgalmas harc Hruska kapuja előtt, tarkítva egy kis légi párbajjal NÉPSPORT 3 Érdemes volt Debrecenbe menni Ősszel egyetlen B-válogatott mérkőzésre került sor, mégpedig Debrecenben. Ilyenkor óhatatlanul felmerül az a kérdés: mi a szerepe egy ilyen összecsapásnak? Csupán barátságos 90 perc, vagy pedig olyan, amellyel bizonyos terveket kíván megvalósítani a szakvezetés. Ez a debreceni Magyarország—Csehszlovákia B-mérkőzés ilyen volt. A szövetségi kapitány kíváncsi arra, hogy válogatott összecsapáson hogyan állnak helyt azok a labdarúgók, akik a jelenlegi A-kerethez tartoznak és azok, akik a jövő emberei. Heten a nagyok mércéjével A debreceniek a korai kezdés és a rendkívül kellemetlen hideg ellenére ott voltak a lelátókon. Általában nem csalódtak, mert harcos, kemény összecsapást láthattak. Így jellemezte ezt a kilencven percet Lantos Mihály, a B-válogatott edzője: — Nekem elsősorban az tetszett, hogy egy-két kivétellel mindenki nagyon akart. Ha eleinte ki is ütköztek a hibák, amelyek az összjáték folyamatosságában látszottak meg leginkább, szünet után már úgy játszottak a fiúk, ahogyan kértem tőlük. Voltak a találkozónak kritikus szakaszai, de a lényeg az, hogy a védelem és a középpályás sor megtette a magáét. Ismételjük, mi elsősorban a válogatott közvetlen utánpótlás szempontjából figyeltük a mérkőzést. Érdeklődéssel vártuk, hogy a mérkőzés 90 perce során az egész pályás letámadást játszó, fizikailag nagyon jól képzett, eléggé technikás vendégek ellen mit tudunk gyújtani? Nagyon tetszett mindenekelőtt a középpályás sor játéka. Csapó, Burcsa és Tóth András az első húsz perc kezdeti bizonytalankodása után nagyon belelendült. Tóth András értékeit jól ismeri a szövetségi kapitány. Most nemcsak jól indított, de gólt is szerzett, úgy, hogy ő indította az akciót. Csapó is megérdemel néhány elismerő szót. Érett, tudatos a játéka. Bátran tört előre, sikerült összefogni a magyar együttes jobb oldali részét. Úgy érezzük, közvetlenül ott van a nagyok mögött, talán fél lépésre tőlük. Burcsa a sérült Birinyi helyére ugrott be. Nála az akarat, a lelkesedés, a fiatalos lendület dominált. Kár, hogy nem eléggé tudatos a játéka. Egy mérkőzésen belül nagyok a hullámzások. A válogatott mércével mit nyújtott a hátvédsor? Salamon mindent tud, ami szükséges. Nagy kár, hogy a jövő szempontjából már nemigen jöhet számításba. Amikor megsérült, s lejött a pályáról, nagy tapsot kapott. Megérdemelte! Helyére az MTK-VM-es Varga István állt be. Ő a jövő embere. Hoszszú távon Bálint és Kocsis mögött ott lehet. Sajnos, hogy pont akkor kaptuk a gólt, amikor bement, tulajdonképpen még nem is foglalta el a helyét. Nála az NB I-es tapasztalat még hiányos, hiszen most került felsőbb osztályba. De ahogyan ismerjül akaraterejét, szorgalmát, s edzőjének, Mezey Györgynek a munkáját, biztosra vesszük: fokozatosan fejlődik majd. És Kiss János? Megérdemelte a bizalmat! A DVSC-ből nemcsak azér került a B-válogatottba, mert Debrecenben volt a mérkőzés Nem látszott rajta az osztálykülönbség. És elöl is láttunk egy ígéretes tehetségű csatárt. Fülöp — Törőcsik mögött, Izsóval vetélkedve — ott lehet majd a válogatott keretben, ha úgy fejlődik, mint eddig. Kár, hogy az ütközéseknél még nem elég bátor, visszahúzódik. Viszont jól fejel, s ez a kapu előtt döntő dolog! Fabiási egyetlen kívánsága Az előbb már szóltunk egy mai debreceniről, Kiss Jánosról most folytassuk a sort Palotá■ Istvánnal, a