Népsport, 1977. december (33. évfolyam, 285-310. szám)

1977-12-02 / 286. szám

XXXIII. 286, 1977. december 2. ATLÉTIKA A hangyák szorgalmával — Másszon be a kerítésen, a sportolók is ezt csinálják — ta­nácsolja egy gyermekére váró anyuka a Bp. Honvéd-pálya Tü­zér utcai bejáratánál, ahol bosz­­szankodva olvasom a Bejárat csak a Dózsa György úton lej­irat­ú táblát A mászásról gyorsan lemon­dok és elindulok visszafelé. A hideg északi szél vadul csap­kod, de nincs mese: a riport­hoz illően gyalogolok.­­ A gyaloglásról jut eszembe: gyermekkoromban egyszer elin­dultam megnézni, hogy milyen messziről jönnek azok az apró hangyák, amelyek katonás sor­ban meneteltek az árokparton. Mentem, mentem, amíg meg nem untam a gyaloglást, így so­­­­hasem tudtam meg, hogy a kis rovarok milyen távolságot tet­tek meg. Azóta ahányszor gya­loglókat látok, mindig a han­gyák jutnak az eszembe, mert ők is olyan szorgalmasak, ki­tartóak, mint azok a kis „mozgó mákszemek”. Az öltözőben meleg van és jó kedv... — Délelőtt 25 km-t gyalo­goltunk a Népstadionban, most délután pedig 10 km-t futot­tunk a Margitszigeten — is­merteti az „étrendet” Tábori János, akinek a neve után hir­telen nem is tudom, hogy mit írjak: edzőt, vagy versenyzőt. — Néhány éve új edzésmód­szer szerint kezdtem el dolgoz­ni. Fokozatosan hozzám csatla­kozott két klubtársam, Sátor és Szálas, majd az Építőkből Danovszky és a VM-KÖZÉRT versenyzője, Ruttkai. Egyelőre a fiúkkal, együtt edzem és csak tavasszal döntöm el, hogy in­dulok-e versenyeken. Jelenleg tehát a szakosztály versenyzője és társadalmi edzője vagyok. Ebben az évben, ahányszor csak gyaloglókkal beszélgettem, mindig szóba került a Tábori­csoport munkája. A versenyzők úgy beszéltek a csoport erzé­seiről, mint valami „sejtelmes” új erőről. Valóban csoda tör­ténik az edzéseken? — Szó sincs róla! Csupán a hazai, kicsit ósdi módszerekkel szakítva,­­ az NDK-beli gyalog­lók modern felkészülési elvei szerint dolgozunk. Néhány új, szokatlan dolgot is csinálunk az edzéseken, például hetente két­szer gyors ütemű, erősítő jel­legű gyakorlatokat is végzünk, és bevezettük a váltakozó ira­mú gyaloglást is. Az országutak „koptató!” nem beszédes emberek, ezért Sátorék nem sértődnek meg, hogy ed­dig csak edzőjükkel beszélget­tem. De ennek vége ... „Éb­resztőnek” megkérdezem tőlük, hogy mire gondoltak délután, amikor, ki tudja, hányadszor futottak a szigeten. Sátor: — A hidegre... Szálas: — Hogy ne maradjak le! Damovszky: — Hogy mikor melegszik fel az aszfalt a sok futástól alattunk. A nem éppen bőbeszédű vá­laszoktól kicsit megijedve te­szem fel a következő kérdést: — Hogyan értékelik ez évi szereplésüket? Lám, csoda történik, mert a versenyzőkből elkezd áradni a szó... Sátor: — Sokkal jobb ered­ményeket értem el az idén, mint azt előzőleg vártam magamtól. Mindkét távon országos bajnok­ságot nyertem, a Lugano Kupa elődöntőjén új csúcsot gyalogol­tam 50 km-en, a kupadöntőn pedig hetedik lettem. — Kicsit megáll, gondolkodik. — A dön­tőn idegesebben versenyeztem, mint máskor, ezért a második 25 kilométer nem úgy sikerült, ahogy vártam. Ebben az is köz­rejátszott, hogy esett az eső és a csúszós talaj inkább a rövid­lépésű versenyzőknek kedvezett. Szálas: — Jó kezdés után gyenge befejezés — kezdi mo­solyogva. — Ez az egész idény­re