Népsport, 1977. december (33. évfolyam, 285-310. szám)

1977-12-02 / 286. szám

XXXIII. 286, 1977. december 2 LABDARÚGÁS Kiküldött munkatársunk, Borbély Pál jelenti La Pazból: Ott leszünk Argentínában! Magyarország—Bolívia 3-2 (2-1) La Paz, Olimpiai stadion, 55 000 néző. Vezette: Corver (Ber­­revoete, Dijken), mindhárom holland. Magyarország: Gujdár — Martos, Kocsis, Kereki,­ Tóth J. — Halász, Pintér, Zombori — Fazekas, Törőcsik, Váradi. Bolívia: Galaria — Campos, Villalon, Taritolay, Dellano — Angulo, Aragones, Bastida — Aguilar, Romero, Mezza. Csere: Angulo helyett Espinosa a 30. percben, Bastida he­lyett Sanchez a szünetben, Fazekas helyett Pusztai, Váradi he­lyett Nagy, mindkettő a 67. percben. Góllövő: Törőcsik a 38. percben, Halász a 43. percben, Ara­gones (11-esből) a 47. percben, Dellano (öngól) a 80. percben, Aragones a 92. percben. Sárga lap: Kocsis a 12. percben, Kocsis a 49. percben, Espinosa az 51. percben. Már jóval a találkozó meg­kezdése előtt megindult a nép­­vándorlás a stadionba, hiszen az 55 000 ülőhelynek csak mintegy negyven százaléka számozott, a többit az érkezés sorrendjében lehet elfoglalni, így érthetően mindenki igyekezett a lehető legjobb helyhez jutni. A ma­gyar csapat — az utasításnak megfelelően — higgadtan, nyu­godtan, visszafogott iramban kezdett. A hazaiak voltak kez­detben fölényben, Aguilar és Aragones lövését azonban Gujdár biztosan mentette. A 12. percben egy­ becsúszó szere­lés után Kocsis sárga lapot ka­pott. A bolíviaiak fölényét szög­leteik, s távoli lövések jelezték. A 18. percben Törőcsik és An­gulo csapott össze, a bolíviai játékos megsérült, 1 5' nem tudta folytatni a játékot. Mintegy negyedóra elteltével a mieink egyre inkább belelen­dültek, a 38. percben pedig a vezetést is megszereztük. Faze­kastól indult a támadás, a jobb­szélső Halászhoz játszott, aki Töröcsiket indította. A közép­­csatár két védő között kiugrott, majd mintegy 10 méterről fan­tasztikus higgadtsággal a kapu jobb oldalába lőtte a labdát. 1-0 A magyar gólra viharos bo­líviai támadások jelentették a választ, mégis a 43. percben új­ra Galarsa hálójába került a labda. Törőcsik futott el a bal oldalon, becsapta Villalont, egé­szen az alapvonalig vezette a labdát, beadása a védők között ■eljutott Halászig, s a közép­pályás 6 méterről biztosan lőtt a hálóba. 2-0 Két perccel túl járt már az óramutató a 45. percen, amikor szépítettek a hazaiak. Dellano nagyszerűen ismerte fel a hely­zetet, s a balösszekötő helyén kiugró Mezzához adta a labdát. A csatár kapura tört, már túl­jutott Gujdáron­ is, amikor a magyar kapus a 16-oson belül elhúzta a lábát. A Corver játék­vezető 11-est ítélt. A büntető­ből Aragones óriási erővel bom­bázta a labdát a jobb felső sa­rokba. 2-1 SZÜNET UTÁN is a bolíviaiak kezdtek jobban, Aguilar és Campos próbálko­zott lövéssel , sikertelenül. A 49. percben érdekes jelenet ját­szódott le. A magyar csapat ju­tott szabadrúgáshoz. Pintér a cipőfűzőjét igazgatta, s emiatt Kocsis késlekedett a labda el­­rúgásával. Corver játékvezető ismét — immár másodszor — sárga lappal figyelmeztette a magyar csapat középhátvédjét. Két perc múlva Espinosa is ha­sonló figyelmeztetésben része­sült. Az 55. percben Váradi sza­badrúgása szállt kapu fölé, majd a 67. percben következett a magyar csapat kettős cseré­je. A 74. percben újabb gólt értünk el, de a partjelző Ha­lász helyzetét lesállásnak minő­sítette, így az eredmény nem változott. A 80. percben Törő­csik ügyes egyéni játék után a kapu mellé lőtt. A 85. perc hozta a magyar csapat harmadik gólját. Zom­bori előreívelt labdáját Pusztai lefejelte, ezzel becsapta védő­jét, majd a kifutó Galarsa mel­lett kapura lőtt, a labda a men­teni igyekvő Dellano lábáról pattant a hálóba. 