Népsport, 1977. november (33. évfolyam, 260-284. szám)

1977-11-11 / 268. szám

XXXIII. 268. ♦ 1977. november 11 APRÓSÁGOK ÖTVENEDSZER. Nagy válogatottunk 519 mérkőzése közül 110 végződött dön­tetlenül. A mostani „jubileumi” ered­mény: legjobbjaink ötvenedszer értek el 1-1-et! JÓ NAP! November kilencedikén mindössze kétszer játszott legjobb ti­zenegyünk. Először 1919-ben, akkor Bu­dapesten 3-2-re verte Ausztriát, és most idegenben, Prágában is közel állt a győzelemhez. 606 — 189 — 7. Halász István a 606. válogatott játékos, illetve 189. a ma­gyar gólszerzők sorában, s a Tatabá­nyai Bányász csapatából hetedikként került a legjobbbak közé. Ú 1 LABDARÚGÁS Prága után nyugodtan várhatjuk a La Paz-i visszavágót Azok a magyar játékosok, akik Prágá­ban szerdán délután átlépték a Sparta­­stadion kapuját, aligha gondoltak vissza arra a nyolc évvel ezelőtti, rossz emlékű VB-selejtező mérkőzésre, amikor válogatot­tunk 3-1-es vezetés után kénytelen volt megelégedni döntetlennel, aztán elbukott Marseille-ben. Legfeljebb Fazekas fejében fordult ez meg, hiszen a régiek közül csak ő játszott ezen a találkozón. Akkoriban harsogott, tombolt a szurkolósereg, zengett, zúgott az aréna. Most egészen más képet mutatott. Foghíjas volt a lelátó, szemer­kélt az eső, s a hazai nézőknek nem volt kedvük kórusban énekelni, zászlót lenget­ni. Egykedvűen nézték, hogy­ mire lesz képes megfiatalított, átszervezett csapatuk. Hangulatuk hű tükörképe volt annak a fájdalomnak és bosszúságnak, amely amiatt töltötte el őket, hogy nemzeti ti­zenegyük nem lehet ott Argentínában. És úgy tűnt, hogy némi szomorúsággal fi­gyelték azt a maroknyi magyar tábort, amelynek fiatal tagjai szívet melengetően szurkoltak, éltették a magyar válogatottat, mert alighanem ott lesz Argentínában, s hevesen buzdítottak akkor is, amikor a mieink az első félidőben és a mérkőzés hajrájában forró perceket éltek át. Rab módosult szerepköre A magyar válogatott tekintélye az utób­bi másfél év jó eredményeinek hatására alaposan megnövekedett, s ezzel egyidejű­leg megerősödött játékosaink önbizalma is. Noha Nyilasi és Pintér nélkül érkeztek Prágába, senki sem félt vereségtől, vagy legalábbis szavakban mindenki azt hajto­gatta, hogy mi vagyunk az esélyesebbek! Ha nem is mondták ki, de érezhetően az volt a gondolatuk, hogy egy válogatott csa­pat egy-két kiválóságának hiánya ellenére nem lehet tartalékos! A mérkőzés előtt Baráti Lajos is arról beszélt, hogy alap­jaiban ugyanazt próbálják majd játszani, mint a legutóbbi mérkőzéseken. De meg­említette azt is, hogy idegenben azért job­ban kell ügyelni a védekezésre. Azt ter­vezte, hogy Rab, Kereki mellett, második beállóst játszik majd, ily módon szilárdítja a hátvédsort. Ez az elgondolás jónak is látszott, hiszen így Rab ugyanazt a fel­adatot látta volna el, amelyet a Ferenc­városban szokott. Az ellenfél azonban át­húzta számításunkat. Vaclav Jezek — nem kis meglepetésre — a bajnoki mérkőzése­ken gólerős Kroupát nem azzal bízta meg, hogy elöl tanyázva, a leshatár táján he­lyezkedve, minden idegszálával kapura tör­jön, hanem hátra vonta. Kroupa is szer­vezte a játékot, épített, s csak nagy rit­kán, lendületből próbált a védők közé be­törni. Ez a tény játékfelfogásbeli módo­sításra kényszerítette Rabot, mégpedig ar­ra, hogy Kroupa után menjen, mert ha nem, a középcsatár szabadon építhet. A bökkenő az volt, hogy Rab szerelésben még csak helytállt, de támadásban képtelen volt kombinálni, felmenni, egyénileg