és a kupadöntőre is érvé­nyes. Az év első felében 10—20 és 30 kilométeren utánpótlás­csúcsot gyalogoltam, azután vi­szont már gyengébben muzsi­káltam. Az az igazság — foly­tatja komolyabban —, hogy nem voltam jó formában, ezért az országos bajnokságon és a ku­padöntőn is fájt a gyomrom. Tábori ehhez még hozzáteszi: — Szálas korábban kezdte ta­valy a felkészülést, ezért ha­marabb került formába. Tanul­ságos év volt ez számunkra. Danovszky: — Nálam éppen fordítva volt, az idény második felében szerepeltem jobban. Igaz, csak júniustól edzem Tá­­boriékkal. ■+* A három versenyző közül Sá­tor az olimpiai A-, Szálas és Danovszky pedig a B-keret tag­ja lett. A Lugano Kupa dön­tőjében való gyengébb szereplés ellenére a szakvezetés tehát bi­zalmat szavazott a gyaloglók­nak ... — A kupadöntő eredményei azt mutatták — magyarázza Tá­bori —, hogy a világ élvonala, különösen a rövidebb távon, eb­ben az évben nagyon megug­rott. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a magyar gyaloglók helyzete reménytelen. Arra ala­pozom állításomat, hogy tudom, mennyit edzenek például a mexikóiak, és mennyit Sátorék. A világ legjobbjai havi ezer kilométert gyalogolnak, Sátor eddigi legerősebb hónapja 800 kilométer volt. Tehát még sok pótolnivalónk van és van mire rátennünk. Az önkritika szép dolog, de csak akkor van értelme, ha en­nek a jövőben következményei is lesznek. Gyaloglóink Milton Keynes-ben — Sátor kivételé­vel — csalódást okoztak. Most a hangyák szorgalmára van szük­ségük, hogy a szakvezetők bi­zalmát a jövő évben sikeres EB-szerepléssel meghálálják. Salánki Miklós KÉZILABDA Környe öröme Környe. Kevesen ismerik, pe­dig nem eldugott település. Ko­csival alig negyedórányira le­het Tatabányától. Nemrégiben azonban — legalábbis, aki a sportban járatos — megtanul­hatta mindenki a nevét. A me­gyei első osztályú férfi kézilab­dacsapatuk, a MEDOSZ olyan eredményeket ért el ugyanis, ami az ország szinte valamennyi pályáján szóbeszéd. A Magyar Népköztársasági Kupa selejtezői során nagy skalpokat gyűjtött: több NB II-es, NB I B-s, sőt, NB I-es csapat legyőzésével, a sportág történetében szinte pá­ratlan módon, a tizenkettes dön­tőbe került. Ezt követően pe­dig remekül helyt állt az NB 11-be jutásért megrendezett ta­tai osztályozón. Valamennyi el­lenfelét két vállra fektette, s így sikerült a már öt éve várt előrelépés. Természetesen nagy volt Kör­­nyén az öröm. A mezőgazdasá­gi kombinátban, mert három kézilabdás kivételével vala­mennyi csapattag itt dolgozik, még ma is a játékosokat ün­nepüik, nincs olyan nap, hogy tíz-tizenöt munkatárs ne gra­tulálna nekik, vagy ne eleve­nítené fel a legizgalmasabb ösz­­szecsapások jeleneteit Hatarer János csapatkapitány is elsőként a küzdelmekről be­szélt mikor meglátogattuk az együttest Környén. Hihetetlen, de szinte mindenre emlékezett ami a pályán történt . Álmunkban sem fordult elő az MNK-selejtezők kezdetén, hogy bejuthatunk a legjobb ti­zenkét csapat közé. A cél csak a játék volt. De, amikor két NB II-es ellenfelünket legyőz­tük, már gondoltunk arra, hogy jó volna folytatni a sikersoro­zatot. S bár döntetlenül mér­kőztünk következő ellenfelünk­kel, az NB I B-s Dunakeszivel, de mint alacsonyabb osztályú csapat a következő fordulóban így is mi játszhattunk. Ekkor már nagyon nagy volt a boldog­ság, pedig a java csak ezután jött. Több mint ötszáz néző szurkolása mellett fektettük két vállra a Komlói Bányászt, majd az NB 1-es Rába ETO.