3-1 A második játékrész is to­vább tartott két perccel, s a 92.-ben érték el a bolíviaiak második góljukat. Mezza Ara­­goneshez adta a labdát, s a kö­zéppályás 8 méterről Gujdár hálójába lőtt, után került be Galaria hálójá­ba. Nem volt látványos mérkőzés, nem volt különösebben nagy az iram. Egy-két szép technikai megoldás, jó egyéni teljesít­mény, néhány formás akció ad­ta meg a találkozó rangját. A magyar csapat az utóbbi idő­ben játszott már ennél sokkal jobban, de okosabban talán so­ha. Kocsis, Kereki, Gujdár és Törőcsik kivételével senki sem nyújtott kiemelkedő teljesít­ményt. De — figyelembe véve a rendkívüli körülményeket és a mindent egy lapra föltevő, a visszavágást szent ügynek tekin­tő, elszánt ellenfelet — a La Paz-i győzelem sokat sejtető és a közeljövőre nézve is szép re­ményeket tápláló siker. Csapatunk kifogástalan küz­dőszellemről és taktikai fegye­lemről tett tanúbizonyságot. A játékosok egyre jobban megér­tik és segítik egymást. Ha vala­ki hibázik, mindig akad egy, a legjobb pillanatban közbelépő, segítő csapattárs. A helyi sajtó az egységes magyar válogatott győzelméről áradozik. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy Dél- Amerika labdarúgó-közvélemé­nye megemeli előttünk a kala­pot. A szaklapok egyöntetűen elismerik, hogy ettől a magyar csapatól nem volt szégyen ve­reséget szenvedni még La Paz­­ban sem. Csapatunk végül — 1934, 38, 54, 58, 62 és 63 után hetedszer — biztosan jutott be az argen­tínai VB 16-os döntőjébe. , Törőcsik Kocsis Legutóbbi tudósításomban már beszéltem azokról a rendkívüli nehézségekről, amelyekkel min­den sportolónak számolnia kell, aki La Fazban, ebben a rend­kívüli klímájú városban pályá­ra lép, hogy megvívjon hazai ellenfelével. A magyar csapat Budapesten bebizonyította és mindenki előtt egyértelművé tette, hogy jobb, mint a bolí­viai válogatott és biztosra vehet­tük, hogy a világ bármely ala­csonyabban fekvő városában kö­zel ugyanolyan magabiztosan fektette volna két vállra ellen­felét. Az oxigénszegény levegő hi­hetetlenül nagy terhet rótt a vezetők és főként a játékosok nyakába. Már a repülőtéren összeesett közvetlenül mellettünk valaki, és azután is állandóan láttunk oxigénpalackokkal élet­re keltett külföldi turistákat. Magunk is éreztük végtagjaink­ban, fejünkben, hogy szokatla­nul gyengék vagyunk, szédel­­günk, hányingerünk van. Tehát nyilvánvaló volt, hogy nem le­het „túlfutni”, túljátszani, he­lyezkedésekben felülmúlni az ellenfelet. Ezért elsősorban okos játékra kellett berendezkedni. A két félidő elején, amikor különösen erősen rohamoztak az ellenfelek, a magyar válogatott megerősített védelemmel ját­szott. Hátrább húzódtak a kö­zéppályások, helyükre vissza­jöttek a csatárok. Bár ezekben a percekben szakadatlanul az ellenfél rohamozott, érezhető volt, hogy szellemileg a mieink uralják a mérkőzést. A ma­gyar játékosok teljesen elzár­ták a Gujdár kapuja felé veze­tő utakat, szorosan fedezték em­bereiket, így a bolíviaiak csak távoli lövésekkel kísérletezhet­tek. Próbálkozásaik között