vál­lalkozni, szóval szervezni a játékot. Bizony, a középpálya tengelyéből na­gyon hiányzott Pintér hatalmas munka­bírása, az olyan középpályás játékmód, amely kapcsolatot teremt a csapatrészek­kel, lüktetést ad az együttesnek, megszab­ja a játék ritmusát, segít az egység, a jobb összhang megteremtésében, a labda gyakoribb birtoklásában. SefortaSibiull, kas területcsi De más okai is voltak annak, hogy az első félidőben védekezésre kényszerültünk. Ezek közé tartozik, hogy valamennyi ma­gyar játékos mozgási területe leszűkült, a 16-osunk és a félvonal közé korlátozó­dott. Persze, mindez nem Baróti kívánsá­gára történt, hanem egyrészt a csehszlo­vákok által ránk kényszerített helyzetből, viharos támadásvezetéseikből, másrészt a mieink bátortalanságából! A mérkőzés után senki sem tudott ma­gyarázatot adni arra, hogy miért nem mer­tek felmenni a szélsőhátvédek, vagy oly­kor Kereki, de méginkább a középpályá­sok? Amikor Mészároshoz került a labda, megnehezült a hátulról való támadásindí­tás: a k­apus nem tudta kinek dobni vagy rúgni a labdát, mert senki sem merte ott­hagyni ellenfelét, pedig a labdatartást vagy az irányítást, a támadásokat éppen az biz­tosítja, ha lépcsőzetes a helyezkedés, sok a labda nélküli mozgás, van lehetőség an­nak megválasztására, kihez menjen a passz, ki van jobb helyzetben. Így aztán a labda mindig jött vissza, s ha a cseh­szlovákok között akadt volna egy jó be­fejező csatár, könnyen gólt kaphattunk volna. Nagyon vártuk már a félidőt, an­nak reményében, hogy a szövetségi kapi­tány felhívja a játékosok figyelmét a hi­bákra, s azt is elmondja majd nekik: mit tegyenek annak érdekében, hogy változ­zék a helyzet. Meg is kérdeztük Barótit, mit mondott a szünetben? — Azt, hogy ha továbbra is hasonló fel­fogásban játszunk, akkor csak veszthetünk, mert nem bírhatjuk végig a csehszlovákok nagy nyomását. Ebből tehát feltétlenül ki kell törni, ritmust kell váltani, bátrabban kezdeményezni, szükség esetén otthagyni az ellenfelet. És többet, sokkal többet mo­zogni oldalirányban, a labda birtokában pedig a szó igazi értelmében játszani. Egyé­nileg is vállalkozni, s amint lehet, fel­nyomulni. Ami eddig történt az kevés! Tűzről pattant legénység Nem tudni, mi történt még az öltöző­ben, de tény, hogy szünet után tűzről pat­tant magyar legénység futott ki a pályá­ra. Egy olyan együttes, amely a második félidő nagyobb részében képes volt a kor­mánypálcát kiragadni az ellenfél kezéből. Ekkor már jobban kihasználtuk a pálya egész területét, átléptük a posztok szoro­san vett határvonalait. Végre felbukkant Kereki a középpályán. Zom­bori új erőre kapott, elnyargalt a bal szélen, megtette ezt a másik oldalon Halász és, a csere után, befutotta a pálya közepét Nagy is. Ha Törőcsik ebben az időszakban megkö­zelítően úgy játszott volna, mint a koráb­bi mérkőzéseken, veszélyesebb, lendülete­sebb, ötletesebb lett volna a támadó­játékunk, hiszen ő egyéni bravúrokra is képes. Meglepte a csehszlovákokat, hogy szünet után olyan csapattal találták magukat szembe, amely nemcsak felfokozott küzdő­­képességgel harcolt, hanem iramot is dik­tált. Most a fordítottja történt annak, ami az utóbbi idők válogatott mérkőzésein, amikor is a magyar együttes az első fél­időben kitett magáért, de szünet után mint­egy félórára visszaesett, teljesen elszür­kült, szinte fáradtnak látszott. Nos, Prá­gában éppen a szünet utáni játék hozott változást, mert a mieink képesek vol­tak