-t. Ilyen sikerélmények után léptünk pá­lyára aztán az osztályozó mér­kőzéseken az Egri Tanárképző, a Pásztói SE és a Mezőtúri AFC ellen. Bár kicsit fáradtak voltunk, de így sem okozott gondot egyik gárda legyőzése sem. — Ne gondolja senki, hogy különböző csapatoktól szedtük össze játékosainkat, s így si­került elérni az eredményeket — vette át a szót Horváth Miklós, a MEDOSZ kézilabda­szakosztályának vezetője. — Környén hagyományai vannak ennek a sportágnak, s három fiú, Szigeti, Pavelka és Witt­­mann kivételével valamennyit mi neveltük. Már az ötvenes évek végén megkezdődött a községben a kézilabdás élet: férfi és női szakosztály is ala­kult. Bánáti István testnevelő tanár úr nagy lelkesedéssel ok­tatta az iskolában a gyerekeket a sportág alapelemeire, majd a tehetségesebbeket ő adta át a MEDOSZ-nak." A hatvanas évek végéig jórészt a nők értek el jobb eredményeket. Néhány kimagasló tudású játékost is sikerült nevelni. Innen indult el például, hogy csak a két leg­nagyobb nevét említsem i­tt több mint százszoros válogatott, olim­piai és világbajnoki harmadik Vadászná Vanya Mária, vala­mint a szintén sokszoros válo­gatott Németh Piroska is. Hat­hét évvel ezelőtt azonban már a fiúk vették át a váltóbotot, öt évig ostromolta férfi együt­tesünk az NB II-t, míg végre az idén sikerült... Horváth Miklós mosolyogva adja meg a választ a „ho­gyan ?”-ra is: — A­z egésznek az a magya­rázata, hogy az idén a koráb­biaknál jóval többet s erőteljesebben edzettünk. Az év elején meg­állapodtunk valamennyi játékos­sal, azzal, hogy sikerüljön az NB 11-be való feljutás, rend­kívül keményen kell dolgozni. A fiúk vállalták a megterhelést. Szigeti Ottó játékosedző irányí­tásával olyan követelmények szerint edzett a csapat, amelyek teljesítése egy NB 1 B-s gárdá­nak is komoly erőfeszítést okoz­na. Az alapozás során nem volt ritka a három, sőt négy kilo­méteres futás, hogy minél jobb állóképességre tegyenek szert a játékosok. Sok erőfejlesztő tor­natermi gyakorlatot is végezte­tett az edző. A formába hozó időszakban valamennyi foglalko­záson végigskáláztatta a legfon­tosabb technikai elemeket. Kü­lönösen sok időt fordítottak a különböző védekezési, valamint támadási kombinációk begyakor­lására, a védekezés és a táma­dás összhangjának kialakítására. S remek lehetőségük volt eze­ket a kétkapuzások során alkal­mazni. Olyan csapatokkal ját­szottunk edzőmérkőzéseket, mint az NB 1-es Tatabányai Bányász, a H. Szondi SE vagy az NB I B-s Székesfehérvári MÁV Előre. Ezeknek az edzőmérkőzéseknek köszönhet­jük, hogy fel tudtuk venni a a harcot az MNK küzdelmei so­rán nagyobb tudású ellenfeleink­kel. — Persze a sikerekkel együtt most már más az elvárás is: töb­bet és többet akarnak a szur­kolók — kapcsolódott be a be­szélgetésbe Rorbacher József, a szakosztály gazdasági vezetője. — A jövőben még megalapozot­tabb, az eddiginél is jobban fel­épített munkára van szükség. S ebbe beletartozik az utánpótlás-nevelés megoldása. Szeretnénk, ha nem következne be az a hanyatlás, ami a hatvanas évek végén a női együttesnél bekövetkezett. Ifjúsági csapatunk mellett ser­dülő együttest is akarunk jö­vőre