volt néhány jól eltalált, jobban cél­zott lövés, de különösebb ve­szélyt azért egyik sem jelen­tett. Ám nem kizárólag a védeke­zésben jeleskedett ezen a na­pon a magyar válogatott, mert játékosai — ahogy a labda bir­tokába kerültek — higgadtan támadásokat kezdeményezhet­tek, ugyanis mindig volt kit megjátszani. Az előretolt csa­tárok, különösen Törőcsik, ügye­sen helyezkedtek, mind széles­ségben, mind a pálya hosszten­gelye mentén. Mindig meg le­hetett őket találni a labdával. Középcsatárunk kitűnő taktikai érzékkel felismerte a lehetősé­geket és váltogatta a megoldá­sokat. Volt, amikor gyorsan ka­pura tört, máskor pedig úgy helyezkedett, hogy magára vonja a védők figyelmét, így a második hullámban érkezők előtt adódjanak lehetőségek. Voltaképpen így született az első két magyar gól. A harma­dik pedig — és ez is jellem­ző — egy teljesen ártatlannak, veszélytelennek tűnő helyzet Gujdár a mérkőzés elején ki­csit idegeskedett, a távoli lövé­sek után olykor kiejtette a lab­dát, de aztán nagyon belejött. Határozottan irányította a vé­delmet, biztosan hárította a ne­héz lövéseket, bravúrokat is lát­hattunk tőle. Martos igyekezett szorosan fogni a nagyon veszélyes, gyors és mozgékony Mezzát, de a szélső semlegesítése alapjában véve nem sikerült. Szélsőhátvé­dünk nem mindig helyezkedett célszerűen, jó néhányszor át­játszottak, igaz viszont, hogy nehéz helyzetekben is tisztázott. Kocsis oszlopa volt a véde­lemnek. Rendkívül magabizto­san harcolt, nem félt az ütkö­zésektől, kihasználta testi ere­jét, ügyesen alkalmazta a meg­előző szerelékeket, kitűnt a sze­relésben, a rombolásban, de tet­szett taktikus, higgadt játékfel­fogása is. Kereki legjobb formájára em­lékeztető módon játszott. Fejjel sok támadást akasztott meg, számos alkalommal gyors köz­belépéssel elcsípte a labdát. Amint módja volt rá, felzárkó­zott az ellentámadásokhoz, nem­csak középpályásszerűen játszott, hanem időnként csatárszerűen is. Tóth J. váltakozó harcot ví­vott szélsőjével, sokszor önfel­áldozó közbelépésekkel mentett, valósággal beledobta magát a labda útjába. Lelkesen harcolt, de nem tudta megakadályozni, hogy jobb oldali támadások után középre ne kerüljön a labda, s a beadásokból mindig veszé­lyes helyzetek alakultak ki. Halász is azon játékosok közé tartozott, akik jó teljesítményt nyújtottak ezen a mérkőzésen. Nem játszott végig jól, de na­gyon sokat fáradozott, megle­pően jól bírta a klimatikus vi­szonyokat. Mozgékony volt és második válogatott mérkőzésén is rúgott gólt! Zombori annál nehezebben vi­selte el a tengerszint feletti nagy magasságot. Hamar elfá­radt, s noha szünet után némi­leg feljavult, nem tudta megis­mételni azt a játékot, amit ál­talában megszoktunk tőle. Ke­vés labdát szerzett meg és kom­binálásai is elakadtak. Pintér az első félidőben meg­lehetősen sokat kapkodott, nem tudta elősegíteni a játék fo­lyamatosságát, néha kifejezetten fáradtnak látszott. Szünet után belelendült, s a pálya tengelyé­ben, a hátvédsor előtti területen sok támadást akasztott meg. Fazekas nagyon igyekezett, bátran vállalta a közelharcot, de nem mozgott eleget. Amikor tá­madásba lendültünk, nem tudott elszakadni őrzőjétől, ezért elöl nehéz volt megtartani a labdát. Törőcsik ezen a mérkőzésen is megcsillogtatta kivételes képes­ségeit, okosan, higgadtan ját­szott. Gyorsan helyezkedett, ügyesen tartotta a labdát, rend­re megjátszotta