újítani. Baróti ezzel kapcsolatban na­gyon tárgyilagosan azt mondta, hogy ez azért is volt így, mert az első félidőben kevesebbet futottak a játékosok, mint amennyi szükséges lett volna: maradt tar­talékerejük! Arra azonban, sajnos, nem hogy a hajrában elkerüljük a gólt, amely végül győzelemtől fosztotta meg nemzeti tizenegyünket. De ide­genben, a nagy becsvággyal küzdő cseh­szlovákok ellen, még akkor is értékes ez a döntetlen, ha a hazai­­ együttesben négy újonc szerepelt: Hruska, Bilsky, Jarusek és Vojacek. A magyar csapat egyre magasabbra szö­kő ázsiójára egyébként jellemző, hogy a mérkőzés után a vendéglátók büszkék vol­tak az 1-1-re, sikerként könyvelték el. Olyannyira, hogy a Ceskoslovensky Sport első oldalas, háromhasábos tudósításának ezt a címet adta: Nem volt se csárdás, se győzelem! Arról ír a lap, hogy a ma­gyar válogatott eredményei nagy tisztele­tet parancsolnak, ezért átszervezett, fiatal együttesüket nagyon féltették egy esetle­ges vereségtől. Megállapítja: „A magyarok válogatottja összeszokott csapat benyomá­sát keltette, s számunkra jó dolog, hogy rutintalan játékosainkkal nagy küzdelem­re kényszerítettük őket, s megakadályoz­tuk győzelmüket.. Nagyon figyelemre méltó a Rudé Právó­­nak az a megállapítása, hogy a magyar válogatottat az Argentínába jutás közel­sége kellő önbizalommal is felvértezte. „­incs tartalék! Elismerést érdemel az is, hogy Cseh­szlovákia ellen öt olyan játékos szerepelt, aki a Bolívia elleni első találkozón nem: Mészáros, Bálint, Martos, Halász és Rab. Ez közel fél csapat! Túl a kényszerhely­zeten — Nyilasi és Pintér­­ sérülésén — tu­datosságot tükröz az, hogy a szövetségi kapitány nagyon megfontoltan szerepelteti, „tűzben tartja” a VB-keret tagjait. Min­denkinek játéklehetőséget biztosít, hogy mi­nél jobban érvényt szerezzen az elvnek, a keret egyetlen tagja sem tekintheti ma­gát tartaléknak, mert bármelyik pillanat­ban sor kerülhet a játékára. Mészáros és Bálint például már a Bolívia elleni mér­kőzés előtt tudta, hogy Prágában játszik. És mindketten meg is tették a magukét. Mészáros két éve nem védett a váloga­tottban, s Prágában úgy őrizte a hálót, olyan magabiztosan, mintha állandó kapu­­védője lett volna a csapatnak. A kitűnő Gujdárt kitűnő Mészáros váltotta fel. Nem csoda, hogy a csehszlovákok — akik Vik­tor visszavonulása után kétségbeesetten ke­resik az utódját — kapusaink miatt iri­gyelnek bennünket. És csaknem valamennyi poszton azonos a helyzet. Török és Martos, Bálint és Kocsis, Fazekas és Pusztai, Váradi és Nagy szerepeltetése bármilyen változatban meg­nyugtató megoldásnak látszik. S ez azért is nagyon örvendetes, mert sorozatmérkő­zéseken sok játékosra van szükség. Nem­­csak­ azért, mert sérülések történhetnek, hanem azért is, mert a taktikai variációk tárháza gazdagabb, több lehetőség van ütő­képesebb csapat összeállítására, az ellenfél erejétől, játékmódjától függően. A Bolívia elleni 6-0, a prágai 1-1, s az év néhány kitűnő eredményének birtoká­ban nyugodtan várhatjuk La Pazt, a VB- visszavágót. Annak reményében, hogy vá­logatott csapatunk Argentínáig még képes lesz további erősödésre. Németh Gyula Egy izgalmas pillanat a kapunk előtt. Bálint a földön vert helyzetben, Tóth J. ijedten nézi a labda útját. Kereki Bilsky közelében helyez­kedik, Mészáros pedig már balra mozdul, de szerencsénkre a lövés után a labda Bilskyben elakadt (MTI fotó: Petrovits László felvétele) Mozgalmas harc Hruska kapuja előtt, tarkítva egy kis