indítani. A csapat szervezé­se már meg is kezdődött. Né­hány jó adottságokkal rendel­kező fiút már kinéztünk ma­gunknak, s tárgyaltunk az álta­lános iskola testnevelőjével is, hogy segítse munkánkat. Szívükön viselik tehát Kör­nyén a csapat jövőjét. A szak­osztály vezetői a szakmai mun­ka mellett sokat fáradoznak azon is, miként lehetne jobb körül­ményeket teremteni. Egyik jele ennek, hogy nemrégiben bitu­menes pályát építettek a kézi­labdázók részére. A munkából a lakosság is kivette a részét, mert ha kézilabdáról, a kézilab­­dások támogatásáról van szó , a környeieknek minden másod­lagos. L. Kelemen Gábor i­l­í TÖBBRŐL VAN SZÓ... A lífízPlí míílf értékelése mellett a különböző sport­­m­oCU­ÍN­US­ szövetségekben immár hosszú hónapok óta a következő év tervezése jelenti a fő feladatot. Az úszó­sportban alapvető változások lesznek a versenyrendszer­ben, s az illetékesek minden rendelkezésre álló eszköz­zel megpróbálják felgyorsítani ebben az alapúsportágban a fejlődést. Az úszás azon sportágak közé tartozik, amelyekben ko­rai specializálódásról beszélünk. Magyarán: a tizenévesek már esetenként kialakult versenyzők (lásd az NDK úszó­lányai). Nem lehet egyetlen esztendőt sem elvesztegetni. Miután alapvető fontosságú kérdésekről van szó, az úszó­szakemberek munkája nem merülhetett ki a verseny­­naptár szolgai összeállításában, a versenyprogram mechani­kus kialakításában. Másról, többről van itt szó. Talán nem haragszik meg két kiváló szakemberünk, ha nem burkoljuk őket az ismeretlenség homályába és név sze­rint is citáljuk véleményüket. Székely Éva és Széchy Tamás vitatkozott az 1978-as versenyek programjáról. Mint már korábban céloztunk rá, a Nemzetközi Úszó Szövetség elküldte ajánlásait a nemzeti szövetségeknek a korosztályok versenyprogramját illetően. Ebben még a 13—14 évesek számára is 200 méter a leghosszabb táv. A kérdés az volt, hogy mi mennyiben változtassunk az aján­lásokon, mert a változtatás szükségessége nem alkotta vita tárgyát. Csupán a „mennyi” volt kérdéses. És itt mondott ellent egymásnak a két edző. Érdekes és merőben váratlan módon ... Székely Éváról köztudott, hogy a rövidtávúszók képzésének talán legavatottabb és leglel­kesebb hazai szószólója. Ugyanakkor Széchyt — az elmúlt tíz esztendő tapasztalatai, eredményei alapján — elkönyvel­ték a hosszú- és középtávúszás hívének. Walpmanunk pleinja felrúgott minden előzetes elkép­­z­elensenyem­eVjeje­zelést, kialakult nézetet... Széchy elmondta, hogy ő azért nevelt szériában négyszázas vegyesúszókat és hosszútávú gyorsúszókat, mert rendre ilyen számokra alkalmas tanítványok kerültek a keze alá. Hangsúlyozta, hogy ő egyáltalán nem ellensége a vágta­számoknak! Székely Éva viszont „keveselte” a Nemzetközi Úszó Szövetség által ajánlott számok méterszámát. Pontosan olyan érveket sorakoztatott fel a tízegynéhányévesek kö­zép- és hosszútávú versenyeztetésével kapcsolatban, amilye­nekkel annak idején Széchy harcolta ki versenyzői számá­ra a hazai utánpótlásversenyek programjának megváltozta­tását. Legjobb szakembereink testülete végül is kompromisz­­szumos döntést hozott, ennek a döntésnek az alapján ala­kult, illetve alakul majd ki a jövő évi program minden részlete. Elintézhettük volna ezt a határozathozatalt egyetlen rövidke, néhány soros hírrel, hiszen