társait, s a ka­pura is nagyon veszélyes volt. Váradi lelkesen küzdött, hátra­ment segíteni, de — akárcsak Fazekas — ő sem tudta sokáig birtokolni a labdát. Kevés hely­cserét alkalmazott, az összjáték folyamatosságát nem tudta elég­gé segíteni. Nagy és Pusztai csereként állt be. Nem sok idejük volt játékba lendülni, de dicséretükre legyen mondva, nagyon igyekeztek, s Pusztai érdemeket szerzett a 3. gólban. A hazaiak derekasan küzdöttek A kapuban Galaria a gólo­kat nem védhette. A hátvédek nagy erőfeszítéseket tettek a tá­madások visszaverésére, különö­sen a két szélsőhátvéd, Campos és Dellano. A hátvédnégyes két középső játékosa viszont több­ször megingott, főleg Törőcsik cikázásait nem bírták idegekkel. A középpályások sokat futottak, de néha elvesztették kapcsolatu­kat a védelemmel és a csatár­sorral. Elöl a két szélső nagyon veszélyes volt, főleg a gyors, mozgékony, lendületes, egyéni játékra is vállalkozó Mezza, va­lamint a gólratörő Aragones is. A holland Corver jól bírásko­dott, ítéleteiben következetes volt, s megfelelő volt a kap­csolata a partjelzőkkel. Nyilatkozatok Kutas István, az MLSZ elnö­ke: — Amikor az MLSZ új el­nöksége elkezdte a munkát, a világbajnoki 16-os döntőben való részvételt tűzte ki a legnagyobb feladatnak. Az eredmény meg­van, de ez egyáltalán nem hagy időt pihenésre. További célkitű­zéseink is vannak, mindenek­előtt az, hogy az argentínai vi­lágbajnokságon a lehető leg­messzebbre kerüljön a magyar csapat. Krizsán József, az MLSZ fő­titkára: — Nagy dolognak tar­tom, hogy több éves lelkiisme­retes munkánk gyümölcse be­érett. Most sokan élvezhetik a siker örömét, a játékosoktól kezdve a szurkolókig. Baróti Lajos: — Nagyon bol­dog vagyok, mégpedig azért, mert ez a mérkőzés méltó be­fejezése volt a világbajnoki se­lejtezőknek. A 6-0-ás budapesti győzelem , ellenére nem eléged­tünk meg a döntetlennel, hanem győzelemre törtünk. Lelkesen, odaadóan játszott a csapat, a fiúk eleget tettek a kívánalmak­nak. Gondolom, elismerés illet­heti őket. Halász István: — Nagyszerű dolog a válogatott csapatban játszani. A pályán teljes a meg­értés, magasan szárnyal a küz­dőkedv, néha úgy éreztem, mintha már hosszabb ideje együtt játszanám a többiekkel. Álmomban sem gondoltam arra, hogy a második mérkőzésen is gólt lövök. Azt hiszem, nincs nálam boldogabb játékos a föl­dön! Isaac Alvarez: — A 0-6 után esélytelenül léptünk a pályára, nem is fűztünk különösebb re­ményeket ehhez a mérkőzéshez. Csupán azt vártuk, hogy játé­kosaink mindent megtesznek a sikeres helytállásért. Azt nem tagadom, hogy feltétlenül győ­zelmet reméltem. Ez azonban el­maradt, mert a magyar csapat nagyon okosan, kulturáltan, tak­tikusan játszott. A 2-3 ellenére dicsérem játékosaink küzdőké­pességét, azt hiszem, mindany­­nyian megtették a magukét, mi ennél sokkal jobban nem tudunk játszani. Meggyőződésem, hogy a kitűnő magyar válogatott Ar­gentínában is megállja majd a helyét! A magyar válogatott helyi időszámítás szerint 15 óra­kor indult hazafelé La Paz­ból, s pénteken este 9 óra tájban érkezik a Ferihegyre. 