légi párbajjal NÉPSPORT 3 Érdemes volt D­ebrecenbe menni Ősszel egyetlen B-válogatott mérkőzésre került sor, mégpedig Debrecenben. Ilyenkor óhatatla­nul felmerül az a kérdés: mi a szerepe egy ilyen összecsapás­nak? Csupán barátságos 90 perc, vagy pedig olyan, amellyel bizo­nyos terveket kíván megvalósí­tani a szakvezetés. Ez a debre­ceni Magyarország—Csehszlová­kia B-mérkőzés ilyen volt. A szövetségi kapitány kíváncsi ar­ra, hogy válogatott összecsapá­son hogyan állnak helyt azok a labdarúgók, akik a jelenlegi A-kerethez tartoznak és azok, akik a jövő emberei. Heten a nagyok mércéjével A debreceniek a korai kezdés és a rendkívül kellemetlen hi­deg ellenére ott voltak a lelátó­kon. Általában nem csalódtak, mert harcos, kemény összecsa­pást láthattak. Így jellemezte ezt a kilencven percet Lantos Mihály, a B-válogatott edzője: — Nekem elsősorban az tet­szett, hogy egy-két kivétellel mindenki nagyon akart. Ha eleinte ki is ütköztek a hibák, amelyek az összjáték folyama­tosságában látszottak meg legin­kább, szünet után már úgy ját­szottak a fiúk, ahogyan kértem tőlük. Voltak a találkozónak kri­tikus szakaszai, de a lényeg az, hogy a védelem és a középpá­lyás sor megtette a magáét. Ismételjük, mi elsősorban a válogatott közvetlen utánpótlás szempontjából figyeltük a mér­kőzést. Érdeklődéssel vártuk, hogy a mérkőzés 90 perce so­rán az egész pályás letámadást játszó, fizikailag nagyon jól kép­zett, eléggé technikás vendégek ellen mit tudunk gyújtani? Nagyon tetszett mindenekelőtt a középpályás sor játéka. Csa­­pó, Burcsa és Tóth András az első húsz perc kezdeti bizony­talankodása után nagyon bele­lendült. Tóth András értékeit jól ismeri a szövetségi kapitány. Most nemcsak jól indított, de gólt is szerzett, úgy, hogy ő in­dította az akciót. Csapó is meg­érdemel néhány elismerő szót. Érett, tudatos a játéka. Bátran tört előre, sikerült összefogni a magyar együttes jobb oldali ré­szét. Úgy érezzük, közvetlenül ott van a nagyok mögött, talán fél lépésre tőlük. Burcsa a sérült Birinyi helyére ugrott be. Nála az akarat, a lelkesedés, a fia­talos lendület dominált.­­ Kár, hogy nem eléggé tudatos a já­téka. Egy mérkőzésen belül na­gyok a hullámzások. A válogatott mércével mit nyújtott a hátvédsor? Salamon mindent tud, ami szükséges. Nagy kár, hogy a jövő szem­pontjából már nemigen jöhet számításba. Amikor megsérült, s lejött a pályáról, nagy tapsot kapott. Megérdemelte! Helyére­ az MTK-VM-es Varga István állt be. Ő a jövő embere. Hosz­­szú távon Bálint és Kocsis mö­gött ott lehet. Sajnos, hogy pont ak­kor kaptuk a gólt, amikor be­ment, tulajdonképpen még nem is foglalta el a helyét. Nála az NB I-es tapasztalat még hiá­nyos, hiszen most került felsőbb osztályba. De ahogyan ismerj­ül akaraterejét, szorgalmát, s edző­jének, Mezey Györgynek a munkáját, biztosra vesszük: fo­kozatosan fejlődik majd. És Kiss János? Megérdemelte a bizal­mat! A DVSC-ből nemcsak azér került a B-válogatottba, mert Debrecenben volt a mérkőzés Nem látszott rajta az osztály­különbség. És elöl is láttunk egy ígé­retes tehetségű csatárt. Fü­löp — Törőcsik mögött, Izsóval vetél­kedve — ott lehet majd a válo­gatott keretben, ha úgy fejlődik, mint eddig. Kár, hogy az ütkö­zéseknél még nem elég bátor, visszahúzódik. Viszont jól fejel, s ez a kapu előtt döntő dolog! Fab­iási egyetlen kívánsága Az előbb már szóltunk egy mai debreceniről, Kiss Jánosról most folytassuk a sort Palotá■ Istvánnal, a Bocskai egykori vá­logatott