a kulisszák mögötti szakmai viták ritkán érdeklik a nagyközönséget. Mégsem egyszerűsítettük le a témát, noha nem szeretnénk túlérté­kelni sem... Csupán arról van szó, hogy képzett, az úszás minden apró részletével napra készen tisztában levő szak­embereink vannak, élükön éppen a két említett edzővel. Ha ezek a tapasztalt emberek összedugják a fejüket, vitat­koznak, esetenként még veszekednek is, az kizárólag a ma­gyar úszósportnak tesz elévülhetetlen szolgálatot. Mert az utánpótlás versenyprogramja sarkalatos kérdés, de ezenkí­vül is számos égető probléma vár megoldásra a medencék környékén. Nem várunk csodákat, nem remél­hetjük, hogy szakmailag és emberileg egy csapásra bará­tivá válik a szellem, a szemlélet az uszodában. Viszont bi­zakodunk, hogy mindig akad majd olyan szakember, aki közelebb hozza egymáshoz a véleményeket, megpróbál­ja kialakítani a közös álláspontot. 17 Uradra Ink­van bármilyen mértékben is szembenálló BK­lVCglC legyen Székely Éva és Széchy Tamás néző­pontja bizonyos kérdésekben, azt egyszerűen nem lehet el­vitatni, hogy mindketten már-már megszállottként próbál­ják kimozdítani a magyar úszósportot jelenlegi helyzetéből. És ha ők ketten egyszer összefognak!?... Vagy valaki ötvözi kettőjük véleményét!?... Az csak hasznos lehet! S holnap talán folytatódik a párbeszéd... S. P. NÉPSPORT 5 FŐISKOLAI SPORT Üzenet a szám világnak A karikatúrák, szatírák klasz­­szikus alakja a könyökvédős könyvelő. Még napjainkban is. Pedig már jó néhány éve le­vették a könyökvédőt, legfel­jebb abban hasonlítanak évtize­dekkel ezelőtti elődeikre, hogy a számok világában dolgoznak. Arról már hallottunk (nem is ritkán), hogy egy-egy faluban a pedagógus, az orvos, az agro­­nómus szervezze a sportéletet. Arról nemigen szól a fáma, hogy a számoszlopok, kettős könyvelés mellett — ugyanar­ról töprengene, mondjuk a tsz főkönyvelője ... Szó, ami szó, a főiskolákról, egyetemekről kikerülő fiatal diplomásoknak magukkal kelle­ne vinniök a rendszeres moz­gás szeretetét. A falvakba, az életbe is. Szinte mindenki A Pénzügyi és Számviteli Főiskolán például az Edzett if­júságért mozgalom jegyében már szinte minden hallgató sportol. Lelki szemeinkkel szinte már látjuk, hogy az olvasó felkap­ja a fejét. Hiszen az Edzett ifjúságért mozgalomban való részvétel önkéntes. Az pedig nehezen hihető, hogy máról hol­napra tömegével lóduljanak a fiatalok a versenyekre. Azok, akik évek óta heti- vagy napi­rendjükbe beveszik a sportot, bizonyosan most is minden ágá­­lás nélkül részt vesznek az Ed­zett ifjúságért mozgalomban. De a többiek? Hisz valójában értük hirdették meg a mozgal­mat! Mi szállta meg őket, hogy egyszeriben ott teremnek a sportpályákon ? A tömegsportmozgalomnak egy tömegszervezet segített, a KISZ. Felhívta a figyelmet ar­ra, hogy minden KISZ-tagnak mozgalmi feladata a sportolás. A testnevelés tanszék tanárai­nak segítségével láttak mun­kához, s csoportonként sport­felelősöket választottak. Mint­hogy közös vállalásról van szó, az egyéni teljesítménylapok he­lyett — stílszerűen — itt kol­lektív értékelő lapok használa­tát vezették be. A sportfelelősök a hozzájuk tartozó körülbelül két tucat hallgató teljesítményét így gyor­san ellenőrizhetik. Ki hogy áll a követelményrendszer teljesíté­sében? Elmaradt a futással? Irány