3-2 Higgas Starc, okosan játszott válogatottunk Kocsis, Kereki, Törőcsik és Gujcsár volt a magyar csapat erőssége NÉPSPORT 3 A NOVEMBER JÁTÉKOSA: 1 2 ti­ba József A bejárati üvegajtó előtt megállt , udvariasain maga elé engedte a vezető edzőt. Az ba­rátságosan hátbaveregette, majd rövid úton betuszkolta az elő­térbe. — Menjél csak, és siess egy kicsit a fürdéssel, me­rt várná­k rád az újságírók — mondta Lantos­­ Mihály, mire a fiú kér­dőn fordult felé. — Rám? — húzta fel a szem­öldökét. — Persze, hogy rád. Arról akarnak írni, hogyan sikerül ilyen fantasztikusan sok és nagy gólhelyzetet kihagynod. Na... siess már... A csapzott labdarúgó elnevet­te magát, de azért sietett. Ne­gyed óra sem telt el, s már kopogott az edzői rezidencia aj­taján. Az „újságírók” többes természetesen túlzó volt, s a készülő cikk alaptémája sem szűkült le azokra a bizonyos kihagyott gólhelyzetekre, mint ahogy azt a vezető­edző tréfá­san bevezette. A szóban forgó beszélgetésre azért került sor, mert Szabó József, a Videoton csatára osztályzatainak átlaga alapján a november hónap já­tékosa lett. A közlést — miszerint ő a hónap legjobbja — kedélyes fin­torral fogadta. Szemlátomást meglepte a hír, de nagyon, jól­­esően vette tudomásul. • A bajnoki év elején még nem gondolta volna, hogy el­jön az idő, amikor egy hóna­pon át a jók között is a leg­jobb lesz? — kezdtem a szócse­rét. — Ugyan. Mit mondjak? Do­rogon valamikor még azt sem tudtam elképzelni, hogy egyál­talán valahol máshol NB I-es játékos legyek. • Ennyire kishitű? — Nem. Inkább túlságosan kötődtem a szülői házhoz. Do­rogi születésű vagyok, ott él a család, természetes volt hát szá­momra, hogy ott is focizzak. Többször hívtak máshová, ked­vezőek is voltak az ajánlatok, mégsem mentem. A Videoton meghívásán is nagyon sokat töprengtem, s most megmon­dom, neheze­n szántam rá ma­gam, hogy idejöjjek. De most már úgy érzem, jól választot­tam.­­ Korábban a fővárosba is szívesen látták volna. Nem is akárhol! A Ferencvárosnál. — Igen. Szó volt róla. De va­lahogy sohasem vágytam Pest­re. Túl nagy, túl zajos nekem az a város. Ezért nem is bá­nom, hogy nem jött létre egy esetleges budapesti klubcsere. © Pedig egy pesti nagycsa­pat nagyobb nyilvánosságot je­lent. Közelebb a hírnév, a na­gyobb karrier, mint vidéken. — Lehet, de ez sohasem fog­lalkoztatott. © Én, ha középpályás lennék, kétszer is meggondoltam volna, hogy a Videotonhoz igazoljak. Ahol egy sorban annyi jó fut­ballista van, oda bátorság so­kadiknak betársulni. Vagy nem? — Hát... tulajdonképpen így van. Itt hat középpályásból öt volt magyar válogatott már. Hogy mégis ide jöttem? Nos, hogyan is fogalmazzak... Ta­lán azt mondhatom erre, hogy nagy volt a feladat, de nagy volt bennem is a bizonyítási vágy. Aztán még valami... Én annak idején, amikor elkezd­tem futballozni, középcsatárt játszottam, vagyis gondoltam a később kialakult helyzetre.­­ Mármint arra, hogy végül is itt középcsatár lett. — Igen. Mert egy kicsit szá­mítottam is rá.­­ Jó, akkor maradjunk a csatárkodásnál, a góloknál. An­nak idején az NB II-ben szórta a gólokat. Aztán bekerültek tsz NB 1-be, ott viszont már alig csurrant-cseppent. Ráadásul a játék sem ment valami fénye­sen. Aztán eljött ide, s itt újból fordult a kocka. Ismét villog, ismét széles skálán mozog a já­téka, s nem egy esetben újra gólok fűződnek a nevéhez. — Kezdjük hát az elején. Ak­kor a második vonalban azért könnyebb volt. Sokat vállaltam magamra, s s­oha elég sokat is hibáztam, mégis eredményes volt a teljesítményem. Ha el­­eldurrantottam is a labdát, sen­ki sem tett szemrehányást, in­kább biztatott, hát persze, hogy mindez még inkább ösztönzött. Aztán kissé váratlanul bekerül­tünk az NB I-be s