jobbfedezetével, ak nyolcszor szerepelt a legjobbak között, s ott volt az 1934-es VB-n is. A mérkőzés előtt köny­­nyes szemmel vette át az MLSZ ajándékát 70. születésnapja al­kalmából. Beszélgettünk az idős sport­emberrel. Érdekes módon mindig a jövőre terelte a szót: arra, hogy vajon megéri-e azt az időt, amikor újra élvonalbeli csapata lesz a városnak? Sajnáljuk, hogy szavait nem hallották az utódok, a mai debreceni labda­rúgók. Nem tehettünk mást, gratuláltunk, hosszú életet kí­vántunk, s azt­ érje meg, hogy késői utódait lássa azért játsza­ni a Dózsa, a Vasas, az FTC, az MTK-VM és a többi nagy ellen! A meccs után Palotás először a debreceni Kiss Jánost keres­te meg. Ölelésében minden ben­ne volt. V. B. ­ Olykor a győzelem is kevés A nagyszerűen előkészített pálya, a kifogástalan rende­zés, a mindenre kiterjedő figyelmesség a házigazdákat di­cséri. A soproniak valóban mindent megtettek annak érde­kében, hogy a magyar és csehszlovák utánpótlás-válogatot­tak jól érezzék magukat. Csupán az érdeklődés volt a várt­nál jóval kisebb. Ebben viszont a kellemes időt ellensúlyozva olyan tényezők is közrejátszottak, mint a soproni csapatok utóbbi hetekben nyújtott gyenge teljesítménye, és elsősor­ban a munkanap, a korai kezdés. A közel ezer érdeklődő, aki kiment a remek környezet­ben fekvő Rákóczi-sporttelepre nem volt elragadtatva a lá­tottaktól. A pályáról távozóban nem is rejtették véka alá a véleményüket: többet, lényegesen többet vártak a két csa­pattól! Kárpáti Béla, a magyar csapat szakvezetője így véleke­dett a látottakról: — Úgy érzem, elég biztosan és megérdemelten nyertünk, a csapat játéka azonban nem elégített ki. Az akarattal nem volt baj, de nagyon érezhető volt az összeszokottság hiánya és a csehszlovákok nagyon fegyelmezett emberfogásos játé­ka sem ízlett fiataljainknak. Jan Skripko, a csehszlovákok edzője reálisnak tartotta az eredményt. " A magyarok jobban játszottak, többet és veszélyeseb­ben támadtak. A mi együttesünkben csak a védők teljesít­ménye elégített ki, a támadójátékunk nagyon színtelen,, veszélytelen volt. A két szakvezető is megerősítette azt a véleményt, hogy az utánpótlás-találkozón nagyon biztosan és megérdemelten született magyar győzelem. Csupán ez a tény azonban nem elégítette ki a szemtanúkat. Az eredmény, a győzelem mel­lett, játékban is többet kell nyújtani. Abban igaza van Kárpáti Bélának, hogy az összeszo­kottság hiánya erősen rányomta bélyegét a csapatjátékra. De nem csupán ez volt a gyenge játék egyetlen oka. A cseh­szlovákok követő emberfogást alkalmaztak. Nemcsak az elő-, retolt három csatárt — Mátért, Izsót és Pétert —, hanem a­­ három középpályást — Paróczait, Csongrádit és Gyimesit i­­ is árnyékként követték. És ezt a szigorú követő emberfogást nagyon keményen és fegyelmezetten hajtották végre. Az ilyen megoldás ma már egyre gyakrabban alkalmazott tak­tikai elem, de ennek is megvan a megfelelő ellenszere. A sok mozgás, a labdának egyből való pontos továbbítása, a széleken vezetett támadások és az átlövések! A magyar fia­talok is ismerik ezt a receptet, de a mérkőzés jelentős ré­szében nem alkalmazták. Régi igazság, hogy a győzelem a fontos. Két évvel ko­rábban csupán ez ki is elégítette a sportkedvelőket. A ma­gyar labdarúgás mögött álló út, a kemény munkával elért fejlődés, a jelenlegi helyzet azonban már többet ígér. Jogos igény, hogy a győzelemhez, az újra kivívott ran­gunkhoz megfelelő játék is kapcsolódjon. II. B

Next