Bocskai egykori válogatott jobbfedezetével, ak nyolcszor szerepelt a legjobbak között, s ott volt az 1934-es VB-n is. A mérkőzés előtt könynyes szemmel vette át az MLSZ ajándékát 70. születésnapja alkalmából. Beszélgettünk az idős sportemberrel. Érdekes módon mindig a jövőre terelte a szót: arra, hogy vajon megéri-e azt az időt, amikor újra élvonalbeli csapata lesz a városnak? Sajnáljuk, hogy szavait nem hallották az utódok, a mai debreceni labdarúgók. Nem tehettünk mást, gratuláltunk, hosszú életet kívántunk, s azt érje meg, hogy késői utódait lássa azért játszani a Dózsa, a Vasas, az FTC, az MTK-VM és a többi nagy ellen! A meccs után Palotás először a debreceni Kiss Jánost kereste meg. Ölelésében minden benne volt. V. B. Olykor a győzelem is kevés A nagyszerűen előkészített pálya, a kifogástalan rendezés, a mindenre kiterjedő figyelmesség a házigazdákat dicséri. A soproniak valóban mindent megtettek annak érdekében, hogy a magyar és csehszlovák utánpótlás-válogatottak jól érezzék magukat. Csupán az érdeklődés volt a vártnál jóval kisebb. Ebben viszont a kellemes időt ellensúlyozva olyan tényezők is közrejátszottak, mint a soproni csapatok utóbbi hetekben nyújtott gyenge teljesítménye, és elsősorban a munkanap, a korai kezdés. A közel ezer érdeklődő, aki kiment a remek környezetben fekvő Rákóczi-sporttelepre nem volt elragadtatva a látottaktól. A pályáról távozóban nem is rejtették véka alá a véleményüket: többet, lényegesen többet vártak a két csapattól! Kárpáti Béla, a magyar csapat szakvezetője így vélekedett a látottakról: — Úgy érzem, elég biztosan és megérdemelten nyertünk, a csapat játéka azonban nem elégített ki. Az akarattal nem volt baj, de nagyon érezhető volt az összeszokottság hiánya és a csehszlovákok nagyon fegyelmezett emberfogásos játéka sem ízlett fiataljainknak. Jan Skripko, a csehszlovákok edzője reálisnak tartotta az eredményt. " A magyarok jobban játszottak, többet és veszélyesebben támadtak. A mi együttesünkben csak a védők teljesítménye elégített ki, a támadójátékunk nagyon színtelen,, veszélytelen volt. A két szakvezető is megerősítette azt a véleményt, hogy az utánpótlás-találkozón nagyon biztosan és megérdemelten született magyar győzelem. Csupán ez a tény azonban nem elégítette ki a szemtanúkat. Az eredmény, a győzelem mellett, játékban is többet kell nyújtani. Abban igaza van Kárpáti Bélának, hogy az összeszokottság hiánya erősen rányomta bélyegét a csapatjátékra. De nem csupán ez volt a gyenge játék egyetlen oka. A csehszlovákok követő emberfogást alkalmaztak. Nemcsak az elő-, retolt három csatárt — Mátért, Izsót és Pétert —, hanem a három középpályást — Paróczait, Csongrádit és Gyimesit i is árnyékként követték. És ezt a szigorú követő emberfogást nagyon keményen és fegyelmezetten hajtották végre. Az ilyen megoldás ma már egyre gyakrabban alkalmazott taktikai elem, de ennek is megvan a megfelelő ellenszere. A sok mozgás, a labdának egyből való pontos továbbítása, a széleken vezetett támadások és az átlövések! A magyar fiatalok is ismerik ezt a receptet, de a mérkőzés jelentős részében nem alkalmazták. Régi igazság, hogy a győzelem a fontos. Két évvel korábban csupán ez ki is elégítette a sportkedvelőket. A magyar labdarúgás mögött álló út, a kemény munkával elért fejlődés, a jelenlegi helyzet azonban már többet ígér. Jogos igény, hogy a győzelemhez, az újra kivívott rangunkhoz megfelelő játék is kapcsolódjon. II. B