ott más lett a módi A sorozatos balsiker szép lassan mindenkinek meg­rágta az önbizalmát, s elhittük, nem vagyunk képesek többre, jobbra. A végén tényleg úgy játszottunk, mint egy megyei bajnokságban szereplő csapat. Akkor már persze, hogy nem mertem sokat vállalni. Még ke­veset is alig. Ha belekezdtem egy cselbe, rettegtem attól, hogy nem sikerül, s ak­kor jaj, mit kapok kintről. A lelátóról. Kis­hitű lettem én is, mint any­­nyian mások és így még azt sem tudtam nyújtani, amennyi­re egyébként képes lettem vol­na. Aztán eljöttem ide, a fel­készülés alatt alaposan megdol­goztam, felmértem a helyzete­met. Tudtam jól, hogy itt az­tán jobban kell összpontosítani, mint Dorogon, az itteni szerep­lés többet kíván. Nem lehet könnyelműen elrugdosni a lab­dákat, nem akadhat el egy-egy kecsegtető akció kockázatos cse­­lezgetésen. Itt szemének kell lenniök az átadásoknak, mert az érkező labdának is szeme van. Hamar világossá vált előt­tem, hogy tulajdonképpen sen­kinek sincs biztos helye a csa­patban. Tizenhat játékosból a legtöbbet adók játszanak, te­hát a bekerüléshez pluszt kell adni. Nem is keveset.­­ Ezek szerint ez sikerült is. Azt a bizonyos pluszt Szabó József rátette a munkára .... — Reményein megdolgoztunk a felkészülés alatt, s jóformá­n azóta sincs könnyítés. De bebi­zonyosodott, hogy így van ez rendjén. A sok mozgást, a ro­hanást, a rengeteg ritmusvál­tást aligha bírná bárki, ha nem törné magát az edzéseken. Meg egyébként is! Amit most ját­szunk, azt csak egy feltétellel lehet eredményesen csinálni. Ha senki sem lóg ki a sorból, min­denki bírja az iramot. Tudni­illik mindenkinek megvan az embere, azzal fut, azt nem en­gedi kibonatoozni, s róla indul ellentámadásra. A párviadalban pedig az győz, aki többet, gyor­sabban fut, s akinek jobban en­gedelmeskedik a labda. Fárasz­tó, de végül is megéri csinálni.­­ Mert van eredmény? — Persze. Azért. Mert győz­ni —■ nagyszerű dolog. Csodá­latos. Felemelő. Én csak tudom, mert nekem volt részem a szen­vedésben is. Abban, hogy­­nap mint nap tréningeztünk, ered­mény meg sehol. Aki nem ült sűrűn vert csapat öltözőjében, az nem tudja, milyen borzasztó ott a hangulat, hogy meg tud fagyni a levegő az emberek kö­rül. Itt most más a helyzet. Van móka, van kabaré... Egy­szóval, jobb napok járnak mife­lénk. Én pedig tudom becsülni mindezt. Persze, azt is tudom, hogy nem fog ez mindig így menni, de ha az ember tisztes­ségesen készül, nyugodt a lel­kiismerete. — Megszokott már Székesfe­hérvárott? — Már kezdem megszokni a Várost, s most, hogy már nem munkásszálláson lakom, ottho­nosabban érzem magam. Négyen lakunk futballisták egy lakás­ban. Itt családiasabb a hangu­lat. Persze, ahogy tehetem, sie­tek haza, Dorogra. Misi bácsi nem egyszer az eredménytől, méginkább a játékomtól teszi függővé, hogy mehetek vagy sem. Hát ezért én külön is igyekszem ... Nekem ugyanis sokat jelent az otthon. Édes­anyám gondnok, ő látta, hogy egyedül hogyan élnek a srácok. Mesélt is erről eleget. © Ha nem megy haza, s van szabad ideje, mivel tölti? — Tanulok. Híradástechnikai gépésznek készülök, még Doro­gon kezdtem az iskolát, most itt, Fehérváron folytatom. Ép­pen vizsgák előtt, állok, tehát forgatni kell a könyveket. © Mit szeretne elérni a fut­ballban? — Szeretnék a jól szereplő Videotonban tartósan játszani. Nem irreális óhaj, sőt remél-­ hetően fut még többre is ... . v. s. •

Next