a legközelebbi verseny! Teljesítette az előírt penzumo­kat, de nem vett részt elegendő versenyen? Legközelebb ő is játszik mondjuk egy kosárlabda­­mérkőzésen. Így tehát az érdekes, új meg­közelítéssel minden egyes fia­tal aktív részese az Edzett if­júságért mozgalomnak. Leg­alábbis elvileg. Mert a végző­söket, a harmadéveseket, bi­zony, nehéz megmozgatni ... Belőtt Kupa Sikabonyi Györgyné, a főis­kola egyik testnevelő tanára mondja: — Azt nehezen lehet elvár­ni bárkitől is, hogy egyik nap­ról a másikra kezdjen olyas­valamibe, ami teljesen eltér eddigi szokásaitól. Fokozatosan kell tehát bevonni a gyerekeket a rendszeres munkába. Ma még a végzősök — persze, nemcsak nálunk — alig kaphatók a test­edzésre. De jövőre, vagy két év múlva az akkori harmadi­kosoknál talán már nem lesz ilyen gond. Megszokják a spor­tot, tán még hiányérzetük is lesz, ha egy két hétig kima­rad az életükből. Most azon­ban még nagyon jó, hogy a KISZ támaszként mögöttünk van, így ,ha valakin a kezdeti felbuzdulás után erőt vesz a kényelmesség, nem morzsolód­hat le észrevétlenül. Kasnyik Judit, a kollégium sportfelelőse: — Azok a gyerekek, akik ré­gebben kevesebbet mozogtak, ma sem állnak sorban a tornateremnél. Igyekezni kell, hogy nekik valahogyan ked­vet csináljunk. A múlt­kor például megrendeztük a Befőtt Kupát. Így neveztük el, mert a helyezetteket befőttel jutalmaztuk. Játszottunk, ve­télkedtünk, igazán jól éreztük magunkat. Persze, azt nem ál­líthatom, hogy mindenki határ­talanul nagy lelkesedéssel vesz részt a közös programokban ... Azért már csinálják! Nemrég kihirdettük: megyünk úszni. A csoportom nyolcvan százalé­ka ott volt! Engem is megle­pett, de azt hiszem, ez már mutatja, hogy haladunk ... Mire jó a meglévő ? Hogy úszni járnak, abban nincs semmi meglepő. Az vi­szont nem mindennapos dolog főiskoláinkon, hogy mindenki­nek kötelező megtanulni úszni. A Pénzügyi és Számviteli Fő­iskolán — kötelező. Nincs saját uszodájuk, hát a Széchenyibe járnak. Igaz, ki­csit zsúfolt, de ott is meg le­het tenni néhány hosszt — mondják. A tornatermük nem hatalmas csarnok, de jól meg­férnek benne. A bitumenes ké­zilabdapályát tavasszal felbont­ják, de itt — ez nagy szó! — nem keresnek kifogásokat, ki­mennek inkább a közeli, Bos­­nyák téri Ifjúsági parkba. — A Pénzügyi és Számviteli Főiskola a kisebb intézmények közé tartozik — mondta Tuba­­kos Ádám, az Oktatási Minisz­térium Testnevelési és Sport­­osztályának előadója. — Nem tartanak fenn minőségi szak­osztályokat, igaz, néhány csa­patuk szerepel a Budapest-baj­­nokságban. Nem is céljuk az élsportot „üldözőbe” venni, a meglévő lehetőségek éppen csak arra elegendőek, hogy a hallga­tók a maguk épülésére sportol­hassanak. Igen, ez tökéletesen elég. Még arra is, hogy tovább fej­lődjék az iskola sportélete. Talán még arra is, hogy idő­­vel ne legyen annyi gondjuk bajuk az elhízással és a fővá­jóssal, ha az íróasztalok melé ülnek. Egyszer még tán azt is megérjük, hogy az egykor „kö­­nyökvédős”-nek emlegetett pénzügyi szakembereknek szív­ügyük lesz saját és a környeze­tükben dolgozók edzettsége. Ebben a feltételes jövőidő­­ben nagy szerepe lehet a fő­iskolának, amely olyan kicsi, mint a borsszem, de már most is képes megmutatni, hogy — a közmondás tanulságával élve — csöppet sem gyenge! — boda —

Next